Nyugati út

A robbanás hangja kicsit elvonja a figyelmem, de nem merem levenni a szemem az egyre jobban elváltozó fiúról, aki már nem is fiú, hanem valami ocsmányság, amitől elfog a hányinger és kiráz a hideg egyidejűleg, mert már láttam ilyet és akkor sem volt könnyű megszabadulni tőle.
Nem tudom mi folyik a hátam mögött a templárok és a démonok között, de míg ezzel a nagydarabbal küzdök itt, addig jó lenne, ha még életben maradnának és lefoglalnák a többit, mert azok már igazán nem hiányoztak a nyakamba.
Sajnálattal állapítom meg, hogy sem a bénító méreg, sem a szívébe hajított tőr nem okozott neki túl sok gondot, ami nem nagyon jó hír, hiszen én nem vagyok mágus, hogy megfagyasszam, vagy elhamvasszam, vagy bármi ilyen nyalánkság, és ha a fegyvereim ennyire hatástalanok vele szemben, akkor lehet, hogy jobban járnék, ha felkötöm a nyúlcipőt.
Ja, csak akkor nem én lennék Thelion a Fenyvesdombiak családjából, hanem egy gyáva féreg.
Azért jó lesz, ha a saját értékelésem helyett a harcra figyelnék, mert a felén száguldó tűzoszlopot épp csak ki tudom kerülni egy vetődéssel, és még így is megpörköli a vállamat.
- Remélem azért megelőzől! – vágok vissza, de aztán minden ellenérzésem ellenére a lovagok felé fordulok. – Most mutassatok valamit Shemlen! Ti vagytok ebben a szakértők, hogy pusztítsuk el ezeket. – kiáltok fojtottan feléjük, de addig is gyors egymás utánban két fagyasztó nyilat lövök ki arra a valamire, ami még az előbb egy ártatlan máguskölyök volt.

Eltart egy darabig, amíg összeszedem magam, és a fülemben is elmúlik az a sípoló hang, és utána sem mondhatnám, hogy harcra kész vagyok, és fitt. Minden tagom fáj, és legszívesebben ágyba bújnék páncélostól, hogy aztán pár napi alvás után kibújjak belőle, megfürödjek, majd visszafeküdjek a hét további részére. Sajnos biztos, hogy ez a förtelmes szörnyeteg, akivé a fiú vált boldogan gondoskodna róla, hogy megpihenhessek mindörökre, ezt pedig nem szeretném hagyni, így ha nehezen is de feltápászkodom a parancsnokommal egyetemben.
-Jól csinálod késfülő - felelem neki, magamban pedig nagyon ajánlom, hogy a Shemlen valami hízelgő legyen különben...
-Azokat a jégnyilakat lődd rá, a többi fegyvered hatástalan. A kezeit célozd...
Ekkor felénk fordul, és minket is megkínál egy hatalmas tűzgolyóval. A parancsnok ragyogó pajzsa azonban eltéríti azt, és így jó pár lépéssel előttünk robban a nyavalyás. Nem mondom, a hőség azért így is megcsap, és kissé szédülök is tőle.
~Kitartás, csak még egy kicsi...~

Bár nem alakult valami biztatóan a találkozásunk az elején a beképzelt lovagokkal, nem voltam saját magam ellensége, hogy csak büszkeségből, most ne fogjak össze velük, míg lenyomjuk ezeket a tüzeskedő démonokat, és amikben nekik jóval nagyobb tapasztalatuk volt mint nekem, ráadásul a felszerelésük is meg volt hozzá.
- Ezt a késfülűt még majd megbeszéljük kettesben, ha ezt túléljük. – morogtam bosszúsan, de azért legalább értékeltem, hogy időt szakított a válaszadásra, még ha a dicséretére nem is vágytam.
Nem nagyon kellett biztatni, hogy lődözzek rá, hiszen nem sok más választásom maradt, így viszont a mondott testrészre irányítottam a fegyveremet és igyekeztem gyors egymás utánban beleereszteni kettőt-kettőt a karjába és a kezébe, bár azt nem tudtam megakadályozni, hogy addig még nem lőjön ki a beszélgető partnerem felé is egy izzó golyóbist.
Szerencsére azt pajzzsal hárítani tudták.
~ Egy ilyen, most nekem sem jönne rosszul! ~ állapítottam meg, hiszen én eléggé védtelen voltam, csak a fürgeségemben bízhattam.
- De azért igyekezhetnének egy kicsit, ne mindent én csináljak!

