Nyugati erdőrész

-Senkivel, amíg én itt vagyok - felelem Thelion kedvesen cinikus morgolódására elszántan, kicsit talán túl elszántan is, ha hozzá vesszük, mekkora baltát szorongatok a kezemben éppen. A csodálkozására, hogy éjfattyak vesznek minket körül, csak megvonom a vállam a lépcső megmászása közben.
-Szürke Kamarás vagyok. Oda mennek, ahol én vagyok.
Melira szavaira nem felelek semmit. Ha azt csinálja amit mondok, az már fél siker, nem vagyok telhetetlen, hogy azt akarjam úgy csináljon, mint aki egyet is ért velem.  

Ahogy az sem lep meg, hogy ezek ketten anélkül rontanak rá az ellenségre, hogy megbeszélnénk ki merre mozog. Nos, igaz, hogy az én tervem sem lett volna sokkal bonyolultabb annál, hogy addig ütjük őket, amíg minden ellenség meghalt, de azért jó lett volna tudni, ki merre támad. Így viszont csak nézem, ahogy tündérke a csillagszórójával felgyújtja az íjászt, Thelion meg megpróbálja kivágni azt a két tuskót, én pedig ezek után indulok meg, és kerülök a páncélomat viselő alak mögé, hogy a baltámat a lábába akasztva nagyot rúgjak a lapockájába, esés közben pedig lekapjam a kardot a hátáról.
-Élethű - vetem oda gúnyosan.
~Főleg ez a rész...~
-Thelion! - És már dobom is felé a zsákmányolt kardot, ami talán jobban fog állni a kezében, mint ez a kényelmetlenül nehéz csatabárd, melynek súlyát a lábaimnál heverő alak is megtapasztalhatja hamarosan. Ha már itt vagyok, elveszem tőle a saját kardomat is, és a pajzsom is a kezembe kapom. Így máris jobb a helyzet. Elszántan, kissé mániákusan mérem fel a csatateret.
~Hova is bújt az a muzsikus??~

A csata közben meglepően jól halad. Az ellenség abszolút nem számított rá, hogy 3 félőrült rájuk ront, így a fél banda máris hasznavehetetlen. Az a törp, aki eddig megúszta komolyabb sérülések nélkül ordítva borítja fel az asztalát, úgy intézve, hogy lehetőleg Thelion lábára essen az, aztán jó berzerker módjára fejjel rohan előre a férfi gyomrának, még mielőtt az megkaphatná a kardot, és ha sikerült földre vinnie, akkor a feje fölé emeli a baltáját, és úgy készül lesújtani rá.
A hegedűs közben hála a teremtőnek abbahagyta a zenélést, és helyette inkább a tarisznyájához rohan, hogy előkotorjon belőle néhány öklömnyi, narancssárgás üvegcsét. Nos, a robbanóbomba is egy előrelépés tőle, nem igaz?
Ami a kunárit illeti, ő még szépen nyugodtan hajt egy szamárfület a könyvébe, aztán leteszi azt a földre, majd az asztalát felkapja, és felém hajítja. A pajzsommal hárítom, de így is a hátamon kötök ki. Mire felállok, már a kétkezes pallosával tart felém, s ő még páncélt is visel.
~Miért kerülök mindig ilyen helyzetbe?~

Thelion és Alistair egész jól állták a sarat, úgyhogy én mindeközben sikeresen tudtam közelebb jutni a fogolyhoz, aki még mindig a láncait próbálta leszedni magáról, miközben egyre riadtabban sikoltozott, bár szerintem ennél még az is hatékonyabb lett volna, ha lerágja a kezeit, és úgy szabadítja k magát. Út közben mindenesetre egy pillanatra meg kellett állnom, mert észrevettem, ahogy Theliont a földre sodorta az egyik törpe, és már épp lesújtani készült rá hatalmas fejszéjével. A villámgömb a háta közepét érte, és bár tudtam, hogy a csinos páncélja miatt, amit viselt, ez aligha okozhatott komolyan sérülést, azt azért, hogy jócskán megszédült tőle, még a fejsze is oldalra csúszott, ha nem is ejtette el, de úgy legfeljebb a kőpadlót karistolhatta fel vele. A többit Thelionra bíztam, mert a röpködő fegyverek, boros üvegek, meg miegymás között az elf lány a legkevésbé sem volt biztonságban, így is volt, hogy csak centiméterekre kerülte el az akár halálos kimenetelű becsapódás. Ezért aztán az oldalára borítottam az egyik asztalt, és úgy toltam elé, hogy a lábai érjék a falat, így tűrhető fedezékül szolgált neki, de hogy biztosra menjek, egy másik asztalt meg fejjel lefelé borítva, nagy nehezen feltornáztam az előző oldalára, hogy felülről is védve legyen a padlón kuporgó rabnő, aki bár abbahagyta a szánalmas menekülési kísérleteit, láncai mégis hangosan csörögtek, olyan hevesen reszketett.
-Nem lesz semmi baj - paskoltam meg a felülre pakolt asztal lapját. - Most már nem fognak bántani, a legrosszabb esetben is csak meghalsz velünk. 
Amikor észrevettem, hogy nem túl messze tőlem az egyik miket dugdosott a tarisznyájában, amiket úgy tűnik, kedve támadt még használni is, rájöttem, hogy ha ez így megy tovább, akkor hamarabb igazolódik be a jóslatom, mint hittem volna. Varázslat nélkül lendítettem meg a mágusbotom, és a muzsikus fejhangú visítással kapott a két lába közé, mielőtt térdre zuhant volna elejtve a tarisznyáját, ami azonban nem érhetett földet, ugyanis annál hamarabb kaptam el. 
-Alistair! - kiáltottam a férfira, és a földön felé csúsztattam a csomagot, mert bár nem értettem a benne lapuló bombák használatához, azt valahogy nem hittem, hogy jó ötlet lenne dobálni őket, amíg mi is a közelben vagyunk.
Utána visszahúzódtam az asztal-barikád elé, hogy előreszegezett bottal védjem az elf lány rejtekhelyét. Hamarosan farkasszemet is nézhettem a közben kínkeservesen feltápászkodó, de még mindig az ágyékát szorongató férfival, aki épphogy nem habzó szájjal indult meg felénk.
-Szóval így állunk, te elf szuka - hörögte felém. - Végig ez volt a terved.
-Mindig lenyűgöz, hogy ti emberek, milyen szikrázó intelligenciával bírtok - gúnyolódtam egyre erősebben szorítva a botomat. 
-Ha megöltük a barátaidat, téged is kiláncolunk a kiscsibe mellé, de veled nem leszünk olyan gyengédek, mint vele. De azért kíváncsi vagyok, melyikőtök fog jobban vonaglani.
Haragtól összeszűkült szemekkel figyeltem a közeledését, és úgy éreztem, most akkor is tudnék tüzet okádni, ha nem lennék mágus. 
-Ó, ezt imádni fogom - suttogtam halálos nyugalommal, ahogy felkészültem az összecsapásra.

Úgy láttam kellően megleptük a banditákat, akik ezzel hátrányba kerültek, míg fel nem fogták, hogy csak hárman vagyunk, de akkorra már legalább ketten harcképtelenek voltak és végre kard került a kezembe Alistair jóvoltából és megszabadulhattam a csuklótörő baltától, amit már amúgy sem tudtam volna felemelni.
Ráadásul a másik törpe sem tétlenkedett, míg én a társával foglalkoztam és alig bírtam elugrani a nehéz, tömörfa asztal elől, melyet majdnem rám borított, de ezzel még nem fejezte be, mert átkapcsolt berzerker módba és úgy rontott nekem, mint egy dühös bronto.
Sikeresen estem hanyatt ő meg rám, a kardom a testem alá szorult, így azt esélyem sem volt használni, a fejem fölé emelt éles balta, meg nem sok jóval kecsegtetett. A törpék bár magasság nem valami nagyok, de erőben bőven kárpótolva vannak e hiányosságuk miatt, így ugyan igyekeztem megragadni a kezét, amellyel lesújtani készült, de ez nem valószínű, hogy megakadályozta volna, hogy szétloccsantsa a fejem, mikor hirtelen megrándult a teste és a fegyvere a fejem mellett csapódott a földbe, megszabadítva pár hajtincsemtől.
Nem tudtam mi történt, bár volt egy sejtésem, viszont nem pazarolhattam találgatásra az időt, hanem felrántottam a lábam és nagyot rúgtam a kis gnóm hátába, így az egyensúlyát vesztve átbucskázott a fejem fölött, én meg már pattantam is fel a kezemben a karddal, amit a még mindig szédült törpe nyakába mélyesztettem, mielőtt magához tért volna.
Gyorsan körül néztem, hogy kinek kell esetleg segítség. Melira nem tűnt túlságosan elveszettnek, ahogy a vörös fejű zenésszel nézett farkas szemet, viszont Alistair talán nem volt egy súlycsoportban, főleg a páncélja nélkül az őt fenyegető kunárival, így feléjük indultam, de még előtte sikerült megszereznem a sarokba hajított íjamat és a nyilaimat, amelyből egy fagysebzést okozót, rögtön bele is eresztettem a harcosba, ami ilyen közelről nem volt nagy kunszt és ezzel talán Alistair dolgát is megkönnyítettem. Ha ez nem volt elég, akkor a karddal is kész voltam segíteni. Menet közben meláttam az felborult asztal előtt egy kulcscsomót, ami a béklyók kulcsainak tűnt, így azt felkapva Melira felé dobtam, hiszen ő volt legközelebb a lányhoz.
- Ezzel kiszabadíthatod!

Nem mondom, előfordul néhányszor, hogy összeszorított fogakkal reménykedem, hogy egyik társam sem veszti el a fejét szó szerint az ellenség keze által, vagy épp kiguvadó szemekkel meredek a fél másodpercnyi szabadidőmben, amikor az egyik elkezd fészket rakni, vagy mi a nyavalyát csinál ott a sarokban az asztalokkal, de összességében úgy tűnik egész jó csapat vagyunk mi hárman. Olyan jól kiegészítjük, és támogatjuk egymást ebben a küzdelemben, hogy szarvakkal díszített Kunári máris ellenállhatatlan vágyat érez rá, hogy letörölje az idióta magabiztos vigyort kétkezes csatabárdjával a vezetőnk képéről, aki úgy tűnik szerinte én vagyok....pazar!
A halott törpék persze sokat nem tehetnek Thelion akciója ellen, így amíg pajzsomról nagyokat szikrázva pattan arrébb egy kard, már repül is a fagynyíl, deressé téve az óriás vállát, és ezzel elég időt hagyva nekem, hogy kicsit hátráljak tőle. Közben a lábamhoz csúszik egy tarisznyányi robbanó bomba Melira irányából, mire kíváncsian tekintek felé. Általában nem tartom magam könyörtelennek, de ha valaki megérdemli, hogy az a boszorka felügyelet nélkül elszórakozzon vele, az ez a rohadék, aki most megcsavarja hegedűje nyelét, kihúzva a hangszerbe rejtett pengét.
~Mi? Oké...nem is tudtam, hogy ilyen van...lehet ezért szólt így?~
Ahogy a hat hüvelyknyi tőrt két kézzel a feje fölött tartva próbál Melira-nak rontani a bárd, én lábbal felemelek egy vörös gömböt, és ellenségem kifehéredett vállának rúgom azt, lángba borítva őt. Hidegre meleget. Sosem láttam ilyet, de ellenségem üvölt fájdalmában, kardja pedig újra lesújt, ahogy egész testével előre lendül. Alig tudok hátra ugrani előle, és csak a szerencsémen múlik, hogy egy mélyebb vágás helyett nem csapta le az egész karomat. Minden esetre ez után rajtam a sor, hogy viszonozzam a védelem nélkül maradt óriás kedvességét. Mire Thelion ideér, pont láthatja a Kunári fejét lehullani kardom által.
-Neki segíts - mutatok Melira felé, aztán felszisszenek újra feltörő fájdalmamban. A pajzsomat szorongató kezemet rendesen elkapta a mocsok, és rendesen vérzik.

