Nyugati út

Nem voltam már messze Redcliffe-től, talán ha egy napi járóútra lehetett. Nem voltam finnyás, tökéletesen megfelelt nekem a kóbor élet, de nem ártott már feltölteni a készleteimet, és ha már ott voltam, azért finnyás-nem finnyás, néha szívesen vettem, ha vetett ágyban alhatok. Igaz, a végtelen égbolt alatt sokkal szabadabbnak éreztem magam, kevésbé bezárva, mint a négy fal között, viszont az esetleges támadókat is könnyebb volt kiszúrni, mint itt, ahol emlékszem, az első napokban (na jó, valljuk be, hetekben) még minden apró neszre összerezzentem, mert azt hittem, hogy egy templárius jött végezni velem, de minden alkalommal csak valami vadon élő állat volt.
Régebben kerültem az ilyen széles utakat, ahol viszonylag nagy a forgalom, legalábbis nagyobb, mint az apró erdei ösvényeken, főleg azokon, amik addig nem is léteztek, amíg ki nem tapostam őket. Mostanra viszont már kellő önbizalmat szedtem össze, és a folyamatos veszélyt is megszoktam, úgyhogy már nem korlátoztam ennyire a lehetőségeimet. Nem kellett azért magamat annyira védtelennek éreznem, elvégre a varázsbotom még mindig megvolt, a mágiához még mindig értettem, de szökevény létemre már nem volt semmi szabály, ami megkötötte volna a kezemet, úgyhogy igazából azt csinálhattam a saját védelmem érdekében, amit csak akartam. Mondjuk a vérmágiától még mindig ódzkodtam, de volt még más út is bőven. 
Borzasztóan tűzött a nap, úgyhogy elővettem a kulacsomat, és nagyot húztam belőle. Hihetetlen, hogy voltam képes évekig kibírni azt a rémes mágusköpenyt! Igaz, a Torony falai között elég hűvös volt, de akkor is. Mondjuk volt előnye, persze, de annyi azért nem, hogy megérje izzadni benne, mint egy disznó! Pf! Sok idióta meg inkább tűri még mindig a Toronyban. És miért? Mert lehet, hogy veszélyesek. Elismerésem. Aki ilyen ostoba, nem is érdemel jobbat. És ez vonatkozik a többi elfre is odahaza. Az erdei elfeknek legalább volt eszük, nem is csodálom, hogy nem fogadnak be akárkit. Nem mintha szükségem lenne rájuk. Így biztos nem zárhat be senki sehova. 
Hmmm...
Hunyorogva meresztettem a szememet előre, ahol mintha mozgást láttam volna. Vajon csak délibáb, vagy valaki tényleg közeledik felém? Eltettem a kulacsomat, hogy szabadon maradjanak a kezeim, ha esetleg szükség lenne rájuk, de egyenlőre nem tettem semmit. Feleslegesen nem keveredek harcba, az biztos, nem lenne semmi értelme, de fogok a bokorba ugrani ijedtemben minden jött-ment miatt.

A távolból érkező neszek egyre közelebbről, és közelebbről törnek fel a sűrű növényzet rejtekéből, mígnem az egyik bokor ágait félretolva maga előtt egy meglehetősen sáros, és helyenként véres páncélt viselő férfi lép ki a napfényre, nyomában 3 kimondottan lelkes emberrel, kik egyenruhájukból ítélve a Redcliffe-i őrség tagjai mind egy szálig.
-Miért is egyeztem bele ebbe? - Kérdi a mocskos páncélt viselő szőke, fáradt arcú férfi, miközben arcáról is a vért törölgeti. Közben elhaladnak a varázslóhölgy mellett, kinek Alistair csak biccent egyet, de aztán szó nélkül odébb áll, társasága pedig szorosan követi őt. Melira hamarosan ismét magára marad az út szélén, ám mikor éppen élvezni kezdhetné a magányt az utolsó katona eltűnásével a horizonton, hirtelen újabb nesz üti meg a fülét, és a bokrok közül ezúttal egy négy lábú fenevad bukkan elő. A mabari vérebeket természetesen sosem a szépségükért tenyésztették, ez a példány azonban még saját kategóriáján belül is eszméletlenül rusnyának számít fél szemével, állandóan kilógó nyelvével, és szokatlanul hosszú, indákra emlékeztető füleivel. Hogy a legkevésbé sem szemet gyönyörködtető látványt tovább fokozza, a szőrméje is hófehér, helyenként fekete foltokkal, a látványánál pedig csak a hangja irritálóbb, amikor lelkes ugatásba kezd a préda láttán, már pedig most épp ezt teszi. Hamarosan megérkezik a gazdája is, egy disznó képű, óriási ember, kezében egy olyan karddal, amire nézni is kényelmetlen, nemhogy kézben tartani. Az oldalán előbukkanó elfnek szerencsére nincs ilyen problémája, az íj amit a kezében fog kimondottal kézreállónak tűnik.
-Ott a mágus szuka! Vigyázz vele, nem tudom hogyan csinálta azt azzal a medvével, de nem is érdekel, inkább vigyük be holtan.
-Nem úgy van az, élve többet ér - inti le az elf, és Melira-ra szegezi az előzőleg kihúzott nyilat.
-Melira Sheldon! Add meg magad, és jöjj velünk, különben a félkegyelmű barátom cipel haza, és hidd el, nem sok marad akkor belőled, amíg a toronyhoz érünk!

Nem, nem képzelődtem, tényleg közeledett valaki. Sőt több valaki. A legrosszabbra is felkészültem, amikor megláttam a rajtuk feszülő páncélokat, de végül nem történt semmi. A hőséget a legkevésbé toleráló szőkeség biccentését nem viszonoztam. Morcosan követtem őt a tekintetemmel, míg el nem tűnt a hátam mögött. Akkor visszafordultam, hogy előre nézve folytathassam az utamat. Nem volt mitől tartanom, ha rám fájt volna a foguk, már lekaptak volna, amikor még a búvóhelyükön voltak. Egy nagyon halvány mosoly még át is suhant az arcomon. Ezt is megúsztam.
Nem úgy a következőt, akik már nyilvánvalóan engem kerestek, amit ha a rám szegezett nyílvessző nem is árult volna el, a nekem csapott nevem már mindenképpen. 
-Hacsak nem a maci rokonai vagytok, nincs semmi elintéznivalónk - jelentettem ki hűvösen, miközben a mágusbotomat azért egy higgadt, komótos mozdulattal lekanyarítottam a hátamról, és nekik szegeztem.
-Innen nincs menekvés, Sheldon - vicsorgott rám a kardját enyhén reszkető kezében tartó férfi, mintha a lábai előtt morgó mabarit akarná utánozni.
Enyhén megcsóváltam a fejem. Szóval elsőre sem rosszul hallottam.
-Tudod mit? - biccentettem felé szinte már nyájasan. - Ha találkozom ezzel a Sheldonnal, feltétlenül szólok neki, hogy kerestétek. 
-Miről beszélsz te itten?! 
-Nagyon nem Sheldon vagyok - magyaráztam tettetett türelemmel, mert valójában már a pokolba kívántam mindkettőt.
Erre még a kutya is behúzta a fejét, és kissé oldalra döntötte, az elf pedig még a tarkóját is megvakargatta a nyílvessző hegyével.
-Nem te vagy, he?
-Nem én.
-Nehogy már bevedd - bődült fel megint a kardot tartó ember, mire elf is, mabari is megint feszülten szegezte nekem kivillantott fogsorát, nyílvesszőjét. - Ez az a mocskos hegyesfülű, akt keresünk.
Most már leplezetlen dühvel villant meg a szemem.
-Te ezt tűröd? - morogtam az elfnek, aki egy pillanatra tényleg elbizonytalanodni látszott, de aztán dacosan emelte még feljebb a fegyverét, így a penge hegye már pontosan a homlokom közepét vette célba. 
Talán két másodperc lehetett. Szellő sem mozdult, mintha még a tücskök is halkabban ciripeltek volna. Mozdulatlanul álltunk egymást bámulva arra várva, hogy a másik egy apró mozdulattal elárulja magát. Aztán hirtelen mindenki támadásba lendült. A mabari nekem ugrott, a nyílvessző süvítve szállt az arcom felé, a disznóképű pedig idegtépő csatakiáltással lendítette a feje fölé a kardot, hogy majdnem a háta mögé dobta, úgy vágtatott felém, hogy lesújtson vele. 
Ami engem illet, nekem nem a támadás volt az első dolgom. Tudtam, hogy elsősorban az íjásztól kell tartanom, mivel az ő fegyvere végezne velem a leggyorsabban. Így már mikor az ujjai megrebbentek, nagy lendületet vettem, hogy még időben félre tudjak ugrani, de közben már lendítettem is a botot feléjük, hogy lángcsóvát fújva rájuk hátrálásra kényszerítsem őket, a nyílvesszőt pedig hajszálnyit eltérítsem eredeti röppályájáról, ami ugyan tényleg szinte észrevehetetlen volt, nekem most életmentő. A kutya hangosan vonyítva dobálta magát, hogy lángoló bundájától szabaduljon, de persze sikertelenül. A másik kettő bár messzebb állt ahhoz, hogy elérhessék őket a lángok, azért ösztönösen hátráltak pár lépést, ami elég időt hagyott nekem, hogy behúzódjak egy vaskosabb fa mögé, hogy fedezékben várjam ki a folytatást. 
Így pont az előbb mellettem elvonuló bandára láthattam, akik közül ha csak egy is vissza fordult, fenyegetően intettem neki a botommal, jelezve, hogy őt is felkoncolom, ha támadni merészel.

