Keleti erdőrész

- Nazaril, nem vagy szokatlan, csak téged a Teremtő nem harcosnak szánt. Lehet, hogy tervei vannak azzal, hogy olyan vagy, amilyen. – mosolygok rá biztatóan, ahogy látom kissé elborulni az arcát, de aztán az események valószerűtlenül felgyorsulnak és máris az életünkért kell küzdenünk. Ilyen a vadon!
Mondania sem kellett, már én is láttam, hogy szép halkan észrevétlenül körül vettek minket és ez aggasztó volt, hiszen ez olyan vezért feltételez, aki tapasztalt és rutinos. Nem lesz könnyű elbánni velük, főleg egy zöldfülű elf lánnyal az oldalamon.
Még láttam, ahogy belemártja az első támadóba a tőrét és elismerően biztattam is volna, hogy még sem olyan elveszett, de aztán a következővel már nem volt ilyen szerencséje és máris a földön volt. Már indultam volna, hogy segítsek, de láttam,hogy rám is jut pár falkatag, így sajnos a lánynak várnia kell és kitartani addig, míg átverekszem magam ezeken.
Kettőt még le tudtam teríteni a jeges nyilaimmal, de a harmadik már a nyakamon is volt, így csak annyi időm maradt, hogy előkapjam a tőrömet és már hanyatt is vágódtam a rám ugró farkassal együtt, aki rögtön a nyakamra támadott, hogy feltépje azt. A kezemmel ragadtam meg a torkát és oldalt a pofáját, hogy ebben megakadályozzam, majd a lábaimat felhúzva satuba fogtam és egyre szorítottam, mag vonyítani nem kezdett, ekkor a tőrt tartó kezemmel végre elengedhettem annyira, hogy a a pengét a szívébe döfjem. Egy utolsó nyikkanással rogyott rám, én meg gyorsan lesöpörtem és már ugrottam is, hogy Nazaril-hoz rohanva segítsek neki, remélve, hogy nem csak a széttépett hulláját találom meg.
Az adrenalin zubogott a véremben, de tudtam, hogy a vezér még nem mutatkozott és ő lesz a legveszélyesebb.

Harcra készen néztem körül, hogy, ha Nazaril még veszélyben van, akkor tudjak neki segíteni, de úgy láttam, hogy jól boldogult, hiszen egy nyüszítő farkas vonaglott előtte. Már-már megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és eresztettem volna egy nyulat az ordasba, hogy megszabadítsam a szenvedéstől, mikor egyszerre csak valami hatalmas megragadta a karomat és én már repültem is. Egy fa állított meg és a fájdalom előbb a hátamba mart, majd a karomba, ahogy a tudatomat elérte a roncsolt testrészből áradó kín.
Az íjamat persze elejtettem, így csak a tőröm felé tapogatóztam, hogy azzal védjem magam, hiszen számítottam rá, hogy a falkavezér, most bosszút akar állni elesett harcosain.
Komoran pislogtam fel, mikor megpillantottam azokat a természetellenesen világító szemeket. Csak most tűnt fel, hogy már a termete sem szokványos, mert hiszen jóval nagyobb volt egy átlagos fajtársánál, és ez a bekerítés sem egy sima állatra utalt. Viszont soha nem láttam még ilyet, pedig jó pár éve járom az erdőt.
Felkészültem a támadására, de ehelyett egy könnyű női test omlotta a karjaimba, teljesen eltakarva előlem a vadállatot, ráadásul a karom is kettőnk közé szorult, amitől újabb vad fájdalomhullám rázott meg, de csak halkan felnyögtem.
- Nazaril. – leheltem a fölébe és megpróbáltam lefejteni magamról. – Menj innen! Én kellek neki, te addig elmenekülhetsz. Mássz fel egy fára, vagy fuss messzire. – tettem még hozzá, de nem sok sikerrel, mert a lány nem mozdult, csak szorított, mint egy fuldokló. Meg kell mondanom ha ez nem ilyen körülmények között lett volna, igazán értékeltem is volna, hiszen nagyon is vonzó elf lány volt, de most csak aggódtam miatta is.
Aztán még is azt hittem meggondolta végre magát, mert elengedett, de mikor körbenéztem csak a vezér és egy másik farkas hátát láttam már csak, ahogy eltűntek a fák között.