Persze megtehettem volna, hogy őt is lángba borítom, de vessenek meg érte, sok elszámolnivalóm volt vele. Főleg, amikor az asztal mögül bátortalanul kikandikáló elf lány felszakadt szájára néztem, és felrémlett, mennyire tépett is volt már a ruhája. 
-Hozzád ért? - néztem le rá, de ijedt pillantáson kívül nem kaptam más választ, ezért megismételtem a kérdést, amire már megremegett a szája, és felzokogva visszahúzódott a sebtiben összetákolt fedezéke mögé.
Elsötétülő tekintettel fordultam vissza a semmirekellő férfihoz, aki már lendítette is a kezét, hogy egy bőven elnagyolt karmozdulattal hosszú sebet ejtsen rajtam. Felteszem, nem is célzott igazán, csak valahol meg akart sebesíteni. Hát nem jött össze neki. Elhajolva léptem félre, így kis híján a falnak csapódott, de még időben meg tudta állítani az ütközést a kezével. Így azonban pont a barikád mellé ért, és pont ráláthatott az elf lányra. A szája gusztustalan vigyorra húzódott, és miután csókot dobott az asztalok mögött vacogó lánynak, ismét felém tekintett, hogy folytassuk az összecsapást, de ez a pár másodpercnyi figyelemkihagyás nem csupán ahhoz volt elég, hogy a dühöm a sokszorosára csapjon a látványtól, de neki is ronthassak. 
Kése a csípőmet érte, végre sikerült felhasítani rajtam a bőrt, de a sérülésem tűrhető volt, ráadásul még mindig jobban viselte, mint ő, amikor ujjamat a szemébe mélyesztve félig megvakítottam. Üvöltése hidegen hagyott, a kezéből kihulló kés azonban már nem. Nyomban lehajoltam érte, és egy gyors suhintással átvágtam az inakat a térdhajlatában. Amint kínok közt vergődve a földre zuhant, a kíméletlenül a vállába rúgva fordítottam a hátára, majd mágusbotomat a szájába vágva kis híján lenyomtam a torkán. 
-Most már te is tudod, milyen érzés - sziszegtem neki oda egyre jobban ránehezkedve a botomra, de mielőtt még ebbe halt volna bele, végre kiengedtem belőle a lángcsóvát, ami belülről égette szét az alávaló szörnyeteget.
Dolgom végeztével aztán felegyenesedtem, rúgtam bele egy utolsót, aztán visszamentem az elf lányhoz. Elhúzva a súlyos asztalokat letérdeltem mellé, és kipirosodott arcát két tenyerembe fogva közelebbről is megvizsgáltam, hogy egyben van-e.
-Most már nem lesz semmi baj - mondtam neki még mindig mogorván, de azért igyekezve bátorító hangot megütni. - Visszaviszünk a vőlegényedhez, és...
Ekkor felnyüszítve a nyakamba ugrott, és már megint bőgni kezdett. Úgy reszketett, hogy én is remegtem tőle, de ez még nem zavart, inkább az, hogy nekem már nagyon mehetnékem volt, de ez a lány nem volt kisgyerek, mint, amit a múltkor Thelionnal találtunk, őt nem tudtam felemelni. 
-Most mi van már? -motyogtam értetlenül, miközben hiába nyújtózkodtam a kulcsok felé, amiket Thelion előzőleg odadobott nekem, és most gazdátlanul hevertek a földön, mert a lány szorításától nem értem el őket. - Meghaltak, már nem bánthatnak. Menjünk már. Ne bömbölj már, engem úgysem hat meg. Tartogasd a vőlegényednek, ő ígérte meg, hogy érdekelni fogják az ilyen szánalmas gyengeségeid. 
De persze vigasztalhattam én, ahogy csak bírtam, úgysem volt képes lecsillapodni. 
-Ó, a Teremtő áldjon már meg, mennünk kéne! Eressz már el! Mi ütött beléd? Győztünk, nem érted? Szedd már össze magad, és... Ja, várj, a láncaid! Emiatt picsogsz, ugye? Állati hatásos, mondhatom, ettől minden zár kinyílna! Nyugodj már meg, mindjárt leszedjük rólad, emiatt igazán nem érdemes bőgnöd. Segítsetek már! - néztem Thelionra és Alistairre. - Itt hisztériázik pár hülye lánc miatt, ahelyett, hogy örülne, hogy megöltünk mindenkit. Na, csináljatok már valamit! Szedjétek le róla a bilincsét, akkor majd lecsillapodik.

A kunári az utolsó pillanatban elmozdul, így bár a nyilam eltalálja, de csak a vállát és így a fél oldala deresedik le tőle, míg Alistair-nak legalább van egy szusszanásnyi ideje, hogy eltáncoljon a gyilkos csapásai elől.
Mivel ez csak ideig-óráig lassítja le csak a hatalmas termetű banditát, így már indulok, hogy besegítsek a lovagnak, mert látom, hogy a lövésem ellenére alig törik meg a kunári lendülete és a következő pillanatban már meg is sebesíti az embert.
~ Ennek nem lesz jó vége! ~ lépek feléjük, hogy magamra vonjam a figyelmet, de erre már nincs szükség, hiszen Alistair kezében is megvillan a kardja és a kunári feje a lábom elé hullik vért fröcskölve magából, majd az egyik halott törpének ütközve állapodik meg, üveges szemei vádlón merednek a mennyezetnek.
- Szép! – meredek először a torzóra, majd az emberre, mert a nadrágom alaposan elázott a vértől, de aztán máris arra fordulok, ahol Melira állt szemben a „zenészünkkel”, aki már közben átment vérengző gyilkosba, legalábbis a vicsor az arcán és az éles tőr a kezében ezt mutatta.
De ma úgy látszik mindenről lekések, mert a lánynak sem kellett a segítségem és amilyen hatásosan és rutinosan végzett azzal a féreggel, egészen mosolyt csalt az arcomra, de azt rögtön le is töröltem róla, ahogy rám nézett, nehogy még azt higgye, hogy elismerem amit tesz.
Az elf lány reakciója csak abban lep meg, hogy Melira-t szemeli ki magának, hogy a vállán sírja ki magát. Azt hiszem nála rosszabb vigasztalót és bátorítót nehezen találhatott volna, ami annak szavai gyorsan be is bizonyítanak
A szememet megforgatva lépek a földön heverő kulcsokhoz és nyitogatom ki a béklyók zárjait.
- Nyugodj meg Lethallan! Halam sahlin! Most már minden rendben lesz, a vőlegényed oda kinn vár. – állítom fel, hogy megszabadítsam Melira-t, hiszen látni, hogy nem tud mit kezdeni ezzel az érzelemkitöréssel.
- Ha csak bántani tudod, akkor attól nem fog jobban lenni. – nézek a máguslányra fejcsóválva. – Nem mindenki olyan keményszívű, mint te.
Ha a lány megnyugszik, akkor elengedem és igyekszem összeszedni a holmimat, amit elvettek tőlem.

Pajzsomat a hátamra kapom, kardom pedig visszakerül a hüvelyébe, mielőtt a páncélzatomhoz sétálnék, súlyosan vérző vállam markolgatva. Eltart egy darabig, amíg magamra öltöm, de kizárt, hogy itt hagyjam. Utólag belegondolva, nem nagyon reagáltam a dicséretre, amit Thelion-tól kaptam, gondolom mert olyan idegen az érzés, hogy még nem volt időm megtapasztalni, hogyan kell ilyenkor reagálni. Ez, vagy szerintem a nyakcsonkjából készített szökőkút nem szép. Minden esetre amíg az Elf férfi kiszabadítja a megláncolt foglyot, én a másik kezem Melira vállára teszem, hogy kicsit arrébb húzzam a fogolytól, és válthassak vele pár szót, halkan.
-Nem öltünk meg mindenkit. Volt velük valami tetovált arcú nő is, és még vagy fél tucat kocsmatöltelék, akiket nem látok itt sehol. Ha a kislány kisírta magát, szükségem lesz rád, hogy kitereljük innen a foglyokat, mielőtt a többiek rájönnek arra, hogy mi történt itt.
Tudom, tudom, szokatlan ez tőlem, de vészhelyzet van, meg kell próbálnom Melira nyelvén beszélni amennyire csak tőlem telik. Másfelől, baromira fáj a vállam, komolyan mondom, le tudnám harapni valakinek a fejét.
-Ó, Thelion... készülj, sietnünk kell.

A cellákhoz visszaérve a többi fogoly még mindig ott vár ránk. Nem tudom, hogy ez anank köszönhető, hogy hallgattak rám, vagy csupán arról van szó, hogy valakinek itt igaza volt, és túlzottan félnek megmozdulni nélkülünk, de hajlok az utóbbi felé. Halla vagy ki minden esetre zokogva ugrik a vőlegénye karjaiba, én pedig a sötét lépcsőt kezdem kémlelni, közben pedig Thelion felé húzódom.
-Már lemásztak. Ha nem sietünk, nemsokára hallani is fogjuk őket, úgyhogy ha szerinted meg tudod találni azt a rejtekajtót, rajta. Ha...
Hirtelen felkapom a fejem. Egy hang suttog hozzám, egy hang, amitől a legtöbb embernek felállna a hátán a szőr, és kivételesen nekem sincs kedvem különcködni.
-Ez gyors volt...nem szabad idevezetnem őket. Te vidd ki őket, én addig visszamegyek a hulláinkhoz.
Újra megragadom a kardom markolatát és már indulok is vissza, az egyre erősödő csatazaj felé.

A sötét lépcső teteje felé haladva a gyökérzet egyre sűrűbb és sűrűbb. A folyosó amihez vezet otthont ad jó néhány csontváznak, melyek sűrű porban hemperegve fekszenek a  földön évszázadok óta, leszámítva azt a néhányat, ami nem is olyan régen került ide. Ha tovább haladtok, a csoport elé előbb utóbb egy farönk vágódik ki, miben hamarosan felismerhetitek egy Sylvian karját.
-Hova-hova kicsi elfek? - Kérdi a bőrpáncélos rabszolga kereskedő, háta mögött az elf varázslóval.
-A buli még csak most kezdődik!
A varázslónő ekkor felétek int, és a gyökerek életre kelnek, ezernyi csápként nyúlkálva mindenki után, azzal a céllal, hogy kígyóként tekeredjenek a teste köré, és úgy szorítsák a falhoz a szökni próbáló szolgákat, és persze megmentőiket.

Ami engem illet, meg sem vártam odalent, mit szól bárki ahhoz, hogy egymagam indulok fel, bár kétlem, hogy ellenkeztek volna. A csatazaj egyre nyugtalanítóbb, ahogy a sutyorgások is, mik hallatán magam elé emelem a pajzsom, épp időben, hogy elhárítsak egy a sötétből előbukkanó baltát. Gazdája, egy csorlák már rohan is felém, ám csak azt éri el, hogy lábát vesztve zuhanjon hátra. A mögötte érkező társát a pajzsommal préselem a falhoz, és szúrom a át a fejét a kardommal, mielőtt bármit tehetne ellene, aztán hagyom a hulláját összerogyni, mielőtt a sötétbe ordítanám:
-Csak ennyi telik tőletek, gyáva férgek? Gyertek! ITT VAGYOK!!!
Ekkor a sötétben egy fáklyás alak jelenik meg, legalább fél tucat csesznye társaságában. Itt azért már nyelek egyet.
~Ha jobban belegondolok, gyertek csak egyesével, nem sietünk sehova igaz...~
-Á, a pokolba veletek! Mire vártok? Vörös szőnyegre???

-Nem bántottam. Ami azt illeti megvédtem azoktól, akik tényleg bántották, ha nem vetted volna észre - vetettem oda Thelionnak, majd felé nyújtottam a lányt. - De tessék, vidd, ha akarod. Nekem nem kell.
Hacsak Thelion nem lökte vissza, a bilincseitől megszabadult lány már az ő vállát sírt tovább, én pedig végre fellélegezhettem, de csak addig, amíg meg nem láttam Alistair karját.
-Úgy tudtam, hogy téged nem lehet két percre egyedül hagyni - morogtam, miközben elálltam az útját, hogy még egy kicsit várjon. 
Széles karlendítéssel hívtam segítségül a mágiámat, hogy meggyógyítsam, de a sebe túl mély volt, ezért teljesen nem tudtam összeforrasztani. Viszont így is szép munkát végeztem, alig maradt ott egy kis karcolás. Ha pedig ezért még nyavalyogni merészelt nem éppen a legbarátságosabb pillantásomat döftem a szemébe.
-Ezzel már elleszel - jelentettem ki, és elengedtem a kezét. - Ha kijutottunk, keresünk rá gyógyfüvet, addig ne piszkáld, ne vakargasd, ne nyalogasd, ne vegyél ki belőle semmit, ne tegyél bele semmit, egyáltalán ne is nézz rá! És tudod... legyen ez mára elég!
Szavaira komoran bólintottam, hiszen nekem is feltűnt a létszámhiány, de a többi nagyon nem harcos elfet még akkor is útjára kellett eresztenünk, hiszen már így sem értettem, miért voltak még mindig itt. Ez persze korántsem volt olyan egyszerű, mint hittem.
-Fogná valaki a hajamat, amíg hányok? - fintorogtam, ahogy a fiatal jegyespár egymás karjaiba ugrott.
Alistair megjegyzése azonban még ennél is fontosabbnak bizonyult, úgyhogy inkább arra koncentráltam (ami nem volt nehéz, mert még ezzel is szívesebben figyeltem, mint a cukormázas becézgetésre meg a cuppogó csóközönökre).  
-Na, csak nem? - vontam fel a szemöldökömet. - Jól van, Thelionnal mi kipateroljuk őket, te meg menj játszani az ölebeiddel. És Alistair...
Már a nyelvem hegyén volt, hogy megkérjem, vigyázzon magára, de aztán inkább gyorsan hátat fordítottam neki, és út közben kiáltottam neki vissza:
-Még egyszer nem foltozlak össze, úgyhogy ha vagy olyan szerencsétlen, hogy megint megsérülsz, azt ajánlom, halj is bele, mert nekem mára elég volt a töketlenkedésedből!
Sokat nem rágódhattam azon, hogy vajon jó ötlet volt-e magára hagyni Alistairt, és Thelionnal meg a többi elffel jönni, mert viszonylag gyorsan akadályba ütköztünk. Nem is egybe. 
-Mertem remélni - szűkültek össze a szemeim.
A csápok támadására azonnal félre ugrottam, és a tenyeremből lángokat fújva átmenetileg hatástalanítottam is őket. Ezzel időt nyertem, hogy közelebb szökkenjek az ellenfeleinkhez, bár sokáig nem jutottam, ugyanis még épphogy meglendítettem az öklömet a férfi felé, a mágusnő is támadásba lendült. Csak addig pazarolta rám a figyelmét, amíg lebénítva sóbálvánnyá dermesztett, aztán megint Thelion felé fordult, a nagydarab férfira bízva, aki vigyorogva indult meg felém, kihasználva, hogy a szememen kívül mást nem tudtam mozgatni. 
-Hát most mit csináljak veled, kicsi lány? - hajolt le hozzám, én pedig egészen biztosra vehettem, hogy a nevetése attól lett ilyen harsány, hogy pontosan tudta, mennyire idegesít ez a helyzet, ami ha csak átmeneti is volt, majd szétvetett tőle a düh.
Ujjai kimondottan gyengéden cirógatták az arcomat, ahogy közelebb hajolt, de aztán a kezébe kapott tőr hegyét korcsolyáztatta a bőrömön, ami bár nem sebzett meg, azért eléggé fenyegetően hatott.
-Lehet, hogy téged a végére hagylak - susogta még mindig irritálóan vigyorogva. - Ha végig ilyen engedékeny leszel, kimondottan élvezetes lesz a... ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! 
A lendületet már mozdulatlanul is gyűjtöttem, így amikor megtört a varázs, szinte nekizuhantam a férfinak, és kitátott számmal egyenesen a nyakát kerestem, ahol irgalmatlanul nagyot haraptam belé. Sajnos nem elég nagyot, hogy belehaljon, de elég nagyot ahhoz, hogy a fájdalomtól megtántorodva összeessen, és alkalmam nyíljon mögé kerülve kirántani a hüvelyéből a kardját.
-Jól mondtad - vicsorogtam rá, miközben a nyakához szorítottam a kardja hegyét, hogy még véletlenül se jusson eszébe mozdulni. - Tényleg kimondottan élvezetes lesz!