-Ha nem Sheldon, hát mi? - Kérdi a hegyes fülű íjász, undokul vigyorogva, mikor rádöbben, hogy magadtól nem árulod el a neved azért sem. Ördögi terve természetesen az volt, hogy kijavítod őt, és az igazi neved vágod hozzá, minek hallatán már kétsége sem lehet afelől, hogy a jó embert támadják le éppen, ám az, ahogy védekezel önmagában is bőven elég. A kutya nyüszítve hátrál a lángcsóva elől, ami bármilyen szomorú, de nem teszi őt sokkal rondábbá, de még csak büdösebbé sem, azt viszont legalább kétszer is meggondolja, hogy akarja ő, hogy közel kerüljön ehhez a boszorkányhoz.
-Tépd szét! - Kiált rá a gazdája, ki közben inkább maga is csak biztos távolból támogatja ebét, pont mint a társa, akit az első nyílvesszeje sikertelensége nem lomboz le, és továbbiakkal próbálja teletűzdelni a mágus hölgyet.

-Mi a... - kapom fel a fejem döbbenten a nyílvesszőre, ami a két lábam közt száll el, és csapódik a  földbe. Pajzsomat a kezembe véve fordulok hátra, és csodálkozva tapasztalom, hogy mi folyik ott.
~Fura, első látásra elég barátságtalan nőszemélynek tűnt, de gondoltam biztos csak fáradt az úttól. Ezek szerint viszont másokra is hasonló benyomást tett.~
Aztán intek az őröknek, hogy maradjanak nyugton, én meg sietve megindulok visszafelé. Természetesen felismerek a templárius képzésnek hála felismerek egy varázslót, ha az a tűzbe borítja a környéket, és bár nem tudom, mi folyik itt, vállat vonni, és odébb állni valahogy nem lenne helyes. Egyenesen a nő felé tartok, amíg ő a tűzzel tartja sakkban a támadóit...már persze, ha ők támadtak rá, és nem fordítva....ezt nem árt majd tisztázni.

-Add fel kislány! - Kiált az elf íjász, mikor egy nyílvesszővel végre sikerül súrolnia a nő vállát - A képtelen visszavár, és nekünk is többet fizet, ha nem patkolsz el!
Közben a perzselt szőrű, égett húsú kutya eloldalog a fák felé, fülét farkát behúzva. Hiába fenyegeti a gazdája, őt nem érdekli, abból a fényes botból nem jön tűz, a másikból meg igen, szóval kizárt, hogy tőle féljen most jobban.

-Ha már ilyen jól kijövünk, te hívhatsz nyugodtan Pulipintynek - vigyorogtam rá nem kevésbé undokul és megvetően. - De ha ez túl hosszú, hogy a kis verébnyi fejecskéddel megjegyezd, akkor sem kell elszontyolodni. Ha nem fordultok vissza, úgysem lesz már a helyén, hogy tovább erőlködhess, hátha használatra tudod bírni. 
-He? - pislogott rám homályos tekintettel.
-Rá se ránts, majd a kutya elmagyarázza!
-Pofa be! - reccsent ránk a nagyobbik. - Velünk jössz, de most rögtön, különben...
-Spórolj a levegőddel - fintorogtam unottan. - Valami azt súgja, hogy szükséged lesz rá.
Nem is tévedtem. Igencsak derekasan küzdöttek, legalábbis nem rohantak el fejvesztve az első kudarcba fulladt roham után. Hát... náluk már ez is biztos eredménynek számít, bár én jobban örültem volna, ha végre feladják. 
-Mondjátok meg a Káptalannak, hogy az oroszlán egészen addig ártalmatlan, amíg piszkálni nem kezdik - üvöltöttem vissza nekik. - Akkor viszont magukra vessenek!
Láttam, ahogy a mabari visszavonulót fújt, vagyis az ellenség harmada letudva. Igen ám, csakhogy a másik kettőnél meg fegyver is volt. Mivel épp nem hallottam mozgást, óvatosan kikukucskáltam a fa mögül. Azt még láttam, hogy valóban még több méterre vannak tőlem, viszont egy fájdalmas sérülésembe került. Nem volt mély, csak egy karcolás a vállamon, de hát az is nagyon tud fájni. Csata közben pedig nem volt időm ellátni, így csak előrángattam a zsebemből egy fekete vászoncsíkot, és sziszegve bekötöztem vele a sebet. Hogy ezért mit fognak kapni!
Felnézve meglepődve láttam, hogy az egyik, méghozzá a szőke nem csak hogy visszatért, de a kezében tartott fegyverekből ítélve, amik az imént még a tokjukban, hüvelyükben pihentek, arra következtettem, hogy be kíván szállni a ,,tárgyalásba". 
-Mi a fenét keresel itt? - mértem végig mogorván. - Ez nem a te harcod, szépfiú. Menj innen, mielőtt még letörne a körmöd. 
Újabb nyílvessző fúródott a fatörzsbe, mire az egész fa megrázkódott. A szemem forgatva morrantam fel. Civilizálatlan barmok! Hogy az ember még két szót se tudjon nyugodtan váltani valakivel!
-Vagy nekik segítenél? - villant meg hirtelen a szemem, és a mágusbotom hegyét egyenesen a torkának szegeztem. - Én ezt átgondolnám még egyszer. Ha vagy is olyan hülye, most még meggondolhatod magad. Húzz innen, amíg szépen mondom!

A nyakamra szegeződött bot láttán felvonom az egyik szemöldököm, aztán végigmérem a lányt. Nem tűnik közveszélyesnek...na persze ártalmatlannak sem, de az alapján amit eddig hallottam, kétlem, hogy ártana bárkinek is, ha békén hagyják, ez a két fickó ugyanakkor kicsit sem tűnik bizalomgerjesztőnek, ugyanakkor még életben vannak, ami szintén azt bizonyítja, hogy ez a kis boszorkány tényleg nem ANNYIRA rossz szándékú, mint amilyennek látszik. De akkor miért szegezi ráma botját? Minden esetre elteszem a kardom, és feltartom a tenyerem, mint aki épp megadni készül magát, aztán feltartom a kezem, mint aki épp megadni készül magát, aztán koncentrálok, és egyszerre mintha sűrű gőzfelhő áradna szét a testemből, eszméletlen sebességgel. Van egy sanda gyanúm, hogy a Templárok egyik legrémisztőbb képességének használatával nem loptam be magam a szívébe, de mit tegyek, ha egyszer ennyire finnyás vagyok az élve hamvasztásra? Vagy fél percig most tuti nem fog lángolni, úgyhogy megfogom a botot, és félre tolom magamtól.
-Mit akarnak tőled? - Kérdem, templáriustól szokatlan módon, igaz nem is tartozom közéjük. Engem speciel érdekel mit követett el, hogy üldöztetést érdemel.

-Mi a menykű volt ez???
-Nem tudom....
Az elf mutogat, aztán ő balról, a másik fickó pedig jobbról próbálja nagy ívben megkerülni a fát, ami mögött a nő rejtőzik páncélos lovagjával, akit annak ellenére sem vett még észre a páros, hogy nagyjából annyira mozog észrevétlenül....nos mint egy páncélos, nagy darab férfi.

A hátam közepére sem kívántam az új jövevényt, de ő legalább nem beszélt (sokat), és nem hadonászott felém a kardjával. Sőt, miután felmérte az erőviszonyokat, a lehető legbölcsebbet cselekedte, és el is tette a fegyverét. Okos fiú. Ha így folytatja, nem is fogom bántani. Ezt az esélyt mindenki megkapja tőlem, csak valaki van olyan idióta, hogy nem él vele. Csak azt tudnám, hogy aztán mire fel nyavalyog! Na, de mindegy, vele talán már könnyebb lesz.
Ezt nagyon hamar visszavontam, amikor megláttam az ismerős ködöt leereszkedni. A Toronyban már számtalanszor láttam, amikor egy mágus túlságosan belemelegedett, vagy csak a templáriusok hitték, hogy szükség van rá, pedig talán csak gyakorolt (volna). Meg persze menekülés közben, akkor szinte alig láttam ki tőle. És most. Szóval ő is egy közülük. 
-Teee! - vicsorogtam rá már-már hörögve.
Ahogy sejtettem a botom hasznavehetetlenné vált, és a kezemből sem tudtam varázslatot előhívni. Egy darabig a képességeim nélkül kellett boldogulnom. 
-Nem fogsz visszavinni! - löktem el magamtól. 
Legalábbis megpróbáltam, mivel a méretkülönbségen kívül még a nehéz páncélzata is az ő oldalán állt. De akármennyi is sikeredett belőle, a kezeimet ökölbe szorítva emeltem fel támadásra készen, hogy így is jelezzem neki, nem ajánlatos bármivel is próbálkoznia.
-Aljanépség a fajtád - vetettem oda neki mérgesen. - Nehogy azt hidd, hogy valami szent küldetést teljesítesz, amikor állatokként bezársz minket a többi templáriussal. Rólam lemondhattok, előbb halok meg, mint hogy oda visszamenjek.
Ekkor megláttam egy igencsak nyugtalanító formájú árnyékot rávetődni. És valóban, ahogy megfordultam, egy jókora kard villant felém, hogy ha kicsit könnyebb lett volna, és gyorsabban lehetett volna lesújtani vele, valószínűleg el is talált volna. De hát nem így történt, én meg elf létemre elég fürge voltam, így ha hajszál híján is, de sikerült elhajolnom előle. Amíg pedig ő ismét felvette a támadó pozíciót, hatalmasat vágtam a fejére a botommal. Mágia nélkül is jó nagyot koppant, de sajnos nem ájult el. Már éppen emelte újra a roppant pengét, hogy végre belém márthassa, amikor tekintete  a szőkeségre siklott. Szeme elkerekedett, szája résnyire kinyílt, majd egészen elképesztő dolgot művelt. Kihúzta magát, egyik kezével a mellkasára ütött, és tisztelettudóan fejet hajtott. 
-Ki ez? 
A kérdést nem én tettem fel, hanem az íjász, aki már be is mért minket az egyik nyílvesszejével, de erre a másik mellé kerülve ő is szemügyre vette az ismeretlent, akinek eddig csak a hátát láthatta. És ő is ugyanazt tette.
-Elnézést, hogy nem ismertem meg, parancsnok - szólította meg a kardforgató felegyenesedve. - De ez ellen a nő ellen elfogatási parancsunk van. Megszökött a Mágustoronyból. Ön is tudja, hogy ezzel törvényt szegett. De nem akarjuk megölni. Ha velünk jön, nem esik bántódása, majd a Toronyban intézkednek. 
-Vagyis megölnek - vetettem közbe, miközben egyre távolodtam tőlük. - Én oda nem megyek vissza! Nem követtem el semmit, nem vagyok bűnöző, hogy börtönbe zárjanak! 
-Megszöktél!
-Azért, mert bezártak! - toppantottam.
Most már hármukat fenyegettem az ökleimmel, de közben nagyon reméltem, hogy nem lesz rájuk szükségem, mivel a taníttatásom fizikai képzést nem tartalmazott. Mindazonáltal kész voltam akár a halálomig védeni a szabadságomat. Bármit szívesebben vállaltam volna, mint hogy visszavigyenek a Toronyba, még akkor is, ha tudtam, hogy ott is ez a sors várna rám. Látni sem bírtam azt a helyet.

