Keleti erdőrész

-Pont ez a baj -villant a szemem Alistair felé, amitől, csak mint eddig, most sem tojta össze magát kellőképpen, de annyiban hasznos volt, hogy észrevettem a parázsló botomat markoló kezét. - Megőrültél?! - rántottam el tőle. - Túl sok dolgunk van, hogy te itt önkényesen leállj saját magadat csonkítani!
Azért nem hagytam csak úgy megszökni, elkaptam a kezét, és amennyire a varázserőmmel tudtam, gyógyítottam rajta egy kicsit, aztán a zsebemből előkaptam némi gyógyfüvet, és a sebére szorítva átkötöttem egy vékony textilcsíkkal, majd visszalöktem neki, hogy használja kedvére. Úgy véltem, ha van ilyen ostoba, hogy pont a forró végén fog meg egy izzó tárgyat, akkor úgy kell neki, meg is érdemli a fájdalmat. Legközelebb talán több esze lesz.
A Pehelygombóc kifakadását unott arccal hallgattam végig, kicsit még oldalra is billentettem a fejemet, hogy lássa meeeeeeennyire csüngök minden szaván.
-Na, már csak ez hiányzott - forgattam meg végül a szemem. - Egy hisztis kislány. Jól van, Pehelygombóc, akkor nagy harcos vagy. Képes voltál végezni egy emberrel, gratulálok. De mond csak, és most tedd a szívedre a kezed, hogy sikerült ezt elérned? Tényleg egy életerős, jól felfegyverzett férfi volt? Meg sem volt sebesülve? Mert leginkább olyanokkal fogunk találkozni, akiket semmi nem hátráltat, veled meg még egy meztelencsiga is elbánna. Ja, és csak, hogy tudd, ha az a kérdés, hogy mi halunk-e meg, vagy néhány fa, továbbra is ritkítani fogom az erdőségeket. Ebből pedig ugyan nem lesz tűzvész, annyi lángot nem is tudnék produkálni, de ennyi eső után már az is csoda, hogy egyáltalán valami tüzet fogott. Nem kell félni, hogy terjedni fog, már most több a füstje, mint a lángja. Ha még két métert terjed, már az is kisebb csoda, nemhogy még a faluig is elérjen. Csillapodj már le!
A kezembe dobott kötszert flegmán dobtam vissza neki.
-Lásd el te, neked nagyobb szükséged lesz a segítségére.
A táskámat a hátamra kanyarítva még egyszer lesújtó pillantást vetettem rájuk, de aztán ásítva vontam meg a vállamat. 
-Úgyis csak púp voltatok a hátamon. Boldogulok én egyedül is. Legalább valaki időben fog odaérni, és teszi a dolgát, ahelyett, hogy csak sápítozna és idióta parancsokat osztogatna. 
Azzal már sarkon is fordultam, hogy tovább haladjak előre, amerre a legesélyesebbnek találtam, hogy belebotlok egy klánba. Abszolút hidegen hagyott a csapat, akiket hátrahagytam, és ha nem a saját népemről lett volna szó, a bajba jutottak miatt se aggódtam volna. Sokkal kényelmesebb volt egyedül haladnom, így legalább nem kellett elviselnem a többieket, ráadásul normális tempóban haladhattam. Sok idióta! Kinek kellenek?

Ha a vezérdémon személyesen írt volna nekem egy hosszú, dőlt betűs levelet, amiben megkér, hogy legyünk inkább barátok, és ha van egy kis időm nézzünk meg együtt egy előadást a színházban, mondjuk valami romantikusat, mert az a kedvence, csak akkor lepődtem volna meg jobban, mint amikor az az égetnivaló nőszemély elkapta a kezem, és meggyógyított. Egy ideig még tapogattam a  gyógyfüvektől ázott, de már teljesen egészségesnek tűnő tenyerem, aztán pislogva fordultam felé.
-Köszönöm...
Aztán megjelenik Izéke, és olyan szitokáradatot kapunk tőle, hogy ezzel kiérdemli, hogy ne becézgessem többé így, és mostantól csak tisztelettudóan "IZÉ"-nek hívjam. Mondjuk meglepetésekben ma nincs hiány, az biztos. Amíg ezek ketten pörlekednek, én inkább az elffel foglalkozom...az egyetlen elffel,a ki képes nyugton maradni a seggén. Mondjuk, ő is sokkal jobb bőrben van, mint amire számítottam, és milyen harcias! Azt hittem első dolga lesz lelépni, amint felajánlom neki, de helyette...
-Hát...hever itt kard bőven. Ne haragudj, de a kincstári készletből nem tudok adni, senki sem hozott tartalékot...az elrablóidnak viszont már úgysincs rád szüksége. Valahol ironikus lesz, hogy a saját fegyvereikkel csaphatod le őket.
A tűz viszont elgondolkodtat. Morgó és Zsémbes szerint mondjuk nincs nagy veszélyben a falu, de ha az emberek biztonságáról van szó, már megtanultam nem adni azok véleményére, akik szerint máglyán kéne elégetni népem minden tagját.
-Igen, akadnak sebesültjeink - kapom el a kantárat Thelion kezéből, arra úgyis várhat, hogy Melira vegye át. - És igen, esős évszak, sok füst, blabla...ártani azért nem árthat, ha tudnak róla, nem igaz? Brion!
Erre elém biceg az egyik katona, ki hatalmas kötést visel a lábán, és a hasán is.
-Tudsz lovagolni? Helyes, ma már így is eleget tettél. Menj egyenesen abba a faluba, és figyelmeztesd őket. Ilyen állapotban úgysem kérhetem, hogy harcolj.
Megveregetem a vállát, aztán intek még néhány embernek, hogy segítsenek neki felszállni. ez után végignézek társaimon, hogy ez megfelel-e mindenkinek, és ekkor látom meg, hogy mindjárt egy varázslóval is kevesebben leszünk. Szemeimet forgatva indulok meg utána, de közben azért odavetem IZÉnek, és Zsémbesnek:
-Ez annnyira más, mint amikor az embereknek kéne összefognia közös érdekből...
~Komolyan mondom, néha csodálkozom, hogy nem csak a hozzám hasonló gyermeteg idióták áldoznak fel mindent, hogy megvédhessék EZT a világot a pusztulástól. A Kunárik...na azok legalább egymás közt nem háborúznak állítólag...cserébe viszont azt kívánod bár dühöngő őrültek lennének, mert az is kevésbé lenne ijesztő, mint a hűvös logika, amivel eldöntik, miért jobb a világ, ha te és segged két külön sírban fekszetek. És ha már az őrülteknél tartunk...~
-TE MEG HOVA A JÓ FRANCBA MÉSZ???
Kiáltom, amikor nagyjából beérem Sárkényvérű Izabella hercegnőt, és most a csuklóját ragadom meg. Valami azt súgja, hogy jobb volt, amikor még lángoló botokat fogdostam, de pukkadjon meg az az értelmes hang, szükségünk van erre a boszorkányra!
-Ó teremtőm, Pehelygombóc undok volt velem! - Jegyzem meg gúnyolódva, miután szembe fordítom magammal, szabad kezemmel pedig diszkréten a golyóim felé siklok, hogy védjem magam az esetleges intellektuális válasz elől.
-Tudod mit? Nem érdekel a nyűgöd! Szükségem vagy egy gyógyítóra, hogy élve eljussunk arra a nyomorult találkozóra, és te vagy az egyetlen a környéken, ezért Andrasté legyen irgalmas, de szükségem van rád! Ha ezzel végeztünk, felőlem oda mész, ahova csak akarsz, és soha többé nem zavarlak meg, de most velünk jössz, mert nélküled az ellenség túlerőben van, egyedül pedig te sem érsz célba soha.
Eleresztem a csuklóját. Szinte eldobom magamtól, bár van egy olyan érzésem, hogy eléggé rángatta eddig is. Ez után még halkan hozzáteszem:
-Mellesleg...nem árt, ha van velem valaki, akiben megbízhatok...és aki nem finomkodik, ha harcolni kell. Legfeljebb két perc, és indulunk, ne maradj le.
Ez után magára hagyom, és visszasétálok a többiekhez.
-Az ifjú elf velünk tart! - Jelentem ki hangosan, aztán oldalra fordulok, és jóval halkabban kérdezem tőle:
-Amúgy...mi is a neved?
Aztán, ha megtudom, folytatom:
-Szóval, ő velünk tart! Megtudtuk tőle, hogy az ellenség már úton van, ezért nincs időnk pihenni! Sietnünk kell, ha előbb akarunk odaérni! Most azonnal tábort bontunk, és indulásra készen akarok látni mindenkit, mire kettőt pislantok. Nyomás!
Néha, amikor azt hiszem, senki sem lát, idegesen pillantok a másik, távolabb lévő tábortűz felé, hogy sikerült-e maradásra bírnom Melira-t. Minden esetre összeszedem amim van, és nemsokára én már indulásra készen várom a többieket.

