Nyugati út

-Rumban - javítottam ki szórakozottan. - De kösz. Ígérem, nem mondom el senkinek, hogy kihagytad, hogy porig alázz egy elfet. A végén még kicsúfolnának, én meg kénytelen lennék helyben hagyni őket, és nincs rondább, mint amikor egy nyakig páncél rinyál.
Hagytam, hadd tobzódjon a zavarával, amiért szinte már egy zavarbaejtő kijelentést tett, de aztán csak nem hagyja abba. Persze ez sem volt még ok a pirulásra, de hát úgy tűnt, neki aztán lehet ezt magyarázni. Mondjuk inkább a fejében legyen túl sok vér, mint máshol, olyankor már végképp elviselhetetlenek a férfiak. 
-Ó, szóval egy szoknyapecér - biccentettem nulla lelkesedéssel. - Hát ez remek. 
Ha el is fogadtam volna a tényt, hogy a katonák is szoktak fürdeni (és már itt nagyon húztam volna a számat), arra semmiképp nem számítottam volna, hogy harc után, fáradtan, főleg, hogy egy elf javasolta, tényleg megteszi. Még úgy sem, hogy csak egy nedves ronggyal végigtörölgette a bőrét, ahol a nadrágja nem takarta. Ahogy elnéztem viszont, a szárított hús megállt a számban, ugyanis a kezeim lefagytak, és csak bámultam hosszú másodpercekig, anélkül, hogy észrevettem volna. Akkor morcosan megráztam a fejem, és csakazértis módon, mintha a lemaradásomat akartam volna behozni, olyan iramban kezdtem rágni, hogy szinte az ujjaimat is ledaráltam, miközben konokul meredtem a pattogó tűzbe. 
Éppen ezért eszemben sem volt viszonozni a kedvességét, csak megvontam a vállam, amikor befejezte annak virágnyelven való kifejtését, hogy mennyire hülye tulajdonképpen.
-Nem tehetsz róla, csak ember vagy.
Azzal hátat fordítva neki az oldalamra feküdtem, és szorosabbra húztam magam körül a köpenyemet.
-Jó éjszakát - mormoltam, bár tudtam, hogy még jó ideig nem fogok tudni elaludni. - Ébressz fel, ha támadna a rossz álom manó. A tiéd után az ő seggét is szétrúgom, amiért nem hagytok aludni.

Kicsit furcsán ér, hogy ennyire a védelmemre akar kelni, abban az esetben ha valaki kicsúfolna, de nagy tehetsége van hozzá, hogy még ezzel a gesztussal se tűnjön azért túlnyomóan kedvesnek, szóval gyorsan túlteszem magam a dolgon. Nem tudom, miért izgatja ennyire a testi épségem, de abból baj még nem lehet, nem igaz?
-Szoknyavadász? - Kérdem meglepetten, és hadarva, ugyanis valamiért nem tettszik a megvetés, ahogy ezt a szót használja. Gondolom, mert nem jogos...
-Nem, én...még sosem...szóval...szóval jó étvágyat! Én meg elhúztam fürödni!
Még, hogy szoknyapecér...az eszem megáll. Hát úgy nézek én ki, mint valami született sármőr? Csak tudnám miért zavar ez ennyire. Minden esetre gyorsan rendbe szedem magam odafent, aztán letépem az összevérezett nadrágomat, és a lábaimat is lemosom, meg természetesen a hátsómat is, nehogy elkapjam az éjfatty bolhát. Dolgom végeztével magamra csavarok egy törülközőt, és úgy megyek vissza a fekhelyemhez, aminek a felét kisajátította vendégem.
-Jó éjt neked is - Szólok, aztán visszabújok a hálózsákomba, és onnan figyelem, ahogy ropog a tűz. Valamiért a katonák látványosan távol húzódtak tőlünk, mintha itt nem lehetne aludni hallótávon belül. A fene sem érti...
-Ne aggódj - felelem ásítva - alhatsz ameddig csak szeretnél.
Aztán a hátamra dőlök, és a csillagos eget figyelve alszom el. Álmomban megint köztük találom magam, de legalábbis elég közel, hogy lentről az ember azt hihetné, szinte meg tudnám érinteni őket. Nekem persze még ott is nagyon messze vannak. Nem ér...
Reggel persze a hasamra süt a nap, mire magamhoz térek. Melira természetesen már rég ébren van, ahogy a többiek is.
-Jó reggelt. Remélem tudtál aludni.
~Csak tudnám miért néznek minket ilyen furán a többiek. Nem aludt hozzám sokkal közelebb, mint a tábortűz.~
-Amúgy, mi a terved Redcliffe-ben? Remélem nem magántanár szeretnél lenni, azokkal folyton csak a gond van...

-Nem, nadrágtenyésztő - forgattam a fejem, hogy mindenre vissza kellett kérdezni.
De aztán hamar leesett, hogy miről is volt szó. Erre aztán nem számítottam, hiszen ha az ember ránézett, főleg, ha tudta is a háttértörténetét a vezérsárkány megölésében, és Ferelden megmentésében vállalt hatalmas szerepére, bárki azt hitte volna, hogy omlanak utána a nők, amit ő nyilván ki is használ. Mondjuk az előbbi még csak-csak, de úgy néztem, ő nem kimondottan szándékozik ezzel kezdeni valami épkézláb dolgot. Valahogy olyan aranyosnak találtam. Mint egy ártatlan kis kölyökcica.
-Jól van, ez a te döntésed - vontam meg a vállamat nem különösebben igyekezve, hogy elrejtsem a gúnyos vigyoromat. - Vannak, akik a házastársuknak tartogatják magukat, és vannak, akik az éjfattyaknak. Embere válogatja, gondolom. 
Aztán olyan galád dolgot művelt, hogy majdnem félrenyeltem a szárított húst. Persze a hátam mögött volt, szóval nem is kellett volna látnom, de hát elég nagy volt, hogy vonzza a tekintetemet. Nagy, meg hát lássuk be, látványnak sem utolsó. A két formás popsi, és a vérfoltokat törölgető izmos kezek látványa után már kimondottan nagy kihívást jelentett a tüzet bámulni, de ezen nagyban tudtam segíteni a köpenybe burkolózással. 
Észre sem vettem, hogy az ő helyére gömbölyödtem, azt hittem, hogy csak néhány ottfelejtett rongydarab, ami már nem kell senkinek, de hát az n hibám volt, hogy ember fekhelye nem olyan, mint a disznóól. De már csak dacból sem vonultam arrébb, amikor mellém feküdt, csak egy picit mocorogtam odébb. Utána pedig következet a hosszú tűzbámulás, és mire végre el tudtam aludni, már mindenki húzta a lóbőrt.
-Hé! Ébredj! Ébredj már! Alistair, ébredj fel!
Nem mondhatnám, hogy kellemes volt az ébredés. Amikor egy jókora kéz keményen hasbavág, az valahogy sosem szokott kellemes élményként megmaradni az emlékezetemben. Nem támadtak meg, csak Alistair dobálta magát álmában, miközben fejhangon vonyított. Nem tudtam, hogy ez valami grey warden dolog, vagy egyszerűen csak ő ilyen nyámnyila, de kicsit azért megijesztett. Ilyet rémálmodni még senkit sem láttam. Mivel pedig képtelen volt magához térni, mellőzve a finom vállrázást, lekevertem neki egy csattanós pofont. Erre végre kinyitotta a szemét.
-Jó reggelt, tündérke - gügyögtem neki, és felborzoltam a haját. - Hát rosszat álmodott az én Alistair csillagom. Hát meséld el a mamának, mi nyomja a szíved? MI A FRANC VOLT EZ?! - váltottam át kiabálásra. - Démon szállt meg? Nem gondolod, hogy ilyesmiről illene szólni az útitársaidnak? Mi történt? Mi bajod van?

