Nyugati erdőrész

Sanyarú idők járnak Ferelden Erdei Elf klánjaira. A veszedelem alatt ugyan hősiesen helytálltak, és ennek fejében jóval több tisztelet és megbecsülés illeti őket, mint korábban, ám sajnos ezzel együtt is csak kicsivel jobb a megítélésük az átlagember szemében, mint az éjfattyaknak, vagy a délen fészkelő vadembereknek. Sajnos a frissen jött "imádattal" együtt más gondok is együtt járnak. A Tevinter birodalom rabszolga kereskedői rengeteg tőkét, és embert vesztettek Denerim-ben néhány éve, és végtelenül motiváltak abban, hogy ezt visszanyerjék. A bosszú természetesen nem olyasmi, ami érdekelné ezeket az "üzletembereket", az igény viszont annál inkább, és az északi uraságok körében nagyon kelendőek lettek az egzotikus szépségű, dicső és büszke erdei elf rabszolgák, kiket maguk törhetnek be idővel. Ez természetesen csak mint pletyka jut el az erdők lakóinak hegyes fülébe, ám tény, hogy mostanában számos klán fiataljai tűntek el, és rengeteg fegyveres idegen járja a fák lombjai által beárnyékolt utakat, áldozat után kutatva. Az egyik ilyen csoport épp a főúttól fél napi járóföldre üt tanyát az éjszaka közeledtével. 4-en vannak csupán, egy hosszú barna hajú, bőrpáncélt viselő férfi, egy köpenybe bujtott nő, és két óriási Kunári harcos, baltákkal felszerelkezve. Egyikük sem tűnik valami tapasztaltnak az olyan harcban,ahol az ellenség visszaüt, elvetemültségük azonban az arcukra van írva, így ha másért nem, ezért nem rédemes lebecsülni őket.

Hogy ki mit kezd a csapattal, hogyan kerül ide, vagy hogy találkoztok-e egymással az már csak rajtatok áll. Az ellenség minden embere egyenlőre éberen figyel, betolakodók után kutatva a sötétben.

A legutóbbi ittlétem óta nem sok idő telt el, de a fülembe jutott, hogy az egyik elf klán megint felszedi a sátorfáját, és tovább áll, pedig a vezetőjükkel nagyon jóban voltam, és legutóbb meg is ígérte, hogy segít nekem meggyógyítani néhány sérülést, amihez az én mágiám kevés volt. Miután az embergyereket visszavittük az otthonába, alig vártam, hogy minél messzebb jussak erről a helyről, úgyhogy nem is gondoltam efféle látogatásokra, most viszont úgy véltem, nem ártana tiszteletemet tenni, mivel egyrészt a nyakam még mindig eléggé sajgott a brontoval való találkozás óta, másrészt tudtam, hogy ha tovább állnak, eltarthat egy darabig, amíg újra megtalálom őket. 
-Hogy mi van?!
A gyógyító mágia sikerrel járt, ismét arra mozgathattam a fejem, amerre akartam fájdalmas sziszegés nélkül, viszont a hírek, amiket közben hallottam nagyon nem tetszettek. A klán vezetője éppen arról számolt be, hogy az utóbbi időben egyre több eltűnés történt, és néhány csúnyább eset után kiderült, hogy nem más okozta ezeket az eseteket, amik sokszor nem csendesen zajlottak, hanem brutális támadások képében, tevinteri rabszolgakereskedők műve volt. 
-Általában nőket visznek el, de a fiam két napja elment vadászni néhány társával, és miközben egy medvét üldözött, elszakadt tőlük, és azóta sem látták - mesélte az idős nő, miközben kikísért a sátrából.
Végignézve a klán szedelőzködő tagjain elgondolkodva húztam össze a szemöldökömet.
-Ha nincs meg a fiad, miért mentek tovább?
-Hiába kerestük, sehol sem találtuk. Ha vadállat vitte volna el, legalább a testét megtaláltuk volna. Itt viszont nem biztonságos. Bárki más lenne a helyemben, ugyanezt javasolnám neki. Önzés lenne, ha a saját családomért kockáztatnám az egész klán életét.
Sóhajtva paskoltam meg a vállát, és szánakozva néztem két égszínkék szemébe.
-Nehéz lehet a helyedben lenni. Semmi pénzért nem is vállalnám. De sokat segítettél nekem az évek során, és barátok vagyunk. Megkeresem a fiad. 
-Ilyesmit nem kérhetek tőled - rázta a fejét határozottan, noha a tekintete szinte esdekelt nekem. - Életveszélyes.
-Minden napom életveszélyben töltöm - vontam meg a vállam. - Nem látok különbséget. 
-De a klán...
-Egy napot kérek. Holnap ilyenkor viszontlátod a fiad. Ha nem jövünk, menjetek tovább. 
Egy darabig még habozva nézett rám, minden gesztusából áradt a féltő aggodalom, de végül biztatóan elmosolyodott.
-Ha elkésnétek, előbb-utóbb biztos megtalál minket. Nagyon jól kiismeri magát az erdőben. 
-Ez a beszéd - biccentettem én is mosolyogva, majd leakasztottam a mágusbotomat a hátamról, és átnyújtottam neki. - Ezért visszajövök. Vigyázz rá.
-Nem lesz rá szükséged? Nagyon veszélyes alakok.
-A mágiámat nem vehetik el tőlem. De nem akarom, hogy lebukjak. Egy szökött mágus többet ér, mint egy rabszolga. 
- Rendben van, legyen, ahogy gondolod. Köszönöm, Melira. A Teremtő óvjon téged!
-Óvjon mindannyiunkat!
Enyhén meghajoltunk egymás előtt, majd hátat fordítottam, és útnak indultam.

Hamarabb megtaláltam őket, mint hittem. Még csak pár órája bóklásztam a fák között, amikor beléjük botlottam. Rögtön tudtam, hogy hiábavaló lett volna megtámadnom őket, hiszen bőven túlerőben voltak, ráadásul túl sok elfet láttam rabláncra kötve, akik igencsak rosszul jártak volna, ha támadásba lendülök, mivel nyilván senki nem ügyelne arra, hogy addig is biztonságba húzódhassanak, esetleg nem érné meg velük zsarolni engem némi bemutatóval, hogy biztosra vegyem, nem viccelnek. Nem, ezt csak egyféle módon lehetett elintézni.
-Jó napot - szólítottam meg a bőrpáncélos férfit, aki legelöl haladt, miután eléjük léptem az útra a fák közül. - Ha maguk is Denerim felé tartanak, csatlakozhatnék? Kicsit eltévedtem, és együtt talán biztonságosabb lenne. 
Bár nem fűlött hozzá a fogam, hogy engem is rabláncra fűzzenek, tudtam, hogy úgyis is csak átmenetileg kell elviselnem. Legalábbis nagyon reméltem.

Már pár napja járom az erdőt, de most nem elejtendő vadállatra, vagy vacsorának valóra vadászom, hanem kimondottan emberekre. Jobban mondva igazából elfekre, akik eltűntek a táborunkból, de mivel a kósza hírek rabszolgakereskedőkről csicseregtek, így nem volt kétségem, hogy a kettő összefügg. Vezetőnk már értekezett más táborok vezetőivel is, és úgy döntöttek inkább tovább állnak, mint hogy újabb áldozatokat szedjenek ezek a férgek, akik még az emberek közül is a legmegvetendőbbnek számítottak a szememben.
Általában kerültem a konfliktusokat az emberi fajjal, de ha ilyenekkel találkoztam kóborlásaim során, sosem kegyelmeztem. Most viszont kimondottan rájuk vadásztam, bár nem lehettem biztos benne, hogy tényleg errefelé járnak.
Nem akartam úgy elmenni innen, hogy meg sem próbáljuk kiszabadítani testvéreinket, így neki vágtam a kutatásnak, a vezetőnknek megmondva, hogy menjenek csak nyugodtan, ha sikerül megtalálnom őket, akkor utánuk megyünk.
Már kezdtem elkeseredni, hogy a mai nap is eredménytelenül telt el, mikor gyenge füst szag ütötte meg az orromat. Mivel erre nem tudtam elf táborról, így csak idegenek lehettek. Az orromat követve, halkan lopakodtam egyre közelebb és már a pislákoló lángokat is láttam a lassan egyre sötétebbé váló erdőben.
Mikor már elég közel osontam, megbújtam egy sűrű bokor mögött, hogy alaposan szemügyre vehessem őket. Négyen voltak és közülük is az egyik egy nő. A rabláncra fűzött fiatal elfeket is megláttam, akik magukba roskadtan ücsörögtek a főben a négy bandita figyelő tekintetének kereszttüzében. Elég tapasztalt embervadászoknak látszottak és elég botornak is, hogy a saját felségterületünkön vadásztak ránk. A szemem komoran és vészjóslóan tapadt rájuk és már nyúltam is az íjamért és a nyilakért, mikor valaki feltűnt még a tisztáson és nekem kimeredt szemmel esett le az állam.
~ Ez nem lehet igaz! MELIRA!!!! Mit vétettem az erdő szellemei ellen, hogy ezzel az átkozott nőszeméllyel sújtanak le rám? ~
Először nem tudtam mi köze van hozzájuk, és még az is felmerült bennem……..Ááááá! Hiszen ő is gyűlöli őket! De aztán meghallottam a szavait és szemforgatva döntöttem neki a homlokom a mellettem lévő fának és párszor bele is vertem, de csak halkan, mert szükségem volt, hogy a fájdalom elvegye a kikívánkozó szavaimat.
Persze azt egy percig sem hittem, hogy annyira óvatlan lett volna, hogy belesétál a karjaikba, de, azt nem is sejtettem, hogy mire készül és a botját sem láttam. Egyelőre csak szorongattam az íjamat, de nem lőttem, mert most aztán főleg lenne valaki a keze ügyükbe, akibe beledöfnék a kardjukat, hiszen azt gondolnák a lány is a támadás része volt.
Megpróbáltam a foglyok közelébe lopózni inkább és már egészen közel is voltam, mikor valami gonosz démon a lábam elé rakott egy száraz gallyat és az halk reccsenéssel tört ketté a talpam alatt. Azonnal megmerevedtem.