Nagyon örültem, hogy Nazaril ilyeneket mondott nekem, és sok mindennel egyet is értettem, viszont nem akartam, hogy elkeseredett legyen.
- Ha Alistair kicsit a sarkára állna nem lenne vele semmi baj, de valamiért, ha ez a boszorkány a közelében van, egyszerűen rosszabb lesz és bizonytalanabb, mint egy öt éves elf gyerek. – csóváltam meg a fejem, jelezve, hogy mennyire lesújtó a véleményem. – És köszönöm, hogy ilyen jó szívvel gondolsz rám, kedves Nazaril, de persze én sem vagyok sem tévedhetetlen, sem az igazság bajnoka, ne hozz zavarba. – motyogom kissé indulatos szavaira, de remélem, hogy ezt komolyan is gondolja, mert bizony igen csak jólesik.
- És tudom, hogy mennyire bánt téged ez a dolog, de senki nem hányja a szemedre, hogy eluralkodott rajtad a bosszú, hiszen te is érző lélek vagy, akit megérint a sok szenvedés, amit ezek okoztak. Gyors, kegyes halála volt annak a gyilkosnak, ne emészd magad miatta. Kevesebb lett a gonosz a kezed által, próbáld meg így felfogni. – öleltem meg bátorítóan. – Melira meg ki fogja bírni, kapott ennél már rosszabbat is, és meg is érdemelte, amilyen nehéz a természete. De most szedelőzködjünk, mert igaza van a lovagnak, sietnünk kell.
Mikor már útra készen állok, hogy tovább vezessem a csapatot, végig hallgatom a megmentett Kamiel válaszát és egy kis gondolkodás után kérdőn nézek Alistair-re.
- Nem tudok semmi olyan dologról, ami miatt rettegnünk kéne. És abban igaza van Kamiel-nek, hogy a tűz miatt mindenképpen kerülnünk kell és arrafelé rövidebb. Mi legyen? Próbálkozzunk a tűz mentén, hátha nem keresztezi az utunkat és térít még nagyobb kerülőre, vagy vágjunk át és nézzük meg, mitől tojtak be a vörös köpenyesek? Az én véleményem az, hogy ne kockáztassunk a tűzzel. Lehet még több időbe telik majd, mint most egy kis kitérő. – mondtam higgadtan és határozottan, de azért kíváncsi voltam a véleményükre.

-Jól van, Pehelygombóc, jól van - bólintottam egykedvűen, és elsétáltam mellette. - Ez majd jusson eszedbe, amikor a lovagod már elvérzett, és te is kínok közt fogsz agonizálni, mert már nem leszek ott, hogy figyelmeztessem a többieket, hogy nem mindenki való a sűrűjébe. Amilyen buta és önző voltam eddig is...
De igazából már nem nagyon érdekelt. Igazából azt sem értettem, eddig miért figyeltem rá oda, hogy biztonságban legyen. De hát olyan, mint egy kölyökcica, aki harci kandúr akar lenni. De hát ha egyszer nem az? Ez még nem ok arra, hogy meghaljon. Viszont ez az ő élete, azt csinál vele amit akar. Ha meg akarja rövidíteni, még vagy 24 órányira, csak hogy még játszhassa a nagy harcost egyszer, az az ő baja. Nem szívügyem vele foglalkozni. Velük foglalkozni. 
-Pont lesz@rom, hogy Pehelygombóc éppen milyen hangot ütött meg, én nem te vagyok, hogy ilyesmiken fennakadjak - paskolgattam meg Alistair arcát, aki képtelen volt hagyni, hogy végre lelépjek. - De a te vezetéseddel mindenki meg fog halni, olyan fantasztikusan csinálod, a többiek meg még asszisztálnak is hozzá a saját hülyeségükkel. Öngyilkosság veletek tartani, akármennyire is hőstettnek akarjátok látni. Úgyhogy oldjátok meg nélkülem, van jobb dolgom is, mint értelmetlenül meghalni. 
De minek is tépem a számat, inkább tépné ki tőből a tökeit, amit úgy szorongat, mint hogy belássa, hogy nekem van igazam. Inkább továbbhaladtam előre, de hamarosan bevettem magam a sűrűjébe. Igazából ugyanarra mentem, mint ők, de tisztes távolból, mindig takarásban, ügyelve arra, hogy ne vegyenek észre. Innen még ha netán meg is rezgettem a bozótost, vagy felvertem az avart, azt sem hallhatták meg. Igazából én sem láttam őket mindig, de egy vonuló csapatot, aminek a nagyja nehéz fegyverzetben feszített könnyebben szemmel tartható volt, mint egy inges, bőrnadrágos mágus, aki még figyel is rá, hogy észrevétlen maradjon.
Nem érdekelt, mit gondolnak, amiért ott hagytam őket. Egyszerűen már képtelen voltam elviselni őket a folyamatos teszetoszaságukkal és a kényszeres lelkizésekkel, amikkel nem csupán az agyamra mentek, de a saját életü(n)ket is kockáztatták. Hát kellett ez nekem? Azért folyamatosan figyeltem, minden rendben van-e, mert ha már megint beletenyereltek, nem szándékoztam hagyni őket meghalni, de csak akkor léptem közbe, ha tényleg baj volt. Abba nem fogok beleszólni, hogy melyikőjük szereti Pehelygombócot a legjobban. Nagy fiúk, majd megvívnak érte egymás között. Remélem, bele is nyúvad mindkettő!!!