Míg én a lánykát próbáltam magához téríteni a sokkból és Melira gyengédnek nem mondható szavaiból, azért fél füllel hallottam, amit Alistair mondott neki és teljesen egyet kellett vele értenem, ami meglepő, mert embernek ezt még nem sikerült elérnie egyszer sem. Kezdek elgyengülni vagy mi?
- Tőlem mehetünk. – vontam meg a vállam és a lányt a várakozó elfek felé kezdtem terelgetni, amíg a mágus lány a kezével gyógyított és a szavaival idegeket vágott.
A kiszabadított leányzó megkönnyebbülve zuhant a párja nyakába és ezzel végre én is felszabadultam, és megigazítottam a fegyvereimet tettre készen, mert a mozgolódásból ítélve, még tényleg nem mondhattuk el, hogy vége van a történetnek.
Én is arra néztem, amerre az ember, mikor megéreztem a kezét a vállamon.
- Ha még meg van, akkor meg fogom találni. – bólintok a szavaira, de aztán furán pislogok rá, ahogy hirtelen elhallgat- Idevezetni? – húzom fel a szemöldököm, de aztán leesik kikre gondol, hiszen már emlegette őket. – Ide jönnek? – kapom vissza a fejem a sötét alagút felé. – Egyedül mész vissza? Te megőrültél! – suttogom még, de már csak a hátának.
Kicsit habozok, de nem hagyhatom cserben a foglyokat sem, így aztán végül elindulok az itt-ott félig beomlott, a gyökerek által már visszafoglalt alagútban, ahonnan a légmozgást is érzem.
Látszik, hogy régóta nem használta senki rendeltetésszerűen, bár pár frissebb hullába is belebotlunk, ami azért óvatosságra int, ami mint kiderült nem is volt hiába, hiszen alig bírom kikerülni az elém vágódó vaskos ágat, ami egy Syvian-hoz tartozik.
Az ismerős hangra pedig már repül is ki a kard a helyéről, hogy a férfi torkának szegezzem, de a gyökerek mozgolódására kénytelen vagyok hátrébb ugrani, és majdnem elbotlom az egyik már gúzsba kötött elfen, de még talpon maradok.
Látom, hogy Melira nekiugrik a főnöknek, de aztán lebénul és nem kell sok ész hozzá, hogy rájöjjek ez az áruló boszorkány műve, aki mintha csak megérezné, hogy őt szemeltem ki magamnak felém indul.
- Végzek veled te áruló ribanc! Ma halam! Ar tu na'din! – kiáltok rá, majd eldobom a kardot és már kezemben is a felajzott íjam, amivel egymás után két nyilat is a nő felé küldök gyorsan, amiből remélem egy eltalálja és, amíg a hideg lebénítja, a tőröm megtalálja a szívét.
Most nem törődök semmi és senki mással, mert tudom, hogy ő a legveszélyesebb és a halála nagyban megoldaná a gondunkat és egy piszkos árulóval is kevesebb lenne.

Bevallom, kissé gyanakodva méregetem Melira-t, amikor elém ugrik, és valami bűbájjal kezd felém hadonászni, ami a kedvesnek nem mondható szavaival együtt arra enged következtetni, hogy egy élve hamvasztással igyekszik véget vetni a szenvedéseimnek. Nem tudom, hogy végül miért bízom benne annyira, hogy hagyjam, tegye amit akar, de nem bánom meg. A fájdalom tovaszáll, és egyszerre egész normálisan tudom használni a karomat. Hálásan mosolygok rá, és így már jóval gyorsabban öltözöm páncélba, hogy mára tényleg elég legyen ennyi ebből.
-Köszönöm - Felelem suttogva, nehogy valaki más is meghallja.

Az már egy kicsit sem lep meg, hogy az egyik elf őrültnek néz. Ha egészen őszinte akarok lenni, én sem vagyok elragadtatva az ötlettől, de mit tegyek? Ez a dolgom kamarásként, a testemmel védeni a többieket a szörnyetegektől. Komolyan, már csak egy Griffin hiányzik alólam. Thelion szavaira nem felelek, ám Melira szokott kedveskedésére megtorpanok, mielőtt felszaladnék a lépcsőn, és vigyorogva fordulok vissza:
-Ja, te is pukkadj meg!


Amíg én odafent viaskodom a rám törő szörnyetegekkel, a többieknek sincs könnyű dolga. Igaz ugyan, hogy imádkozom érte, megtalálják azt a kijáratot, arról viszont elfelejtkezem, hogy közben ne fussanak még nagyobb veszélybe. Melira persze nem találkozott még olyan férfival, aki ne őszült volna meg tőle szinte azonnal, így senkit sem lep meg, hogy támadója a fogait csikorgatva, egy pengével a torkánál térdel a nő lábainál. Egy ideig farkasszemet néz az elfel, várva a megfelelő pillanatot.
Thelion lövései közben eltalálják a mágust, kinek egyik karja hasznavehetetlenné válik, másikkal pedig alig tudja megtartania botját. Két energiagömböt is kilő a felé rohanó Thelion irányába, de az egyik nagyon messzire elkerüli őt, a másik pedig épp csak a vállát súrolja. Már épp készítené a következő támadást, mikor a vártnál gyorsabban jelenik meg előtte ellensége, annak tőre pedig a szívében. Hatalmasra tágult, hófehér szemekkel mered maga elé, aztán mielőtt még örökre eszméletét vesztené, elereszti utolsó varázslatát. Hatalmas robbanás rázza meg a termet, a lábaitól kiindulva, mely messze repíti őt, és Thelion-t is. Erre várt a bőrpáncélos, és mivel szerencsevadászként a piszkos harcmodor nem ismeretlen a számára, gyorsan kirúgja Melira lábát, majd hátrébb ugrik előre, és kihúzza a másik kardját.
-Általában nem szeretek játszani az étellel, de veled kivételt teszek!
Ebben a pillanatban az idézett Sylvian felordít, és hangos, földrengést előidéző vágtával indul meg teremtője gyilkosa irányába. Nem úgy néz ki, mint aki köszönetet fog mondani Thelion-nak.

Ami engem illet, egész jól állom a sarat, és szerencsére a páncélom is. Nem mondom, pár helyen azért fáj,a hol megütlegeltek, de összességében remek minden, hisz nem lett belőlem se trófea, se vacsora. Időközben egy újabb csesznye bukkan fel, és hosszú fekete hajánál fogva húzza a látóterembe az egyik rabszolga kereskedőt, ki hosszasan ecsetelte, mire fogja költeni a pénzt, amit értem kap majd. A szörnyeteg a pengéjét a férfi nyakához illeszti, hogy megmutassa, milyen sors vár majd rám, és gondolom azért is, hogy elvegye a harci kedvem, egy bajtársam halála láttán. Groteszk mosolyát ezúttal viszonozom a lénynek. Ezek a dögök tényleg nem értik, hogy működik az emberi társadalom...
Persze megindulok felé, és kardom a fejét veszi, de addigra már késő, elvágja egykori ellenségem torkát. Kár, lehet hasznát vettem volna az a tömeg ellen, ami most közeledik felém. Hiba volt kikukucskálni a sarokból, sokkal szimpatikusabb volt ez az üressé tett szoba...

