Keleti erdőrész

Bár soha nem mondanám ki, de elismerően nézek Melira-ra, egy pillanatra elfelejtve, hogy milyen érzéseket is táplálok iránta, mikor láthatóan megdöbbentik, amit Nazaril és Alistairtól megtud. Vagy nagyon jó színész, vagy tényleg mélyen érinti az elfek ellen készülő merénylet, de azonnal gyakorlatiasan kezd gondolkozni, félretéve az irántunk viselt ellenszenvét, és utálatos modorát, bár ezt az alaptermészetét csak kis időre tudja megtagadni.
Felhúzott szemöldökkel meredek azonban utána Alistair-re, hogy mit mondogatja, hogy egészségemre, de nem érünk rá most ilyen dolgokkal foglalkozni, így figyelek tovább, miközben jár az agyam, mérlegelve az elhangzottakat, hiszen az ittlévők közül én ismerem legjobban ezt az erdőt és a szabad elfeket, akik itt kóborolnak és vernek tábort.
Nazaril szavaival viszont egyet kellett értenem és hol biztatásként, hol csak köszönetként, de időnként megszorítottam a kezét, hogy érezze én mellette álok, habár a csatában való részvételi szándékával nem értettem teljesen egyet, de az még rosszabb lett volna, ha egyedül kóborol az erdőben, ahol bármikor belefuthatott azokba a nyomorult gyilkosokba.
Mondjuk azt nem tudom Melira mire, vagy kire számított, de a katonákat nem lehetett nem észrevenni és gondolom azért voltak ennyien, mert ennyien vállalták, de abban azért nem voltam biztos, hogy teljes mellbedobással küzdenek majd az elfek ügyéért. Valamennyi segítségnek jók lesznek, de inkább csak a saját népemben bíznék.
- A találkozóra már gyülekeznek a klánok, így biztos, hogy több táboruk is van a közelben. - kezdek aztán bele, némi gondolkodás után. - Én azt javasolnám, hogy maradjunk együtt és induljunk el a Arlathvhen helyére, de közben küldünk üzenetet Gendolas-nak, hogy küldjön utánunk annyi vadászt, amennyit csak nélkülözni tud és üzenjen a többi klánnak is, bár szerintem ezt magától is már megtette vagy megteszi. Ha a banditák meg is tudták, hogy hol lesz a találkozó, így nem valószínű, hogy elénk tudnának kerülni. - tárom eléjük a javaslatomat. - Én ismerem a rövidebb utakat, így aránylag hamar megérkezhetünk. Közben a vadászok is beérhetnek minket, mert ezzel a málhával és karavánnal biztos, hogy jóval lassabban fogunk haladni náluk, ráadásul nem is minden utat tudunk így lerövidíteni. - húzom el a számat, de hát végül is hálás lehetek, hogy ennyit is megtesznek, így most én sem morgok érte. - Ha egyetértetek, akkor indulhatunk is. - nézek rájuk, majd Nazaril-hoz fordulok. - Megírnád a levelet és elküldenéd?

-Ennyi? - fordultam Alistair felé, és bár a hangom olyan csendes volt, jeges éle biztosította, hogy könnyen halható legyen. - Ők százan vannak, mi meg kaptunk tízet? Tízszeres túlerőre bólintanak rá, és kikéred magadnak, hogy ez igenis a te harcod is? Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy az emberek épp most fejezték ki ismét a közönyüket, hogy a söpredék hegyesfülűek élete mennyit jelent nekik. 
Gondterhelt sóhajjal vakargattam a homlokomat, miközben fejcsóválva zártam össze nagyon szorosra a szemem, hogy visszanyeljem a kitörni készülő vulkánt.
-De miért is lepődök meg? - morogtam. - Az emberek egyik fele ki akar minket irtani, a másik meg magasról tesz rá. Semmi újdonság.
Ideges szusszanással nyitottam fel újra a szememet, és visszalöktem a botomat a hátamra erősített tokjába. Végighallgattam mindannyiuk mondókáját, egyszer sem vágtam közbe, csak egy fának dőlve figyeltem, hogy minél inkább képben legyek. Továbbra sem volt minden részlet tiszta, de úgy véltem, a lényeget tudom, úgyhogy legalább van honnan elindulni. A többi meg nem volt fontos. Legalábbis a terv kidolgozásához. 
-Felesleges azon tépelődnünk, hogy hol lehetnek, pláne, hogy nyilvánvalóan mozgásban vannak - szólaltam meg végül. - Küldjünk üzenetet minden klánnak, sőt minden potenciális segítségnek - sandítottam Alistair felé. - Ki tudja. Az elf vadászokra értelemszerűen lehet számítani, elvégre a klánjuk, a családjuk és a saját életükről van szó. A lényeg, hogy senki nem mehet oda. Az idei találkozó elmarad. Illetve hát a jobbik esetben - biccentettem, ahogy korrigáltam magam -, csak elhalasztódik. 
Ellöktem magam a fától, úgy néztem körbe. 
-Nem apellálhatunk arra, hogy az ellenség nem fog odatalálni, ez a valaha volt legidiótább ötlet lenne. Abból kell kiindulnunk, hogy sikerül nekik, mert addig úgysem nyugszanak. Nazaril, ha megírod a leveleket, írd meg nekik, hogy csak harcosokat küldjenek, mindenki más maradjon a fenekén. Ha rajta akarnak ütni a találkozón, megkapják - csikorgattam a fogam. - Úgy legalább mi is tudjuk, hogy hol találjuk meg őket. De ha felfegyverzett harcosokon kívül, akik felkészülten várnak rájuk, mást nem találnak ott... sok szerencsét a fajtánk kipusztításához. - Apró, kegyetlen mosoly kúszott át az arcomon. - Szükségük lesz rá.

-Ja ennyi... - Felelem, aztán még halkan hozzáteszem:
-És itt vagyok én is...
Egyre rosszabbnak tűnik a helyzet. Nem is tudom, miért 5reméltem, hogy szerencsénk lehet, legalább most az egyszer. Hacsak nem számítom azt szerencsének, hogy nincsenek még kétszer ennyien az ellenségek, és nem támadta meg valami szörnyűség egyszerre minden szövetségesünket, megint.
~És mellesleg, a 100 fős hadseregre nem volt semmi bizonyítékom. Csak azt az öt embert láttuk a városban, rájuk pedig bőven sokan lennénk így is. Erre viszont jobb nem gondolni, mert utálom, amikor egy rugóra jár az agyam azzal a szőke hárpiával.~
-Rendben van, vezessetek akkor találkozó helyszínére.
Remélem ott lesz az a fiatal elf őrző is...valami a betűs volt...ő hátha felismer, és akkor nem akar majd azon nyomban felkoncolni.
-Ha úgy gyorsabb, hátra hagyhatjuk a szekeret. Tudunk mi gyalogolni is, ha muszáj, igaz fiúk?
A harcosok szavamra egyszerre bólintanak. Arcukon egy kicsit sem látszik, mennyire nincs kedvük itt lenni, igaz a sisak lehúzott rostélya ebben nagyon sokat segít.
-Vezess Thelion. Vagy Naziril...nekem mindegy, csak induljunk...
~..mielőtt Melira itt szétrobban.~

Melira puffogását már kezdem lassan megszokni és az erdő megszokott hangjába beépíteni, de bármennyire nem szívelem a természetét és csak félig meddig bízom meg benne, azért el kell ismernek az emberekkel kapcsolatban sok igazságot mond.
- Én is úgy gondoltam, hogy csak a vadászok jöjjenek, de ezt majd Gendolas lerendezi a klánok vezetőivel, hiszen azt még én sem tudom, a többiek ebben a pillanatban épp hol járnak. - ingatom meg a fejem.
Annak kifejezetten örülök, mikor Alistair felajánlja, hogy hátrahagyják a szekeret, mert így sokkal könnyebben haladhatunk és persze jóval csendesebben is, ami nem egy hátrány, ha arról van szó, egy egész seregnyi, jól felfegyverzett gyilkos jár valahol az erdőben. Na jó, az a tíz katona a páncéljában nem valószínű, hogy elfléptekkel fog közlekedni, így nagy lopakodásra nem számíthatok.
- Rendben! - bólintottam a lovagnak, akit nem irigyeltem, hogy magára vonta a fúria haragját, aki lépten-nyomon igyekezett ledorongolni valamivel. Én sem vagyok oda az emberekért, de most segíteni jöttek és ez nem sokszor fordul elő.
- Akkor, ha Nazaril megírta a levelet, indulunk is. - néztem a lányra kérdőn és ha a dolog megtörtént, akkor előre mentem, hiszen csak én tudtam, hol van a titkos találkahely.