Amikor a két tenyerével ellöki a saját testét tőlem, és ezáltal a fa törzsén nyekken be kell valljam kissé elnevetem magam, annak ellenére, hogy a jelenlegi helyzet egészen biztosan több komolyságot követelne. Ő nyilván így gondolja, mert eléggé fenyegetően rázza az ökleit. Kíváncsi vagyok mit tervez velük, addig bokszol a páncélomba,a míg a vérétől berozsdásodik?
-Nem akarlak elvinni sehova, kizárt, hogy kibírnám az utat épp ésszel - jegyzem meg kedvesen, majd még hozzáteszem: - és megölni sem feltétlenül, ha lehiggadsz végre...
Megfordul a fejemben, hogy kioktatom az aljas fajtámról is, ha már itt tartunk, vagy csak jelentőségteljesen a mellvértemre mutatok, amin a templárok címere helyett egy griffmadár díszeleg...amit persze eltakar a sár. Na igen...A pajzsom mondjuk aránylag tiszta, de azt elvehettem egy elesett szürkétől is...ha jobban belegondolok gyakorlatilag ezt tettem. Koncentrálj! Szóval, épp kioktatnám, amikor megjelenik valami mamlasz, és vigyázzba vágja magát, mire alig tudom megállni, hogy a hátam mögé sandítsak.
~Parancsnok? Mi a teremtőről hablatyol ez a....ó...persze.~
-Úgy, szóval ez lenne a helyzet. Vérmágus?
-Nem uram, de...
-Remek! Megölt valakit?
-Hát...nem, d...
-Kitűnő, ez esetben nem üldözhetik többé.
Erre minkét férfi nagyokat pislog rám. A rondábbik először némán tátog, nyel egyet, végül pedig kinyőgi:
-Úgy érti, élni kíván a besorozás jogával?
-H...ja, persze! Abszolút! Élek azzal a jogommal ami a...besorozás!
Közben egyre kevesebb figyelmet szentelek ennek a két bohócnak, és inkább lopva a nőt kezdem figyelni, ugyanis mostanra ő is érezheti, hogy az ereje kezd visszatérni, és valahogy nem bízom benne, hogy a következő cselekedete ésszerű lesz, pláne, ha tudja, mit jelent a besorozás joga, vagy leesett neki, hova is soroznák be.

-Au! - nyögtem fel, ahogy a fának csapódtam.
Aztán kicsit összébb roggyantam, ahogy a fejemre potyogott néhány toboz. Nem azért, mintha tényleg olyan nagy súlyuk lett volna, inkább csak a váratlanság miatti ösztönös mozdulat.
-Au... na... hé... Hülye fa! - csattantam fel az öklöm oldalával belebokszolva a fatörzsbe, mire egyszerre esett rám vagy fél tucat másik toboz jó pár falevéllel, meg pár gallyal megtoldva.
Morgolódva vonultam arrébb a hajamba gabalyodott erdőséggel, az idegesítően vigyorgó szőkét figyelve, mikor fog támadni, és persze az idő közben megjelenő másik kettőt. Nem mintha különösebben érdekelt volna, hogy minek a parancsnoka, de azért elég furcsa volt, hogy a megszólításra, ha csak egy másodpercre is, de kifejezetten értetlenül nézett. Ennyire senki nem lehet szerény, szóval vagy frissen nevezték ki, vagy még lassúbb észjárású, mint ez a kettő itt. Az pedig már sokkolóbb élmény lenne, mint egy éjfatty-ogre esküvő, szóval inkább az előbbire szavaztam. Nem mintha számított volna. 
Azért érdeklődve hallgattam a párbeszédet, nem is vágtam közbe. Egy idő után még a kezeimet is lejjebb engedtem. Most rajtam volt az értetlenkedés sora. Ha kicsit szimpatikusabbá is vált a számomra ez a parancsnok, ez rögtön semmivé is foszlott, amikor megtudtam, hogy a szabadságomért cserébe be akar sorozni - nem tudom, hová. Templáriusokhoz biztos nem. Szóval a szabadságomért cserébe le kell mondanom a szabadságomról. Nahát! Mintha már találkoztam volna ezzel!...
Mindazonáltal nem voltam ostoba. Ha éreztem is, hogy a varázserőm lassanként kezd visszatérni, nem szívesen álltam volna ki hármójuk ellen, főleg, ha a parancsnok segítségül hívja még azokat is, akiket az előbb vele láttam. Eszem ágában sem volt beleegyezni abba, hogy csatlakozzam hozzájuk, pláne, hogy nem is tudtam, hogy kik ők. 
De erről neki nem kellett tudnia.
-Jól van, sorozzál csak - vontam meg a vállamat.
A másik kettő erre igencsak elhúzta a száját, ami engem pimasz vigyorra késztetett, de csak azért, hogy idegesítsem őket, legszívesebben mind a hármat lecsaptam volna, hogy végre megszabaduljak tőlük. 
-Khm... hova is? - néztem fel a parancsnokra, mert noha eszem ágában sem volt csatlakozni, azért kíváncsi voltam, hogy mit fogok örömmel kihagyni.

A lány szerencsétlenkedése egészen mulattató lenne, ha nem terelné el a figyelmem valami más. Még mindig meg vagyok rökönyödve, hogy egy ogre tiszteleg nekem, és parancsnoknak szólít. Szegény fickó...mit követhetett el, hogy a teremtől ilyen arcot faragott neki egy különösen tompa vésővel, csukott szemmel, egy kupac trágyából. Persze én sem vagyok egy szépség, de legalább ha beszélek a metszőfogaim legalább nem lógnak be az orromba!
-Be is sorozlak! - Szólok vissza, aztán megköszörülöm a torkomat, és valamivel komolyabb hangom teszem hozzá:
-Természetesen ebbe nincs beleszólásod. Az életed mostantól hozzánk tartozik.
Az, hogy még meg is kérdi, hova sorozzák eléggé meglep. Mondjuk aztán a helyébe képzelem magam, és végül is, ha én élném le egy toronyban az életem, és fogalmam sem lenne ki lehet ez a mocskos lovag, aki a legutáltabb ellenségeim képességeivel bír, és közölné, hogy besoroz valahova...hát nem lennék boldog az fix, szóval továbbra sem veszem le a szemem a kezeiről, biztos ami biztos.
-A szürke Kamarások közé. Biztosan hallottál már rólunk.
Minden esetre a következő szavaim az üldözőihez idézem:
-Térjetek vissza oda, ahol a feladatot kaptátok, és üzenjétek meg a káptalannak, hogy szüntessék be a keresést. A lány mostantól velem tart.
Tisztában vagyok vele, mennyire a bögyében leszek ezzel a Főlelkésznek, és a gondolat, ahogy a fény krónikáján ugrál két lábbal a haját tépve mosolyt csal az arcomra.
-Nos, a viszont látásra jó urak, te pedig jöjj velem kedves...?

Amikor közölte velem, hogy nincs beleszólásom a saját életembe, a az ujjaim lassan a kezemben tartott mágusbotra feszültek, mintha a nyakát szorongatnám, miközben intenzíven igyekeztem felnyársalni a tekintetemmel. Bár nem mondtam hangosan semmit, némán tátogtam felé a különféle szitkokat. 
-Ahogy parancsolja - bólintott a disznóképű nem túl sok meggyőződéssel. - De én vigyáznék vele. Nem lehet megbízni ezekben hegyesfülű boszorkányokban.
Ahogy nekiszegeztem a botomat, úgy célozta meg a fejemet már megint egy nyílvessző.
-Csak nyugalom - intett az elf, miközben a társát méregettem, de rá sem hederítettem.
-Még egy rossz szó, és megöletem magam - sziszegtem neki.
-Felőlem rendben - vonta meg ő a vállát.
-Ugye, tudod, hogy ennek az lenne a módja, hogy most rögtön végzek veled - segítettem ki a nyilvánvalóan nem az eszéért tartott katonát.
-Oh... ööö... Vigyázz a szádra, te kis...
-Ez inkább rád vonatkozik!
-Talán ideje lenne indulnunk - vágott közbe az elf visszatűzve a nyílvesszejét a tokjába. - Ha nem vihetjük magunkkal, tényleg jelentést kéne tenni róla minél előbb.
A disznóképű még egyszer rám morgott, majd a lábam elé köpött, a parancsnok felé meghajolt, aztán sarkon fordult, és elvonult a társával.
Nekem pedig itt maradt a nyakamon ez a bájgúnár, aki tuti, hogy a mosolyával szerzett rangot magának. Leplezni próbált félszegségét elnézve valahogy nem tudtam elképzelni róla, hogy nemesi családban született.
-Melira - intettem neki kurtán. - Te meg? Ragaszkodsz hozzá, hogy parancsnoknak szólítsalak? 
Igazából teljesen mindegy volt, tudtam, hogy úgysem kell sokáig elviselnem, hogy valaki arra ráncigál, amerre akar. Eszem ágában sem volt csatlakozni a kamarásokhoz. Öregen akartam meghalni, párnák között, szabadon. De ezt nyilván nem köthettem az orrára. Türelmesen vártam, hogy eljöjjön a legalkalmasabb idő arra, hogy meglépjek. Talán a legközelebbi település, vagy éjszaka, amikor mindenki alszik. Nekem teljesen mindegy volt. 
-Miért akarod annyira, hogy beálljak? Még sosem láttam sárkányt, csak a legutóbbi Veszedelemnél, de akkor is csak messziről. Nem volt sok kedvem a közelébe menni, meg egyébként is lekötöttek az éjfattyak, akik közeledtek felém.