Azonnal el kellet volna vágnom a torkát. Vagy legalább nagyobbat harapni, hogy végre letudjam ezt a senkiházit is, de sajnos még életben volt. Már az sem volt semmi, amit a másik elf mágus művelt, de a jelenlegi ellenfelem mozdulata aztán végképp eldöntötte a kérdést, hogy vajon állva tudok-e maradni: nem. Bár némi elégtétellel vettem a dühös kiáltását, ahogy a társa elesett (még akkor is, ha tudtam, hogy ez nem a személye elvesztésének szólt, hanem a létszámcsökkenésnek), nem foglalkozhattam sokat az elégtétellel. 
Igyekeztem, hogy legalább féltérden tudjam tartani az egyensúlyomat, de nem sikerült. Fájdalmas nyekkenéssel estem a hátamra, hogy egy pillanatra a lélegzetem is elállt, csak azért, hogy aztán az ismét felfegyverzett bőrpáncélossal nézzek farkasszemet, aki akár még halott is lehetett volna, ha gyorsabb vagyok. 
A gond csak az volt, hogy azon kívül, hogy ő előnyösebb testtartásban tartott engem sakkban, én már eddig is igen nyögvenyelősen tudtam csak felemelni a kardját, de így aztán már végképp, arról nem is beszélve, hogy még a lábát sem értem el vele. Felállni azonban nem tudtam, mivel a kardja hegyével mindig megakadályozott benne. 
-Nem úgy van az, picinyem - susogta gúnyos vigyorral, miközben kárörvendően megpaskolta az államat a pengéje lapjával, amitől mágia nélkül is tüzet tudtam volna okádni. - Most majd megtanulod, hol a helyed.
Fogcsikorgatva meredtem rá, és nagy lendületet véve szándékoztam átszúrni a mellkasát, ám eddigre már mindkét karom remegett a túl nagy súlytól, amit a kard megtartásával erőltettem, így csak nagyokat fújtatva tudtam kicsit feljebb emelni, mielőtt magától kifordult volna görcsösen rángatózó ujjaim közül, hogy a markolata fájdalmasan puffant a hasamon, mire felszisszenve rándultam össze. A bőrpáncélos erre ugatva felröhögött, és egy laza mozdulattal rúgta félre a tőle elemelt fegyvert, majd fejcsóválva csúsztatta lejjebb, a nyakamhoz a kezében lévő kard élét.
-Például a konyhában, mint minden rendes fehérnépnek. A fegyverforgatást bízd a férfiakra, kevés vagy te ahhoz. Meg egyébként is csak egy hegyesfülű, úgyhogy nem is ajánlom, hogy még egyszer megpróbálkozz vele.
-Ó, úgy már mindjárt más - forgattam a szemem. - A te szavadra különösen sokat adok...
-De van egy ajánlatom - emelte fel a hangját. - Ha eljutottál idáig, van tehetséged a rázós helyzetek megoldásához, nekem meg szükségem van egy mágusra, mivel a kis barátod épp az imént ölte meg az enyémet. Ráadásul elf is vagy, nő is vagy, észre sem venném a különbséget.
-Bájos...
-Lásd be, sok esélyed nincs velük, ők már halottak. Velem viszont sokkal jobban járnál. Ha csatlakozol hozzánk, elviszlek a bázisunkra, ahol megláthatod, mennyire otthon vagyunk a kereskedelemben. A részesedésed pedig több lenne, mint amennyit eddig egész életedben a magadénak tudhattál. 
Nagyon nagy veszélyben érezhette magát, ha erre adta a fejét, de nem lehettem biztos még ebben sem, hiszen talán tényleg csak annyiról volt szó, hogy szökött mágusból valóban nem volt sok, olyanból meg még kevesebb, akik társultak volna velük, vagyis meg kell őket becsülni (már amennyire erre képesek voltak), a hiányukat pedig gyorsan pótolni. Az viszont nem is lehetett kérdés, hogy ha itt most az éjfattyak is megjelentek, és talán ne adj' isten az erősítés is megjelenik, akkor nagyon nagy bajban leszünk. Alistair társaira meg nyilvánvalóan hiába vártunk. El kellett jutnunk valahogy a kijáratig, hogy végre magunk mögött hagyjuk ezt a helyet, és ha ott további rabszolgakereskedők vártak ránk, nem lett volna bölcs dolog frontális támadással próbálkozni. Legalább egyikünk ne legyen megkötözve, vagy nyakon szúrva, az a többieknek is erősen megdobná a túlélési esélyeit.
-Egy feltétellel - mondtam végül, lenyelve a késztetést, hogy apró széndarabokká pörköljem.
-Feltétel? - vonta fel a szemöldökét. - Az életedet kínálom, az nem elég.
-Ha megölsz, nem lesz mágusod, ez pedig eléggé bökheti a csőröd, ha inkább társulást ajánlasz, ahelyett, hogy megölnél - feleltem higgadtan.
Pár másodpercig hallgatott, d aztán egy halvány biccentéssel jelezte, hogy figyel.
-Amit érte kapunk - intettem a fejemmel Thelion felé -, annak a felét én kérem.
-A felét?!
-Nincs pénzem - vontam meg a vállam. - Örülnék, ha lenne nálam valamennyi. A többiből feltételezem nem kapnék ennyit.
-A többiből, akiket gondolom, már szélnek eresztettetek?
-Dehogy eresztettük - legyintettem, mire kicsit azért felcsillant a szeme. - Ott vannak azok a helyükön. Egyedül egy lépést se tudnának megtenni. A másik feltétel pedig...
-Úgy emlékszem, egyet mondtál!
-Hazudtam - vontam meg a vállamat. - Akit elfogtatok, az, aki nem elf...
-Igen?
-Tudod te, hogy ő kicsoda?
-Nem én fogtam el, nem is láttam.
-Ő a Warden parancsnok. Ezen kívül Maric fattya.
Öröm volt látni, ahogy az elképedéstől elkerekedtek a szemei, de nem hagytam neki túl sok időt, hogy túl komplikálja a dolgokat.
-Nem kevés pénzt kérhetünk érte.
-Megőrültél? - nyikkant fel. - Ha ő tényleg az, akinek mondod, egy komplett hadsereget is küldhetnek utána.
-Persze, és annak rengeteg értelme lenne! Ők is tudják, hogy ebben az esetben hamarabb ölnénk meg, mint hogy elérnének hozzánk. De nem feltétlenül arra gondoltam, hogy zsaroljuk meg őket. De ha a bandából olyanok viszik vissza, akikkel még nem találkozott, remélhetünk érte némi jutalmat. 
Láttam, hogy ez már tetszett neki. Kicsit még morfondírozott rajta, de aztán elvigyorodott, eltette a kardját, majd felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. 
-Akkor számíthatok a közreműködésedre?
-Miért ne? - dünnyögtem, miközben leporoltam magam. - Még mindig jobb, mint meghalni. 
-Okos kislány.
Ha Thelion eddigre nem végzett a sylvannal, jókora lángcsóvával segítettem ki, hogy ne pont most patkoljon el.
-Holtan nem sokat kapnánk érte, erre még nem gondoltál? - dörrentem rá a bőrpáncélosra. - Miért vagyok mindig idiótákkal körülvéve?
Eltorzuló arca tisztán mutatta, hogy kezdte átértékelni, mennyire járt jól velem, ha ez azzal járt, hogy mostantól el kellett viselnie, de nem hogy nem hatott meg, de a dolgát sem akartam megkönnyíteni. Ha a gyilkos fával még gondok adódtak, besegítettem Thelionnak, de aztán átengedtem a bőrpáncélosnak, hogy elfogja. Ha kellett, még be is szálltam. Ebben az esetben azért bőven viaskodnom kellett az ellenérzéseimmel, de egyébként sem nagyon hatott meg, mennyire összecsinálhatta most magát, arról nem is beszélve, hogy igazam volt, vagyis szava nem lehet... majd később. Gondoltam rá, hogy megpróbálom a tudomására hozni, hogy mi a helyzet, de aztán elvetettem az ötletet, mert ha nem olyan jó színész, leleplezhet, az pedig mindannyiunk életébe kerülhet. 
-A másik odafönt van. Remélem, már végzett az éjfattyakkal.
-Éjfattyak?!
-Nyugalom, nem voltak sokan. Csodálkoznék, ha még meglennének. 
Habozott még egy kicsit, de aztán lovagiasan előreengedett, hogy ha tévednék, engem cincáljanak szét először. A meghatottságtól bosszúsan szusszantam fel, és elindultam Alistair után, remélve, hogy még tényleg életben van, mert... hát, ha végre nekiláthatunk megtisztítani a világot ezektől az undorító férgektől, szükségünk lesz rá.

Kárörvendően kiáltok fel, ahogy látom félig lebénulni az elf árulót, és egyáltalán nem törődöm azzal, hogy ettől még nem válik teljesen hatástalanná és újabb energialövedékeket lődöz felém, csak rohanok előre. Aztán már csak akkor szál fel a düh köde a szemem elől, mikor már ott fekszik a féreg holtan a lábam előtt.
Már fordulnék, hogy megnézzem, Melira hogyan boldogul, bár nincsenek kétségeim afelől, hogy ha mást nem a szövegével halálra szekálta az ellenfelét, de erre még várnom kell, mert a mágus még sem olyan halott, mint amire gondoltam és a következő pillanatban hatalmas lökést érzek a mellkasomon és úgy emelkedem el a földtől, mintha hirtelen szárnyam nőtt volna, csak a landolásnál kiderült, hogy sajnos az nincs, így hatalmas nyekkenéssel kenődtem fel a gyökerekkel és repedésekkel beszőtt falra.
Egészen kellemesen elheverésztem volna ott még egy darabig, legalább addig, míg számba veszem, hény csontom és bordám tört vagy repedt meg, de úgy látszik ez nem az én napom, mert a következő földöntúli ordítás és a földrengető léptek ráébresztenek, hogy egy valakiről aztán teljesen elfeledkeztem: a Sylvanról!
~ A Teremtőre! Azt hittem, hogy ha megszűnik a kötés elhúz a fenébe! ~ nyögök egyet keserűen, de ezzel vége is az önsajnálatnak, ha nem akarom a gyökerei vagy az ágai szorításában végezni.
A sima nyilak itt teljesen hatástalanok lennének, így marad a fagysebzés, bár most igazán jól jönnének a tüzes nyilak is. De már az is haladás, ha meg tudom bénítani, amit habozás nélkül meg is teszek, bár a vállam az kemény landolástól majd le szakad.
Ha sikerül lelassítani, a kardommal esek neki és aprítom, ahol tudom, de tisztában vagyok vele, hogy ez kevés lesz egy dühöngő fadémonnal szemben.
Ekkor érkezik a segítség egy tűzcsóva képében, amitől a Sylvan fele azonnal lángra kap és az üvöltésétől majdnem beszakad a fülem. Nem néztem hátra, hiszen tudtam kitől származott és így meg is nyugodtam kissé, hogy ezek szerint életben van és legyőzte az ellenfelét. Újult erővel estem neki a fának és egy újabb tűzgömb után, sikerült is véget vetni nyomorult életének.
Kissé kormosan és kimerülten, de elégedetten fordultam vissza a lány felé.
- Nem igaz, hogy mindig kifogju…….. – akadtam el a mondatban mikor szembe találtam magam a nagydarab rabszolgakereskedővel, aki azonnal rácsapott a fegyvert tartó kezemre, én meg, mivel teljesen váratlanul ért a dolog, készségesen el is ejtettem, majd a nyakamnál fogva megragadva csapott a falhoz, hogy felkiáltottam, hiszen még az előbbit sem hevertem ki.
- mi….Meli…… - nyögtem fel, hangot adva az elképedésemnek, bár ezt lehet, csak én értettem tisztán.
De eddigre már kissé magamhoz tértem és kihasználva, hogy a fickó jóformán tartja a súlyomat, erősen megtámasztottam magam a falon és mindkét lábbal jókorát rúgtam a gyomrába, hogy azonnal elengedett.
Nem tudtam, mivel kényszerítette Melira-t, hogy mellé álljon, de most úgy gondoltam szabad az út, hogy véget vessünk ennek, ezért a kardom felé ugrottam.
- Végzek vele és mehetünk! – vetettem oda, majd hátat fordítva a lánynak a még mindig görnyedező férfi felé mozdultam, hogy lecsapjam a fejét.
Aztán egy pillanatra elsötétült a világ és mire ismét kezdtem felfogni hol vagyok és már a csillagok is visszakerültek a helyükre, rájöttem, hogy a földön heverek és a kezem hátra van kötve. Megláttam Melira-t is, ahogy ott áll és kedélyesen cseverészik az eddigi fogva tartónkkal.
~ Elárult! De miért? Mit ígérhettek neki, amitől bekövetkezett ez a pálfordulás? ~ csapongtak a gondolataim össze-vissza, miközben villámlón szemekkel néztem rá.
- Hogy tehetted? – szólalok meg hidegen, de csak egy lesajnáló pillantást kapok a részéről a fickótól meg egy sértő röhögést.
Tudom, hogy meg kell szöknöm, habár azt sem tudom, hogy…..
- Miért hagytatok életben? – teszem fel az engem piszkáló kérdést, bár lehet, hogy magam alatt vágom a fát. – Hiszen tudhatod, hogy ha módom lesz rá megöllek mindkettőtöket. – nézek a lányra.
Aztán, bár lemaradtam valószínűleg a megbeszélés nagyobb részéről, csodálkozva hallgatom, hogy vissza akarnak menni Alistair-ért is, ami már magában is őrültség, de hogy még engem és a most ismét kocsonyaként remegő, megkötözött rabokat is magukkal cipelik hozzá, hát azt már nem is tudom minősíteni.
- Nem voltak sokan? – kérdezem gúnyosan Melira-t, miközben maguk előtt lökdösnek. – És ezt te honnan tudod? És gondolod, hogy a lovagod csak úgy megadja magát, még ha győzött is? – vigyorodom el rosszindulatúan.

-Gyerünk már! Pár éve még volt bennetek büszkeség ti gülüszemű szörnyetegek! Akkoriban ahhoz, hogy legyőzzünk titeket, össze kellett fognia mindkét szürkének az országban, most meg velem sem bírtok el?
Hangosan, gúnyolódva kiáltok feléjük, hogy leplezzem zihálásom, és a szúró fájdalmat, ami az oldalamtól kezdve áramlik szét a környező részekre minden lélegzetvételnél. Szerencsére a páncélomon nem hatolt át a Hurlock bajnok bunkója, de azért nagyon eltalált. Ugyanakkor, az ő feje most az egyik sarokban hever, a teste pedig a a szoba közepén, úgyhogy ki vagyok én, hogy panaszkodjak?
-Hazamentetek már sírni fészekanyóhoz? Remélem megesz titeket vacsorára! Rusnya büdös...
Ekkor azonban újabb alak lép ki a sötétből, átpréselve magát a szűk járatokon. Az első, ami megragad benne az két hatalmas, élettelen fehér szeme, amikkel egyenesen rám mered, de ahogy közelebb lépked, a fáklya gyenge fénye megvilágítja véres szőrméjét, az abból kiálló tüskéket, és persze a félig megevett alkart, ami még mindig kilóg a szájából. Eddig csak a szagomat követte, de most, hogy meglát, kiejti a szájából a kihűlt húst, és rögtön rám mordul.
-Őh...szia...malacka már nincs itt.
És és a nagy szám! A pajzsomat magam elé tartva, kardom előre szegezve várom, hogy ez a dög nekem essen, egyenlőre azonban csak szemez velem, amíg mögötte újabb csesznyék jelennek meg, egész pontosan négyen, velük együtt pedig a botjára támaszkodva végre előbukkan a Csorlák küldött, ki valószínűleg a vezetője lehet ennek a csürhének.
-Felteszem, mindenki más meghalt odafenn, és csak ti maradtatok? - Kérdem magabiztosan, mire a medve mögül előbukkan még három íjász is. Pazar. Már épp szitkozódnék, mikor a hátam mögül is érkezik valaki. Alig akarok hinni a szememnek. Kissé bemocskolt, de még így is dekoratív fehér ingében, és hosszú , kócos hajával már a szinonimájává vált a fejfájásnak ez a nő a számomra, most azonban még megtoldotta ezt az öngyilkos hajlammal, hisz egyértelműen utasítottam rá, hogy tűnjön innen, ha élni akar. Valahogy mégsem tudok haragudni rá...
Amíg az éjfattyak elhelyezkednek, én Melira-ra tekintek, és bólintok egyet felé, aztán a pajzsom magam elé tartva rohanok neki az ellenségnek, elsősorban a macinak, nehogy az valaki mást tépjen szét. Tudom, nem épp egy kidolgozott támadási terv, de jobbra nem futotta ebben a fél percben.

