Redcliffe utcái

Késő volt már, rég besötétedett. Nem szerettem ilyenkor dolgozni, mert azon kívül, hogy már nagyon álmos voltam, akárhány gyertyát meggyújthattam, az nem volt ugyanolyan, mint a nappali fény, és elég kényelmetlen vaksin varrogatni. De hát négy napom volt még elkészülni a megrendelt ruhával, és még azon kívül is rengeteg munka várt rám. Legalább az ujjakat be kéne még ma fejeznem. 
Kedvtelve nézegettem a puha anyagú, rózsaszín ruhát, amin apró piros virágok futottak szerteszét. Tetszetős minta volt. Bárcsak lenne olyan rét, ahol ilyen színű a fű, és ilyen a növényzet, ilyen szép, ilyen puha. Egész nap el tudnék heverészni ott. Bár ha jobban megnézem, talán egy kicsit a vérre is hasonlít. Csak nem éjfattyak törtek be az én gyönyörűséges rétemre? Na, akkor kardot a kézbe, és kiűzni innen őket mind az utolsó szálig!
-Au!
Rendben van, aggodalomra semmi ok. Páncélt fel! Ez csak egy karcolás. Bár nincs olyan apró, hogy akár ne is haljak bele, de minden hősnek az igaz ügyet kell előtérbe helyezni. Akkor is megnyerem ezt a csatát, ha az életembe kerül!
Alig húztam azonban fel a gyűszűt a kisujjamra, amit az előbb véletlenül megböktem a varrótűmmel, odakintről neszezést hallottam. Ilyen későn már nem volt túl valószínű, hogy egy falubeli lenne, meg aztán ők már kopogtak volna. A tőröm odafent volt az ágyam mellett. Jellemző, pont akkor nincs kéznél, amikor szükség lenne rá! De valami akkor is fog kelleni.
Félretettem a ruhát a tűvel és a cérnával együtt, majd laposkúszásban a kályháig másztam, hogy odakintről biztos ne lássa meg a sziluettemet mozogni az elhúzott függönyökön keresztül. Hadd higgye, hogy elbóbiskoltam a tűznél, vagy valami. Visszakúszva az ajtóhoz, megálltam mellette, majd amint kinyílt, és belépett az idegen, a magasba emeltem a fegyverként szerzett serpenyőt, jókorát sóztam vele a fejére, aztán hőn remélve, hogy ettől legalábbis elájult, bemenekültem a karosszék mögé.

A legutóbbi denerimi nemes közel sem rúgott be annyira, mint szerettem volna, és bár azt elértem, hogy adakozó kedve legyen, félő, hogy pár hétig még eszébe jutnék, ha újra látna, ezért úgy döntöttem meglátogatom az ország többi részét. Hiba volt.
~Nem hiszem el, hogy az a barbár erőd főváros az egyetlen hely ebben az országban, ami nem úgy néz ki, mintha 10 perce faragták volna ki a közeli erdőből.~
Mondjuk, magamnak sem vallanám be, de lehet azért tettszik jobban a főváros, mert az legalább a tengerparton van, és kicsit emlékeztet otthonra. Szerencsére azonban nincs sok időm ezen zs9örtölődni, hisz hosszú idő után végre megakad a szemem valamin. Valamin, amivel érdemes foglalkozni. Egy apró, rozoga viskót pillantottam meg, ami önmagában még nem lenne nagy szám, a függönyei! Gyönyörű, gondosan elkészített mintákkal, és élénk színekkel díszítette őket készítője, minden bizonnyal a legjobb selyemből, hisz egy ilyen művész nem adhatja az alá! Egyértelmű, hogy akinek ilyen szépségre telik, az csak egy nemes lehet. Minden bizonnyal egy bujkáló nemes, kinek már legfeljebb csak néhány aranya maradhatott, azért van még mindig itt, de akkor is. A zár szinte már attól kiesik a helyéről, ahogy ránézek, és ebben a viszonylag pici kuckóban hadsereget sem házalhatnak, szóval sétagalopp lesz. A zár pont olyan könnyen adja meg magát, mint gondolom, ez után pedig, óvatosan, nagyon óvatosan nyitom ki az ajtót. Már épp be tudnék lépni, mikor olyat nyikorog ez a vénség, hogy a vér is megfagy az ereimben. Mozdulatlanul figyelek, hogy történik-e valamit, de aztán nem hallok neszt a tűz halk pattogásán kívül, ezért óvatosan megyek tovább.
~Nincs itthon senki? Pedig, ezt biztosan hallotta valaki...na mindegy, felpakolok, és lelépek mielőtt....~
Szemeim szinte kiugranak a helyéről, amikor meghallom a puffanást a koponyám felett. Aztán megjön a tompa fájdalom is, én pedig zuhanok előre, és újabb tompa puffanás.
~Na...ebből hogyan mászom ki...?
Utolsó gondolatom fájdalmasan cikázik a koponyámban, mielőtt elvesztem az eszméletem.

Lassan hajoltam ki a rejtekhelyem mögül, hogy kikukucskáljak.Bár hallottam a jókora puffanást, ahogy a betörő eldőlt, mint egy lisztes zsák, sosem lehetünk elég óvatosak. De tényleg elájult. Nem kapkodtam el a megközelítését, és a serpenyőmet végig kardként előre szegeztem, hátha hirtelen felugrik, és rám veti magát. Mikor már ott voltam közvetlenül fölötte, párszor még megbökdöstem a kezemben tartott edénnyel, majd a lábammal is megtaszigáltam, már amennyire tudtam, de nem mozdult. A nyakán lüktető érből nyilvánvaló volt, hogy nem halt meg, aminek alapjában véve örültem, de azért az is sok mindent megoldott volna. 
Megpróbáltam arrébb vonszolni, de alig bírtam megmoccantani, pedig Andraste a tanúm rá, hosszú percekig kínlódtam vele, a kezénél, a lábánál, a hajánál, a fülénél fogva, de alig haladtam pár centimétert. Ezért aztán inkább elővettem pár vékonyabb kötelet, amivel a csomagokat szokták átkötni, és gúzsba kötöttem a kezeit, majd hozzá a lépcső korlátjához. Ehhez több kötelet kellett összecsomóznom, hogy elérjen addig, őt ugyanis biztos nem tudtam volna elvonszolni a lépcsőig. Így viszont nagyon hosszú pórázon volt, amivel én nagyon nem lettem volna kisegítve, így odahúztam a karosszéket, és a lábát nagyjából középtájt a kötélre toltam, majd beleültem, hogy a súlyunk ott tartsa. Törökülésben, mélyen előrehajolva vártam, hogy magához térjen, a serpenyőt továbbra is felé tartva, hogy ha felébred, azonnal tudatosuljon benne, hogy a legkevésbé sincs biztonságban.