- Mi volt ez? – néztem egy darabig arra, ahol utoljára láttam őket, döbbenten. – Miért mentek el? – néztem körül gyanakodva, hogy mi zavarhatta meg őket, de nem láttam semmit.
Mikor felemeli a kezem, hogy megszemlélje a mart sebet, beleharapok a nyelvembe, de aztán egy nagy levegő után, már érzelem mentes tekintettel hagyom, hogy vizsgálgassa, majd aztán neki lásson, hogy bekötözze.
Látszik, hogy ért hozzá és nem először csinálja.
- Látod! Ez is nagyon fontos dolog. – szólalok meg rekedten. – Segítőkész és értő módon gyógyítasz. Erre is szükségünk van. – a hangom fojtottá válik, ahogy a sebbe kerülnek a gyógyfüvek, de aztán nem kerüli el a figyelmemet, hogy milyen mereven tartja a hátát.
- Te is megsebesültél. – mondom neki, ahogy elkészült. – Most rajtam a sor, hogy segítsek. Te megmondod mit csináljak és én bekötözöm a sebeidet.
Elkérem tőle a tányért, melyet kiöblítek a vízben, majd a tiszta vízzel térek vissza, majd intek neki, hogy üljön le elém háttal.
- Kérlek vedd le a felsőruhádat, hogy hozzáférjek a sebekhez. Csúnya karmolásokat szereztél be, muszáj kimosni és fertőtleníteni. Ezek az állatok sok betegség hordozói, könnyen elfertőződhet.
Nem akarom ijesztgetni, de láttam már olyanokat, akik egy ilyen karmolás után nem sokkal egyszerűen megőrültek. A vezetőnk azt mondta, hogy a farkas veszett volt és a vadász is elkapta.
- Szerinted miért nem támadtak tovább? – teszem fel közben a kérdést, ami azóta is foglalkoztat és bár tudom, hogy nem épp a legjobbtól kérdezem, de hát talán van valami ötlete.

- De értelmetlenül eldobni egy életet sem szabad, ha megmenthető. – válaszolom neki halkan, bár jól esik, hogy még így jóformán ismeretlenül is kiállna mellettem, de, hát ahogy egyre jobban megismerem, ő ilyen.
- És igen, a klánomnak. – bólintok a kérdésére. – Az ügyes és értő segítő kéz, mindig hiánycikk.
Aztán elkezdődik a vetkőzés rítusa, ami először meglep, hiszen a népünk nem ilyen szégyenlős, másodszor mosolygásra késztet, egészen addig, míg el nem kezdem lemosni a hátát és meg nem látom azokat a hegeket!
A kezem megdermedt és én csak mereven néztem a csíkokat, amik nagyon is árulkodók voltak, hogy mi is okozhatta őket.
Most már eszembe jutott, amit még a megismerkedésünk elején mondott, hogy a városban megbüntették, mert segített az ottani elfeknek. Tehát ez volt a büntetés.
Nem akartam megbántani, így visszafojtottam a látványra történő első reakciómat, a dühömet, így csak egy nehéz sóhaj lett belőle.
- Abelas! – szólaltam meg alig halhatóan, majd a kezem tovább mozdult, hogy folytassam a munkámat.
Még óvatosabb lettem, aztán mikor sikerült megtisztítani teljesen, az utasításának megfelelően bekentem a növényi morzsalékkal, majd amennyire csak tudtam bekötöttem.
Mikor végeztem, a zsákomhoz mentem, majd elővettem belőle a tartalék ingemet és Nazaril-nak nyújtottam.
- Tessék! Ezt vedd fel, a tied teljesen használhatatlan már.
Aztán pár perc hallgatás után kitört belőlem.
- Hogy tehették ezt! Hogy voltál képes elviselni és hogy hagyhatták a többiek, hogy megtegyék? – csaptam ököllel a puha fűbe, de aztán igyekeztem lehiggadni. – Abelas! – mondtam még egyszer, de ennek már a bocsánatkérésen volt a hangsúlya.
- Csak negyon megrázott, hogy ilyen csúnyán elbántak veled és megaláztak.

Bár még mindig dühös vagyok, de már sokkal inkább szomorú, hogy így kell látnom népünk egyik békés tagját. Még őt sem kímélték, pedig csak az volt a vétke, hogy segíteni akart.
Ebből is látszik, hogy az emberek egy kegyetlen faj és nem érdemelnek kegyelmet, ha a harcban összefutok velük.