-Teremtőm...  - Suttogja a rabszolga kereskedő elképedve, amikor meglátja, mivel kell szembeszállnia, ha ki akar jutni innen, és a földön fekvő számos holttest, melynek harmadát az ő munkatársai alkotják sem növeli meg kimondottan a saját túlélésébe vetett hitét.
-Tudod mit elf? Látszik rajtad, hogy utálnád, ha ebből kimaradnál...
Ezzel elvágja Thelion köteleit, és a kezébe adja íját, és nyilait, majd ő is a kezébe fogja mindkét kardját, és úgy lökdösi az elfet a terem felé.
-Nos, ne fogd vissza magad. Inkább te mint én.

Lesajnáló tekintetem csak még tovább fokozódott, ahogy elkezdte azt tervezgetni, hogy majd milyen nagyon meg fog ölni, ha módja lesz rá. Elég bosszantó volt. Egyrészt azért, mert tudtam, hogy ilyesmire úgysem fog sor kerülni, és nem szerettem olyan problémákkal foglalkozni, amik úgysem fognak bekövetkezni. Így csak mezei időpocsékolás, azt meg ki szereti? Másrészt csak ne fenyegessen itt, amikor kettőnk közül nekem kellett lenyelnem a békát, hogy színlelt szövetségre lépjek ezzel a mocskos rabszolgakereskedővel, amiről ő ugyan nem tudott, de akkor is! Már a gondolatától is beteg voltam, hát így, hogy tényleg a társaként kellett működnöm. 
-Majd ha módod lesz rá - bólintottam kimérten. - Éppen ezért nem tartok tőle. 
Örömmel vettem volna, ha példát vesz a többi elfről, és engedelmes birkaként megy előre, amerre terelik, de hát ez hiú ábránd volt, és valahogy meg sem lepett. Nem tudtam volna eldönteni, hogy szándékosan provokált-e, de mivel mindkét oldalon lépéselőnyben voltam, igazán nem is érdekelt, úgysem érhetett el vele semmit.
-Onnan, hogy ha többen lettek volna, az a szerencsétlen már halott lenne - magyaráztam rá se nézve. - Akkor pedig az összes éjfatty ránk tört volna már. És nem a lovagom, csak egy teszetosza idióta, akinek hiányzik anyuci, úgyhogy muszáj mindig fognia valaki kezét. De ha ennyire féltékeny vagy, vidd csak, nekem nem fog hiányozni. 
Persze észrevettem a többi elf döbbenetét és csalódottságát, amikor megláttak a rabszolgakereskedő oldalán, de velük sem foglalkozhattam. Nagyon nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam, meg egyébként is, akadt jobb dolgom, mint a lelkivilágukkal foglalkozni. Majd Thelion pátyolgatja őket, ha annyira akarja. 
-Hé!
Vasmarokkal szorítottam rá a férfi csuklójára, aki az imént kiszabadított elf lánykát húzta egyre közelebb magához, miközben olyanokat suttogott neki, amitől a bicska kinyílt a zsebemben. Most csodálkozva nézett rám, és egy erőteljes mozdulattal kirántotta a kezét az ujjaim közül.
-Hát beléd meg mi ütött? - reccsent rám.
-Erre semmi szükség - mondtam sercegő hangon.
-Azt csinálok, amit akarok - világosított fel indulatosan. - Ezt itt úgyse adjuk el, kell nekünk is valami, ami szórakoztat. És ha minden igaz - fordult vissza a nyárfalevélként reszkető, szűkölő, könnyes arcú elf lányhoz -, ezt itt már be is törték.
Mivel ő túl erős volt nekem, inkább a másik oldalról próbálkoztam. Ezúttal a lány csuklóját kaptam el, és lendületesen magam mellé penderítettem, hogy közte és a férfi között álljak.
-Te csak foglalkozz azzal, hogy túléljük az éjfattyakat - vetettem oda neki. 
Mielőtt még válaszolhatott volna, lábbal rúgtam be magam előtt az ajtót, ami mögött Alistair és az említett rémségek várakoztak. Hamar leesett neki, hogy minden bizonnyal igazam van, úgyhogy inkább az élesedő helyzettel foglalkozott, és Thelion csatasorba állítva, hátrébb húzódott, hogy ő minél inkább kimaradjon a veszélyből. Miután gondolatban megemeltem a kalapomat a bátorsága előtt, csatlakoztam azokhoz, akik még tudták, hogyan kell harcolni olyanokkal is, akik nem teljesen védtelenek. 
-Takarodj vissza a helyedre - mordultam rá Alistairra. - Ezzel én is elbírok, de az éjfattyak rád várnak.  
Az persze enyhe túlzás volt, hogy fél kézzel el tudtam volna intézni a felágaskodó, óriási medvét, de a lángcsóvák, amik a tenyeremből előtörve tűzbe borította a bundáját jelentősen lelassította, és némileg el is gyengítette. Amíg ő ezzel volt elfoglalva megkaparintva az egyik éjfatty tetemétől a tőrét, elmetszettem mindkét hátsó lábán az inakat valahol a térdhajlata körül. Ha egy medvének egyáltalán van olyanja, de nagyjából ott lehetett. Erre aztán még eszelőseb üvöltésbe kezdett, és visszahuppanva négy lábra, hogy ne csak a két sérült tartsa az egész súlyát, lángoló bundával rontotta rám. 
Egyetlen jól irányzott pofonnal elsodorva a falhoz csapott, hogy csak úgy nyekkentem, miután keresztül repülve a szobán a kőfalnak ütköztem. A földet érés sem volt valami kellemes, de legalább egy kicsit messzebb jutottam a bestiától. 
-Nyírjátok ki ezeket, aztán a maradék hármat is!
-Ilyen nincs  nyögtem fel bosszúsan.
Nagyjából öten lehettek, hasonló bőrpáncélban, mint az ,,új barátom", és az egymás felé küldött intésükből is az derült ki, hogy együtt vannak.
-A nőt hagyjátok - kiáltott oda nekik. - Velünk van. Niara meghalt, ő a pótlék.
Némi bizalmatlan méregetés után rábólintottak, és szerencsére nekik több vér volt a pucájukban, mint annak, most hogy már itt volt az erősítés, fellélegezve vigyorodott el, és még távolabb húzódott a csatatértől maga előtt taszigálva a foglyokat. Először azt gondoltam, teljesen mindegy, majd később foglalkozok vele is, és inkább visszafelé vettem az irányt a medve felé, de aztán elfojtott sikolyt hallottam, és ahogy visszafordultam feléjük észrevettem, hogy amíg a többi elf már a hátsó ajtó túloldalán toporgott, ő utolsónak maradva ráncigálta magával a már épp eléggé meggyötört lányt igencsak illetlen helyeken markolászva, míg másik kezét a szájára tapasztotta. 
Nem éppen azért nem gondolkodtam sokat a következő lépésemen, mert nem volt rá időm, a többiek elég jól kézben tartották az eseményeket a szörnyek körül, inkább azért, mert nem éreztem szükségét. Öles léptekkel vágtam át a szobán, majd a vállánál felém kanyarítva egyetlen szó nélkül vágtam bele a torkába az éjfatty tőrét. Fuldokló harákolással múlt ki, de pillantásra sem méltattam, ahogy elterült a padlón, inkább a lányon löktem egy jókorát a kint várakozó foglyok felé.
-Fránya éjfattyak - jegyeztem meg sötéten, de jelentőségteljesen, és nagyon ajánlottam neki, hogy értse a célzást.
Visszatérve a többiekhez nagyon reméltem, hogy már csak a rabszolgakereskedő banda maradékával kell foglalkoznunk, de ha akadt még rémség, azokat is kezelésbe vettem.

Meg kell vallanom azért nem örültem annak, hogy a többi , cseberből-vederbe került, fogoly is megvető és értetlen tekintettel bombázta Melira-t, pedig máskor biztos hizlalta volna a májamat, de ez most csekély vigasz volt, ahhoz képest, hogy megint csak megkötözve vonulhattunk visszafelé.
Dühös és elkeseredett voltam és legszívesebben fejjel rohantam volna nekik, mikor szerencsétlen kislányt, aki már sajnos megtapasztalta az emberek mocskos fantáziáját, most megint kénytelen volt átélni ezt. Már készültem, hogy megpróbálom fellökni ezt a nyálcsorgató férget, mikor Melira közbelépett, de ettől, nem lett kevésbé elítélendő áruló a szememben.
Mikor aztán feltárult az ajtó és megláttam az éjfattyakat, megfeszült a csuklóm a kötél alatt, hiszen így fegyver nélkül, szinte élő pajzsként a rabszolgavadász előtt nem sok esélyünk volt, ha Alistair nem képes végezni velük. És az a medve csak hab volt a tortán!
Aztán egyre kevésbé értettem Melira viselkedését. Mit akar? Miért áll Alistair oldalára, ha el akar minket árulni és csak a saját bőrét menti? Nem akart összeállni a kép, de ezen nem agyalhattam tovább, mert hirtelen azt vettem észre, hogy szabad lesz a kezem és a nagydarab féreg az íjamat és a nyilaimat erőlteti a kezembe, mert sürgősen a saját fenekét kellett megvédenie azzal, hogy mindenki mást maga elé tol a harcba.
- Nem elég, hogy aljas féreg vagy, még gyáva is! – köptem a földre megvetően, de nem volt idő a további diskurzusra, mert további szereplők jelentek meg a színen, pedig már azt hittem, hogy Melira tüzes belépője, amellyel az öreg medvének elvette a kedvét a fogolyhústól felénk billenti a mérleg nyelvét.
Mivel a lány hirtelen elrobogott mellettem és a medve, meg még életben volt és bár súlyosan sérült, de pont ezért irgalmatlanul dühös is, így az is megindult a kínzója után.
Hirtelen döntenem kellett, hogy melyik célpontot is válasszam, bár a csuklóm még zsibbadt a kötél szorítása után, de nem habozhattam. A medve tűnt a nagyobb problémának.
Már majdnem elért a mancsával, mikor a negyedik nyíltól végre a lábam előtt összeroskadt és kiadta a páráját.
Közben csak remélni mertem, hogy Alistair fel tudja tartani a banditákat is, mert csak ezután tudtam azok felé fordulni, de közben a szélvészként visszatérő Melina is majd fellökött.
- Mi van, csak nem a szapora jött rád hirtelen? – vetettem oda villámló szemekkel és csak az volt a szerencséje, hogy még volt nála is elsődlegesebb ellenség, de ha elfogytak, akkor a következő nyilam bizony az ős szíve felé irányult, sötét tekintetemmel együtt.
- Hogy is volt ez a pálfordulás, te áruló? Oda dobtál minket, csak, hogy mentsd az irhádat? Ígértem neked valamit és most be is tartom.

-Ez is éjfatty! - Kiáltok Melira-ra, némi aggodalommal a hangomban, hisz ha ez a veszett medve felsérti a bőrét...legyen elég annyi, hogy egy ideig a láztól még zsémbesebb lenne ez a hisztérika, már ha ez egyáltalán lehetséges, aztán pedig meghalna, borzalmas kínok között.
-Legyen ahogy akarod.
Az én szememben a küldött tűnik a legveszélyesebbnek, ezért felé tartom a pengémet most, hogy a medve nem rám figyel, és a fegyverem ragyogni, majd lángolni kezd, egy másodperc után pedig mintha a teremtő sújtana le az égből(vagy plafonról) úgy csapódik be egy fehér láng, ami félrelöki a küldött mellett állókat, a varázslót pedig kábává teszi, megzavarva őt a mágia elsütésében, amit már jó ideje készít nekünk. El fog tartani egy darabig, amíg újra varázsolhat, de én azt nem várom meg, közel megyek hozzá, átlépve a feltápászkodó Hurloch-okon, és a kardommal átszúrom a mellkasa fölött, majd amíg ő vért köhögve áll, én eleresztem a kardom, és kikapom a pálcát a kezéből.
-Melira! - Kiáltom a lánynak, aztán már dobom is felé a botot, mely számomra csak egy egyszerű varázsbot, az ő kezében viszont egy olyan fegyver, mely magában hordozza a Tűzgolyó varázslatot, még ha ezért cserébe nem is néz ki valami dekoratívan a rászáradt vérrel, csontokkal, és Éjfatty írásjelekkel.
Közben van időm szemrevételezni a csatateret, a halott medvével, ki gazdagodott pár olyan tüskével, amik immár őt szúrják, és az újonnan érkező rabszolga kereskedőkkel, akik szintén egyenlőre a mi oldalunkon harcolnak. Azt mondjuk nem értem, Thelion miért néz így Melira-ra, de lehet, hogy szerinte nem volt olyan jó ötlet visszatérni értem, és nem a sorsomra hagyni. Szerintem sem, de azért jól esik a gesztus, de komolyan...még tőle is egy kicsit. Aztán meghallom amit a rabszolgahajcsár mond, és teljesen elképedek.
~Hogy mi??? Melira velük??? Na nem...nem...itt valami biztosan nem stimmel. Már azért fel akarta gyújtani a kastélyt, mert pénzért dolgoztak ott elfek szolgálóként, kizárt, hogy átment volna rabszolga kereskedőbe...áú!~
Közben az éjfattyaknak is van ideje nyílzáport zúdítani rám, és bár a páncélzatom, illetve a pajzsom megvéd a többségtől, az egyik alattomosan a vállamba fúródik ahol nem véd semmi. Erre már feléjük fordulok, és pajzsot magam előtt tartva rohanom le az egyiket, kit ettől hanyatt esik, én pedig valósággal a földhöz szegezem a kardommal, cserébe viszont újabb nyíl áll bele a vállamba. Ez még az előzőnél is jobban fáj.
Szerencsére a gazfickókat is áldják az éjfattyak becsülettel. Egyikük a térdébe kap egy nyílvesszőt, egy másiknak pedig a gyomrát döfi át az egyik szörnyeteg kardja, a maradék három viszont egyenlőre jó munkát végez abban, hogy feltartsa a többi rémet. Jól is teszik, mert érzem, hogy van ott még, ahonnan ez jött.

