Keleti erdőrész

Összeszűkülő szemmel néztem, mint csókolgatja össze Alistair egy vadidegen nő kezét, és valahol nagyon mélyen, mintha bomba robbant volna a belsőmben. Talán csak rosszat ettem. Vagy ez a negédes nyűglődés megy az agyamra. Mindenesetre a gesztus nagyon nem volt ínyemre, és legszívesebben ököllel távolítottam volna el őket egymástól. De ez nem is számított, mivel aztán megint kikerekedett a szemem, nem is kicsit, amikor meghallottam, mi is lenne a problémájuk. Hogy lehet, hogy mindig idióták közé kerülök? 
-Legközelebb, ha fajokat akartok keresztezni, talán valami ártalmatlanabbal is kezdhetnétek - jegyeztem meg segítőkészen, majd Alistairre és Nazarilra böktem. - Vegyetek példát róluk. Ha egy majmot és egy nyuszit keresztezünk, aligha fog vérengző bestia születni. Bár valahogy nem villanyoz fel a gondolat, hogy egyszer majd sok kicsi Alistair rohangáljon a világban, mert már egy is túl sok, de hátha nem lesz mindegyik olyan ütődött, mint az apjuk. De ahogy az ő porontyaikat, úgy a tiéteket sem fogom almolni, hacsak...
A belém hasító gondolat nem volt éppen elhanyagolandó, így egyetlen hosszú másodpercig rágódtam rajta, majd a mágusok felé lendítettem a mutatóujjamat, mielőtt elfordulva tőlük a többiekhez fordultam, de ha nem értették volna, még azért hozzátettem:
-És most kuss van!
Végighordozva tekintetem Nazaril, Thelion és Alistair trióján gondterhelten dörzsöltem meg a homlokomat. Nem tetszett, amit mondani készültem, és az sem, hogy ebből sehogysem jöhetünk ki jól. Ha belátják, hogy igazam van, akkor el fogunk pocsékolni egy csomó drága időt, ha viszont nem, akkor az egészet a fejünkre kenhetjük, és a semmiért fáradozunk. De akkor is a kisebbik rosszat kell választani. 
-Na most az a nagy büdös helyzet, hogy megmenthetjük az elfeket, de ha itt randalírozik egy agresszív és valószínűleg elég jó erőben lévő szörny, akkor az nemcsak komolyan megnehezíti a dolgunkat, ha nem meg is akadályozza úgy, hogy megöl minket, akkor is mindegy, mert akiket ma megmentünk, holnap szét fogja tépni. Úgyhogy szerintem mégsem ártana utánajárni. Aztán jöhet a többi.
Az utolsó szónál csak a szememmel intettem a hátam mögött lévő mágusok felé, és reméltem, hogy a csapat többi tagja érti, mire gondolok. Hiszen ha egy vérengző fenevadat összekotyvasztottak, az ég tudja, miért, mi a garancia rá, hogy később nem fognak még többel előállni? Esetleg egy egész hordával? Pont semmi, és nekem meg pont nem elég a szavuk. 
-Szóval mehet a menet? Vagy a hajatoknál fogva kell odavonszolni titeket?

Komor feszültségemből Alistair bájolgása zökkentett ki és elképedve néztem, hogy mit nyaldossa annak a rusnyaságnak a kezét, akihez én három lépésnél közelebb akkor sem mentem volna, ha az életem lett volna a tét……talán csak, ha Nazaril-é, de akkor is befogott orral és lesütött szemekkel. Ez meg…….fujj!
Még jó, hogy nem én álltam a középpontban, így senki nem vehette észre az utálkozást, ami akaratom ellenére az arcomra ült, de gyorsan igyekeztem is eltüntetni róla, mert a tette, mégis csak fordulatot hozott a dolgok menetében, méghozzá lekenyerezte a boszorkákat. Ez persze nem meglepő, hiszen valószínűleg mindenki úgy gondolkodott, mint én és ezer éve nem volt élő ember, aki így közeledett volna hozzájuk, mint ez az eszement lovag.