Óvatos vagyok, amennyire csak lehet, hiszen tudom mennyire fájhat, de a kötözés már gyorsan megy, ameddig futja a gyolcsból.
A ruhát visszautasítja, mert kiderül, hogy neki is van tartalék, így az enyémet visszateszem a zsákomba.
Miközben én még az érzelmeimet próbálom meg kordában tartani, felöltözik, aztán a kezem felé nyúl, amin annyira meglepődök, hogy egyáltalán nem tiltakozok, ahogy szinte kisimítja az ujjaimat, ezzel is jelezve, amit a szavaival is elmond.
Olyan békésen viselkedik, hogy ez rám is nyugtató hatással van és a szemébe nézve szinte el is szál a haragom, köszönő szavaira még el is mosolyodom.
- Nem ezt érdemled! Nem ezt érdemeljük. – suttogom még, de már alig hallhatóan.
Én vadász vagyok és harcos, így elcsodálkozom azon a végtelen türelmén és békességén, ahogy hozzááll ezekhez a dolgokhoz, és bár tudom, hogy én erre nem leszek képes, azért elismerem az ő érveit is.
- Ennek igazán örülök Nazaril. – biccentek arra, hogy eljön velem a törzshöz. – Meglátod, hogy nem vagyunk olyan hidegszívűek, mint ahogy gondolod, még ha az élet meg is keményített minket. Lehet, hogy az első időben tartózkodóak lesznek, de a te hozzáállásoddal és szeretet teljes viselkedéseddel én nem félek, hogy nem fogadnak be. – bólogatok meggyőzően, hiszen tényleg szükség van a gyógyító és ügyes kézre.
Mikor dúdolni kezd, én is elfekszem a fűben és merengve nézem a csillagokkal teleszórt eget, és olyan nyugalom száll meg, mint amit már nagyon rég nem éreztem. Egészen belefeledkezem a hangjába, ami gyerekkorom emlékeit idézi.
- Nagyon szép volt. – mondom, mikor elhallgatott. – Ige, későre jár már. Teszek még a tűzre és heveredj le mellé, én majd őrködöm. – állok fel, hogy szedjek még pár vastagabb gallyat, ami elparázslik majd reggelig.

- Ez igaz Nazaril! – sóhajtok egyet. – A Teremtő Útjai és szándékai kifürkészhetetlenek. Lehet, hogy oka van annak, hogy mi ketten összetalálkoztunk.
Az azért halvány mosolyra késztet, ahogy arról beszél, az erdei elfek mennyi rossz dolgon mentek keresztül, mikor épp nem régen mesélte el, hogy neki milyen sorsa volt a városban.
Ebből is látszik mennyire másként gondolkozik és mennyire lágyszívű teremtés. Abban viszont igaza van, hogy a mi klánunk asszonyai ennél ……hmmm…….keményebb véleménnyel vannak.
- Igen, általában. – ocsúdok fel a merengésemből a kérdésére. – Szerintem a fán sem sokkal veszélytelenebb, hiszen onnan egyrészt könnyen lepottyanhatsz, másrész sok ragadozó tud fára mászni. – ingatom meg a fejem a kétségeire.
Mikor az őrködésemre azzal reagál, hogy megemlíti a sebesülésemet és felajánlja, hogy felváltva maradjunk ébren, egészen felvidámodom.
- Ez a kis karcolás nem akadályoz meg abban, hogy nyitva tartsam a szeme. – mutatok a bekötözött karomra. – És máskor, ha egyedül vagyok, mit gondolsz ki őrködik helyettem? – teszem fel a logikus kérdést, miközben a szemébe nézek, melyek kíváncsian mélyednek az enyémbe, bár elég magabiztosnak tűnt ebben az ügyben.
Látom a pillanatnyi zavart, ahogy kéri, ismételjem meg a kérdést, amit meg is teszek, mikor pár másodpercig lehunyja azokat a szépen csillogó szemeit, majd utána, én is elhallgatok, ahogy ismét rám néz.
Valami ösztönös vonzalmat érzek a lány iránt, ami arra késztet, hogy biztonságban tudjam, hogy megvédjem, amihez hozzá tartozik, hogy elkísérjem a klánunkig, ahol már viszonylagos biztonságban érezhetem. De hiszen alig ismerem! De az érzéstől nem szabadulhatok és ez a különös véletlen ezekkel a farkasokkal……..

