Nyugati erdőrész

Rugdosásomra a két bakón ülő katona bizonytalan tekintettel összenézett.
-Látod? - szólalt meg az egyik. - Ezért nem nősülök én meg.
Lemondó sóhajjal dőltem hátra. Végül is minek pattogjak? Bántani nyilvánvalóan nem fognak, Thelionnak is lekevertek egy isteneset (bár azért, ahogy az ember-tenyér csattant az elf-arcon, ökölbe szorult a kezem), és bár nem fűlött a fogam ahhoz, hogy Alistair tubicájának nézzenek, azért ez még mindig kellemesebb felállás volt, mint szembenézni egy halom rabszolgakereskedővel, éjfattyal, meg ogréval. Hát... valamivel.
Kezeimet a tarkóm mögé kulcsolva dőltem hátra, a szekér deszkának támaszkodva Alistair feje mellett.
-Na, mit szólsz, egyetlenem? - motyogtam lehunyt szemekkel, arcomat az ég felé fordítva. - Házasok vagyunk. Hát nem fantasztikus?
Nyálas ömlengésére csak megvetően felszusszantam, de amikor a nyakamba vetette magát, már összerezzenve kaptam felé a fejem.
-Te meg mi a jó fenét...?
Sutyorgása azonban már hallgatásra késztetett, mivel egészen másmilyen hangot ütött meg. Vállának feszített ujjaim, amikkel próbáltam őt lehámozni magamról, mozdulatlanná dermedtek, ahogy ha lelkesedés nélkül is, de megadóan bólintottam egy nagyon halványat.
-Rendben van - suttogtam vissza. - De addig is próbálj nem meghalni. Vagyis nincs több puszi, te disznó! 
Azon már meg sem lepődtem, hogy milyen borzalmas mesét talált ki arra, hogy hogy sebesültem meg, igaz, nem találtam abban semmi kivetnivalót, hogy Thelion szakértelmét pocskondiázza. Elég jó íjász volt ugyan, de az mit sem számít, ha engem vesz célba. 
Ahogy elengedték a merénylőmet, nem is tettem élesebb megjegyzést, csak a szememet forgattam, főleg, hogy ha Alistair számításai nem tévedtek (szóval volt azért benne némi bizonytalanság), csak pár órát kellett még elviselnem őket, aztán végre mehetek tovább egyedül, hátrahagyva ezt az idegesítő, kétbalkezes bagázst.
-Ilyet nem ígérhetek - vontam meg a vállamat unottan, amikor Alistair kifejezte abbéli reményeit, hogy amíg megérkezünk, egyikünk se próbálja megölni a másikat. - Ő például egyszer már megpróbálta, ráadásul akkor, amikor én mindent megtettem, hogy mentsem a koszos kis... Hé! - csattantam fel a folytatásra. - Nem vagy az apám, hogy így beszélj velem! A férjem vagy, emlékszel?... Most meg mi van? Mi bajod van? 
Fájdalmas nyögésére mérgesen villantak meg a szemeim.
-Na, tehetsz egy szívességet - fortyantam fel. - Nekem sem egy leányálom a feleségednek lenni, de azért nem kell ilyen látványosan szenvedni!
Hogy kifejezzem, mennyire nem vagyok hajlandó foglalkozni velük a továbbiakban, ismét hátradőltem, a karjaimat lazán összefontam, a fejemet pedig a szekér szélén megtámasztva, arcomat ismét az ég felé fordítva hunytam le a szemem.
-A munka érdemi részét eddig is én végeztem, úgyhogy hacsak ti nem hozzátok már megint a formátokat, nem lesz semmi baj - dünnyögtem rájuk se nézve.

A pofon nagyot csattan az arcomon és én keményen megbillenek, csak a szekér oldalpalánkja ment meg attól, hogy hanyatt vágódjak. Elsötétülő szemekkel és az ütés helyén pirosló arccal ülök fel ismét és meredek a tettes hátára.-
Ma halam! – sziszegem a fogaim között, megjegyezve magamnak az ellenszenves képét, mert ha egyszer megszabadulok innen, biztos megkeresem.
Aztán nagy megelégedettségemre, végre Alistair is megához tér és valahogy – nem tudom hogyan csinálva, - de megszelídíti azt a vadmacska Malira-t is és még arra is ráveszi, hogy szó nélkül tűrje, ahogy megszabadítanak a kötelékeimtől. Persze továbbra is a gyanakvó tekintetek kereszttüzében ballagok közelebb a szekérhez, melyen ülnek, de úgy teszek, mintha ez egy cseppet sem érdekelne, ahogy a lány vasvilla tekintete sem.
Egy a biztos, hogy a fegyvereim azon a szekéren vannak!
- Len'alas lath'din! Emma shem'nan! Áruló! – vetem oda Melira-nak, szándékosan a saját nyelvünket használva, hogy csak ő értse, és remélem érti is, hogy mire gondolok.
Nem esem bele megint abba a hibába, hogy ennyi ellenséges ember előtt számoljak le vele, mert nem tudom bebizonyítani, hogy mit tett a romoknál, és ráadásul valami érthetetlen oknál fogva olyan tisztelettel kezelik, mintha közülük való volna. Nem! Ezt majd lerendezzük egymás közt! Most remekül játssza az ártatlan és megbecsült hős szerepét, de én tudom az igazságot.
- Köszönöm neked She…..Alistair! – fordulok a férfihez teljes nyugalommal. – Én megígérem neked, hogy amíg nem provokálja ki, nem bántom, míg el nem érjük a tábort és haza nem engeded az elfeket. És bár nagyon fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy miért hiszek a nejednek és miért kezelik ezt a…..- nézek Melira-ra, mintha levegő lenne, - ezt a nőszemélyt úgy, mintha nem tudnák róla, hogy valójában milyen fajhoz tartozik, ezt egyelőre megtartom magamnak. De csak miattad. – biccentem meg a fejem a lovag felé, aki bár ember volt, kivívta elismerésemet a föld alatt végzett cselekedetei alapján.
Melira megjegyzésére, csak megvetően elhúzom a szám, bár lenne mit hozzáfűznöm, hogy milyen munkát végzett oda lenn.
- Visszakaphatom a fegyvereimet?

