Keleti erdőrész

Kérdőn pillantok vissza, mikor megállít kifelé mentemben, hiszen már az is jó érzéssel töltött el, hogy jól van és meg kell vallanom a kedveskedő szavai nagyon jól estek, de most zavartan megrázom a fejem.
- Semmit nem kell köszönnöd: Amit tettem, bármelyikünk megtette volna, hiszen nem vagyunk vadállatok, bármennyire is szeretnék az emberek ezt elhitetni rólunk. Lehet, hogy kicsit keményebbek vagyunk, mivel az élet erre nevelt minket, de azért mindig örülünk, ha egy testvérünk visszatalál hozzánk.
Mikor megfogja puha és jó illatú kezeivel az arcom és közel hajol, önkéntelenül is behunyom a szemem és a szívem őrült módon kezd el dobogni a közelségétől, amit nem is értek, de határtalanul izgalmasnak tűnik. A homlokomra lehelt csókra azonban már kinyitom csodálkozást tükröző szemeimet.
- Ma serannas. – köszörülöm meg a torkom, hogy kinyögjem a viszonzást, majd gyorsan kimegyek a sátorból, hogy megkeressem Gendolas-t.

Mikor már megint mindhárman a sátorban ülünk és Nazaril is mindent elmondott a vezetőnknek, amit csak kellett, egy pillanatig csend telepedett ránk. Mielőtt még Gendolas meghozta volna a döntését, amiben én egy percig sem kételkedtem, gyorsan még válaszoltam a lány kérdésére, csak éppen nem gondoltam végig, hogy talán ez nem egészen jó ötlet.
- Nem okoz gondot, ha itt maradsz. Elég nagy ez a sátor kettőnknek is, én úgy is a nap legnagyobb részében vadászom és úton vagyok. – mutattam körbe, de aztán kissé zavarba jöttem. – Szóval, nem ……nem azért…., de tényleg, nem vagy útban. Persze, csak ha Gendolas……szóval, ha ő…..- aztán csak kínomban legyintettem egyet.
- Nazaril Perpo! – szólalt meg halkan bölcs vezetőnk. – Meghallgattalak és mérlegelve szavaidat és azt, hogy milyen hasznos tagja lehetsz a klánunknak, úgy döntöttem, hogy befogadunk téged. Mivel a családod is a szabad elfek közé tartozik, ígéretet teszek neked, hogy a lehetőségeimhez mérten segítek neked a felkutatásukban. Nem soká úgy is sor kerül az Arlathvhen-re, mely erre jó alkalom is lesz.
Kinyilatkozása után a Hahren feláll és távozni készül.
- Azt, hogy elfogadod-e Thelion ajánlatát, vagy valamelyik özvegyhez társulsz be, a te döntésed Lethallan. Most egyelőre pihenj!– mosolyodik el cinkosan, de a végére biggyesztett megszólítás, már megmutatja, hogy Nazaril klánunk tagjává vált.
Én is felállok és tisztelettel meghajtom a fejem, miközben megpróbálom leplezni arcom pirosságát, remélhetőleg sikerrel, főleg Nazaril előtt.
- Ma serrannas Gendolas!
Aztán a lányra vetem a pillantásomat.
- Hozzak neked esetleg valamit?

Szerencsére azért azt láttam, hogy nem csak én jövök zavarba folyamatosan, ha rá nézek, vagy valami olyasmit mondok, hanem ő is, így legalább valamivel kevésbé éreztem magam kényelmetlenül.
Mikor elmondta, hogy mire van szüksége, ezért úgy ugrottam, mint aki csak erre várt, kicsit legalább lehűthettem magam, mert eléggé melegem lett.
Kilépve azonban megtorpantam, mert fogalmam sem volt, hogy honnan szerezzek neki ilyen dolgokat, aztán végül a fegyverkészítőnkhöz fordultam, akitől kaptam mindkettőt, igaz a pergamen miatt meg kellett ígérnem neki, hogy ha legközelebb a városban járok beszerzek helyette másikat.
Aztán gyorsan igyekszem vissza Nazaril-hoz és mosolyogva nyújtom át neki a szerzeményeket.
- Hát lehet, hogy nem mindenki, de a többség. – pirultam el ismét, de aztán erőt vettem magamon és magam alá húzott lábakkal leültem vele szemben és néztem, hogy milyen ügyesen teszi a dolgát.
- De, jól van. – zárom le, mert úgy sem fogja annyiban hagyni. – Megköszönted én is megköszöntem, így azt hiszem minden rendben van már. Örülök, hogy ilyen jól alakult minden.
Mikor rátér a pihenésre és a holnapi napra, csak bólintok egyet. Nem sokat aludtam a múlt éjszaka és bár a sebesülésem tényleg jól gyógyul, azért nem árt pihentetni, nehogy úgy járjak, mint Nazaril.
- Igazad van, ránk fér a nyugodt pihenés. – értettem vele így hát egyet. – De előtte átköttetem a karom, mindjárt jövök, addig itt van ez a halom szőrme, csinálj magadnak belőle kényelmes fekhelyet. – emelem fel az egyik láda fedelét, amiben medve és farkasbőrök vannak.
Nem sokkal utána, már frissen lekezelt sebbel tértem vissza és feküdtem le a lány melletti saját helyemre. Mikor Nazaril bőre az enyémhez ért ismét melegem lett, de boldog voltam, mintha valami nagyon jó dolog történt volna velem. De hiszen az is történt!
Sokáig mozdulatlanul feküdtem, hogy ne vegye el a kezét, és ezen a kedves lányon járt az eszem, így aludtam el.

Mindig éberen alszom, így most sem kerülte el a figyelmemet Nazaril mocorgása, majd az, hogy felkel és kimegy. Egyelőre nem mozdultam, nem akartam, hogy azt higgye nem bízom benne. Különben sem ment messzire, csak álldogált ott a sátor előtt csendben. Végül csak nem bírtam tovább, hiszen lehet, hogy rosszat álmodott és jó, ha megnyugtatja valaki, így utána mentem.
- Valami baj van? Nem kényelmes a fekhely, nem tudsz aludni? – tettem a vállára gyengéden a kezem, majd követtem a messzibe révedő tekintetét, de csak a holdsütötte erdőszélét láttam.
- Gyere, feküdj vissza, nincs semmi baj.