Viszont az a szerintük icipicike kis feladat, amit a segítségükért cserébe elvártak, alaposan meghökkentett, mert azon kívül, hogy alapos időveszteség lett volna egy ilyen valamit össze-vissza keresgélni a rengetegben, még nem is tűnt veszélytelennek, bármennyire is ezt akarták elhitetni velünk a banyák.
Meg voltam győződve az előzmények után, hogy Melira csípőből utasítja el a kedves ajánlatukat, már ahogy szokta, a maga kedves modorában, mikor elképedve kaptam felé a fejem a szavaira, melyeket kis hallgatás után felénk intézett.
Bár Nazaril halkan elsuttogott szavai sem kerülték el közben a figyelmemet, ami azért engem is vissza tartott a hirtelen megnyilvánulástól, ami nem biztos, hogy az egyetértés lett volna, de most visszafogtam magam és mérlegeltem az előnyöket és hátrányokat, ahogy azt kedvenc mágusunk felvetette.
Kis habozás után és a parancsolgató némber felé vetve egy hidegen csillanó pillantást, én is megszólaltam.
- Én többet kérnék annál, hogy átvezessetek az erdőn, amit a ti csapdáitok tettek veszélyessé. Azt akarom, hogy keressetek magatoknak más játszóteret és tűnjetek el ebből az erdőből! – hangom határozottan csengett és bár tudtam, hogy Melira hová akar kilyukadni a boszorkányokkal kapcsolatban, ez is egy megoldás volt, mert egyrészt elaltathatta az éberségüket, hiszen bennük is felmerülhet ez a végkifejlet, másrészt nem biztos, hogy jó lenne egy gyilkos csata előtt, még három tapasztalt bűbájossal is felvenni a harcot. Ki tudja milyen veszteségeket okoznának. Inkább tűnjenek a fenébe innen! Persze nem vagyok ellene, hogy végezzünk velük, ha sikerült elbánni a zsoldosokkal.

~Állítólag sosem voltam jó matekból, és semmi kifogásom az ellen, hogy ez a mese így is maradjon, ezért csak magamban morfondírozok azon, hogy vajon mit kapunk akkor, ha összeadunk egy bikaszerű, mágiára érzéketlen szörnyeteget azzal, hogy itt hever valahol egy templár, akinek a fejét kivéve mindene hiányzik. Nos, ha igazam van, a jó hír az, hogy nem lehet sokkal nehezebb megölni, mint mondjuk egy kunárit, varázslói segítség nélkül. Teremtőm...ha már mindenáron kísérletezni akartak ezek az agyament boszik, miért nem kezdték kicsiben, mondjuk egy pocokkal és egy hangyával? Az is kellően rusnyára sikerült volna! Az viszont biztos, hogy nem hagyhatjuk életben ezt a szörnyet, ahhoz túl veszélyes, úgyhogy mindenképpen, mi a...~
Elképedve nézek Melira felé, ki szóról szóra ugyanazon a véleményen van mint én. Ez valahol egy kicsit ijesztő, de mielőtt jobban belegondolhatnék, már el is pirulok, mikor ő engem akar keresztezni Nazaril-el, kismilliószor, az íjász kedvese füle hallatára.
-Ne félj anyjuk - szólok halkan, fülig pirulva, lehajtott fejjel - biztos vagyok benne, hogy rád is hasonlít majd némelyik...
Ami viszont a javaslatot illeti...nem mondom, kissé zavar, hogy egyszer hátba kéne támadnunk ezeket a boszorkányokat, és normális esetben ellenkeznék is, de mivel három őrült vérmágusról van szó...na jó, a vérmágus nem biztos, de legalább annyira veszélyesek az tuti. A lényeg, hogy tényleg meg kell szabadulnunk tőlük is, ha pedig addig kihasználjuk őket...a teremtő bocsássa meg, de a Szürkék mentalitásába ez bőven belefér.
-Rendben van, segítünk megszabadulni ettől a förtelemtől. Viszont, az embereim súlyosan megsebesültek. Van köztetek olyan, ki ért a gyógyításhoz, hogy kezelésbe vegye őket addig, amíg végzünk ezzel a bestiával?