Nem mondtam ugyan, de számíthattak rá, hogy pár napot az erdőben kell töltenünk, így nem vettem sietősre a tempót, ahogy én mentem volna, mert sejtettem, hogy főleg az emberek nem igen bírták volna.
Mikor már nem láttuk a lépteinket, akkor letáboroztunk. Kis tüzeket raktunk, hogy ne legyen feltűnő és mindenki a magával hozott ételből gazdálkodott.
Meglepődve néztem Nazaril-ra mikor felállt és felmászott a fára, mert reméltem, hogy velem marad, de mikor meghallottam a szomorú, lágy dallamokat, már tudtam, hogy a gyászát játssza ki magából és megértettem, hogy jobb nem zavarni.
Én az utolsó őrséget vállaltam, mert korán akartam indulni, így betekertem magam a köpenyembe és a táskámat a fejem alá téve hagytam, hogy a számomra oly kedves lány zenéje álomba ringasson.

-Igen, itt vagy te is - bólintottam Alistair felé, majd a többi katonára böktem. - Ezért vannak ők még életben. 
Örültem, hogy ilyen nagy egyetértés született köztünk, így legalább nem kellett külön időt pazarolni arra, hogy külön-külön, vagy akár egyszerre is (szerettem a kihívásokat) meggyőzzek mindenkit, hogy ők a hülyék, és nekem van igazam. Sajnos elég komoly megoldásra váró probléma rágta a sarkunkat, hogy ilyesmi beleférjen. Gyanítottam, hogy már így is késésben vagyunk. 
-Én ugyan nem vezetlek sehova, soha nem vettem részt ezeken a találkozókon - vontam vállat igyekezve leplezni, hogy ez azért mindig is fájó pont volt nekem, de hát mint városi elfnek, aztán toronyba zárt mágusnak sosem volt rá alkalmam, most meg már nem éreztem illőnek odapofátlankodni. - Majd a gerlepár mutatja az utat.
Alistair nem is volt olyan hülye, amikor arról volt szó, hogy alapvető intézkedéseket kéne hozni a gyorsabb tempó érdekében. Ha így folytatja, talán még azt is megfontolandónak fogom tartani, hogy a szorzótáblát is ismeri. 
-Ó, ne aggódj, fognak tudni gyalogolni - susogtam ördögi mosolyt villantva a katonák felé, majd az ismét lángokat fújó botomat egyenesen rájuk irányítva indultam meg, hogy kénytelenek legyenek legalább tartani a sebességet, hogy ne pörköljem meg a hátsójukat.
Persze sokáig nem tudtam fenntartani a varázslatot, de bemutatónak jó volt, hogy mire számítson, aki lazsálni merészel. Út közben néha az egymáshoz közel baktató Nazaril és Thelion felé tekintettem, mert bár tényleg gyomorforgató volt, amit ezek műveltek, de ugyanakkor valahogy... olyan... mint amikor múlt héten véletlenül egy romlott hússzeletbe haraptam, és bár rendesen felfordult tőle a gyomrom, de azért még így is volt egy kellemes mellékíze. Ami gondolom még jobb lett volna, ha frissebb, de megesik az ilyesmi. A lényeg, hogy bármilyen hányingert keltő is volt, azért... hát azért egy kicsit... Áh, kit érdekel! Két ilyen szerencsétlen, úgysem érdekel mit bénáznak itt össze. 
És Alistair! Na, ő meg a másik volt! A katonák rendben, hogy itt voltak, de hát ők parancsra cselekedtek, nem szabad elhatározásukból, és azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy a királynő azért engedte volna, hogy eljöjjenek, mert a szívén viseli az elfek sorsát. De Alistair dönthetett. Miért volt itt? Hiszen ember, senkit nem fog lenyűgözni azzal, ha itt van, legalábbis senkit, akitől előléptetést vagy vagyonokat remélhetett. Szóval vagy tényleg hülye volt, vagy volt valamenyi lelkiismerete, vagy...
Na, nem! Az ötletre összehúztam a szemöldököm, és lopva rásandítottam. Végül is férfiból volt ő is, azokat meg jobbára egy dolog vezérli. Szóval innen fúj a szél. Mondjuk észrevehettem volna a jeleket, de védelmemre legyen szólva, az ilyen dolgok kellőképpen hidegen szoktak hagyni ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam. De nem gondolhatja komolyan, hogy ez tényleg imponálóan hatna! Vagy mégis? Igazán csak hősködni akart, hátha sikerül elcsábítania? 
Gondolatban lemondóan felsóhajtottam. Nem hittem, hogy Nazaril őt választaná, hiszen úgy néztem, Thelionnal már elég jól összemelegedtek, de ez legyen Alistair problémája. Csak reméltem, hogy tud majd azért a harcra is koncentrálni.

A táborban azonnal lestoppoltam az első őrséget, mert tudtam, hogy úgysem tudnék aludni. Túlságosan felzaklattak a hírek. Saját kis tábortüzem mellett melengettem a kezeimet a többiektől távolabb, miközben fázósan húztam összébb magamon a köpenyemet. Távolról egy hárfa lágy, szomorú énekét hallottam, ami az ember szívéig hatolt. Szemforgatva döfködtem meg a parazsat. Hogy ezek képtelenek végre befogni!

Vetek egy szúrós pillantást Melira felé, amikor a lángoló bottal próbálja a rám bízott embereket sietségre bírni, de aztán csak legyintek, végül is a srácok nem akarnak vele kötekedni, ami gyanakvásra ad okot. Ami engem illet, az út további részén szó nélkül ballagok előre, és csak néha nyitom ki a szám, amikor valamelyik katonám kérdést tesz fel.
Ami az aranyhajú párt illeti, kimondottan jó látni, hogy Izéke végre néha mosolyog, és úgy általában olyan mellett van aki vigyáz rá, és gondoskodik róla, ahelyett, hogy csak bántaná őt. Komolyan mondom, már ezért megérte idehozni őt. Persze továbbra is örülnék neki, ha nem előttem romantikáznának, mert bár semmiben sem hasonlítanak Morrigan és Aedan párosára, valahogy mégis mindig őket juttatják az eszembe, és szégyen vagy sem, de 5 év után sem vagyok képes felfogni, mégis mit látott abban a gonosz boszorkányban a legjobb barátom.
Közben végre beesteledik, és letáborozunk. Tudom, hogy sietnünk kell, és egyebek, de én azért örülök a kis pihenőnek. Ez a menetelés ugyan még messze van attól, hogy kikészítsen, de odáig eljutottunk már mindannyian, hogy leülni a világ legszebb dolga a számunkra. Azt külön örömmel fogadom, hogy Melira átvállalja az első őrséget, bár elég furcsán oldja ezt meg, olyan távolságból, ahonnan lehet el sem lát idáig.
~Á, kit érdekel! Aludjunk végre, mielőtt újra indulni kell!~
Ám ekkor, mielőtt még lehunynám a szemem, meghallom az andalító dallamot, ami egyszerre szomorú és...igazándiból főleg szomorú, de azért eszembe juttat valami mást is. Újra a másik, kisebb tábor felé nézek, mint ma már vagy egy tucatszor, amikor biztos voltam benne, hogy senki sem lát, aztán el is kapom a tekintetem, mielőtt a lángokat piszkáló, és parazsat gerjesztő nő észrevehetné, hogy megint arra néztem. Az után hátradőlök a fának, amit párnámul választottam, és tényleg aludni készülök, de nehezen jön a szememre...
Álmomban valami furcsa rózsaszínű lény rohan felém egy szivárványon, de aztán elszalad mellettem, mert valamiért képtelen jobbra fordulni. Gondolom ez az a pont, ahol egy normális ember átértékelni, mit csinált aznap rosszul, hogy alvás közben is ezt látja, nekem viszont kimondottan kellemes, hogy ez az izé kivételesen nem akart megenni. Mondjuk, ha ezen kéne lovagolni...na akkor inkább megenni próbálna!