Nem értem, miért lepődik meg mindenki azon, hogy én még sosem...komolyan mondom, mintha valami adonisz lennék, vagy ilyesmi...bármi is az az adonisz. Úgy hangzik mint egy tevinter szó, szóval lehet sárkány, vagy ilyesmi, bár annak aztán végképp semmi köze ehhez a témához. Amit a döbbeneten, és az idegen nyelveknél is jobban utálok viszont az az, ahogy utána elnézően mosolyognak rám, mint egy ötévesre, aki véletlenül fordítva húzta fel az alsógatyáját(a segge helyett a fejére) és onnantól marad is ez a hozzáállás. Mázli, hogy Melira eddig is csípős stílusa sokat nem fog változni...
-Ha ha ha! - Nevetek fel gúnyosan az esküvőn, és az éjfatty dumán is. Éjfatty esküvő...na ez a gondolat is megragad az elmémben egy darabig mi?
-Brrr....na jó, ha neked is megfelel, inkább aludjunk. Egyszerre szomjazom a csöndet...

Álmomban egyszerre látom magam előtt, ahogy egy őszes férfi ezer hasonmása vesz körül engem, és hirtelen nem repülök már, helyette egy várban találom magam. Egy nagyon ismerős vár tornyában. Ha jobabn belegondolok,a férfi is ismerős. Gúnyosan röhög rajtam, aztán undorító, groteszk rémséggé változik ezer ikertestvérével együtt és...és elillan, mint az Orlais-ből csempészett illatos gyertya édeskés füstje. Nem tudom, miért ment el, és honnan jön ez a kellemes, megnyugtató hang, de alvó alakom ellazul tőle, arcomra pedig széles mosoly ül ki. A hajam borzlására sem ébrednék fel, sőt csak jólesően mordulok rá, mígnem rám kiált a galád, ekkor ugyanis úgy rezzenek össze, és úgy tartom magam elé az ökleimet, mint egy sarokba szorított, harcra kész bébi nug.
-Huh...mi...?
A szürke kamarás lét nem egyszerű. Állandóan szörnyek vadásznak rád, mindenki tőled várja el, hogy hogy olyan lényeket bökdöss,a akiknek a kardod fogpiszkálónak tűnik(és gyakran az is), ráadásul ott van ez a dolog az alvással. Egy normális embernek amikor elmondják, hogy nyugi csak álmodta, hogy egy sárkény bámul az arcába, akkor megnyugodhat. Mi? Nekünk egy ilyen álom sosem jelent jót...
-Nem, jól vagyok...én...nincs bennem démon, csak azt álmodtam, hogy fel akar falni belőle egy sereg....meg hogy egy tündérszép elf szólítja a nevem a legkedvesebb hangon egész életemben. Na, az tuti álom volt, a másik viszont kicsit aggaszt...
Rám nem jellemző módon pattanok fel, hogy a nyári hőségben az ébrenlét jéghideg tavába vessem magam, de aztán bukom is vissza a hálózsákba, mikor rádöbbenek, hogy még mindig tök pucér vagyok, és azzal együtt ugrálok arrébb.
-Öhm...ha megbocsájtasz egy pillanatra...
Elhúzódom tőle messzire, hogy kikerüljek a látóköréből, ahol a felszerelésem tartom, és elkezdem magamra ölteni az időközben letisztított páncélom súlyos darabjait egyenként. Furcsa bele gondolni, hogy ezt a sok holmit valaha megemelni sem tudtam, most pedig olyan érzés, mintha papírból lennének...fél nap után mondjuk amikor leveszem, akkor meg szinte azt hiszem, csak ez tart vissza attól, hogy az égig szálljak, de az más. Végül aztán teljes fénylő páncélzatban állok meg Melira előtt.
-Szóval...sajnálom, ha csináltam valamit álmomban.... - kezdek bele kicsit zavartan, de legalább azt meg tudom állni, hogy elpiruljak.
-Indulhatunk? Ha sietünk, eljuthatunk Redcliffe-be napnyugta előtt.

-Andraste lángoló kardjára esküszöm, még sosem láttam ekkora nyápicot! - borultam arccal a tenyerembe, majd lesújtóan néztem rá. - Rosszat álmodsz, és máris úgy vergődsz, mintha a csúnya-csúnya szörnyek kiléphetnének a valóságba csak úgy, hogy megegyenek vacsorára? Kezdjük ott, hogy reggel van, úgyhogy ettől már felesleges félned. Folytassuk ott, hogy mindenki szokott rosszat álmodni, de hadd higgyem azt, hogy elmúltál már öt éves, és tudsz uralkodni magadon. És végezetül lehet, hogy ezek a semmirekellő katapult töltelékek még egy darab sonkát se tudnának megvédeni egy két hónapos macskakölyöktől...
-Ó, hogy mennél a...!
-... de jelenleg egy képzett mágussal utazol, aki ért a démonokhoz. Na? Megnyugodott végre a kicsi Alistair, vagy puszikáljam meg a pocakját, mert fél a rossz álmoktól?
Morogva keltem fel, hogy némi hideg vizet locsoljak az arcomba, hogy lehűtsön a máris tomboló kánikulában, meg felébresszen valamennyire. Mire felnéztem, Alistair már megint olyasmit művelt, amiért nem is értettem, miért lett volna bűn, ha úgy az egyik közeli fa törzséhez vágom, hogy onnan fel nem kel... a több logikus magyarázat valamelyike miatt, amik közül igazából én bármelyikkel kiegyeztem volna. 
-Sajnálhatod is - vetettem neki oda még mindig mogorván, miután már visszafordulhattam. - Akkorát vágtál a hasamba, hogy majdnem a hátamon jött ki a kezed. Idióta! Még jó, hogy nem a kardodat szorongatva alszol, akkor most nem lenne, aki megvédene az árnyékodtól út közben. Bár ezek után, meg a meztelenkedő mániád után jobb, ha felmutatsz valamit, hogy még legyen hozzá egyáltalán kedvem!
Én hamar összeszedtem magam, és bár szívesen fürödtem volna egyet, a közelben egy patak vagy tó sem volt, de ahogy körülnéztem a csupa férfi társaságon, valahogy nem is sajnáltam, hogy ezt most ki kell hagynom. Bár erős volt a gyanú, hogy délutánra már, alig fogom várni, hogy belerobbanhassak a fogadóban egy dézsa jéghideg vízbe. Belle-nél egyébként is mindig van mindenféle kellemes illatú gyógyfű, amik még élvezetesebbé tették a fürdőzést. De addig még hosszú út állt előttünk.
-Menjünk - bólintottam. - Nem akarok még egy éjszakát püfölhető alvós játék szerepben tölteni. Kezdem érteni, miért vagy még szűz.