Theon lépteit csak az erdő maradi figyelik, Melira viszont már annál feltűnőbb, igaz ez is a szándéka. Minden esetre az út felől közeledő, feltűnő szépségű, és és udvarias hangon beszélő elf nőt azonnal kiszúrják a táborozók, és már nyúlnának is fegyvereikért, ám a csapat vezetője leinti őket, és közelebb sétál látogatójukhoz.
-Üdvözletem a hölgynek. Ami azt illeti, valóban Denerim-be tartunk, de nem tudja tán, hogy veszélyes ebben az erdőben egyedül mászkálni? Mindenféle kétes alakokkal összefuthat itt az ember...mint például azokkal ott:
A háta mögé mutat a láncra vert Elfekre. A hat fogoly elég soknak tűnhet első látásra, viszont sokkal, nagyon sokkal kevesebb, mint ahányan eltűntek az utóbbi időben. Vajon már túl is adtak volna rajtuk? Vagy ez nem minden, és akad még egy nagyobb tábor?
-A mocskok megpróbáltak lesből lenyilazni minket, szórakozásból. El tudja ezt hinni? Sosem lehet tudni, mikor áll ebben az erdőben egy késfülű lesben, íjjal a kezében.
Theon félrelépésének zaja eléri ugyan a táborozókat, ám négyük közül rá sem hederít senki, helyette inkább Melira-t figyelik tovább. A mágus nő hátrahúzza csukjáját, felfedve hosszú hullámos haját, és hegyes fülét, majd behunyja szemeit.
-Ha gondolod, velünk tarthatsz, Lady. Nagyobb biztonságban leszel.
Theon közben egészen közel ér a foglyokhoz, ám ekkor az erdő egyik hozzá közel szálló madara teli torokból kezd visítani, mire a két Kunári óriás nyomban felé fordul. Egyikük elhajít egy baltát, és csak egy tenyérnyin múlik, hogy az egyik fa törzsében állapodik meg a fegyver, és nem az ifjú íjász mellkasában. Erre már a bőrpáncélos is kivonja kardját, hogy azt Melira-ra szegezze. Egyedül az elf mágus marad szótlan, illetve, valamit mormog magában, de azt nem lehet hallani ilyen messziről.

Kimondottan örültem neki, hogy a fegyverek nem kerültek azonnal használatba, mert egyébként is úgy terveztem, hogy ha minden jól megy, nem lesz rájuk szükség. Nekik legalábbis biztosan nem, én meg úgyis csak addig használom valószínűleg csak az egyiket, amíg elvágom a torkukat. Tudtam, hogy nem tisztességes játszma, de lássuk be, amit ők műveltek, az sem volt éppen az. Itt csupán annyi volt a különbség, hogy nekem igazam volt, úgyhogy jogosan terveztem hátbatámadni őket. Kis mocskok. 
-Igen, tudom, hogy veszélyes errefelé az egyedüllét, ezért is örülök, hogy belebotlottam egy tisztes társaságba - feleltem szelíd mosollyal, majd tettetett gyanakvással néztem a megbéklyózott foglyok felé. - Tényleg volt képük magukra támadni? Micsoda világot élünk! Jól is tették, hogy elkapták őket, mielőtt még újra fegyvert fogtak volna abba a hálátlan kezükbe! 
Persze tudtam, hogy mindez égbekiáltó hazugság, hiszen ott volt például Theoras, aki még alig múlt tizenkettő, úgyhogy még felajzani sem tudott rendesen egy íjat, nemhogy lőni vele, és egyébként is, egy elf nem öl embert csupán szórakozásból. Éppen ez a különbség a két faj között. De hát mit tehettem volna? Nem árulhattam el magam. Éppen ezért cikázott át rajtam egy kis félelem, amikor észrevettem, hogy Theoras kikukucskált a szekér túloldaláról, és nagy szemekkel bámult rám, ahogy felismert.
-Mit bámulsz, kölyök? - förmedtem rá dühösen, mire megijedve lapult vissza a szekérkerékhez. - Csak magadnak köszönheted, hogy itt vagy. Legközelebb majd gondolkodj, kire támadsz. Vannak, akik többet érnek nálad. 
A férfi, aki nyilvánvalóan a csapat vezetője volt, legalábbis, ha egy intésére is megdermednek, csak az lehet, szívélyesen invitált, én pedig ismét elmosolyodva biccentettem.
-Köszönöm, igazán hálás vagyok. 
Alig léptem azonban közelebb hozzá, hogy undoromat legyőzve kinyújtsam felé a kezemet egy kézrázásra, amikor egy magas hangú trillát követően az egyik kunári bérenc hősiesen lekaszabolta az egyik fát, amely mellett egy nagyon is ismerős alakot pillantottam meg. Theliont! Hogy az a magasságos Andraste áldja meg minden egyes lépésemet, ez meg mit keres itt?! Sokat azonban nem tobzódhattam ezen, ugyanis a bőrpáncélos férfi erre azonnal kardot rántott, de nem ám Theliont célozta be, ami szerintem abszolút logikus lett volna, hanem engem.
-Na, de jóuram - húztam össze a szemöldököm felháborodva. - Mintha azt mondta volna, hogy magukkal biztonságban vagyok. Erre amint veszélyt szimatol inkább rám ront, mint a veszély forrására? 
~Megölöm! Kerékbetöröm! Élve megnyúzom! Mit keres ez itt?!~

Szerencsémre inkább mindenki a lányra szegezi a pillantását és rá figyel, így a reccsenéssel, ami minden bizonnyal csak az én fülemnek hatott égzengésként, nem foglalkoztak, így egy kis idő múlva, halkan fújtam ki az addig visszatartott levegőt és kezdtem tovább araszolni a foglyok felé, akiknek a számra tett ujjammal jeleztem, hogy maradjanak csendben, ha észrevettek volna. Persze most sokkal, de sokkal óvatosabb voltam és mindene gyes lépést kitapogattam magam előtt, nehogy még egyszer így járjak.
Közben aztán hallottam a rabszolgavadászok és a Melira között folytatott beszélgetést is, hiszen már elég közel voltam hozzájuk.
Legszívesebbe gúnyosan felnevettem volna a gyenge, átlátszó szövegén a vezetőjüknek, aki még akkor sem tudott volna ezzel megetetetni ezzel egy vándorló elfet, ha éppen az nem szánt szándékkal került a közelükbe, és feltételezésem szerint Melira ezt tette, csak abban nem voltam biztos, mit akar egyedül a társaság ellen. Amikor azonban még azt is megláttam, hogy a rabszolgakereskedők közül az egyik, a mágus nő a saját fajtánk, akkor alig bírtam visszatartani magam, hogy ne eresszek rögtön egy nyilat a szívébe.
~ Nyomorult áruló szuka! Te leszel az első, akivel végezni fogok~ ígértem meg azért gondolatban neki.
Egyébként a tervem az volt, hogy elvágom a rabok kötelékeit, aztán lendülök csak támadásba, hogy míg lekötöm a banditák figyelmét, addig meg tudjanak lépni.
Na igen! Erre mondják, hogy „elf tervez, az istenek végeznek”, mert a következő pillanatban valami kémmadár megszólalt a fejem fölött, de olyan hangerővel, mintha harci kürtöt fújtak volna meg, ami azonnal leleplezett és meg kell vallanom a kunáriak sem voltak híján a jó reflexeknek, mert, ha nincs útban az egyik termetesebb fa, akkor a balta nem annak a törzsében, hanem a homlokomban áll meg.
Nem nagyon van idő most a tervezgetésre, így az övemből kihúzott tőrt a foglyok felé, a földbe hajítom, hogy talán ezzel ki tudják szabadítani magukat, míg én felveszem a harcot, de ekkor meglátom, hogy a vezetőjük Melira-ra szegezi a kardját.
A szemem a lányéba mélyed, mert jó lenne tudni mik a szándékai, de közben már el is eresztem a nyílvesszőt a másik kunári felé, hogy ezzel is csökkentsem a túlerő számát, miközben abban reménykedem, hogy a lány nem hagyja felszabdalni magát. De ő magának kereste a bajt, az elf ifjakat nem hagyhatom elhurcolni. Felismertem párat a törzsből, így ez még ösztönzőbben hatott.
Bár a harcosokkal talán még felvehettem a versenyt, de azért aggodalmasan pislogtam a mágus boszorkány felé, mert tőle tartottam a legjobban, főleg, hogy gyanúsan csendben volt, vagy legalábbis én nem hallottam felőle semmit.