Mikor valamivel később megpróbálok felülni, velemi vissza tart, leginkább a kezeimnél. Szomorú, de ez még nem tenné különlegessé az ébredésem, még akkor sem, ha az utóbbi években nem fordult elő. Az mondjuk érdekes, hogy nem vasra vertek, sőt olyan kényelmes ez a közél, hogy lehet minden nap viselni fogom...ha jobban belegondolok, ez nem hangzik valami biztatóan. Kissé még mindig szédelegve nézek körül, és a közelben meglátok egy felfegyverzett némbert egy székben ülni, ki engem figyel.
-Jó reggelt. - Köszönök rá fáradtan, aztán újabb kísérletet teszek arra, hogy legalább felüljek.
-Azt hiszem szörnyű félreértés történt. Reggel még nem voltam házas...
Ahogy tisztul a látásom, és jobban meg tudom nézni magamnak a lányt a gyertyák által kölcsönzött félhomályban, meg kell állapítanom, hogy a némber talán kicsit túlzás volt. Szakadt ruhái, és a kézműves munkától megedzett kezei persze nem épp nemesre utalnak, úgyhogy erről le is mondhatok, de ugyanakkor a teliholdas éjszakai tó víztükrére emlékeztető szemeivel, és lágy arcvonásaival kimondottan kellemes látványt nyújtana, ha nem szegezné rám azt a valamit...
-Nyílván te sem voltál férjnél, ezért lepődtél így meg, hogy csak beugrottam. Mi lenne, ha eloldoznál, és mennék az utamra?
~Vajon a tőreim még nálam vannak? Ha elvette volna őket, csak a kezében lennének nem?

-Este van - világosítottam fel bizalmatlanul méregetve. - És nem egészen értem, mi közöm lenne ahhoz, hogy házas volnál-e vagy sem, de ha moccanni mersz, esküszöm, özvegyet csinálok a feleségedből!
Tudom, hogy mintha épp arra utalt volna, hogy egyedül él, de már annyiszor elképzeltem, ahogy egy harc kellős közepén ezt az ellenfelem fejéhez vágom a lehető leghűvösebb flegmasággal, és bár ez utóbbi nem jött össze, azért kimondottan remek érzés volt, hogy nem csupán az események sűrűjében lehettem, de még egy évekkel ezelőtt kitalált sziporkát is tudtam végre használni a való életben. Na, persze a képzeletemben sosem féltem így, de reménykedtem benne, hogy azt sikerült elfogadható mértékben lepleznem, hogy az ismeretlen férfi a lehető legkevésbé érezze nyeregben magát. Ha ehhez a béklyói nem segítették még hozzá.
-Nem képzeled - feleltem egyszerre mindkét felvetésére, de aztán inkább csak a másodikkal foglalkoztam. - Nem mész sehová. Itt maradsz, amíg nem szólok valakinek. 
Bár a többi ház kissé messzebb esett az enyémtől, egy kényelmes tíz perces sétával elérhettem a főtérre, ott pedig már akadnak bőven illetékesek, ha máshol nem, Bella tavernájában. Ekkor azonban villám cikázott át az égen, pár másodpercre fehér fénybe vonva a környéket, és hamarosan meg is érkezett az éktelen döndülés, ahogy hatalmas mennydörgéssel megrázta az összes csillagot, de talán még magát a holdat is. Váratlansága miatt kellőképpen a frászt hozta rám, aminek következtében úgy összerándultam, hogy elejtettem a serpenyőt, aztán meg hiába próbáltam elkapni, sehogy sem tudtam rendesen megfogni, úgyhogy csak vetődött meg pörgött körbe-körbe, mire végre rá tudtam markolni a fogójára.
Hogy az aprócska malőrt korrigáljam, lesiklottam a karosszékből, és még elszántabban közelítettem meg a férfit, persze csak kartávolságon kívül. Odakint először csak halkan, majd egy percen belül viharos erősségűvé hergelve magát kezdett rá az eső, hogy végül még akkor se lehetett átlátni a vízfüggönyön, ha világos lett volna. Tényleg olyan volt, mintha dézsából, vagy inkább óceánból öntötték volna. Ez még egy dolog, de a szél is úgy elkezdett fújni, ami eddig azért nem nagyon erőltette meg magát, hogy a zsalugáterek már hangosan csapkodták a ház oldalát, ráadásul az ablakon is befújt, kísértetként lengetve a függönyöket, ami, ha olcsóbb anyagból is készültek, azért büszke voltam a saját kezem munkájára, amivel ilyen tetszetősre szabtam. Arról nem is beszélve, hogy félő volt, kialszanak a gyertyák, ne adja az ég, le is verjen pár holmit a helyükről. 
Éppen ezért átmenetileg megfeledkezve a látogatómról sorra az ablakokhoz siettem, és kihajolva rajtuk behúztam a zsalugátereket, és mivel nem tudtak volna annyit ígérni, hogy kimenjek ebbe az ítéletidőbe rájuk tolni a pici reteszüket, belülről, a rések között átbújtatva kötöztem össze őket egy-egy piros szalaggal, amiket ruhák díszítéséhez szoktam használni. Utána az ablakokat is becsuktam, hogy a hideget, meg a zajt is kirekesszem. 
Dolgom végeztével ismét felkaptam a serpenyőt, megigazítottam az ujjamon a gyűszűt, és visszafordultam a betörő felé.
-Rendben, azt hiszem, maradok, de te sem mész sehova, különben még egy puklit csapok a fejedre!

-Még mindig este? Érdekes, úgy zúg a fejem, hogy azt hittem, nagyobbat ütöttél, és már reggel van...vagy netán akkorát sóztál rám, hogy már holnap este lenne?
Beszéd közben igyekszem megfigyelni fogva tartómat, ám semmi biztatót nem látok rajta, ami arra enged következtetni, hogy a fejemen lévő puklin kívül más zsákmánnyal is hazatérhetek, hacsak nem szeretnék magammal cipelni pár NAGYON tetszetős, de a jelek szerint olcsó függönnyel. Az ujján lévő gyűszűből ítélve legalábbis tuti maga csinálta őket.
-Minek ide még valaki? Pont most, amikor kezdtük jól érezni magunkat édes kettesben? - Kérdem mosolyogva, közben pedig hátul a köteleimmel babrálok, persze csak az ujjaimmal, hogy ne láthassa a vállaimon, hogy szabadulni próbálok. Nem mintha zajos sikerem lenne ezen a fronton. Mintha nem is összekötözte volna a kezeimet, hanem szőtt volna nekem egy bilincset, hogy véletlen sem találhassam meg a csomót!
-Magad csináltad az összes függönyt? Mondták már neked, hogy inkább a fővárosban kéne dolgoznod? Jól mutatnának ezek a királyi palotában is.
A villám érkeztét örömmel fogadom, hisz neki köszönhetem, hogy ádáz fogva tartóm nem figyel rám elég hosszú ideig ahhoz, hogy kissé szabadabban mozoghassak, és végre tényleg nekifeszüljek a köteleimnek,a míg ő az ablakokkal szórakozik. Nem mondom, lenyűgöző ahogy cérnák és fonalak tömkelegével minden problémát meg tud oldani, és ezeket magánál is hordja, mint valami bűbájos nő álcáját felöltő óriáspók, de tovább nem tanulmányozhatom, mert muszáj lesz kiszabadulnom a hálójából, mielőtt tényleg rám uszítja az őrséget. Egyik kezemen már meglazulnak a kötések, mire végez, én pedig felveszem ugyanazt a pozíciót, mint amikor elfordult, és ártatlanul, sármosan mosolygok rá tovább.
-Esküszöm, nem mozdulok innen - jelentem ki, hátul keresztbe tett ujjakkal - és kérlek bocsásd meg,a miért nem teszem közben a szívemre a kezem. Viszont...kaphatnék valamit inni?