//A varázsbot a tűzgolyó nevű varázslatot tudja elsütni, 3 körönként egyszer. //

Tudtam, hogy nem hiába olyan szokatlanul ritka rusnya ez a mackó pajtás! Hát persze, hogy fertőzött, már miért ne lenne az! Mindazonáltal mire eljutott hozzám ez az információ, már a levegőben kalimpáltam, úgyhogy jobb híján Alistairt átkoztam, amiért nem tudott hamarabb szólni. Aztán az ütközés előbb a fallal, aztán a padlóval túlságosan lekötött, hogy a rabszolga kereskedő megölése meg aztán végképp. De legalább botom már volt. Ez a mihaszna Alistair legalább ennyire jó volt, ha már nem volt képes lerendezni ezt a néhány kis csótányt, amíg távol voltunk. Enyhe undorral markoltam rá két kézzel, ahogy további ellenfél után néztem.
De nem számítottam rá, hogy ez Thelion lesz. Nem hittem, hogy különösebben sok minden tartotta volna vissza attól, hogy tényleg kilője felém a nyílvesszőjét, így én is célra tartottam újonnan zsákmányolt mágusbotomat. A zaj körülöttünk lassan elült, mivel a banda megmaradt tagjai és Alistair folyamatosan ritkították az éjfattyak sorait, sőt, végül az összeset elintézték. Ez egyrészt kimondottan kellemes helyzetet teremtett, hiszen éjfattyak és gyilkos medvék nélkül nagyon is jól szoktam érezni magam a bőrömben, amit még a magaménak tudhatok, másrészt viszont, mivel már nem ezek a rémek voltak a figyelem központjában, a rabszolgakereskedőktől is ismét lehetett tartani, tekintve, hogy a közös ellenség eltűntével már semmi sem indokolta rövidtávú szövetségünket.
Kivéve én.
-Sosem hittem volna, hogy egy pagony elfnek egyszer ezt kell mondanom, de nem látod a fától az erdőt, nagyokos - dörmögtem oda neki a lehető leghalkabban, mert örültem volna neki, ha csak ő hallja, de azért nem szívesen kockáztattam, hátha mégis hegyezik a fülüket, úgyhogy próbáltam óvatosan fogalmazni. - Te csak menj, amerre mondják, a gondolkodást meg bízd az okosabbakra.
-Mi folyik itt? - lépett oda az egyik ,,üzletember". - Már megint egy lázadó hegyesfülű?
-Ne tépd a szád, csak vágd el a torkát - kiáltott oda neki egy másik. - A mágusra szükségünk van, nem ölheti meg.
-Arra semmi szükség - emeltem fel a kezemet, mire mind gyanakodva néztek rám. - Elszaladt vele a ló, de csak addig kell bírni vele, amíg el nem cseréljük némi aranyra, onnantól nem a mi gondunk. 
Úgy néztem ez tetszett nekik.
-Tetszik, ahogy gondolkodsz - vigyorgott rám az első, majd Alistair felé bökött a fejével. - És ez? Mit keres itt? A páncéljából ítélve valami fejes lehet. Ha pedig az, biztos nincs egyedül. 
-Pedig egyedül van, mint a kisujjam - vontam meg a vállam. - A városi őrségben volt eddig, senkinek nem fog hiányozni. Nem kell félni, más hívatlan vendég már nem fog jönni.
-De a páncélja...
-Tolvaj a lelkem. Mit gondoltok, miért van itt egyes egyedül távol Denerimtől és akármelyik katonai bázistól?
-Annál rosszabb - rázta a fejét az egyik hátrébb álló. - Biztonságosabb lenne megölni. Ha ilyen holmikat lopott, biztos keresik.
-Tőlem kereshetik, de nem fogják megtalálni - legyintettem unottan. - De szerintem jobban megérné életben tartani.
-Aztán már miért?
-Talán azért - magyaráztam a legkevésbé sem leplezve, mennyire becsülöm az intelligenciájukat -, mert mint az őrség tagja sok mindent tudhat a város védelméről. Meg talán még többet is. Ha pedig akarunk még áru utánpótlást, mert feltételezzük, hogy ezek a foglyok még nem elegek ahhoz, hogy nyugdíjba vonulhassunk. Könnyebb úgy az emberrablás, ha egy lépéssel az őrség előtt járunk.
-Senkit nem érdekel néhány hiányzó elf.
-Mégis voltak gondok eddig is, ha nem tévedek. Ő megkönnyíthetné a dolgunkat - biccentettem Alistair felé, majd ahogy a szemébe néztem, gonoszan elvigyorodtam. - Ha pedig nagyon nem akar beszélni, nyugodtan rám bízhatjátok a vallatást. Örömmel vállalom. 
Ezt még persze meghányták-vetették egymást között, én pedig a botomra támaszkodva vártam, mi lesz az ítélet, miközben gondosan kerültem Thelion és Alistair tekintetét. Nem tartott sokáig a diskurzus, ketten máris kiváltak a csoportból, hogy elinduljanak feléjük kötéllel a kézben, hogy ismét megkötözzék őket. Nagyon reméltem, hogy van annyi eszük, hogy ne rontsanak el mindent, és hogy az Alistair által ígért erősítés végre valahára megérkezik, mert nem tudtam, mennyire lehet lelassítani a pénzéhes rabszolgakereskedőket ilyen zsákmánnyal.

Az íjam rezzenéstelenül áll a kezemben és a nyíl, ami rajta fekszik, egyenesen Melira szívét célozza meg. Nem érdekelt, hogy közben Alistair révén egy mágus bothoz is hozzájutott, mert tudtam, hogy vagyok olyan gyors, mint ő, legfeljebb én is meghalok, de nem marad büntetlen az árulása.
Bár komor és kérlelhetetlen szemekkel meredtem rá, azért kíváncsi voltam, hogy mit hoz fel mentségére, nem mintha erre lett volna bármilyen mentség.
Magamban már elkönyveltem, hogy majd milyen fölényes mosollyal vonom kétségbe minden egyes magyarázó szavát, de mikor meghallottam, hogy miket sutyorog felém, miközben olyan szemeket mereszt, mintha valamire fel akarná hívni a figyelmemet, teljesen kiestem a bosszúálló szerepemből. Nem erre a válaszra számítottam! Mit akar ezzel mondani?
Szívesen megkérdeztem volna őt, vagy a közben pár nyílvesszőt begyűjtő lovagot, de az éjfattyak és más rémségek elfogytával megint csak nyeregben érezve magukat, ismét magukhoz tértek és megjelentek a rabszolgakereskedők…..már amennyi maradt belőlük.
Aztán kezdődött minden előlről! A banditák meg akartak ölni, Melira logikusan elmagyarázta nekik, a maga gunyoros modorában, hogy ez miért nem jó ötlet és már jöttek is, hogy megint megkötözzenek.
Bár még mindig a lány által mondottak jártak az eszemben, hiszen minden bizonnyal a tudomásomra akarta hozni, hogy jobban teszem, ha azt csinálom, amit mond, valahogy nem éreztem késztetést arra, hogy ismét fogoly legyek, mikor összesen hárman álltak velem és Alistair-rel szemben. A máguslányt nem tudtam hová tenni! Talán van valami terve és azért teszi ezt? Vagy nincs és akkor én vagyok a bolond, mert nem lőttem le, mikor lehetőségem lett volna rá. A dilemma azonban nem ódázhatta el a tényt, hogy egy fickó közeledett hozzám egy kötéllel a kezében.
Nem tudom a lovag, hogy volt ezzel, de én nem fogom birka mód hagyni, az biztos.
Mivel a lányban nem bíztam, de megölni sem akartam, így a vállára céloztam, kicsit módosítva a nyíl irányát és lőttem, majd emberi szemmel alig követhetően kerül a másik nyíl az idegre és már repült is a köteles rabló mellkasa felé.
- Nem szándékozom ismét fogságba esni! – hörrentem fel.

Kezdem úgy érezni magam, mint egy álomban. Nem, nem rémálomban, bár a sok holttest között megértem, ha mások arra asszociálnának, de én ha ilyet látnék, akkor sem izzadnék le, és húznék be rémülten a mellettem fekvőnek, ha történetesen Melira lenne az. Nem, nem azért tűnik álomszerűnek a  helyzet, mert egy merő lidércnyomás az egész, csupán arról van szó, hogy a hangok egyre elmosódottak, a fények is egyre sötétebbek, és a felém faladó, karját a feje fölött két kézben szorongató éjfatty mozgása is olyan darabosnak tűnik. Lángoló tekintete azt üzeni: "most megöllek", az örökre visszahúzódott ajkai által kapott groteszk mosolya pedig azt: "és utána meg is eszlek". Egy mozdulattal, ami számomra már pofátlanul lezsernek tűnik rúgom az útjába az egyik elesett társa szögekkel tarkított bunkóját, aztán amikor bele lép, és egyensúlyát veszti, pont akkor ér elég közel ahhoz, hogy kardom lesújtson, és átmetssze a bordáit. Kap még egy utolsó ütést a pajzsomtól, hogy ne rám essen, aztán már megyek is tovább előre. Újabb szúrás előre, egyenesen egy másik rém két lapockája közé, majd gépiesen lépek tovább előre, miközben egy Hurloch épp időben fordul felém ahhoz, hogy elnyeshessem a torkát. Esküdt ellenségeim többé nem is foglalkoznak a rabszolga kereskedőkkel. Egyikük könnyen megsérül, és egy szúrásom nyomán a rém vérrel spricceli őt tele, én pedig fordulok a  következő áldozatom felé. Immár minden megmaradt rém velem akar inkább harcolni, és ha rövid időre is, de teljesül a vágyuk. Arcom vérrel és verítékkel teli, mikor a sérült kezemben tartott pajzsot a falnak döntöm, és teljes súlyommal annak támaszkodva fújom ki magam. A hangok, melyek körülvettek, és suttogásuk szinte visszhangzott a fejemben most egyre csak szűnnek, és amikor az utolsó földön fekvő is befejezi a haláltusáját, végre elcsendesül minden.
~Oké...ez...hát ez érdekes volt. Azt hiszem én most megyek, és lefekszem valamelyik elhagyott járatban. Valaki szóljon Marcus-nak, hogy ő vezeti a bagázst, amíg én kipihenem magam, nem tarthat tovább néhány évtizednél...~
Jól esne most a pihenés, de sajnos a Szürkék nem arról híresek, hogy hagynák őket lazsálni ellenségeik...vagy levegőt venni. Hallom, hogy a számomra ködbe vesző 10 lépésnyi távolságból újabb idegen közelít felém, és bár el tudnék képzelni most olyat, akinek felbukkanásának minden józan észérvet eldobva örülni tudnék, sajnos egy bőrpáncélos alak az, aki felém tart, nem sokkal bizalomgerjesztőbb arcot vágva, mint az a másik valamivel korábban.
-Haver, ajánlom, hogy az mézesmadzag legyen a kezedben, mert ha még egy lépést közelítesz, megetetem veled.
Képzelem, milyen fenyegető látványt nyújthatok most, piszkos vörös fejjel, a falnak támaszkodva. Gondolom ez lehet az oka a sűrű röhögésnek, és a gúnyolódó hangoknak. A vidám fiú egyre közelebb, és közelebb jön hozzám, nekem pedig komoly kihívást jelent ébren maradni, és a vállamból szétáradó zsibbadtság érzése is egyre fokozódik, mikor valamiért hátat fordít nekem ez a köteles alak, hogy megnézzen valami számára ijesztőt a távolban, én pedig ellököm magam a faltól, és a kardom a lábába szúrom, aztán mivel nem tudom megtartani a súlyom, és ő sem az enyémet, mindketten leesünk. Ő a kőpadlóra, én pedig rá. Szemeim egyre kevésbé tudják követni az eseményeket, de a kötelét sikerül elvennem, nagyjából beváltani az ígéretem. Nem örül neki, az ádámcsutkájára támaszkodó könyökömnek pedig még kevésbé, így az ő kidülledő szemei az utolsók amit látok, mielőtt kábán legurulnék róla.
~Azoka  rohadt nyílvesszők...biztosan megmérgezték őket...~