A bőrpáncélosnak szinte már megesik a szíve szerencsétlen ártatlan elf lányon, kinek a jelek szerit tényleg nincs semmi köze ehhez az orv támadáshoz. Minden esetre amíg a melákok, és a másik elf harcolnak, ő még közelebb lép hozzá, és halkan szól neki:
-Bocsáss meg drága hölgy, de így elkerülhetjük a vérontást...
Amíg megkerüli Melira-t, látja, hogy Thelion sem rest visszalőni, és egyik nyila már a magasabbik társa vállából áll ki, egy másik a mellkasából, illetve a nyakából is kiserkent a sűrű, sötét vér, szóval ott is történnie kellett valaminek.
-Hát...nagyjából. Ne aggódj, nem foglak bántani.
Ezzel a nő mögé táncol, és kardjának élét annak torkához szegezi.
-Viszont, ha megtennéd, hogy hihetően alakítod...mintha utálnál, és rettegnél tőlem. Nem lesz könnyű, de próbáld meg.
A kunári a szeméhez kap, és megtorpan, de nem esik össze. A másik társa kikerüli őt, és még mindig két baltával a kezében rohan az íjász felé. Ekkor ordít rájuk a vezető.
-Megállj! Tedd le az íjad, és add meg magad, vagy elvágom ennek a hegyesfülű szukának a torkát!!!
A másik melák farkasszemet néz támadójukkal, várva, hogy most mi lesz. Látszik rajta, hogy nagyon szeretné arcon dobni ezt a manust egy baltával, de ha csak vasra kell vernie, neki az is tökéletesen megfelel.

Egyébként,a földre ejtett tőr láttán az elfek nemhogy felé mozdulnának, de még messzebb kúsznak előle, mint akiknek több esze van annál, hogy olyan botorságot kövessenek el, mint megpróbálják elvágni a köteleiket. Mozgás közben azok a kötelek néha furcsa narancssárgás színben villannak fel, és a foglyok csuklóján is feltűnik egy vörös, felhólyagzott réteg.

Nem mintha sokat tehettem volna az engem fenyegető kard ellen anélkül, hogy lelepleztem volna magamat, hogy kénytelen voltam hagyni, hogy azzal tartson sakkban, miközben fogcsikorgatva tűrtem a közelségét, és az éles acél hűvös érintését a nyakamon. Bár nyugtatgatására majdnem gúnyosan felhorkantam. Hiszen miért is félne egy elf, ha ha egy ember kardot szorít a torkához? Tanácsai pedig végképp nem segítettek visszatartanom a kacagásra való késztetést, d csak sikerült lenyelnem. 
-Valaki, akit utálok - ismételtem elgondolkodva, de aztán engedelmesen bólogattam. - Rendben van, tényleg nehéz lesz, de majd megpróbálom. 
Még végeztem is pár vállkörzést és leráztam a kezeimet, mintha tornagyakorlatra készülnék, aztán megkeresve a tekintetemmel Theliont, aki nagyon nem tétlenkedett eddig sem, nagy levegőt vettem, és felkiáltottam:
-Hagyd abba, te ostoba hegyesfülű! Ha így folytatod, mind meghalunk! - Reméltem, hogy ebből a mondatból kihallotta, hogy ezzel azt akartam sugallni, hogy ha nem engedelmeskedik, saját kezűleg fogom kibelezni. - Csak tedd, amit mondanak, nem akarok meghalni. 
A tőr, amit a foglyok felé dobott, és amit szerencsére egyiküknek sem jutott eszébe használni, nem messze csapódott be tőlünk. Gondolatban máris lekevertem neki egy isteneset ezért a meggondolatlan tettért, hiszen lelki szemeim előtt már láttam is, ahogy elvágják a kötelüket, futni kezdenek, a fogvatartóik pedig egyesével vágják le őket. Inkább, minthogy veszni hagynák őket, vagy megvárják, amíg riasztják a legközelebbi elf klánt. Éppen ezért akartam az éj leple alatt kiszabadítani őket, amikor több esélyünk volt észrevétlenül távozni, közben pedig végezni ezekkel a nyavalyásokkal, élükön a mágussal, aki képes volt elárulni a saját népét.
Nem láttam az elfeket, annyira nem tudtam hátrafordítani a fejemet, de a tőr még látómezőn belül volt. Lábbal nyúltam felé, és arrébb rúgtam, messzebb a foglyoktól, nehogy a szabadságvágyuk okozza a vesztüket.
-Bocsánat - szóltam hátra az engem lefogó férfinak. - De a végén még elvágják a kötelüket és megszöknek. Azt pedig nem akarhatjuk. Már így is túl sok semmirekellő bandita ólálkodik ebben az erdőben...

Gyors egymás utánban lövöm ki a nyilakat és az egyik kunári harcosból már kezdek szép kis sündisznót csinálni, de ekkor azt megkerüli a másik, akit eddig eltakart a társa széles termete és nekem nem sok időm maradt, hogy újabb vesszőkkel gazdagítsam, így igyekeznem kellett.
Bosszankodva láttam azt is, hogy a rabok nem, hogy lelkesen nyiszatolták volna a szíjakat a kezükről, még jó messzire is húzódtak tőle, mintha valami átok ülne azon a tőrön.
Mikor atán van egy szusszanásnyi időm, akkor már viszont azt is látom, hogy ennek mi az oka, és csak káromkodni tudok, mert ez jobban megnehezíti a dolgot, mint gondoltam és most már eggyel több okom van, hogy annak az áruló mágusnak elnyiszáljam a torkát.
Újabb lendülettel fordulok a felém rohamozó kunári felé, mikor meghallom a már ismerős, irritáló hangot, amely még most sem veszített semmit abból, hogy azonnal az arcomba kergesse a vért.
Mivel azonban a rabok kiszabadítása nem sikerült csak két dolgot tehetek most, vagy visszavonulok és messziről követve eszelek ki ismét valami szabadítási tervet, vagy teszem amit ezek itt mindannyian nagyon akarnak, Melira-val az élen.
Mivel úgy néz ki, hogy a foglyokat, csak egy másik mágus szabadíthatja ki, és az elf tábor többnapi járóföldre van, így az első variáció nem kecsegtet túl sok sikerrel, a másik sem és még meg van tetézve a felvágott nyelvű némberrel, meg a cseppet sem szimpatikus elfrablókkal, de talán Melira-nak ven tudása leoldani a foglyok bilincseit, ráadásul, ha most lelépek, akkor tuti, hogy rajtuk állnak bosszút.
Persze ez a sok minden pillanatok alatt suhant át a fejemen, mag a kunári is megtorpanva várta a fejleményeket, miután a vezetőjük kardja továbbra is Melira nyakát fenyegette, aki még legnagyobb megrökönyödésemre segített is neki azzal, hogy messzebb rúgta a hasznavehetetlen tőrt.
~ Soha nem fogok kiigazodni ezen a ördögi szukán! ~
De most döntenem kellett! Még egyszer utoljára Melira szemébe néztem, aztán egy grimasz és egy súlyos sóhaj kíséretében óvatosan a földre tettem az íjamat.
- Hagyd békén a lányt! Bár semmi közöm hozzá, de nem venném a lelkemre a halálát. – szólaltam meg hidegen.

Az elfek mind hálásan néznek Melira-ra, mikor az elrúgja előlük a kést. Úgy tűnik, mindegyik attól tartott, hogy valamelyik másik társuk botor módon megint megpróbálja majd elvágni a köteleit, nem törődve a következményekkel, és akkor mindannyian senyvednek majd miatta.
Ami kunárikat illeti, az első Thelion megadása után azzal fejezi ki örömét, hogy nem csinál semmit, és áll egy helyben, mint valami szobor, pont ahogy népe szokta. A másik viszont már nem ilyen nyugodt, bár arca neki is épp olyan merev, csak a róla lecsordogáló vér miatt tűnik másképpen. Egyesével tépi ki testéből a nyílvesszőket, a végére hagyva azt, ami a szemébe hatolt. Rengeteg sötétvörös nedű fröccsen ki, mikor azt is eltávolítja, majd fél szemmel méregetve az elf legényt lép közelebb, és kardlapjával akkorát sóz támadója fejére, hogy az menten összeessen.
-Nagy voltál szépségem - suttogja Melira fülébe a bőrpáncélos férfi, majd valami anyagot nyom a szájához, melyet egy erősen bódító szagú valamibe mártott.
-Ígérem, nem adlak el perverz alaknak, ha nem fizet mocskosul sokat érted.
Mielőtt még eszméleted vesztenéd, láthatod az elf mágus csalódott arcát, ki épp ekkor fejezi be a varázsigéjét, és mögötte egy Sylvian magasodik ki a többi növényzet közül. Úgy tűnik neki ma nem lesz alkalma koponyákat betörni....remélhetőleg...