-Ne hízelegj, azzal nem mész semmire - morrantam rá, de aztán halvány mosollyal a függönyök felé böktem. - Tényleg tetszik?
Jól van na, tényleg sokat gürcöltem vele! Jól esett az elismerő szó, még akkor is, ha tudtam, hogy a legkevésbé sem gondolja komolyan, csak jó pontokat akar gyűjteni, hátha akkor elengedem. De azt aztán várhatta!
Mikor végeztem az ablakokkal, kicsit zihálva a kapkodástól fordultam vissza, és először is magamra kanyarítottam a kanapéra terített plédet, mert a besüvítő szél eléggé hideg volt. Fázósan dörzsöltem meg a karjaimat, miközben összehúzott szemöldökkel néztem a férfira a váratlan kérés hallatán. 
-Inni? Hát... Végül is... azt hiszem... miért ne?
Nem voltam benne biztos, hogy ez jó ötlet volt-e. Nem mintha lett volna rá ötletem, hogy mégis mi bajom származhatna belőle, hiszen meg volt kötözve, de vajon jó ötlet volt megtenni bármi is, amit ő mondott? Ki tudja, mit forgat a fejében. De hát, ha szomjas... Nem kéne, hogy érdekeljen, viszont ennyit talán még megtehetek. Oda is mentem a konyhaasztalhoz, amin a kanna állt, és még volt is benne egy kis tea, majdnem egy egész bögrényi. Tettem bele neki cukrot, nehogy nekem itt sápítozni kezdjen, hogy üresen kell innia, aztán odavittem neki.
Óvatosan közelítettem meg, majd még óvatosabban a szájához illesztettem a bögrét, hogy ihasson.
-Már nem forró - biztosítottam. - Nyugodtan ihatod. De aztán egy szót se halljak, mert már nem leszek ilyen vendégszerető. Egyébként is mit keresel itt? Miért jöttél ide? Nem ismerjük egymást, úgyhogy ne fáraszd magad ezzel a mesével. Mit akarsz? Pénzt?

-Hát létezik ember, aki erre nemmel felelhetne? - Kérdem színpadiasan, tekintetemmel pedig követem őt, és amikor nem figyel, tovább próbálok szabadulni ebből a béklyóból mögöttem.
-Nagyon tettszik, látszik, hogy sokat dolgoztál vele. Kívülről azt hihetné az ember, hogy valami nemes ember bujdosik a házban a világ elől. Nem szoktam ilyen mestermunkákat látni, csak a leggazdagabb, és legjobb ízlésű urak házaiban.
Közben úgy tűnik megkapom azt az italt, ami fél siker. A kötéllel ennyit sem tudok elérni, úgyhogy inkább a tőrömért nyúlok. Óvatosan kiejtem a szőnyegre, aztán felkapom, és a két kezem közé fogva vágni kezdek vele. Kicsit olyan érzés, mintha egy fogpiszkálóval akarnék szobrászkodni, de a börtöncella rácsait még tovább tart majd elreszelni, mint ezeket a köteleket, úgyhogy inkább nem panaszkodom, csak dolgozom.
-Tea? - Kérdem meglepetten, és persze a vágást is abbahagyom. - Hmm...köszönöm, nagyon finom volt...és édes... - teszem még hozzá, egyenesen a szemeibe nézve, most, hogy közelebb áll hozzám, mint eddig bármikor.
-Nagyon, nagyon édes.
Kérdésére újra elmosolyodom, és oldalra döntve a fejem, vidáman kezdek hangosan gondolkodni.
-Szóval, feltételezzük, hogy betörő vagyok, igaz? Nos, lehet azért jöttem, hogy elraboljam a szíved, de persze ahhoz tudnom kellett volna, hogy a falu legszebb lánya ebben a házban él.

Meglepetten hallgattam elismerő szavait, hiszen ilyen dicshimnuszra aligha számítottam. Persze kimondottan jól esett, még egy ilyen törvényenkívülitől is, de azért nehéz volt mindenfajta ellenérzés nélkül fogadni az elismerést. Szóval egyre jobban gyanakodtam. Tényleg csak szabadulni akart, nem is érdekelték a függönyök. 
-Köszönöm - mondtam azért kimérten, és még szorosabbra húztam magamon a pokrócot. 
Teakészítés közben mintha halk koppanást hallottam volna, de a betörőm jól nevelten ült a helyén, és a zsaluk is jól bírták, úgyhogy biztos csak kintről szűrődött be valami nesz. Nyilván felkapott valamit a szél. Még jó, hogy becsuktam a zsalukat és az ablakokat, még csak az hiányzott volna, hogy valamit behajítson hozzám a vihar.
-Túl sok cukrot tettem bele? - húztam el tőle a bögrét, ahogy egyre csak azt ismételgette, milyen nagyon édes. - Sajnálom. Öntök bele egy kis vizet, akkor nem lesz olyan rossz. Mármint - kaptam hirtelen észbe, hogy mit is töröm magam itt egy betörő kedvéért - dehogy hígítok, örülj neki, hogy egyáltalán kaptál valamit. Ha szomjas vagy, megiszod. 
Nagy nehezen összekapart fölényem aztán hamar semmivé foszlott, ahogy kifejtette, miért is tört be hozzám. A bögre kicsúszott a kezemből, és a padlón apró szilánkokra esett szét, a maradék tea pedig lassan szivárogni kezdett a cserepek közül ragadós tócsává terülve szét. Ezután a pokróc siklott le a vállamról, mivel dermedt ujjaimmal már nem tudtam rendesen összefogni magam előtt. Én magam pedig hosszú másodpercekig bámultam a férfira elszörnyedten.
-Azért... azért jöttél, hogy... Teremtőm, segíts! - sikoltottam fel, és azonnal futásnak eredtem.
Az ajtóhoz rohanva azonnal feltéptem, és már nem érdekelt, mekkora vihar dúlt odakint, nekivágtam a főtér felé vezető útnak, mert inkább a tüdőgyulladás, mint, hogy egy betörő ,,elrabolja a szívemet"! A szél olyan elemi erővel fújt, hogy többször megbotlottam, de egyenlőre tudtam tartani az egyensúlyomat, ha nehéz is volt úgy előre haladni, hogy szempillantás alatt csuromvíz voltam, és a viharos szél is ide-oda dobált. De nem őrültem meg, hogy ott maradjak egyedül azzal a férfival!