Mosolyogva hallgatom a fejtegetését, miért biztonságosabb neki a fán aludni és azt is, hogy átmegy szigorú gyógyítóba, aki ágyba parancsolja az engedetlen elf gyereket. Tetszik, ahogy magára talál ebben a szerepben.
- Hát annak muszáj gyorsabban mennie, mert nem engedhetem meg magamnak, hogy napokig ne használjam az íjamat. – ingatom meg kétkedően a fejem. – Holnap korán elindulunk, vissza a táborhoz, hogy hozzá jussak a otthagyott gyógyitalokhoz, vagy, ha az nem használ találnom kell egy gyógyító mágust. – jelentem i határozottan, mert ez tényleg veszélyes lenne számomra. – Egy jó napi járásra vannak, ha holnap kilépünk talán estére oda is érhetünk.
Látom rajta, hogy valami bántja, hiszen elfelhősödik a tekintete és a hangja is elhalkul, ahogy ismét szóba kerül a klán. Aztán viszont meglep, amikor kiderül, mi aggasztja a legjobban.
- Mi? A tetoválás? Hát…..ez jó kérdés Nazaril. – akadok el tényleg a válasszal, hiszen ezen még sosem gondolkoztam.
Az erdei elfek mindig is díszítették magukat és ezzel is jelezték a hovatartozásukat, a klánjukhoz való hűségüket, kötődésüket, így ez soha nem volt kérdés. Viszont nem tudok róla, hogy ezt előírná valami, vagy kötelező lenne, csak eddig még nem volt olyan, aki nem akarta volna.
- Öööö……- jöttem zavarba egy kis időre, de aztán megvontam a vállam. – Ezzel megfogtál! Fogalmam sincs, de nem hiszem, hogy kényszerítenének rá, hogy olyat tégy, amit nem akarsz. Ha emlékszel még arra az időre, amit a klánoddal töltöttél, akkor tudod jól, hogy a szabadságot ész önálló véleménynyilvánítást mindig is nagyra tartottuk. Nem hiszem, hogy ez befolyásolná a törzsbe való befogadásodat. Különben sem vagy már olyan ifjú korban, amikor ezek felkerülnek a testedre. – magyarázom egyre biztosabban, bár ezt nem én fogom eldönteni.
- Természetesen nekem van. – mondom elmosolyodva a kérdésére, mert egy olyan sokat megélt elf harcos-mágustól kaptam, akire büszkén tekintettem fel, és most büszkén is mutatom meg a lánynak a bőrömet díszítő ábrát.
Mikor szabadkozni kezd elkacagom magam, hiszen amúgy sem készültem aludni, így meg aztán főleg jobban telt az idő, bár, azért neki nem ártott volna a pihenő, mert holnap elég megerőltető lesz a menet, ha velem tart.
- Semmi baj. Én nagyon élvezem a társaságodat és nekem elég lesz hajnalban két óra alvás, hidd el, ezért ha annyira szeretnéd, akkor felébresztelek. – egyeztem végül bele, hogy ne bántsam meg.
- De miért ez az ellenszenv a tetoválással kapcsolatban? Nem akarod, hogy megszóljanak érte az emberek, vagy, hogy tudják hová tartozol? – kérdeztem, mert azért érdekelt volna.

A mosolyom továbbra sem hervad le az arcomról, mikor érzem, ahogy a tekintete végig siklik a testemen, hiszen nincs mit szégyellnem rajta, és persze a dicsérete nagyon is jól esik.
Az elfek mindig is híresek voltak az éles tekintetükről és érzékelésükről, így ezért nem meglepő, hogy rájön, a mosolyom mögött több bujkál.
- Igen, különleges. – bólintok a meglátására. – Egy olyan tásunktól kaptam, aki keményen helyt ált a Veszedelemmel szemben és mindig is küzdött a fajunk szabadságáért.
Mikor válaszolt a kérdésemre, hogy miért ellenzi ennyire a saját bőrének díszítését, figyelmesen hallgatom, hiszen eddig is sokat tanultam tőle, miként lássuk másként is a világot, mint a saját szemszögünkből. Persze ez nem jelenti azt, hogy egyet is értek vele, de legalább megpróbálom elfogadni, hogy van aki másként gondolkodik. Eddig azt hittem, hogy minden erdei elf gyűlöli és megveti az embereket, vagy, hogy a városi elfek mind gyengék és megadták magukat a sorsuknak, legalábbis a többség, de Nazaril rádöbbentett, hogy nem minden ennyire fekete és fehér.