Ahogy nekem támad, egyszerre elfelejtem milyen vonzó, és talán ettől a hangom is megtalálom...
-Csak álmok mi? Egy mágustól többet várna az ember...már persze, egy nagykorú mágustól. Átestél te egyáltalán a tűzkeresztségen, vagy a varázsló bölcsődéből szöktél egyenesen? És nem, semmi szükség rá, hogy megpuszild a....őh....
...na jó, azt egy szóval sem mondtam, hogy sokáig találok rá a hangomra. Mire észbe kapok egy olyan tekintettel találom magam szemben, amihez eddig azt hittem, hogy a démoni megszállás is szükséges, és jobbnak látom, ha hátrébb lépek tőle pár ezret. Persze a csomagunk még itt fekszik a földön, amiben megbotlok, és belé kapaszkodva rántom magammal. A mögöttem lévő fa kemény törzsétől én nyekkenek egy nagyot, aztán egyensúlyunkat vesztve zuhanunk előre. Sikerül megakadályoznom, hogy teljes súlyommal zuhanjak rá, kiszorítva belőle a levegőt, de azért így is rajta kötök ki, és csak reménykedem benne, hogy nem zúzom össze, a páncél nélkül is tekintélyes súlyommal.  Elég zavarba ejtő a helyzet, ahogy testünk egymásnak feszül, és ilyen közelről kell belenéznem a hatalmas csillogó szemeibe, miközben a "Jobb, ha felmutatsz valamit" szavak hatására valami megmozdul bennem, és pontosan nem tudnám körülírni, hogy mi is történik, csak abban vagyok biztos, hogy szívesen teljesíteném a kívánságát. Helyette azonban lángoló testtel kászálódóm fel róla, hisz ettől még a hajam is elpirult, aztán gyorsan magamra kapom a páncélt, ma éjjel pedig ebben fogok aludni, nem érdekel milyen kényelmetlen!
-Ha ha...nagyon vicces. A humorod emlékeztet valaki másra, aki eltűnt, és nem láttam többet. Nem akarod te is kipróbálni ezt, nagyon kellemes lenne elhiheted.
Aztán persze egy irányba megyünk az úton még vagy fél napig, mi alatt, ha nem szól hozzám, csak nézek előre.
~Őrült nőszemély...jó hogy a fejem nem harapta le. Oké, tényleg az én hibám, bocsánatot is kértem, mit akar még, mit csináljak? Áhhh...~
-Tényleg sajnálom... - Motyogom lehajtott fejjel, a sisakom alól. - A püfölést...alvós játéknak elsőrangú lennél...
És akkor begyorsítok a lépteimen, hogy a sor elejére kerüljek, jó messze tőle. Kicsit kellemetlen ebben a nehéz cuccban a erőltetett menet, de volt már rosszabb is, megszoktam. Közben a távolban a domborzat görbéi felett megjelenik egy ismerős hosszúkás óriási tárgy, és bár nagyon-nagyon rég óta nem élek itt, a Radcliffe-i malom lapátjának látványa továbbra is azt az érzést kelti bennem, mintha hazaértem volna.
-Akkor...azt hiszem itt elbúcsúzunk. Köszönet mindenért Melira, és légy óvatos. Nem minden templomos van olyan rosszban a Káptalannal, mint én.

-Hogy én mennyire utálom a fajtádat - mordultam rá. - Arrogáns, egoista idióták, akik selyem pólyába születnek, és azt hiszik, az jelenti a tűzkeresztséget, ha nem hozza a kaviárjukat elég gyorsan a kaviár szolga... aki felteszem, egy elf. Ha tűzkeresztségről, nehézségekről van szó, ne akarj túlszárnyalni, Alistair parancsnok, a királyi család utolsó sarja, mert fogalmad sincs egyikről sem. Te csak foglalkozz azzal, amivel eddig is: hogy mindent a feneked alá toljanak, hogy neked még véletlenül se essen le az aranygyűrű a kisujjadról. 
Na, persze az azért túlzás, hogy arrogánsnak vagy egoistának találtam volna, eddig legalábbis nem volt az, és én is hallottam róla, hogy mekkora szerepet játszott a vezérdémon elpusztításában, meg állítólag még Loghain fejét is lecsapta, aki annyi elfet taszított rabszolgaságba, de már megszoktam, hogy az emberekkel csak baj van. Ami meg az idiótaságot illeti... az marad, bár az talán bocsánatos bűn. 
Mondjuk nem ez volt az első gondolatom, amikor a kétballábával eltaknyolt, és bár a fát, aminek nekizuhant, nem tépte ki gyökerestül, engem lesodort a lábamról azzal a több száz mázsájával.
-Azért a végén nekem is jó lesz? - vontam fel unottan a fél szemöldökömet, miközben mozdulatlanul, egyre fogyó levegővel vártam, hogy leszálljon rólam.
Amikor végre kiszabadultam, leporoltam magam, és a megjegyzését csak egy morranással véve tudomásul, összeszedtem magam, hogy végre elindulhassunk. Nem állt szándékomban várni rájuk, mindenképpen folytattam volna az utat, amikor elkészülök, aztán vagy utolérnek, vagy nem, de végül egyszerre vághattunk neki. 
Út közben szótlanul baktattam, semmi kedvem nem volt sem vele, sem a többiekkel társalogni, mivel egyrészt megszoktam, hogy egyedül vagyok, úgyhogy nincsenek efféle kötelezettségeim, másrészt meg úgyse jönne ki semmi értelmes megjegyzés abból a bárgyú fejéből, úgyhogy inkább nem is kísértem a sorsot, mert csak felhúzott volna. Annál inkább meglepett, amikor megszólított, és szabadkozni kezdett. Vagy folytatta, teljesen mindegy. Annyira nem tudtam hova tenni, hogy ennyire emberszámba vett, hogy látszólag tényleg bántotta, hogy megütött, pedig annyira azért nem fájt, és nem is volt szándékos, hogy nem is tudtam mit felelni rá. És az az alvós ötlet! Azt vajon bóknak szánta, vagy gúnyolódott? Hajlottam rá, hogy az utóbbira szavazzak, de ahogy ránéztem valahogy könnyű volt elhinni azt is, hogy tényleg kedves akart lenni. De nem is volt időm kitalálni, mégis mit lehet erre mondani, mert azonnal előre sietett, hogy jó parancsnokhoz híven ő vezesse a csapatot. Furcsa ember volt!
-Ne köszönd. Magamat védtem, az csak csupa véletlen volt, hogy ezzel téged is kihúztalak a katyvaszból - vontam meg a vállamat. - És ne félts te engem. Inkább te vigyázz. Nem minden mágus olyan kedves egy templárral, mint én. Még akkor is, ha az illető volt is olyan szerencsétlen, hogy elbukja a kiképzését. Én meg többet nem leszek ott, hogy fogjam a kezed. Keress más testőrt... meg alvóst.
Azzal nem törődve a válaszával hátat fordítottam neki, majd vissza se nézve intettem még egyet, és becéloztam Bella kocsmáját, ahol a fél napomat egy nagy dézsa illatos fürdővízben töltöttem, és csak néha jutott eszembe Alistair, és hogy mennyivel hosszabbra nyújtottam volna a fürdőzést, ha itt toporgott volna az ajtó előtt, hogy végre ő is sorra kerüljön. De hát neki már nyilván szolgák egész hada suvickolják a hátát a várban, miközben gusztustalan mód csámcsogva és nagyokat böfögve falja az odakészített malacsültet, vagy a játékhajóival játszik pancsolás közben. Teremtőm! Még az a szerencse, hogy valószínűleg többé nem fogunk találkozni. 