Harc ide vagy oda, nem tudom megállni, hogy ne reagáljak a beszólására:
-Csak te én, meg a többi Shemlen? - Kérdem gúnyosan, aztán tovább vánszorgok előre a szörny felé, kinek közben igencsak elgémberednek az ujjai a jégtől, ami a kezét átszúró nyílvesszőből áradt szét. Az elfeknek valami velük született adottsága lehet, hogy képesek bárkit, és bármit kihozni a sodrukból, és bár egy démonnal ez nem nagy teljesítmény, azért boldog vagyok, hogy immár nem minket hajigál tűzzel a rémség, hanem ezt a hegyesfülűt igyekszik emberi fogyasztásra alkalmassá tenni egy tűzoszloppal, ami lassan, de biztosan araszol felé.
~Mit magyaráz ez? Ő...pont ő méltatlankodik, hogy öljük meg gyorsabban a förtelmet??? Hát az eszem megáll!!!~
Kedvem lenne hozzá vágni a baltámat, de végül nem teszem, mert nagyon nehéz, és nincs nálam másik helyette. Közben egy ragyogó nyílvessző oldalba kapja a rémséget, aki pont időben fordul felénk ahhoz, hogy a parancsnok kardja a fejét vegye. Ez után szaporán távolodik el áldozatától, és az elfet is messze löki a hullától, ha magától nem iszkolna, mielőtt a holttest egy utolsó robbanással kesergetné meg a világunkat, hogy aztán kihunyjon a lángja mindörökre.

Ami engem illet, én ezek után már igencsak botladozva rohanok előre a földön fekvő testvérünkhöz, hogy lekapjam a fejérőn a sisakját, és egy üvegcséből piros színű folyadékot töltsek a szájába.
-Térj magadhoz...hallod? TÉRJ MAGADHOZ!
Egyre elkeseredettebben szólongatom őt a nevén, egyenlőre viszont nem akar felelni, csak mered rám hatalmasra tágult, üres szemeivel.

Bár kellően ellennénk egymás bosszantásával ezzel az idegesítő templárral, de most nem tudok rá figyelni tovább, hiszen a nyilaim hatására a démon ismét felém fordult és engem vett célba.
Szerencsére a fagysebzés lelassította annyira, hogy nem volt már annyira hatékony, így nem okozott gondot a tűzoszlop kikerülése, amellyel célba vett.
Nagyon reméltem, hogy a lovagokban van annyi hivatástudat, hogy ne nézzék tétlenül a lény ténykedését, hiszen most nem ők voltak veszélyben és megvárhatták volna, hogy vajon ki kerül ki győztesen a párviadalból, de ez nem lett volna számomra túl szimpatikus hozzáállás.
Legnagyobb megelégedésemre, ez nem is így történik, mert a következő pillanatban már egy nyílvesszővel gazdagodott a förtelem, aztán mielőtt még zokon vehette volna, elvesztette a fejét is.
Mielőtt még nagy sóhajjal könyvelhettem volna el, hogy megmenekültem, a nehéz páncélba öltözött templárok parancsnoka olyat taszított rajtam, hogy jó pár métert repültem, és majdnem annak az unszinpatikus fickónak a lába előtt landoltam, aki állandóan beszólogatott.
A robbanás azonban bennem rekesztette a szitok áradatot, és utána sem akaródzott megszólalni, hiszen köszöngetni meg végképp nem volt kedvem.
Miközben feltápászkodtam és leporoltam magamról a hamut és a száraz avart, azért fél szemmel nézem a fickó kétségbeesett próbálkozását, hogy életet leheljen egy nagyon halottnak kinéző társába.
Úgy gondoltam itt van az ideje távozóra fogni, míg egymással vannak elfoglalva.

Ahogy a vörös színű lötty kifolyik a társam szája szélén, egyre csak nő a gombóc a torkomban, de aztán köhögni kezd, én pedig felszabadultan veregetem meg a vállát, és kapom el az üvegcsét a szája elől.
-Bren! Már azt hittem...Mindig is puhány voltál, de hogy hanyatt vágjon egy kis varázsvillám, azt nem gondoltam volna...
Ez után viszont én is hanyatt dőlök, és behunyt szemmel, fáradtan sóhajtok fel. Most kellett először szembe szállnom démonokkal...mármint, valóban harcolni, nem csak lecsapni a fejét, mielőtt még összeszedné magát a mágus testében, akit megszállt a beavatás termében. És túléltem! Mind túléltük...