Mikor magatokhoz tértek, egy sötét, nyirkos helyen találjátok magatokat. Egy kialvóban lévő fáklya gyengülő fénye világítja csak meg a pókhálós falakat, az azokat kettéhasító vastag gyökereket, és az omladozó oszlopokat. Még Melira számára is lehet valami ismerős ebben a helyben, Thelion-nak viszont egyértelmű az első pillanattól kezdve, hogy a föld alatt vannak, valamiféle ősi elf építmény romjaiban. A két fogoly egy fémketrecben találja magát, mágiával bűvölt kötelekkel 9sszekötözve, egy harmadik nagy darab fickó társaságában, aki a fal felé fordulva húzza a lóbőrt, szalmával eltakarva, és egy riadt elf leánnyal, aki a ketrec másik végébe húzódva bámulja új cellatársait. Körülöttük még tucatnyi hasonló cella van, melyek mindegyike 3-4 rabot őriz. A csendet súlyos csizmák dobogása töri meg, és nemsokára a fél szemű Kunári alakja bukkan fel a ketrec előtt.
-Ébren vagy. Helyes. Mindjárt visszajövök érted, és akkor majd elszórakozunk, csak te és én.
A szarvas férfi elballag, abban reménykedve, hogy ezzel mérhetetlen rettegést keltett Thelion-ban, majd alakja eltűnik a lépcső tetején. Bármit is tervez a két fogoly a ketreccel,a varázskötéllel, és a kijutással, jobb ha sietnek, mert a Kunári aktus...roppant kellemetlen.

Mindig tudtam, hogy a kunárik olyanok, mint a brontok és pár nyílvessző meg sem kottyan nekik, de most a saját szememmel is láthattam, még ha nem is túlzottan örültem neki, vagyis egyáltalán nem örültem, miután a nagydarab harcos kitépte a belé lődözött vesszőket és nem éppen jókedvűen felém iramodott. Nem számítottam semmi jóra és nem is kellett csalódnom, mert miután felém lódította a kardját a következő pillanatban rám zuhant a sötétség.
Csendben, minden felhajtás nélkül tértem magamhoz, bár a fejem az ütés helyén kegyetlenül sajgott és valószínűleg fel is repedt, mert éreztem, hogy a hajam nedvesen tapad ott a bőrömhöz. Sötét helyen voltunk, így a szemem könnyen hozzászokott és pár pillanat múlva már azt is tudtam, hogy egy elf romban vagyunk bezárva, és mivel a kezem és a lábam sem tudtam mozgatni, sőt csípő, égő fájdalmat okozott, ha megfeszítettem, már tudtam, hogy mi is részesültünk, az áruló mágus ajándékában, a megbűvölt kötelekben.
Óvatosan körülnézve megállapítottam, hogy velem együtt négyen vagyunk ebben a ketrecben, amiből viszont több is volt. Itt volt Melira, de ő még nem tért magához, egy reszkető fiatal elf leányzó és valaki, akinek horkolása megzengette a csendet.
Azonban nem sokáig gyűjthettem nyugodtan az információt, mert két rossz dolog is történt egyszerre jóformán. Először is megjelent a nyilam által szemét vesztett kunári, aki kicsit bosszúsnak látszott ezért, ráadásul még Melira is magához tért és azonnal használni is kezdte a nyelvét.
- Milyen éles megállapítás! – jegyeztem meg mikor a kunári elrobogott, akit szóra sem méltattam, csak gúnyosan mosolyogtam rá.
Miközben Melira bájcsevegésbe kezdett valami kölyökkel, addig én megpróbáltam mennyire szorosak a kötelek, de pár égési sérülés beszerzése után rá kellett jönnöm, hogy ez nem fog menni.
- Hé, Melira, talán kezdhetnél is valamibe a szájaláson kívül. – tettem meg felé a javaslatomat. – Vagy szívesen maradsz egyedül a nagy szabadítási terveiddel? Mert, ha engem kinyírnak, akkor egyedül maradsz és azért csak szólok, hogy nekik is van mágusuk. Bár, ha módomban áll a közelébe jutni, már nem sokáig. – köptem megvetően a földre. – Szóval, le tudod szedni ezeket? – intek a kötelek felé.
Persze, ha azoktól meg is szabadulunk,még ki is kéne innen jutni, de van egy sanda gyanúm, hogy a másik tőröm sem maradt a csizmám szárában.
- Kell valami fegyver, ha életben akarunk maradni. – mondom neki halkan, mert annyira nem osztozom az optimizmusában, igaz olcsón az életemet sem akarom adni.

-Halkabban, valaki aludna! - Morgom álmosan, de a jelek szerint ezek ketten valami koncertre készülhetnek, vagy ilyesmi, mert csendben maradni egy másodpercre sem szeretnének. Bosszúsan ülök fel, lesöprögetve a szalmát a hajamból, majd pislogok párat feléjük laposan. Már éppen az együttérzésemről biztosítanám őket, amiért rajtuk még ott feszül az a mágikus kötél,amit magamról már rég leszedtem, amikor hirtelen a látásom kitisztul annyira, hogy felismerjem a rikácsoló nőben, aki az imént Melira-nak nevezte magát fennhangon....... Melira-t!
-Teremtőm, miért...
Egyre inkább kétlem, hogy van rá bármi esély, hogy ezek után felébredek, és csak egy sima tömlöcben találom magam, körbevéve éhes sárkányokkal. Behunyt szemmel verem a fejem a falba, de aztán beletörődök a sorsomba, és nyugodtságot erőltetve magamra szólok a cellatársakhoz.
-Ha már így alakult, ez van. Felteszem az volt a tervetek, hogy elfogatjátok magatokat, hogy így jussatok el a többi fogolyhoz, kiket sosem találtatok volna meg időben, és most kiszabaduljatok, és megmentsétek őket is, igaz? Hát, remélem ez jó terv, mert én is pontosan így gondoltam. Szóval...
Ekkor lépteket hallok, és a két kezem nyomban a hátam mögé teszem, hogy ne lássák, nem viselem a karszalagjukat, majd üvölteni kezdek:
-HÉ! MIKOR ENGEDTEK MÁR KI AZ ILLEMHELYRE?
Az őrök elhaladnak a rács előtt, én pedig megrázom a fejem.
-Bunkók...és még csodálkoznak, hogy ilyen büdös van. Szóval...
Ekkor újra lépteket hallok, ezúttal viszont egy akkora drabális állat közeledik, akire még nekem is fel kell néznem. Egyenesen a ketrecünk felé tart, és nem valami biztató, ahogy minket méreget.
-Mond csak tündérkém...idefelé jövet, véletlenül nem bosszantottál fel valakit...valaki nagyot, és perverzet? Szarvakkal meg minden?

-Ha téged kinyírnak, legalább csend lesz, és hallom a saját gondolataimat! - förmedtem rá idegesen, de nem azért mintha ő annyira felingerelt volna, inkább azért, mert fogalmam sem volt, mit kéne tennünk, és egyre jobban zavart a bezártság. Nagyon nem így terveztem.
Aztán persze (mert miért ne...) kiderült, hogy nem Thelion az egyetlen, aki ugyan az én oldalamon áll, de attól még a hátam közepére sem kívántam.
-Nocsak - vontam fel a fél szemöldökömet. - Elmúlt az első bálozói hangulatod, és máris elvegyülnék a pórnép között? Sajnálom, kölyök, de most nincs időm a lelki világodat pátyolgatni, úgyhogy ha nagyon megijednél, hogy nincs itt veled az alvós macid, most ne nézz rám.
Talán nem kellett volna hozzátennem, hogy most, mert több kíváncsi szempár pillantását éreztem magamon, úgyhogy gyorsan folytattam.
-Szóval mi a bánatot keresel itt?
Mint kiderült, hasonló okokból volt ott, mint mi, bár őszintén szólva egy kicsit csalódott voltam, hogy a kamarás parancsnoktól csak ennyi telik. Bilincs nélkül ugyan, de ugyanúgy rács mögött volt, mint mi. 
Amit én nagyon nem szeretem. Túl sokszor zártak már életemben büntetlenül, úgyhogy viszolyogtam az ilyen helyzetektől. Éreztem, ahogy a fojtogató feszültség, pánik és szorongás lassan minden idegemet megbénította, én pedig semmit sem tehettem ellene, hiszen a varázslat, amivel gúzsba kötöttek minket, nem volt ismeretlen a számomra. Csak éppen semmit sem tudtam vele kezdeni. A mágia ezen ágához nem értettem.  
Egyre inkább kapkodtam a levegőt, ahogy két összekötözött, ökölbe szorított kezemmel egyre nagyobbakat ütöttem a rácsra, üres tekintettel, de guvadt szemekkel bámulva a földet, miközben majd megfulladtam. 
-Engedjenek ki - suttogtam magam elé, miközben már sajgott a kezem a rács folyamatos, és már igen erőteljes püfölésétől, de fel sem vettem. - Engedjenek ki... engedjenek ki... engedjenek ki...
Hallottam, hogy mellettem tovább jártatják a lepcsest, sőt, Alistair egy ponton fel is kiáltott, de csak elmosódott háttérzajként érzékeltem. Mikor azonban valakit közeledni hallottam, azonnal felkaptam a fejemet.
-Nyissák ki - kiabáltam feldúltan még inkább rákapcsolva a fémrudak öklözésére, és a zihálásom már egyre inkább kezdett nyüszítésbe fordulni. - Azonnal nyissák ki! Nem csináltam semmit! Engedjenek ki! Ki kell engedniük! Nem zárhatnak be! NEM ZÁRHATNAK BE! 