//Köszönöm a játékot. Nagyon csúcs volt  //

Nem egészen tudom, mi lehet az a kaviár, de inkább nem osztom meg vele a tippem, hogy ez lehet az Orléziai elnevezése a lovagnak, ahogy arról is hallgatok inkább, hogy életemben csupán akkor egyszer voltam selyembe csomagolva, amikor Branka után kutatva egy óriáspók behálózott, majd kis híján tele is petézett. Néha rémálmaimban még most is előjönnek azok a borzasztó, kattogó hangok a sötétben, és az a kárörvendően visszhangzó röhögés a barlang másik végéből, ami aztán csalódott morgásba fullad egy határozott vezényszót követően. Persze én tudom, hogy csak azért lőtte ki a pókra azt a villámot, mert abban reménykedett, hogy az engem beborító pókselyem is lángra kap "véletlenül". Azt az éjszakát vagy nappalt vagy mit túléltem égési sérülések nélkül, most azonban, amikor úgy érzem, lángolok. és ennél bénítóbban már nem is jöhetnék zavarba, akkor kinyitja a száját, és én borzasztóan bánni kezdtem, hogy így alábecsültem. Rák módjára - vörösen, és hátrálva - távolodom el tőle, aztán valósággal bemenekülök a csomagjaim közé. Mázli, hogy nem látja senki más!
Aztán miután felöltöztem,a csomagomból előhalászok az összes mézes sütim, és Melira mellett elhaladva a kezébe nyomom azt, hogy neki is jó legyen a végére...
-Félt téged a nyavalya, csak nem akarom, hogy megszálljon egy démon, én pedig megbánjam, amit tettem. - Felelem élesen, hisz úgy tűnik mi ketten csak így tudunk kommunikálni egymással. Aztán végre valahára elválnak útjaink, én pedig egyenesen a vár felé indulok. Út közben azért egyszer kétszer hátra sandítok, hisz van valami hipnotizáló abban ahogy...
~Előre kéne nézni, marha mély ez a várárok!~
Szóval határozottan lépdelek előre, ahogy egy úrhoz illik, kit hamarosan szolgák ezrei fürdetnek meg, miután fél tucat apró kék madárka veszi le róla fürdőköpenyét, a pillangók pedig koronát formázva szállnak a fejére, amíg testét mézzel kenik be...és ezen a ponton kezdenék el sugárban hányni, vagy felriadni rémálmomból. Már a tudat is, hogy legalább egy tucat ember felségnek szólít majd elég ahhoz, hogy legszívesebben sarkon forduljak.
~Vajon késő lenne így dönteni, csupán azért, azok ott a falon az én érkezésemet jelzik trombitaszóval, Aemon pedig egyenesen a szemembe néz? Nos, félek ezt sosem tudjuk meg.~
nagy levegőt veszek hát, és arcomon ugyanazzal a fintorral, amikor a kardomat halásztam ki az óriáspók hálójából vetem magam bele a kastély, és annak népének ölelő karjaiba.

//Én is köszi, szuper volt //

-Vissza kutyák! - Ordítja egy ezüstös hajú, kardot szorongató elf, ki minden másodpercben egyre messzebb próbál hátrálni az őt követő négy páncélos elől, ám ennek a ellenére a távolság köztük folyamatosan csökken. A háta mögött egy zöld köpenybe bújtatott, törékenynek tűnő alak győzködi őt, hogy tegye el a fegyvert, és szaladjon ő is.
-Egy szökött mágus rejtegetése súlyos bűn - jelenti ki a lovagok élén álló, mély hangú nő, és bár arcát sisak fedi, kétség sem férhet hozzá, hogy a rendjétől megszokott vádló pillantással illeti mindkét elfet.
-Ha nem áll félre azonnal, és tovább akadályozza a teremtő munkáját, ellenségként fogunk önre tekinteni.

Én a magam részéről a hátsó sorból figyelem az eseményeket, baltámat szorongatva. Valahol sajnálom az öreg elfet. Abból, ahogy az a kard remeg a kezében, ellenem sem tudna kiállni tovább, míg szíve egy utolsó dobban, négyünk ellen pedig semmi esélye sincs. Csak magának köszönheti, ami ez után történik, mikor mégis ránk ront.
-NE!!!! - Kiált fel a köpenyes alak, könnyekkel a szemében, és most, hogy senki sem állja útját, a föld is beleremeg abba a mennydörgésbe, mely elhagyja a kezeit, hogy lecsapjon a vezetőnkre, kinek ragyogó pajzsa úgy téríti el a mágiát, mintha csak egy érett almával dobták volna meg azt.
-Aranyos. Most pedig térdre. Nem szólok még egyszer.
Üldözöttünk ekkor sarkon fordul, és a fák közé kezd rohanni. Vezetőnk megrázza a fejét, mi többiek pedig már szaladunk is utána. Most nem menekülhet!