A kissé zaklatott suttogására felkapom a fejem és újra csak az erdő szélét kémlelem, de most sem látok semmit, bár ettől még Nazaril láthatta, de az sincs kizárva, amit mond, hogy a láz játszik vele.
Gyengéden megérintem a homlokát, de nem érzem melegnek, így ezt kétségbe vonom. De akkor mit láthatott? Tényleg utánunk jött volna az a furcsa ordas?
~ Holnap reggel beszélnem kell erről Gandolas-sal! Lehet, hogy ő látott már ilyet, hiszen olyan régen él ezen a világon. ~ szalad át a fejemen a gondolat, de most Nazaril az első.
- Talán tényleg csak egy rossz álom, mely felébresztett és aztán valami árnyék, vagy a hold játéka láttatta veled a farkast. – nyugtatom meg, de éreztetem vele, hogy adok a szavára és mindenképpen figyelembe fogom venni, amit mond. – Régebben is voltak ilyen álmaid, vagy csak a falkatámadás hozta elő ezeket? – kérdezem azért, ahogy elmeséli miket látott az Enyészetben járva.
Annyira azonban sikerül megnyugtatnom, hogy visszafeküdjünk, de most szembe fordulok vele, hogy megfoghassam a kezét, így talán jobban biztonságban érzi majd magát.
- Nem tudom? – válaszolok bizonytalanul, megpróbálva visszaidézni az eseményeket. – Nem emlékszem, hogy láttam volna azt a falkavezért, különben megjegyeztem volna.
Mikor megjegyzi, hogy azoknak a farkasoknak a teste eltűnt, akiket sikerült megölnünk, tényleg elgondolkozom.
- Nazaril, ne törd most ezeken a fejedet. Ígérem reggel megkérdezzük az öregeket, de most pihenj. Én sem tudom a választ és csak találgatnék, azt meg nem akarom. Minden esetre nem jó dolgok ezek és talán tényleg valaminek az előszelét érzed, hiszen láthatóan fogékony vagy ezekre a dolgokra. – simítok ki egy kósza tincset az arcából. – Az álomejtő talán tudni fogja az okát, de most biztonságban vagy. Látod, erre pont ez a farkasbőr a bizonyíték! Ha egyet sikerült megölnöm…..végleg, akkor a többit is sikerül majd, ha bántani akarnának. – suttogom felé, miközben gyönyörködöm benne, az emberi szem számára majdnem teljes sötétségben, de ez egy elfnek nem akadály.
- Aludj békével! – mosolyodom el, de én még sokáig fenn maradok a gondolataimba mélyedve.

Tudom, hogy azért fogtam meg a kezét, hogy megnyugodjon, de ez csak egy indok, amelyet még magammal is megpróbálok elhitetni, de nem sok sikerrel, hiszen a lelkem mélyén tudom, hogy ez nekem is mennyire jól esik. Főleg, hogy úgy érzem neki sincs ellenére a dolog, mikor megszorítja a kezemet.
Volt min töprengenem, míg el nem nyomott az álom. Sosem éreztem magam még így egy lánnyal. Ennyire felszabadultnak és könnyednek, mindig megtartottam a három lépés távolságot, mondván, hogy még dolgom van az életben, még keresem a helyemet. Erre jön ez az enyémtől eléggé eltérő, furcsa felfogású lány és minden megváltozik.
Aztán meg itt vannak ezek a rejtélyes farkasok élükön a világító szemű vezérrel, aki mintha a nyomunkban lenne és mintha valahogy kötődne Nazaril-hoz.

Reggel már korán felkeltem és csendben surrantam ki a sátorból, hogy ne zavarjam meg a békésen alvó lány álmát. Egyenest a Megtartóhoz mentem és, ahogy tegnap a vezetőnknek, neki is elmondtam a velünk történt különös dolgokat és Nazaril sebesülését.
Szótlanul hallgatott végig, de láttam rajta, hogy nagyon elgondolkozott a hallottakon.
- Én most megyek vadászni. – mondtam miután befejeztem. – Ha beszélni akarsz Nazaril-lal, akkor a sátramban megtalálod. Közben azért megpróbálok nyomokat keresni, hátha okosabb leszek ezzel a falkával kapcsolatban. – indulok ki a Zoritian sátrából.
- Légy óvatos Thelion! – szólalt meg aggodalmas hangon a Megtartónk. – Talán nem ok nélkül tűntek fel. Lehet, hogy tényleg érez valamit az a lány.
- Óvatos leszek. – hajtom meg a fejem meglepődve, mert már rég láttam ilyennek Zoritian-t.
Kilépve elgondolkoztam, hogy vigyem-e magammal a két ifjú elfet, akik már régóta könyörögtek egy vadászatért, de úgy döntöttem, a körülmények miatt, most jobb, ha magam megyek. Nem akartam veszélybe sodorni őket, ha mégis valami vész közeleg.