Idegességemet türelmetlenségnek álcázva toporogtam, miközben arra vártam, hogy végre megkötözzék őket, hogy minél előbb kijussunk innen.
-Merre megyünk tovább? - néztem a harmadik férfira, aki épp senkit nem szándékozott megkötözni.
-Nem mondták?
-Akkor kérdezném?
-Hé! Vigyázz a szádra, különben...
-Különben mi lesz? - fordultam felé elnagyolt érdeklődéssel az arcomon. - Előástok valahonnan az erdőből egy másik használható mágust, miután megöltél? Nagyon kétlem.
-Nem vagy te olyan nélkülözhetetlen, mint hinnéd - lépett hozzám közelebb fenyegetően.
-Később talán igen, de most még szükségetek van rám. Ha valaki megsérülne, ha hoznátok a szokásos szerencsétlenkedést a lehető legrosszabb percben...
-Nincs öt perce, hogy először találkoztunk...
-Mond már, hogy merre megyünk! Úgyis együtt megyünk, csak szeretném tudni, meddig kell még elviselnem ezt a két istencsapását.
-Istencsapását, mi? - morogta kissé vádlón. 
Mivel azonban nem figyeltem, csak vártam, végül felsóhajtott, és megcsóválta a fejét.
-A nyugati úton találkozunk a többiekkel. Már ott meg kellett volna érkeznetek, ezért küldtek minket utánatok. 
-Szóval itt a közelben most nincs több emberetek?
-Nem, miért?
Halvány vigyorra húzódott a szám, de mielőtt még emelhettem volna a kapott mágusbotomat, valami eszetlen, szaggató fájdalom nyilallt a vállamba. És tényleg nyilallt! Hallottam ugyan a suhanást, de nem tudtam azonnal összekapcsolni az ütéssel, ami engem ért, csak amikor a felszakadt bőr, hús és inak elkezdték ontani magukból a kínt kanyarodott a szemem lefelé, oda, ahol a nyílvessző eltalált. Mivel Thelionon kívül senkinek nem volt íja, nem volt túl nagy mentális kihívás kidolgozni, ki is volt az elkövető.
-Sok idióta... - nyögtem fel.
Csak ekkor vettem észre, hogy a rabszolgakereskedő, akivel eddig diskuráltam, erősen fogja a kezem. Biztos megtántorodtam, ő meg elkapott. Nem hittem, hogy az áldott jó szíve miatt, ez inkább olyan ösztönös cselekvés lehetett. Végül is ember: hogy szorulhatott volna bele egy csepp jó érzés is?
-Kösz - szűrtem a rövidke szót a fogaim között, majd elengedve őt, hátranyúltam a nyílvessző hegye felé.
-Ki ne húzd - szólt rám szigorúan. - Elvérzel.
Nem figyeltem rá. Már csak azért is, mert ennyire hülye nem voltam, nem is akartam kihúzni. Csak a végét letörni. A többiek eddigre már megtalálták a táncpartnerüket, de egy gyors oldalpillantás elég volt, hogy lássam, hogy Alistair nagyon nincs a helyzet magaslatán. Nem most fogok hát finomkodni. A hátam mögül közeledő léptek zaját hallottam, ami csak még gyorsabb tempóra ösztönzött, hiszen mi van, ha ez a görcs hazudott, és épp most jönnek a további bandatagok?
Hiába szorítottam össze az állkapcsaimat, így sem bírtam ki, hogy ha fojtottan is, de felsikoltsak a fájdalomtól, ahogy letörtem a nyílvessző végét.
-Hagyd már - kiáltott fel az előttem álló férfi, aki továbbra is azt hitte, hogy ki akarom húzni a nyilat.
Közelebb hajolt, gondolom, hogy félreüsse a kezemet. Ez volt a veszte. Ő már nem tudott felsikoltani, mert a torkába szúrt nyílhegy ebben komoly akadályt jelentett. Nem vártam meg, hogy rám boruljon, gyorsan arrébb léptem, mert azon kívül, hogy biztos nem bírtam volna el a súlyát, azt sem akartam, hogy elkapja a nyilat, hiszen a vállam már így is igencsak sajgott tőle, még csak az hiányzott volna, hogy abba kapaszkodjon!
-Ezért még számolunk - hörögtem oda Thelionnak, miközben elsiettem mellette tisztes távolban, nehogy ő vagy az ellenfele csupa véletlenségből engem találjon el a másik helyzett.
Viszont úgy néztem, Thelion jól boldogult egyedül is, legalábbis jobban, mint Alistair, akinek az ellenfele bár csúnyán megsérült, élt még, és éppen kecmergett ki alóla. Köhögve, jól láthatóan szédelegve, de a kezében már ott volt a kard, amit a feje fölé emelve nézett le eszméletlen áldozatára. Sajnos a vérveszteségtől már én is nehezen fókuszáltam, és biztosra vettem, hogy nem kéne mindenkinek ennyire megduplázódnia, mikor egyet is alig viselek el belőlük, így muszáj volt közelebb mennem hozzájuk, hogy rendesen tudjak célozni. Elszántan döftem felé a botommal, hogy most aztán olyat kap, hogy megemlegeti, de ilyen állapotban sajnos nem jól mértem fel a távolságot. Úgy néztem, különösebb erőlködés nélkül ütötte ki a kezemből a mágusbotot, amit mivel csak egy kézben tudtam tartani, talán tényleg nem lehetett nagy kihívás. 
Megpróbáltam fellendíteni a karjaimat, hogy lángcsóvát fújjak rá, de a meggondolatlan mozdulattól a sebesült vállamba olyan elemi fájdalom csapott, hogy felnyögve estem térde Alistair mellé. Megpróbálkoztam hát fél kézzel, de sajnos a másik gyorsabb volt. Nem sok esélyt láttam rá, hogy akár csak egy szikrát is ki tudjak préselni magamból, mielőtt lesújtana. Hogy rám vagy Alistairre, azt nem tudom, alig láttam már ki a fejemből, de nem sokat számított, hiszen csak a sorrend lett volna más, mindenképpen megölt volna mindkettőnket.
Kardját ismét a feje fölé emelve készült fel rá, hogy lecsapjon, én pedig már nem is erőlködtem már tovább, leginkább azért, mert nem volt erőm az erőlködéshez. De legalább gyors halálom lesz. Mint elf, ráadásul szökött mágus, ebben sosem bízhattam. Fél kézzel megmarkoltam Alistair ujjait, igazából magam sem tudom, miért, talán ez is ösztönös mozdulat volt, majd lehajtottam a fejem, hogy ha én leszek az első, biztos azonnal meghaljak. De semmi nem történt. Felnézve még éppen idejében gurultam félre, mert bár már zuhanás közben meghalt, amire a hátába állított tőr lökése is rásegíthetett, ha a halál nem lett volna elég, azért ott volt még az a kard, ami még így is ronda dolgokat művelt volna velem, ha eltalál. Ahogy arrébb gurultam, még egyszer felnéztem. Vagy húszan érkeztek, nehéz páncélban, és úgy néztem, Alistairt legalábbis felismerik, legalábbis hallottam a nevét elhangzani a szájukból. Csak nem?...
-Na, végre... - motyogtam egyre nehezebben forgó nyelvvel. - Lassabban már nem is jöhettek volna... teszetosza idióták...
Itt minden elsötétült, én pedig erőtlenül ejtettem a fejem Alistair mellkasára, mielőtt elájultam volna.

Mivel nem voltam biztos benne, hogy Melira végül is velünk vagy ellenünk van, ezért én is félmegoldást választottam és csak megsebesítettem, így ha később mégis az derül ki, hogy csak megjátszotta az egészet, akkor sem szólhat egy rossz szót sem, hiszen meg is ölhettem volna. Ezért aztán nem is sokat törődök a fenyegetőzésével, mert van éppen jobb dolgom is.
A felém tartó fickó szerencsére nem számít túl nagy ellenállásra a háta mögött tudva egy mágus és a társai támogatását, így eléggé meglepődve nézi a mellkasából kiálló vesszőt, majd a gyorsan terjedő vörös foltot a mellkasán, még akkor is mikor összerogy, mint egy zsák.
Mivel eggyel kevesebben vannak már, vetek egy pillantást a helyzet állására, remélve, hogy Alistair is besegített, de megdöbbenve látom, hogy az a földön fekszik, miközben a másik rabszolgakereskedő meg éppen feltrancsírozni készül. Míg a szemem végig seper a helységen, megállapítva, hogy Melira úgy látszik mégis csak meggondolta magát, mert a fickók vezetője vérbe fagyva hever és a lány éppen megpróbálja megmenteni a lovagot, de a nyílvesszőm már megtette kellő hatását és így nagyon úgy néz ki, hogy csak megelőzheti kedvencét a halállal való találkozásban.
Most nem habozok egy pillanatig sem, már feszül is az íj, de aztán dolgavégezetlenül engedem le, hiszen a támadójuk holtan esik majdnem rájuk, egy tekintélyes méretű tőrrel a hátában.
- Dobd el az íjadat késfülű! – förmed rám egy hang és én bosszúsan fordulok a beözönlő páncélos társaság felé, hiszen most végeztük el helyettük a dolgukat és még nekem parancsolgatnak. – Dobd el, különben halál fia vagy! – jön a második utasítás és magunk között szólva, ha körül nézek, kénytelen vagyok belátni, hogy most jobb, ha nem ugrálok, hiszen egyrészt szép lassan körbevettek, és ennyivel nem bírok el egyszerre, másodszor meg minden ellenem szól, hiszen a lány is és Alistair is nyílvesszők által kicsipkézve hever a földön és kinél van egyedül íj a helyiségben, aki még állva maradt……na kinél? Hát persze, hogy nálam! És mivel ezek itt egytől egyig emberek, kétségük sincs felőle, hogy én vagyok itt a gyilkos elf!
- Gondolom nem vagytok kíváncsiak a magyarázatomra? – teszem le óvatosan a drága íjamat, mert nem szeretném, ha baja esne, ha már sikerült visszaszereznem.
- Pofa be és térdre kutya! Mit tettél velük? – förmedt rám a vezetőjük, aki a szemét hol a földön ájultan vagy holtan – innen nem láttam jól – heverőkre vetette, hol rám és amiben egy cseppnyi kedvességet sem véltem felfedezni. – Ezért lógni fogsz! Kötözzétek meg!
Na persze, hogy nem kíváncsiak egy elf szavaira, így aztán perceken belül megkötözve térdeltem e gyilkos tekintetek kereszttüzében, és csak abban reménykedhettem, hogy Alistair nem halt meg és talán még hajlandó is szót emelni értem, bár ő is csak egy ember. Melira nem hiszem, hogy meghalt, hiszen csak a vállát lőttem meg és nem volt mérgezett a vessző. Jó lenne, ha ő sem pihengetne sokáig, igaz ő saját kezűleg fojt meg, ha magához tér. Talán jobb, ha még pihen egy kicsit.
- Remélem valaki ért a gyógyításhoz? – szólaltam azért meg kissé gúnyosan, ha eddig még nem gondoltak rá.

A gyengéd érintésre meg sem mozdulok, ám amikor érzem, hogy valaki rám veti magát, na arra már lustán felnyitom a szemem, aztán előre nyúlok, és finoman végighúzom a kezem a rajtam fekvő nő kócos haján, hogy tincseivel eltakarjam hegyes füleit. Mielőtt valaki meglepő éleslátással vádolna, utólag abban sem vagyok biztos, hogy tényleg megtörtént-e, és nem csak álmodtam, abban pedig végképp nem vagyok biztos, hogy miért csináltam.

A Redcliffe címerét viselő lovagok közben elözönlik a termet, hogy az éjfattyak elpusztultával végre hasznossá tehessék magukat az olyan ellenfelek ellen, akiknek a közelsége nem ítéli halálra őket feltétlenül. Nem sokon múlik, hogy Thelion nem a nyílvesszőikkel ismerkedik meg először, amikor meglátják az egyik nyilának végét Melira vállába fúródva(az erdei elfek nyílvesszői sokkal szebbek, mint amiket a rémek, vagy a rabszolga kereskedők használnak), ám mivel a férfi megadja magát, egyenlőre nem ítélik halálra.
-Bármi okod is volt, hogy Lady Theirin életére törj, jobban jársz, ha megtartod magadnak, ha nem szeretnél a hóhérral elbeszélgetni erről. - Jelenti ki a csapat vezetője, aztán miután Thelion-t megkötözik, aggódva néz hátra. A csapat "orvosa" épp egy zöld löttyöt itat meg Alistair-el, aztán a  férfi homlokát tapogatja meg, végül mosolyogva bólogat.
-Rendbe fog jönni, hála neki. Ritkán látni ilyesmit...a saját testével védte őt. Csodálatos asszony!
-Helyes. Kísérjük ki innen a foglyokat, aztán tűnjünk innen.
Thelion lefegyverzése után a katonák segítőkészen kitaszigálják őt a romok közül, és a foglyokat is elvezetik, jóval kedvesebben. Alistair-t, és Melira-t sem hagyják hátra természetesen, kiket felcipelnek, ott pedig egy szekérre rakva utazik tovább az eszméletlen pár.