Denerimből tartottam hazafelé, ahol túl adtam pár állatbőrön és a törzsünk kézművesei által készített tárgyakon, amikkel a vezetőnk bízott meg. Örültem, hogy végre megszabadultam a városi emberektől és a zajoktól, melyektől aludni sem bírtam, de most, hogy már az utam végéhez közeledtem, fáradtan, ám egyre jobb kedvűen tettem egyik lábam a másik után.
A zsákomban lapultak az árunkért cserébe kapott pénzen vett gyógyitalok és egyéb nélkülözhetetlen dolgok, pár vas és acél őr, amikhez nem jutunk hozzá az erdőben, így szerettem volna minél előbb biztonságban tudni magamat és a holmikat is.
Sajnos legalább egy éjszakát még valahol el kell töltenem, mert ma még biztos nem érem el a klán területét, ha egyáltalán ott vannak még, mert ha felszedték valamiért a tábort, akkor még kereshetem is őket.
Gondolataimból hangos dörrenés szakított ki, amire elsőre az égre kaptam a pillantásom, de nem láttam viharfelhőket, így összeszűkült szemmel meredtem előre, ahol előttem elkanyarodott az út, hiszen akkor csak egy valami lehetett: mágia.
Az íjamat készenlétben tartva indultam meg a fák közé, hogy kerüljek egyet és körülnézzek, de alig futottam pár métert, mikor egyrészt szinte belém rohant egy zöld köpenyes alak és csak az utolsó pillanatban ugrottam félre, megragadva a karját és rántva őt magammal az egyik fa mögé, hiszen ekkor már tisztán hallottam az üldözőket is, és a megvillanó ruhákból, melyet éles szemmel kiszúrtam a fák között, már azt is tudtam kik azok.
- Maradj csendben! – suttogtam a fülébe, majd magammal húztam az út felé, arra, amerre jöttem, hogy a másik oldalon olvadjunk bele a zöld növényzetbe.
Emlékeim szerint, arra van egy patak és sok sziklahasadék, ahol meg bújhat egy menekülő.
- Csak gyere utánam. Segítek! – teszem még hozzá, ha hagyja magát elrángatni.

Az ifjú elf nagyon megrémül, mikor valaki elkapja őt, és szabad kezével megpróbálja megütni őt, mielőtt meghallaná annak hangját. Ez után zihálva felel:
-Nem segíthetsz. Én...
Ekkor újra meghallja üldözői lépteit, kik felé tartanak, annak ellenére, hogy nem látják őt.

-Tudod, hogy ennek semmi értelme! - Kiáltja az egyik társam, szinte már heccelve az ifjút.
-Nálunk a véred! A föld alól is előkerítünk téged!
Itt már én is becsatlakozom, és hangosan szólok hozzá:
-Ez csupán az első kihágásod! súlyos büntetést kapsz majd, de semmi maradandót! Gyere vissza velünk, és akkor élheted tovább az életed! Nem akarunk bántani.
~Mondjuk, ha még sokat túráztat ebben a dzsumbujban, ez még könnyen megváltozhat.~

A lovagok egyre közelebb kerülnek Thelion, és az elf fiú búvóhelyéhez. Mondhatni, már kőhajításnyira vannak.

Sajnos, nem úgy nézett ki, hogy a fiatal elf kölyök, mert az volt, mint kiderült a hangja alapján, szóval sajnos, nem nagyon akarózott követni, sőt, úgy kellett elkapnom a kezét, mielőtt lekevert volna egyet.
Persze ezt nem vettem tőle zokon, hiszen én is ezt tettem volna, ha valaki hirtelen elkap egy fa mögül.
- Miért nem segí……. – kérdeztem volna, ha meg nem hallom a templárok kiáltását, akik eddigre már egészen közel értek hozzánk és most már biztos voltam benne, hogy a kölyök úgy vonzza őket, mint medvét a lépes méz.
Hallottam már, hogy a mágusoknak a vérét veszik és valami ördögi varázslattal képessé teszik a lovagokat, hogy megérezzék azt, így a föld alá is követni tudják a szökevényeket.
- Szóval szökött mágus vagy és a véred náluk van. – állapítottam meg nagy éleselméjűséggel a nyilvánvalót és legszívesebben a fába vertem volna a fejem, hogy már megint mibe kevertem magam, a nagy segítőkészségemmel. Pont, mint Melira-val! És az úgy hiányzik, mint púp a hátamra!
- Minek szöktél meg, ha most velük akarsz menni? – tettem fel a nagy kérdést. – És főleg, kinél van a véred? Most azonban jó lenne eltűnni a szemük elől. Tudom, hogy előbb-utóbb megtalálnak, de talán nyerünk egy kis egérutat, amíg kitalálunk valamit.. – javaslom, de erőszakkal nem rángatom magammal, hiszen már így is a nyakunkon vannak, ha nem jön magától, akkor már úgy is késő.
Izgatottan várom, hogy dönt, bár nekem nem sok félni valóm van a templároktól, így csak neki lesz rossz, ha elkapják, bár nem szívesen adok ember kézre egy elfet sem, ha mágus, ha nem.
Ha úgy dönt marad, akkor megadóan sóhajtok és megpróbálok felszívódni, ha jön, …….akkor is, csak vele együtt.

-Elég ebből - jelenti ki az egyik lovag, majd vállához emeli saját fegyverét. A lövedék, mely lehagyja a nyílpuskáját süvítve tör előre a levegőben, és hatol át az egyik bokron, épp félúton Thelion és a szökött mágus arca közt. Közben én is előre iramodom, és a baltámmal nagyot hasítok a fedezékben bujkálók felé, hogy egy csapással véget vessek az egésznek. A mágus az utolsó pillanatban bukik le előlem, és fegyverem a fa törzsét éri, mi nagyot reccsen, és a kérgéből egy szép vastag adag pattan le róla.
-Nem nála! - Kiáltja a mágus, rám mutatva, aztán valami energia gömböt lő ki, mi hanyatt lök engem, ő pedig szaladni kezd, még mélyebbre az erdőben, míg útját nem állja egy másik lovag, ki időközben megkerülte őket.
-Vége a játéknak máguska! - Jelenti ki, kivont karddal. Egyre jobban kétlem, hogy még mindig élve akarjuk elkapni, bár a mellkasom úgy sajog, hogy valójában ez számomra sem akkora katasztrófa már. A hitehagyottak ezt érdemlik.
-Nincs egyedül, vigyázzatok!!!

Persze a templárok sem várják meg szép nyugodtan, míg befejezzük a mi kis eszmecserénket, így a következő pillanatban egy nyíl süvít el az orrom előtt, amit elég rossz néven veszek, főleg amikor azt egy éles bárd követi.
Szerencsére a kölyök elég fürge és megússza a lefejezést, én is időben hátra húzom a fejem, ezért az éles szerszám csak a fában tesz kárt.
Megfeszítem az íjamat, hogy a támadóba eresszek egyet, de ebben megzavar a fiú kiáltása, na meg, hogy a célpontom hirtelen hanyatt vágódik egy fényes gömb hatására, így a nyilam elröpül valahová a bokrok közé célt tévesztve.
~ Az jó! Akkor már csak három lehetséges ember maradt! Nem lett volna egyszerűbb arra rámutatni, akinél van? ~ csapok a homlokomra gondolatban, a kölyök furcsa logikáján.
Viszont sajnos nem jut messzire, ahogy szökni próbál, mert az egyik templár máris az útját állja.
Az éleselméjű megállapításra, hogy nincs egyedül, csak a szememet forgatom meg, és mivel már lebuktam kilépek a fa mögül.
- Mit vétett ellenetek, hiszen csak egy kölyök! Miért nem engeditek el. Mindenki jobban járna. Olyan hosszú még az út a Toronyig és ti csak négyen vagytok. – ingatom meg a fejem a jó tanácsaimat szavakba öntve.
Közben a fiú szemébe nézek, hátha végre jelzi valahogy, hogy kinél van a vért tartalmazó üvegcse, hiszen csak addig szándékozom húzni az időt valahogy.
- Mondjátok azt, hogy nem találtátok, vagy ilyesmi.