Miután elhagytam a tábort, először arra a dombtetőre mentem, ahol Nazaril a farkasvezért mutatta, még az éjjel.
Óvatosan közelítettem meg a helyet, hogy ne tapossam össze a nyomokat és szerencsémre meg is találtam az avarral nem fedett helyeken a puha mancsok nyomát, melyek a nedves, harmatos földön, még jól kivehetők voltak…..persze csak egy tapasztalt nyomkereső számára.
Elégedetten mosolyodtam el, de a rossz érzés mpost még erősebbé vált, hiszen csak beigazolódott Nazaril szava és ezt már nem lehetett a rossz álom számlájára írni. Ez a valóság volt!
Az íjamat minden esetre készenlétben tartva eredtem a nyomok után. Azok nyugat felé vezettek, be, az egyre sűrűbb vadonba. A követésük egyre nehezebbé vált és jó fél napi járás után már képtelen voltam megtalálni a folytatásukat, akárhányszor tettem egy kört, hogy újra rájuk leljek.
Csalódottan néztem fel az égre, amit nagyrészt takartak a fák, mert fohászom nem talált meghallgatásra.
Azonban azt sem felejthettem el, hogy még miért indultam el, így visszafelé kanyarodva, most már másfajta nyomokra vadásztam, őzre, szarvasra, vagy vaddisznóra, hogy húst vigyek az asszonyoknak. Így aztán elég későn értem vissza, a vállamon egy kisebb őzsutával, mikor már messziről megláttam a lányt, gyerekektől körülvéve. A látvány jó érzéssel töltött el és mosolyogva köszöntöttem, mielőtt megszabadultam volna a terhemtől.

A rossz idő beállta előtt sok húst kellett gyűjteni, így mindennap kellett vadászni menni, de már a fiatal legények is besegítettek, mert azóta sem láttuk a farkasokat, így a kedélyek is megnyugodtak. Legnagyobb örömömre Nazaril egyre jobban beilleszkedett és a klán is kezdte elfogadni őt. Az én érzéseim pedig egyre erősebbek lettek, de ezeket csak egy-egy gesztussal, kis ajándékokkal fejeztem ki, mert nem akartam ajtóstól rontani a házba. De mindig örömmel teli izgalommal töltött el Nazaril közelsége. Annyira már nem is akartam vándorútra kelni.
Igyekeztem elszánni magam, hogy szóba hozzam a lánynak, milyen érzéseket táplálok iránta és bár csak pár nap telt el, úgy éreztem talán eljött a pillanat. Csak tisztázni akartam az érzéseimet és, hogy van-e hely számomra a szívében, érdemes-e reménykednem, vagy esetleg van valakije már. Jobb ezt időben megtudni.
- Nazaril..... - álltam elé, mikor belépett a sátorba.

Olyannyira nem örültem a válasznak, hogy aggódva, kapkodva rohantam vissza a sátorhoz, melybe Thelion befogadott. Éppen mondani akart valamit, de most rendkívül siettem, szóval kénytelen voltam belefojtani a szót.
- Thelion! Jaj de jó, örülök, hogy itt vagy, így nem kell üzentetnem neked! Levelet kaptam Denerimből, hogy egy barátom nagyon beteg! - hadarom, miközben elkezdem pakolni táskámba füveim és fontosabb dolgaim. - Azt írták, hogy az ottani gyógyítók nem találkoztak még hasonló kórral, s hátha én ismerem, kitudom belőle gyógyítani szegényt.
Zilálom gyorsan a szavakat, mert közben úthoz is öltöztem: egy lazább ing és nadrág, egy nagyobb kendőt is a táskámba tettem, hogy majd arcom takarhassam, ha besurranok a városba.
- Kérlek mondd meg Gendolasnak, hogy nem maradok el sokáig, pár nap, amíg rájövök mi baja szegénynek s míg gyógyírt nem adok fájdalmára! - mondom vállamra véve a táskám, majd megragadom a kezét és rátekintek aggodalomtól kerek szemeimmel.
- Kívánj szerencsét! - azzal már fordultam is ki a sátorból, s futólépésben indultam neki egyenest a vadonnak, Denerim felé.

//Jöttömre öt nap múltán számítsatok. Pirkadatkor, kelet felől.
:DKöszöntem a játékot, de még a denerimi játék után úgy is "levezetek" egy jó kis farkasos kalandot (mert hát ugye nem tűntek azok csak úgy el ), és hát ezek után a l'amour sem maradhat el úgy mondd izgalmak nélkül! //

Azonban nem sikerült elmondanom, hogy milyen érzések kavarognak bennem, mert Nazaril kimondhatatlanul zaklatott volt és szinte elhadarta a mondanivalóját, miközben lázasan készülődött. Mikor elhallgatott kicsit, akkor meg már úgy éreztem, hogy nem akarom ezzel is terhelni, ha egyszer ennyire fontos neki, hogy segítsen a barátainak. Igaz, az, hogy Denerimbe készül azért erősen ellenérzésekkel töltött el, de önálló, felnőtt elf volt, aki maga döntött arról, hogy hová és merre megy, míg nem teszi kockára a klán biztonságát. De Denerim, akkor is veszélyes hely volt egy elf számára!
- De mi van, ha bajod esik? Ha elfognak és bántanak megint? – nyögtem ki végül azért. – Ígérd meg, hogy vigyázol magadra és ha baj van üzensz nekem. – szorítottam meg a kezét és néztem rá aggódva. – Gendolasnak pedig szólni fogok. – bólintottam. – Sok szerencsét! – válaszoltam engedelmesen, de már csak a hátának, mert vihar sebesen indult máris útnak.
Kirohantam a sátorból, hogy legalább a szememmel kövessem addig, míg el nem tűnt a fák között, de a szívem rossz érzésekkel volt teli. Talán nem kéne magára hagynom!
~ Ne légy hülye Thelion! Eddig is tudott magára vigyázni, nincs rád szorulva! ~ˇ
De mi van, ha mégis történik vele valami és én megmenthetném? ~
Vitatkoztam saját magammal gondolatban. De most a törzsnek szüksége volt rám, talán egy nap múlva mégis utána megyek, hogyha baj van közel legyek.