Hangosan felkacagok a "szerelmes sunyorgás" közben, és jóízű nevetésem még egyszer utoljára mosolyt csal a távozó katonák arcára, mielőtt hallótávolságon kívül kerülnének. Ez alatt én sem állom meg válasz nélkül:
-Ni csak ki beszél, te csókkirálynő. - Vágok vissza, még mindig bizalmasan suttogva - De ne aggódj drága egyetlenem. A gondolattól is felfordul a gyomrom, hogy puszilgassam a vértől szennyezett bőröd...vagy a tisztát.
Aztán megérkezik végre a másik szociopata erdőlakó is, én pedig a fejem fogom amikor meghallom, mivel kezdi. Sajnos sosem érdekelt különösebben az elfek gyönyörűen kihangsúlyozott, selymes hangú haladzsája, így lövésem sincs, mit mondhatott Melira-nak, de a legtöbb embernek az a véleménye, hogy ha egy elf összetett mondatban beszél a saját nyelvén, akkor mindig azt mondja, hogy takarodj az erdőmből, vagy most megöllek, vagy ilyesmit. Kezdem érteni miért...
-Áruló? - Kérdem fáradtan, de végül nem firtatom tovább a dolgot. Melira úgyis megvédi majd magát, nincs neki szüksége rám, mint páncélos lovagjára, én pedig jobb, ha beérem azzal, hogy Thelion megtanulta a nevem, és nem emberfajzatnak, vagy minek szólít. Haladás...
-Nem a nejem, csupán eljegyeztük egymást, és azért kezelik így, mert bár elképesztő tehetséggel titkolja, egy nemes, bátor asszony, ki megmentette három társuk életét az erdőben egy ogrétól, aztán pedig kiderült, hogy ő az én eddig méltatlanul rejtegetett szerelmem, és így aztán már tényleg eleven tündérmese lett az életéből.
~Ó, és a pletyka szerint ő az, aki elérte, hogy kimozduljak otthonról, és végre részt vegyek az udvar életében, ahelyett, hogy csak a szörnyeket hajkurászom. Alig várom, hogy megunják ezt a témát, és áttérjenek valami másra.~
-Szóval, kérlek ne fenyegesd, sem most, sem máskor, mert félek, valaki nem nézné jó szemmel, ha nem tépnélek ezért darabokra, hiába tökéletesen alkalmas rá Melira is, hogy megvédje magát tőled.
Az utolsó kérdésre, hogy a fegyvereit visszakaphatja e pislogok egyet, aztán megvakarom a tarkómat. Ezek szerint nálam lennének? Hátra pillantok, és meglátok egy íjat a szekér végében heverni, meg egy pár tegezt, és kardot, meg tőröket, meg táskát...
-Ó...ja...persze...miért ne? Várj, ugye nem akarsz bosszút állni a katonán aki megütött? Tudom, hogy gorombának tűnt, de én nem örülnék neki, ha baja esne, és egyébként is csak a munkáját végezte.
Aztán oldalra Pillantok az én bűbájos "szerelmemre", és elfintorodok.
-Egyébként, nem tudják, hogy elf, nekem pedig teljesen mindegy. Már kétszer is előfordult, hogy a szinte biztos halállal szállt szembe, csak hogy ne hagyjon a sorsára valaki mást...legalábbis én ennyiről tudok. Az én tiszteletem kivívta...vagy legalábbis a türelmem, hogy elviseljem az őrültségeit, még az út hátralévő részére. Nem sok embernek sikerült még ez.