Alig hiszem el amit hallok. Tény, hogy sokak számára nehéz lenne elvégezni a teremtő munkáját úgy, ahogy mi tesszük, és ezért nem is nézek le senkit, hisz az emberség erény, de hogy lehet ennyire felelőtlen, hogy azt javasolja, hagyjuk elmenni a fiút?
-A kölyök mágus! - Jelenti ki, mennydörgő hangon.
-És nem valami tehetséges, felteszem ezért szökött el a toronyból. El tudod képzelni, milyen veszélyes lehet, ha csak úgy elengedjük???
Baltával a kezemben lépek felé, és abszolút a szándékomban áll lesújtani rá, ha még tovább kellemetlenkedik itt nekünk.
-Állj félre elf, neked ehhez semmi közöd.

Társaim közben minden irányból bekerítik a két hegyes fülűt, és végre a vezetőnk is megérkezik, hogy csatlakozhasson a küzdelemhez. Bevallom, nem vagyok oda érte különösebben, ám a jelenléte megnyugtat. Akármivel is próbálkozna a kölyök, ő biztosan ki tudja védeni, nekünk meg elég erre a másikra koncentrálni akkor.

-Nem figyelmeztetlek többet, ereszd le a fegyvered, vagy osztozni fogsz a szökevény sorsában.

- És? Mágus, na és? Bántott talán titeket, vagy már előre elitéltek mindenkit, pedig még azt sem tudjátok mit akar kezdeni magával az életben. – fakadok ki, hiszen ugyan ez a helyzet az elfekkel is. Csak pusztán a fajtánk miatt már megvetnek minket, pedig azt sem tudják legtöbbször kik vagyunk egyáltalán és ez a helyzet most nagyon is hasonlít ehhez.
Sok szökött mágus tanonccal vagy kóbor mágussal futottam össze már útjaim során, de olyannal, aki csak azért gonosz, mert varázsereje van, olyannal még egyszer sem.
- Veszélyes emberek, elfek, törpék vagy kunárik és még isten tudja milyen fajúak, mindig vannak és lesznek is, de valakire csak azért ráfogni, mert TI féltek tőle, az kicsit betegnek tűnik számomra, ahogy a gazdátok is. – vetem oda megvetően. – És közöm van hozzá, hiszen itt álltok és engem is fenyegettek, csak mert a pártját fogom.
Persze nem kerüli el a figyelmem, hogy közben igyekeznek elzárni a menekülési útvonalakat és lehet, hogy ez a fiút elbátortalanítja, hiszen gondolom csak a mágiához ért és ezekkel szemben ez hatástalan, de én nem vagyok ilyen védtelen és az erdő az én otthonom.
Aztán még egy templár érkezik, ami már azért nem tréfa dolog.
- Devo! (Próbáld meg!) – ingattam a fejem. -Már bocsáss meg, de, nem emlékszem, hogy egyszer is figyelmeztettél volna. – hívom fel erre a csekélységre a figyelmét. – Én szabad elf vagyok! Nekem te nem parancsolsz! Különben is, nem én tartok kardot a másik torkához. – intek a kölyköt sakkban tartó felé.
Igazából nincs kedvem öt lovaggal megküzdeni, egy olyan máguskölyökért, aki csak akadályozott eddig is, de elf és ha lehet azért teszek egy kísérletet. Most, hogy megjött a vezetőjük, lehet, hogy nála van a vérminta, bár a fiú nem jelzett eddig semmit.

-Na és? - Kérdem egyre jobban kifakadva - NA ÉS??? Ha a kis védenced átszakítja a lepelt, vagy megszállja egy démon, akkor lehet öten sem tudunk szembeszállni vele, és akkor majd elég sovány vigasz lesz, hogy nem akart ő bajt, nem igaz?
Kezd elegem lenni a győzködésből, így felveszem a támadó állást, és utolsó kotnyeles megjegyzésére már halkan sziszegve felelek:
-Akkor gondolom ez most meglep.
És már sújtok is feléje a kétkezes bárddal, hogy gyorsan véget vessek ennek az egésznek. Csapásom felülről érkezik, és ha talál, akkor Andraste szent hamvai sem menthetik meg a hegyes fülűt attól, ami rá vár.

Jó lesz persze sietni, mert a mögötte álló mágus motyog valamit magában. Nem tudom mire készül, de nagyon akarózik közben, viszont nekem egyenlőre elég erre az elfre koncentrálni.
-Szabadon fogsz meghalni! Remélem megfelel!

- Nem a kis védencem, shemlen! – vetem oda neki gúnyosan. – És ő sem bolond, hogy átszakítsa a leplet és felkínálja magát egy démonnak, erre nem gondoltál? – kopogtatom meg a homlokom, jelzésértékűen.
Mikor azonban támadó állásba helyezkedik, akkor már tudom, hogy a tárgyalás nem az erőssége ennek a dühös és elvakult templárnak, ami nem meglepő, hisz csak egy ember!
Na persze, nem lettem volna hosszú életű, ha nem vagyok elég gyors és ügye, hogy egy aránylag nehézkes fegyver elől, ne tudjak elugrani.
Teszek még gyorsan pár lépést, hogy legyen elég helyem megfeszíteni az íjamat és felé lőni egy fagyasztó nyilat, majd ha van időm, akkor egy másikat a kölyköt fogva tartó katona felé.
- Előbb-utóbb biztos, de az nem ma lesz templár! – sziszegem felé, ha még talpon van, vagy valami csoda folytán nem találtam volna el.
Mivel most már a düh is beszél belőlem, így már nem hagyom magára a kölyköt, hanem az övemre kötött kis zacskóba nyúlok és egy csipetnyi port veszek ki belőle, majd nagy lendülettel a vezetőjük szeme felé irányítva a levegőbe szórom.
A célom, hogy a ritka gombafajtából készített méreggel megbénítsam, aztán vele tartsam sakkba a többieket, és ha nála van a vérminta, akkor attól is megszabadítsam.
Persze ennek be is kell jönnie!

