Denerim utcái

Denerim. Pont olyan büdös, mint egy veszett mabari, és annyit is kell takarítani utána...vagy valami ilyesmit hajtogatott állandóan Eamon bácsikám, az igazság az, hogy mivel itt található a trón, ezért ez az a város, aminek sosem szerettem volna még a közelébe sem jönni, de aztán persze ez az álmom sem vált valóra. Mindig is mondtam, hogy gyönyörű az,a hogy a veszedelem összehozza az embereket.
Egyébként, közben kiderült, hogy itt él a nővérem is, a megszámlálhatatlan porontyával, aki...hát nem szeretném azt mondani, hogy menthetetlen a viszonyunk, de kell hogy legyen valami oka annak, hogy nem nála töltöm az éjszakát, hanem az elf Zárlat felé tartok, hogy így késő este is a toborzással foglalkozzak. Az őrök szerencsére hamar túlteszik magukat azon, hogy éjnek évadján kívánok oda menni ember létemre, bár kétlem, hogy a Szürke Őrség bármely tagját megakadályozná bárki, ha be akarna menni...bárhova. A kapuk halkan záródnak be mögöttem, én pedig a főtéren felállított hatalmas fa felé veszem a sétát.
~Lássuk, mi is a teendőm. Megkeresek pár ígéretesnek tűnő harcost. Bárki aki ébren van még ilyenkor, és utcán lófrál, alkalmas. Aztán megkérdem, volna-e kedve részt venni egy titokzatos szertartáson, amibe bele is halhat, mire elmondják, hova dugjam fel a serlegemet, én pedig mehetek is haza szépen...mi a???~
A fickók, akik elszaladnak mellettem jó, hogy nem löknek fel. Felvont szemöldökkel nézek az öt alak után, majd megrázom a fejem. Mi a fenét kerestek ezek itt ilyenkor? Sok időt nem kell pazarolnom az elméletek gyártására, hisz hamarosan az egyik ház kútja előtt megpillantok valakit, aki biztosan látta őket, és talán még azt is tudja, mi elől menekülnek ennyire. Ez a valaki már most sokkal barátságosabbnak látszik, igaz ebben sokat segít a még az éjszaka sötétjében is élénken ragyogó, aranyszőke haja, hogy a kecses, törékeny vonásairól ne is beszéljünk, és arról az arcról, melyből csak úgy sugárzik az ártatlanság, és kedvesség. Közelebb lépek hozzá, számítva rá, hogy a nehéz páncélomban úgyis biztosan meghallja a lépteimet, és ha felém néz, rá is köszönök.
-Jó estét drága hölgy. Elnézést kérek, ha megzavartam valamiben, de megkérdezhetem, nem tudja véletlenül...
Eláll a szavam, amikor felfedezem az arcán a duzzanatot, mely minden bizonnyal frissen keletkezett, és máris mérgesen ráncolom össze a homlokom.
-Azok tették, nem igaz? - Mutatok abba az irányba, amerre az idegenek szaladtak el. Kicsit már bánom, hogy ellenálltam a gyermeteg vágyamnak, hogy kigáncsoljam az egyiket, csak úgy viccből.
-Miért?
Kicsit féltem tőle, hogy mit fog válaszolni erre. Kétlem, hogy ő tett volna bármit, amivel ezt érdemelte, inkább arra tippelnék, hogy a férjével történt valami, ő pedig megpróbált a védelmére kelni is...remélem nem özvegy szegény. Bár, ha az lenne, talán szomorúbb lenne....nem tudom, nincs sok tapasztalatom az ilyesmiben. Csak abban vagyok biztos, hogy engem Anora-val akartak összeadni, és ha vele történne valami akkor....elég vegyes érzelmeim támadnának. Valahol az apátia és a káröröm között...
-Tudja hogy kik voltak azok?
De közben már újabb léptek közeledtét hallom. Hátrafordulva meglátom az őrség tagjait. Mit ne mondjak, ez meglep. Csak nem segíteni jönnek? Az elf negyedbe??? Tudom, hogy a veszedelem óta kicsit jobbra fordult az elfek sorsa, de erre azért nem számítottam.