Persze a szokás nagy úr, így most sem alszom olyan mélyen, hogy egy ág reccsenése, egy kósza hang, ne ébresszen fel azonnal. Meg aztán ugye Melira vállalta az első őrséget és, mint tudjuk nem ő volt az, akire rábíznám az életemet.
Így bár Nazaril játéka elringatott, de mikor abbahagyta azonnal éberebb lettem. Hallottam a tűz pattogását, a katonák forgolódását, időnként halk nyögését, ahogy a kemény föld nem nagyon tetszett nekik, és nem utolsó sorban Nazaril mocorgását a fa lombjában.
Másnak talán nem tűntek volna fel ezek a halk zörejek, de éles elf hallásom az erdőben még jobban hozzászokott, hogy elkülönítsem a szokatlan zajokat, ahogy most is.
Először csak azt gondoltam, hogy fészkelődik, keresi a kényelmes helyet, de aztán mintha halkulni távolodni kezdtek volna, amire azért már felkaptam a fejem.
Csendesen ültem fel és füleltem a fa irányába, majd magamhoz vettem az íjamat és arra indultam, ahol mintha halk puffanást halottam volna.
~ Vajon hová megy ilyenkor? Mit látott, ami felkeltette a figyelmét? ~ morfondíroztam magamban, de nem akartam felfedni magam, csak vigyázni rá, megvédeni ha kell.
Egy pár perc után aztán megéreztem a füstszagot és már sokkal izgatottabb lettem, de nem akartam elrontani a kémkedés örömét a lánynak, mag nem kerül veszélybe.
De azért határozottan megkönnyebbültem, mikor visszafelé indult és nem csinált semmi butaságot.
A veszély ellenére elmosolyodtam az ügyességén és magamban megdicsértem, de aztán igyekeztem még előtte visszaérni és bevackolni magam, mert nem akartam, hogy rosszra gondoljon és különben is megérdemelte, hogy ő közölje azt, amit felfedezett.
Igaz, valószínűleg Melira tanúja volt a távozásomnak, de nem hiszem, hogy szóvá tenné azt.
Épp ezért, ha Nazaril visszaérkezett én is ugyan olyan kíváncsian hallgattam végig, mint a többiek.

A többiek már aludtak, csak Nazaril nyekergett még a hárfájával, amikor meghallottam a gyanús zajokat. Az eső miatt nedves földön még nehezebb lehetett halkan közlekedni, főleg lóháton, de ez nekünk csak előnyünkre szolgált, hiszen így időben meghallhattam őket. Persze azt nem tudhattam, hányan vannak, mennyire felszereltek, és így tovább, kockáztatni meg nem akartam, úgyhogy miközben a zaj forrása felé lopakodtam, csak úgy mellesleg, a helyzethez mérten óvatosan, hogy ne csapjak nagy zajt, hasbarúgtam az édesdeden alvó Alistairt.
-Helyzet van - összegeztem röviden, suttogva. - Kapd össze a többieket, de ha csak egy pisszenést meghallok, én a saját kezemmel szedek szét mindenkit. Ha kelletek, úgyis fogjátok hallani, de ha mégsem, öt percet kérek, aztán jöhettek. De A Pehelygombócot hagyd hátra. Adj neki egy fonalgombolyagot, vagy, amit akarsz, de be ne küld a sűrűjébe!
És már magára is hagytam. Reméltem, hogy az utolsó intelmem nem szorul magyarázatra.
Fürgén, könnyed léptekkel közlekedtem a fák között, hiszen nem volt nehéz páncélzat vagy fegyverzet, ami lehúzott vagy csörömpölt volna, sem esetlen mozgásom, mint az embereknek, hogy minden kiálló faágba beleütközzek. Hamar rájuk is találtam, és bár nem tudtam, hogy ezek megegyeznek-e azokkal, akikkel leszámolni készültünk, a megkötözött elf ezt lényegtelenné tette. Aki ilyet tesz valakivel, annak nincs bocsánat, bármelyik bandához is tartozzon. Pont. 
Viszont a közvetlen közelemből is gyanús neszezés hallatszott, úgyhogy hátrahúzódtam, hogy beleolvadjak a sötétségbe, és az illető ne vegyen észre, mert ha hozzájuk tartozik, könnyedén leleplezhet, és tizenhat állig felfegyverzett harcossal még én se szívesen szálltam volna szembe egyedül. De ahogy egy sűrűbb, magasabb bokor levelei közül kikukucskálva felismertem a libbenő arany hajzuhatagot, kis híja volt, hogy nem lepleztem le saját magamat egy igencsak hangzatos káromkodással. Egy villámgyors mozdulattal nyúltam ki az ágak közül, és elkapva a csuklóját magam felé rántottam, majd a fa törzsének taszítottam, arra ügyelve, hogy amint lehetett, tenyeremet a szájára tapasszam, nehogy a visongásával felhívja magunkra a figyelmet.
-Megőrültél?! - sziszegtem a képébe. - Nem megmondtam, hogy maradj hátul? Hogy lehetsz ennyire...?
Felsóhajtva csóváltam meg a fejemet, és elengedtem. Ez a hülye Alistair képtelen érteni a szóból, ha már az agyát nem tudja használni?
-Húzz vissza a táborba - intettem hátrafelé a fejemmel. - Szólj a nagyobbik baromnak, hogy elkéne a segítség. Te viszont maradj ott, de legalább hátul két katona társaságában, akik majd megvédenek. Ne avatkozz bele. Világos, Pehelygombóc? Maradj biztos távolságban. És most lódulj. Én szemmel tartom őket. Nem viszik őt sehova - fordultam vissza a megkötözött elf felé mogorván.