~Sajnos Izéke jól mondja, egyenlőre szükségünk van a segítségükre. ÉS ha már itt tartunk...~
-Thelion! Szerintem egyértelmű, hogy ez az erdő az otthonuk. Nem kérhetünk tőlük ilyet. Soha többé nem akarok arról hallani, hogy elhagyják az erdőt, rendben?
~Legalábbis élve semmiképpen...~

-Mégis hogy hasonlítanának? - mordultam rá Alistairre. - Mondtam már: nem fogom őket almolni. Ha nem bírtok magatokkal, akkor magatokra vessetek, ha a nyakatokba szakad az égi csapás.
A kísérletező kedvű mágus megjegyzésére lassan felé fordítottam a fejem, és komolyan nem értettem, hogy lehet még mindig életben. Tényleg képes vagyok még mindig uralkodni magamon? Hát lehet nálam nagyobb mester a világban?
-Izgalmat akarsz? Akkor takarodj le a Mélyutakba éjfattyakat ritkítani, annak még értelme is lenne. De még egy ilyen húzás, és te leszel az elsődleges ellenség, még akkor is, ha megjelenne egy újabb vezérdémon. Ha ennyi sütnivalóval áldott meg a balsors, akkor leegyszerűsítem neked: szörnyeket-alkotni-rossz-és-nem-szabad-vagy-Melira-néni-felkoncol! Érthető voltam, vagy írjam is le, hátha elfelejted?
Azért számítottam rá, hogy legalább a többiekbe szorult annyi elemi sütnivaló, hogy tudják, soha nem alhatunk nyugodtan, amíg ezek a szörnyszülők élve és lelkesen rohangálnak, hogy legközelebb már ki tudja milyen rettenetet szabadítsanak ránk. De persze mit is képzeltem!
-Te hülye vagy? - néztem Thelionra, mintha magamtól nem tudtam volna a választ, majd még inkább elképedve meredtem Alistairre, amikor még Thelion eszelős baromságát is sikeresen felülmúlta. - Te hülye vagy - jelentettem ki, hiszen itt már tényleg semmi kétség nem férhetett az igazamhoz. 
Segélykérően néztem Pehelygombócra, hogy segítsen már, mert ennyi hülyét egyedül már nehezen osztok k egymagamban, de az persze túlságosan el volt foglalva a tisztaságával, hogy még egy ,,bolha csípje meg" szintű szitkozódás se hagyja el a száját. Végül azonban arra jutottam, hogy ha az Idióta, a Még Idiótább és a Higiénikus Hópihe sem képes cselekedni, akkor majd megteszem én. De persze nem most. Most még jól jöhetnek a mágusok, ha másra nem, hát arra, hogy ellássák a sebesültjeinket (mert a szentségit, ha már ennyi bajt okoztak, akkor hadd vegyük hasznukat is!), meg aztán nem ártana ha megtudnánk még pár dolgot arról a félig tehén, félig ganajtúró szörnyről. Úgyhogy, ha fogcsikorgatva is, követtem őket a rozoga viskóba. Akkor Nazaril mondott végre egy értelmes ötletet, amivel ha sokra nem is mentünk, de már ennek is úgy örültem, hogy valaki valami épkézláb dologgal jött elő, hogy elismerően elhagytam a kreténezést, és hátat fordítva nekik a mágusokhoz fordultam.
-Amíg az utolsó kis karcolást is eltüntetiket az embereinkről, feszült figyelemmel hallgatom, mit kell tudni a házőrzőtökről. Mindent hallani akarok.

Mérgesen pillantok Alistair-re, mikor beléfojtja a szót és jóformán rám parancsol, és már felpaprikázva akarok visszaválaszolni neki, mikor megszólal Melira is és olyan lealázó hangsúlyt ejt meg, hogy hirtelen a torkomon akad a mondanivalóm és dühösen indulok meg felé, nem törődve a banyákkal és az ő kreálmányukkal.
Mázlija van ennek a borzalmas némbernek, hogy még időben gondolom meg magam és végül csak dühösen fújva egyet megállok Nazaril mellett, az egyedüli olyan mellett, aki legalább megőrizte az eszét.