Tulajdonképpen nem tudom, miért válaszolok neki, de ha ennyire vágyik a bölcsességre, ám legyen:
-Hogy bolond-e az jó kérdés, de minden esetre megpróbált elfutni egy seregnyi mágusölő lovag elől, akik BÁRHOL rátalálhatnak. Nem úgy hangzik, mint egy okos terv, igaz?
Az a nyíl, melyet felém küld gond nélkül pattan le a páncélom válláról, ám valamiért mégis fájdalom hasít ott a bőrömbe. Nem kibírhatatlan, és valójában csak feldühít, de mégis...
~Fagy...? Mitől lett jeges a vállam? Ó....~
-Képzetlen, nem kell, hogy szándékosan tegye! Ezer démon csorgatja a nyálát az ilyen zsenge varázslókra, mint ő!
Közben a nyíl eltalálja egy társam, őt viszont már ott, ahol nem védi páncél. A sérülése nem halálos, de ahhoz elég, hogy kiessen a koncentrációból, a varázsló pedig ki is használja, és újabb mennydörgést küld felé, amit ezúttal a padlóra küldi őt.
-BREN! - Kiáltok a füstölgő páncélba bújtatott, remélem csak ájultan heverő társamnak, közben viszont a parancsnok is kap egy adag port az arcába. Éktelen haragra gerjedve, kezemben ragyogó baltával sújtok le megint az elfre, ám ezúttal amikor kitér előle, nem a földre sújtok le, hisz gyengébben támadtam direkt. Helyette a balta nyelének másik végével próbálom állon vágni őt, hogy kissé őt is kizökkentsem. Ha ez sikerül még bele is rúgok, hogy biztosan hanyatt vágódjon.
-Andraste bocsásson meg neked.
Közben az ifjú mágus felüvölt, ahogy a számszeríj lövedéke átdöfi a vállát. Társam persze a fejére célzott, és már tölti is be a következőt, hogy orvosolhassa ezt a hibát.

- Érdekes! – mondom halkan a koncentrálástól. – Sok kóbor mágus van ezen a világon, még sem árasztották el a démonok a földet, ez még nem tűnt fel, kicsi templár? Ti vagytok a a gonosz szolgái, csak elvakultságotokban nem látjátok. – fejezem be, mert most minden erőmre szükség van, hogy elkerüljem a többi katona ténykedését, de szerencsére a mágusfiú is végre akcióba lendült, így megoszlik a figyelmük.
Az egyik ember legalább kiesett a játszmából. Ügyes fiú!
Mikor a parancsnokot eltalálja a por, már lendülök is gyorsan, hogy mellé érjek, amíg tart a hatás, de látom közben a velem vitába szálló lovag felém lendülő csapását, amire megint úgy reagálok, ahogy az előbb, de most úgy látszik okult az előbbi hibájából, én viszont elbíztam magam, így szépen belesétáltam a cselébe.
A fogaim összecsattantak és azt hittem eltört az állam, ahogy eltalált, de azért keményebb fából faragtak, mint hogy ez tényleg bekövetkezzen. Igaz egy pillanatra megszédültem, de már nyúltam is az övemhez, hogy őt is megkínáljam egy kis porral, mikor a gyomromba robbant a lába.
Ettől aztán hanyatt vágódtam és éreztem, hogy nem kapok levegőt. Próbáltam előhúzni a tőrömet, miközben erőlködve fókuszáltam a páncélosra, hogy nehogy lecsapja a fejem.
Válaszoltam is volna neki, ha lett volna hozzá erőm, de nem volt, csak annyi, hogy a tőrt a lábát védő páncél résébe próbáljam szúrni.
Hallottam ugyan a kölyök ordítását, de most volt nagyobb bajom is nála. Életben akartam maradni!

-Lépni sem tudok az éjfattyak hordáitól, a te népedet vérfarkasok tizedelték meg, a tornyot kis híján fel kellett számolnunk egy vérmágus tettei következményeként, hogy több száz egyéb rejtélyes esetről ne is beszéljek. El sem merem képzelni, minek kéne történnie ahhoz, hogy te is észrevedd a bajt.
Szerencsére a parancsnokot sikerül megvédenem tőle, bármit is tervezett ez az idegesítő erdőlakó vele. A még mindig meredten álló, teljesen hasznavehetetlen férfit arrébb tolom, hogy közéjük állhassak, aztán egy nagy rúgással válaszolok a lábamat ért tőrre. Ha sikerül kirúgnom a tőrt a kezéből, a vérző lábammal nem foglalkozva készülök fel, hogy befejezzem a csatát, és lesújtsak a földön heverő ellenségre.
-Ha meg akarsz tölteni egy tómedret a könnyeiddel, mert a mágusok érző lények, tedd, senki sem akadályoz meg benne. Még igazat is adunk neked, de ne tégy úgy, mintha nem jelentenének veszélyt ránk. Nem menekülhet mindenki a fenyvesbe a problémái elől. Most pedig...
A hirtelen nekem csapódó, súlyos valamire nem számítok, ahogy a vérre sem, ami beteríti arcomat, és elhomályosítja látásom. Nem tudom, hogy sikerült a kezemben tartani a fegyverem, miközben majd fél tucat lépésnyi távolságra gördülök, és csak ezek után döbbenek rá, hogy a súlyos tárgy a társam. Azonnal felpattanok, és a távolban meglátom a varázsló bíbor színben izzó szemeit, és a vérző vállát markolgató karját.
-Ne...
Egy kis hasadék nyílik a földben előttem, és lángok törnek fel a mélyéből. Három alak mászik elő a tűzből, apró égő csíkoz húzva maguk után a talajon.
-Tudod mit elf? Igazad van, sokkal jobb, ha szabadon engedjük. Vidd magaddal a szülőfaludba, vagy ilyesmi rendben?
Persze nem lépek le, helyette összeszorított fogakkal, és remegő kezekkel szorítom egyre erősebben felragyogó fejszémet. 3 Düh démon! Egy is épp elég lenne...

A szúrás eltalálta a templár lábát, de a páncélba bújtatott végtag rúgásától a tőr azonnal messze repült a kezemből utána, úgy látszik nem túlságosan hatotta meg, hogy megsebeztem.
- Ti vagytok a probléma, az emberek! Ti olyanok vagytok, mint a sáskahad, mindent elpusztítotok magatok körül, főleg, mitől féltek! – hörgöm még mindig küszködve a levegővétellel. – Ez az, ami miatt nem lehet együtt élni veletek. Nem a mágusok itt a probléma!
Mikor emeli a súlyos fejszéjét én már összeszedtem magam annyira, hogy arrébb gördüljek, de végül amúgy is megoldódik egy rövid időre a probléma, mert a lovagot hirtelen elsodorja egy tehetetlen test, időt adva nekem, hogy felugorjak és az íjam után vessem magam.
Ahogy felemelem a fegyverem, nem akarok hinni a szememnek!
A máguskölyköt sakkban tartó templár volt az, amelyik nekivágódott az én emberemnek, de már nagy valószínűség szerint élettelenül, hiszen tiszta vér volt, és a földből lángoló, izzó ocsmányságok másznak elő.
- Mit tettél! – kiáltok a földöntúli szemekkel és mosollyal az ajkán a férfiakra meredő fiúra, bár szerintem nincs is magánál.
- Küld vissza őket oda, ahonnan megidézted őket! – rivallok rá és igyekszem megrázni, hogy magához térjen.
- Ti hoztátok ki belőle ezt, hiszen csak az életét féltette! – mondom a támadóm felé fordulva dühösen.
Minden esetre, ha a közelembe jön egy ilyen tüzes démonfattyú, akkor én sem állok ott tétlenül, mert nem hiszem, hogy nagyon válogatnának, ki barát és ki ellenség.
Közben, ha módomban áll, azért a parancsnok közelébe óvakodom és megpróbálom kitalálni, hol lehet a fiú vérmintája.
- Ha tudom el is viszem és sokkal humánusabb nevelésben lesz része. – morgom azért még a bajuszom alatt.
Az, hogy a templárok mit kezdenek a démonokkal, vagy azok velük, ezen kívül nem nagyon izgat, csak utána tűnjenek el.