-Ó...ha egy malac orrú figyelmeztet, akkor feltétlen vigyázok majd - jegyzem meg gúnyosan. Lehet le kéne szoknom arról, hogy visszaélek vele, hogy úgysem mer rám támadni jóformán senki, de ezt most megérdemelte.
-Senki sem végez senkivel.
Elégedetten biccentek a távozók felé, hisz boldogsággal tölt el, hogy végre elhúznak innen, egy pillanatig ugyanis kezdtem aggódni, hogy végül mégis megölik majd egymást ezzel a félőrülttel, és akkor ennyi erővel mehettem is volna tovább. Aztán ketten maradunk a őrült mágustanonccal, én pedig már épp indulnék, mikor a kérdése hallatán földbe gyökerezik a lában.
-Istenem dehogy! Arra a kis időre az Alistair is tökéletes lesz. Egyébként meg akarja a halál, hogy beállj közénk, így is pont elég elég félőrültet kell megtanítanom arra, hogy mi is meg tudunk halni...és az rossz. Nagyon rossz...fáj meg minden.
Aztán végigmérem a lányt, és megrázom a fejem.
-A beavatást sem élnéd túl. Egyébként is, gondolom a Breciliai erdő felé tartasz, hogy sámán legyél, vagy mi a ráknak nevezik a mágusokat az erdei elfeknél. Tudod, az én fajtám ebben nem lát semmi kivetni valót, szóval ha ennyire a vadonban akarsz élni, azt megteheted anélkül is, hogy egy pár mamlasz megsüttetné magát. Na, jó utat.
Ezzel megindulok, ám mindössze két lépést teszek, és már meg is torpanok. Szemeim összeszorítom, és hátra döntöm a fejem. Nem tudom, miért teszem fel a kérdést, ha egyszer reménykedem benne, hogy nemet fog mondani ez a kibírhatatlan fúria, de mégis megteszem. Gondolom azért, mert valaki más is ezt tenné a helyemben.
-Valójában, ha Redcliffe-ben végeztem, pont az erdőségek felé visz majd az utam...ha akarod...ha nagyon akarod...akár csatlakozhatsz is....

-Alistair? Az az Alistair?- hökkentem meg, és összeszűkült szemmel néztem meg magamnak egy lépéssel közelebbről. Nem mintha valaha is láttam volna, szóval lényegében teljesen mindegy volt. De elhittem, hogy tényleg ő az, úgyhogy egy halvány, gonosz mosoly suhant át az arcomon. - Ó, akkor természetesen nem fogom parancsnoknak szólítani... fenség.
Azt a kezemet, amelyikben nem fogtam a mágusbotot, keresztbe fektettem a hasam előtt, és mély meghajlást mutattam be. Mikor az arcom egyáltalán nem látszódott, halkan még kuncogtam is, miközben a vállam rázkódott az elfojtott nevetéstől, de végül csak legyűrtem a kényszert, és felegyenesedve pimaszul néztem a szemébe.
-Az már sosem fog kiderülni, hogy túlélném-e, mert ha már ilyen őszinték vagyunk egymáshoz, nem tudnál annyit ígérni, hogy csatlakozzak hozzátok. De remek, így legalább nem kell meglógnom. Egyébként nem az erdőbe tartok, ami azt illeti, pont onnan jövök. Miért gondolod, hogy feltétlenül csatlakozni szeretnék valahova? Boldogulok én egyedül is, köszönöm szépen.
Mikor elköszönt, végre felsóhajthattam. Nem is mondtam semmit, csak intettem neki. Végre békén hagy. Miért nem tud engem békén hagyni a többi is? Nem ártok én senkinek, és ehhez nem is kell mást tenniük, mint egyedül hagyni, ez azért nem olyan nagyon nehéz. Éppen ezért szusszantam fel olyan mérgesen, amikor már megint megszólított, pedig már úgy örültem, hogy végre mehetek tovább. Továbbra is háttal álltam neki, és bár a fejemet hátrafordítottam, annyira nem, hogy rá is tudjak nézni.
-Te sosem figyelsz arra, amit mondanak neked, vagy csak felfogni nem vagy képes?
Ezek után letértem az útról, ami már megint túlzsúfoltnak tűnt, és bevetettem magam a fák közé, hogy egy másik utat keressek magamnak Redcliffe felé, mert semmi kedvem nem volt együtt utazni velük. 

Már késő este volt, amikor megpihentem. Nem voltam messze az úttól, de néha, amikor a fák ritkásabbak voltak, mintha láttam volna az aprócska csoportot előttem vagy éppen mögöttem. Őket könnyebb volt észrevenni, mivel az úton mentek, ráadásul többen voltak, én viszont ügyeltem rá, hogy ne csupán ők, de mások se lássanak meg. Ebben azért jó voltam, elvégre évek óta a bujdosás volt az elsődleges elfoglaltságom. Egy aprócska fény jelezte, hogy tűzet raktak, feltételezem, nem messze az úttól, ahol a legbiztonságosabb volt. Hát hajrá, kit érdekel! 
Ettem egy szelet szárított húst, leöblítettem egy kis vízzel, és már éppen bebugyoláltam magam a köpenyembe, hogy aludni térjek, amikor megláttam őket. Háromnál nem lehettek többen, de az is elég, hogy lemészároljon egy alvó bandát. Összébb húzva magamat a másik oldalamra fordultam. Az ő bajuk. Engem itt nem érhet baj, túl messze vannak attól, hogy észrevegyenek, és eléggé céltudatosan haladtak előre, hogy ne nézelődjenek közben. Persze a botomat nem eresztettem el, de úgy számoltam, hogy pár perc, és pár haszontalan emberélet után már nyugodtan el is alhatok. Remélem, a torkukra céloznak, akkor nem csapnak nagy zajt!

Nehéz volt úgy haladni, hogy ne keltsek feltűnést a lábam alatt néha roppanó gallyakkal, a növényzet susogásával, de úgy néztem, egyenlőre nem szúrtak ki. Ha gyorsan is haladtak, én lényegében futottam, ráadásul pontosan egy bizonyos pont felé, úgyhogy sikerült megelőznöm őket. A többi férfit türelmetlenül leintve léptem Alistairhez, aki ha aludt, oldalba rúgtam, ha nem, akkor csak mogorván megálltam előtte.
-Éjfattyak - mondtam kissé még lihegve. - Három. Pár perc, és itt vannak. Szerintem jobban jártok, ha nyúlcipőt húztok, de ha maradni akartok, maradjatok mögöttem, és ne legyetek láb alatt. Rendben van?
Alig mondtam ki, máris felhangzott a közelből a semmivel össze nem téveszthető hörgés. Csak azt tudnám, mit keresek itt!

Ahogy azok a nagy fehér szemek kitágulnak, hogy felfedjék valódi, rabul ejtő mélységeiket a nevem hallatán, kezd rossz előérzetem lenni. Sosem jelent jót, amikor valaki ilyen szintű érdeklődést mutat irántam, ám mégsem nyúl a fegyveréért, ráadásul valami mosolyféle is képződik a szája szélén.
-Neeeeem, dehogy, én egy másik Alistair vagyok. Furcsa véletlen, de valamiért ezrével születtek szőke lökött gyerkőcök ezzel a névvel a Sárkány kor kezdetekor.
Azonban hiába hadarom el ezt a remekbe szabott, és abszolút hihető mellébeszélést, már hajol is előre, és pedig vele együtt hátra, pontosabban csak a fejem, hogy csukott szemeim az égre meredhessenek.
-Ó teremtőm... - mormogom el, aztán pedig sarkon fordulok, hogy megszabaduljak tőle végre.
-Azért gondoltam az erdőt, mert kétlem, hogy a toronyhoz tartanál, és azt sem hittem, hogy a mocsarak felé mennél, hogy boszorkánynak állj, de most már ebben közel sem vagyok annyira biztos.
Aztán magára hagyom, aminél jobbat nem is tehetnék vele, legalábbis szerinte. Az egyszer biztos, a füleim örülnének már egy kis pihenőnek, úgyhogy nekem mindenképpen hasznos lesz hallótávolságon kívül kerülni tőle.
~Miért van az, hogy minden mágusról idővel kiderül, hogy egy ördögi nőszemély, hiába tűnik első látásra normális utazónak, békés nagymamának, vagy gyermekeket felfaló, emberi bőrt magára varrt mocsári kígyónak? Á, nem fontos...~

A nap további része hamar elszáll, én pedig immár páncél nélkül fekszem a hálózsákomban, közel a tábortűzhöz. A társaim vállalták az őrséget, én pedig nagyon-nagyon álmos vagyok, így aztán nem is ellenkezem egy szívdobbanásnyi időre sem az ellen, hogy ők virrasszanak.
Furcsa...amióta az a túlméretezett szárnyas gyík kidöglött Denerimben, a rémálmaim is megritkultak, olyannyira, hogy nem is emlékszem, mikor fordult elő velem utoljára, hogy egy egy démoni hang érthetetlen, de mégis borzasztó dolgokat sunyorgott a fülembe a mélyből. Az pedig főleg ritka, hogy a hangot még akkor is hallom, amikor már felébredtem rá. Nem elég, hogy közelednek ezek a rémek, de ráadásul Melira is megjelenik. Persze, ez most igazságtalan volt tőlem, valójában nagyon rendes tőle az amit tesz éppen, hogy önzetlenül megpróbál minket figyelmeztetni a veszélyre, és lehet még a szememben is nőne, ha legalább pár másodpercre abbahagyná a rugdosásomat.
-Na meg még mit nem! - Kiáltok fel, mikor kipattanok a pokrócom alól, félmeztelenül. Páncélban aludni nagyon kényelmetlen lenne, így most csak egy rövidnadrág fedi a testem, melynek zavarba ejtően kellemes a tapintása. ez azonban most nem fontos, így inkább a kardomért nyúlok, és már ki is rántom a hüvelyéből, a következő mozdulattal pedig a pajzs kerül a kezembe, és úgy állok a ő mellé, várva a támadókat.
-Maradjatok hátul! Ez parancs, ha itt kapjátok meg a betegségüket, nem tehetek értetek semmit - szólok oda az őröknek, aztán várakozva figyelem a susnyást. Testem néha kissé megremeg, ám ez nem a harc előtti izgalom, csupán arról van szó, hogy kezdek fázni így jóformán pucéran.
-Csak három? Azt hittem tudod ki vagyok - szólalok meg felvágósan a mihez tartás végett, aztán még halkan hozzáteszem: - Köszönöm....