- Te – mutatok Alistair-re, - és te, - fordulok most Melira felé, - nem parancsolhattok nekem, ezt jegyezzétek meg. – vetem oda ezért a mihez tartás végett. -
Egyáltalán nem tetszik, hogy besétálunk az oroszlán barlangjába, ráadásul még az emberek gyógyítását is rábízzuk egy olyan boszorkányra, akitől még láthatóan saját testvérei is tartanak. Akkor már jobb lenne itt végezni velük, mielőtt még erősebbé válnak együtt.
- Na persze! És mi van, ha még sem megy bele? – teszem fel halkan a kérdést, de persze nem hallgat rám senki.
Láttam, hogy Nazaril-nak sem igen tetszik a dolog, ezért bátorítóan rámosolyogtam, majd éberen figyeltem a környezetemre, nehogy valami meglepetés érjen bennünket.
Az egész dolog bűzlött, egy idő után szó szerint és a gyomrom hevesen keveregni kezdett.
- Mi a fenét műveltek itt ezek a szörnyszülöttek? – suttogtam magam elé, de persze valahol tudtam a választ és a bejáratnál lógó két hulla igazolta is a sejtésemet.
- - Jó lesz ügyelni, lehet, hogy önként6 sétálunk a vágóhídra! – sziszegtem oda az előttem menőknek és reméltem, hogy bennük is feltámadt az egészséges életösztön.
Miközben vártunk a harmadik boszorkányra és Nazaril nagylelkűen felajánlotta, hogy itt marad velük, hevesen megráztam a fejem.
- Ez bolondság! Tudnak ők vigyázni magukra, annyira azért nem sérültek meg. Nekünk sem árt, ha van, aki ért a sebekhez. – ellenkeztem azonnal.
A létrehozott szörnnyel kapcsolatban pedig én is kíváncsi voltam, mit tudnak még elmondani, de szívesen indultam is volna, mert az idő sürgetett minket, egyre jobban.
- Aztán mehetnénk is már, ha nincs valami más is.

-Igazad van drágám, elf vagy, még szép, hogy rám fog hasonlítani minden gyerekünk. Kár, a lányoknak jobban állna, ah az anyjukra ütnének, de ez van...
És mivel nemsokára eltelik 6, vagy akár 7 szívdobbanásnyi idő, megint elérkezik a pillanat, amikor kötelezően lehülyéz valakit, valaki más pedig megpróbálja megölni őt ezért. Parádés...
~Teremtőm, miért? Miért nincs itt velem Aedan, akitől kollektíven összetojta magát minden boszorkány,gólem, kunári, és törp, legalább annyira, hogy ne essenek egymás torkának állandóan a táborban?~
A gondolat közben persze arrébb lépek párat, hogy ott legyek Melira és Thelion között. Nem tudom, mi vitt erre, szinte észre sem vettem, de nem bántam meg. Így is kevesen vagyunk, és egyébként is, őt senki sem bánthatja, amíg itt vagyok. Ráadásul ahhoz sincs kedvem, ahogy izéke elsiratja Thelion-t.
-Megtennétek, hogy...ó, leálltatok...remek. Khhm..akkor talán... - motyogom magam előtt, aztán követni kezdem a boszorkányokat én is.
-Nem túl kedves? Ilyen szép névvel? Ezt nehéz elhinni. Miina...olyan édes a hangzása is, pont mint a... khhm...nem érdekes..biztos vagyok benne, hogy közös nevezőre tudunk jutni vele.
Arra inkább nem mondok semmit, hogy itt senki sem parancsol Thelion-nak. Ha türelmesen várok, előbb utóbb csak elérjük a vezetőiket, és akkor ez a probléma is megoldódik majd. Persze, ha sokat vitatkozunk még, a csapatunkban lévő négy elfet kivéve lemészárolnak majd mindenkit, és akkor tényleg ő lesz a rangidős az erdőben gondolom, de ezt azért csak nem várjuk meg.
-Nazolia el tudja dönteni, mit szeretne. Nem sérült, úgyhogy akár jöhet velünk is. A sebesültek viszont maradnak, ebből nem engedek. Épp elég ember halt meg az elfekért már így is, úton a  csatába. Nem hiányzik még több.