Visszavágására csak elfintorodtam, elvégre ara sem méltó, hogy valami sziporkával letörjem a lelkesedését, hogy ő ülhet fel a magas lóra. Meg egyébként is megjelent Thelion, úgyhogy volt bőven egyéb, ami lekötötte a figyelmemet. 
-Már megint kezdi - nyögtem fel fennakadó szemekkel. 
Aztán azonban Alistair is szóvá tette a számára újdonságként ható esetet, ami Warden parancsnokként talán elnézhető, hiszen az ő beosztásában ugyan ki várná el tőle, hogy észrevegyen egy olyan apróságot, mint hogy az egyik társa ellene fordult? Ekkor úgy véltem, ideje tisztázni a dolgokat, mert semmi kedvem nem volt Thelion hisztériázását hallgatni egész után. 
- Halam sahlin - jelentettem ki fáradtan. - Amíg ti azzal áltattátok magatokat, hogy úgy is könnyedén kiszabadulhatunk, ha mindhárman meg vagyunk kötözve, és árgus szemmel figyelik minden mozdulatunkat, valaki szerencsére gondolkodott is. Azért remélem, nem bánod, hogy megmentettem a seggeteket, ami némiképp könnyebb volt úgy, hogy hagytak szabadon mozogni és hallgattak is rám, amikor azt mondtam, hogy ne öljenek meg. De ha ennyire böki csőrödet, csak szólj, legközelebb páholyból nézem végig, ahogy felnégyelnek. 
Komolyan nem értettem, miért kellett nekem ezt egyáltalán elmagyarázni, de nem is különösebben érdekelt, tekintve, hogy a legfontosabb dolog sikerült: élve kijutottunk onnan. Körülnézve láttam, hogy a foglyok már nincsenek megkötözve, úgyhogy igazából már nem is foglyok. Ők gyalog jöttek, amit nem csodáltam, erdei elfek lévén nyilván kényelmeseb volt nekik a talpukon, meg nehezen bízhattak meg az emberekben, főleg ezek után. A mi szekerünk végében azonban két alak ült. A bántalmazott elf lány, és a férje, akinek a vállára hajtva a fejét meredt maga elé, míg a férfi óvatosan cirógatta a haját.
-Hogy van? - intettem felé, de csak riadtan bámultak rám, összébb húzták magukat, és válasz nélkül hagytak, mire leplezve enyhe csalódottságomat, hiszen mégiscsak én mentettem meg őket, a lányt pedig nem is egyszer, egykedvűen megvontam a vállamat. - Akkor duzzogjatok! Kit érdekel?
Visszafordulva a másik két szerencsétlen felé Thelion épp feltette az igen ésszerű kérdést arról, hogy hogyan viszonyulnak a katonák a származásomhoz, de Alistair megelőzött a válasszal, nekem pedig egyre magasabbra szökött a szemöldököm. Miről hadovál ez itt? Tényleg ilyennek lát? Hát végül is az ő baja, de azért egész jó hallgatni, milyen zseniális vagyok.
-Bizony, mindez én vagyok - villantottam Thelionra egy önelégült vigyort, mikor már hátradöntött fejjel, kényelmesen elhelyezkedtem. - Talán azért, mert én ténylegesen teszek is valamit, nem csak toporzékolva hisztériázok, ha nem értek valamit, ahogy te teszed. Na, de mikor érkezünk már meg? Elviselném, ha végre lepattannátok rólam.

- Emberek! – sóhajtottam fáradtan és már a dühöm is elszállt ennyi vakság láttán.
Nem hiszem el, hogy nem tűnt fel neki, hogy hogyan beszéltek a lánnyal a romoknál, hogy maguk közül egyként bántak vele. De hát nem én leszek az, aki ezt most itt elmagyarázza, ha egyszer a menyasszonyáról van szó. Úgy sem jönnék ki belőle jól. És már épp elég haragost gyűjtöttem be mára. Köztük egy boszorkányt is.
Melira magyarázkodására csak megemelkedett szemöldökkel reagálok először. Kapásból azt mondanám, hogy csak ez is színjáték, de azért annyira már ismerem, hogy tudjam, ami a szívén az a száján, bár ez nem válik az előnyére.
Biztos vagyok benne, hogy vénlányként fog meghalni.
Így aztán kicsit módosítottam a terveimen és úgy döntöttem egyelőre elég büntetés volt neki, hogy megsebesítettem és a későbbiekben, ha még össze sodor valaha vele a balsors, akkor jobban szemmel fogom tartani. Azt meg még sem róhatom fel a rovására, hogy az emberek úgy bántak velem, mint egy bűnözővel. Ennyire nem vagyok elvakult.
- Halam sahlin! – morogtam én is végül komoran.
Alistair magyarázata már nem is igazán lep meg, de azért párszor elhúzom a számat, amikor erről a báránybőrbe bújt szörnyetegről beszél, mert mintha nem ugyan azt a nőt látnánk.
- Jó! Nem fogom fenyegetni előtted. Már csak azért sem, mert ahogy a táborhoz érünk én máris magatokra hagylak benneteket, nehogy elrontsam a kettesben tölthető perceket. – vigyorodtam el gúnyosan, miközben Melira-ra néztem, aki önelégült arccal hevert a szekéren.
Mikor a lovag felemlegetett a katonát, aki arcul ütött, kissé elsötétedik a pillantásom és némi szünet után válaszolok csak, ami nem kis erőfeszítésembe kerül.
- Mivel te kéred, nem……nem fogom bántani, de ez volt az utolsó, hogy egy …..egy ember büntetlenül megütött. – fordulok el tőlük, ha megkapom a fegyvereimet, hogy az egyik fa tövébe telepedjek, jó messze tőlük, mert képtelen voltam tovább hallgatni, hogy ömleng a máguslányról.
~ Az emberek vakok és akasztani való bolondok egytől egyig! Tisztelet! Azt sem tudják mi fán terem az! De, hogy pont Melira-t? Piha!~