-Menjünk - mondom kedvtelenül, mikor mindenki elkészül, és a távolba pillantok, ahol még mindig narancssárga fények villognak az éjszakában. Aztán egy másik irányba is elnézek, mielőtt visszafordulnék Thelion-hoz.
-No igen...a kérdés csak az, hogy mi volt, amitől ez a csapat tartott. Logikus lenne, hogy valamelyik klánotok vadászai tanyáznak erre, nagy túlerőben, és azért nem akartak arra menni. Ebben az esetben viszont kimondottan jó ötlet lenne, hogy arra menjünk, hisz szükségünk van minden segítségre.
Kamiel felé fordulok, hogy még egyszer utoljára megkérdezzem:
-Nem említették egyáltalán, mi lehet az, amit el akartak kerülni igaz?
Valamiért mindenki rám néz...mind a 10-en. Mintha tudnák, mennyire utálom ezt. Várjunk, tényleg csak 10-en? Ketten meghaltak, egyet elküldtem, és egy ment magától...na igen, valóban csupán 11-en maradtunk, a 100 ellen, és még ki tudja mi ellen. Imádom ezt az erdőt. Két ujjal megérintem az orcám, aztán rövid gondolkodás után megszólalok:
-Menjünk a rövidebb úton! Bármi is van ott, ha ennyire félnek tőle ezek a férgek, hátha meg tudjuk győzni, hogy tartson velünk, hogy végre találkozhasson velük. Ha pedig ellenséges...
~Nem lehet éjfatty, azt már érezném. Sárkány? Kizárt. A vérfarkasok átka megtört, a többi állatot meg csak észreveszi valamelyik elf, és megszelídíti, vagy mit tudom én. Legfeljebb akkor lehetünk bajban, ha egy rivális rabszolga kereskedő sereg tanyázik ott, akikkel nem akartak bajt. Na az szép lenne.~
-...akkor neki sem lesz jó napja! Előre!
Ezzel megindulok az embereim élén, és remélem a két...bocsánat három elf is követ engem.

Alistair kérdezősködésére és felvetésére csak megvonom a vállam.
- Bármi lehet ott, végül is csak találgatni tudunk. Minden esetre óvatosnak kell lennünk, de hát ezt az erdő bármely részén elmondhatjuk, így egyelőre ez a megoldás sem rosszabb, mint tovább menni és esetleg még a tüzet is kerülgetni.
Végül aztán kissé megfogyatkozott csapatunk csak elindul és bár a lovag megpróbálta visszaédesgetni Melira-t, úgy látszik a máguslány mégis inkább a saját duzzogó orra után ment.
Most már nem csak a közeleső hajnal köde terjeng az erdőben, hanem a lángok keltett füst is, ami még rémisztőbbé teszi a vadont, főleg annak, aki nem jár otthonosan benne.
Most viszont még én is kezdem érezni, hogy valami nagyon nem stimmel. Az erdő megszokott zöldje megkopik, az aljnövényzet valamitől elsatnyult és komor hangulat áradt, nem az élő növényzet suttogása, zizegése.
Még óvatosabban lépkedtem előre figyelve minden rezdülésre és a fülem is nyitva tartottam.
Persze nem csak én éreztem így, hanem a kiszabadított elf is, aki halkan rámutatott, hogy bizony már azon a területen járunk, amit a haramiák megpróbáltak elkerülni.
- Pár héttel ezelőtt ez a hely biztos nem így nézett ki. – erősítem meg a többieket abban, hogy ezzel a hellyel tényleg baj van. – Jobb, ha igyekszünk!
Azonban már késő volt! A templár hangja olyan kétségbeesett és rémült, hogy mindenki azonnal felé fordult, majd arra, ahová mutatott és természetesen megtörtént a baj. Mire észbe kaptam, hogy nem ártana a területet szemmel tartani és nem csak egyfelé figyelni, a katona is eltűnt és leesett, hogy nagy veszélyben vagyunk, de ez még egy ember életébe került.
- MÉRGES PÓKOK! – kiáltottam fel én is, de valószínűleg ekkor már mindenki látta, hogy milyen szép kis csapdába sétáltunk.
A fejem tudtam volna egy fába verni, hogy nem ismertem fel időben a hálókat, de mentségemre legyen mondva a köd eltakarta, elrejtette előlünk. Ráadásul ezek a dögök inkább barlangokban tanyáznak és ezen az erdőszakaszon még sosem találkoztam velük.
~ Vajon a mészárlásunkra siető csapat, honnan értesült róla? Bár ez most épp mindegy! ~
- Igyekezzetek a köpésüket elkerülni, különben lemarja rólatok a húst! És a rágójukra sem árt vigyázni! – kaptam le az íjamat a hátamról és most nem sajnáltam a fagyasztó nyilakat.
Egyelőre a katonát elkapó pókot célzom meg, hogy megbénítsam és talán akkor még van esélye, hogy elmeneküljön a közeléből. Aztán jöhet a többi.

~Rossz előérzetem van...~
-Ne aggódj Izéke - felelem szinte lezseren - nem lesz semmi baj.
És ekkor, mint amikor a fogaid átszakítják a két szelet kenyered, és nyelved először ér hozzá a közéjük rejtett hetek óta megromlott húshoz, úgy hasít belém a keserű, gyomorforgató felismerés, hogy én már megint kísértettem a sorsot. Vajon rossz néven vennék, ha félrevonulnék egy percre, és beleverném a fejem az egyik fába pár percig?
-Biztos, hogy erre a részre gondolsz, és nem egy másikra? Ez az erdő akkora mint fél Ferelden, lehet csak...
Tekintetem találkozik az elfekével, aztán megadóan emelem fel kezeim.
-Jól van, legyen ahogy akarjátok, undi helyen vagyunk!
Mondjuk van benne valami. Egyre kevésbé érzem biztosnak magam abban, hogy jó ötlet volt elhagyni az utat, de Thelion-nak igaza volt, biztonságos út nincsen, és a ránk leselkedő ezernyi veszély közül itt legalább a vörös köpenyesekbe nem fogunk belefutni, már pedig így megfogyatkozva már lehet nem viccelődnék velük harc közben. A karóra szúrt templár fej nem zaklat fel, sosem szerettem őket, és s sisak sem az én méretem, az ilyen gondolatokért bennem támadó bűntudattal pedig egyre könnyebb együtt élnem valamiért. Aztán megtörténik a baj, én pedig ide-oda kapkodom a fejem.
-Kardokat elő, egymásnak háttal! - Kiáltom, aztán szemeimmel vadul fésülöm át a tájat az eltűnt katona után.
-Amit Thelion mond...és nézzetek néha felfelé is, ezek a rohadékok szeretnek onnan lecsapni.
Közben meglátom az egyik sérült emberem a szörnyeteg szájában, és már indulok is. Nem veszíthetek el még valakit! Csak az úton ismertem meg őket, de nem akarom, hogy még több ember vonuljon a halálba miattam!
-Valaki védje Nazaril-t, simán felkapná egy ilyen dög! - Kiáltom hátra, aztán ahogy odaérek, kardommal előre támadva szúrok a lény két középső szemébe. Ha ezzel sikerül megzavarnom, vagy megölnöm a lényt, a talpára rántom az emberem, hogy kiküldjem innen, aztán ha még él a szörny, megint, és megint fejbe szúrom.
~Vajon ha felgyújtanánk az egész erdőt, hogy kihaljanak ezek horrorbogarak, lenne aki ellenkezne? A városban akad, aki jobban fél a pókoktól, mint a haláltól, pedig csak olyat látott, ami elfér a cipőjében...~
-Ide gyertek, mocskos szemétládák! Rajtam több a hús! Gyertek csak!
~Na jó...de csak szépen egyesével...nem vagyunk állatok! Vagyis, ti igen, de nyugi, nem hiányoztok majd senkinek...~