// Köszönöm én is a játékot, nagyon klassz volt és alig várom a folytatást.  //

Mióta elment Nazaril, valahogy nem találom a helyem. Tudom, hogy bolondság, hogy állandóan az utat lesem, hiszen mér jóformán oda sem ért, de valamiért rossz előérzetem van.
Másnap igyekeztem legalább két vadat lőni, hogy aztán szabaddá tegyem magam, majd szóltam a klán vezetőjének, hogy hosszabb útra indulok, de igyekszem vissza még mielőtt ismét tábort bontanak.
Aztán a nyakamba akasztottam a tarisznyámat, a hátamra csatoltam a fegyvereimet és már indultam is, késlekedés nélkül.
Természetesen tudtam az utat, hiszen nem egyszer jártam, már Denerimben, így keresgéléssel nem kellet húznom az időt, de ahol csak tudtam igyekeztem lerövidíteni az utat és nem az ösvényen közlekedni.
Már bántam, hogy nem kísértem el Nazarilt, és azt még jobban, hogy nem mondtam el neki az érzéseimet, de most már nem volt mit tenni, csak reménykedni, hogy tud magára vigyázni és én meg túlreagálom a dolgot. Ami igazán meglepő tőlem, mert eléggé higgadt természet vagyok.
Tudtam, hogy pár éjszakát a vadonban kell töltenem, de ez nem okozott problémát és hála a Teremtőnek a farkasok sem bukkantak fel.
Viszont egy levél megtalált! És Nazaril írta! Megköszöntem a madárnak a fáradozását és gyorsan széthajtva, elolvastam az üzenetet. A haragom az arcomba kergette a vért! Megint azok az átkozott Shelmek!
Aztán azon kezdtem gondolkozni, hogy mi tévő legyek. Forduljak vissza vagy menjek Nazaril elé. Az utóbbi mellett döntöttem és a levelet tovább küldtem, még egy kis útra megkérve a madarat.
Aztán egyik nap, mikor a nap már majdnem delelőn állt, hangokat hallottam az út felől. Most is, mint általában ha nem tudom ki az, elbújtam az egyik fa mögött, hogy lássam kit hoz erre a sors.

Úgy tudtam, hogy hiba volt megtennem... igazából mindent eddigi életemben, ami ahhoz vezetett, hogy egy napon összefussak azzal az irritáló, semmirekellő, sajtzabáló, haját nyalogató bájgúnárral, aki nem is olyan régen arra ragadtatta magát, hogy egy egész klán elf előtt hanyatt vágjon, és lenyomja a nyelvét a torkomon. Ha tudtam volna azelőtt, hogy pontosan mivel kerülhetem el ezt a számomra nagyon is terhes ismeretséget, minden erőmmel azon dolgoztam volna, hogy elkerüljem. Andraste a tanúm rá, hogy még az elfogatásom ellen sem küzdöttem volna olyan lelkesen. Ezt pedig csak fokozta, amikor ismét ellátogattam Redcliffe-be, és betérve Bella fogadójába megtudtam, hogy ez az anyaszomorító itt járt, és engem keresett.
-De, ugye, nem mondtad meg neki, hogy ma érkezem? - néztem rá elkeseredetten, mert a legutóbb megígértem neki, hogy ma megint eljövök, mert ekkorra rendelt egy nagy halom mélységi gombát, amiből mindenképpen fel akartam pakolni, elvégre az sok gyógykészítmény alapja.
-Dehogynem - felelte sörös korsók töltögetése közben. - Nem kellett volna?
-De még mennyire, hogy nem - nyögtem fel a pultra borulva. - Még csak az kell, hogy beállítson, és megint megállás nélkül az agyamra menjen!
-Sajnálom, nem tudtam, hogy így utálod a vőlegényedet.
-Tehetsz egy szívességet!
Kuncogva sietett el mellettem kezében a rendelésekkel, de valamit azért nekem is odadobott.
-Ja, egyébként ez neked jött.
Meglepődve forgattam a borítékot a kezemben, hiszen én nem szoktam levelet kapni. Szökevény vagyok, aki mindig úton van, hát hova címeznék? Ahogy azonban feltörtem a pecsétet, majd gyorsan átfutottam a sorokat, nem csupán azt tudtam meg, hogy ki írta, hanem azt is, hogy felesleges volt attól tartanom, hogy Alistair beállítana. Ugyanis ő írta a levelet. Vészhelyzet, meg Breciliai erdő, ez még önmagában nem hatott meg, de volt még leszámolnivalóm vele bőven. Így jobban belegondolva talán nem is lett volna olyan nagy baj, ha itt megtalál, de így is jó. Ha el is kopnak a lábaim, amíg odaérek, most nem ússza meg!
-Kösz az ellátmányt - kiáltottam még hátra, mielőtt a köpenyemet a vállamra kanyarítottam, és kilépve a kocsmából nekivágtam a hosszú útnak.

Nagyjából két napi feszített tempóval elértem az erdőséget, ahol azonnal kutatni kezdtem utánuk, de egyenlőre egyiküket sem találtam, pedig nagyjából ott kellett lennem, ahol a leírás szerint találkoznunk kellett. Persze egy olyan ember, mint Alistair még ezt is el tudja szúrni, hiszen egy városban könnyű találkát megbeszélni. Találkozzunk Bella tavernájában, vagy a Csámcsogó Nemes előtt, azt nem lehet eltéveszteni, de egy hatalmas nagy erdőben mégis hogy azonosítja a kiválasztott helyet? Szánalmas. Mondjuk nem, mintha meglepett volna, csak most én sem lehettem biztos benne, hogy jó helyen vagyok. 
Egészen addig, amíg valami oda nem illőt hallottam. Sokat jártam az erdőket, így már hozzászoktam az ottani neszekhez, vagyis az oda nem illő zajokat éppúgy el tudtam különíteni a teljesen természetes zajongástól, mint ahogy azok hiányát is felismertem. Ha pedig mindkettőről volt szó...
Mágusbotom azonnal a kezembe siklott, ahogy lassú körözéssel próbáltam megtalálni a rejtőzködő lényt, aki jobb esetben egy elf volt, rosszabb esetben mondjuk egy éjfatty... vagy Alistair, akit bárhogy is kerestem inam szakadtáig, attól még nem dobott fel különösebben a gondolat, hogy itt lehet a közelemben. Egyébként is kicsit morcos voltam, mivel az elmúlt két napban szinte semmit nem aludtam, és csak út közben kaptam be néhány falatot, a lábaim meg már sajogtak a túlzott igénybevételtől, úgyhogy a gondolat, hogy mindezt azért, hogy lerendezzek egy olyan, hátam közepére sem kívánt pojácát, mint ő, nem segített éppenséggel hozzá, hogy a dolgok jó oldalát nézzem.
Például, hogy bárki is ólálkodott a közelben, még nem ölt meg.