-Hova, hova kicsi elf? - Kiált a számszeríjas társam az erdeire, és fegyverét rá is szegezi.
-Csak nem gondoltad hogy...
Ekkor azonban a parancsnok odaér mellé, és a kezével finoman letaszítja a fegyvert a föld felé, mire a társam egy szó nélkül bólint, és inkább hozzánk jön, hogy ő is ellenőrizze a sérült társát.
-Legközelebb maradj inkább az erdőben Dalish. A munkánk elég nehéz a kotnyeleskedésed nélkül is.
Ezzel a parancsnok is hátat fordít az elfnek, és megindul felénk.
-Szedjétek össze magatokat. Estére vissza kell érnünk a toronyba.

Az alkalom tökéletesen volt az észrevétlen távozásra, vagyis lett volna, ha a ma már másodszori tévedésem, hogy halottnak néztem az egyik lovagot, be nem következett volna, így a többiek megkönnyebbülten sóhajthattak fel és a figyelmük persze egyből másfelé is kiterjedt, így rám is.
A templár, akinek majdnem, hogy még hálás is voltam eddig, hogy a förmedvény kiiktatásában besegített, most nagyon is ébernek bizonyult, ezért aztán persze megtorpantam, miközben pár cifra elf káromkodást morzsoltam el a fogaim között.
- Megyek a dolgomra. – válaszoltam azonban hangosan, de eléggé mogorván rávetve a pillantásomat.
Aztán már megint ott tartottunk, hogy készülhettem egy fegyveres harcra, de ez most szerencsére a higgadtabb parancsnoknak köszönhetően, talán elmarad, ahogy elfordítja rólam a fickó fegyverét. A szavai azonban megint csak felhorgasztják a dühömet irántuk és persze, hogy nem álom meg szó nélkül, mielőtt még azt hinnék, hogy mert most az egyszer igazuk volt, ettől már ők a fedhetetlenség és az igazságosság mintaképei.
- Shemlen! Ha nem vetted volna észre, nem a templomodban, hanem egy erdőben vagyunk. – fordultam vissza a páncélosok felé. – És különben is, az a fickó ott. – mutatok a földön heverő nagyszájúra. – Még tartozik nekem egy párbajjal a sértése miatt. – emlékeztetem, mert én nem vagyok feledékeny. – De, ha sürgősen menni akartok, ami nem is árt, mert írtó veszélyes tud lenni ez a vidék, akkor beérem egy bocsánat kéréssel is. – vigyorodom el, de a kezem a fegyveremen pihen.

Az elf hepciáskodására egyikünk sem figyel oda többé, elvégre igaza van a vezetőnknek, megszokhattuk már. Felismerni a szörnyeteget a halandó álarca mögött a hitnek egy komoly próbája, és sokan, rengetegen tartanak minket lelketlennek, amiért kiálljuk ezt a próbát. Persze ez a kócos sosem tudja, mikor kell befogni...
-Valóban? - Kérdi meglepetten a párbaj hallatán, majd a sisakját eltávolítva néz az íjász szemébe. Cullen kapitány ez után a kezembe adja a sisakját és visszafordul, hogy aztán újra kivonja a kardját, és meginduljon az íjász felé.
-Mint láthatod, Mortimer súlyosan megsérült a küzdelemben, ezért nem lenne tisztességes, ha most állna ki ellened. Ugyanakkor, parancsnokaként én örömmel elfogadom a kihívást helyette, ahogy a becsület megkívánja.
A kezében lévő kard ragyogni kezd, a pajzs pedig jóformán kigyullad, hófehér lángokkal. Persze mindezt csak a látvány kedvéért teszi, az elf halandó, ráadásul még csak nem is mágus, így rá épp csak annyi hatással lenne a fegyver, mintha egy teljesen átlagos másfél kezes kard vágná őt ketté, de el kell ismernem, ha Cullen célja az volt, hogy félelmet ébresszen, nagyon hatékonyan csinálja. Én biztosan nem mernék kiállni ellene.
-A shemlen egyébként nem türelmetlen gyermeket jelent? Vagy rohanó népet, vagy valami ilyesmit? Nem tudom, de a szádból nagyon úgy hangzik ez, mint egy sértés. Ó, és egyébként...
Itt mintha az aurája is lángra lobbanna azzal a fehér, ragyogó fénnyel, mely még egy démont is menekülésre bírna.
-Nem csak te tudsz veszélyes lenni, Lethallin.