-Hé, parancsnok, arról nem volt szó, hogy a beavatáshoz ilyen meglepetések is járnak -röhögött fel az egyik katona.
Ahogy a keze a fenekemen csattant, már lendült is a botom, hogy a vége meg az ő fején csattanjon, mivel ott nem védte páncél (a sisakja borral töltve hevert a tűz mellett). 
-Még egy ilyen, és kettécsaplak - sziszegtem oda neki.
-Parancsnok, engedélyt kérek, hogy kinyírhassam - bődült el a fején lévő puklit markolászva.
-Látod, mennyivel jobb nekem? Nekem még engedélyt sem kell kérnem, hogy kinyírhassalak.
-Te kis...
-Nana! - emeltem fel a kezem, mire meg is torpant, bár úgy néztem, csak a meglepettségtől. - Előbb rendezzük le az éjfattyakat, aztán téged is kezelésbe vehetlek, ha tényleg ennyire meg akarsz halni.
Ekkor már a közvetlen közelünkből lehetett hallani a közeledtüket, és szerencsére neki is volt annyi esze, hogy rájöjjön, ők most fontosabbak, mint a velem való pörlekedés, esetleg az idő előtti halál, úgyhogy irányba fordult, de engedelmesen hátrébb húzódott a többiekkel, ahogy a parancsnoka mondta. Ami pedig Alistairt illeti, hát azért szó se róla, megakadt rajta a szemem, de eszem ágában sem vo valami elismerőt mondani kimondottan formás testére, így csak felhúztam az orromat, és fintorogva odavetettem neki:
-Igen, három, de neked talán még az is sok lesz. Látom, te sem vagy hajlandó sok minden megtenni, túléld a mai éjszakát. De itt ne állj meg. Ha már nem veszel fel páncélt, szerintem rögtön rajzolj is magadra egy nagy céltáblát, hogy még könnyebb legyen megölni. Egyszer majd meséld el, hogy lettél parancsnok, mert sajnos elképzelni sem tudom. 
Köszönetnyilvánítására először hitetlenkedve sandítottam rá, de annyira meglepett vele, hogy hiába nyitottam válaszra a számat, egy hang sem jött ki rajta. Végül csak legyintettem, és a közeledő rémek felé fordultam.
Akik már meg is érkeztek. Az első, jókora kétkezes pallosával már be is célzott, de ennek a fegyvernek megvolt az az átka, hogy bár veszélyesebb volt, lassabban is lehetett forgatni, mint a kisebbeket. Így aztán sikerült is még időben elhajolnom előle, majd mögé kerülve a nyakának szegeztem a botomat, és ráküldtem egy villámgömböt. Párszor megrándult, aztán összeesett, de nem halt meg. Ezért aztán, remélve, hogy a másik kettőt kezelésbe tudja venni Alistair, kivettem a kardját az ájult kezéből, és miután nagy nehézkesen felemeltem, keresztül döftem vele a mellkasát. Utána, ha kellett, még besegítettem Alistairnek, de alapjában véve már egy sokkal aggasztóbb problémával kellett foglalkoznom.
-Ez szerinted is az, amire gondolok?
Közel sem olyan távolról, mint aminek örültem volna, artikulálatlan üvöltés rázta meg a környéket, amit aztán messze lekörözött az, ahogy közeledő léptei rázták a földet.
-Remek. Jött a házi kedvenc is!

Nem tudom miért, de olyan tekintettel nézek az élcelődő katonára, hogy látom a szemében azt kívánja, bár inkább a torkát vágtam volna el helyette. Szó nélkül hátrál el Melira-tól, és marad mögöttünk, én pedig csodálkozva fordulok előre, ahonnan az éjfattyak közeledtét érzem.
~Nem is tudtam, hogy én ilyenre is képes vagyok. Jó lesz észben tartani...~
Az azért meglep, amit a mágus hölgy arról hord össze, hogy nekem sok lenne három ezekből a szörnyetegekből. Nekem! Nem akarok nagyzolni, de ha velük lenne egy vezérdémon, akkor, és legfeljebb csak akkor lenne esélyük, hogy a végén kihozzák a csatát döntetlenre, ám...
~Yikes...~
A bozót rejtekéből előbukkan az ellenség, rajtam pedig a hideg fut végig, ennek viszont most semmi köze ahhoz, hogy a hideg éjszakában állok itt szinte pucéran. A társam persze meg akarja mutatni, hogy ő nem fél senkitől, és be kell vallanom, egész ügyes. Már csak ezért sem hagyhatom, hogy az én támadóim megússzák kevesebbel.
~Tényleg úgy gondoltam rá, mint a "társam"? Hát, ha ennyire Éjfattyakat akar ölni, még az is lehet, hogy komolyan is megfontolom a dolgot, és meghívom egy italra. No és mit adhatok, Bor, nektár, egy kupa vezérdémon vér? Azért a céltáblás megjegyzésén elmosolyodom.~
-Már megtörtént...
A felé közeledő szörnyekre szegezem a kardom, összeszorítom a fogaim, és előre rugaszkodom. Annyiban szerencsém van, hogy ha már muszáj háborúzni valakivel, keresve sem találhatna az ember jobb ellenséget ezeknél itt. Nem elég, hogy a velejéig romlott, erőszakos félkegyelmű förtelmek, de ráadásul valamiért az ajkaik is annyira visszahúzódnak, hogy úgy néz ki a képük, mintha egy örök, fölényesen gonosz vigyor díszelegne rajta, amit képtelenség nem szétverni! Pajzsom már lendül is előre, hogy egy hatalmas ütéssel vesszen oda az egyensúlya a dögnek, aki addig a pillanatig sokkal erősebbnek tűnt nálam, a páncéljával, meg minden. A következő már rohan is felém, a lesújtó baltája elől azonban arrébb lépek, majd megpördülök a tengelyem körül, és a kardom már ár is vágja őt a medencecsontja felett, ahol nem fedi a testét páncél. Szájából vér szivárog, ahogy előre dől, én pedig fogást váltok a kardomon, és úgy döföm fejbe a felkelni készülő társát, mielőtt még tovább okvetlenkedhetne itt.
-Mondtál valamit? -Kérdem a nőt, aki ennyire aggódik a testi épségemért, miközben pucér mellkasomról lassan csepereg le áldozataim vére. Mások talán aggódnának az ilyesfajta érintkezés miatt, és jól is tennék de nekem...nos nekem már fölösleges.
-Ha egy ogrére gondolsz, akkor igen, az - jegyzem meg nem túl lelkesen, ugyanis ha valamit utálok ezen a földön, azok a...sárkányok,rabszolga kereskedők, démonok, éjfattyak, fészekanyók, bérgyilkosok, és persze az OGRÉK!
-Van valami kemény varázslatod? Valami durvább, mint amit az előbb használtál? Vesd be, én lefoglalom addig...
Ahogy éktelen robajjal jelenik meg a bestia, én már el is állom az útját, mire az szarvait előre szegezve rohan felém, én pedig csak az utolsó pillanatban ugrok félre előre. Meglepő milyen könnyű így mozogni páncél nélkül. Ha nem sebesítene meg minden kiálló kő, még lehet tettszene is a dolog. Mined esetre talpra ugrom, és utána szaladok, hogy kardom hegyével megkarcoljam a bőrét. Aztán már ugrom is hátra a súlyos kezei elől.