Említettem már, mennyire utálom, hogy mostanában kvázi vezetői szerepet kapok úton útfélen? Semmit sem szeretnék jobban, mint nyugisan ellenni az első sorban, és állnia pofonokat, amíg valaki hátul osztja az észt, hogy a csata után a többiekkel együtt bibis ujjal mutathassak rá, hogy az ő hibája volt, amiért az ellenség háromszoros túlerőben volt már megint, és egy hosszú, kínkeserves, 3 perces ütközet árán tudtuk csak legyűrni őket. Ehelyett én vagyok az a srác, akit még írástudónak sem néznek, mégis megteszik parancsnoknak. Lenyűgöző mondhatom. Indulás előtt például az íróasztal felett görnyedve tervezgetem, hogy milyen erőkkel csapunk majd le az ellenségre.
~Kell egy mágus...valaki, aki hajlandó segíteni az elfeknek...valaki akit ismerek...valaki, aki az országban van, és tudom, hogyan kell elérni. Valaki aki...hogy is hívták azt a vérmágust, akit kiengedtünk a tömlöcből? Vagy, azt a másikat, aki démonokat szabadított a toronyra...ja nem, ő meghalt. Vajon Connor ráér? Á nem...ő még cska gyerek, és egyébként is....nagyon jól tudom, kit kell megkérnem...~
Mélyet sóhajtok, kinézek az ablakon, aztán a bevásárló listámra felírok még 100 üvegcse gyógyitalt. Úgy érzem szükségem lesz rá, ha eljön. Aztán nyomás körmölni azt a levelet.


Izéke pont olyan nyúzottnak tűnik reggel, mint én tűnnék, ha nem fedném el a szokásos, gyermeki ártatlanságot sugárzó bárgyú vigyorommal. A homlokom felett ékeskedő agyart ma reggel sem sikerült lesimítanom, igaz nem is volt rá sok időm, tényleg sietnünk kellett. Szerencsére az út eseménytelenül telt el az erdőségekig...
-Furcsa, a veszedelem alatt nem tudtunk úgy megtenni egy hetes utat sem, hogy ne botoljunk bele egy csapat banditába, szörnyetegbe, vagy vándorló törp kereskedőbe. Úgy tűnik tényleg lenyugodtak a kedélyek. Amúgy, mindjárt itt vagyunk, de a barátodat nem látom sehol, biztos, hogy eljön?
Szemeimmel közben én is kutatom a tájat, a saját vendégem után. Szeretném őt megpillantani előbb, a tűzgolyó helyett,a mit felém küld majd. Egyenlőre azonban nem....ó, megvan!
-Maradj itt - szólok oda a szőke elf lánynak, és fegyverrel a kézben pattanok le a szekérről, hogy üdvözölhessem a másik nőt. Most azt kéne mondanom, hogy már messziről is idegesnek tűnik, de ez Melira, ennyi erővel azt is elkezdhetném ecsetelni, hogy az ég kéknek,a fű zöldnek, a dal pedig amit dúdolgatok hamiskásnak.
-Hát eljöttél - szólok hozzá - mielőtt még nekem esnél, beszélhetnénk? Attól tartok, van nagyobb gondja is a népednek a múltkori csürhénél és...
Ekkor észlelem, hogy nem miattam ideges...legalábbis, nem hiszem, hogy miattam tekintget a lombok közé, azt egészen biztosan tudja, hogy én nem bújtam oda. Ebben a fénylő vértezetben úgysem hiszem, hogy sokra mennék vele.
-Valaki a nyomodban van? - Kérdem, reménykedve benne, hogy nem egy másik hadsereg. Őt ismerve, nem elképzelhetetlen.

Aztán megláttam a szekeret meg a katonákat és már jó messzire kerültem is volna ki őket, ha nem ugrik a szemem egy…..nem két ismerős arcra is, akik a kocsin ültek. Alistair és…..Nazaril!
A szívem nagyot dobbant és már léptem is volna ki, mikor megláttam, hogy megállnak és a lovag, mint aki keres valakit elindul, de nem felém, hanem tőlem kicsit balra, így én is átnéztem a fa másik oldalára, ahol megláttam……Ó, hogy Andraste tegye belé a……..Na mindegy! Ha nem Nazarilról lett volna szó, akkor azonnal sarkon fordulok, bár az sokat nyomott a latban, hogy a klánom életéről és a többiekéről volt szó.
Így hát vettem egy nagy levegőt, aztán …..vettem még egyet, és kiléptem a fa takarásából, hogy csatlakozzam a pároshoz.
- Látom megint egymásra találtatok! – biccentetem először Aéistair-nek, majd hideg tekintettel Melira-nak is, mert ugye nem vagyok olyan bunkó, hogy még ezt se tegyem meg. – Ő miért van itt? – kérdezem a férfitől és a máguslány fel biccentek. – Szereted az izgalmakat? Hátha megint forgat egy kis köpönyeget?
Aztán a lányra nézek.
- Vagy ne talán most mégis megesett a szíved szegény fajtársaidon?
Még biztosan tudtam volna folytatni, ha közben a fél szemem nem Nazaril felé tekingetett volna és mivel ő itt volt, még Melira-t is könnyebben el tudtam viselni, főleg ha ő kéri.
- Ha megbocsátotok, nekem most köszöntenem kell valakit. Egyébként a levelet tovább küldtem Gendolas-nak, így remélem kellően felkészültek, már amennyire lehetett.
Azzal a megfordultam is mosolyogva közelítettem meg a lányt, de aztán elkomorodtam mert eléggé rossz bőrben volt.
- Nazaril! Csak nincs valami bajod? - simítottam végig az arcán kedveskedően és aggódóan.