Tényleg nagyon édes, és most természetesen nem a teára gondolok. Ennek ellenére a célom az, hogy zavarba hozzam, és így eltereljem a figyelmét a szökési kísérletemről, ami bizony...eltarthat még egy darabig....
-Nem, pont jó így. Szeretem ha édes - teszem még hozzá, folyamatosan az ő igéző szemeit bámulva, hátha végre félrekapja a tekintetét. Hát, nem ez történik...
-...mi a...?
Pislogok egy párat, miután kirohan a házból, de aztán rákapcsolok, hisz most már nem gond, ha feltűnően próbálok szabadulni. Pár másodperc alatt sikerül is elvágnom a köteleim, és már pattanok is fel, hogy kirohanjak a házból. Az ajtóból még pont látom valakinek a körvonalait a sűrű vízfüggönyön keresztül szaladni, én pedig a lányra tippelek, hisz lássuk be, ki más lehetne még kint ilyen időben. A jelek szerint én. Nem hagyhatom, hogy szóljon az őrségnek! Ha kitudódik a dolog, oda a nyugis szélhámos életemnek, azt pedig nagyon szem szeretném. Nem törődve a zuhogó esővel iramodom utána, és hamarosan be is érem őt. Egyik kezem a szájára tapasztom, a másikkal pedig átkarolom őt, hogy ezzel le is fogja, aztán felemelem kissé, hogy a lábai se érjék a földet, és úgy kezdem vonszolni visszafelé. Nedves teste persze csúszóssá vált, így nem könnyű megtartani őt.
-Nem akarlak bántani! - Kiáltom a fülébe túlüvöltve a vihart. - Csak nyugodj meg, és minden rendben lesz!
Ennyi idő már elég is volt hozzá, hogy én magam is bőrig ázzak. Csurom vizesen, arcomra simult nedves hajjal próbálom őt visszavonszolni a lakásába.

Lélekszakadva futottam előre, bár alig láttam, hogy hova lépek, ami a viharral kombinálva eléggé megnehezítette az előrejutást, de most nem éppen ez zavart a legjobban. Inkább az, hogy közeledő léptek zaját halottam magam mögött, méghozzá az enyémhez hasonló tempójút, úgyhogy nem is lehetett kétséges, ki az. Hacsak nincsenek társai. Na, még csak az hiányzik!
Alig fordultam azonban hátra, hogy megnézzem, igazam volt-e, máris elkapott. Hiába sikoltottam, egyrészt még túl messze voltunk a többi háztól, hogy bárki meghallja, ilyen időben pedig elég valószínűtlen, hogy valaki csak úgy erre sétáljon, meg aztán a vihar eléggé tompította a hangomat. Hát még a keze, amit a számra szorított! Aztán meg még magához is szorított, átkarolva a derekamat, de úgy, hogy mindeközben a két karomat is lefogta. Na, persze ettől függetlenül kapálóztam, harapdáltam a kezét, és rugdalóztam, ahogy tudtam, de sajnos nem voltunk egy súlycsoportban, ezért még így is vissza tudott hurcibálni a házba. Eddigre a rémült tombolásom, rémült zokogással párosult, és így az erejéből is jócskán vesztett, miközben a hideg és víztől csöpögő ruháim és hajam nem alkottak teljes képet arról, miért is reszkettem, mint a nyárfalevél a férfi karmai között.
Amint elengedett, azonnal a szemközti falig rohantam, ahol a lépcső volt, de nem rohantam fel, mert mielőbb újra ki akartam jutni innen, az pedig az emeletről aligha sikerült volna. Ha nem zártam volna be olyan gondosan a zsalugátereket, talán ki tudtam volna most ugrani valamilyen, de így esélyem sem volt. 
-Ne közelíts - kiáltottam rá rettegve, és miközben keresztbe tettem a lábaimat a nagyobb biztonság érdekében, a kötényem zsebéből előrántottam az egyetlen fegyvernek beillő tárgyat: a varró ollómat. 
Ha nem is rendelkezett kimondottan fenyegető külsővel, azt azért én is tudtam, hogy ezzel bőven lehet súlyos, akár halálos sebeket is szerezni, és hőn reméltem, hogy ezt nem akarja kockáztatni ez a szörnyeteg. Szinte már lihegve kapkodtam a levegőt, és majd összeestem a félelemtől, de tudtam, hogy azzal csak neki tennék szívességet, úgyhogy még tartottam magam (meg az ollót), és talpon maradtam. 
-Nagyon kérlek, csak menj el - váltottam taktikát, ha még mindig ott volt, és bizony nem hatott meg, ha esetleg magyarázkodásba kezdett, mert bizony egy szót sem hittem el belőle. - Csak menj el, és hagyj békén! Könyörögve kérlek, ne tedd ezt velem! Ígérem, egy szót sem fogok szólni senkinek, csak ne bánts! 
Mondjuk ez így nem volt teljesen igaz. Feltett szándékom volt már másnap elmenni a városi őrséghez (erre az éjszakára biztos hét lakat alatt fogok itthon őrködni), és szólni nekik az itt történtekről, de ezt természetesen nem akartam az orrára kötni.

A helyében biztosan én is kapálóztam volna, de azért el tudtam volna viselni, ha nem a kezemből próbál nassolni, és úgy általában nyugton marad, elvégre megígértem, hogy nem bántom nem? Na jó, azt meg tudom érteni, hogy nem bízott meg bennem feltétlenül, viszont ha a halálát akarom, azt megoldhattam volna az utcán is, holtan könnyebben vonszoltam volna vissza ide úgy tűnik. Minden esetre a házba érve eleresztem, én pedig a falnak dőlve fújom ki magam, a második lélegzetnél pedig már a térdeimre támaszkodom. Ezt követően nézek csak rá előre a vizes tincseim takarásából, és ahogy így jobban megfigyelem az alakját tökéletesen felvevő ázott ruháiban, be kell látnom, hogy szívesen kapnám a vállamra, és hajítanám be egy szénaboglyába, ha abbahagyná egy kicsit a sírást, és a reszketést. Komolyan mondom, szinte már bűntudatom van, ami nem egy jó érzés, és nem vagyok hajlandó ilyen szintre süllyedni, hogy rosszul érezzem magam, csak mert valaki szatírnak néz, tisztességes profi bűnöző helyett.
-Elég legyen már! - Kiáltok rá, aztán rá se nézve indulok meg a kancsó felé, hogy nagyot kortyoljak a még kellemesen langyos teából. Még mindig veszettül édes, de legalább felmelegít egy kicsit.
-30 ezüstért bármikor kapok olyan társaságot, aki nem harap, mit akarnék tőled? Van valahol egy törülköződ?
Ha nem válaszol, magamtól kezdem el keresni, az olló pedig továbbra sem érdekel. Ha rám akar támadni, nálam is akad fegyver bőven, de valahogy kétlem, hogy erre készülne.
-Nézd mézes puszedli, eszem ágában sincs bántani téged, de ebben a viharban sem hagyhatom el a falut, és mivel a tavernában lopja a napot a fél őrség, ezért ott sem húzhatom meg magam, mert van egy olyan érzésem, azonnal elmesélnéd mindenkinek, hogy találkoztál a legendás tolvajjal, ki előtt a zárak meghajolnak, és kit le lehet fegyverezni egy serpenyővel.
Végül megunom a dolgot, és valami ruhában törülközöm meg. Nem menyasszonyi, csak valami barna. Szép darab ez is, de most mit tegyek? Víz, majd csak megszárad.
-Szóval...elárulod a neved, vagy maradjunk a Mézes Puszedlinél?