Mondanom sem kell, hogy nem lepett meg a válasza, mely azonnal jött, ahogy befejeztem a mondókámat, mert mindig neki kellett az utolsó szót kimondania, bármilyen nehéz helyzetben is voltunk. Bár már a nyelvemen volt, hogy rácsodálkozzak, mikor gondolatokról kezdett beszélni, de ebben megakadályozott egy karcosabb férfihang, mely az eddig békésen alvó felől érkezett és valami világfájdalom érződött a hangjában, amit nem tudtam hová tenni, ha csak arra nem, hogy most vette észre hol van. De nem erről volt szó, mint kiderült!
Sőt komoran hallgattam, hogy ezek minden valószínűség szerint ismerik egymást, habár a megnyilvánulásokból, nagyon azt szűrtem le, hogy hasonló lehet a viszonyuk, mint nekem a lánnyal, amin egy percig sem csodálkoztam, mert biztos voltam benne, hogy senki nem bírja hosszú, de inkább rövid távon sem elviselni. Mondjuk az, hogy egy emberről van szó és valamiféle alvómaciról is szó került, azért döbbenten húztam fel a szemöldököm.
- Te ismered? - böktem ki Melira felé fordulva, mikor kis szünet állt be köztük, de megint csak nem bírtam befejezni, hiszen megzavarnak minket az őrök és megrökönyödve néztem a kiáltozó férfi felé, hogy vajon mi ütött belé.
Aztán meg Melira kezdett csapkodni és morogni, miközben a szemei egyre csak révültebbek lettek.
~ Teremtőm! Itt mindenki meghibbant! ~
Azért megpróbáltam a lány felé araszolni, hogy még időben magához térítsem, hiszen kellett volna a segítsége, de ekkor megjelent a kunári, és bár az ember kérdése igazán jogos volt Melira-t ismerve, azért nem voltam most boldog, hiszen fegyver nélkül, megkötözve, vajmi kevés esélyem volt egy emberbe bújt bronto ellen.
- Melira térj már magadhoz! – kiáltottam a lányra és mást nem tudtam tenni, mint jókorát taszítottam rajta, én meg beljebb húzódtam a harcos elől, hogy ha ki akar innen vinni be kelljen jönni értem. A ketrecben elég kicsi volt a hely egy ekkora baromnak.

-Öhm... - vágom rá azonnal Melira szavaira, és nyomban a földet kezdem kémlelni pirulva, miközben kezem a tarkómat vakargatja. A jelek szerint ez tényleg az igazi Melira, és nem csak egy démon, aki betört az álmaimba. Gondolom ennek most örülnöm kéne...
-Nézd...hízelgő, hogy újabban folyton mellettem ébredsz, de megbeszélhetnénk ez később...vagy soha?
~Képzelem, milyen megnyugtató lehet most a többi rab számára, hogy eljöttünk megmenteni őket. Már tényleg csak az hiányzik, hogy Oghren bújjon elő a szalma alól böfögve, vagy megtudják, kit terveztem felmentő seregnek. Messze vannak, de jönnek már, érzem...
-Alistair a nevem - szólok aztán a másik elfhez, reménykedve, hogy talán ő tud velem váltani kész szót anélkül, hogy zavarba hozna.
-És...
A melák persze tovább közeledik hozzánk, és eleget tesz az őrült nő kérésének. Kulcsával kinyitja a lakatot a ketrecen, aztán durván arrébb löki a lányt, végül pedig hosszú karjával Thelion-ért nyúl, és kirántja őt a ketrecből, a másik falig hajítva.
-Nyugodj meg tündérke - szólok a lányhoz.
-Vagyis Melira...nyugodj meg Melira! - Váltok át az igazi nevére, mikor felmerül bennem, hogy ez a becenév majdnem annyira idegesíti őt, mint a hangom úgy általában. Megfogom a két kezét, és lehunyom a szemeim, mire a már ismerős ködfelhő végigsöpri a szobát, és a kötelek egyszerre nem égetnek, ha valaki hozzájuk ér, vagy megpróbálja kioldani, esetleg levágni őket.
-Szedd össze magad, a barátodnak szüksége van rád. Koncentrálj, kétlem, hogy egy kislány tudna varázsolni ez után, de hátha...

Az ajtót természetesen a kunári visszazárta, miután kirántotta áldozatát, és most két baltát pörgetve a kezében járkál félkörben áldozata előtt. A köd láttán aztán csodálkozva fordul hátra a ketrechez, ahonnan én integetek neki, eszelősen vihogva.
-Bocs, mondtam, hogy utálom a babot. De azért adhattatok volna belőle...Minden esetre, a helyedben kinyitnám a ketrecet, szerintem ez a lány szülni fog!
Erre némán felemeli egyik szemöldökét, és a lányra mered. Egy ideig diadalmasan mosolygok, hogy milyen jól eltereltem a  figyelmét, de aztán leesik, miért méreget engem és Melira-t mindenki a teremben.
-Mármint...nem tőlem! Dehogy! Mi csak... Megtennéd, hogy levágod a saját fejed azzal a baltával? Elképesztően sokat segítenél vele!
~Vagy legalább az egyik tőrt odadobhatná Thelion-nak az övéből.Na mindegy...majd megoldja valahogy a srác.~

Thelion lökésére megtántorodtam, és bár nem taszított rajtam túl nagyon, a bokáim szorosan össze voltak kötözve, úgyhogy nem tudtam megtartani az egyensúlyomat, és háttal az oldalsó falnak dőltem. Bár máskor ezért keresztbe lenyeltem volna, most szó nélkül hagytam. Egészen a padlóig csúsztam, ahol a felhúzott térdeimre hajtottam a fejem, ujjaimmal pedig a hajamba túrtam, és rá is markoltam a tincseimre. Nem maradtam azonban így sokáig, ugyanis bármilyen meglepő, amikor megjelent a kunári férfi, én pedig felpattanva követeltem, hogy nyissa ki a cellát, meg is tette. Igaz ugyan, hogy nem nekem, de az mindegy volt. Már araszoltam is kifelé, bármennyire is nehéz volt gúzsbakötött lábakkal.
-Ki kell jutnom innen... ki kell jutnom innen... - mantráztam magamban.
Persze nem sikerült, hiszen ugyan hol érdekelte ezt a lelketlen szörnyeteget, hogy én lassan az eszemet vesztem a rácsok mögött. Az újabb lökés, ami ért, már sokkal erőteljesebb volt, mint az előző, amitől rögtön arrébb is szédültem, egyenesen Alistairnek. 
-Ki kell jutnom innen - néztem fel rá kétségbeesetten, miközben görcsösen kapaszkodtam az ingébe. - Ki kell jutnom innen! Vigyél ki innen! Vigyél ki... nem bírom...
Alistair megnyugtató szavai nem sokat értek, pedig annyira akartam, hogy hatásosak legyenek. De nem voltak azok. Továbbra is fuldokoltam a bezártságtól, és szinte látni véltem, ahogy a falak egyre közelebb siklottak egymáshoz, hogy szétpasszírozzanak. Viszont valami más is történt. Az ismerős fehér füst végigcirógatott, én pedig azonnal tudtam, hogy legalább a kötelektől megszabadulhatok. A biztonságra nem különösebben ügyelve, csupán annyira, hogy a földre kuporodva, kintieknek hátat fordítsak, lángcsóvát szabadítottam ki a tenyeremből, miután rászorítottam a kezeimet, és a bokáimat gúzsbakötő kötelekre. Sajnos nem tudtam úgy megoldani, hogy a bőrömet egyáltalán ne érje a tűz, és hangosan nyögtem a fájdalomtól, de nem hagyhattam abba. Varázslat közben még feszítettem is szét a köteleket, hogy minél gyorsabban engedjenek, de így is csak óráknak tűnő idő múlva szabadulhattam meg végre tőlük. Addigra pedig a csuklóim és a bokám körüli terület felhólyagozva vöröslöttek, ahol megégettem magam. 
Ezt azonban egy gyógyító varázslattal megoldottam, így nem kellett tovább törődnöm a kínnal. Inkább feltápászkodtam, és visszapattanva a rácshoz, most már kézzel-lábbal püföltem.
-Engedjenek ki! - kiabáltam magamból kikelve, nem törődve azzal, hogy elhiszik-e Alistair hazugságát, hogy a nyilvánvalóan túl lapos hasamban egy megszületni vágyó baba mozgolódna, vagy egyszerűen csak megunják az ordítozást. - Azonnal engedjenek ki! Hallják? Ki kell engedniük! 
Bármiféle büntetést szívesebben vettem volna, mint azt, hogy akár csak egy percig is még itt kelljen maradnom. Igaz, kint talán több esélyem is lenne a védekezésre. Ennyire azonban nem gondolkodtam előre, egészen addig, amíg...
-Melira! - hallottam magunk mellett egy riadt hangot. - Mi történik ott? Mi a baj?
Muszáj volt hideg fejel gondolkodnom, muszáj volt összeszednem magam. Tombolni ráérek később is. 
~Gondolkodj, Melira! Gondolkodj, vagy agyonnyomnak a falak!~
Kulcsok nélkül semmi esetre sem juthattunk ki, azok pedig a kunárinál voltak, akit felesleges is lett volna megvesztegetni vagy elcsábítani. Ismertem annyira a fajtáját, hogy tudjam, úgysem állna kötélnek. Thelion viszont kint volt. Ha gúzsba is kötve, közelebb volt hozzá, mint mi, úgyhogy neki több esélye volt. Reméltem hát, hogy figyel, mert rajta kívül más nem szerezhette meg a kulcsokat.
-Hé, kis mókus! - néztem a kunárira, bár furcsálltam, ha még nem vontam magamra eddig is kellőképpen a figyelmét. - Ugye, tudod, hogy egy mágust sosem lehet lefegyverezni?
És már lőttem is felé a villámgömböt egyenesen a fejének, remélve, hogy kiüti annyira, hogy Thelion megszerezhesse a kulcsokat, és idedobja nekünk. Ha nem... hát szerettem volna azt hinni, hogy vesztenivalónk úgysincs.