~Halas saslik...hmmm....olvastam róla valahol, hogy messze északon rúdra szúrva pirítják a húst tűz felett. Ínycsiklandozóan hangzik, és most, hogy ezek ketten itt állandóan emlegetik, vagy valami ehhez hasonlót, nagyon meg is éheztem. Majdnem biztos vagyok benne egyébként, hogy egészen mást jelent ez a duma, nem törődöm vele, és még csak meg sem jegyzem, hogy milyen aranyos az, ahogy a fennmaradt 20 ősi elf szó használatával próbálnak kommunikálni.~
-Miért, bárki mástól büntetlenül tűrnéd, hogy megüssön, csak az embereket tünteted ki bosszúvágyaddal, ha bántanak? - Kérdem aztán fáradtan, de aztán hozzáteszem, mielőtt meggondolná magát:
-Köszönöm.
Távozása után egy darabig csendben pihenek, de aztán Melira felé fordulok, és halkan, mintha attól félnék, hogy a szekérben megbújó szú kihallgat szólok hozzá:
-Tudod...kaphattam volna sokkal rosszabbat is...na, csak azt akarom mondani, hogy ezúttal nem tudom, életben lennék e, ha nem jössz vissza értem. Tényleg, fantasztikus vagy.
Aztán, mielőtt válaszolhatna, lehuppanok én is a szekérről, hogy a kapitánnyal beszélhessek. Hamarosan folytatjuk hát utunkat, hogy minél előbb feloszlathassam ezt a vidám triót, lehetőleg az előtt, hogy megölnénk egymást. A tábor szerencsére még annál is közelebb van, mint gondoltam, így hamarosan megpillantjuk az elfeket, kik nyilaik hegyén megcsillan a déli nap, ők pedig közlik velünk, hogy ha egy lépést is teszünk tovább, mind bevégezzük, egy pillanattal később pedig elfeledkeznek erről, mikor elrabolt testvéreik széttárt karral kezdenek feléjük rohanni. Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, sikerült mindenkit haza juttatni, így boldogan dőlök neki az egyik szekérnek.
-Köszönöm kapitány. Az embereivel haza mehetnek. Én még maradok egy kicsit.
A csapat egy szó nélkül távozik, így csak mi hárman maradunk, és a klán. Rengeteg hálálkodó családtag vesz minket körül, kik újfent gyakorlatilag elsodorják az elf harcosokat, kiknek egyre nehezebb fenntartani a látszatot, hogy bántani fognak, nem mintha törődnék velük.
Mikor aztán egy kócos hajú nyúlánk elf fiúcska anyukája kihálálkodta magát Melira-nak, és az én kezem is megrázták páran, gondolok egyet, és erőt véve magamon megindulok egyenesen előre. Út közben összetalálkozom Thelion-al, és biccentek felé, majd folytatom utam, és végül megállok "hitvesem" előtt.
-Melira Sheiren! - Szólok fennhangon, hogy hallhassa az egész klán színe java. - Hősiességednek hála rengetegen menekültek meg a sorstól, miről jobb nem is beszélni. Nem elég, hogy ezek az ifjak neked köszönhetik szabadságuk, de ráadásul szembeszálltál Thedas legborzalmasabb szörnyetegeivel közben, amiért a Szürke Őrzők rendje is hálával tartozik neked, így engedd meg, hogy vezetőjükként én fejezzem ki hálájukat!
És ekkor, mielőtt még bármit tehetne, gyorsan átkarolom a derekát, másik kezemmel pedig mélyen hátra döntöm, aztán elkapom a tarkóját, és mint a villám lecsapok az ajkaira, és egy hosszú, forró csókban részesítem őt. Ha sikerült gonosz merényletem, visszarántom a talpára, és halkan ennyit szólok:
-Kösz.
7 mérföldes vigyorral az arcomon fordítok neki hátat, és indulok meg az erdő határa felé, abban a reményben, hogy nemsokára Denerim-be érhetek, hogy aludjak egy jót, amíg a fák levetik lombjaik, vagy még annál is tovább. Megint elhaladok Thelion mellett, és halkan megsúgom neki:
-Amúgy nem a jegyesem, utáljuk egymást. Évekig el tudnám nézni az arcot amit most vág, de félek, ha itt leszek amikor magához tér, nem élem meg a telet, de még a holnapot sem. Na, minden jót.
És ezzel magam mögött hagyom a csodálkozó Elf tábort, a hősnővel, kinek egy "herceg" a "szerelme".
~Ó igen drágám, most már kvittek vagyunk.~

// Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! //

Utóirat: Valójában Alistair futólépésben távozik, hogy mielőbb elmenekülhessen Melira haragja elől. A játékosok mindketten kapnak 1-1 kreditet hősiességük, bátorságuk, és önfeláldozásuk elismeréseképpen, az egyéb jutalom mellett