A közeledő léptekre először megdermedtem, hogy jobban tudjak figyelni, például arra, hogy merről jött a zaj, amit nem volt nehéz belőnöm, tekintve, hogy az illető meg sem próbált csendben közlekedni. Szerencsére az árnyéke felém nyúlt, szóval azt be tudtam lőni, hogy ember a szentem, de vagy abnormálisan kicsi feje van, és fémesen csörgő, girbe-gurba körvonalú teste, vagy páncélban volt. Úgyhogy amint a közelembe ért megpördültem, és jókorát sóztam a fejére, amit nem védett semmi. Csak ezután néztem meg, hogy kivel is akadt dolgom.
-Ja, hogy te vagy az - morogtam, amikor megismertem Alistairt, majd ahogy rájöttem, hogy ez tényleg Alistair, ismét megfagytak a vonásaim, és még egyet a fejére csaptam. - Nagyon sokkal tartozol nekem a múltkori előadásodért, te vadbarom! Volt képed neked idehívni?!
A botomat a páncéllal védett mellkasának támasztottam, és nagyot taszítottam rajta. Függetlenül attól, hogy a kettőnk közti távolság azért nőtt meg, mert sikerült is hátra löknöm, vagy csak saját magamat taszítottam hátrébb, a botom végéből lángcsóva lobbant ki, amit Alistairre szegezve kezdtem ismét közeledni hozzá, hogy kénytelen legyen hátrálni, hacsak nem akart megégni.
-Ne tegyél úgy, mint akit meghat a népemmel való igazságtalan bánásmód, shem - vetettem neki oda foghegyről. - Te is csak egy alávaló gazember vagy, aki élvezi, hogy az övéi a hegyesfülű férgek fölé emelték. Ne is tagadd, hogy csak ezt látod bennünk. Ezért érzed úgy, hogy jogod van akkor a számba nyomni a nyelved, amikor csak akarod, igaz? Szóval miért hívtál ide? Elfogytak körülötted a szajhák, úgyhogy megint gyakorolnád az előjogodat, mint ember?
A többiek érkezésére azonban kénytelen voltam kissé visszafogni magam, mert ha ők itt vannak, az a végén még azt jelenti, hogy tényleg fennforgás van. Legalábbis kicsi arra az esély, hogy teljesen véletlenül vetődtek pont ide. Thelion megjegyzését rutinosan engedtem el a fülem mellett, mert most minden idegességemet Alistairre szándékoztam koncentrálni, hogy a következő fejére mért ütésem még az eddigieknél is istenesebb legyen. 
-Nofene, együtt a kis csapat - vontam fel a fél szemöldökömet végignézve rajtuk, miközben a tűz is kialudt a botom végén. - Agyhalott, Pehelygombóc és Erdei Paranoia. El sem tudom mondani, mennyire nem hiányoztatok. 
Sóhajtva léptem hátrébb, hogy mindegyikükre rendes rálátásom nyíljon, és egy emberként szólíthassam meg őket.
-Szóval igazat mond? - intettem a fejemmel Alistair felé. - Valamelyik klánt megint megtámadták? Ha tényleg akkora a baj, akkor örülnék neki, ha csak annyi időt vesztegetnénk, amíg felvázoljátok, hogy mit lehet tudni biztosan - sandítottam jelentőségteljesen Thelion felé az utolsó, igen erősen megnyomott szónál. - Addig a hősötöket is életben hagyom, had tetszelegjen megint a megmentő szerepében, aki folyton csak ad és ad, de aztán cafatokra szedem, úgyhogy gyorsan vegyetek tőle könnyes búcsút, mert aztán már nem lesz rá alkalom.

Egészen biztos vagyok benne, hogy egész Thedasban nincs egyetlen értelmes lény sem, akit meglepett volna Melira első mozdulata rajtam kívül, én viszont tényleg nem számítottam rá, hogy nekem támad, és még a nyelvemre is ráharaptam az ütése után.
-Igen...én... - felelem, bár nem vagyok benne biztos, hogy meghallja halk szavam a hangosan csipogó kanáriktól, aztán gyorsan felkapom a karom, hogy kivédjem a második csapását. Senki sem mondhatja, hogy legalább a hibáimból nem tanulok. Ugyanakkor, idehívtam, szóval a fene tudja...
-Már te is kezded ezt a selyemfiúzást? Mindegy, nézd én...azzal nem a vacsorát akarod megmelegíteni igaz?
Amúgy, ha valakit érdekel, direkt megparancsoltam az embereknek, hogy ha egy csinos, hisztérikus elf varázsló támadna rám, eszükbe se jusson segíteni. Lám, én is tudok előre gondolkodni, igaz nagy szerencsém van, hogy nem mászkál sok elmebeteg remete varázsló az erdőben...MOSTANÁBAN!
-Á, Thelion...üdv...
Direkt a kedvéért megnéztem, hogy köszönnek az elfek, de valamiért most nem ugrik be. Minden esetre örülök neki, hogy itt van, hisz így "egyetlenem" is abbahagyta a püfölésem. A szavai mondjuk nem tettszenek, és szívesen győzködném, hogy Melira ezúttal pontosan tudja, ki az ellensége, de valahogy ebben a pillanatban számomra ez csöppet sem tűnne biztatónak.
-Csakúgy mellesleg jegyzem meg, de te kezdted - vetem oda a boszorkának. - Az előjogaimról meg...á mindegy, szóval a veszély, Izéke itt...
Ekkor tekintek oldalra, és látom meg, ahogy Thelion babusgatni kezdi a szőke lányt, és tényleg nem hiányzik sok, hogy homlokukat egymásnak döntve, szerelmes szavakat sutyorogva egymásnak éljék át, ahogy megszűnik körülöttük a világ, és átvegye annak helyét valami lágy, és rózsaszín hely, ahol mindig vidáman szól az ének, és nincs éjszaka, csak naplemente.
-Ó, szuper...bocsássatok meg, amíg elkezdek sugárban hányni - morgom halkan, hogy csak Melira hallja, azt a kettőt nem szeretném megzavarni...mintha képes lennék rá!
-Szóval....valami bunkó felbérelt egy rakat városi tahót, hogy szedjék ki Izék..vagyis Nazaril-ból, hogy hol lesz a...hát ha megöltök sem tudom, hogy hívják azt a találkozót...a lényeg, hogy aztán ők is bevonulnának, hogy lemészároljanak ott mindenkit. Nem tudjuk pontosan hányan vannak, de az elfogott emberük szerint lehetnek akár 100-an is, ha mind felsorakoznak, ha nem még többen. Remélem nem felejtettem ki semmit...