Ahogy most is elém tárja miért akar „tiszta” maradni.
- Talán igazad van, bár szerintem a városi testvéreink is tetováltatnak olyakor-olykor, így ez nem hiszem, hogy ez választana el minket egymástól. – adok hangot a kételkedésemnek. – És hidd el, nem mindig rossz tartozni valahová. – nézek a szőke hajzuhataggal takart arcára, mely a sápadt holdfényben különösen világosnak tűnik most.
Óhatatlan, hogy előbb-utóbb szóba kerüljön az én családom is, hiszen az övéről már többször is szó esett, így nem lep meg a kérdése.
- A szüleim már nem élnek sajnos. – piszkáltam meg a tüzet egy gallyal és merengve néztem bele, mintha abban megpillanthatnám őket. – Volt egy vérfarkas támadás évekkel ezelőtt és elsőként estek áldozatul. Családot pedig még nem alapítottam. – vontam meg a vállam kicsit magamhoz térve és egy halvány mosoly is feltűnt az arcomon. – Elég zaklatott életet élek, vándorlok és nem hiszem, hogy sok elf asszony ezt jó szemmel nézné. Egyébként sem találtam meg még azt, aki mellett szívesen megállapodnék. – jöttem egy pillanatra zavarba, mert bizony, ahogy rá néztem, ebben meginogtam kissé.
Aztán érdeklődve hallgattam, ahogy a családjáról beszél, hiszen látszott rajta, hogy bár nem élt sokáig velük, azért szeretettel és kedvesen beszél róluk.
- Szerintem a nővéred már réges-régen megbánta, amit veled tett és nagyon boldogok lennének, ha hirtelen megjelennél előttük. – mondom neki halkan, biztatóan. – Biztosan meg fogod őket találni.
Ha még élnek….tehettem volna hozzá, hiszen annyi minden történt a hosszú évek alatt. Az éjfattyak támadása, a vérfarkasok, a rabszolgavadászok. Sok elf esett ezeknek áldozatul, de hát nem akartam elvenni tőle a reményt.
- Talán aludnod kéne. – győzködtem lágyan. – Holnap nehéz utunk lesz.

Mosolyogva bólintok a szavaira és a felhívására, hogy ne felejtsem el felébreszteni, bár ha már megígértem akkor biztosan így lesz.
Aztán kényelmesen elhelyezkedik a tűz mellett és pár perc múlva már hallom is halk szuszogását, ahogy elmerül az álmaiban, az Enyészet földjén.
Én is elmerültem a gondolataimban, ahogy az egyik szélső fának dőlve néztem a vízen csillogó holdfényt.
Tényleg benne vagyok az időben, hogy talán elgondolkozzak a családalapításon, hiszen a velem egykorúak, már majdnem mind megtették már. De még érzem magamban a nyugtalanságot, hogy még mindig érzem a késztetést, hogy útra keljek és kalandozzak, más vidékeket ismerjek meg, hogy tapasztalatokkal felvértezve tudjak hasznára lenni a klánomnak. Ki kötné így hozzám magát és milyen élete lenne mellettem.
Arra eszmélek, hogy Nazril hányja-veti magát és néha nyugtalanul felnyög, az izmok játéka azt érzékelteti, hogy álmodik, méghozzá fut valahová, vagy valaki elől.
Éppen oda érek hozzá, hogy finoman felébresszem, hiszen nem szeretném, ha az Enyészet magába nyelné, mikor kipattannak a szemei és rám mered, bár a szemén látszik, hogy vakon mered rám.
- Semmi baj! – szólok hozzá megnyugtatóan. – Csak rosszat álmodtál. – simítok végig a vállán, aztán meglátom a kis vércsíkokat a tenyerén és komoran megrázom a fejem. – Ennyire rossz volt? Mi a baj?
Közben már eléggé magához tér és a vízhez sétál, hogy kicsit felfrissítse magát.
- Még bőven éjszaka van. – szólalok meg még mindig komoran. – Ha tudsz aludj vissza.

Nem tudtam, hogy hajlandó-e megosztani velem az álmát, mely ennyire megviselte, hiszen lehet, hogy nem tart még annyira a barátjának, vagy nem méltat a bizalmára, hogy ezt megtegye.