Annyira jó volt, olyan felemelő volt az ismerős magány, amikor nem kell mások hülyeségét elviselnem, nem függ az életem attól, hogy mások hogy teljesítenek, nem kell mások nyavalygását hallgatnom. Csak én voltam magamban. Mintha egy istállóba zártak volna, ahol folyamatosan felágaskodó, rúgkapáló, idegtépően nyerítő lovakkal, és most végre kiszabadultam volna. Az nem kifejezés, hogy remekül éreztem magam. A saját tempómban haladhattam (amiről biztosra vettem, hogy messze sokkal gyorsabb, mint a többieké), csend vett körül és nyugalom, hogy még egy jóleső sóhaj is felszakadt belőlem a mosolyra húzódott szám mögül.
-MÉRGES PÓKOK! 
-Kardokat elő, egymásnak háttal! 
-ANDRASTE, ADJ ERŐT!
-Ilyen az egész világon nincs - forgattam a szemem, és tényleg kedvem lett volna hagyni őket, hadd legyenek rovartápok, úgyis haszontalan kolonc az összes.
Az avar sűrű volt, de a kiálló, vaskos gyökereken szökkenve előre, halkan tudtam haladni. Ráadásul így a is pókhálókat könnyebben kerülhettem ki, amik ugyan alig látszottak, de ahol óriás pókok voltak, ott ilyesmire is számítanom kellett. Ahogy közeledtem, egyre jobban kivehető volt, hol tart a csata. Ahogy néztem, egyet máris elintéztek, de ezzel sokra nem mentek, mert máris akadt kettő másik. Márpedig igencsak váratlanul bukkantak fel, mivel bár egy pók odúból sok más egyéb nem szokott előmászni, mint pók, de ilyen sötétben ember legyen a talpán, aki azt kiszúrta volna. 
Nazaril nem maradt egyedül, ez jó döntés volt, Alistair és Thelion pedig sikeresen terítette le az első pókot, így lehetőséget adva az előzőleg életveszélyes akromantulaközelbe jutott. Ahogy néztem, a másik két pók a lehető legrosszabbkor jelent meg, mert Alistair éppen a napi rekordját döntögette hülyeségben. Még jó, hogy egy hatalmas nagy vörös céltáblát nem festett magára. Ha mindenképpen úgy akarja végezni, mint az a sisakjából ítélve templárius, akinek már csak a feje volt fellelhető, az is egy lándzsára szúrva ékeskedett, mint az erdő gyöngyszeme, rendben van, de ne akkor, amikor még szükség lehet rá, mert a többiek esetleg Teremtőm bocsá' még élni akarnak. Nincs mit tenni, még ennek is fogni kell a kezét.
Megszaporázva a lépteimet hamar futólépésre váltottam, majd a Pehelygombócot arrébb lökve az utamból feléjük lendültem, hogy az utolsó egy-két métert csúszva tegyem meg a vizes talajon, közben pedig előreszegezzem mindkét tenyeremet, hogy egész nyalábnyi villám cikázzon a pókok felé. A hozzájuk közelebbit telibe kaptam, a másik mögötte volt, úgyhogy őt alig értem, de már ez is valami volt. Amíg fájdalmukon, szédülésükön, időnként akaratlanul megránduló izmaikon próbáltak úrrá lenni, és megtalálni az újabb támadót, kirántottam a karót a földből, a lábammal lelöktem róla a templárius fejét, ami valami nagyon morbid labdaként pattogva gurult odébb, és a nagyobb áramütést elszenvedett pók torrészébe állítottam, amíg még elég kába volt, hogy ezt megtehessem. Aztán persze azonnal hátrálni kezdtem, mert ennyitől még valószínűtlen volt, hogy azonnal meghaljon. 
-Azért ne mindent nekem kelljen csinálni - morrantam hátra. - Mindenkire szükség van, aki elbénázza, legfeljebb élőpajzsként. Szóval mindent bele.
Visszafordulva a szörnyek felé húztam elő a hátamról a mágusbotomat, és előreszegeztem, hogy a varázslataim még erőteljesebbek legyenek.

Szerencsére Alistair is gyorsan reagált és szinte velem egyszerre sietett a bajba jutott katona segítségére, aminek meg is lett a hatása, hiszen a póknak hirtelen sokkal fontosabb baja lett, mint a táplálkozás, így elengedte az áldozatát és annak volt annyi ereje, hogy elmásszon előle.
Mivel a lovag egyik embere vigyázott Nazaril-ra, így miatta most nem kellett aggódnom, nyugodt szívvel vethettem bele magam a harcba, ami nem mutatkozott könnyűnek, még az után sem, hogy azt, amelyik a katonát el akarta kapni, sikerült leteríteni elég hamar.
A másik kettő is elég nagy és erős volt, hogy veszélyes legyen és nekünk meg nem hiányzott, hogy még embereket veszítsünk. Habár a figyelmeztetés hatott és a bénító köpést sikeresen elkerülte mindenki, pár embert már így is sikerült behálózniuk. Hamar meg kellett szabadulnunk tőlük!
Mivel most úgy láttam egyedül nálam volt íj, nem is haboztam használni, hiszen a fagyasztó nyilak legalább lelassították őket valamennyire, és ezzel nagyobb lehetőséget kapott Alistair és a katonái, hogy karddal a közelükbe férkőzzenek.
Aztán, mintha csak a földből bújt volna elő megjelent Melira és én csak az utolsó pillanatban tudtam félre rántani az íjamat, hogy a nyílvessző haragosan süvített az ég felé, hogy nem a lány hátába álljon, mikor pont belekerült a lővonalamba.
~ Hogy Andraste tegyen valahová! ~ szisszentem fel magamban, az elpocsékolt muníció láttán.
Viszont a pókot valamennyire megsebesítette, kérdés, hogy ez mennyire volt elég, vagy csak még jobban feldühítette.
Gyorsan az övemre csatolt kis szütyőbe nyúltam és egy kis port csippentettem az ujjaim közé, amit most a pók szemei közé szórtam, remélve, hogy ez elég lesz a lebénításához. Aztán az íj helyett a kardomhoz nyúltam és míg a dög nem tudott mozogni, igyekeztem felhasítani az egész potroha alját.