Szeretném előre leszögezni, hogy nem az én hibám, amiért képtelen volt rendesen felöltözni. Ki az a hülye, aki úgy megy csatába, bármilyen csatába, hogy nadrágon kívül nincs rajta semmi?! Továbbra is az volt a véleményem, hogy a királynő csakis azért nevezte ki parancsnoknak, mert párszor megrebegtette felé a szempilláját, és közben befeszítette a bicepszét, mert hogy nem az eszéért, az biztos. Jól csinálhatta, ha rögtön parancsnok lett, bár azért persze a legyőzött vezérdémon, meg a benne csörgedező királyi vér is biztos közrejátszott. 
A gond csak az volt, hogy mivel én hamarabb végeztem, mint ő, végignézhettem, ahogy végez a saját porciójával. És szégyellem bevallani, de ezúttal én remegtem meg egy kicsit, mert azért én is nőből voltam, ő pedig nem volt utolsó látvány, főleg ahogy így félpucéran harcolt, végül is egészen szakértő módon. De persze nem tartott ez sokáig, alig néhány másodpercig, hiszen csak egy ember volt, úgyhogy nem érdemli meg, hogy ennyire kitüntessem a figyelmemmel. 
-Jól van, foglald csak le - bólintottam, és sarkon fordulva megindultam a tábortűz felé. - Addig én körülnézek, van-e nálatok valami iható. Sok sikert!
A katonák ugyan nem örültek neki, hogy lefoglalom a rumkészletüket, de elfogadták, hogy parancsnoki utasítás, plusz még én is elátkozhatom őket a szörnyű boszorkányos hókusz-pókuszaimmal, úgyhogy végül békén hagytak. Kinyitottam az egyiket, és belekortyoltam. Az erős szesz végigégette a torkomat, de nagyon finom volt, és végül csak a kellemes ízét, meg a bensőmben szétáradó meleget éreztem. 
-Nem rossz - cuppantottam elégedetten. 
-Örülök, hogy ízlik - morogta a puklis fejű. - Esetleg igényt tartanál egy pakli kártyára is?
-Nem, azt tartsátok csak meg, nehogy a végén még unatkozzatok, amíg mi ogrékkel meg éjfattyakkal harcolunk.
-A parancs, az parancs.
Megvetően horkantam fel, de több szót nem pazaroltam rájuk. Helyette egy kötéldarabbal összecsomóztam a nyakuknál az üvegeket, aztán, felkaptam egy öklömnyi követ a földről, és nagy ívben kikerülve a csatázó párost felmásztam egy hozzájuk elég közel álló fára. Az alsó ágak túl magasan voltak, úgyhogy még egy kicsit magasabbra kapaszkodtam, hogy magasabban legyek, mint az ogre feje. 
-Hé! - kiáltottam el magam, és a szörny hátának hajítottam a követ örökre elásva magamban a titkot, hogy igazából a fejére céloztam. 
Az ogre ostoba fejjel körbenézett, de hamar kiszúrt, mivel egyrészt a fa lombja elég ritkás volt, másrészt meg elég erőteljesen ráztam az ágat, amibe kapaszkodtam, hogy biztos meglásson. Az egyébként is benne rejlő agresszió, amit Alistair, aki ennyire nem volt hajlandó engedelmesen meghalni, ráadásul a kő, amit a másik szemtelen préda hajított neki, kellőképpen felbőszítette, hogy felém rohanjon, döngő lépteivel. Amikor odaért, rögtön felfelé kapkodott, hogy elérje a lábam, miközben artikulálatlanul üvöltött felém, és nem is volt sok híja, hogy elérjen, de nem vártam addig. 
Teljes erőből hozzávágtam az üvegeket, amik szilánkokra törtek kemény testén. Ez még ugyan sokat nem sebzett rajta, bár azt láttam, hogy egy szilánk beleállt az egyik szemébe, viszont a rum alaposan beterítette, elsősorban a fejét, én pedig csak erre vártam. Ráirányítva a mágusbotomat lángcsóvát fújtam rá, ami egyébként is elég veszélyes tudott lenni, de mivel az alkohol is lángra kapott rajta, nem tudott szabadulni a tűztől, és az ő ellenálló bőre is kezdte megadni magát egy idő után. Persze ettől csak még jobban megvadult, és két öklével kezdte püfölni a fát, aminek kisebb ágai máris meggyulladtak, és a hőség miatt igencsak kiszáradt növény vastagabb ágaira is hamar kezdett átterjedni. 
Mondjuk egyébként is meg kellett volna várnom, hogy végre elmenjen onnan, hogy lemászhassak, de így még akkor sem mehettem arra, mikor végre panaszos-dühös ordítással, hatalmas kilengésű rángatózással odébbállt. A másik irányba húzódtam, a a lehető legalacsonyabban lévő ágra, de még az is túl magasan volt ahhoz, hogy ha onnan leugranék, legalábbis kitörném a lábam. A tűz pedig egyre közeledett. Volt ugyan nálam víz, de az a pár deci nem sokat használt volna. 
Újra lenéztem a mélybe. Kizárt, én innen nem ugrom le! Talán, ha elég gyorsan vágnék át a tűzön, nem égetne meg... olyan nagyon. Ez persze csak egy kósza gondolat volt, persze, hogy az ogre sorsára jutottam volna.
Reméltem, hogy Alistair, vagy a többi katona rejteget magánál egy létrát vagy valamit, mert nemvolt sok kedvem tűzhalált halni, de ahhoz sem, hogy kitörjem a lábam. Viszont, ahogy a lángok lassan átterjedtek arra az ágra is, amin én kuporogtam, kezdtem átértékelni magamban a dolgokat. Valószínűleg iszonyúan fog fájni, ha leugrom, de az még mindig jobb, mint a lassú kínhalál. Azt legalább túlélhetem. Mélyet sóhajtva fordultam a mélység felé, amiről meg tudtam volna esküdni, hogy lentről nem tűnik ilyen nagynak, de csak nem tudtam rászánni magamat, hogy ugorjak.

-Helyes, tedd azt és...vagyis, mi van??? - Szeretném azt hinni, hogy férfias basszus hanggal tettem fel ezt a kérdés, és nem felső szoprán énekkel, de lássuk be, a hideg megteszi a hatását, és nem kicsit lepett meg a csaj kijelentése. Piálni, ilyenkor? Jó, megértem, hogy egyesek szerint ha egy ilyen döggel fut össze, később már lesz rá alkalma, de akkor is...berosálok. Megrökönyödve pillantok utána, amikor tényleg meghúzza az üveget, és ebből a transzból csak a szörny újabb üvöltése rángat vissza.
-Jajj, ne aggódj, nem felejtettelek el téged sem te! Na gyere!
Talán most lenne ideje bevallani, hogy lövésem sincs, mit kezdjek ezzel az izével. Addig vagdalni amíg elvérzik kicsit hosszadalmas, és lássuk be, elég csak egyszer elkapnia, és végem van. Persze az utolsó csapása után ezt már valahogy kilenc ujjal kell megoldania, de a lelkesedése nem tört meg. A figyelme viszont annál inkább! Egészen meglep, amikor csak úgy faképnél hagy engem, és megindul hódosat játszani, vagy a teremtő tudja, mit akar attól a fától hirtelen. Aztán ahogy elszabadulnak a lángok, egyszerre megértem.
-Fantasztikus, azonnal rájött, hogy egy Ogre csak akkor lehet még büdösebb, ah fel is gyújtják - jegyzem meg gúnyosan, aztán szép lassan közelebb sétálok, miután a debella összeesik. Van egy tippem hol rejtőzhet Melira, és amikor az ágak lángra kapnak, már kétségem sincs afelől, hogy odafent van, és amikor megreccsen egy ág a lába alatt, a fegyvereimet eldobva eredek futásnak, hogy amikor lezuhan a lombok közül, elkaphassam, mielőtt még földet érne. Furcsa, a lovagregényekben ez a jelenet egészen máshogy szokott lezajlódni...olyan magasztosan, és egy szóval sem említik, hogy ilyenkor a férfi karja majd kiszakad a helyéről. Sőt, rémlik, mintha most csak azért is a karjaimban kéne tartanom, és hazasétálni vele, ha szentírásnak venném az irodalmat, nem pedig örülni, hogy letehetem. Ezek a könyvek...
-Rendben vagy? - Kérdem, aztán hátra kapom a fejem, mikor egy ág nagy reccsenéssel szakad le méterekkel mögöttem.
-Tudod, odaengedtünk volna magunk közé, fölösleges volt saját tábortüzet építened. Mondjuk látványos az biztos...

Miután Alistair meglepő gyengédséggel biztosította az ogrét, hogy figyel ő azért rá is, mintha csak a kis ogre fiúcska mutatta volna meg a még kisebb ogre apukának, hogy milyen ügyesen tud  bukfencezni, de apuka figyeljen már rá, mert nem is nézi. Hát el ne érzékenyüljek ezen a bájos jeleneten! Bár azért az jobban tetszett, amikor folytatva ezt a családi idillt szanaszét kaszabolták egymást, előzékenyen odafigyelve arra, hogy egyikőjüknek se legyen több sérülése, mint a másiknak. Mondjuk Alistairnél ezt nehéz volt megállapítani, mivel ő már fülig maszatos volt, a színét elnézve, éjfattyak vérétől. 
A gond csak az volt, hogy ogréval igazából még sosem kellett harcolnom. Éjfattyakkal bőven, vadállatokkal, brontok, és így tovább, de ogréval még sosem. Persze ez nem számít a csata hevében, az ellenség, az ellenség, csak méretbeli, képességbeli és felszerelésbeli különbség van. Egyébként egyre megy, hogy azért ronda és kopasz, mert ogre, vagy azért, mert egy piszok disznó embernek született. Ennek ellenére nagyon megkönnyebbültem, hogy legyőztük, az első mindig a legijesztőbb minden szörnyszülöttből. Bár a sokadik fajtánál már jelentősen higgadtabban viseli az ember. Amikor az első éjfattyat láttam, azt hittem, ott nyomban szörnyethalok a félelemtől. Annak ez az ogre a közelében sem volt. 
Az azért meglepett, amikor a várt fájdalom elmaradt, és csak valami ruganyosan puhára érkeztem, ami még szorított is rajtam egy kicsit, hogy ne essek le. Nem hittem, hogy megúszom lábtörés nélkül, de attól még nyilván örültem neki. Viszont nem tudtam hova tenni, hogy Alistair segített.
-Jól - válaszoltam tömören, miközben gyanakodva méregettem. - Köszi, hogy... köszi.
Tekintetem az ogre tetemre siklott. Megpörkölődve még rondább volt, de az, hogy halott, szépített rajta valamicskét. A fáradságtól és a felindultságtól még lihegtem kissé, és úgy támaszkodtam a botomra, mintha mérföldeket futottam volna. Amennyi nyugalmat erőltettem magamra csata közben, annyira képedtem el most visszatekintve, hogy nekem mivel is kellett szembenéznem. Előbb az ogre, aztán a tűz! Nem sokon múlott, hogy megúsztam. 
Talán ennek a hirtelen rám zúduló örömnek volt betudható, hogy Alistair megjegyzésén nem csupán elmosolyodtam, d erőtlen hangon fel is nevettem, és megpaskolva a vállát, lihegve dőltem neki a homlokommal.
-Teremtőm! - leheltem nagyot szusszantva.
Felegyenesedve aztán kíváncsian néztem a parancsnok szemeibe.
-Tudod, nem olyan vagy, mint a többi magas rangú ember, meg a nemesek, meg... igazából minden ember. Téged nem is zavar, hogy ki vagyok? A szökött mágus még hagyján, de... Hé! - integettem közvetlenül az arca előtt. - Elf vagyok. Hol az a fene nagy pöffeszkedő felsőbbrendűséged? Még egyszer se döngöltél a földbe, ez azért elég szokatlan a fajtádtól.