Nem tudom, mennyi idő telik el, mire újra elkezdek valamilyen szinten tudni magamról. A teljes sötétséget a szürke homály váltja fel, és pedig kábán hallgatom, ahogy egy ismerős hang beszél valakihez mellettem.
-Úrnőm. Úgy örülök, hogy magához tért. Elláttuk a sebét, és megkötöztük a gazembert, aki ezt tette magával. Jelenleg is az őrizetünkben tartjuk.
A férfi a másik szekérre mutat, ahol valóban ott ül Thelion megkötözve, két őrrel az oldalán, kik készek felszeletelni őt bármikor. Ebben a pillanatban megáll az egész csapat, az őrség kapitánya pedig vet még egy utolsó pillantást rám, de nem festhetek valami jól, mert aztán egy szó nélkül leszáll a szekérről.
-Sajnos meg kell várnunk amíg a hitvese felébred, nélküle nem kockáztathatjuk meg, hogy belépjünk az elfek táborába. Most magukra hagyom önöket. Ha történik valami, kérem szóljon Lady Theirin, és azonnal itt termünk.

Thelion felszerelése ott hever egy ládában azon a szekéren, amin Alistair utazik. Melira botja sajnos a romok közt maradt, ugyanis meg sem fordult a lovagok fejében, hogy a nő mágus lenne, vagy hogy szüksége lehet egy ilyen rondaságra, mint az éjfatty nagykövet varázsbotja. A 20 fős őrség elég szétszórtan helyezkedik el, és gyanakodva kapják a fejüket az erdő minden rezdülése felé. Melira parancsainak ugyanakkor engedelmeskednek, a józan ész határain belül.

Finom zötykölődésre ébredtem. Nem tartott sokáig, amíg rájöttem, hogy egy szekér hátuljában fekszem, csak azt nem tudtam, hogy mint fogoly, vagy mint szabad elf. Bár nem voltam megkötözve, ezt is ki tudtam magyarázni a sebesülésemmel, amire hivatkozva eltekinthettek a béklyóktól, hiszen a fájdalom és a vérveszteség úgyis a fenekemen tart. De ez sem állt össze. Hiszen a fájdalom a vállamban sokkal enyhébb volt, mint ami normális lett volna. Lehet, hogy mégiscsak megmenekültünk? Rémlett, hogy valaki az utolsó pillanatban leterítette a támadónkat. Lehetséges, hogy a mi oldalunkon áll? 
-Uhh... úúú... uhhh-úúú-huhh... - próbáltam nagyokat nyögve ülő helyzetbe kecmeregni igen jelentéktelen sikerrel, hiszen még mindig forgott velem a világ.
A mellettem felbukkanó férfi csak beszélt, és beszélt, de minden mondata pár másodperces késéssel ért el a tudatomig, mert úgy éreztem magam, mint aki agyonvertek, miután úgy berúgott, hogy még a közelemben lévőknek is összezsugorodott tőle a májuk, ráadásul vagy egy hete nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Laposakat pislogva fordultam hát felé, hogy a szájmozgása, a mimikája, a gesztikulálása rásegítsen arra, hogy kibogozzam a szavai értelmét, miközben visszaestem a hátamra, a tenyereimet pedig a homlokomra szorítottam, nehogy szétessen a fejem. 
-Remek - motyogtam erőtlenül, miután elfojtottam egy kaján vigyort, mikor rájöttem, ki is lehetett az őrizetbe vett elkövető. Gondoltam, ennyit igazán megérdemel azért, amiért rám lőtt. - Szép munka volt... mindkettő... bár siethettetek volna egy kicsit jobban... és... Mi van?!
Csak ekkor fogtam fel, hogy úrnőnek szólított. Engem. Fogalmam sem volt, mi ütött belé, de jobbnak éreztem, ha azonnal tisztázzuk a félreértést, mert még csak az hiányzott, hogy megint betuszkoljanak valami fényűző palotába a sok elkényeztetett, üresfejű gazdag nép közé. Akkor már inkább még egy falka éjfatty! 
De nem tudtam megszólalni, mert megelőzött, amitől tanácstalanul ráncoltam a homlokomat.
-Hitves? - mormoltam egyre erőltetve az agyamat, hogy valami használható emlékképet kipréseljek belőle, mert nekem ez nagyon újnak tűnt. - Nekem olyanom is van?
Előbb a katonára néztem, majd követve a tekintetét oldalra döntöttem a fejemet, hogy szemügyre vegyem szívem választottját.
És ez végre elég erőt adott ahhoz, hogy felpattanjak.
-Hogy mi van?! - sipítottam felháborodva, ahogy megláttam Alistairt. 
Oldalra lendülve kihajoltam, hogy a mellettünk lévő szekéren utazó Thelion felé bökjek vádlón és azonnali halált ígérve.
-Te voltál az? - hörögtem oda neki, miközben a gyengeségtől lényegében félig kiestem a szekérből, így olyan voltam, mint egy szőnyeg, amit átvetettek a vaskos deszkákon. - És ezt most marhára élvezed, mi?! Na, csak kerülj a kezem közé, olyat kapsz, hogy megemlegeted! Nem hiszem el, hogy nem bírsz ki két percet anélkül, hogy valahogy keresztbe tegyél nekem! Muszáj volt ezt a nyilvánvaló hülyeséget...?!
-Kérem, úrnőm, csak óvatosan - jelent meg mögöttem az előbbi katona, és mintha egy gyerek lettem volna, a hónom alá nyúlva húzott vissza finoman a helyemre. - Igen, tudjuk, hogy ő volt az, és azt is, hogy nem ez volt élete legbölcsebb lépése, de ne erőltesse túl magát. Még pihennie kell. 
-Ó, nem kell nekem pihennem, amikor ekkora átok barmok vannak a világon! - csattantam fel, majd ültő helyemből is nagyot rúgtam Alistair lábába. - Mint ez a szimuláns is! Hé, felkelő, naplopó! Rád vár mindenki. Kelj fel, mert már megint helyzet van, amit persze ennek a napsugár loboncúnak köszönhetünk! Gyerünk már - mordultam rá és nagyot pöcköltem a homlokára. - Ne akard, hogy bedurvuljak!

A lovagokkal körülvéve nem sok reményem lehetett a szabadulásra, hiszen ismerem már jól a hozzáállásukat, ha egy elfről, vagy egy emberről van szó. Így nem is kezdek bele túl sok magyarázatba, mert a sebesült ember vagy mellém áll és akkor elhiszik már, hogy nem vagyok bűnös, vagy nem és akkor minden valószínűség szerint vagy börtönben rohadok meg, vagy fellógatnak a város főterén okulására a többieknek.
Azonban teljesen leesik az álam, amikor valami Ladyről kezdenek el magyarázni, akinek ÉN az életére törtem?
- Mi? Kinek a…….
Nem folytattam, mivel a kutya sem figyelt rám, sőt inkább gorombábbak lettek és ezért a köteleket is elég szorosra húzták a kezemen, így jobbnak láttam, ha egyelőre befogom a szám, főleg, mikor meghallottam, hogy Alistair hamarosan jobban lesz, habár Melira tettének minősítésére, csak gunyorosan elhúzom a szám.
~ Andraste szent bugyijára! Miket nem feltételeznek erről a hárpiáról!
Miután fellökdöstek a felszínre és a többi elf foglyot is felterelték, szekérre rakva minket megindultunk arra felé, ahová az egyik volt „rabtárs” mutatta az utat.
Aztán valamiért megálltunk, de mivel a fülem nyitva tartottam és a másik szekér, melyen a sebesült lovag és Melira utazott ott voltak nem messze, így hamarosan megtudtam, hogy mi ennek az oka.
Közben leesett, hogy a lányt valamiért nagyon összekeverik valakivel, de a hab a tortán az volt, mikor kiderült, hogy Alistair párjának nézik!
~ Ezt nem hiszem el! Teremtőm! Vakok ezek vagy mi! Hogy lehetne egy elf mágus ennek a szerencsétlennek a felesége! ~ hüledeztem magamban, de mielőtt még hangosan is feltehettem volna a kérdéseimet, amire gondolom ugyan úgy a kutya nem lett volna kíváncsi, meghallottam a már annyira ismerős kárálást, hogy önkéntelenül összerezzentem.
- Bolond vagy te némber! Honnan kellett volna tudnom, hogy valamikor összeszűrted a levet egy shelmmel? Örülj neki, hogy úgy céloztam, ahogy, így még hős is lehetsz! – köptem ki oldalra. Bár a fenyegetései azért összeszorították a gyomromat, hiszen ismertem már jól a mentalitását. És most ő szabad volt, én meg fogoly és fegyvertelen.
Szerencsére még nem volt elég erős és ezek a bolond lovagok, legalább féltésből nem is nagyon hagyták, hogy mozogjon, és még ott volt neki Alistair is, akin kitölthette most a mérgét.
- Őrült ez a nőszemély! És egyáltalán nem az akinek hiszitek! – morogtam az őreimnek, bár nem hiszem hogy nagyon meghatottam volna őket. – Látjátok mit művel azzal a lovaggal is! Nem hiába lőttem meg, őt kell inkább megkötözni.

Összeráncolt homlokkal döntöm oldalra a fejem, hogy szinte még csukott szemmel nézhessem meg magamnak, ki az a bátor, aki rugdossa a vértezetem lábrészét. Lehet már meg sem kéne lepődnöm a dolgon.
-Hagyjál már anyjuk - morgom álmosan, de azért lassan felülök, igaz nem sikerül elsőre, hisz a karom valamiért meglepett egy belém nyilalló fájdalommal. Mikor más sikerült ülő helyzetbe kerülni, akkor döbbenek csak rá, hogy valaki a páncél alatt bekötözte a sebem. Nem lehetett könnyű dolga. És ekkor beugrik, hol vagyok - na jó, ezt csak sejtem - és mi történt. Épp időben, hogy lássam, amint az egyik őr pofon vágja Thelion-t, hogy szerencsétlen Elf majd leesik a szekérről, mázli, hogy oda van kötözve.
~Várjunk...miért kötözték meg?~
-Ha még egy becsmérlő szót szólsz Lady Theirin-ről, azt fogod kívánni, bár inkább az éjfattyak fogságába estél volna! - Szól rá a szőkére az őr, ki megdorgálta, majd a földre is köp, mielőtt hátat fordítana neki. Na most, majdnem biztos, hogy nekem is tennem kéne valamit, a baj csak az, hogy ahogy tisztul a fejem, úgy lesz minden egyre kuszább. Egyrészt, nem hagyhatom, hogy ezt tegyék vele, hisz embergyűlölő felfegyverzett pszichopatának csak akkor nevezném, ha nem akarom, hogy megsértődjön a túlzott őszinteségemen, de tény, hogy kiállt mellettünk...bár azt még mindig nem tudom, miért lőtte meg Melira-t...
Más kérdés, hogy ez sem lehet annyira nagy rejtély, hisz ez a csillogó szemű, pulykavörös arcú, kócos hajú gyönyörűség, ki a szülőfalumban az ország nemessége színe előtt kijelentette, hogy eljegyeztük egymást általában ilyen hatással van mindenkire, néha még rám is. Viszont, ha eddig sikerült elkerülni, hogy a kis vicce miatt felkoncoljanak, talán most sem ártana, ha nem buknánk le, a baj csak az, hogy ha megpróbálom lenyugtatni kedves szavakkal ezt a hisztérikát, biztos, hogy fölrobban...még az is lehet, hogy szó szerint. Na jó, essünk neki...
-Semmi baj drágám, jól vagyok, most már nem kell aggódnod - szólok kedvesen Melira-hoz, a kezébe kapaszkodva, aztán pedig olyan szorosan ölelem őt magamhoz, hogy levegőt is alig kapjon, így akadályozva meg, hogy megszólaljon.
-Úgy örülök, hogy nem esett bajod. Ne hidd, hogy nem vagyok hálás, amiért visszajöttél értem, nélküled biztosan odavesztem volna, te...
Adok egy puszit a fejére, aztán a fülébe súgom:
-Ha elkísértük a foglyokat, hazaküldöm őket, addig viszont ne bukjunk le.
Aztán eleresztem szegény hitvesem, majd Thelion-ra pillantok, ez után pedig újra az őrült szempárba mélyesztem saját tekintetem.
-Tudom, hogy haragszol még rá, és elég béna dolog volt tőle véletlenül vállon lőni téged a csata kellős közepén, de kérlek bocsáss meg neki.
Ha Melira nem ellenkezik látványosan, intek az őröknek, hogy oldozzák el Thelion-t.
-Biztos ez, Sir?
-Kissé modortalan, de én bízom benne, és nem ezt érdemli.
-De Shemlen-nek nevezte ma...
-Akkor szerencséje, hogy nem hallottam. Most pedig eresszék el. Köszönöm, és most magunkra hagynának, még meg kell beszélnem vele valamit.
Amikor az őrök hallótávolságon kívül kerülnek, intek Thelion-nak, hogy csatlakozzon hozzánk, én pedig a szekér korlátjára ülök, hisz kicsit még mindig forog velem a világ.
-Na jó...ha minden jól megy, ebédidőre beérjük az elfek táborát. Számíthatok rá, hogy addig egyiktek sem próbálja megölni a másikat? - Kérdem őket szigorúan, majd még hozzáteszem:
-NEM érdekel, ki kezdte, és mi bajotok egymással. Most befejezitek ezt és...ugh...
Nagyot nyögök, ahogy a kissé hevesebb beszéd közben újra belenyilall a fájdalom a vállamba. Kicsit meg is szédülök.
-Szóval...maradjatok nyugton, rendben? Olyan közel vagyunk hozzá, hogy mind túléljük ezta  kalandot, ne most szúrjuk el.