Aztán ahogy izéke eldönti, hogy marad, bólintok, majd halkan szólok még hozzá:
-Vigyázz magadra.
Ami a kunyhót illeti...nos, ami azt illeti, egyszer már voltam boszorkány lakban, így tudtam mire számíthatok, és most sem kellett csalódnom. A bizarr, és a rettenetes diszkrét ötvözete, pont mint a másik, csak ez sokkal tágasabb. Ennek ellenére, most is az az érzésem, hogy minél előbb tűnök el innen, annál jobb. Már Thelion-t sem szeretném annyira fejbe verni, amiért erősködik, hogy ne hagyjunk itt senkit.
-Egyet értek. Meséljetek el mindent a kardfogó mókusról amit csak tudnunk kell, aztán már megyünk is a szarváért. Órák kérdése, és ékszert készíthetnek belőle a szép hölgyek, vagy amit csak szeretnének.

Dühösen fordultam Alistair felé, amikor azt boncolgatta, hogy mivel elf vagyok (és itt nem tudtam nem belehallani a ,,csak" szócskát), minden gyerekünk rá hasonlítana. Persze tudtam, hogy ez tényleg így van, de valami eszméletlenül idegesített, hogy az emberek ezt komolyan eszközként használják saját felsőbbrendűségük bizonygatásához. Így aztán fojtott haraggal sétáltam oda hozzá olyan közel, hogy a mellkasom szinte már az ő mellkasához simult, és szikrázó szemekkel pillantottam rá.
-Ha még egyszer ezt az orrom alá merészeled dörgölni, amint vége van ennek a cirkusznak, addig fogunk kölyköket csinálni, amíg legalább az egyik nem lesz elf. Ha pedig nem sikerül, gondoskodom róla, hogy soha többé ne tudj gyereket nemzeni. Bár ki tudja - töprengtem el továbbra is jéghideg, de halk, higgadt hangon -, lehet, hogy az első lépést így is ki fogom hagyni. 
Thelionoz érve már alig maradt erőm, hogy szitkozódjak, így csak fáradtan legyintettem egyet, bár elég bosszúsan ahhoz, hogy jól hallhatóan süvítsen a kezem rövidke útján.
-Ki a fene parancsolgat neked?! Felőlem azt csinálsz, amit akarsz, baromira nem érdekel. Szíved joga ott és annyi hülyeség miatt feldobni a talpad, ahol és ahogy akarsz, engem hidegen hagy.
A kunyhóban persze már megint volt, aki akadékoskodjon, amivel csak az időnket pocsékoltuk, de hát mikor volt ez másként? Mennyivel egyszerűbb volt egyedül!
-Pehelygombóc marad - jelentettem ki Thelion ellenkezésére. - Nem harcos, aki meg az, annak ki kell pihennie a sérüléseit, amiben végre hasznát is tudjuk venni. Legalább addig se turbékol egyszerre mindkettőtökkel, és ti is arra tudtok figyelni, ami konkrétan kinyír, ha nem vagyok ott, hogy mentsem a seggeteket, amíg ti a szöszivel cicáztok! 
Nagyon mehetnékem volt már, és iszonyúan idegesített, hogy mindig van valami, ami visszatart minket, noha mindenki abszolút tisztában lehetett vele, hogy most aztán tényleg minden perc számít, hiszen eredetileg nem is ezért jöttünk, és ez a kis vadászat talán elf életekbe fog kerülni, ha nem húzunk bele.
-A szörnyről kértünk pontos ábrát, nem Alistairről - morogtam, ahogy megláttam rajzot, de azért összecsavartam, és eltettem. - De nem kell így betojni. Megtaláljuk, kinyírjuk, még akkor is, ha ezek ketten otthagyják a fogukat - biccentettem Thelion és Alistair felé. - De ha belőlük is darabokat akartok, akkor azt már önállóan levagdicsáljátok. Na! Menjünk már, mert sosem végzünk! - nyitottam ki az ajtót. - Pehelygombóc, te meg hajadon legyél még, mire visszajövünk!