-És futtok is előlünk, ahogy csak a lábatok bírja! - Vágom rá mérgesen, pedig ha lenne időm, lehet valami sokkal humánusabb feleletet kanyarintottam volna, most viszont nem találtam magamban elég türelmet hozzá, hogy tovább bizonygassam az igazam egy hegyesfülűvel. Azért kíváncsi lennék, mint szólna, ha összefutna egy elf templárral...
Persze korai volt az örömöm, hogy a baltámmal be tudom fogni a száját, és mire feleszmélek, egyszerre akad nagyobb bajom is, mint az ő idegesítő hangja. Egyszerre egy nyílvessző repül el a vállam mellett, szemen találva az egyik démont, ám az abbéli örömöm, hogy társam mégis életben van, és segít a harcban nem hosszú életű, hisz lövedéke lepattan a démon szeméről, nyomában pedig csak egy apró repedés marad, mint amikor egy kalapács talál el egy izzó követ, ami épp most repült ki a vulkán belsejéből, és az sem marad soká. Be kell vallanom, ez az a pillanat az, ahol inamba száll a bátorságom, s a baltám megszűnik ragyogni, én pedig hátrébb lépek egyet. Sosem kellet még démonokkal szembeszállnom. SOHA!

-Nekem tettszenek itt - feleli valamire egy földöntúli hang, mely egyszerre mély, és valahogy gyermeteg, sápadt gazdája pedig lassan a közelében lévő füstölgő társamhoz lép.
-Most pedig, ha megbocsájtasz, kell ennek a halandónak a vére...

Ahogy lehajol a társam kardjáért, már elég ahhoz, hogy lobbanásig táplálja a haragom, és az újra felragyogó baltámmal hasítsam ketté az első nekem támadó démont, mely ezúttal nem kősziklaként reagál a fegyverre, inkább mint egy érett dinnye.

"Áldottak az igazak, a fények az éjszakában
vérükben vagyon megírva, a teremtő akarata."

Az idézet elszavalása közben tovább lépek előre, szememben az elszántság tűzével. Ha ez az elf még mindig azt hiszi, hogy a kis mágus ártatlan, mikor a saját szemével látta, hogy vérmágiát gyakorolt, ráadásul elég fejlett szinten, az ő lelke bánja. Ha sebbe öntött fertőtlenítőt akarja okolni a fájdalomért, tegye csak, DE INNEN NEM VISZI SEHOVA EZT A MALEFICART!!!

Hiába azonban a dacos visszavágás, amit persze a dühöm és az emberekkel kapcsolatos ellenszenvem szül, mikor látom ezeket a förtelmeket előmászni, eléggé meginog a mágus kölyökbe vetett bizalmam, még ha ennek egyelőre nem is adok teret.
Abban minden esetre tévedtem, hogy az ellökött templár meghalt volna, vagy súlyosan megsebesült, hiszen máris akcióba lendül és nyilai megtalálják az egyik démont. Bár nem mondhatnám, hogy a katonáknak drukkolok, azért sajnálattal látom, hogy a teremtménynek kutya baja sem lesz tőle. Ez azért eléggé átértékelésre készteti a hozzáállásomat, főleg, mikor még a fiú is megszólal, igaz csak onnan tudom, hogy ő az, hogy látom mozog a szája, mert különben a hangtól, amit meghallok feláll a szőr a hátamon.
- A Teremtőre kölyök! Térj magadhoz! Ez igazán nem jó ötlet! – próbálkozom még, de nem igazán bízom a sikerben, ahogy a vöröslő szempárba bámulok. Ez már nem az az ijedt elf kölyök és a vármágia még engem is elborzaszt.
Tudom, hogy innen nincs visszaút és nem védhetek egy olyan valakit, még ha szinte gyerek is még, aki ezt az utat választja! Nem sajnálom ugyan a templárokat, de most már nem csak az ő életük a tét.
- NEM! – lököm félre a fiút, ahogy a katonához le akar hajolni. – Ezt nem engedhetem! – kiáltok fel és megacélozva a lelkem megpróbálok most az ő szemébe beleszórni a bénító porból, hogy le tudjam szerelni és talán ha ez hatásos, akkor a lények is eltűnnek.
Közben hallom a hátam mögött a küzdelem zaját, a felcsattanó kántálást, ami azt jelzi, hogy a démonokat lefoglalják még egy darabig és ez fordítva is igaz.
Nem akarom átadni a fiút, inkább magam végzek vele, mert nagyon úgy néz ki, nincs más választásom.
- Sajnálom! Remélem Andraste kegyes lesz hozzád és megszabadítja a lelkedet. – kaparintom meg a tőrömet és lendítem a szíve felé.

A démon teste darabokra törve hever a lábain előtt, akár egy halom értéktelen és mocskos rubin, én pedig elszántan megyek tovább a másik kettő felé. Ez nem olyan nehéz, mint gond...
~....???!!!~
A robbanás a hátam mögött meglep, és előre lök. Hát persze, a bestia holtteste felrobban, miután a  lény elpusztul! Sajgó tagokkal próbálok feltápászkodni, és remélem, hogy ez a hiba nem kerül majd az életembe, de ahogy látom felém magasodni a két démont, az elvárásaimat inkább a gyors halál felé redukálom. Persze azért nem adom fel, hisz bármennyire is reménytelennek tűnik, hogy felkeljek, mielőtt az egyik ilyen förmedvény megfőzne élve, de ha a csoda rajtam nem segít, akkor mégis kin? A hozzám közelebbi démon szemébe fúródó ragyogó nyílnál frappánsabb választól álmodni sem mernék. Ezúttal nem ússza meg olyan könnyedén a bestia, a másik pedig kap a pofájába a vezetőnk pajzsától, kinek ragyogó kardja ott találja el ellenségem, ahol egy tisztességes lénynek a szíve volna, aztán hátrébb húzódik, elég guggol, és pajzsával eltakar mindkettőnket a következő két robbanás elől.
~Élek...köszönöm Teremtőm. ÉLEK!~

Ami a démont illeti, a por nincs rá hatással. A test persze megszenved tőle, de többé nem az agy irányítja ezt a lényt, így bár látszik rajta, hogy megszenvedi a támadást, valójában semmiben sem gátolja meg, akárcsak a szívébe hajított tőr, melyet egy laza mozdulattal húz ki fokozatosan eldeformálódó kezével.
-Hasonló jókat - feleli a szörnyeteg, mielőtt egy lángcsóvát küldene Thelion felé.