Mogorván néztem a hozzám szóló emberre, bár elképzelni sem tudtam, miért zártak minket össze vele, de mikor kimondta a nevét, akkor kezdett valami világosság derengeni róla. Bár nem sokat igyekszem lenni a férgek között azért, óhatatlan, hogy néha ez ne történjen meg, és a híreket is figyelemmel követem olyankor, így azt is tudom, hogy kicsoda ő.
meglepődve pislogok rá, mert most aztán végképp nem tudom, hogy mit keres itt, ebben a ketrecben és a kezdeti ellenszenvem is kihuny valamelyest, de teljesen azért nem szűnik meg. Azért azt tudom, hogy a csapatában, amely legyőzte a vezérdémont, mindenféle faj képviseltette magát, és ez jó pont a részére. De akkor is ember!
- Thelion. – biccentettem felé. – Valami baja van. – bökök a lány felé aztán mogorván, amiben az is szerepet játszik, hogy a félszemű kunári, nem sokat lacafacázik és marhára nem törődik Melira vergődésével, hanem még egy jókorát taszít is rajta, hogy könnyedén hozzám férjen.
A számításaim nem jöttek be, hiszen esze ágában sincs bebújni hozzánk, csak kinyújtja hosszú lapát kezét és én már repülök is kifelé, és csak a szemközti fal állít meg, amelyen nagy nyögéssel csattan csúszok lefelé.
Bár eléggé szívós vagyok, azért most meg mertem volna esküdni, hogy pár bordám minimum megrepedt, de hogy levegő nem maradt a tüdőmben azt a kapkodó lélegzetem kiválóan mutatta.
~ Azt hiszem most nagy szarban vagyok! ~
Nem kellett nagy logika hozzá, hogy erre a megállapításra jussak, mikor szemtől szembe álltam a két méretes baltát szorongató kunárival, aki bosszúszomjas, véreres tekintettel meredt rám.
A semmiből felbukkanó köd azonban egy percre megállítja, és talán ez a szerencsém, mert bár nem tudom mi lehet ez, azt azért érzem, ahogy a csuklómon és a bokámon az égető érzés hirtelen megszűnik. Csak arra tudok gondolni, hogy ez Melira műve és az egész hisztije csak színjáték, ahogy Alistair elterelő szavai is.
Mivel valamit tennem kell, ha nem akarom darabokban végezni és ráadásul az egyetlen fegyver a hegyomlás kunárinál található, a kulcsokról nem is beszélve, rákészülök, hogy amíg a többiekkel van elfoglalva, nekirontsak fejjel és vállal, megpróbálva felöklelni, hátha megborul. De ebben megelőz Melira, most már sokkal higgadtabb hangja és a következő pillanatban a varázslata, mely egyenesen a kunári fejének tart.
A lendületemet vissza fogom, de azért továbbra is ugrásra készen állok és ha a harcost leveri a villám a földre, akkor nagyon gyorsan igyekszem megszerezni először a tőrét, hogy megszabaduljak a kötelektől, aztán a baltáját, hogy jól fejbe verjem vele, majd a kulcsokat is, hogy a többieket kiszabadítsam a ketrecekből.
- Már azt hittem tényleg megzakkantál! – morogta közben oda a lánynak.

-Tényleg megzakkant - jegyzem meg nem túl sok lelkesedéssel, mielőtt elhagyom a cellát, gondolom a  lány után. Kezd nem tetszeni az, ahogy felvont orral méregetnek az elfek, mintha egy rossz kutya lennék, aki idepiszkított nekik egy füstölgő, eszméletlen kunárit, de igyekszem túltenni magam a dolgon. Melira-tól úgysem várhatok mást. Morgolódás helyett inkább lehajolok az egyik baltáért, és kíváncsian megforgatom a kezemben. Nem áll annyira kézre, mint egy kard - nekem legalábbis - ráadásul olyan kényelmetlen, mintha nem embernek készítették volna ezt...a...kunári baltát... DE EGYENLŐRE JÓ LESZ!
Még egy utolsót suhintok vele a levegőbe, hogy nagyjáéból kitapasztaljam, milyen érzés ezt a vackot forgatni, végül pedig kis koncentrációval azt is elérem, hogy fehéren felvillanjon a fegyver, mielőtt elhatározom, hogy ez kicsit jobb, mintha puszta kézzel küzdenék.
-Na jó, figyeljetek. Bele kell húznunk, ha ki akarunk jutni innen élve, mert a műsor, amit szerveztem az elrablóinknak hamarosan kezdetét veszi, és nekem elhihetitek, nem szeretnétek itt ragadni a csattanóra.
Végignézek a két elfen, aztán inkább a férfihez intézem a szavaim:
-Te úgy nézel ki, mint aki az erdőben nőtt fel. Mennyire ismered ezeket a romokat? Gondolod tudnál találni nekünk egy kijáratot? Úgy értem, egy másikat...egy olyat, ami nagyon-nagyon messze van attól, ahol lehoztak minket. Minél messzebb, annál jobb.
Aztán a kezemben tartott fegyverre sandítok, és még hozzáteszem:
-A felszerelésünket sem ártana visszaszerezni. Szinte biztos, hogy nem lesz akkora szerencsénk, hogy azok ott fenn kiírtság egymást.

A teremből két lépcső vezet felfelé. Az egyik az, amin a nagydarab félszemű jött le, és ahonnan most is halvány fény szűrődik lefelé, illetve ha közelebb mentek hozzá, zajokat is hallhattok a távolból. Nehéz megállapítani, hányan lehetnek ott, de 4-nél többen az biztos, és valamin nagyon jól szórakoznak.
A másik lépcső a komplett sötétségbe vezet, igaz arrafelé is elhaladt korábban két őr. Persze, ah ezt nem láttátok volna a saját szemetekkel, lehet nem hinnétek el. A gyökerek teljesen ellepik a fokokat, egy-két foltot hagyva csak, ahol a lábatok a köveket érhetik. Ez az út csendes, szinte már túl csendes.

-Ötlet, vagy követtek engem? Nekem megfelel mindkettő...

-Megzakkant ám a... - kezdtem dühösen a két férfit méregetve, miután Alistairt félrelökve elsőként (vagy ha úgy vesszük, Thelion után a másodikként) viharzottam ki a cellából.
Amíg Alistair vázolta, hogy milyen zseniális szabadulási tervekkel készült, én mélyeket sóhajtva igyekeztem minél hamarabb magamhoz térni, és hogy mindezt leplezzem, a ruháimat igazgattam, mintha zavarnának a nem megfelelő szögben hajló ráncok. 
-Hát szerintem minél kevesebben megyünk ki innen, annál kevésbé feltűnő - vontam meg a vállamat, higgadtságot erőltetve magamra immár a cella kulcsot dobálgatva a kezemben. - Előbb-utóbb úgyis tovább állnak, és viszik magukkal a foglyokat is, akkor meg kint várnánk rájuk. 
Persze, ha ragaszkodtak Alistair tervéhez, nem akadékoskodtam, hanem sorra nyitottam ki a cellákat. A fentről érkező nevetgélés viszont egyáltalán nem tetszett, főleg, amikor az egyik fiatal férfi elf (a rácsai mögött vagy már kint) kétségbeesetten megragadta a vállaimat, és fölfelé kezdett el mutogatni, ahonnan a fény és a vidámság szűrődött le.
-A menyasszonyom! Ő nincs itt, nem hozták le. Itt még biztos nem adhatták el. Ugye? Meg kell találnunk!
A szememet forgatva toltam el magamtól, ha nem is durván, de határozottan. 
-Remek - morogtam. - Hogy senki nem tudja önállóan megvédeni magát!
Theoras, aki éppen nyújtotta a karját, hogy megöleljen, megszeppenten lépett hátrébb, és inkább Thelionhoz meg Alistairhez húzódott közelebb. Bár amikor ez utóbbit meglátta, kicsit visszakozott, és hogy Thelionhoz közelebb legyen. Lesajnáló pillantást vetettem rá.
-Ne áltasd magad, kölyök. Nem érted teszem, hanem anyádért, akinek tartozom. Úgyhogy hacsak nem halsz meg út közben, mint egy szerencsétlen idióta, mert én ugyan nem fogom feldobni érted a talpam, akkor épségen visszaviszlek hozzá, ahogy megígértem.
-Anyám tudja, hogy ekkora dög vagy? - kérdezte megütközve bámulva rám.
-Na szép - fordítottam hátat neki. - Valaki azt se tudja, hogy köszönjön meg egy szívességet.
Alistairékre nézve, várakozásteljesen intettem a kijáratok felé, amik közül lassan választani kellett volna. 
-Kérem... a menyasszonyom...
-Jaj, hallgass már, vagy én megyek hozzád feleségül! - mordultam rá, és mint mindig, ez a fenyegetés most is hatásosnak bizonyult. - Na, szóval - fordultam vissza a másik kettőhöz - minél hamarabb le kéne lépnünk, de ha minden igaz, van egy hiányzó foglyunk. Gondolom, annak is utána akartok nézni.
Fentről megint felharsant a nem sok jót ígérő röhögés.
-Talán engem sem lesz olyan meggyőzni... - dünnyögtem a tekintetemmel szinte felnyársalva a résznyire nyitott ajtót. - De én azt mondom, őket eresszük szélnek - biccentettem a többi elf felé. - Ez az erdő az otthonuk, elég jól kiismerik magukat, és itt úgyis csak láb alatt lennének. Ha túlságosan féltek, persze velük tarthattok, én biztos nem foglak marasztalni titeket, mert nagyon nem hiányozna egyik púp sem a hátamról, de ha maradtok, próbáljátok hasznosítani magatokat, rendben?
-Kihozzák a menyasszonyomat?...
Mély levegőt vettem, lehunytam a szemem, majd túlvilági hangon rákezdtem:
-A Teremtő, Andraste és az itt jelenlévők legyenek a tanúi, ahogy ez a férfi és ez a nő a házasság szent kötelékében...
-Menjünk, menjünk - kezdte riadtan terelni a foglyokat a kijárat felé, amiből sok ugyan nem látszott, de azért annyi esze volt, hogy levegyen egy fáklyát a falról, de aztán mégis hátrafordult és kérlelőn nézett felénk. - Ha bármi történne, mondják meg neki, hogy ő volt nekem a leg...
-... és dús gyermekáldás kísérje útjukat, melyet ezennel összekötnek...
-Menjetek, menjetek! Gyorsan! Szedjétek a lábatokat!
-Rendben van - sóhajtottam Alistair és Thelion felé. - Ki marad és rohan el, ahogy gyáva nyulakhoz illik? Thelion? Hátha találkozunk út közben egy totyogóssal, tudom, hogy azoktól magad alá csinálsz. Alistair? Te meg ember vagy. Reszket már a lábacskád?