-Őh...oké....semmi baj - mondom a lány hátának, aztán kissé zavartan vakargatom meg a tarkómat. Nem azt mondom, hogy arra számítottam, rózsákból font láncot akaszt majd a nyakamba, de na, ilyen gyorsan sem ráztak még le. Ahhoz azért elég közel állok, hogy lássam, egy fiú sebeit akarja kimosni, és igazándiból nincs is itt rám segítség, csak azt nem értem, hogy az őrök miért kivont kardokkal rohannak a ház felé, és néznek úgy a lányra, mint akit éppen fel akarnak koncolni. Újabban fel szokott tűnni az ilyesmi, őrület mi?
-Álljon félre! -Szólnak rám, mikor széles alakomtól bizony egy egér sem férne be az ajtón, én pedig nem tágítok.
-Ó, útban lennék? Bocsánat - szólok, de meg sem mozdulok, természetesen, és a felém tartott kardot is totális nemtörődömséggel felvértezve tolom arrébb. Látom rajtuk, hogy felismerik a címert a páncélomon, és egyenlőre nem szeretnének velem rosszban lenni, hiába vannak 10-en.
-Láttunk egy szőke hajú elfet berohanni a házba...
-Az ELF negyedben? Felháborító...
-Igen de...átosont az őrök mellett, hogy beszökhessen ide.
-Akkor nem odakint kellett volna elkapni?
-Na ide figy...
-Érdekes téma lesz ez amikor legközelebb találkozom Anora-val. A zseniális városi őrsége képtelen megvédeni a királynő székhelyét egyetlen törékeny leánytól, aki gond nélkül jutott be. Mázli, hogy az őrök résen voltak, és aztán éjnek évadján meggyilkolták a lányt, ezzel lázadást szítva az elf negyedben, MEGINT, ráadásul a 10-ből akár négyen is hazatérhettek élve.
-...n...négyen?
-Legfeljebb.
-Te... - sutyorogja valaki hátul. - Ez nem? Ó teremtőm...
Ennyi elég is volt nekik. Gyorsan rájönnek, hogy lehet nem is ezt a lányt keresik, aki talán nem is lány volt, hanem....hanem egy semmi! Csak képzelődött a srác. Hamarosan egyedül vagyok az utcán, és úgy nézek hátra a vállam felett a szőke leányzóra, ki most már tud időt szakítani rá, hogy feltegyen nekem pár kérdést.
-A nevem Alistair, és szörnyű jellemhibám, hogy utálom a kedves arcú embereket sírni látni. Na, de elég ennyit rólam, mégis kiknek kellett volna választ adnod, és mire?
Mondjuk, a sebesült gyermekből arra már rá is jöttem, hogy bárkik is voltak ezek, valószínűleg öten voltak, majdnem fellöktek engem, és nagyon szeretnék megtudni, hogy vajon elfér e a páncélozott csizmám a szájukban.
-Segíteni szeretnék. Lehet tévedek, de ha olyan kevésszer hallja ezt a mondatot, mint gondolom, azt javaslom, legyen velem őszinte, és mondjon el mindent.

Az, hogy nem tudja, miért zaklatták, és kik voltak ezek nem könnyíti meg a helyzetünket számottevően, és be kell valljam, kezdetben az sem nagy segítség, hogy kiderül, mit is keresnek.
~Ar...argó? Mi van? Ez valami elfnek a neve lehet, amihez a szülei hozzácsaptak egy szótagot minden alkalommal, amikor nem ette meg a zöldséget, vagy mi? ~
Nem, nem mondhatnám, hogy jól leplezem az értetlenségem, viszont így legalább kiderül, miről is van szó. Sok elf egy helyen...ráadásul mostanában rengeteget érnek Tevinter-ben a vad, és szenvedélyes erdei elf rabszolgák, az ég tudja miért. Lehet így akarják alacsonyan tartani a népességet a nemesek körében, a lényeg, hogy szerintem meg ebben az országban szaporodtak túl, és ideje tenni vele....mármint a rabszolga kereskedők nem a nemesek....báááár....