Örültem, hogy Thelion szintén lezárta az ,,árulásom" témáját, ami tekintve, hogy minden alapot nélkülözött, csupán időpocsékolás volt. Alistair hálálkodása is, de az más okokból. Leginkább azért, mert nem azért tettem, hogy lenyűgözzem, vagy szentté avassanak, hanem, mert... csak! Így aztán épphogy csak egy kicsit fordítottam felé a fejem, és csak a fél szememet nyitottam ki, miközben látványosan unott fejjel hallgattam a dicshimnuszát, aztán, amikor végre elhallgatott szó nélkül, rezzenéstelen arccal döntöttem vissza a fejem pihenő pozícióba, és a szememet lehunyva vettem semmibe őt is. 
A csend, a lustán ringó szekér, és a magunk mögött hagyó kimerítő órák és a sebesülésem hatására majdnem visszaaludtam, de végül csak pihengettem egy kicsit, mert még azelőtt érkeztünk meg, hogy elnyomott volna az álom. Akkor kinyújtóztam, jólesőn felnyögtem, és óvatosan lekászálódtam a szekérről, hogy a még mindig sajgó sebemnél ne húzzam ki túlságosan a gyufát. Alig szusszanhattam azonban egyet, máris jött a köszönetnyilvánítás egész áradata, amit először jóleső mosollyal fogadtam, és bólogattam, hogy igen, igen, jól vagyunk, igen, igen, veszélyes volt, igen, igen, én ennyire zseniális vagyok, de aztán már próbáltam lerázni őket, hogy találjak egy gyógyítót, aki tisztességesen helyreteszi a karomat, aztán magamhoz venném a botomat, és már tovább is állnék, mielőtt még kitalálja itt valamelyik, hogy feltétlenül csatlakozni akar. 
Éppen ezért nem kimondottan örültem neki, amikor Alistair nem csupán elállta az utamat, de még fel is hívta rám a figyelmet egy hízelgő szöveggel ugyan, de hát a Teremtő rántsa már ki a veséit az orrán át, miért kell engem lépten-nyomon idegesíteni és feltartani, amikor szeretnék már végre valahára megszabadulni mindenkitől!
-Jól van, jól van - tekergettem a kezemmel az idő láthatatlan fonalát, hogy sietésre bírjam. - Fogd rövidre, mert épp elég volt eddig elvi... Hé! Mit képze... Áááááá-mmmm!
Komolyan fogalmam sem volt, mi történt. Mármint eleinte. Annyira hirtelen történt, hogy csak a reflexszerű kapaszkodásig és csücsörítésig jutottam, de csak akkor robbant belém teljes valójában, hogy mire is ragadtatta magát ez a kötöznivaló idióta, amikor már ismét egyenesen álltam, ő pedig sebesen távozott.
Én viszont, ha el is jutott az agyamig, hogy mi történt, megmozdulni még mindig nem voltam képes. Csak álltam ott mozdulatlanul, kiguvadt szemekkel, mint egy szobor hosszú percekig, míg valaki a kezembe nem adta a botomat, aztán ráhajtogatta ernyedt ujjaimat és finoman tuszkolni kezdett előre, mint kiderült, a gyógyító felé, aki a sátra előtt várt rám, rosszul leplezett somolygással. Mintha rémálomból ébredtem volna egy aljas fejbevágásra, úgy rázkódtam meg, az orccimpáim fel-felpüffedtek, ahogy dühös fújtatásba kezdtem, kezeim ökölbe szorultak, a szemeim továbbra is kidülledtek, de már nem a sokktól, hanem a bennem lobogó haragtól.
-Ez a... ez... ezt én... - hörögtem alig halhatóan, mert a méregtől még beszélni is alig tudtam.
-Előbb hadd lássam el a sebedet - látott neki óvatosan a kezelésnek a gyógyító valami különös szagú főzettel.
Mogorván biccentettem, és hagytam, hogy tegye a dolgát, de közben egyre arra bámultam, amerre Alistair eltűnt. Egészen biztos voltam benne, hogy ezek után, ha megint a szemem elé kerül, ott azonnal apró darabokra cincálom, és ezúttal nem lesz pardon! Most, hogy már ő volt a csókkirálynő...
-Ezért még számolunk, felség!

// Köszönöm a játékot. Nagyon állat volt!  //

Mikor tovább indulunk, már nem tartok igényt a szekéren való utazásra, inkább a volt foglyok közé vegyülök, akik már izgatottak, hiszen tudják, hogy nem sokára viszont láthatják a családtagjaikat. Sokan már útközben köszönetet mondanak nekem, de én igyekszem ezeket hárítani, mert tényleg nem én voltam az, aki a legtöbbet tette értük, mert el kellett ismernem, hogy egyedül biztos már halott lennék, de a lovag helytállása tényleg tiszteletre méltó volt. Na jó, Melira is kivette a részét, amikor épp mellettünk emelte varázslásra a botját.
Mielőtt a lovagok észrevennék én már tudom, hogy megérkeztünk és a fogadatás is a vártnak megfelelő, ha egy emberi konvoj közeledik a klán felé, de a meginduló boldog roham, lefegyverzi a komor vadászokat, akik elbizonytalanodva eresztik le végül a fegyvereiket, majd vonulnak vissza észrevétlenül, mikor látják, hogy nem lesz baj.
Szótlanul, egy fának dőlve nézem a nagy boldogságot és egészen máshol jár az eszem, a saját klánomnál, és ott is egy lánynál. Csak arra térek magamhoz, hogy az emberek elvonulnak, nagy megkönnyebbülésemre, de még ott marad Melira és Alistair, bár nem tudom, hogy ő miért. Gyanakodva méregetem mikor elsétál mellettem és üdvözöl, majd nagy hangon, hogy felhívja magára a zsivajgók figyelmét beszédet rögtönöz, aminek tartalmától természetesen felkeveredik a gyomrom. Mára elég volt az ömlengésből!
Már éppen indulnék, hogy szépen, halkan és főleg észrevétlenül felszívódjak, mikor megállít a látvány, hiszen ilyet ritkán lát az elf szem, de ezzel nem csak én vagyok így, mert szinte a légy zümmögését is meg lehet most hallani a táborban.
Már elkönyvelném magamban, hogy ezt is meg kellett érnem, hogy egy emberi lovag és egy elf mágus összeszűri a levet és még csak nem titkolják, mikor meglátom azt a vigyort a férfi arcán, amitől nagyon is kételkedni kezdek, a közelemben elsuttogott szavai pedig az én arcomra is vigyort varázsolnak, úgy nézek először a távozó bátor vagy bolond emberre, majd a még mindig kővé dermedt Melira-ra.
~ Ezt most megkaptad! ~
Közben összeakad a tekintetem a klán vezetőjével, aki szintén eléggé értetlen arcot vág, de nekem mára elég a magyarázatokból, így csak illedelmesen meghajtom felé a fejem, azzal hátat fordítok a tábornak és egyúttal a máguslánynak, akivel remélhetőleg nem futok össze többet, majd beleolvadok az erdő zöldjébe……..az otthonomba.