Bár, ahogy kijutott a ketrecből, Melira azonnal megtalálta a hangját és az éles nyelvét, de legalább közben hasznossá tette magát azzal, hogy kiengedte a többi ketrecből a foglyokat, akik most, mint a csibék a tyúkanyó köré, gyülekeztek körénk, mert maguktól semmit nem mertek kezdeni és azt várták, mi megmondjuk mi legyen.
Mondjuk valamennyire egyet értettem a lánnyal azzal kapcsolatban, hogy mennyire nem tudják megvédeni magukat, de hát még jóformán gyerekek voltak, mit várt tőlük? Persze ezen véleményem kialakításában nagyban hozzájárult, hogy még véletlenül sem értettem volna egyet Melirával.
Láttam, hogy az elfek a mágus lány nyers és érzéketlenségről tanúskodó szavai hatására inkább felém húzódtak, hiszen az embert is igyekeztek kerülni, ők nem hallották a bemutatkozását, bár lehet, hogy akkor sem tudták volna kicsoda.
Én minden esetre megtartottam a kunári már kezemben lévő baltáját, habár majd lehúzta a kezem, jobban szerettem volna, ha a saját fegyvereim kerültek volna meg, de hát a semminél ez is több, aztán láttam, hogy Alistair is megához veszi a másik fegyvert és kis próbálgatás után valami mágiát bocsáthatott rá, mert annak pengéje kifehéredett.
- Ismerni nem ismerem, de ennek elrendezése gondolom ugyan olyan, mint a többi és akkor biztosan van másik kijárat. De, hogy az nem omlott-e be, vagy nem nőtték be a fák, ezt csak akkor lehet megtudni, ha felderítjük. – válaszoltam a kérdésre, miközben beleszimatoltam a levegőbe. – Légmozgás mindenesetre van arra, csak kérdés mekkora a nyílás.
Az ezt követő párbeszéd Melira éa a szerencsétlen fiatal vőlegény között igazán megmutatta a lány érzéketlenségét. Én már rég eldöntöttem, hogy nem hagyhatjuk ezeknek a nyomorult férgeknek a prédájául az elf lányt, így azzal teljesen egyetértettem, hogy jobb, ha a többiek megpróbálnak közben kijutni innen.
- Én maradok. – szólaltam meg hideg határozottsággal. – Nem vihetik el szárazon, hogy egy elf lánnyal szórakozzanak. – vetem a pillantásom a világosság felé.
- Mit terveztél ember? Én holtan akarom látni őket és az íjamat sem hagyom a prédájuknak.
Melira gúnyos szavaira csak megrándul az arcom, de egyelőre visszafogom magam, de mikor az kiszabadított csapat rohamban távozik az őrült nőszemély hatására és meghallom az újabb sértéseket, már nem állom meg, hogy ne lépjek közelebb hozzá.
- Ha még használni is akarod a szádat, akkor ezt most befejezed te érzéketlen fúria! Miattad kerültem ide, kiszabadítottalak miközben eszedet vesztve rinyáltál a ketrecben, megmutattad, hogy cseppnyi együttérzés sincs benned még a fajtád iránt sem és most te gúnyolódsz velem?
A hangom ugyan halk, de az élezett kés semmi hozzá képest.
Nem érdekel, hogy Melira mágus és, hogy a saját fajtám tagja, amit eddig a külsején kívül nem sok bizonyított, ha nem fejezi be, akkor bizony megismerkedhet a tenyeremmel.
- Követlek, ha megmondod mi a terved és nem rohanunk fejjel a falnak. De részemről benne vagyok, hogy megszabadítsuk nyomorult életüktől a fentieket és minél előbb. – rázkódok meg az újabb röhögés hangjaira, többet nem is nézve a lányra.

Kezdenek az agyamra menni ezek ketten. A rémült foglyoktól még megértem, hogy bizalmatlanul méregetnek engem, így el is nézem nekik a dolgot, és nem teszem szóvá, hogy zokon venném a dolgot, hisz semmi szükségük rá, hogy valaki megint beléjük rúgjon, viszont amit Melira, és Theon művel, az már tragikomédiába illene.
Kicsit bűntudatom van, amiért eleinte elmosolyodom az őrült boszorkány szavain, de nem tehetek róla, úgy tűnik kedvemre van az ilyen fajta lehetetlen humor, különösképpen a lehetetlen helyzetekben. Ugyanakkor, mint említettem, bűntudatom van, hisz ilyen jövővel ijesztgetni egy ifjú, elfet...kényszerházasság ehhez a hárpiához, aki ráadásul még az emberi szertartás szövegét is szavalja mindehhez, akár Andraste egyik papnője...el tudom képzelni, hogy az erdei elfeknek ez olyan, mintha a legrosszabb mumusukkal ijesztgetné őket, egy sötét barlangban...
-Ha túl szűk, kitágítjuk. Minden esetre, várjatok itt meg - szólok a rabokhoz, megnyugtatónak szánt hangon.
-Tudom, hogy az én szavam nem sokat ér, de ha hidegen hagyna a biztonságotok, nem lennék itt, ezt ti is beláthatjátok. Ti pedig...hé...
Próbálok halkan szólnia  civakodó dudásokhoz, akik még ebben a föld alatti városban vagy miben sem férnek meg egymás mellett, és bár ismerem az érzést, most abszolút nincs itt az ideje, hogy utálkozzunk, bármennyire is fordul fel a gyomrom attól, amit hallok. Nem, nem a sértések felém, azt már megszoktam...Amikor megunom a civakodásukat, egy hang nélkül állok közéjük, és tolom el őket egymástól, mintha egy szomorúfűz két ága lennének, nem pedig csak anyaszomorítók, aztán pedig szigorúan tekintek mindkettejük.
-Megmentjük a lányt, mert senkivel sem tehetik ezt - jelentem ki ellentmondást nem tűrve. E szavaimat főleg Theon-nak idéztem, kire kicsit zabosabb vagyok, minden bizonnyal ezért lehet, hogy őt a baltát tartó kezemmel toltam hátrébb.
-Megkeressük a fegyvereink, aztán megtaláljuk az utat kifelé, majd lelépünk, mielőtt az éjfattyak, akik rám vadásznak lemészárolnak titeket is. Ha ez megvolt, hazakísérjük őket, és aztán tovább játszhatjátok azt, hogy mások vagytok, mint akik miatt szitokszó számotokra az, hogy ember.
Ezzel hátat fordítok nekik, és megindulok a  nevetések felé, baltával a kezemben.
-Ha képtelenek vagytok normálisan viselkedni, maradjatok hátra. Rögtön jövök.