-Aha... - Vágom rá gyorsan, mint aki nem kalandozott el amíg ez a megigéző szépségű nő beszélt azokkal a....NA NE KEZD MÁR MEGINT! Tehát bólintok, mikor azt javasolja, hogy ne zavarjuk őket, és követem őt kifelé.
-Alistair...ó várjunk, ezt már mondtam. - Teszem hozzá mosolyogva, a kérdésre pedig, hogy az őrök miattam váltak e köddé megvonom a vállaimat, egy csibész mosollyal az arcomon.
-Ki tudja? Elég sietősen távoztak, úgyhogy nem kötötték az orromra. Lehet valamelyiknek most jutott eszébe, hogy a tűzön felejtette a pörköltet, és ha sokáig hagyja még rajta, csak akkor lesz jó, ha valaki megostromolja a várost...
Az azért nem kerüli el a figyelmem, hogy ez a lány folyamatosan le akar engem rázni. Lehet az idióta humorom lehet az oka. Talán nem ártana komolyabban venni a dolgot? Minden esetre tőlem szokatlan csendben hallgatom végig a mondandóját, majd amikor ez a hófehér szépség almával kínál, valamiért furcsa érzésem támad, és végül megrázom a fejem.
-Ez elég kényelmetlen helyzet - ismerem el, az égre meredve.
-Bár, ha rólam lenne szó, biztosan elmondanám nekik, hol lesz a találkozó, miután figyelmeztettem a klánokat. Amikor a seregük támogatásával vettük be ezt a várost, elég hatékonynak tűntek, ha valaki szembe akar szállni velük, ki vagyok én, hogy lebeszéljem őket az öngyilkosságról, főleg a ma esti tetteik után?
Aztán a lányra pillantok, és sajnos az a riadalom az aranyló tekintetében...ha gólemmé változtatnának sem lehetne annyira kő szívem, hogy ne szoruljon össze.
-Vagy, megkereshetjük őket még ma éjjel. Lehet rá tudjuk beszélni őket, hogy árulják el, ki tud még rólad.

A közhiedelemmel ellentétben irtó fárasztó egész nap állni ólomkatonának öltözve, így  helyet elfogadom, bár elég óvatosan ereszkedem a székre. Eleinte ezt mindig elmulasztottam, és ha van valami amiért hiányozhatok a templomosoknak az azok a jelenetek, amikor kicsi Alistair egy nagy reccsenés után golyózó szemekkel hullik a forgács közé, mint egy frissen vásárolt hörcsög. Szerencsére azóta tapasztaltabb lettem, és az arcom sem annyira pufók...
-Szerintem a ma este után fel sem merült bennük, hogy hazudnál. - Jegyzem meg, azt az apróságot pedig, hogy ha igazat is mond, ennek a kedves, "D" betűs fiúnak a biztonságát úgy sem garantálja, inkább már nem teszem hozzá, leginkább azért, mert nem szeretném felzaklatni őt.
-Be kell valljam, a tervezés sosem volt az én tisztem...persze valamiért mégis tőlem várja el mindenki, úgyhogy igen, van. Először is, meggyőzzük őket, hogy amit csinálnak, az egy nagyon rossz dolog, és jobban tennék, ha felhagynának vele. Úgy hiszem néhány évtized a várbörtönben őket is meggyőzné erről. Ha ezzel megvagyunk, felkeressük azt is, aki kitervelte ezt az egészet, és vele is elbeszélgetünk...
~...a Drakon Erőd tornyának szélén arról a gravitációnak nevezett érdekes elméletről...~
-Khm....szóval őt is lebeszéljük a dologról, és persze valahol nem ártana értesíteni azokat sem, akikre vadásznak. Véletlenül ismerek is egy párat, akikkel fel tudnám venni a kapcsolatot.
Beszéd közben a tekintetét fürkészem, olyan jelek után kutatva, amik arra utalnak, hogy szívesebben lenne bárhol máshol, amit kivételesen meg is tudnék érteni.