Térdig mászunk a hálóban és a pókürülékben, a szörnyetegek sivításának ritmusára táncol minden csontom, és ez még csak nem is a csata! Most csak úton vagyunk a csatába! Persze, lehetne rosszabb is, legalább kint vagyunk a friss levegőn, nem pedig lent a föld mélyén, és nincs itt Morrigan sem!
-Thelion! Szükségünk lesz egy ösvényre, el innen! Ha van több pók is, azt nem akarom megvárni! Bren! Szedd le a hálót a társaidról! Nazaria! Vedd elő az ellenmérget!
~Remélem van nála ellenméreg...jól emlékszem, hogy ért a füvekhez nem? Vagy netán mást készít belőlük? Megmagyarázná miért ilyen...légies állandóan.~
Igen, tudom, figyelhetnék fontosabb dolgokra is egy csata közben. Meg is teszem. Az például kifejezetten érdekes fricskának tartom a sorstól, hogy elég csak elkiáltanom magam, és felszólítani a hallótávon belüli szörnyeket, hogy tépjenek szét, és Melira máris felbukkan. Szerencsére ezúttal sem azért jött, hogy neki is jusson belőlem pár cafat, helyette inkább segít nekünk, és azt is látványosan teszi.
-Na végre, hol voltál eddig? - Kérdem tőle vidáman, mintha meg sem lepett volna, hogy felbukkant. - Ismerd be, nem tudtál volna aludni, ha meghal az összes pók, és nem nyírhatod egyiket sem igaz?
Amíg az elfek az egyik pókkal viaskodnak, én lerohanom a  másikat, ami a hátukba próbált kerülni, és azt kezdem el szurkálni, hogy velem foglalkozzon. Aprítom minden lábát, és csáprágóját amennyire csak hagyja magát, de szívós egy dög ez, úgyhogy remélem hamarosan kapok segítséget.
~Ugyanakkor...ez szinte túl könnyen megy. Megértem, ha valaki nem akar feltétlen átgázolni ezeken, de ki van zárva, hogy a vörös köpenyesek nem tudtak volna megbirkózni 3 pókkal ugyanilyen könnyen. Ráadásul....honnan tudták, hogy itt vannak egyáltalán, ha egy hete még nem jártak erre pókok? Rossz előérzetem van...~
Szorosabban fogom meg fegyverem markolatát, mire az ragyogni kezd. Melira nyilván nagyon utálja ezt a látványt, akárcsak minden mágus, és démon. Remek, ha valami nem tettszik, máris erre a kettőre gyanakszom. Hát sikerült paranoiássá válnom végre, a káptalan büszke lehet rám...~

-Egy nyavalyás pók sem ölhet meg téged - vetettem vissza Alistairnek. - Az az én dolgom. 
Ezt megerősíteni látszott az a pofátlan tette, hogy felhasználva templárius múltját, kékes fénnyel ruházza fel kardja pengéjét, ami szerint be készült vetni a mágus-vadász trükkjeit. Bár annyi sütnivalót kinéztem belőle, hogy egy ilyen helyzetben ne én legyek a legnagyobb problémája, azért villant egyet a szemem, ahogy megláttam, hiszen a fegyverét ez nem csak a démonok ellen erősítette meg, hanem a mágusok ellen is, ami értelemszerűen eléggé érzékenyen érintett engem. De legyünk ésszerűek, jelen helyzetben, kimondottan indokolt volt használnia ezt a képességét, legalább talán végre hasznát vesszük. 
Thelion meg valami port szórt annak a póknak szemébe, amit én is támadtam, aminek a dög kimondottan nem örült, és amíg ő mozgásképtelen volt, én nekifutásból elrugaszkodtam egy fatönkről, és a botomat egyenesen a szemébe döftem, majd a fején megtámaszkodva még jól meg is forgattam benne. Éppen egyidőben azzal, hogy Thelion meg odalent kezdett el tevékenykedni nagyon is hatékonyan, ugyanis a rémlény, aki visszanyerve mozgásképességét, engem próbált elkapni, mivel én értem oda először, ez pedig lehetőséget adott Thelionnak, hogy a potrohába mártsa a pengéjét, még utoljára megfeszült, majd fújtató-sziszegő hangon, kapálózó ízelt lábakkal kimúlt. 
Talpammal ellökve magam a fejétől szökkentem vissza az avarba, mielőtt még vele együtt zuhantam volna a földre, és Alistair felé fordultam, aki még mindig a másik pókkal szerencsétlenkedett. 
-Ez nem egy tűpárna, te nagyon eszes, oda szúrj, ahol meg is érzi - dörrentem rá, de mielőtt még támadhattam volna, hirtelen több dolog történt egyszerre.
Először egy sikoltás a magasból, és egy újabb, az óriás rovaroknál jóval kisebb és karcsúbb ellenfél ugrott be a képbe. Aztán egy ordítás hátulról, és felszisszenve láttam, ahogy az egyik emberünket nyársra húzta egy karó-csapda. Már léptem felé, hogy megnézzem, egyben marad-e, bár így ránézésre, ha meg is hal, az nem most lesz, van még egy kis ideje, és később is legfeljebb csak le kell vágnunk a karját, viszont Alistair közvetlen életveszélybe került, ahogy úgy barátja azonnal a nyakába akaszkodott.
-Csinálj vele valamit - kiáltottam oda Nazarilnak, majd Thelionra néztem. - Elbírsz még egy kicsit a pókkal? 
Igazából nem annyira kérdeztem, mint inkább közöltem, hogy mit kéne tennie, mert már futottam is előre az új jövevény felé. Persze hagyhattam volna rá is Alistair kisegítését, de valamiért nem volt kérdés, hogy azt inkább nekem kell bevállalnom. Talán, mert Thelion elf, Alistair meg ember, úgyhogy nem biztos, hogy különösebben megerőltetné magát érte? De hát én is az vagyok, ráadásul szökött mágus, Alistair meg majdnem-templárius, amire muszáj volt fel is hívnia a figyelmemet a holdvilágos zsebkésével. Nem is azért, mintha ne bíztam volna a harci képességeiben, hiszen Thelion elsőrangú harcos volt, ezt még én sem vitattam, ha nem így lett volna a pók ellen sem küldtem volna, hanem Nazaril mellé, hogy reszkessenek együtt. Nem is tudom. Viszont a pókot valakinek fel kellett tartania, amíg a másik Alistairért megy. Hát... szerintem azért azért, mert én voltam hozzá közelebb. Miután odaszaladtam, persze, de akkor is.
A legkevésbé sem elegáns mozdulattal kevertem le a botommal egy istenes sallert az emberszerű viaszbábunak, hogy egy kicsit megszédüljön, és másra is figyeljen, ne csak Alistairre, de nem vártam meg, amíg összeszedi magát, azt sem, hogy legyen ideje visszafordítani a fejét, a mágusbotomat máris a szájába döftem, mintha csak karddal szúrtam volna le, ami már önmagában elég kellemetlen élmény lehetett, de mindez semmi volt ahhoz képest, amit az a rengeteg áram művelhetett a belsejével, amikor leküldtem a torkán egy villámgömböt.
-A következőt te kapod, ha még egyszer elbénázod - morogtam oda Alistairnek, és a kezemet nyújtottam felé, hogy segítsek neki feltápászkodni.