// Köszönöm én is a játékot, szuper volt //

Nem ez az első eset, hogy erdőbe merészkedek, Orléziában is vannak rengetegek. Ettől a helytől mégis a hideg ráz. Látszólag nyugodtan sétálok a fák között, valójában minden érzékszervem pattanásig feszült. Öltözékem egyértelműen jelzi városi elf mivoltomat, és ezúttal egyik tőrömet sem rejtettem el. Jobb, ha minél előbb elő tudom rántani őket. Rég volt már, hogy ennyire ideges voltam, mikor valakinek a nyomában jártam, és ezt sajnos csak részben tulajdoníthatom annak, hogy egyre inkább úgy érzem, felültettek. Mégis melyik ép elméjű ember bujkálna pont itt? Ráadásul olyasmiről is sutyorogtak, hogy elfekbe lehet itt botlani. Mármint olyanokba, akik könnyen lehet, nyilat eresztenek bármely olyan betolakodóba, akinek kerek a füle vége. Idegesen túrok bele a hajamba, a mozdulat mondjuk csak apró, a lófarokba kötött loboncot nehéz lenne így végig szántani.
Mit ne mondjak, erdei terepen nehezebben követek valakit, a városok szűk vagy épp tág utcáihoz vagyok szokva. Ott tanultam meg, hogyan és hol érdemes takarásba húzódni, milyen árulkodó jelekre kell figyelnem, kivel érdemes csevegnem, hogy valami hasznos infót is csacsogjon nekem az illető, mit sem sejtve annak fontosságáról. De ez? Fák, bokrok, és föld minden felé, madarak csivitelése, más éllatok hangjai, amiből semmit nem tudok kivenni. Nem, biztos, hogy palira vettek és itt nincs senki. De akkor valaki csúnyán meg fogja járni. Egyszer, majd, valamikor. Ha már ennyi időt elpazarolok, nem engedhetem meg magamnak, hogy minden egyes gazfickó után eredjek.
Karba font kezekkel állok meg, s kezdek gondolkozni azon, most mi tévő legyek. Az lesz még a szép, ha eltévedek, noha eddig is próbáltam megjegyezni a táj egy-egy feltűnőbb, egyedi jegyeit, már ha akadt épp ilyen.
- Akár kereshetnék is egy szép helyet pihenni... éhen halok. - tárgyalom meg magammal az ötletet, korgó hasam sürgetésére hamar rá is bólintok. Találomra indulok meg valamerre, hátha egyszer meghallom valami patak csobogását. Egy vízparti ebéd igazán kellemes lenne. Azért nem ér fel azzal, amikor a villa kertjében, a kis tavacska partján tettük ezt, de erről az életről már lemondtam. Úrnőm halálával ez lezárult, és most egy másik ösvényen járok. Hogy hova vezet? Remélhetőleg a gyilkos nyomához és pontot tehetek az ügy végére.

Kicsit meglepődöm, amikor a vízparton egy kis táborra bukkanok, ám ez az érzés nem nyomja el a nyugtalanítót, azt a fajtát, amikor tudod, hogy valaki lesben áll és te vagy a célpontja. Ez a megérzésféle akkor is figyelmeztetne, ha nem látnám a sülő nyulakat, elvégre a készülő ebédet nem szokták csak úgy magára hagyni, a gazdája minden bizonnyal itt lapul a közelben. Villámgyorsan végig veszem magamban az eshetőségeket. Az első, hogy addig nem jelenik meg, amíg itt vagyok, mert egy félénk, jámbor személyről van szó, esetleg bujkál valaki elől. A második, hogy meg akar lepni, esetleg lenyilaz valahonnan. Utóbbi már jobban aggasztott, azért az orvul kilőtt nyilak ellen még én sem tudok kitérni, bármilyen ügyes és fürge is legyek. Ezek persze újabb kérdést vetnek fel, erdőjáró vagy valamiféle banditára bukkantam. Neveletlenség vagy sem, belenézek a zsákba. Első ránézésre nem egy gyilkosra utal a holmi, ez jó hír, akkor még van esély, hogy tárgyalóképes egyénbe botlottam.
A csuklómat nagyjából ekkor csavarják a hátam mögé, és ekkor érzem meg a torkomon a penge hűs érintését. A támadóm mögöttem van, így nem láthatja a röpke halvány mosolyt az arcomon. Ha meg akarna ölni, megtette volna és nem szórakozna. Ez persze még változhat, de így van még időm, az idő pedig kincs. A megjegyzések azonban felérnek egy-egy szúrással, és bár meglehetősen hátrányos helyzetben vagyok, a replikázást nem bírom megállni.
- Így minden némi intelligenciával bíró thedasi levonja a nyilvánvaló következtetést, hogy nem állt szándékomban lopakodni, mint egy áldozatára leső útonálló. Egy shemlen pedig nem tudna meglepni. - habár a shemlen szót kicsit bizonytalanul ejtem ki, hiszen a népem nyelvét nem túlzottan régóta tanulom, a hangom hideg élt kap. Csuklómat kicsit dörzsölve lépek előre egyet és fordulok szembe az ismeretlen elffel és mérem végig néhány pillantással.
- Látom, a fereldeniekben van még egy közös vonás, a jó modort hírből sem ismerik. Mellesleg, mondjon egy helyet Thedason, ami biztonságos. Elég rövid lenne az a lista. De hogy megszöktem volna bárhonnan is? - vonom fel egy szemöldököm. - Nem tartozom senkinek engedelmességgel.
Azt már azonnal megállapítottam, hogy nem tart veszélyforrásnak a harcos. Ez többnyire így szokott lenni, és ha szemtől szembeni küzdelemről van szó, valóban hátrányban lennék, elvégre a tőreim rövidebbek, mint az elf oldalán függő kard. No de nem is arra képeztek, hogy dicső csatakiáltással rohamozzam le az ellenfelem. Ha fegyvert kell használnom, igyekszem meglepetésből támadni. Ha épp nyíltan viselem pengéim, többnyire az is elég meglepő, hogy szempillantás alatt rántom elő őket és szúrok. Íjászversenyt nem nyernék, de a tőrökkel halálosan pontos vagyok.