Kiáltására riadtan rezzentem össze, de nem ejtettem el az ollót, inkább még magasabbra emeltem az ollót. Az sem nyugtatott meg, hogy ennyire jól ismeri az örömlányok tarifáját. De a kérdése felcsillantott egy halvány reményt, amit nem szándékoztam kihagyni. 
-Van, igen - bólintottam félszegen. - Fent az emeleten.
Amíg ő a maradék teát itta, én felsiettem, de nem ám törölközőért, hanem a tőrömért. Talán itt az ideje, hogy végre megtanuljam használni. Na, persze nem most kéne, mostanra már értenem kellett volna hozzá, legalábbis nagyon nem ártott volna az esélyeimnek, de ezen már kár volt rágódni. Akár még az is elképzelhető, hogy ha igazi fegyvert lát a kezemben, átgondolja, mennyire éri meg rám támadni. Hiszen ő nem tudhatja, hogy én nem tudok bánni a tőrömmel. Én meg a legkevésbé sem hittem el, hogy nem akart bántani. 
Visszaérve nem is vesztegettem tovább az időmet. Nem próbáltam úgy tenni, mintha nem is lenne nálam semmi veszélyes, mögé lépve, az ollót az asztalra dobva, immár a tőrömet szegeztem neki, elszántan villogó szemekkel. 
-A nevem Pellina Malorien - válaszoltam a kérdésére, és a tőr hegyével a tarkóját vettem célba, hogy ha megfordul, azonnal megijedjen. - Barátoknak Pel. Szóval neked minimum Malorien kisasszony. Mond el a cimboráidnak, hogy tudják, kivel nem érdemes kukoricázni. És most te figyelj, te perverz állat! Négy éves korom óta tanulom a kardforgatást a legjobb mesterektől. Ha megmoccansz, ha megszólalsz, ha csak csuklani merészelsz az engedélyem nélkül, felnyársallak, világos? 
~Hú, el se hiszem, hogy ezt mondtam!~
-Meg sem kell fordulnod, egyszerűen csak sétálj ki ebbe a kellemes nyári záporba, és soha többet ne gyere a falu közelébe se. Akkor életben hagylak. Te döntesz!

Mielőtt ellenkezhetnék, már fel is rohan az emeletre, amilyen kis előzékeny ez a varrótündér, de végül inkább nem is próbálok utána szaladni. Mit fog csinálni odafenn, kiugrik az ablakon? Ha meg egy sereg katona aludna ott, szerintem már kiderült volna. sokat nem kell ezen morfondíroznom, mert vissza is tér, és még be is mutatkozik.
-A mézes puszedli jobb lesz, könnyebb megjegyezni, és jobban illik rád.
Eszem ágában sincs "M" betűs kisasszonynak szólítani, hisz kiderült, hogy rangban nem áll ott, hogy ki akarjam őt rabolni. A rám szegezett tőrre azért csodálkozva nézek, miután megtörülköztem.
-Négyéves korod óta? - Kérdem, elismerően biccentve, aztán egy hirtelen mozdulattal előrántom mindkét éjfekete tőrömet, és most már én is felfegyverkezve nézek vele farkasszemet.
-Korábban kellett volna kezdened, most jobb formában lennél.
~Remélem jól sejtem, és tényleg csak duma volt, ezekkel a kis aranyosokkal ugyanis leginkább hátulról szoktam gyanútlan emberekre támadni, és csak ha nagyon muszáj.~
-Egyébként, nem olvastad véletlenül az Ébredő Tenger kalózait? Ott is valami ilyesmit vág a kovács a kalóz fejéhez ha jól emlékszem...Biztos tudsz te bánni azzal a késsel? Utálnám, ha megsebeznéd magad.
Vagy engem...minden esetre úgy helyezkedem, hogy elálljam az útját az ajtó felé. Nincs kedvem megölni, nagyon nincs, de bőrig ázni is nagyon utálnék..illetve az már megtörtént, de halálra köhögni magam, na az igazságtalan lenne a sok rendfenntartóval, akik kötélre akarnak juttatni.
-És nem vagyok perverz! Arról meg nem tehetek, hogy a ruhád nedvesen ilyen áttetsző...

-Tőlem annak szólítasz, aminek akarsz, a kezdőbetűk úgyis megegyeznek, ha fordítva is - vontam meg a vállamat. 
Örültem neki, hogy háttal állt nekem, mert így nem láthatta, ahogy aggodalmasan az ajkamba haraptam. Bár határozottan csattant a hangom, belül tele voltam kétségekkel és félelemmel. Mert mi lesz, ha nem engedelmeskedik? Meg tudom tenni, amit kell? Nem csak fizikailag, hanem rá tudnám szánni magam? Muszáj lenne. Valahogy mindenképpen távozásra kel bírnom, és ha a szép szóból nem ért, a tudomására kell hozni, hogy nem vagyok gyenge, védtelen nő, akivel azt csinálhat, amit csak akar. Jobb már most tisztázni az erőviszonyokat, hogy semmiképp ne próbálkozzon semmi kellemetlennel. Csak épp azt nem tudtam kisütni, hogy mivel. Kiabáljak rá? Sebezzem meg? Ha lehet, a gyilkolást elkerülném, de ismételten: erről neki nem kell tudnia. 
Aztán mindez felesleges dilemmává vált, amikor előkapta a tőreit, amit ugyan láttam eddig is, de vagy meg volt kötözve, vagy már egyébként is menekültem előle, vagy már nálam is fegyver volt, amivel sakkban tartottam, úgyhogy eddig nem jelentettek különösebb veszélyt. Arra azonban valamiért nem számítottam, hogy lehet annyira gyors és kiszámíthatatlan, hogy ne tudjam megakadályozni, hogy használja őket. Azonnal hátráltam vagy három lépést, és már két kézzel fogtam a tőrömet. Miért is nem fegyvereztem le?!
-Ez a valóság, nem valami kitalált történet - vágtam a fejéhez, ahogy az olvasmányit hozta fel pajzsként, hátha megijedek tőle. - Én tényleg tudom használni a... hapci!
A házban ugyan kellemes meleg volt, de csuromvizesen még így is dideregtem. Nagyon szívesen felvettem volna valami szárazat, de hát mondhatni, túl elfoglalt voltam. 
-Szóval - szipogtam gyorsan, nehogy azt higgye, lépéselőnyben van - nem győzhetsz, és ezt jó lenne, ha elfogadnád. Meg ha nem néznéd, mennyire átlátszó a... ha-ha-ha-ap-ci!
Nem volt mit tenni, ez bizony nem portüszi volt, hiszen az egész fejem belezsibbadt a sok tüsszögésbe, hiába nem zengett tőlük a ház, és kicsit kóválygott is, ahogy próbáltam leküzdeni a kezdődő náthát. 
-Nézd, nem akarok... hapci!... de muszáj átöltöznöm... haaa... mertmegfagyokés... haaaap... utánaisfolytathatjukamikor... CI!  
Megint szipogtam összevissza, és kérőn tekintettem rá, remélve, hogy ennyi belátás és jóérzés szorult belé. 
-Begteddéd, hogy elfor- ... hapci!... -dulsz?