Eddig csak az emberek tudtak annyira felidegesíteni, mint ez az elf némber, akinek mindenhez volt egy házsártos, csúfolódó szava, még akkor is, ha éppen nem hozzá szóltak, vagy nem vele foglalkoztak. Már kezdtem minden trükkömet és technikámat kimeríteni, amivel türelemre tudtam inteni magam, hogy nem kössem oda a legelső fához és ragasszam be valamivel a száját, hátha pár eltelt hét múlva, sikerülne rájönnie, hogy a csend mennyivel előnyösebben áll számára.
Szerencsére a legkedveltebb prédája továbbra is Alistair volt, aki olyan birka mód hagyta magát, hogy az már még egy shelmnek is megalázó volt, de legalább addig sem minket piszkált ez a hárpia.
Nem szívesen egyeztem bele, hogy Nazaril itt maradjon, még akkor sem, ha jó pár lovag is itt marad vele. Azok csak emberek! De mivel ő maga is így döntött, végül egy kis morgás után belenyugodtam a dologba.
A vak boszorkány műve azonban teljesen röhejes volt, gondolom ő maga is jót nevetett volna rajta, ha látja mit alkotott.
- Hát most már pontosan tudjuk mi a frászt keresünk ebben az erdőben. – bólintottam teljesen komolyan, miközben alig bírtam visszafogni a vigyorgásomat.
Ez azonban nem tartott sokáig, csak míg meg nem hallottam, hogy szinte lehetetlen ledöfni és nem hat rá a mágia.
- Ez tökéletes! – húztam el a szám. – De nem baj, mivel nincs kéznél söprű, Melirának pont alkalmas lesz, hogy meg tudja lovagolni. – morogtam az orom alatt. – Úgy könnyebb levágni a szarvát.
Mikor a szoba ajtaja kinyílik és meghallom a hangokat, meg látom azt a furcsa füstöt, azért megint kételyeim támadnak, hogy bárkinek is jó lesz, ha itt marad, de végül lenyelem az újabb aggályaimat.
- Végezzünk gyorsan! A vagdosást meg majd veled kezdjük, ha még sokat piszkálod Nazarilt. – vetek Melirára egy jeges pillantást, ahogy kisorjázunk az ajtón.
-~ Alkotók! Miért vertek engem ezzel a nőszeméllyel? Ha ennek vége, ígérem zarándok útra megyek, csak éljem túl! ~

Közelebb hajolok, hogy jobban tanulmányozhassam a rajzot. Ezek szerint, négy szarva lenne, és egészen biztosan nem barátságos az arcából ítélve. Továbbá, a lábai eléggé nyeszlettnek tűnnek, és mivel a kép alapján nincsenek kezei, lehet itt kéne kezdeni a vagdalkozást. Aztán csak pislogok azon, amit a társaim mondanak a műre.
-Mintha ti jobban rajzolnátok. Mellesleg, a lényeg látszik a képen, szerintem tökéletes. Így már be tudjuk azonosítani, melyik emberevő böhömre kell vadászni az erdőben.
Aztán mély levegő, és megvárom a szokásos köröket. Melira hozzávág valamit a fejemhez, amire legszívesebben rávágnám, hogy már "házasok vagyunk", úgysem csinálnék mással gyereket, de az egész gyerekcsinálás téma valahogy...hát nem könnyű megszólalni na. Inkább várok, aztán kicsit erélyesebben szólok rá kedvenc elfeimre.
-Ne fenyegesd az arám, vagy én vágok le rólad valamit Theon! Vagyis, Thelion, bocsánat. TE meg! - Kiáltok rá Melira-ra. - Mára elég volt. Most pedig menjünk, nem szeretném megváratni a hölgyeket.
Ezzel meg is indulok kifelé. Nem fogom a fülüknél fogva húzni őket magammal, ha akarnak, jönnek.
-A terv a következő. Én magamra vonom ennek az izének a figyelmét, ha megtaláltuk, mert nekem van a legtöbb esélyem túlélni, ha elkezd csócsálni, és amíg engem rágcsál, Thelion a hátára ugrik, levágja a szarvait, aztán a végén Melira megsüti élve, amikor elmúlt a bűbáj elleni védelme. Van kérdés?