Valamelyest ellazulok és megnyugszom, ahogy eltűnik a tőr, ez persze nem jelenti azt, hogy teljesen gyanútlan leszek. Az éberség életet menthet. A Veszedelem említésére kicsit elhúzom a szám. Ki ne hallott volna arról a szörnyűségről? Habár annak kifejezetten örülök, hogy kimaradtam belőle, és nem találkoztam egy éjfattyal sem, amit szeretném, ha így is maradna életem végéig.
A kibúvó a jó modor hiányára, merthogy ez a szemeiben nagyon is kibúvónak minősül, kissé meglep, ezt jól jelzi is hitetlen arckifejezésem.
- Szomorú bizony, de biztosíthatom, a világ minden más részén is vannak prédák és áldozatok, legyen a thedasi egy utolsó koldus vagy valamelyik képletes vagy valós trón várományosa. No de nem azért érkeztem Fereldenbe, hogy illemre térítsem az ittenieket. - Hiába, ez belém ivódott. Mármint hogy igenis nagy hangsúlyt fektetek a viselkedésre. Előfordult, hogy információt inkább a köznapi emberektől kellett szereznem, de inkább kellett helytállnom rangosabb társaságokban, ott pedig egy félreérthető megjegyzés, egy apró baki komoly botrányokat kavarhatott.
- Köszönöm, elfogadom az ajánlatot. - bólintok rá egy már majdnem kedvesnek is mondható mosollyal. Hoztam magammal élelmet, és bár nem szép dolog elenni más ebédjét, már kezdem kicsit unni a kenyeret és a füstölt sajtot.
- Igazán Örvendek, Arenelle Ashantal vagyok. - Szó ami szó, a nevem, legalábbis ami a családnév helyén áll, nem épp elfes. Ahogy új életet kaptam az orléziai nemestől, úgy új név is dukált, ami neki tetszett. Ahogy a családommal kapcsolatos dolgokat, úgy az eredeti nevemtől se árult el semmit, én pedig nem kérdeztem. A kérdésre viszont elsőként egy keserűre sikeredett nevetéssel felelek.
- Azt még én sem tudom, hová tartok. Mert ez egy elég érdekes kérdés. Majdnem olyan, mintha egy játék lenne. Keresek valakit, aki majd útba igazít valakihez, aki megint irányt mutat, és így tovább, míg meg nem találom, akit keresek. A baj ott kezdődik, hogy a lánc legutóbbi tagja valószínűleg félrevezetett. - húzom el egy kicsit a szám, magamban pedig sötét jövőt jósolok annak a szerencsétlen flótásnak. Nem szeretem, ha szórakoznak velem.
- De hogy a honnan kérdésre is feleljek, orléziai vagyok. És ha jól sejtem, most épp az otthonául szolgáló erdőbe tévedtem. De legalábbis jól ismeri a terepet.