Közben, ha nehezen is, de magam is lábra állok,a  baltámat szorongatva. Eszem ágában sincs közbeavatkozni, semmi kedvem magamra haragítani Cullen-t, de ezt látnom kell. Nem vagyok különösebben híve az erőszaknak, de ha valaki megérdemli, hogy felkoncolják...

A szavaimnak gondoltam, hogy meg lesz a hatása, hiszen ezek a férfiak eléggé gőgősek és nagymellényűek, ha egy mágus kölyökről, vagy egy egyedül lévő elfről van szó, de nem gondoltam volna, hogy pont a vezetőjük fogja magára venni a dolgot.
Én már jó ideje kinéztem magamnak a csapat egyik tagját, azt, aki most is ott pihegett a fűben, mert harcolni azt kevésbé tud, mint szájalni, de ez a fordulat most keresztül húzta a számításomat.
- Tényleg? Megsérült? – biggyesztem le a számat, mert én nem láttam rajta semmilyen sebet, főleg nem súlyosat. Viszont nálunk a kihívást nem szokta más elvenni a másik elől és ez összezavart.
- De én nem ve……… - nem tudtam befejezni, mert bár már láttam a templárok képességét párszor megnyilvánulni, ennyire közelről és ilyen intenzíven, még soha sem, ezért a szavak a torkomon akadtak.
Nem vagyok gyáva és soha nem futamodtam meg, de bolond sem vagyok, hogy csak úgy eldobjam magamtól az életemet, ha eleve nincs esély a győzelemre és nem vagyok kényszerhelyzetben.
- Szóval, nem veled van dolgom „Lethallin”! – dobom vissza a szót némi torok köszörülés után, amit gúnyosan vetett oda, bár meglepett, hogy ismeri egyáltalán. – Nálunk nem szokás más helyett párbajozni! – lépek hátrébb kicsit. – De, ha tényleg annyira megsérült, ahogy mondod. – válik gunyorossá a hangom, - akkor tegyük későbbre ezt a rendezendő kérdést. Én tudok türelmesen várni. – nézek a közben felálló nagyvitézre. – Remélem addig nem kap el egy kölyökdémon.
Aztán nem várom meg, hogy mennyire veszi magára ő vagy a parancsnoka a szavaimat, hanem egy ruganyos mozdulattal fordulok be a fák közé, hogy a következő pillanatban már eltűnjek a szemük elől.

// Köszönöm a játékot, nagyon-nagyon élveztem  //

-Tényleg, ahogy te magad is - mutat Cullen az elf valamivel szerényebb, de azért látványos sérüléseire. Az, hogy ezek után elakad a szava, pontosan az a hatás, amit várt, hisz még hátulról is látom, ahogy a kapitányom mosolya szélesre húzódik.
-Nem, valóban nem, de tudod, Bren sem veled akart harcolni, mégis a te nyilad van a vállában. Az élet néha igazságtalan, és nem vagyok egy haragtartó alkat, de úgy érzem, mivel az én gondjaimra bízták az újoncot, ezért jogom, és kötelességem megbüntetni azt, aki az életére tört, nem igaz? Te pedig ma már a második emberemre támadnál.
Az elf persze nem mutat tiszteletet, amiért én már baltával a kézben indulnék utána, de Cullen pajzsa megállít. Fegyverei megszűnnek ragyogni, kardja pedig visszakerül a hüvelyébe.
-Elkaplak én most is! - Kiáltom felé, de Cullen úgy néz rám, hogy nyomban hátrébb lépek, és lehajtom a fejem.
-Helyes. Tudtam, hogy jól fogtok dönteni, mind a ketten.
Az elf elmegy, én pedig kérdőn nézek a férfira, ki elengedte ezt a barbárt vadállatot.
-Ezt nem értem. Bren...és mi mindannyian...majdnem meghaltunk miatta. Elkaphattuk volna őt is, és hagyod elmenni! Miért?
-Mi hasznunk lenne a halálából?
-Fordított helyzetben ő nem kegyelmezett volna!
Ekkor Cullen csak elvigyorodik, és megveregeti a vállam, mielőtt elhalad mellettem.
-Remélem, hogy tévedsz. Most pedig szedelőzködjünk.

//Én is köszönöm //