Édes álmomból vértem tompa puffanása kelt fel valamelyest, mire unottan nyitom szét szempilláimat, és ásítok egy nagyot, majd pattanok fel ijedten, és rántom ki a kardom, amikor meglátom a felettem álló sötét alak körvonalait. Aztán szerencsére nem sújtok le fegyveremmel, hisz felismerem az illető utálatos hangjában társamat, akit nem lett volna szerencsés lefejeznem....gondolom...
-Hogy avatnának szentté te boszorka - morgom, hisz valóban a legszebb álmomból keltett fel. Na nem, nem az a fura pacis, azóta átkanyarodtam egy másikhoz, amire...nem emlékszem...csak, hogy jó volt...na most már pláne mérges vagyok!
-Elárulnád, hogy mi...folyik itt? Nem, tévedsz, nincs a hátadra írva. Persze, menj csak el, majd kitalálom.
Fáradtan sóhajtok fel, aztán finoman megrúgom az egyik emberem lábát, hogy felébredjen, majd intek nekik hogy keltse a többieket is.
~Tehát, Pehelygombóc...hmmm...Pehelygombóc...~
Nem most hallom először, de eddig nem volt olyan hangulatom, most viszont, elmosolyodom, majd halkan kuncogni is kezdek, persze csak úgy, hogy én, meg legfeljebb pár katonám hallja. Hát ez marha jó! Fülig érő szájjal nézek fel a fa tetejére, ahol Pehelygombóc...*újabb kuncogás* Na szóval ahol Nazaril zenélt, aztán nyelek egyet.
-Ezzel akadhat egy kis gond...
Nem ismerem valami rég óra a lányt, sőt talán a vadidegen sem lenne teljesen helytelen kifejezés, azt viszont kitapasztaltam, hogy egy ilyen helyzetben ő valamiért mindig igyekszik a lehető legrosszabb helyre húzódni, mint akit a túlélés puszta gondolata is taszít. Minden esetre megparancsolom az embereimnek, hogy vegyenek fel védelmi állást a tábor körül, én pedig Melira után indulok. Pár percgyaloglás után aztán alig sikerül lebuknom, mielőtt észrevenne az út szélén az a több mint egy tucat fegyveres, akik egy megkötözött elfet visznek maguk után.
~No, csak belebotlottunk abba, akit kerestünk? Illetve...biztos ők azok? Nem úgy volt, hogy vörös palástot hordanak? Vagy az erdőben inkább zöldet, hogy ne szúrja ki őket mindenki? És mi van akkor, ha nem ők azok, csak valami helyőrség tagjai, akik egy bűnözőt késérnek a zárkába, aki történetesen elf? Aha...egészen biztos vagyok benne, hogy egy veszélyes elfet épp az erdőn át kísérgetnének. Ahhoz nincsenek elegen! Na jó...már csak...~
Óvatosan osonok vissza, és végül megtalálom Melira-t, igaz csak véletlenül. Valójában az sem elképzelhetetlen, hogy ő talált meg engem.
-Megölik a foglyot, ha lerohanjuk őket - súgom neki, minden előzmény nélkül, aztán ha felbukkan végre Thelion is, inkább hozzá fordulok.
-Az embereimnél van számszeríj, mit gondolsz, el tudjuk hitetni velük, hogy egy klánra való elf vadsz veszi őket körül?
Aztán elgondolkodva fordulok vissza Melira felé.
-Akiknek a vadak boszorkánya parancsol...?

Már majdnem visszaértem, mikor már messziről meghallottam hogy nem messze tőlem elcsörtet valaki a lovasok felé, és volt is egy tippem, hogy ki, így a nyomába eredtem és jóformán egyszerre értem oda Alistair-rel a fa mögött leskelődő Melirá-hoz.
Bár meglepett, hogy a nőt is itt találom, azért ennek nem adtam jelét. Mivel ő is elf volt sejtettem, hogy ő is meghallotta a lovasokat, azért jött ide. Mivel Nazaril-t nem láttam azt feltételeztem, hogy ő viszont a tábor felé tart, legalábbis nagyon reméltem.
- Úgy látom már mindenki fenn van és ezeket a shelmeket figyeli. – intettem a karaván felé, összefoglalva a látottakat. – És ezért kell elsőnek az ő kötelét elvágni, hogy eltűnjön az erdőben. – bólintottam a lovag végszavára. – Sötét van, nem fognak utána menni, főleg, ha közben zuhognak rájuk a nyilak, mint a nyári zápor.
Ezzel el is mondtam, hogy egyetértek Alistair-rel a kezdő taktikát illetően.
- Hiába vannak többen, nem ismerik az erdőt. Nincs hová futniuk a sötétben. – jegyeztem meg. – A te embereid nyilazzanak és Melira is tud kelteni zűrzavart, én meg levadászom azokat, aki az erdő felé menekülnének. – folytatom szinte suttogva. – Ha itt lesznek a katonák, akkor irányítsd úgy őket, hogy oldalba kapják a társaságot. Melira megtűzzel megijeszthetné a lovakat, így ez is a kezünkre játszana. Én meg közben kiszabadítom a foglyot és utána sort kerítek az erdő felé menekülőkre. – nézek rájuk, hogy van-e ellenvetés.
Persze hallom, hogy közben gyanút fognak, ezért minél előbb lépnünk kell.

-Mégis mit gondoltál?! - suttogtam vissza némiképp sértetten. - Őrségben voltam, persze, hogy meghallottam. Igaz, ebben nem segített a folyamatos nyekergésed, amit tiszta szerencse, hogy nem hallott meg ez a hordányi barom. Tűnés innen! Ijedezz valami biztonságosabb helyen!
Komolyan megfordult a fejemben, hogy vele megyek, és visszakísérem a táborba, mert mi történik, ha út közben megtámadja egy bébi hangya? Hogy védi meg magát? Végül aztán elvetettem az ötletet, elvégre ott volt neki Thelion, majd ő fogja a kezét, nehogy elfújja a szél. 
Aztán a két férfi megjelenésével már elfeledkezhettem a pelyhes-gombócos problémáról, és visszafordulva a rabláncra kötözött elf és a fogvatartói felé, végre koncentrálhattam arra, ami igazán fontos volt.
-Ó, mihez is kezdenék nélkületek! El kell intézni őket, gratulálok, ehhez tényleg szükség volt rá, hogy összedobjátok, amitek van. Csak jelezném, hogy ha elszúrjátok, a fogoly mindenképpen meghal. Ha Thelion túl korán szabadítja ki, mindkettőjüket kinyírják. Ha elkésünk vele, még akkor is, ha nyerésre állunk, akkor is megölik, mert ezek emberek: nem fogják hagyni, hogy nem csupán legyőzzük őket, de még ki is szabadítjuk a foglyukat, úgyhogy kicsinyes szemétségből azért is megölik. És elég jól őrzik ahhoz, hogy ne lehessen csak úgy elhozni onnan. Úgyhogy előbb kell megtámadni őket, hogy az lekösse őket, és mielőtt még át tudnák gondolni, hogy mit, merre, hogyan, már mehet is Thelion kiszabadítani az elfet. Majd valaki fedezi őket. Felteszem, én - forgattam a szemem, majd Alistairre néztem. - Megtennéd, hogy idehívod az embereidet? Vagy úgy tervezted, hogy osztódni fogunk? De kettőt hagyj hátra - tettem hozzá gyorsan, miközben kerültem mindkettőjük pillantását. - Valakinek vigyáznia kell a Pehelygombócra is. 
Ha ellenvetésük volt, morogva doboltam a mutatóujjammal egy fa törzsén, de végül egy vállrándítással beleegyeztem.
-Jól van, de előre szólok, hogy nem vagyok hajlandó sírokat ásni. Kezdhetjük végre?!