Ezért igazán örültem, mikor beszélni kezdett és elmesélte mi volt az, ami ennyire felzaklatta. Az eleje egészen szépen kezdődött és biztos az általam elmondottak formázták, de ami utána jött az tényleg elég rémisztő lehetett, habár valószínűleg azt is az előzmények, a felzaklatott idegek hozták a felszínre, és ezt most, mikor már magához tért, Nazaril is belátta, de ettől még nem lehetett kevésbé ijesztő.
Mikor szóba hozta a sebeket, azért megkértem, hogy forduljon meg, hogy ellenőrizhessem nem csúszott-e el a kötés és nem kezdenek e pirosodni a sebszélek, ami a fertőzés jele és akkor nagyon gyorsan el kell érnünk a táborunkat. De egyelőre nem láttam okot az aggodalomra, bár a sötétben, csak a derengő holdfénynél nem sokat láttam.
- Nem! – ráztam meg a fejem komoly arccal. – Nem tartom butaságnak. Az öregek szerint is sokszor jobban is kéne hallgatnunk rájuk. Talán beszélhetnél Tharin-nal ezekről, ő segített már többeknek megfejteni az álmukat. –
Mikor már láthatóan megnyugodott, visszakísértem a tűz mellé, amire még dobtam pár vastagabb ágat, hogy tartsa a parazsat.
- Ha gondolod, akkor ide húzódhatsz hozzám, én majd őrködöm az álmaid felett. – húztam elő a köpenyemet és terítettem a földre magam mellé, hogy ha akar nekem dőlhessen és pihenhessen még egy kicsit.

Bólintok a kérdésére, mert a vén elfnek tényleg a korát sem tudnám megmondani, mióta az eszemet tudom köztünk él és egyre bölcsebb lesz a korral. Talán még valamilyen varázstudománya is van, de ez csak az álmok megfejtésében nyilvánul meg.
- Igen, ő egyike a klán legöregebbjeinek, szerintem még ő maga sem tudja hány éves. – mosolyodtam el az öregre gondolva.
Mikor leterítem magam mellé a földre a köpenyemet, látom, hogy habozik, de nem szólok, hagyom, hogy eldöntse magában, megbízik-e bennem vagy sem. Inkább úgy teszek, mint akinek ez teljesen természetes, hogy ne hozzam zavarba.
Végül eldönti, hogy él a felajánlott lehetőséggel és ettől kicsit felszalad a szám széle, de ezt igyekszem egy elfordulással leplezni, mint aki csak egy fűszálat akar leszakítani, amit aztán az ajkaim közé veszek játékosan rágcsálva.
Viszont én lepődöm meg, mikor kis fészkelődés után előhúz egy kis hárfát a táskájából és finoman pengetve énekelni kezd.
Teljesen elvarázsol a játéka és a hangja. Olyan régen hallottam ilyen dallamokat, hiszen a kemény élet még ezt is olyan ritkává tette a táborunkban, hogy jóformán csak ünnepekkor fakadtak dalra az énektudók.
Úgy látszik, ahogy engem is, úgy őt is megnyugtatta a zene, hiszen már nem ódzkodott attól, hogy nekem támaszkodva térjen nyugovóra.
Igyekszem amennyire csak lehet mozdulatlanul maradni, hogy ne zavarjam meg ezt a nyugalmas idillt és még hallgathassam egy darabig kellemes hangját. Melegség jár át és olyan jól érzem magam itt, ezzel a szépséges és jóságos lánnyal, mint még soha életemben.
Szokatlan egy érzés, annyi biztos, de nagyon élvezem.
Nem kell hozzá sok idő és ismét meghallom a mélyülő szuszogását és ez ismét mosolyra késztet. Nem is tudom mikor nevettem ennyit utoljára.
Most már minden incidens nélkül telik az éjszaka hátra lévő része és bár nem szívesen teszem, de állom a szavam és még mielőtt pirkadna, felkeltem a mélyen alvó lányt, hogy még olyan két órát őrködjön, addig én is pihenek egy kicsit.
Persze a lelkére kötöm, hogy azonnal ébresszen fel, ha hall valami gyanúsat.