-Öhm...viszont, mielőtt belevágunk...félek megkérdezni... de....ne érts félre, nincs veled semmi baj, de olyan törékenynek tűnsz, szóval..ha arra kerülne a sor...meg tudod védeni magad? Ha nemet mondasz, akkor sincs gond, én megoldok mindent, csak jó az ilyesmit előre tisztázni, főleg ha valaki annyira gy...Khmm...szóval mi a véleményed a tervről dióhéjban?

-Hát tudod...olyan vonzó...de ez most nem fontos! A lényeg, hogy szerinted esélyünk sincs ellenük, és bár az utolsóra akire ezt mondták még sárkánya is volt, mielőtt találkozott velem, ha azt mondod, nem sok hasznod venném, ha kitörne a balhé...hmmm...
Elgondolkodom, de közben azért figyelek rá, és bátorítóan megszorítom a kezét az asztal felett.
-Senki sem fog meggyalázni, hacsak nincs köztük valaki, akinek ez megy fej nélkül is. Viszont igazad lehet, jobb lenne, ha segítséget kérnék valakitől. Ismerek is pár embert, akik szóba jöhetnek, csak azt nem tudom, itt vannak-e a városban.
~Thelion biztosan kapva kapna az alkalmon, hogy megvédje egy csinos elf becsületét, Melira pedig már annak is örülne, hogy zúzhat. Na, nekik biztosan nem fogok szólni!~
-Véletlenül ismerem az őrség parancsnokát, de abban igazad van, hogy megtalálni ezeket a gazembereket nem lesz könnyű, még az ő segítségükkel sem. Ugyanakkor...
Valami szöget üt a fejembe, és minél jobban átgondolom a dolgot, annál logikusabbnak tűnik az egész.
-Ugyanakkor, ha rád nézel, nem tűnsz olyannak, aki elárulná az elfeket...sőt....a helyükben biztosra venném, hogy figyelmeztetni fogod őket, még ma éjjel, ha lehetséges. Ez esetben biztos, hogy követtetnélek valakivel.
Az utolsó pár szóra egészen elhalkul a hangom, azt viszont megtudom állni, hogy gyanakodva nézzek körbe, ami túl feltűnő lenne, ha most tényleg megfigyelnek.
-Mond....van kedved sétálni egyet velem, a város falain kívül? Választhatnánk magunknak csillagot, vagy ilyesmi....
~És kideríthetnénk, követnek-e.~

Oké, most már ő is elpirult. Kezdem furcsán érezni magam. Vajon mit gondolhat az, aki kívülről lát minket? Nos, elképzelhető, hogy aranyosan szerencsétlennek gondol minket, én viszont inkább arra fogadnék, hogy a rést keresi a páncélomon, tekintve, hogy ki az, aki megfigyelhet minket ebben az órában, és hogy sejtéseim szerint mennyire megszabadulna már tőlem. A halálom valószínűleg Nazaril-t is megrémítené, hogy még jobban szedje a lábát a többi elf közé, meggyorsítva ezzel a rabszolga kereskedők, vagy kik munkáját. Most, hogy ezekkel a kényelmes gondolatokkal sikerült elterelnem a figyelmem arról, hogy egy gyönyörű nő társaságában vagyok, és visszarázódtam a komfort zónámba, már indulok is, oldalamon a lánnyal, ki szerencsére elég gyorsan kapcsolt, hogy mi a tervem. Sokkal gyorsabban, mint én tettem volna...
-Öhm....gondolod hihetőbb lenne ha...belém.. karolnál? - Kérdem bizonytalanul, de nekem végső soron teljesen mindegy. Ami a kérdését illeti, gondolkodás nélkül vágom rá a választ:
-A szürkék közt ennek nincs jelentősége.
~Persze, ha valaki a testvérünk ez nem is kérdés, viszont ha nem? Hát, Velanna maga is elf, szóval őt biztosan nem zavarná ha másnak is hegyes a füle. Oghren általában túl részeg, hogy az ilyen apróságok feltűnjenek neki. Marcus igazi úriember, ezért egy ilyen kedves, és szelíd teremtéssel biztos vagyok benne, hogy a legmélyebb tisztelettel bánna, nagyjából úgy, mi másoktól csak egy hercegnőnek adatik meg. Sigrun sem hiszem, hogy bántaná, Nathaniel meg...Aeden szerint kikupálódott, és egyébként sincs az országban, szóval vele sem lenne baj.