Felvonom a szemöldögöm erre a válaszra, majd fejben ellenőrzöm, és tényleg! Ettől a felfedezéstől halkan elkuncogom magam, és egyre kevésbé szeretném bántani ezt a felfegyverzett harci puszedlit, aki már két kézzel fogja azt az apró tőrt! Nem vagyok egy nagy harcos, de az egészen biztos, hogy sehol sem így harcolnak.
-Tényleg tudod? - Kérdem, oldalra döntve a fejem, enyhén gúnyos hangon. - Az derék, de tudod, én is, és nekem kettő van. Biztos vívni szeretnél?
Aztán leginkább meglepettségemben, de hátra ugrom egy kicsit, amikor először tüsszent. Tudom, hogy számíthattam volna erre de...nem tettem...
Szerintem nagyon is győzhetek, de ha ne, akkor is szívesen kipróbálom magam egy ilyen ínycsiklandozó ellenféllel szemben. Azt pedig ne kérd, hogy ne nézzem a nedves vonalaid, képtelen lennék rá, hogy levegyem a szemem rólad.
Aztán, hogy ráijesszek egy kicsit, nagy dobbantással közelebb lépek, még mindig előre szegezett tőrökkel. Ha ettől hátrál, megint előre lépek, és megint, meg megint. Megpróbálom sarkba szorítani szegényt, hátha akkor feladja végre a harcot.
-Ó, öltözz csak, engem nem zavar. Mellesleg, a pukliért a fejemen igazán megérdemlek ennyi kiengesztelést nem igaz? Még szép, hogy....Hapci!
~Mi a....?~
-Szip...szóval, azt akartam mondani, hogy...hapci!
~Oké, ez egyre rosszabb lesz.~
-Huhh...lehet nekem is át kéne öltöznöm valami melegebbe...nincs véletlenül valamid az én méretemben? Cserében elteszem a tőreimet, rendben? Sőt, még fizetek is érte....

-Nem, nem mondhatnám, hogy különösebben sok kedvem lenne hozzá, de ha kell, megteszem - válaszoltam egy orrfacsaró tüsszentés-ingerrel viaskodva. - És akkor nem fog számítani, hogy neked kettő van, mert kettőnk közül én vagyok a jobb, úgyhogy azt ajánlom, gondold át még egyszer, hogy biztos megéri-e kikezdeni egy puszedlivel.
Sajnos kevésbé volt úriember, mint amiben reménykedtem, nekem meg eszem ágában sem volt előtte öltözködni, szóval egyenlőre meg voltam lőve, de mintha csak a Teremtő nyújtott volna segítő kezet, hogy borsot törjön az orra alá, belőle is kitört a tüsszögés. Erre azért egy halvány, ámde bőven gúnyos mosolyt nem tarthattam vissza, egyrészt, mert valószínűtlen lett volna, hogy sikerül-e, másrészt, mert nem is akartam, mert annyit nem érdemelt meg. Így viszont, hogy kórusban tüsszögtünk, minden esély elúszott a párbajra. Nagyon nem sajnáltam. Főleg, hogy ő is le volt gyengülve, úgyhogy talán attól sem kellett tartanom, hogy még így is rám vetné magát. 
Kérése aztán váratlanul ért, és először hajlottam ugyan rá, hogy egy határozott nemmel nehezítsem meg még jobban a dolgát, de aztán rájöttem, hogy azzal magam alatt vágnám a fát, elvégre, ha itt kap nálam tüdőgyulladást, a végén még elkapom tőle, meg aztán egy ilyen hétpróbás gazember csak ne akarja ilyen könnyen megúszni a bitót. Még akkor is, ha most valahogy nem is tűnt olyan elvetemültnek, hiszen azért emlékeztem rá, hogy miért jött. 
-Tessék - dobtam oda neki egy inget, egy pár harisnyát, meg egy nadrágot. - A megrendelőnek nem tetszett, úgyhogy a nyakamon maradt. Nagyjából egyezhet a méret. Az emeleten átöltözhetsz.
Ha nem akart menni, egy bosszús sóhajjal én vágtam neki megint a lépcsősornak, de hogy nem álltam neki előtte vetkőzni, az biztos. Akárhogy is, utána a már egyébként is a helyéről elmozdított fotelt egészen a kandallóig húztam, és miközben a pokrócot ismét magam köré csavartam, kényelmesen elfészkelődtem a kényelmes ülőhelyen, és élveztem, ahogy a tűz kellemesen melenget, a tőrömet természetesen továbbra is a betolakodóra szegezve.
-Közelebb jöhetsz a tűzhöz, töltött káposzta - viszonoztam a becézgetését, és nagylelkűen a kandalló felé intettem a pengével. - De remélem, tudod a feltételeket.

-Na jó, egye fene, ha ennyire nincs kedved hozzá, nem ragaszkodom én sem ahhoz, hogy leszúrj azzal a tőrrel - szólok engedékenyen, aztán még mindig mosolyogva elteszem a saját fegyvereim. Nem tudom, ennek mi az oka, leginkább talán az, hogy ilyen gyorsan felvette a tőlem kapott becenevét, de minden esetre komolyan nincs kedvem bántani szegény puszedlit.
-Kösz - kapom el a ruhákat, bár a harisnyára kissé furcsán nézek. Végül aztán vállat vonok, mikor győz a vacogás, és mint a villám elkapom a ruháim a szeme láttára, nem törődve az esetleges ájuldozásával, vagy azzal, ha megnéz magának. Na jó, az utóbbi ha megtörténik, elégedett mosolyt csal az arcomra, hisz mi lehet annál őszintébb elismerés, ha egy szép né végignézi, ahogyan szépen lassan fejtem le a kidolgozott testemről ázott ruháimat. Ő sajnos megfoszt attól az örömtől, hogy végignézhessem ugyanezt, de üsse kő. Végül a tűz mellé invitál, és ez majdnem ugyanolyan jó.
-Van töltött káposzta? - Kérdem, hisz meg sem fordul a fejemben, hogy ezt becenévnek szánta.
-Feltételek? Ezt komolyan mondod? Bűnöző vagyok, mit érdekelnek engem azok?
De aztán sóhajtok egyet, és a tenyereim a tűz felé tartva, halkan válaszolok, valamivel komolyabb hangot megütve:
-Mindent a szemnek, semmit a kéznek. Illetve, ha legközelebb randira szeretnélek hívni, fogalmazzak érthetően, és hozzak magammal virágot. A falu legszebb lánya ennyit már csak megérdemel. Nagyjából így gondoltad puszedli?