-És persze, ha Melira megijeszti a lovaikat a pokolpálcájával, még véletlenül is halálra tiporhatják a  szerencsétlent - értek egyet a nővel bólogatva, és egyre jobban meglep, milyen könnyedén el tudom engedni a fülem mellett a sértegetéseit.
-Mi lenne, ha azt hinnék túlerőben vannak? - Kérdem, aztán jobban meggondolom amit az előbb mondtam, és idegesen vakargatom meg a tarkómat. - Akarom mondani, még annál is jobban, mint amennyire tényleg...Amit mondani szeretnék, hogy ha valaki kiállna eléjük, valaki akit nagyon elszeretnének kapni, és akit ennyien simán elintéznek, akkor ez a valaki biztosan el tudja terelni a  figyelmüket addig, amíg Thelion odasunnyog, és kiszabadítja a foglyot.
Melira kérdésére, hogy osztódni szeretnék-e vagy hívni az embereimet megforgatom a szemeim, és már fordulok is hátra, erre azonban megjelennek a csapataim, mind a 10-en.
~Mi a szösz...?~
-Számszeríjakat készítsétek elő - suttogom nekik, aztán Thelion felé fordulok.
-Ha elintézem, hogy rám figyeljenek, ki tudod szabadítani a foglyot? - Kérdem, aztán szöget üt a fejemben valami a pacikkal kapcsolatban, és itt Melira-ra nézek.
-Mond...szeretnéd még látni, ahogy pár megvadult ló engem tapos agyon? - Kérdem, cinkosan mosolyogva, aztán még utoljára az embereimhez fordulok.
-Ha tiszta célt láttok, lőjetek. Vigyázzatok, hogy ne sebesítsetek meg egy elfet sem. Ezen kívül, ha ők ketten bármit parancsolnak, engedelmeskedjetek, akkor is, ha velem történne valami.Egyikük sem menekülhet el, az ellenség nem tudhat róla, hogy számítunk rájuk.
Ezzel dacolva a félelemmel, és azzal a rossz előérzettel, hogy ez fájni fog, megindulok előre, és kiugrom a susnyásból, egyenesen a vörös köpenyesek bandája előtt. Arcomra őrült kifejezést erőltetek, és megpróbálom a legkevésbé bizalomgerjesztő szerepet játszani, amit csak el tudok képzelni:
-Lám, lám! Hát mi akadt itt az utamba? Tán csak nem egy csapat keselyű, ki könnyű préda után kutatva turkál e szomorú vidék rég megsárgult csonthalmai közt, vagy csupán birtokháborítókkal lenne dolgom, kik azért jöttek, hogy feldúlják szeretett földemet, abban a hitben, hogy itt nem kell felelniük tetteikért isten és ember előtt? Nos, melyik? Keselyű, vagy behatoló hmmm?
Tisztában vagyok vele, hogy nem emlékszem egészen pontosan a szövegre, és valószínűleg teljesen rosszul idézem, és túl is vagyok öltözve, de még ennek ellenére is mocskosnak érzem magam. A kardom azért kirántom a hüvelyéből.
-Értelmes fickóknak tűntök...leszámítva, hogy este mászkáltok az erdőmben. Nem hiszem, hogy meg akartok küzdeni, hisz csupán ha 16-an vagytok ellenem. Tovább engedlek titeket, ha földre borultok előttem, megcsókoljátok a csizmám, és kifizetitek az útdíjat. Nem kérek sokat, elég lesz minden aranyatok, meg az egyiktek éjszakára. Az a kis copfos ott a szélső lovon meg is teszi!
És itt kardom hegyével a sötét hajú, vén arcú férfira mutatok. Ha ezek után nem akarnak majd lerohanni, akkor nem tudom mikor. És akkor majd megverekedhetem mind a hússzal és...miért is hagyják, hogy én dolgozzam ki ezeket a terveket?

Természetesen Melira nem Melira lett volna, ha nem torkollja le a tervet zsigerből és nem állítja, hogy ő persze jobbat tud.
Még szerencse, hogy Alistair most az egyszer a sarkára áll és …….és előáll egy még eszementebb tervvel, amire még megszólalni sem tudok, máris a megvalósítás katasztrófális talajára lép.
~ Remélem legalább az emberei jobban tudnak célozni, mint ő haditervet kovácsolni, mart ha azonosak a képességeik, akkor nekünk lőttek. ~
Mivel végül is a rám vonatkozó feladat nem változott meg, én is ezt ajánlottam fel elsőnek, hogy míg ők elterelnek, addig én kiszabadítom az elf foglyot, így egy nagy sóhaj után, ami kiszakadt belőlem a lovag szavainak hallatán, amit a lovasoknak címzett, azért kaptam magam és eltűntem a fák között, hogy egy jókora kört megtéve, az embercsapat másik oldalán bukkanjak fel, hiszen valószínűleg arrafelé menekülnek majd.
Láttam a megkötözött elf mozdulatait, majd a felé szálló figyelmeztetést, amire most csak összehúztam a szemem és lekanyarítottam a vállamról az íjamat.
Aztán megjelentek az első nyílvesszők, aminek kilövésére nem tudom kiadott parancsot, de mindenesetre ezzel kezdetét vette a harc. Innentől már nem volt kegyelem.
Én egyelőre nem lőttem, bár csak erővel fogtam vissza magam, viszont nem akartam idő előtt lelepleződni és igazam is volt, hiszen a ló után kötött társunkat, máris felém rángatta a gyáván megfutamodó shelm.
Már nem követtem az eseményeket, most Melira és Alistair magukra voltak utlava, és csak reménykedni lehetett benne, hogy most az egyszer össze tudnak dolgozni, különben csúnya vége lesz a küzdelemnek, hiszen a gyilkosok számbeli fölényben vannak.
Mikor láttam, hogy a lovas felém húzza a foglyot, pillanatok alatt fellendültem egy fára és mikor alattam elvágtatott, mögé huppantam a tőrömmel a kezemben, melyet először az oldalába vágtam, majd a nyakát céloztam meg. Ha sikerült kiiktatnom, gyorsan ledobtam magam elől és megfékeztem a lovat, amely amúgy sem tudott gyorsan szaladni a fák között.
Aztán egy mozdulattal elvágtam a nyereghez kötött kötelet, majd leugorva a remegő jószágról halkan megnyugtattam azt, ha volt időm és a rémült elfnek is elvágtam a csuklójánál a béklyót, ha addig nem dobta le magáról.
- Maradj itt és el ne mozdulj! – parancsoltam rá villogó szemekkel. – Itt vagy egyedül biztonságban, megértetted.
Ha bólintott, akkor máris indultam vissza, hogy nyilaimmal beszálljak a harcba, ha még nem lett vége addigra.
Ha közben a másik lovas is visszafordult, akkor viszont muszáj lesz vele is harcba bonyolódnom.