Azt hiszem a dolgok kezdtek kicsit összesűrűsödni és komolyan el kellett gondolkoznom, hogy nem lett volna jobb mégis a kerülő utat választani, hiszen ha most elveszítjük a csapat egy részét ebben az eszeveszett harcban, akkor hogyan fogunk megküzdeni az elfek ellen vonuló gyilkosokkal?
Nem nagyon volt időm azonban sem ezen töprengeni, sem a többiek testi épségéért aggódni, hiszen a zajokból és hangokból ítélve, mindenki kivette a részét a küzdelemből. Egyelőre a velem szemben lévő pókra koncentráltam, mielőtt Melira merész megmozdulása a pók csáprágójában köt ki.
Szerencsére a pók lebénult annyi ideig, hogy mélyen felhasítsam és ez már elég volt, hogy a fejébe hatoló karó és a vágás végezzen vele.
Örömmel töltött el, mikor meghallottam Nazaril hangját, mert ezek szerint még biztonságban van, de mire kitöröltem a szememből a lény rám fröccsenő testnedveit, már jött is az újabb probléma és most már tényleg kétségbe vontam magamban, hogy ez merő véletlen lenne.
Találkoztam már ilyen élőhalottal, ami most Alistair-ra támadt és igen csak veszélyeztette az életét és aminek sikoltása könnyen lebéníthat pillanatokra bárkit, ha egy kis bizonytalankodás üti fel benne a fejét. De sosem szoktak egy területen lenni a pókokkal!
~ Mi a fene folyik itt! ~
Aztán már mozdultam is, ahogy Melira rám kérdezett. Nem volt helye most semmilyen vitának, ellenkezésnek, hiszen életek múltak rajta és a máguslányról sok rosszat el lehetett mondani, de azt nem, hogy kihúzza magát a sűrűjéből. Így aztán szó nélkül biccentettem felé és máris a pók felé léptem, hogy elálljam az útját, ha a lovagra fájna a foga továbbra is.
Fürgén elugrom egy köpése elől, majd egy tigrisbukfenccel a feje alá jutok, ahol erősen megragadva a kardom keményen felfelé szúrok, hátha sikerül átszakítani kemény bőrét és elérnem az agyát, ezzel leterítve őt. Ha nem, akkor gurulok tovább és igyekszem levágni pár lábat, hogy ne tudjon mozogni.
Remélem a többiek is boldogulnak az újabb istencsapásával, mert a fájdalmas emberi üvöltés nem sok jóval biztat.
Ha végeztem a pókkal, akkor megpróbálom áttekinteni a csatár, hol kell segíteni, ki van még veszélyben, de remélem, hogy elég lesz ma a meglepetésekből, mert már kezdem érezni a kardom súlyát és egy csutakolás is rám férne.

-Ne aggódj, kétségem sincs felőle, hogy egyszer te viszel majd a sírba! - Kiáltom vidáman, annak ellenére, hogy egy elég veszélyes ütközet kellős közepén vagyunk, de ki tudja, talán ha a többiek azt látják, hogy könnyedén veszem a csatát, csak mint minden mást, az beléjük is lelket önt. Az tuti, hogy ha elkezdek sopánkodni én is, az nem lesz rájuk jó hatással. Okom pedig lenne rá bőven. Ez a nyolc lábú rémlény végre nem akar felfalni, és erre a nyakamba veti magát egy ilyen aszott szürke izé.
~Vajon akkor is paranoiásnak számít az ember, ha történetesen igaza van?~
Sajnos a kardom nem sokat ér ellene. A démon, a mi nyilván elrejtőzött a testében nem értékelné, ha belé mélyeszteném ragyogó fegyverem, ám a test amiben elrejtőzött emberi, azt pedig alaposan meg kéne szurkálni ahhoz, hogy érjek is itt valamit.
-Hé te...utálom a rámenős...zombikat. Majd írok levelet rendben?
A lény mondjuk nem akar békén hagyni, viszont ekkor megjelenik Melira, én pedig egyre kevésbé értem, mi van ezzel a nővel. Lehet komolyan gondolta, hogy csak ő ölhet meg engem? Elég gyanúsan ritkítja a konkurenciát az biztos.
-Kösz...
Persze elfogadom a kezet, ha sikerült leszerelni ezt a szörnyet, de azért nem hagyom, hogy ő húzzon fel egyedül. engem még talán elbírna, mert szívós csajnak tűnik, de becsomagolva azért már nem vagyok egy tollpihe.
-Segíts a sebesülteknek, te vagy a legjobb gyógyítónk...

Viszont, ha nem sikerül levakarni rólam, akkor marad tovább a rugdalózás, és persze most, hogy a szájában van ez a bot, a kardomat is megpróbálom kiszabadítani a dög kezéből, hogy aztán egy jó erőteljes mozdulattal úgy gigán döfjem alulról, hogy a feje búbján kandikáljon ki a kardom hegye.

A váratlan kiáltásra oldalra kaptam a fejem, s meghökkentem láttam a közel sem hétköznapi alakokat, ahogy egyre közelebb értek hozzánk. Hagytam, hadd babusgassa az egyikük a (talán kétszeresen) halott támadónkat, bár nem egészen illett bele még annyira sem a természet rendjébe, mint egy tisztességes ember.
-Előbb dűlőre jutunk velük - ráztam a fejem még csak nem is pillantva a sebesültek felé, egyre csak a jövevényeket méregetve, előreszegezett bottal. - Amelyik életben marad, meggyógyítom, de korántsem biztos, hogy a harcnak vége. Nincs időm kedves nővért játszani.
Thelion úgy néztem, sikeresen túlélte az összecsapást a pókkal, legalábbis lélegzett, a dög a lábainál meg már nem, ez már elég gyanús volt. Mindenesetre, ha még nem vette célba a két különös szerzetet, most intetem neki, hogy ezt sürgősen pótolja, mert bár már látszott rajta, hogy alig állt a lábán, ez pont nem érdekelt. Ahogy az a katona sem, aki gyökerek fogságába esett. Őt Nazaril már úgyis elkezdte kiszabadítani, de ha nem is lett volna így, akkor is akadt most sürgősebb gondunk.
Amikor az egyik nő, aki nem cirógatott egy döglött szörnyszülöttet sem, viszont valaki festővászonnak nézte az arcát, megszólított minket, tettem egy lépést feléjük, a botom végével visszalökve Alistairt, ha ő is velem akart tartani. 
-Mert nem tudtál a seggeden maradni, mi?! - sziszegtem neki hátra, amiért lebukott a mágusvadász múltjával, de aztán ismét a nőre pillantottam, és higgadt, de távolságtartó modorban válaszoltam neki. - Azokat keressük, akik voltak olyan idióták, hogy arra adják a fejüket, hogy kiirtsák az elf fajt. Nem hinném, hogy ez kivitelezhető küldetés lenne, de attól még komoly rombolásra lehetnek képesek, amit nem szívesen hagynék. Mint látod én is mágus vagyok, úgyhogy tőlem értelemszerűen nem kell félnetek, amíg van annyi eszetek, hogy ne támadjatok meg. Ők pedig - intettem a fejemmel a többiek felé - velem vannak. Idomítottak, szóval nem fognak mágusra támadni, még ő sem. - Itt Alistairre böktem. - Elbukta a templárius képzését, úgyhogy ha akarna se tudna mit kezdeni velünk. Tőle aztán végképp nem kell tartani. 
Reméltem, hogy kellő magyarázattal szolgáltam, Thelion pedig nem akadt fönt nagyon azon, hogy az ő saját erdejüknek nevezte ezt a helyet a banyesz, mert nem sok kedvem volt egy mágus párbajhoz. 
-Esetleg, ha láttatok gyanús, vörös köpenyes embereket valahol, akkor igazán nagyra értékelnénk, ha megosztanátok velünk, hogy hol találkoztatok velük.