-Nofene, miből lesz a cserebogár! - vontam fel a szemöldökömet Alistair kirohanására, és egy nála tapasztalatlanabb egyén akár még őszinte elismerést is vélhetett felfedezni a hangomban. De tudtam, hogy ő már jobban ismer engem. 
Thelion tervére, hogy seprű híján én ezt a dögöt lovagoljam majd meg, egy pillanatra üveges szemekkel meredtem rá, majd tárgyilagos higgadtsággal fordultam a többiekhez. 
-Van kéznél egy másik stratéga?
Erre megjelent Alistair, és kifejtette az ő álláspontját, mire fásultam sóhajtottam fel.
-A bőség zavara - morogtam szemforgatva, majd megpaskoltam a vállát. - A te kecses mozdulataiddal és ezzel a sok magadra aggatott serpenyővel ígyis-úgyis magadra vonod mindenhol, igazából mindenki figyelmét, de most sem fogunk érte megtapsolni, Böbe! Csak próbáld nem erdei bogyóval etetni, mert akkor sem viheted haza, fél kézzel meg aztán végképp!
Az erdőben talpalást, amit az ismeretlen elf vezetett elég jól bírtam, elvégre minden napom ezzel szokott telni, de azért örültem volna neki, ha végre foganatja is van. Egyenlőre csak nyomokat találtunk nyomok hátán, de sehol egy leölésre váró gusztustalan szörnyeteget. Na, nem mintha annyira hiányzott volna az életemből, elvégre itt volt nekem Alistair, aki valahogy mindig az utamba került, viszont szerettem volna már túllenni rajta. Hiszen annyi elintéznivalónk volt még, és egyébként is! Egy hatalmas vérengző fenevad után koslattunk, mikor épp az lett volna az ésszerű, ha minél nagyobb ívben megpróbáltuk volna elkerülni. Hát hogy kerültem én már megint ilyen helyzetbe?
-Szép munka volt, kapribogyó - húztam fel az orrom, amikor megláttam, mi nyomja ennyire a nyomolvasónk szívecskéjét. - Kösz a körutat, de tudod, én abban reménykedtem, hogy betekintést nyerhetünk a környék egzotikus állataiba is. Az otthoniakat már unom - biccentettem Alistair felé. - Szóval nem térhetnénk végre a...?
A patadobogás azonban belém fojtotta a szót, és nekem megbánni sem maradt időm, hogy ennyire siettettem a lénnyel való találkozást, máris szembe találtam magam vele. 
-Szép volt, lethallin - biccentettem, majd továbbra is farkasszemet nézve a szörnnyel még sort kerítettem egy gyors fogcsikorgatásra. - Még hogy magára vonja a figyelmet! Mindent nekem kell csinálni! - Thelionra pillantottam. - Vigyázz rá, még Pehelygombócnál is bénább.
És már neki is eredtem, hogy a legközelebbi göcsörtös fának ugorjak, ami nem tűnt kimondottan strapabírónak ugyan, de átmeneti megoldásnak megfelelt. Gondot jelentett természetesen, hogy ha van annyi esze, hogy megpróbálja kidönteni, az minden valószínűség szerint sikerülni fog neki, de bíznom kellett a többiekben, hogy elég szórakoztatóak lesznek neki, amíg végre tudom használni a varázserőmet, ezen kívül alkatilag nem áll még készen olyan kihívásokra, mint a famászás. Egy vastagabb ágon kuporogva próbáltam egyszerre erősen kapaszkodni, és célra tartani a botomat, hogy ha eljön az idő, minél hamarabb tudjam elsütni, közben pedig fohászkodtam magamban, hogy ez a kis pillecukor ne tudjon ugrálni, a többiek pedig legyenek képesek hasznosítani magukat, mert jobb dogom is volt pillanatnyilag, mint meghalni.

Mivel hálából, vagy akármi is vezérelte a megmentett fajtársam vette át a vezetést, a nyomok olvasásával, így most nem volt jobb dolgom, mint rosszkedvűen magamba mélyedve követni a társaságot az erdőben, ami most cseppet sem emlékeztetett a megszokott, madárcsicsergéstől és az itt vadászó, pihenő vadak neszezésétől zajos vadonnak, hanem komor és sötét, …….és büdös, szinte még nekem is félelmetes volt.