Dühösen indulok felfelé a lépcsőn, melynek legfelső fogán azért kicsit lelassítom lépteim, hogy lássam, mi vár rám. A fény csak egy másik, frissen kihelyezett fáklyától származik, a zajok, azok viszont egy közeli szobából szűrődnek ki. Tovább osonok - na jó, az osonás rossz szó, inkább maradjunk annyiban, hogy nem csörög a páncélom, és a baltám sem húzom a földön, de ezt a zajt úgyis nehéz lenne felülmúlni - az ajtót nélkülöző terem bejáratának pereméhez. Ott belesek, és részben sajnos pont az a látvány fogad, amire számítottam. Egy emberi szemmel gyönyörű, tetoválásokkal még alig borított szőke elf lányka a fal mentén vergődik könnyes szemmel, bilincseivel küszködve, miközben fogva tartói csak röhögnek rajta. Két törp nagy mennyiségben vedel valamit, egy szakadt inget és kalapot viselő ember épp egy rozoga hegedűn játszik, egy bőrpáncélos alak pedig Theon íjával játszadozik éppen. Vele szemben egy fából kifaragott életnagyságú harcos mostanra lehet inkább saját magát döfné szíven, ha élne, csak hogy ne eresszenek belé egy 20. vesszőt is, mely látványosan elkerül minden létfontosságú részt, és valahogy csak azt találja el, ami cserébe pokolian fáj.
A sarokban a másik Kunári szótlanul üldögél, és olvasgat valamit, meglehetős érdeklődést mutatva a mű iránt, végül pedig,a  terem közepén egy dülöngélő alak közeledik az elf lány felé. Bizonytalan mozgását nem (csak) az alkohol okozza, hanem a nehéz páncél is, amit jelenleg visel...
-Adj egy csókot szépségem! Ne félj tőlem, hisz én vagyok Alistair, a kamarás herceg! Meglátod elviszlek a kastélyomba, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk!
..az én páncélomat! Természetesen a kunárit kivéve mindenki hangos nevetéssel díjazza ezt a beszólást. Az íjász annyira beleremeg, hogy véletlenül kivételesen a fejét találja el szerencsétlen bábúnak.
-Na jó, én a páncél lábszárán át húzom ki belőle az egész fickót, előtte pedig lovaggá ütöm a kunárit ezzel a  baltával.
A muzsikus hegedűje olyan hangot bocsájt ki, ami épp csak annyira kellemes, mint egy fogcsikorgatás. Grimaszolok is tőle rendesen. Nem vagyok egy agresszív alkat, és a zenét sem szoktam kritizálni, de ez a fickó nagyon közel van hozzá, hogy megetessem vele a hangszerét.
-Ha mindenki kész támadunk.

-Ha együttérzésre vágynak, ott vannak az olyan puhány alakok, mint te - vontam vállat egykedvűen. - Tőlem ilyesmire ne számítsanak. Én csak kiszabadítom őket innen, miközben utálhatnak, mert megsebeztem a kicsi lelküket, amíg te még akkor is itt ölelgetnéd őket, amikor már rég körbevettek volna titeket, hogy mindenkit megöljenek, amiért nem vagyunk a cellánkban. Lehet, hogy én egy hárpia vagyok, te meg az újjászületett Andraste, de szerintem velem jobban járnak. 
Viszont békén hagytam őket, akkor is, amikor Alistair maradásra bírta őket, pedig nagyon nem tartottam jó ötletnek. Összehúzott szemmel figyeltem, ahogy visszahátráltak, de nem ellenkeztem.
-Ahogy gondolod. De ha bajuk esik, én szóltam. De ne legyetek hülyék - néztem rájuk, és fejemmel a kifelé vezető folyosó felé böktem. - Meneküljetek, ha nem úgy sülnének el a dolgok, ahogy terveztük. Ha mi meghalunk odafent, senki nem fog megvédeni titeket. És lássuk be, ha mi elbukunk, nektek aztán végképp semmi esélyetek. Világos? 
Megszeppent bólogatások, pár elmotyogott ,,Igen..." meg ,,Azt hiszem...", de ennyi elég volt.
-Akkor induljunk. 
Mire elértük a keresett ajtót, ami mögött a mulatozás folyt, már a legrosszabbra is felkészültem. A résen belesve felmértem, hány ellenféllel kell számolnunk, milyen fegyverzetben, állapotban, felkészültségben, és persze, hogy a fogollyal mi van. Nem voltam benne biztos, hogy nem nyúltak hozzá, mivel a ruhája elég szakadt volt, de még rajta volt, amit talán jó jelnek is fel lehetett fogni. Akárhogy is, még élt, úgyhogy még valamit mindenképpen meg lehetett menteni rajta, még akkor is, ha a másikkal már elkéstünk.
-Mindig kész vagyok, felség, nekem nem kell fazonra nyalnom a hajamat még csaták előtt is - csikorgattam a fogam, mert egyre jobban felment bennem a pumpa a benti népségtől, majd négykézláb átbújva a lábaik között (mert csak ebben a testtartásban fértem én is oda kukucskálni), előrelendültem. - Teremtőm! Ha rajtatok múlna, még azt is itt várnánk meg, hogy megszül.
Amint felpattantam, már be is löktem az ajtót, és rögtön célbavettem az íjászt, aki talán a legnagyobb veszélyt jelenthette akkor, hiszen abból a távolságból csak ő tudott volna kárt tenni bennünk a fegyverével. A tenyeremből ráfújt lángcsóvák azonban nem csupán őt fegyverezte le, sőt azt is elérte, hogy egy ideig kénytelen legyen az igen súlyos égési sérüléseivel foglalkozni, de rövid ideig a többieket is távol tartotta tőlünk. Ez ugyan csak pár másodpercet jelentett, ami alatt azonnal reagáltak a váratlanul megjelenő fenyegetésre, viszont senkinek nem volt kedve a társukhoz hasonló tűzhalált halni (bár az illető még élt, csak fetrengett a kíntól), úgyhogy egyenlőre még nem tudtak megközelíteni. Ez a kis idő pedig talán elég volt Alistairnek és Thelionnak, hogy ők is megmozduljanak, és hasznossá tegyék magukat.

Persze nem Melira lenne, ha nem lenne kész a válasza még erre is, amire most már nincs kedvem válaszolni, mert egyrészt az elfogott elfeknek is van nyelvük, védjék meg magukat, ha akarják, másrészt, Alistair azonnal bebizonyítja, hogy miért is más ember ő, mint akiket eddig ismertünk, hiszen nem elég, hogy közénk áll, még a Káptalan irgalmas nővérét és a gáncs nélküli lovagot is egyaránt eljátssza.
- Na persze, senkivel! – tolom el magamtól a férfit egy grimasszal kísérve.
Azon persze elcsodálkozom, hogy a mágus lány, most nem köti a mabarit a karóhoz, hogy a rabok tűnjenek el a balfenéken, hanem simán beleegyezik, hogy maradjanak. Ezért aztán gyanakvóan nézek egyikről a másikra, hiszen azt már tudom, hogy ismerik egymást, de ezek szerint lehet, hogy közelebbről, mint gondoltam volna. Kicsit még elismerő tekintetet is vetek Alistair-re, mert talán neki sikerült, ami szerintem még senkinek ezen a világon, hogy elérje Meliránál, hogy neki legyen gaza.
A terv nem rossz, bár ezt én is kimondhattam volna, hogy bemegyünk, lerendezzük a férgeket, elvesszük a fegyvereinket és elhúzunk, ehhez nem kellett lovagi harcképzettség, de hát állítólag ő a démonölő!
- Éjfattyak? – kapom fel a fejem azonban az utolsó szavakon, bár a gúnyosabb kifakadását, most szó nélkül hagytam. – Itt?
Most nincs idő arra, hogy ezt kivesézzük, de azért érdekes, hogy megint felbukkantak, vagy ezek valami eltévedt példányok? Később majd kiderül, ha életben maradunk.

Azonnal csatlakozom hozzá, megpróbálva még ezt Melira előtt megtenni, mert abban egy percig sem kételkedem, hogy ő is jönni fog.
Nm nehéz belesni a helyiségbe, hiszen ajtó az nem gátol meg ebben bennünket és a látványtól azonnal feláll a szőr a hátamon. A lány szakadt ruhája, sírástól és talán még egy-két ütéstől is duzzadt arca, ahogy a falhoz bilincselve küszködik, a rajta mulató, vagy épp gúnyos megjegyzéseket tevő rabszolgavadászok, akik közül még csak nem is az emberek vannak többen!
Rögtön meglátom az íjamat és így az elsődleges célpontom már meg is van, és Alistair kérdésére így már csak villanó szemekkel bólintok, mert az nem kérdés, hogy mennyire kész vagyok ezekkel az állatokkal végezni.
Na, persze most is ki nem fér a bőrébe? Természetesen Melira, aki majdnem sikeresen elgáncsol, mikor előre csörtet és …….és levadássza az én kiválasztottamat.
Még szerencse, hogy a tűz nem tett kárt az értékes íjamban, mert akkor………Na, ezt majd később, de most a magukhoz térő törpékkel kellett foglalkoznom, akiket bár meglepett a támadás, azonnal a fegyverükhöz kaptak. Látszott, hogy összeszokott csapatról van szó.
A kunári baltája szokatlan volt és súlyos nekem, de azért jókorát lendítve rajta, tettem egy kaszáló mozdulatot, amitől majdnem elsodort a lendület, de ez arra is elég volt, hogy a törpe védekező csatabárdját is elsöpörje, széles vágást ejtve keresztbe annak hasán, amitől hangos üvöltésben tört ki és kétrét görnyedve szorított a sebre a kezét. A másik azonban azonnal nekem támadt és alig bírtam elugrani, hogy ne szeljen ketté. A baltája a földbe csapódott a lábamtól csak arasznyira, de már lendített is ismét, én meg igyekeztem visszahúzni védekező pozícióba a szekercét, ami egyre nehezebb lett. Kell találnom egy kardot, mielőtt fel sem tudom emelni.