Ha ez alatt sem történik semmi, akkor reggel eltaposom a parazsat és a megmaradt elemózsiából megkínálva Nazaril-t is megreggelizünk, aztán felszedelőzködve, elindulok a klán szálláshelye felé.
- Ha jól kilépünk, mire lebukik a nap oda is érhetünk. – biztatom, mikor erős tempóra állok rá, majdnem, hogy egy laza futással.

Azért felmerült bennem, hogy ez az idő, amit elterveztem nem lesz annyira betartható, hiszen nem tudhattam Nazaril mennyire tudja majd tartani a tempót, amit én már megszoktam és ezt még nem kalkuláltam belei, mikor azt terveztem estére a táborba érünk.
A hátsebei miatt nem szerettem volna még egy éjszakát a vadonban tölteni, mert bár nem láttam rajta jelét a láznak, de az a pirosság aggasztott egy kicsit. Jó lett volna, ha megnézi valami gyógyfüves asszony. Az igaz, hogy maga Nazaril is értett hozzá, de hát nem látta a saját hátát, nem tudta lekezelni, én meg nem nagyon értek az ilyesmihez.
Minden esetre meglepett, hogy a lány egészen jól alkalmazkodik és bírja a tempót, még ha időnként le-lemaradozott, amiért én is lassítottam, de azt is láttam, hogy nem a fáradtság miatt, hanem valami növények miatt.
Nem szólok, hiszen így is jól haladunk, csoda, hogy ennyire is jól megy a sebesült hátával. Igaz az én kezem is belesajdul néha, de a lány egészen jól ellátta, mert nem érzem, hogy súlyos baja lenne, inkább viszket és ez a gyógyulás jele.
Mikor delelőre hág a nap, kicsit megállunk, az egyik patak mellett, hogy megegyük a soványka kis maradékot és felfrissítsük magunkat.
- A táborban át kell majd kötni, de ott már lesz nálam hozzáértőbb segítséged. – intek a háta felé, bár tisztelem érte, hogy nem panaszkodik.
- Biztos, hogy a vezetőnknek lesz jó pár kérdése hozzád, de ha elmondod neki, amit nekem is, nem kétlem, hogy kedvező döntés születik. – nyugtatom meg, hiszen el tudom képzelni milyen lehet, mikor az ember egy idegen klánhoz igyekszik csatlakozni. Tudom, hogy lesz pár kellemetlen perce, de a kedvessége, hamar lefegyverzi majd az ellenségeskedőket……….ahogy engem is, hiszen én is elég kemény nézeteket vallok.
Aztán, egy röpke pihenő után ismét elindulunk és ha csak valami nem jön közbe, napnyugtára megpillantjuk a tábort.
Épp a lemenő nap utolsó sugarai világítják meg a nagyobb völgykatlant, ahol Nazaril is megpillanthatja a sátrak sokaságát. Ez a klán viszonylag sok elfet számlál.
- Megérkeztünk! – mutatok a csendes és jelenleg idilli képre.

- Hát az ügyes kézre szükség van az íjászkodáshoz is, és ezt gyakorlom gyerekkorom óta. – mosolyodom el a bókjára és igyekszem úgy tenni, mint aki nem veszi észre, hogy rajtam feledte a tekintetét, inkább úgy teszek, mint aki valamire fülel és figyel, hogy ne jöjjek zavarba.
Elég sok szökevény elfet befogadott már a törzs ahhoz, hogy tudjam nagyjából mire számíthat majd Nazaril, és neki még egyébként is jobbak az esélyei, hiszen szabad, erdei elfnek született és még a gyógyításhoz is nagyszerűen ért.
Mikor elindulok, hogy köszöntsem a véneket és a vezetőnket és jelentsem mit végeztem a vadászat során, na és persze nem utolsó sorban, hogy bemutassam a lányt, egy pár méterrel odébb kérdőn nézek vissza, hiszen Nazaril nem követett. Talán megijedt a fogadtatástól?
De aztán látom a szemén, hogy elhatározza magát és mellém ér. Mivel velem érkezik egy darabig nem okoz túl nagy feltűnést, csak mikor egyre beljebb érünk és látszik, hogy Gendolas, a vezető felé igyekszünk, akkor kezdenek el körénk szivárogni.