-Semmiség tényleg... felelem, miközben gondolatban hozzáteszem a kis híján orra esést a listámhoz arról, hogy mikről nem beszélnek még a könyvek, amikor elkapunk egy a magasból a karjainkba hulló vonzó nőt...mázli, hogy ilyen karcsú, és mágus, nem pedig egy megtermett amazon, harci vértben, az lett volna csak a szép, az ogrét még simán túlélem, aztán ilyen végem lesz...
-Hmm...?
Szomorú, de nem szokott ilyen sikerem lenni a vicceimmel, általában inkább csak elnézően mosolyognak az emberek, vagy kifejtik mennyire utálnak. Nem mondom, eleinte még jó érzés, de aztán kezdek kicsit zavarba jönni, ahogy nekem dől, és úgy kacag belém kapaszkodva. Mikor már kezdek belepirulni, kicsit meg is köszörülöm a torkomat. Aztán elhúzódik tőlem, és furcsán kezd méregetni azokkal a nagy csillogó szemeivel, amiben folyamatosan visszatükröződnek a lángok a hátam mögött. aztán olyan kérdést tesz fel, amit igazán nem tudok hova tenni. Most komolyan azt tette szóvá, hogy túl illedelmes vagyok...ÉN...?
-Öhm...köszönöm... - jegyzem meg a tarkómat vakargatva. Szigorúan véve ez azt hiszem dicséret volt...még ha nem is annak hangzott.
-Te is egész aranyos vagy szökött mágusnak, azt mondjuk nem tudom, miért kéne a földbe döngöljelek...úgy értem, ha birkózni szeretnél akkor persze...na de...öhm...
Oké, talán nem volt jó ötlet ezzel viccelődni. Itt gyorsan a tábor felé fordulok, hogy ellenőrizzem, minden rendben van-e, hogy ne lássa annyira a lángvörös arcomat.
-Engem inkább a szökött mágus dolog zavarna, de nem olyannak nézel ki, aki véletlenül átszakítaná a fátyolt, szóval tőlem oda mész ahova akarsz, nem mintha lenne beleszólásom...
Ezzel el is fordulok tőle, és megindulok a tábor felé, lehajtott vörös képpel.
~Istenem, birkózás, de most komolyan? Teremtőm...~
-Amúgy...ha Redcliffe felé mész, velünk tarthatsz, ha gondolod. Közben elmagyarázhatod, miért kéne utáljam a fajtádat, hátha meg tudsz győzni.

-Aranyos? - húztam hátra a fejem döbbenten, hiszen erre nem számítottam. Jobb esetben is talán egy elviselhetőre, de mivel egy emberrel még elviselhető szinten sem akartam rendesen bánni, már azt se tudtam volna hova tenni. Ezt aztán meg végképp nem. - Hú, jókorát húzhatott be neked ez az ogre. Na, mutasd, hol fáj. Meg tudlak gyógyítani. 
Ha igényt tartott rá, már lendítettem is a mágusbotomat, hogy a varázslatommal meggyógyítsam a nem túl súlyos sérüléseit (azokhoz nem volt elég erős a mágiám). A művelet egyetlen mozdulatól állt, így csupán másodperceket vett igénybe, ahogy a gyógyító hullám végigmosta a testét, hogy összehúzza a sebeit. Fájdalommentes volt, sőt ami azt illeti, egyáltalán nem érezhetett semmit, csak a fájdalom rohamos tompulását. Én szerencsére egy karcolás nélkül megúsztam, úgyhogy nem szorultam rá a gyógyító varázslatra.
Közben kérdő mosollyal néztem rá, és amikor már végeztem az ,,ápolásával", halványan megcsóváltam a fejem. Az, hogy úgy elpirult saját megjegyzésétől, mint a paradicsomszószba mártogatott pipacsvirág, úgy éreztem, elegendő büntetés a számára, nincs értelme, hogy még én is belekössek. Ha volt olyan ütődött, hogy ilyesmivel viccelődik, amikor nyilvánvalóan zavarba jön még a saját szavaitól is, pláne hogy egy szál gatyában ácsorog előttem, miközben a súlyos kardjától és pajzsától megfeszülnek az izmai, és az így kirajzolódott nyilvánvalóan kőkemény dombocskákon apró cseppekben folynak le a vér- és izzadtságcseppek, sajátosan csillogva a tűz fényében, hogy még a köldöke is... NA! Szóval... na! Igen, abszolút hülyeség volt felhozni a birkózást, ha nem bírja ki higgadtan ezt az ártatlan kis tréfát. Mindenesetre ezek után villámgyorsan engedtem el, és húzódtam hátrébb.
Máskor nem szerettem, ha ez a téma merült fel, de most még ennek is örültem, mert legalább elterelte a figyelmet a birkózásról. Közben el is indultunk vissza a táborhely felé, ami reménnyel töltött el (és enyhe csalódással is), hogy talán most végre fel fog öltözni.
-Rendben van, szükségetek lehet rám - egyeztem bele nagylelkűen. - Hátha jön még pár életunt ogre, vagy belemegy egy szálka a kezetekbe, amit meg kell gyógyítani. Redcliffe-ig veletek tartok. Aztán nem ismerjük egymást, remélem megérted. Cserébe majd megpróbálok uralkodni magamon, és nem átszakítani a fátyolt, rendben? - szúrtam oda gúnyosan. - Bár hiányozni fognak a démonok, imádni szoktam, amikor átjönnek teára, és darabokra tépnek, de hát ha szépen megkérsz, majd leszokom róla.
Nagyot húztam a kulacsomból, mert a csata hevében eléggé kiszáradtam, ráadásul a lángoló ágak között is elég nagy volt a forróság. Aztán Alistairnek nyújtva megvontam a vállamat a felvetésére.
-Nem tudom, miért kéne utálnod a fajtámat, de tény, hogy az emberek lenézik az elfeket. Ne add a hülyét, te is tudod, hogy ez így van. Szerintetek alantas népség vagyunk, akiknél a vágóállatok is többet érnek. Ezért bántok úgy velünk, ahogy. Hogy mi az oka a felsőbbrendűség érzéseteknek, azt már nem tudom. Ezt már neked kell elmondanod. 
Megérkezve a katonák rögtön körénk gyűltek, és újra meg újra a bűzölgő tetemek meg a lángoló fa felé pislogva kérdezősködtek egymás szavába vágva, hogy pontosan mi történt. 
-Nézd már, a gyerekeknek esti mese kell - húztam el a számat. - Na jó, ma apu mesél, de az esti puszi után takarodó, reggel nem várunk senkire.
Az, akinek korábban a kokit adtam, és aki nyilvánvalóan a legnagyobb hanggal bírt, kétkedve méregetett.
-Parancsnok, ez komoly? Ő is velünk jön? Minek?
Fáradt sóhajjal ültem le a tűz mellé, de még kényelmesen el sem helyezkedhettem, amikor már megint beszélni kezdett.
-Ó, értem már. Útba ejtjük a Mágustornyot, addig meg itt marad... társaságnak. Megértem, parancsnok, a Teremtő nem hiába teremtette az elfeket...
Nem tudta befejezni a gondolatmenetét, mert a botom hegye egyenesen a két lába közé feszült, miközben én továbbra is a tüzet néztem.
-Mint már mondtam - szólaltam meg halkan -, nekem nem kell engedély.
Hüvelyéből kisikló penge hangja hasította át a levegőt. Ere már oldalra fordítottam a fejem, és valóban karddal a kezében állt mellettem, dühös pillantással méregetve.
-Felvágták a nyelved, hegyesfülű - sziszegte, megforgatva fegyverét a kezében. - Lássuk, mekkora lesz a szád, ha máshol is felvágnak!
Nem álltam fel, de a tenyeremben kilövésre készen ott lebegett már a villámgömb. A szemem sem villogott kevésbé, mint a gömbben cikázó apró villámok, és kész voltam rá, hogy a megfelelő időben hozzávágjam. Persze jobban örültem volna, ha ezt most elkerülhetem, mert ennyi vérengzés egy napra bőven elég volt, ráadásul akkor még a társaival is végezem kéne, és már elég fáradt voltam. Viszont, ha meg kell védenem magam, nem habozok.