Mikor megláttam, hogy megint új vendégeket kaptunk, csak komoran felsóhajtottam, hiszen valószínűleg nem most fogom megpihentetni fáradt karomat és a fürdésről is letehetek egy ideig még, ahogy elnéztem a „hölgykoszorút”.
~ Boszorkányok! Már csak ők hiányoztak a listáról! ~
Nem voltam már a pókoktól sem leragadtatva, hiszen eddig nem tanyáztak itt az erdőben, de ezeknek a fekete banyáknak a feltűnése még jobban aggasztott. Semmi nem mutatta jobban, hogy valami sötét dolog megint felütötte földünkön a fejét, mint ezeknek a teremtményeknek a feltűnése, elszaporodása.
Nem kellett Melira biztatása, hogy fenyegetően lépjek előrébb, főleg, hogy Nazaril is ott volt a közelükben. Azonban nem tetszett, ahogy az egyik boszorka szőrén-szálán felszívódott, mert ezek szerint bármikor felbukkanhat ismét, ott ahol a legkevésbé számítunk rá.
- Nazaril. – suttogtam a lánynak. – Igyekezz vissza a hátunk mögé.
Azt nem mondtam neki, hogy hagyja a katonát, mert úgy sem tette volna meg, de próbáltam úgy helyezkedni, hogy megvédhessem, ha szükséges.
Semmi jóval nem biztatott ugyanis, hogy az egyik világtalan banya, visongva gyászolta a megölt zombit. Talán bosszút akarnak állni. És egy ….vagyis három boszorkány, azért tud bonyodalmat okozni.
Azonban a legnagyobb meglepetésemre egyikük megszólalt és még azt sem mondhatom, hogy bosszútól csöpögő hangon.
~ Mi? Erdőnkben??? ~ villantak nagyot a szemeim, de Melira szavait és felém vágó tekintete belém fojtotta a szót és bár nem a kedvenc mágusom, és más esetben nem foglalkoznék vele, de azért nem vagyok bolond, hogy ha nem muszáj újabb csatába ne rángassam újabb kiszámíthatatlan csatába a csapatot. De nem fogom a banya szavait elfelejteni!
Azt, hogy a többiek mit reagálnak Melira szokásos lekezelő szavaira, az már más tészta, remélem ők is rendelkeznek annyi belátással, mint én, de ezt nem lehet előre tudni, így erősen rászorítok a pengém markolatára és feszülten várok, hogy a boszorkány válaszol-e.
Másik kezem a tőrömre tapad, mert ha mégis harcra kerül a sor, megpróbálom azt egyenest a fekete szívébe repíteni.

Lehet le kéne szoknom arról, hogy azt hiszem valaha is eljön a pillanat, amikor végre véget ér az egyik bosszúságom, és a teremtő kivételesen mást kínoz, ezért nem követi azt egy újabb. A templárok eltűnésével megjöttek az éjfattyak, alig köszönt le Morrigan, feltűnt a színen Melira, most pedig belerúgni sincs időm az elpusztított élőhalottba, máris felbukkan a legyőzése után három őrült boszorka. Összeszorított fogakkal, és behúzott nyakkal várom, mi lesz, és még a pajzsom is magam elé emelem, ami a fegyveremhez hasonlóan szintén ragyogni kezd. Én nem megyek a levesbe, és ha ezek a banyák közelebb jönnek...
~Huhh...mi...?~
Először a zombit sirató boszit nézem értetlenül, aztán tágra nyílt szemeimet az engem dorgáló Melira felé irányítom, és tátott szájjal hallgatom, miket hord össze, de aztán leeresztem kardom, és pajzsom, de még a ragyogás is megszűnik, minden ellenérzetem ellenére. Azt hiszem, végre megértettem mit akar, és egy próbát talán megér a dolog...
-Muszáj ezt mindenkinek az orrára kötnöd drágám? - Kérdem fennhangon, mint akinek tényleg a becsületébe gázoltak. - Főleg, hogy a záróvizsga a te lefejezésed lett volna, szóval örülnék, ha nem terjesztenéd, hogy béna vagyok, csak mert nem akartam megölni a kedvesem...
Ha erre persze megkapom a gyilkos pillantást, amire számítok is, hátrébb lépek tőle, és megjátszott remegéssel a hangomban tartom magam elé a pajzsom.
-Jól van na...ha ennyire ragaszkodsz az igazsághoz, meg is próbáltam, és nagyon rendes tőled, hogy nem hagytál hátra a toronyban! Teremtőm...megint éheztetni fogsz mi? - Kérdem egyre szánalmasabb hangon, és még vetek is egy utolsó pillantást a gyümölcsre, melyet nem ízlelhetek meg a beszámolóm alapján most egy darabig. Remélem ez elég idomítottak tűnt.
-Öhm...mellesleg...őszinte részvétem Mara miatt, de legyenek belátással, ő támadt rám. Tényleg sajnáljuk, hogy ide jöttünk az erdőjükbe, de csak azért tettük, mert egy csapat fegyveres elmebeteg erre tartott, és látni akartuk, kire akartak itt támadni, mielőtt tovább állunk...nos, felteszem eszük ágában sincs segíteni nekünk megküzdeni a többi rabszolga kereskedővel, de ha tovább engednének, annak nagyon örülnénk...
~Miért megy ilyen könnyen a szerencsétlen pancser eljátszása? Teremtőm, mit fogok ezért még kapni ettől a hárpiától...~