- Az ország stimmel, a lánc kulcsfontosságú szeme Fereldenbe jött. Orléziában minden gond nélkül a nyomára akadtam és követtem, de egy idegen országban ez már... bajosabb. Ha információt akarok szerezni, akkor is csak benyomásokra és ösztönökre támaszkodhatok, hogy valós dolgokat kapok vagy csak áltatnak. - és ez az, ami igazán bosszant. Be kellett látnom, hiába láttam át otthon majdnem minden hazugságon, hiába tudtam megjósolni egy-egy tettet vagy reakciót, a fereldeniek különböznek honfitársaimtól. A más szokások a mentalitásra is rányomják a bélyegük, emiatt pedig megint hátrányban vagyok. Belföldi ügyek intézésére képeztek, nem határon túliakra.
A miértekre nem válaszolok azonnal, előbb átgondolom, miről és mennyit mesélek. Egyelőre maradok az egyszerű, kurta, de igaz tényeknél.
- Egy olyasvalakit eresek, aki jártas az alvilági körökben, kiváltképp ha orgyilkosokról van szó. Akitől a tippet kaptam, azt mondta, itt bújt el az erdőben, mert forró lett a lába alatt a talaj. De kezdek kételkedni ebben. Az pedig, hogy rosszabb vagy sem, attól függ, mit végez minden nap. - hacsak nem kapok kérdéseket az illetővel kapcsolatban, vagy hogy miért fontos ez nekem, csendben falatozva hallgatom végig Haradiont. Más biztos szégyennek venné, hogy a saját népemről alig tudok valamit, magamban csak úgy könyvelem el, ma is tanultam valami újat. Habár, igazából magam sem tudom, minek vallanám magam. Nem embernek, ez biztos, de igazán elfnek se mondanám magam, valahol a kettő között lebegek. Vagy ahogy egy kedves "jó akaróm" megjegyezte, két szék közül a földre.
- És kis sebesítette meg? Shemlen, törpe vagy kunári? - nézek rá kíváncsian, majd megrázom a fejem. - Bocsánat, ez tapintatlan volt. - a kérdés nagy meglepetésemre csak úgy kibukott belőlem. Bosszút állni az szokott, akit szintén veszteség vagy sérelem ért, ezt már saját tapasztalatból tudom. elmerengve nézek a tűz lobogó lángjaiba. Mióta úrnőm meghalt és elhagytam a házat, senkivel nem beszélgettem igazán, legfeljebb felületes csevejekbe bonyolódtam, és csak most érzem, mennyi minden rág belülről. Más kérdés, hogy ezt nem zúdíthatom rá csak úgy akárkire. Viszont az is igaz, dolgom végeztével valószínűleg soha többé nem látom majd ezt az elfet, így ha el is kotyogok valamit, sok bajom nem származhat belőle.
- Tudja... kicsit hasonló cél vezérel, bár nem vagyok benne biztos, hogy a miértekkel egyetértene. Engem shemlenek neveltek, hogy miért, az lényegtelen. Nem voltam családtag, de jó sorom volt. Viszont a nőt, akit felnevelt, megölté. Pontosabban megölették, én pedig megesküdtem, hogy viszonozom a kölcsönt annak, aki lesújtott, és annak, aki fizetett érte.

- Alvilági körök, sötét ügyleteket űzők mindenhol vannak, legfeljebb más köntösbe bújtatva. Ezzel még nem is lenne akkora probléma, tudok... alkalmazkodni. Az idegen terep az, ami a legnagyobb hátrány. - csóválom a fejem. Azt inkább nem teszem hozzá, hogyha azt vesszük, orléziában én is egyfajta alvilági figuraként voltam felfogható. Csak nem az utcán, hanem a hatalmasságok között. Megfigyelni, kémkedni, fogást találni, ez mindennapos feladat volt. De nem panaszkodhatom, nem a legalja módszerekkel kellett dolgoznom, arról nem is beszélve, hogy úrnőm neve védelmet is adott, még akkor is, ha valaki fülön csípett.
- Akit keresek egy kicsit alacsony, köpcös, tar fejű férfi, bozontos szakállal, karmolás nyommal az arcán. Nem fereledni, de nem tudom, honnan származik, enyhe akcentussal beszél. Ő maga nem vadászik, inkább olyan kapcsolattartóféle, de veszedelmes alak hírében áll.
- Egy jó történetre mindig vevő vagyok, és ez érdekes harcnak hangzik. - bárd létnek ezt a részét szeretem igazán. Zenélni, történeteket előadni, vagy újakat meghallgatni. A mesélést viszont itt inkább mellőzöm, hiszen orléziai hősök meséit ismerem, itt Ferledenben ilyet előadni nagyjából nyilvános öngyilkosságnak felelne meg. A helyi történeteket pedig még alig ismerem, és valljuk be, kis fenntartásom is van azokkal kapcsolatban. De hát majd meglátjuk, miket örökítettek meg az itteniek, mihez mennyit költöttek hozzá.
Az orléziaikkal kapcsolatos megjegyzésre azonban felnevetek, hangom egyszerre vidám és cinikus.
- Azért ilyen messzemenő következtetést nem kell levonni. Aki felnevelt, a ritka fajta volt különcnek is nézték. Törődött velünk, igen, jól bánt velünk, ez is igaz, de a magunk feladata és célja is meglett, ahogy felcseperedtünk. Voltunk néhányan elfek is, de azért az embergyerekek voltak többen. Ez gondolom természetes, az volt a meglepő, hogy mi hegyesfülűek is ott voltunk. Érdekes élet volt. - és bonyolult is, de utólag visszagondolva éreztem és szerettem. Sokszor kellet színészkedni, olykor tűrni a vendégeink meglehetősen másfajta viselkedését, de amikor nem kém és megfigyelő voltam, amikor nem volt egyetlen más nemesi ház tagja sem jelen, kifejezetten jó és felszabadult hangulat volt. Furcsa, és nem tudom, hogy volt ez lehetséges, de az évek során összecsiszolódtunk. Majdnem, mintha tényleg egy család lettünk volna.
- Féltékenység... érdekes gondolat. Talán így van, vagy csak az, ha van valaki, akit eltiporhatnak, az egyfajta felsőbbrendűség érzetet ad. Elvégre a többség felfelé akar törni, de mindenki nem lehet a csúcson. Így hogy ne hőbörögjön a legalsó réteg, kellenek valakik, akiket ők is taposhatnak. Vagy hajthatja őket a félelem is.