Meg kell mondanom meglepett, hogy Melira nem esett nekem a nem éppen barátságos szavaim hallatán, mert erre készültem, hisz nem nagyon tudtam megemészteni, amit a romoknál tett, bár amikor Alistair szavára szabadon engedtek, elbizonytalanítottak a szavai. Ezért is hagytam életben, de nem bíztam benne, nem, egy cseppet sem bíztam benne.
Hiszen most is hogyan viselkedik! Mondjuk nem állt szándékomban közbelépni, mert nem gondoltam egy percig sem, hogy a lovag nem volna képes megvédeni magát egy ilyen fúriától, de láthatóan vagy muja volt hozzá, hogy helyrerakja, vagy csak szimplán szereti, ha ütik, így inkább hagytam őket, hagy élvezzék egymás társaságát továbbra is, inkább foglalkoztam az engem sokkal jobban érdeklő Nazaril-lal.
Egészen megrendített, amikor sírni kezdett és én nem tudtam mit csinálni, csak ösztönösen, vigasztalóan simogattam a hátát és csitítgattam a zokogását.
Bár nem tudtam ki halt meg, de azt láttam, hogy nagyon megviselte, de nem akartam még jobban feltépni a sebeket, gondoltam később majd úgy is elmondja.
A csapdára már-már rákérdeztem volna, de a közben közelünkbe érkező Alistair megelőzött és nagy vonalakban ismertette a történteket.
- Neki – bólintottam a férfi felé - biztosan elhiszem. – vágtam vissza éles hangon a mágusnak, de közben már azon járt az eszem, hogy miként lehetne csapdába csalni ezeket a nyomorultakat, akik még az emberek között is a legalja népség. De még érdekesebb lenne megtudni, hogy kinek vannak a bögyében ennyire a szabad elfek, hogy ennyi embert mozgósítana a kiirtásukra.
- Arlathvhen! Így hívják a találkozót. – világosítom fel az embert önkéntelenül is reagálva. – Gendolas hahren már biztosan mozgósította a klánt, de, hogy a többiek merre járnak azt nem igazán tudni. Általában csak a találkozó előtt egy-két nappal járnak a közelben. – mérlegelem a lehetőséget, hiszen a katonák nagyon kevésnek bizonyulnának és különben is, sok elf klán és vadász nem is venné szívesen a jelenlétüket.
- Hamar a táborba kell érni, hogy felderítőket lehessen kiküldeni, akik felkutatják őket, hogy időben felkészülhessenek. – nézek a jelenlévőkre sürgetően.
De az egész beszélgetés közben erősen fogom Nazaril kezét, hogy éreztessem, itt, velem, biztonságban van.