- A Teremtő ragyogja be a napodat! – hajtom meg tisztelettel a fejemet, majd a kérdő tekintetét látva, kicsit hátrébb lépek, hogy Nazaril előtérbe kerüljön. – A vadászatom sikeres volt, mint láthatod, - dobom le a farkasbőrt, - de közben mást is találtam, hadd mutassam be Nazaril-t, aki vér a vérünkből, gyakorlott gyógyító és elveszett családját keresi. Engedelmeddel Gendolas magammal hozta őt ide, hogy addig is míg szerencsével nem jár, klánunk megbecsült tagja lehessen és kérhesse segítségünket a kutatásához. – magyaráztam el röviden a lány jövetelének okát.
Közben a pillantásom rávetült és azonnal összeráncoltam a homlokom, hiszen a fajunkra jellemző világos bőre most vörösen lángolt az arcán.
- Gendolas, hivass gyógyítót……most! – szóltam hadarva az öreghez, de gondolom ő is látta, hogy valami baj van. – Megmarta egy farkas és lehet, hogy elfertőződött a seb, a lány tiszta láz!
- Gyere Nazaril, beviszlek a sátramba, a bemutatkozás ráér később is, most meg kell néznünk a hátadat. – fogom meg a lány karját, mely szintén forró és irányítom a közelben lévő sátram felé, ahová már követ minket két idősebb asszony is, kis tarisznyával a kezükben.
- Menj ki Thelion! – veszi át tőlem a lányt az egyik és már be is húzza az orrom előtt a vásznat, én meg idegesen álldogálok odakinn.

Mikor végre, jó hosszú idő után beengednek, azonnal ki is használom az alkalmat. Mikor a szemem megszokja a félhomályt meglátom Nazaril-t a földön, hason fekve, egy fehér, gyolcs ingben, de mosolyogva, igaz az kicsit még halovány, de csak mosoly, akkor egy kő esik le a szívemről.
Érdekes, hogy alig ismerem, hiszen csak nem régen futottunk össze, mégis úgy aggódom érte, mintha …….mintha a testvérem, vagy valami más közeli hozzátartozóm lenne. De, ezen most nem töröm a fejem, inkább én is rámosolygok és letelepszem elé, hogy ne kelljen kényelmetlenül felfelé néznie.
- Ennek nagyon örülök nethig. – használom megint ez a közvetlenebb megszólítást, hogy kifejezzem az érzéseimet vele kapcsolatban. – De szólhattál volna és akkor nem erőltetem a gyors tempót. – nézek rá kicsit megrovóan. – Nekem ez természetes és nem gondoltam bele, hogy neked ez ártalmadra lesz. Viszont örülök, hogy sikerült valamennyire helyretenniük a bajt. És az asszonyok tanácsát jobb, ha megfogadod, már ez is egy jó pont lesz a szemükben. – vigyorodtam el, amibe azért jócskán belejátszott a megkönnyebbülés is. – Nyugodtan feküdj csak. – mondom neki mikor felnyomja magát kissé. – Ne erőltesd magad, én jól vagyok. – mozgatom meg a kezem, hogy lássa. – Majd én is átköttetem, aztán pár nap és már nyoma sem lesz.
Mikor szóba hozza, hogy az asszonyok megnézték, nincs tetoválása, csak megvontam a vállam.
- Hagy sutyorogjanak. Nem az ő szavuk a döntő. Most megyek is, hogy beszéljek Gendolas-sal. – állok fel. – Lehet, hogy kicsit később, majd meglátogat ő is, de ne aggódj, nem lesz semmi baj, előtte elmondok neki mindent. Nem soká visszajövök. – intek neki búcsúzóul és kimegyek, hogy kielégítsem a vezetőnk kíváncsiságát.
Röviden elmondom neki, hogyan találkoztunk, hogyan vívtunk meg a farkasokkal és csak éppen említés szinten, hogy miért is hoztam magammal.
- Szeretném, ha a többit maga mondaná el neked Gendolas. Nem akarok én a nyelve lenni, de azt már most elmondom, hogy én támogatom a klánhoz való csatlakozását. Nagyon barátságos és jóindulatú teremtés és ért a gyógyításhoz, a füvekhez is.
A vezető elgondolkozva mérlegelte a szavaimat és tudtam, hogy bölcsen fog dönteni, mint mindig.
- Beszélek vele Thelion! Majd aztán döntök. De gyere velem, hiszen biztosan megnyugtatja egy ismerős arc jelenléte.
Így hát együtt mentünk vissza a sátorba, ahol Nazaril feküdt.