Mindenfajta habozás nélkül kezdett el vetkőzni, ami nem kis önbizalomról tanúskodott. Nem mintha ne láttam volna már félmeztelen férfit, de azért ez az ember az imént tört be hozzám, nem éppen bocsánatos szándékkal, és egyébként is vadidegen volt, aki abszolút tisztában volt vele, hogy nincs egyedül. Hát tényleg egy szemernyi adag sem szorult legalább az alapvető jólneveltségből bele? Na, persze csalódott azért nem voltam, elvégre mégis mit várhattam volna egy bűnözőtől, de ne! Volt jobb dolgom is, mint a pipacspirosra gyúlt arcomat takargatni, miközben nyaktörő sietséggel száguldottam fel az emeletre. 
Visszatérve meg kellett állapítanom, hogy tényleg az ő mérete volt a kölcsönruha, de igazából egy nagy kupac lócitromba is merülhetett volna, a lényeg csak annyi volt, hogy takarja már valami a csupasz testét. 
-Jó lesz? - Éppen ezért csak ennyit kérdeztem.
Aztán némiképp lejjebb ereszkedett a szemhéjam, ahogy a ritka hülye kérdésre unott pillantással néztem rá.
-Az te volnál, egészen addig, amíg meg nem mondod az igazi neved.
Nem válaszoltam azonban a következő kérdésére, ami abszolút jogosnak tűnt, éppen ezért csak még jobban rászorítottam a tőröm markolatára, mintha inkább kapaszkodtam volna belé, mintsem célra tartottam volna. Talán egy kicsit tényleg ezt is tettem, hiszen tudtam, hogy semmi sem közte és a rémtette között, mint ez a kicsike penge. Meg a lélekjelenlétem, ami nem tudtam, meddig tart ki, de elnézve a másik magabiztosságát, elég rövidéletűre lehetett számítani.
-Nem nagyjából, pontosan így gondoltam - bólintottam határozottságot színlelve, majd gondoltam, addig kell ütni a vasat, amíg forró, vagyis amíg ő ennyire engedelmes, én meg még bírom a kőkemény ellenfél álarcát. - Ezen kívül, amint járhatóak az utak, elmész a városi őrségre, és feladod magad. Sőt! Hagyod, hogy én adjalak át nekik. Jót tenne a hírnevemnek. 
Bár nem hittem, hogy beleegyezik, azért egy próbát megért.

-Tökéletes, mintha rám öntötték volna...igaz a szurkot is öntik, de az persze nem szúr közel sem annyira, mint a kegyed két gyönyörű szemében csillogó tőrök.
A kíváncsisága a valódi nevemet illetően hízelgő, és az ilyen tudásszomjat általában azzal jutalmazom, hogy az illető fejét mélyen a kútba nyomom, ám a vendéglátómmal mégsem tehetek ilyet, annak ellenére sem, hogy képtelen lemondani arról, hogy bilincsben lásson. Huncut egy lány az biztos...
-Kár, ettem volna töltött káposztát. Ami viszont a nevem illeti, félek titok marad előtted, amíg meg nem mentet az életem, így maradjunk inkább a Spagettinél rendben? Az úgyis jobban illik hozzám. Én is Puszedlinek szólítalak majd, mert szerintem frappáns, és az igazi neved már elfelejtettem...i is volt, Petrina? Á mindegy...
Mondjuk, meglepetést az tud okozni. Kimondottan aranyos diktátori szerepben, meg tudnám zabálni, mint egy marék mézes puszedlit, viszont az utolsó javaslata, hát attól a földön tudnék fetrengeni, de nem barlangban születtem, hogy ilyen neveletlen legyek! Helyette úgy teszek, mint aki megfontolja a dolgot, aztán lassan felé fordulok.
-Rendben van - felelem komolyan, aztán felállok, és teszek egy lépést felé.
-A te kedvedért vállalom a bús magányt, a csontig hatoló hideget, és a rettegést az időig, míg én leszek a soros az akasztófán, ám cserében én is kérek valamit.
Egész közel lépek, már ott állok előtte, aztán a tőrrel nem törődve hajolok le hozzá, két kezemmel a karfákon támaszkodva.
-Ha hajlandó vagy teljesíteni utolsó kívánságom, és velem tölteni ezt az éjszakát, akkor vállalom érted a siralomházat, és még a kénköves poklot is.
Forró leheletem szinte már perzseli az arcát, hacsak nem ugrott ki a fotelből azon nyomban, ami nem lepne meg. Az már igen, ha igent mondana, de erre annyi az esély, mint arra, hogy önként vonulnék tömlöcbe. Egyszer bőven elég volt.
-Mi legyen Szépséges Puszedli? Megkapom tőled még egyszer utoljára a gyengédséget, mielőtt a hideg kő lenne az otthonom mindörökre?

-Jól van, Húsgombóc, legyen, ahogy akarod - vontam meg a vállamat. - Ha ennyire félsz tőle, hogy azonnal beköplek, amint megtudom, hogy hívnak, titkolózz csak! Pedig lehetne annyi sütnivalód, hogy tudd, ennek semmi alapja nincs. - Megköszörültem a torkomat, és elkapva a tekintetemet, motyogva folytattam. - Azt mindenképpen megvárnám, amíg eláll az eső.
Tényleg nagyon zavart, hogy továbbra sem tudtam, hogy szólítsam, meg milyen nevet jelentsek a városi őrségnek, de nehéz volt erre az egy problémára koncentrálni, amikor még annyi volt. Mármint azon az egyen kívül, hogy egyáltalán itt volt. Például az, hogy még akkor is, ha tudtam, hogy nem gondolja komolyan, és csak gúnyolódik velem, vagy le akar venni a lábamról, hogy aztán könnyebben lépéselőnyhöz jusson, akkor is nagyon jól bánt a szavakkal és a finom bókokkal. Többször is elérte, hogy enyhe pír fusson az arcomba, lesüssem a szemem, és zavartan elmosolyodjak. Mármint elkezdjek, mert utána mindig észbekaptam, és ismét szigorú arckifejezést öltöttem. Tényleg gyönyörűek a szemeim?
Aztán pedig jött a következő probléma. Vagyis nem annyira probléma, mint inkább váratlan fordulat. Meglepetten kaptam fel a fejem, és döbbenten meredtem rá.
-Komolyan? - hápogtam elképedve, még a tőrömet is lejjebb eresztettem. - Tényleg elmennél velem, és hagynád, hogy feladjalak? De miért?
Közeledésére már kezdtem gyanakodni, de ha lett is volna szemernyi kétség bennem, szavaival azonnal nyilvánvalóvá tette a szándékát. Azért nem mondom, hogy teljesen nyugodt maradtam, de azért nem volt nehéz megőriznem a higgadtságomat, elvégre én sem voltam már szűz lány, ráadásul már fényt derítettem arra is, miért jött ide, szóval nem ért meglepetésként. Inkább lehetőségként.
-Rendben van - mondtam én is, és félre hajítottam a tőrömet. - Megéri, ha aztán nem kell többé az utcán tudnom téged.
Kihívóan közeledtem hozzá én is egyre közelebb ágaskodva felé, hogy az ajkaink szinte már összeérjenek, miközben kezeimmel a karosszék karfáján támaszkodtam. Nem remegtem, nem rágódtam rajta többet, csak vártam, hogy vajon ő meg meri-e tenni.