Pokolpálca! Majdnem felhorkantam erre az eszetlen nagy baromságra, de aztán, ahogy tovább ízlelgettem a szót, rájöttem, mennyire is tetszik. Hát nagyon! Pokolpálca! Óriási. De persze nem Alistair lett volna, ha nem szolgáltatott volna így is valami lekezelhetővel. 
-Rendben van - bólintottam unott képpel figyelve minden ostoba arcrezdülését. - Akkor most tegyünk úgy, persze csak játékból, hogy van egy mágusunk, egy íjászunk, egy Warden parancsnok harcosunk, és még 10 másik jól képzett fegyverforgatónk, meg persze a gajdoló művészünk, aki ha éppen nem moralizál, viszonylag jó vajazókés forgató. Plusz még az elf fogoly, aki, javítsatok ki, ha tévednénk, de valami azt súgja, hogy a mi oldalunkon fog állni. Ezt az utolsó kettőt mondjuk akkor sem vetném be, ha egy hordányi vezérdémon támadna ránk, de ha őket is beleszámolom, még mindig tizenöten vagyunk a tizenhat ellen. Alistair, te nagyon bölcs ember, majd ne felejts el emlékeztetni, hogy az alap matematikai műveleteket majd vegyük át még egyszer.
Rámarkolva a botomra (Pokolpálcámra!) elfordultam tőlük, hogy megint szemrevételezzem a nyugtalan lovakkal bíbelődő, egyre gyanakvóbb ellenséget.
-Nagy mázlid, hogy engem akár kétszer is lehet számolni, ráadásul a meglepetés ereje is minket fog segíteni - tettem hozzá morogva. - Bár ha sokáig vesztegetjük még az időnket, ez változni fog. Teljesen sajnos ők sem hülyék. Ezt a kiváltságot valaki már lestoppolta - paskoltam meg Alistair vállát.
Thelion hála a jó égnek nem akadékoskodott. Rá lehetett számítani, hogy csak a feladatra koncentrál. Amint megfelelőek voltak a körülmények nekiindult, és így tett Alistair is. Kérdésére szélesen elvigyorodtam. 
-Azóta erre várok, mióta először találkoztunk. 
Aztán felgyorsultak az események. Még elképedi sem volt időm, hogy Alistair képes volt ennyi összefüggő, összetett mondatot kisütni látszólag teljesen önállóan, máris pendültek az íjak húrjai, úgyhogy nekem is el kellett indulnom. Egy nyílvessző csupán centiméterekre kerülte el az arcomat, és egy mellettem álló fa törzsébe csapódott. A hangja még sokáig a fülemben csengett, mert noha elkerült a borzalmas halál, a süvítő, majd keményen ütődő hang annyira közel volt hozzám, hogy szinte éreztem, ahogy a fa beleremeg, mintha mégiscsak engem találtak volna el. Nem éppen ez volt az első alkalom, hogy a halál csupán pár ujjal került el, de ez továbbra is elég kellemetlen élmény volt, és mint mindig most is egy valamit szabadított fel bennem: dühöt. Ha eddig megkegyelmeztem volna valakinek, erről most már szó sem lehetett. 
A lovakat nem akartam bántani, gondoltam, ha sikerül összekapkodnunk őket, még hasznunkra válhatnak, meg egyébként is, nem ők voltak az elsődleges célpont. A szemem sarkából láttam, ahogy Thelion kimenekítette a foglyot a sűrűjéből, vagyis vele már nem kellet foglalkozni.  Közelebb futottam a sebesült lovashoz, de csak annyira, hogy kikapjam a kulacsát a nyeregtáskájából. Nem volt nagy ügy kikerülni az esetleges támadását, hiszen egy nyílvessző állt ki a vállából, azzal legyen bárki is elég nagy legény ahhoz, hogy engem megöljön. Meg egyébként is egy elfet megpróbálni elkapni a sötét erdőben... hát ahhoz is sok szerencsét! Miután jókorát kortyoltam a bódító szeszből, egyenesen a lovasok közé hajítottam, és bár fájt egy kicsit a szívem az avarban szertefolyó finom nedűért, de most az életünk volt a tét. Meg már egyébként is ittam belőle.
A lovak (meg gondolom, a gazdáik) már annak sem örültek, hogy közéjük fújtam azokat a jókora lángcsóvákat a botommal, de annak aztán végképp nem, amikor középen fellobbant a kifolyt alkoholt, az apró gallyak, falevelek, kiálló gyökerek pedig hiába voltak az esőtől még egy kicsit nedvesek, hamar tüzet fogtak. Hátrébb lépve behúzódtam egy fa mögé, hátha valamelyik megint megtalálja az íját, ha valamit már tudott kezdeni a megvadult lovával. Előbb tudni szerettem volna, hogy nem halok meg azonnal, ha megint előmerészkedek, csak aztán léptem elő, hogy szikrázó botommal ismét lecsapjak.

-Lehet egy halott Szürkéről vettem le a páncélt, ebbe belegondoltatok? Aztán lenyúztam a bőrét, és belebújtam, mert jóképűnek tűnt!
Ezen a ponton egészen büszke vagyok magamra, amiért nem pirulok bele abba, hogy mekkora hülyeségeket hordok itt össze.
-Ó, szóval te voltál az a hős lovag, ki minden bátorságát latba vetve csupán öt ember segítségével is képes volt halálra kínozni egy fegyvertelen elf gyermeket? Visszavonok mindent! Könyörgöm kegyelmezz, el sem tudom képzelni, hogyan állhatnék ki egy ekkora vitézzel, azt kockáztatva, hogy halálra röhögöm magam a bénázásán!!!

A robbanás hallatán kissé behúzom a nyakam, aztán az ég felé nézek, ahol meglátom még egy pillanatra a fényes tűzgolyót, mielőtt az összeomlana magába. Aztán reflexből az arcom elé tartom a  pajzsom, amiről koppanva tattan le valami fentről, utána pedig a vezető képére sózok egy párat vele, hogy megszédüljön, végül pedig szinte az utolsó pillanatban iramodom félre a felénk tartó megvadult lovak elől, hogy engem mégse tapossanak agyon. Ezt a sorsot nekem sikerül megúszni a kissé kába támadómmal ellentétben, viszont annyira azért nem vagyok fürge, hogy engem ne lökjön fel az egyik paripa, és sodorjon az út szélére. Szerencsére nem ütöm meg magam nagyon, így aztán hamarosan vérző fejjel bár, de talpra állok, hogy újra bevethessem magam a harcba, és a pajzsommal fel is lököm az első katonát, aki az én embereim felé vette az irányt, hogy nagyot reccsenve zuhanjon az égő avarba, aztán pedig egy vágással metszem el a mellette álló, futó a zajra felém forduló társa torkát, mielőtt ideje lenne igazán meglepődni.
-ÚJABB SORTŰZ, AZTÁN KÖZELHARCI FEGYVER!
Miután kiadtam a parancsot az embereknek, újabb kardcsapás elől térek ki, melyet nekem címeztek, aztán egy szúrással kínálom meg azt, aki nekem támadt, végül úgy hátrálok, hogy szinte Melira mellé érjek.
-Az előző táborod nem volt elég messze? - Kérdem az egyre növekvő bozóttűzre utalva, innentől kezdve viszont próbálok úgy helyezkedni, hogy páncélzatommal őt is védjem, viszont ha visszatámad az ellenségre, akkor pont időben tudjak úgy elmozdulni előre, hogy ne legyek pokolpálcája útjában.

Visszafelé óvakodok a tisztás felé és már nem kell nagyon megerőltetnem a szemem, sőt inkább irritál a sok fény, ami a felgyulladt növényekből árad.
Gondolom ez Melira műve lehet, biztos nagyon belejött a tűzgolyóbisok lövöldözésébe és nem ismer határt. A száraz gallyak ropogása egyértelművé teszi számomra, hogy ezt a tűzet ne fogjuk eloltani, így minél előbb végeznünk kell, ha nem akarunk zsírjára sülni a lángok között.
Viszont még ezen kívül is jócskán hallom a fegyvercsattogást, a fel-felhangzó szitokszavakat, és nem nehéz megállapítani belőle, hogy valószínűleg fordult a kocka és a nagylegények, már nem is annyira biztosak a győzelmükben, amit az is bizonyít, hogy két haramia úgy szalad el mellettem, hogy észre sem vesznek.
De nem hagyhatom, hogy hírt vigyenek a társaiknak! Bár nem tudhatják, hogy épp miattuk érkeztünk ide, azért jobb a biztonság, meg amúgy is megérdemlik azért amit tettek és, amit tenni akartak, így egy cseppnyi lelkiismeret furdalás nélkül eredtem hangtalanul a nyomukba és mikor már azt hitték, hogy biztonságban vannak, az egyiknek nyilat eresztettem a szívébe, és mire a másik csak felfogta volna mi történt, már a hátában voltam és egy mozdulattal vágtam át a torkát.
Mire ismét a tisztásra értem a csata már véget ért, de a tűz viszont birtokba vett mindent.
Még volt annyi kis rés a tűzfalon, hogy át tudtam siklani a túloldalra, ahol a lobogó lángok mögött megláttam Melira-t és Alistair-t.
- El kell tűnnünk innen! – kiáltottam túl az egyre erősödő recsegést-ropogást. – Ha itt maradunk ropogósra sülünk!
Azzal jó példát mutatva máris a táborhelyünk felé kezdtem futni és erősen reménykedtem benne, hogy ott találom Nazaril-t.
De tévedtem! Alig tettem meg egy kis távot máris belebotlottam, ahogy ott állt lemerevedve és egy halott zsoldost bámult, aki épp kiszenvedett.
- Gyere Nazaril! Mindjárt ránk gyullad az egész erdő! – ragadtam meg a karját és húztam magam után, de ha nem jött, akkor még fel is kaptam és cipeltem magammal, mert nem volt sok időnk. – Igyekezzünk!
Láttam, hogy nincs jól, de nem volt idő a kérdezősködésre, majd, ha elmúlik a vész, akkor viszont visszatérek rá.
Ha a táborhoz értem, ha cipeltem, letettem, ha húztam, akkor csak megállítottam és sietve kapkodtam össze a holminkat.
- Úgy látom talán szerencsénk lesz és nem erre fúj a szél. – figyeltem a légmozgást és füleltem a lángok hangjára.