Benne volt a lendület a kezemben, hogy még egyet, meg még párat üssek Alistair fejére, de mint kiderült, vannak (még) fontosabb dolgok, mint az ő kilapítása.
-Az más - vicsorogtam azért rá. - Akkor én szivattalak téged. Azt szabad. 
Aztán végre valahára rátért a veszély taglalására, amiért iderángatott, de sokáig nem jutott, ugyanis túlságosan lekötötte valami a figyelmét tőlünk kicsit arrébb. Nagyon kellett hegyeznem a fülem (Ha valaki ezért beszól, azt kettécsapom!), de azért ki tudtam venni, mit hebegett-habogott a pityergő Pehelygombóc Thelionnak. Jó, meg kell hagyni, ez tényleg durva lehetett, és vért követelt, ezt én is éreztem a fortyogó indulataimmal, hiszen az embereknek valamiért újra és újra ki kellett provokálniuk, hogy gyűlöljük őket, de ez azért tényleg túlzás volt. Azonnal indulni akartam, hogy ezt megtoroljam, ráadásul, ha idehívtak, akkor feltételezem, akad még mondanivalójuk, esetleg egyéb probléma, mert egy egyszerű bosszúhoz rám aligha lehetett szükség (bár a gondolata kellemesen legyezgette az egomat). 
De persze nem hagyták, hogy a fontosabb dolgokra koncentráljak, mert mint két bárgyú galamb, vagy pacsirta, vagy az ég tudja, hogy melyik szokott így begárgyulni, nekiálltak ölelkezni, meg sustorogni, mint akiknek halla csont akadt torkán, és csak úgy irultak-pirultak a nagy összeborulásban, hogy a belem fordult ki.
-Ha kész vagy, fogd a hajam, mert ezektől én is mindjárt kivágom a taccsot - hörögtem fintorogva, elfordulva a mátkapártól.
Inkább arra figyeltem, amit Alistair mondott. 
-Arlathvhen - mondtam együtt Thelionnal automatikusan, hogy szinte észre sem vettem. Ha nem is törődtem soha ezekkel az összejövetelekkel, hiszen nem voltam egy klán része sem, elfként, nekem is sokat jelentett ez a tradíció.
Éppen ezért háborított fel annyira, hogy ezt nem csupán meg akarják zavarni, ami már önmagában is felháborítóan undorító dolog volt a szememben, mint feltételezem, minden elf szemében, de hogy ráadásul még tömegmészárlásra is készülnek, amit egy ártatlan kisgyerek halálra kínzásával kezdtek meg, az már megbocsáthatatlan volt.
-Egyetértek - biccentettem Thelion felé mogorván. 
Nem számított, mit gondolok róluk, most ez nem volt fontos. Csak az számított, hogy elejét vegyük ennek a borzalomnak. Éppen ezért még egyszer határozottan végigpásztáztam rajtuk a tekintetemet, amiben most nem volt egy szemernyi ellenszenv sem.
-Ha szembe találjuk magunkat ezzel a söpredékkel, nem fogom visszafogni magam - mondtam higgadt, de jéghideg hangon. - Úgyhogy, ha valaki nem bírná gyomorral, az ne is jöjjön. Nem lesz szép látvány, és senki kedvéért nem leszek könyörületes. Alistair - fordultam a szólítotthoz -, ez nem a te harcod. Ember vagy, akiben, remélem még számodra is érthető oknál fogva soha nem fogunk teljesen megbízni, akármennyire is töröd magad. De nem is kötelességed vállalni a veszélyt. Senki nem fog elítélni, vagy gyávának hinni, ha most elsétálsz. Már éppen elégszer bebizonyítottad az ellenkezőjét. 
Nehéz volt kimondanom, de most tényleg muszáj volt hidegfejjel gondolkodnom, nem volt helye személyeskedésnek. Ha viszont Alistair nem tágított, én sem ellenkeztem tovább. Nagy fiú, meg tudja hozni a saját döntéseit.
-Köszönöm - bólintottam. - Mint parancsnok, tudsz esetleg hozni még néhány katonát? Megbízhatókat - tettem hozzá, és reméltem, hogy nem hiszi, hogy a hozzá fűzött lojalitásukról, esetleg harci képességükről beszélek, hanem arról, hogy elfekért fognak harcolni, amit nem sok ember tenne meg.
Utána Nazarilhoz léptem, hogy ha már Alistairnél sikerült, sikerülni fog megint, úgyhogy vigasztalóan megpaskoltam a hátát, és halkan megszólítottam.
-Te ebből maradj ki. Elhiszem, hogy meg tudod védeni magad, ha megtámadnak, és nincs más választásod, de ez most más. Itt nincs helye morális dilemmának, te meg dugig vagy vele. Itt most gondolkodás nélkül kell majd ölni, és nagyon nem jó ötlet megvárni, amíg ez egy közvetlen támadással indokolt lesz. 
Persze, ha ragaszkodott hozzá, hogy jön, nem erősködtem tovább, még akkor sem, ha nagyon nem tartottam alkalmasnak a feladatra. De hát nem vagyok az anyja, ha ki akarja nyíratni magát, az az ő dolga.
-Tartsd rajta a szemed - intettem felé a fejemmel Thelionnak.
Végül emelt hangos csattant a hangom ismét, és ismét sercegett, mint eddig.
-Akkor meg húzzunk már a bánatba, mielőtt ők érnek oda hamarabb! Rohadtul morcos leszek, ha három szerencsétlen idióta miatt kellene teljesen egyedül levernem egy egész sereget!

Feleletére csak a szemeimet forgatom. Máskor persze lenne hozzá pár nagyon frappáns visszavágásom ezért, de tényleg, becsszó, most viszont akad fontosabb dolgunk is, például megbosszul ni...várjunk, mi???
-A kisfiú meghalt? - Kérdem elhaló hangon, tágra nyílt szemekkel. Láttam rajta, hogy súlyosak a sérülései, de én azt hittem, tényleg azt hittem...
-Várj... - Szólok Melirahoz, és már majdnem a vállára teszem a kezem, hogy lenyugtassam, de aztán inkább meggondolom magam, és óvatosan visszahúzódom, mintha harapna. Lehet mondjuk, hogy tényleg azt tenné, ha hozzáérnék.
-Megígérem, lesz még alkalmad elkapni, és élve boncolni őket, lehetőleg miközben a soron következő végignézi, és közben annyira brutális lehetsz, amennyire csak szeretnél, de egyenlőre gondoljuk át, mit fogunk tenni rendben?
~Megértem az elfeket, de tényleg meg, viszont ha csak én gondolkodom hideg fejjel, az egy katasztrófa nyitánya lehet csupán, úgyhogy tényleg jól jönne a segítségük a mészárlás előtt is.~
-A francokat nem az én harcom. - vágom vissza, aztán amikor kórusban mondják a szót mely...szóval a találkozó nevét, én csak biccentek. Felőlem.
-Egészségedre Thelion - vetem oda, miután hapcizik egyet a törzsfőnöke neve után, Melira kérdésére pedig a szekér körüli 10 fős csapatra mutatok.
-Tekintve, hogy a szürkék csak öten vannak az országban velem együtt, sokkal többet nem tehetek az ügy érdekében. Őket is a királynő küldte.
~Gondolom azért csak ennyit, mert egyrészt nincs több, és ha lenne sem szívesen növelné meg az én túlélési esélyeimet fölöslegesen.~
-Küldtem azért pár levelet, biztos ami biztos, de nagyon messze vagyunk, szóval nem, attól tartok ez minden. Viszont, szerintem a táborba elég lenne, ha csak Nazaril menne, a többiekkel addig felkereshetnénk a találkozó helyét. Nem biztos, hogy az ellenség tudomást szerzett már róla, hol lesznek, de félek nem ő volt az egyetlen,a kit felkerestek.
Aztán elhallgatok, és várom, hogy mi legyen. Felőlem mehetünk a táborba is, sok időt úgysem vesztünk a dologgal, és mondjuk az sem lenne utolsó előny, ha velünk tartana néhány vadász. Rossz belegondolni a klánok vezetői mit gondolnának, ha beállítana a találkozóra egy tucat páncélos ember, két elffel, akik akár a foglyaik is lehetnek. Na igen...nem ártana, ha legalább ugyanennyi elf vadász velünk volna...
-Ó, még valami...ha vissza tudunk juttatni párat élve a királynőnek, örömmel kiderítteti, kik segítettek nekik Denerim-ben bejutni, és felkutatni az elfeket, és elfogni a tetteseket. Persze nem jószívűségből, nyilván ő sem örül, hogy ilyen könnyű ezt tenni a városában, de akkor is...szerintem megfontolandó.