Persze hamar feltűnt azért a még ennél is hátborzongatóbbá váló környezet és az elf elbizonytalanodása, de mire felmértem a helyzetet, már nem volt kétséges, hogy ez a ki tudja milyen sötét mágiával létrehozott lény, okosabb, mint amilyenre számítottunk.
Mikor feltűnt az elfajzott bronto-nak tűnő lény, már kezemben az íjam megfeszítve várta, de nem felejtettem el, hogy mit mondtak azok a kerge boszorkányok arról, hogy nem nagyon lehet megsebezni, csak, ha megszabadítjuk a szarvaitól, bár Alistair ötletét akkor csak eleresztettem a fülem mellett.
Valamiért, bár, ha ismerte volna a lányt, nem is csodálkoztam volna, Melira-t szemelte ki magának, ránk egyelőre ügyet sem vetve. Mivel a máguslányt sem ejtették a fejér és nem a városban kényelmesedett el, így kellően gyorsan és ügyesen reagált, ezért még talán volt időnk valamit kitalálni, mielőtt ez a szörny eléri, vagy rájönne, hogy többen is vagyunk, akik még a földön állnak.
- Na lovag, most itt az idő, hogy az ötleted valóra váltsd! – morogtam oda a férfinek, miközben a hátamra kaptam az íjamat, aminek most nem sok hasznát veszem és a kezembe vettem a kardomat.
Sajnos a megoldás tényleg csak az lehet, ha igyekszem a hátára kerülni valahogy és ott megpróbálni megszabadítani a mágikus képességét segítő szarvaitól.
Így aztán követve Melira példáját egy fát szemeltem ki magamnak a lény feltételezett útvonalán, ha a lovagnak sikerül magára vonni a figyelmét, és onnan a hátára vetnem magam, majd erősen megkapaszkodni a szarvában, amíg le nem csapom azokat.
Az elképzelést azonnal tett követte, ha a szörny felénk fordult.

~Hogy szakadnátok meg a fürge róka lábaitokkal együtt! Arról nem volt szó, hogy ma bejárjuk az egész erdőt! Komolyan, szinte már kívánom, hogy jelenjen meg itt egy vezérdémon, hogy felkapjon, én meg annak a hátán lovagolva utazhassak az égben, pont mint...Riordan...~
Mélyet sóhajtok, és némán követem a társaim, a sor végén kullogva. Ha bárki rákérdez, én vagyok a hátvéd. na nem mintha nagyon beszédes társaság lenne, és kivételesen még Melira sem rajtam köszörüli a nyelvét...mindig...na jó, van olyan is, hogy nem rajtam. Elítélne a világ, ha megpróbálnék inkább a szörnnyel kibékülni, és őt vinném magammal a csatába helyette? 
*Sóhaj.*
Valószínűleg nem, szóval mázlija van, hogy alapvetően nincs túl jó véleményem a világról. Aztán pislogni kezdek, mikor otthoni állatnak minősítenek. Na nem, nem a sértés lep meg. Hogy is ne, azt hallani a szájából csupán annyira meglepő, mint az ég kékje, a fű zöldje, és a beszélő mocsári rémek éneke. 
-Otthoni? Már össze is költöztünk anyjuk...? - Kérdem, de aztán megjön a másik rémség, én pedig a pajzsomat falként magam előtt tartva készülök fel az összecsapásra amit...leshetek, mert ennek a dögnek a legkisebben kell kötözködnie! Úgy értem, neki nem mindegy, hozzá képest itt mindenki kicsi! 
-Ajvé! Hé, te hatalmas, büdös szeméthegy! Hagy őt békén, és inkább az ijesztő csörgő emberre figyelj!!
És már rohanok is felé, pajzzsal előre.
-Pástétomot csinálok a bika feledből, a többit pedig megetetem a pókokkal! 
Amint odaérek, megpróbálok az arcába sózni egy jó nagyot a pajzzsal, hátha ez is meg tud szédülni, aztán pedig a kardommal is hadonászok, hátha le tudom vágni a nyomorult szarvait. Ha más nem, legalább elérem, hogy engem figyeljen, s ne a többieket.