Alistair megjegyzésére elismerően vigyorodtam el, de azért nem éppen vidáman, mert a tartalma sem kerülte el a figyelmemet. Beteg állatok! Még nagyobb élvezettel figyeltem, ahogy a tűz lassan felemésztette a környéket, amitől nekem nem kimondottan kellett félnem, mert védett helyen voltam. Ez azonban változott, ahogy láttam a már súlyos sebektől szenvedő vezért feltápászkodni. A mögötte pattogó tűz fényében még ijesztőbbnek hatott a lovak patája és Alistair fegyverei által összekaszabolt arca, és valóban eléggé imbolyogva is állt már a két... na jó, mondjuk, másfél lábán, de még élt. És hát mit képzel ez, hogy van pofája életben maradni?!
A botommal nem foglalkoztam, nem volt rá szükségem, hiszen már így is olyan erőtlen volt, hogy csak egy utolsó, gyengéd noszogatásra volt szüksége, hogy végre belássa, hogy amíg én itt vagyok, addig úgyis meg fog dögleni. A kardja ugyan ott volt a kezében, és ahogy elé léptem, meg is próbálta felemelni, hogy lesújtson vele, de rossz volt nézni a szánalmas próbálkozásait, ahogy még az is nehezére ment, hogy ne ejtse el. Hogy a kettőnk közti magasságkülönbséget áthidaljam, ami most fontos volt, zsámolynak használtam az egyik már kimúlt társát, ahogy a hátára lépve megközelítettem az azonos szemmagasságot.
-Korcs szuka - hörögte alig hallhatóan, ahogy megvetően végig mért.
-Korcs gyilkos - morogtam vissza, majd egy hirtelen mozdulattal mellkason rúgtam.
Ha nem lett volna ilyen állapotban, ezzel nem sok kárt okoztam volna benne, de így elég volt ennyi ahhoz, hogy hátratántorodva elessen, egyenesen a mögötte lévő sűrű, tüskés ágú bozótba, amit már így is körbenyaldostak a lángok, ahogy minden mást is körülötte. Hamarosan fájdalmas üvöltéssel vergődött, ahogy az izzó tüskék szétkaristolták a bőrét, az emésztő tűz pedig lassan elnyelte őt is. Innen már nem volt visszaút, én pedig kizártnak tartottam, hogy egy kegyelemdöféssel megadjam neki a gyors halált. 
Közben megérkezett Alistair is, aki persze képtelen volt befogni, még akkor is, amikor mindn oka meglett volna rá, mert például éppen egy igen rázós csata kellős közepén próbáltunk életben maradni.
-Ha te is a közelben vagy, van olyan, hogy ,,elég messze"? - vetettem oda, neki, majd félretolva a páncélját előrelendültem. 
Úgy néztem, hogy már nincs igazán elintéznivalónk, aki meg mégis akadt, azt csak elintézték Alistair érkező katonái, elvégre lássuk már nekik is valami hasznukat. Én inkább a lovakat próbáltam összekapkodni, akik még mindig megbokrosodva ágaskodtak fel, nyerítettek fülsértően, és próbáltak átvergődni a lángokon, persze sikertelenül. A legtöbbje azonban már rájött, hogy ha a másik irányba próbálkozna, esetleg még esélye is lenne. Így aztán csak egynek tudtam elkapni a kantárszárát, hogy nagy nehezen kivezessem a fák közül. 
-Igen, én is rájöttem - kiáltottam vissza Thelionnak, a még mindig feldúlt pacival viaskodva. - Te foglalkozz csak az asszonykáddal, mindjárt hozom az enyémet is, csak még hadd játsszon egy kicsit. 
Miután úgy tűnt, hogy a csatát tényleg megnyertük, és már csak a tűz az egyedüli ellenség, én is visszafelé vettem az irányt a lóval együtt, ott pedig a másik kettővel bevártuk Alistairt, és a ,,seregét". Hát komolyan... Út közben megláttam a holttestet, és a már jól ismert picike vágásból az sem vot kérdés, hogy ki tehette. Na, szuper! 
-Ez még talán jól jön - paskolgattam akkor meg a ló nyakát, mikor már mind összegyűltünk. - Nem tudom, mire készültök, de egy ilyen jószág mindig hasznos. Ki tudja, ki nem fogja bírni a menetelést - sandítottam Alistair felé. - Ha meg már csak nyűg, levágjuk, és lesz mit enni. Na! - bólintottam letudva a gebe témát, és a katonák felé fordulva azonnal elsötétült a tekintetem. - Mondtam vagy nem mondtam, hogy valaki maradjon itt vele?! - süvöltöttem mérgesen Nazarilra mutatva. - He? Mondtam? Én nagyon úgy emlékszem, hogy külön kikötöttem, hogy ne hagyjátok egyedül. Nem mászkálhat csak úgy, kíséret nélkül, amikor ennyi veszélyes alak van a közelben. Valaki meg is támadta, és teljesen egyedül kellett megvédenie magát. Nem akarok belegondolni, hogy mennyin múlott, hogy nem ő maradt alul, de nézzetek már rá! Van valaki, aki úgy gondolja, hogy könnyű dolga volt?! És ha legközelebb nem lesz ekkora szerencséje?!
A botom vége ismét parázslani kezdett, de nem fújtam vele lángot, ennyire azért tudtam uralkodni magamon. Dühös szusszantás után még egyszer lesújtóan néztem végig a semmirekellő társaságon, akiknek ajánlottam, hogy minden vágyuk az legyen, hogy elsüllyedjenek szégyenükben, és csak azért nem akartam, hogy tényleg elnyelje őket a föld, mert még szükség lehet rájuk.
-Ez még egyszer elő ne forduljon - dörrentem rájuk már nem kiabálva, de azért jócskán emelt hangon. - Ne akarjátok kipróbálni, milyen, amikor én fegyelmezek, és nem egy vajszívű kislány - böktem megint Alistair felé. 
A kantárszárat oda se nézve dobtam Thelion kezébe, reménykedve, hogy érti a célzást, és van annyi esze, hogy felülteti Nazarilt. Utána visszamentem a táborhelyemhez, hogy összeszedjem a holmimat, és végre tovább állhassunk. Bár a lángoktól annyira nem féltem, mert Thelionnak egyrészt igaza volt benne, hogy a szél nem felénk fújta, másrészt az eső miatt nedves környéken elég nehézkesen terjeszkedhetett volna sokáig, azért elég feltűnő jelenség volt, és nem tudhattuk, hányan vannak még a közelben, akikkel még nem lenne tanácsos összefutni.