Kezdem gyanítani, hogy Elf nyelven valami mást jelenthet az aranyos, mert úgy reagál, mintha legalábbis sértésnek szántam volna. Mondjuk aztán meg a sebeimet kezelné, szóval nem lehet valami cifra szitok. Az ogre mondjuk sehol sem sebesített meg(elég jellegzetesek az ogre okozta sérülések, főleg törött csontok, és hiányzó végtagok jellemzik), de azért van pár sebem a rohadt kövektől, amiket kezdi csípni az éjfattyvér.
-Ó, szóval gyógyító lennél? Hát, nem szeretném, ah ez viszketne holnap, szóval ha megtennéd...
Érdekes közben belegondolni, hogy amíg a legtöbb ember életében egyszer, vagy kétszer látja ezt a fényt, én már az ezren is túl vagyok. Vagyis, gondolom, hogy így lehet, mert bármennyire ügyes is volt Leliana, a lábam valahogy mindig gyakrabban találta meg a kifeszített medvecsapdákat.
-Köszi.
Aztán amikor nagylelkűen velünk tart, a szemeim forgatom, amíg meg nem ígéri kissé szarkasztikusan amit, és most rajtam a sor, hogy nevetésben törjek ki. Van valami a méltatlankodó hangjában amitől a rekeszizmaim egyszerűen kénytelenek kiszorítani a levegőt a tüdőmből, magam sem értem...Csak az a biztos, hogy egy ponton a földbe szúrt kardomra vagyok kénytelen támaszkodni.
-Oké, én kedvellek. Ami pedig az embereket illeti, nem tudom. Úgy értem, feltűnt persze, hogy nem szeretik az elfeket, de én azt hittem, a normális emberek mindenkit utálnak, mindegy, hogy elf, qunari, törp, mágus, külföldi, szomszéd, bal kezes, vagy az az idegesítő figura,aki folyton a tükörben ólálkodik. Aztán egy nap ott állsz a haverod mellett, amikor megmenti a világot, és hirtelen majdnem mindenki úgy tesz, mintha tisztelne téged, zseniális.
Közben sajnos megérkezünk a tábortűzhöz, én pedig már épp azon kezdenék gondolkodni, hogy ideje lenne felöltözni, vagy legalább bebújni a pokróc alá, vagy valami, amikor az egyik mellém állított őr kinyitja a száját.
-...öhm... - felelek "magabiztosan", ám Melira a szavamba vág.
-Srácok.... - Foyltatnám, de most sem figyel rám senki.
-..dehogy...én... - Tiltakoznék a "társaság" ilyen hangsúlya ellen, de továbbra sem érdekel senkit, hogy itt motyogok, pedig szívesen elmondanám, hogy földrajzból elég gyatra, ha azt hiszi, hogy útba esik a mágustorony Redcliffe felé, vagy én értettem valamit félre? Minden esetre kezd zavarni ezeknek az őröknek a viselkedése, úgyhogy megint megpróbálok közbe lépni.
-Nem, a lény a vend...figyelne valaki? - Aztán gondolok egyet és...
-KUSS LEGYEN!!!!
Hirtelen síri csend ereszkedik a tájra, a tekintetek pedig rám szegeződnek. Először pislogok párat zavartan ezt látva, de aztán kihúzom magam, és úgy szólok.
-Ó, felkeltettem a figyelmetek? Helyes. A hölgy velünk tart, nem azért, mert csinos, és jól áll neki a bilincs, vagy egyéb őrültségek, hanem mert nehéz úgy egyedül szörnyekkel harcolni, hogy még rátok is vigyáznom kell. Még egyszer mondom: ő a vendégünk, és ha valaki nem adja meg neki a kellő tiszteletet, az VELEM fog párbajozni.
Szerencsére a legenda a hősi párharcról köztem és Loghain között gyorsan terjedt el, és akit ő sem tudott megverni, azzal kevesen állnának ki szívesen. El is hátrálnak a lánytól, én pedig nyugodtan sóhajtok fel. Utálnék itt sírt ásni...hármat is...
-Azért, gyönyörű, hogy a veszedelem így összehozza az embereket nem? - Kérdem vidáman, miközben lehuppanok Melira mellé.

-Ha nem akarod, hogy viszkessen, nem ártana fürödni is egyet - csóváltam a fejem, majd, hogy megspóroljam neki az ismételten zavarbaejtő gondolatokat, amik jól beszámíthatóan várhatóak voltak, gyorsan hozzátettem: - De ne is számíts rá, hogy megmosom a hátad. Ha büdös neked a fürdés, szerezz magadnak egy mabarit, az majd tisztára nyal, rám ne számíts, én csak gyógyítok.
Azzal faképnél hagytam, hogy letelepedjek a tűz mellé. Csak út közben hasított belém, hogy mit is mondtam. Saját hibám miatt idegesen dörzsöltem meg a homlokom, és belehúztam, hogy Alistair előtt maradjak, és ne lássa az arcomat, és ha be is ért, úgy tartottam a fejemet, hogy a hajam takarja az arcomat. Komolyan muszáj magam alatt vágni a fát?!
-Kedvelsz? - néztem rá meglepetten, mikor az arcpír már elmúlt, ő meg olyasmit mondott, amire nagyon nem számítottam. - Mi a frászról beszél? Ne is ismersz, és tojok is rá, hogy mit gondolsz rólam. Ne pazarold rám a szimpátiádat, itt vannak a barátaid, meg, gondolom, egy bögyös-faros asszonyka otthon, meg rajongó nő lavina, amerre mész. Én egyik táborba sem fogok tartozni, úgyhogy ne erőltesd meg magad. Nem kell kedvesnek lenned velem, pár nap múlva már nem is fogunk emlékezni egymásra.
Azért az emberi fajról alkotott véleménye kifejezetten tetszett. Nem sokan beszéltek ilyen őszintén a sajátjaikról, beismerve a legrémesebb hibáikat is. Ő viszont nem, hogy nem tagadta, de úgy tűnt, még ő is elítélte. Ez azért jó pont volt a szememben, még ha ez sokat nem is számított.
-Hát igen, álszent, pöffeszkedő majmok vagytok - bólintottam, mikor elhallgatott. - De örülök, hogy legalább néhányan viszonylag normálisak, és van önkritikájuk.
Na, persze ezzel nem mindenki volt így. Az idióta katona például mintha szándékosan azt akarta volna kiprovokálni, hogy megfosszam a szüleit a fiuktól, de ugyanazzal a mozdulattal megajándékozzam őket egy lánnyal. De hát ő tudja, én szívesen besegítek neki, még úgyis benne van a lendület a kezemben az előbbi csatából.
Elhatározásomnak Alistair vetett véget, méghozzá igen hirtelen. Kiáltására hátrahőköltem, és ha a kezemmel nem tudtam volna időben megtámaszkodni, a hátamra is zuhantam volna. Én is beálltam a némán tátogók sorába, bár szívesen elküldtem volna sárkánybendőt felderíteni, amiért így rám hozta a frászt, de aztán inkább megvártam, mit akar mondani. Egy kezemen össze tudnám számolni, hány olyn emberrel találkoztam, aki nem az alsóbbrendű elfet vagy a veszélyes mágust látta bennem, hanem ugyanolyan, vele egyenrangú élőlényt. Nem voltam hát hozzászokva. És természetesen továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy mivel ember, nem lehet benne megbízni, de ez azért már egy picit felengedett. Egy picit.
-Hallottátok a parancsnokot - vetettem oda nekik, csak hogy idegesítsem őket, hiszen megérdemelték. - Ha kekeckedtek, vele fogtok párbajozni. Aztán miután őt legyűrtétek, egyesével szedlek szét titeket. 
A púpos fejű már nyitotta a száját a válaszra, de az egyik társa rácsapott a karjára, hogy elhallgattassa, amit egy halvány fejrázással is megtoldott. Szerencsére az vette a lapot, és a kardját mogorván visszalökve a hüvelyébe eltávolodott tőlünk. 
-Ja, gyönyörű - dünnyögtem, miközben még pár hasáb fát dobtam a kialudni készülő tűzre, majd a tenyeremből kibocsátottam némi lángot, hogy gyorsabban tűzre kapjanak. - Ha valaha még kulturáltan társalogva ismerkednénk egymással, szólj, hogy feltétlenül kerítsek egy vezérdémont, ami észhez térít minket. 
Magam köré kanyarítottam a palástomat, mert már hűvös volt, és a csata heve is elmúlt, majd egy szárított húsdarabot előkotorva a táskámból halkan nyammogni kezdtem a vacsorámon. 
-Utálom az ogréket. Rosszabbak az embereknél.

-A fürdéssel még várnom kell Redcliffe-ig, de abban igazad lehet, hogy mosdás nem ártana - Jegyzem meg, és már épp elejtenék egy elmebeteg megjegyzést arról, hogy a játék kacsám nélkül úgysem lenne az igazi, mikor Melira megteszi azt, amihez a legjobban ért...
-EZ..eszembe...sem...jutott... - felelem vöröslő arccal, és bár igazat mondok, azt már inkább nem vallom be, hogy viszont ettől kezdve nem is tudok másra gondolni, mint arra, ahogy a gőzölgő forrásvízből felbukkan, mögém lépked, és miközben az angyalkák által tartott lapulevelek eltakarják az intim részeit, megmosdat. Nem ártana már kideríteni, mit rejtenek a levelek egyszer...majd...
-Igen, kedvellek - erősítem meg, rövid gondolkodás után. - Persze igazad van, nem ismerlek valami rég óta, de az alatt kiderült, hogy jó a humorod, bátor vagy, és...borzalmasan ehetetlen a borban sült ogréd, de senki sem tökéletes. Az mondjuk igaz, hogy ez elég kevés de ha akarod változtathatunk rajta és...öhm..vagyis...azt akartam mondani...
Itt már megfordul a fejemben, hogy a forrás, amiben nem akartam ma megfürödni, mert három napnyira van innen mégsem olyan vészesen távoli, ha futva teszem meg odáig az utat. Ebből a gondolatmenetből a faros asszony vagy valami ilyesmi billent ki.
-Valójában én még soha.......nem voltam nős! - teszem hozzá kicsit hadarva a mondat végéhez ezt a csodás mellébeszélést, a pöffeszkedő majomra pedig inkább nem mondok semmit, csak felkelek mellőle, és az egyik nagyobb vizes kulacsért, és rongyért nyúlok.
~Majom? Annyira nem is vagyok szőrös? Mondjuk hozzá képest, aki mintha porcelánból lenne persze feltűnő a már szinte bundának is beillő szőrzetem, de na....~
Közben félre vonulok, hogy az átnedvesített ronggyal ledörzsöljem magamról a szörnyek vérét, neki háttal állva, a hangját viszont még mindig hallom, és a gondolatra, ahogy sürgősen oda kell rángatni mellénk egy marha ronda sárkányt, mert túl békés minden kicsit elmosolyodom. A következő megjegyzése pedig megint halk kuncogásra késztet.
-Na igen, és a húsuk sem olyan finom. Egyébként....
Hosszú hatásszünet. Érzem, hogy amit mondani fogok megint zavarba ejtő lesz a számomra, főleg abból, hogy semmi kedvem kimondani, és a távoli gőzölgő forrás is egyre csábítóbbnak tűnik megint...
-Szóval, nem kedveskedem veled...azért vagyok veled normális, mert te is úgy kezelsz engem. Tudom, hogy nem gondolkodom valami bonyolultan, de ez van...