Először fogalmam sem volt, miről gagyarászott ott Alistair, de a ,,drágám"-ért majdnem a torkának estem. Ha nem lett volna sokkal sürgetőbb elintéznivalónk tuti lekevertem volna neki ezért párat. Aztán ahogy egyre jobban belelovalta magát az esztelen mesedélutánba, kezdett derengeni, mire megy ki a játék. Gondolatban a tenyerem nagyot csattant a homlokomon, ahogy lemondóan megcsóváltam a fejem, de persze a valóságban meg sem mozdultam, és egyetlen arcizmom sem rándult. De komolyan! Hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen? Tényleg azt hiszi, hogy hangosan is kimondom, hogy mekkora idióta, az csak valami körmönfont fondorlat miatt történik? Vagy ennyire el van szállva magától, hogy meg se forduljon a fejében, hogy amikor lehülyézem, az a színtiszta igazság, amin minek szépíteni, elég ránézni, hogy úgyse higgyen nekem senki!
Azt azért elégedetten láttam, hogy legalább Thelion észnél volt, és a keze a kardja markolatára siklott, mert ki tudja, mi fog történni ezek között a közel sem szívderítő hölgyemények között. Ez látszott beigazolódni, amikor az egyik hirtelen megragadta Alistair karját. Már villant is felé a mágusbotom, de mivel úgy tűnt, egyenlőre nem akarja bántani, még nem lőttem rá semmilyen átkot. Már épp szólásra nyitottam a számat, hogy felsoroljam az okokat, amelyek minden racionálisan gondolkodni képes teremtmény számára nyilvánvalóvá tette volna, hogy milyen jól járna, ha mást fogdosna, hiszen levágott kezekkel, kiszúrt szemmel, megpörkölt  nyelvvel, kitépett zsigerekkel, kerékbetört testtel szerintem elég kellemetlenül érezte volna magát... egészen sokáig. Az érveim felsorakoztatására azonban nem került sor, ugyanis a másik mágus gyorsabb volt nálam. Az ő módszere sem volt kevésbé hatékony, de én azért továbbra sem eresztettem le a botomat, hátha az enyémre is szükség lesz. 
-Na, azért álljunk itt meg egy szóra - emeltem fel a fél kezem, mintha megindultak volna felénk. - Ők támadtak ránk. Ha békén hagynak, még mindig élnének, ezt nem varrhatjátok a nyakunkba. A mi embereink viszont ártatlanul haltak meg. Nem akartak bántani senkit, csak amikor rájuk rontottak, de mutassatok már bárkit, aki nem védekezik, ha megtámadják. Bár persze emberek voltak, szóval... áh, mindegy - legyintettem, és ismét csak vándorbotnak használva támaszkodtam a vándorbotomra. - Azokból úgyis túl sok van. Tiétek lehet a fejük, ha igényt tartotok rá, nekünk biztos nem kell, de a lándzsát már ti szerzitek be. Nincs kedvem az erdő dekorációjával bajmolódni. 
Az alkujukra már magasra szökkent a szemöldököm. 
-Ha fennakadt a cica a fán, azt bizony nektek kell leszedni onnan - jelentettem ki halkan, de határozottan. - Nem éppen piknikre igyekszünk, rengeteg elf élete függ attól, hogy sikerül-e gyorsan cselekednünk, vagy nem, szóval szorít minket az idő. Nem kell segítenetek nekünk, de át fogunk vágni az erdőn, és ehhez nincs szükségünk az engedélyetekre. Úgyhogy szerintem egyszerűsítsük le: vagy elmondjátok, mit tudtok a vörös köpenyesekről, vagy a házőrzőitek sorsára juttok. És biztosíthatlak titeket... - Itt a mágusbotom vége ismét felizzott. - ... nekem mindkét megoldás megfelel.

Mikor a banya, aki eddig ott jajveszékelt a megölt zombi felett, hirtelen megragadta a lovag karát, megrándult a karom, főleg, hogy Melira is hasonlóképpen reagált. Nem ért volna váratlanul a kialakult helyzet, de azért nem voltam kétségbeesve, mikor végül kiderült, nem akart rosszat – egyelőre – a boszorkány, csak válaszolt a kérdésre……a maga módján.
Szerencsére egyikünk sem reagálta túl a dolgot, bár ki tudja, hogy nem jártunk-e volna jobban, ha egyszer és mindenkorra lerendezzük a testvérpár dolgát. A hátamon felállt a szőr tőlük! Na jó! Alapból nem kedvelem a boszorkányokat. Azokat, amelyek ránk uszítanak mindenféle rémséget, meg különösen nem.
Aztán a fehér hajú végre leszedte a társát Alistair-ről és beszélni kezdett és egy cseppet sem csodálkoztam rajta, hogy ez Melira-nak nem nyerte el a tetszését, mert én sem voltam elragadtatva tőle.
~ Mi az, hogy nagylelkű módon megbocsátják, hogy megvédtük a „ház kedvenceiktől” az életünket? Mi az, hogy kisajátítják maguknak az erdőt?????? EZT az erdőt??? ~
Már-már felcsattantam, hogy ennek a felháborodásomnak hangot is adjak, de Melira megelőzött és most először ezen utunk során, teljesen egyet tudtam érteni vele.
Viszont nem voltam bolond, sejtettem, hogy ez a hangnem és hozzáállás nem fog tetszeni a banyáknak és most megint eszembe jutott az eltűnő harmadik, így nagyon-nagyon feszülten tartottam szemmel a környezetünket, mert nem szerettem volna semmilyen meglepetést.
A további egyezkedést pedig rábíztam a saját bejáratú varázslónkra, mert eddig egészen jól csinálta. Most valahogy még a stílusával se volt gondom.
Nazaril pedig legalább már biztonságban volt mögöttünk.

Már többször is tapasztaltam, hogy Melira egészen szórakoztató tud lenni, ha épp nem engem saval, ezúttal viszont sajnos nem tudom kiélvezni a sziporkáit, hisz a helyzet sajnos kicsit sem rózsás, ráadásul néhány szívdobbanásonként azért szakít időt arra, hogy az enyémet megállítsa egy-egy gyilkos pillantással. A többség nem vészes, már egészen hozzászoktam mellette, de amikor a banya a közelembe kerül, na akkor aztán úgy néz, mint akit elképzelhetetlenül idegesít, hogy percek óta nem ölt meg semmit, igaz ezúttal nem rám. Komolyan, boldog lennék, hogy ez az anyatigris az én oldalamon van, ha nem félnék tőle ennyire...
-Nos, ha nincs harag, akkor mi...
De aztán persze elkezdenek alkudozni. Melira szívemből szól hozzájuk, és van egy olyan érzésem, hogy Thelion is azt tenné, amikor egy hang nélkül eresztene nyílvesszőt a torkukba, szinte sajnálom, hogy erre nincs időnk. Sosem értettem, mégis kiktől származnak a káptalan feladattáblájára felírt küldetések, de ha innen elszabadulunk, első kézből fogom megtapasztalni, hogy is van az, amikor egy csapat kalandor elhalad egy rakat hitehagyott mellett, aztán letesz egy dobozka ezüstöt annak, akinek van ideje kinyírni őket. Megérné a befektetést, de szerintem szőke elf kísérőm ingyen is vállalná...mármint Thelion, nem Izéke. Végül aztán leteszek eme csodás tervemről egy rövid időre, mikor meghallom azt, hogy bizony kicsináltak pár vörös köpenyest.
-Drága hölgyeim! - Kezdek hozzá hangosan, és határozottan. - Boldogan állnék rendelkezésükre, bármiben is kérik segítségem, hisz így szól a lovagi kötelesség.
Undorommal küszködve fogom meg a mellettem álló banya kezét, és emelem a számhoz, mielőtt meghajolok előtte. Nagyon apró csókot hintek csak rá, aztán fel is egyenesedem.
-Azonban, jelenlegi küldetésünk sajnos nem tűrhet halasztást. Ezrek élete múlhat rajta, köztük ártatlan nők, és gyermekeké is, így nem késlekedhetünk semmiért, és senkiért, akik nem hajlandóak mellénk állni a közelgő véres ütközetben. Fájdalom ily alamuszi módon szívességet kérnem önöktől, a szívességért, de három ilyen nagy hatalmú nő óriási segítség lenne azok ellen, kik elpusztítanák ezt az erdőt, és a benne élőket.
~Hát...remélem mellénk állnak. Ha nem, mi a legrosszabb ami történhet? Ja igen, vér, erőszak, hullagyalázás, egy újabb fejmosás Naziriltől...már alig várom.~