~Húsgombóc? Nem, nem arról van szó, hogy érzékeny lennék a súlyomra, hisz pontosan tudom, hogy sikerült kitartó munkával eltüntetni az év eleji zajos sikerrel elért hájamat, és újra formába kerülni, de ....húsgombóc??? Nem, nem fájt....ÉN EZT A NŐT SZÉTSZEDEM!~
Azért a gőgömet leplezve, normális arcot vágva vártam, hogy mi fog kisülni ebből, és egyre jobban élvezem azt, ahogy minduntalan zavarba jön szegény bókjaimtól, az utolsó ajánlatom pedig biztosan eléri majd, hogy az asztal alá meneküljön. Szegény, lehet megint ki fog rohanni inkább a viharba, ó igen, már alig várom...
~Mi....mi???~
Döbbenten sandítok a padlón koppanó tőr felé, és magamra erőltetem egy ragadozó mosolyát, miközben mélyen a szemeibe nézek, abba a két gyönyörű szemébe, amiben nem látok semmiféle hátsó szándékot...
~Mire készülhet? Valamit biztos forral! Nem létezik, hogy csak így belemenne ebbe! Úgy értem, ez a  csaj úgy néz ki, mint Andrasté kishúga, ki van zárva, hogy...~
Gyanakodva pillantok le, mintha a kebleit nézném meg magamnak, kivételesen azonban fegyverek után kutatok. Nem látok egyet sem.
~Lehet valami bérgyilkos, aki varrónőnek álcázza magát? Méregbe mártja a tűit, és úgy járja az országot? Na jó, egyenlőre ne keltsünk benne gyanút...~
Egyik kezemmel elengedem a karfát, és finoman megérintem vele az egyre közeledő arcát, hogy finoman megsimítsam, mielőtt ajkammal úgy érnék hozzá az ő ajkához, mint forró kályha lenne.
~Nagyon jó színésznő! Mesterien játssza a bajba jutott lányt!~
Ha eddig nem történt semmi, még mindig nyitott, gyanakvó szemekkel mozdítom meg ajkaimat az ajkain, mialatt kezem a tarkójára téved, hogy így megtartva őt, kényelmesebben csókolhassam. Másik kezem is elengedi a karfát, és oldalát végigsimítva kutatok fegyverek után, aztán a derekánál ölelem át, hogy így húzzam közelebb magamhoz.

Legszívesebben rárivalltam volna, hogy figyeljen oda, mit bámul ennyire, mert bár bőven takarva voltam, nem szerettem a mélyen dekoltált ruhákat, azért mégiscsak a mellemet falta fel a tekintetével, ami igen kényelmetlenül érintett. De hát tudtam, mit kell tennem, így lenyeltem a mérges kiáltást, és inkább arra figyeltem, amit meg kellett tennem. Hogy nyerjek. Hogy feladja. Hogy belássa, hogy ő ezt nem képes megtenni, és egyébként is rémes ember, akinek már rég fel kellett volna adnia magát.
De nem tette. Hogy miért, azt nem tudom, hiszen annyira jól kitaláltam, hogy fog majd megtörni, hogy fog majd bűntudatosan könnyekben kitörni, akkor meg miért közeledik még mindig? És mi... HÉ! Mit cirógat?! Nem mintha ne lett volna nagyon kényelmes, na de azért mégis! Álljon meg a menet! Ó, bár megállhatott volna! Csak éppen azt nem lehetett. Be kellett fejeznem, amit elkezdtem, hogy megnyerjem ezt a menetet.
Azonban az ellenfelem igen kitartónak bizonyult. Kizártnak tűnt, hogy feladja. Én pedig kénytelen voltam hagyni, hogy ajkával lassan az én ajkamra boruljon, aztán a keze is végigvándoroljon az oldalamon, hogy egyre szorosabban öleljen magához, hogy végül elemelkedtem a karosszékből. Még utoljára megforgattam a szemem, persze csak a lehunyt szemhéjam mögött, aztán én is felemeltem a kezeimet, hogy a nyakába kapaszkodjam, és beszálljak a csókolózásba. Engedékenyen simultam hozzá, miközben átkaroltam a nyakát és vállát, és egy ponton már tényleg komolyan sajnáltam, hogy bűnözővel van dolgom, akinek bitón a helye, és nem a szalmakazalban. Ha meg is próbált elhúzódni, vagy szünetet tartani, nem engedtem, sőt, egyre hevesebben csókoltam, hogy a lehető legjobban felajzzam. Így biztosabb volt a siker. Mert ugyan kit lehetne könnyebben legyőzni, mint egy kiéhezett férfit, aki már tényleg semmi másra nem tud gondolni, mint a karjaiban tartott nőre és a vele járó lehetőségekre? Senkit. Annál kiszolgáltatottabb és gyengébb senki nem lehet. 
Így aztán már az én kezeim is felfedező útra indultak. Inge alatt végigsimítottam a hasán, az oldalán, a mellkasán, a hátán, eljátszottam a köldökével, a gerince vonalán, a lapockái mentén, megcsiklandoztam a nyakát, cirógattam a füle mögött, végig tapogattam izmos karjait (mintegy vigaszdíjat). 
És a csókot egy pillanatra sem hagytam abba.

Kezdek komolyan félni. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy egy fekete özvegy típusú nővel van dolgom, ki gyengédségével kábít el, hogy aztán végezhessen velem. Nos, meg kell mondjam, érti a  dolgát, hisz amikor átöleli a nyakam, olyan szívesen elvesznék a pillanatban, s kicsit talán el is veszek, hisz a derekát ölelő karom közelebb húzza őt hozzám, szinte belerántva egy hevesebb csókba, ahol már nem csak bénázunk, hanem tényleg, valóban megtalálja a nyelvem is az ő nyelvét. Viszont marad bennem valamennyi éberség, és a kezem a tarkóját elengedve cirógatja a karja egész hosszát, egészen addig, amíg hátra nem érek vele, és csak ekkor hagyom abba az ő simogatását, hogy a karját eleresztve a tőröm nyelére markoljak, és kihúzzam a tokjából, hogy aztán csörömpölve dobjam a földre. Ezt követi a másik is, és bár továbbra is behunyt szemmel vergődöm csókja csapdájában, így legalább a saját fegyvereimmel nem gyilkolhat meg, ha erre készült. Csak jóval később merül fel bennem, hogy ha nem dobom el őket, védekezhettem is volna...valamiért nem tűnt jó ötletnek fegyvert használni ellene...
Az önlefegyverzésemet követően kezem visszatérek a tarkója cirógatásához, aztán gondolok egyet, hátra döntöm, majd egy hirtelen mozdulattal az ölembe kapom, és megindulok vele a karomban a  lépcső felé. Ha ragaszkodik hozzá, nincs ellenemre, hogy közben is folytassuk a csókot, bár csukott szemmel elég nehéz lesz felbotorkálni az emeletre.
~Nyilván az ágyban tartja a fegyvereit. Vagy a bilincseket! Ez lesz az! Megbilincsel, és átad az őrségnek! Viszont, ha előbb találom meg a bilincseket, én bilincselem meg őt, és akkor bottal ütetik a  ny...hmm...mmm...szóval lelépek na!~