Melira szerint semmi sincs elég messze tőlem, szerintem pedig a vörös köpenyes katona, a kardommal a gyomrában egyetért vele ebben, kinek a nő felé irányított csapását annak ellenére tudtam hárítani a pajzsommal, hogy közben a szemeimet forgattam. Mentségére szolgáljon, hogy nem rám számított...na nem mintha különösen szeretném mentegetni az ilyesfajta gazembert! Egy rúgással választom le ellenségem a kardomról, és már keresem is a következő áldozatom, a varázslólány pedig odébb áll. Persze nem maradhatok Elf nélkül, aki sürgetne...
-Miért, meghívtak valahova? - Kérdem vidáman, miközben leguggolok egy kétkezes kard csapása elől, hogy aztán a pajzsommal kiüssem a támadóm lábát, és a földre került ellenségnek megadjam végül a kegyelemdöfést. Ekkora ér csak el hozzám az ok, amiért tényleg ennünk kell.
-Ó, hogy ezért... - Állapítom meg, mint aki most veszi észre, hogy körülötte feltámadt a pokol tüze, némi iróniával a hangomban természetesen.
-Rendben, keresd meg...HÉ! Hát ez hova lett már megint...
Morogva indulok meg az embereim felé, kik eddigre befejezték a maradék ellenség kiirtását, és parancsba adom, hogy a sebesültekkel együtt induljunk meg a tábor felé. Ha esetleg az elf fogoly eltévedne, utána küldök valakit, hogy neki is sikerüljön megtalálni a tábort. Ez után megindulok én is, út közben viszont hirtelen összeráncolom a homlokom, és hátrafordulok a paripával közlekedő Melira felé.
~Asszonykád...? Hogy pukkadnál meg! Most legszívesebben úgy elküldenélek a francba...de nem tehetem, mert hülyén venné ki magát, hogy valami olyasmire válaszolok, amit negyed órája mondtál... ~
Így aztán visszaindulok a tábor felé. Ott vetek még egy pillantást a sebesültjeinkre, és épp szóra nyitnám a számat, mikor életem értelme mellém áll, és elkezdi osztani az észt, mire én hátradöntöm a fejem, és fáradtan sóhajtok fel.
-Melira ők...
De persze halk szavam nem hatja meg, úgyhogy erőt veszek magamon, és megragadom a botját, nem törődve vele, hogy eleinte égető fájdalommal kell szembenéznem, még ha csak a kesztyűmön is. Idővel csak felhagy a varázslattal...remélem...
-Az én parancsaimat követték. - Közlöm hidegen, és érzelemmentesen, annak ellenére, hogy még mindig nagyon fáj a kezem, amivel a botját tartom.
-Nazaril pedig annyira engedelmes mint te, így nem is tudták volna itt tartani.
Eleresztem a botját, füstölgő kezemen pedig megmozgatom az ujjaim. Szerencsére ez a páncél véd valamelyest a tűz sebzés ellen, így igazi kárt nem tett még a bőrömben sem, csak nagyon-nagyon fáj.
-Van pár súlyos sebesültünk, akiknek szüksége van a segítségedre. Gyógyítsd meg őket, aztán felőlem mehetünk.
Ezzel hátat fordítok a nőnek, majd vetek egy pillantást a másik két elf felé, de úgy tűnik ők is el vannak most foglalva egymással, így magam lépek oda a kiszabadított fogolyhoz. Jobbommal a kulacsomért nyúlok, de aztán felszisszenek a fájdalomtól, ezért inkább a balommal veszem elő, és kínálom meg őt egy kis vízzel.
-Tessék. Rád fér. Tudom, hogy semmit sem szeretnél jobban, mint pihenni, és reggel úgy tenni, mintha ez egy rémálom lett volna, de előbb kérlek segíts nekünk. Nem kérem, hogy harcolj, csak mondj el mindent, amit tudsz azokról, akik elraboltak téged. Ne hagyj ki semmit, a legapróbb részletet sem.
~Banyek, ez nagyon fáj...kellett nekem keménykedni...~

Mire összeszedem a holmim, a többiek is visszaérnek a táborba, egy-két kivétellel, akik sajnos nem voltak ilyen szerencsések. De legalább Nazaril-nak is elterelődött a gondolata azzal, hogy nekiállt a sebesülteken segíteni, gyógyfűvel és kötéssel ellátni őket.
Bár nem volt jó a viszonyom Melirá-val, azért el kell ismerni, hogy a harcból igen csak tevékenyen kiveszi a részét, bár ez az erdőtűz kissé most túllőtt a célon.
Azonban ez az állandó torzsalkodás Alistair és közötte már kezdett az idegeimre menni, és pár perc múlva kiderült, hogy ezzel nem voltam egyedül.
Pont az elégelte meg a dolgot, akitől a legkevésbé vártam volna, inkább gondoltam volna azt, hogy Alistair egyszer csak elkapja ezt a házsártos boszorkányt, a térdére fekteti és alaposan elfenekeli, mert én már rég azt tettem volna, ha finom akarok lenni. A drasztikusabb megoldást most inkább nem részletezem.
Minden esetre teljesen egyetértettem a kedves leányzóval, hogy ilyen jól kiosztotta őket, különösen Melira-t, bár azért a vége felé láttam, hogy a lovagnak is épp elege lehetett, mert végre hallottam tőle némi határozott hangot.
Az, hogy az izzó botot megfogta és elég sokáig hősiesen tartotta is, viszont nem biztos, hogy olyan jó ötlet volt, amit a megrebbenő szeme azért elárult, de azért végre tett valamit, amivel valamennyire kezdte visszanyerni a becsülésemet.
Mikor Nazaril befejezte a kifakadását és elvonult, úgy éreztem kell egy kis lelkitámasz, főleg, mivel tudtam, hogy nem lehetett könnyű neki azután, hogy teljesen megérdemelten végzett azzal a gyilkossal.
- Nagyon jól tetted, hogy kiosztottad őket. – ültem le mellé és simítottam végig megnyugtatásként a haján és a hátán. – És tudom, érzem, hogy gyötrődsz amiatt, hogy véget vetettél egy életnek, de csak gondolj arra, hogy ezzel sok másikat mentettél meg. Ő és a többi sem érzett volna semmi lelkiismeret furdalást, ha sikerül a tervük és halomra gyilkolják fajtársainkat, nőket, gyerekeket.
Reméltem, hogy sikerül átlendítenem, majd ezen, de sajnos nem nagyon volt erre most idő.
Fél füllel persze hallottam, hogy a fogságból kiszabadított miket mond Alistair-nek és eléggé aggasztott is a dolog. Nem is annyira a falu, hanem az, hogy ezek szerint jó pár csoport közeledik a találkozó helye felé, amit még ha nem is tudnak pontosan hol van, a felé közeledő elf klánokba könnyen belefuthatnak.
- A falut egy ember is értesítheti, de talán el sem ér odáig a tűz. – mutatok a lassan pirkadó égboltra, melyen sötét felhők gyülekeznek. – Mint tudjuk most van az esős évszak, ilyenkor minden nap esik, talán most is szerencsénk lesz. Nekünk, nem ártana sietnünk, így is elég baj, hogy vannak sérültjeink is.
Mikor Melira a kezembe nyomja a ló kötőfékjét, szavak nélkül is tudom, mire gondol, de most van egy-két katona, akiknek erre jobban szükségük van. Itt hagyni sem lehet őket, de ha gyalog jönnek csak lassítanak.
- Tessék! – adom tovább a kantárt Alistair-nek. – Nekik jobban kell. Nazaril erős lány, bírni fogja az utat. – nézek a máguslányra is.