-A "kedves" talán nem illik mindannyiunkra, de abban biztos lehetsz, hogy nem bánnának veled másképpen, mint a többi faj képviselőivel. egyébként...tényleg van lantod? És játszani is tudsz rajta?
Közben elhaladunk a város kapujának őrei mellett, kik nekem szó nélkül nyitják ki azt, és már engednek is tovább. Távozásunk után a súlyos kapuk bezáródnak, én pedig megkönnyebbülten sóhajtok fel.
-Nos, azt hiszem nyertünk egy kis időt. El fog tartania kémnek, hogy észrevétlenül kijusson a városból.
Ha belém is karolt, itt még hozzáteszem szégyenlősen:
-Amúgy...számíthatok rá, hogy felbukkan az udvarlót, és lefejez ezért, ah meglát minket?

Oké, bevallom kicsit elpirulok, amikor tényleg belém karol. Viszont, sikerült a dolog. Lehet könyvet kéne írnom arról, hogyan kell lélegzetelállítóan gyönyörű nőkkel randevúzni. Első lépés: védd meg őt egy száll magad tucatnyi felfegyverzett idiótától. Sétagalopp igaz?
-Igen, szerintem is egészen jó munkát végeztek. Láttad volna a Veszedelem idején. Na akkor tárva nyitva volt, és az utca közepén hevert, meg talán lángolt is...
Közben, ha jobban belegondolok lehet inkább az kéne hogy legyen az első lépés, hogy kiderítsük a leányzó nem-e egy embergyűlölő, elmebeteg boszorka. Hogy ez most miről jutott eszembe? Mielőtt valaki arra utalna, hogy a lány rég látott lovagjáról ugrott be valaki, akit én is rég láttam, és hasonló a...tudod mit hang a fejemben? PUKKADJ MEG!
-Nos, nem tudja mit veszít az a férfi...én is hasonlóképpen vagyok valakivel...kivéve, hogy az teljesen más. Tudod mi...mi lenne, ha valami kellemesebb témáról beszélnénk? Például a bérgyilkosról, aki követ minket, és én tuti nem kellek neki élve, igen ez jó lesz.
Hátra fordulok, de csak épp egy pillanatra, hogy felmérjem a terepet, aztán kérdőn nézek Nazaril szemébe.
-Van egy titkos bejárat a városba? Na szép...ezt mondjuk jó lett volna kicsit előbb tudni...sebaj...gondolom sötét, és szűk, és unalmasabb mint átverekedni magad a főkapun. Minden esetre, kétlem, hogy az emberünk ott jönne. Ha észrevétlenül követett téged, inkább egy akrobatikus fickóra tippelek, aki a háztetőkön közlekedik, egyrészt azért, mert ez hangzik logikusnak, másrészt mert az előbb láttam leugrani valakit a falról egy szalmakazalba 20 lépésnyire a kaputól. Gyere, az őrök szeme előtt úgysem fog próbálkozni.
Tovább vezetem magam mellett, és közben erőnek erejével tartom vissza magam attól, hogy hátra kukucskáljak. Nem könnyű, amikor pontosan tudom, hogy követnek, és nem csak kerülget az a bizarr, paranoiás érzés.
-Szóval, tudsz is zenélni? Ez szép, egyszer szívesen meghallgatnám. Lehet nem értek a muzsikához, és a hangszered is íjnak néztem volna...meg kicsit még most is, de hallgatni, azt tudok.
Közben elhagyjuk annyira a várost, hogy már csak a fal közelébe épített kis viskók közt haladunk, melyek eltakarják a kaput, és az őrséget. Itt sem hiszem, hogy ránk támadna, ezért tovább haladok a közeli....hát erdőnek nem nevezném azt a 10 fát egymáshoz közel, a szántóföld mellett, de na...arra tökéletes, hogy ránk támadjon valaki kihasználva a meglepetés erejét nem igaz?

-Hőstetteimről? - Kérdem, felvont szemöldökkel, vidám hangon. Nem mondhatnám, hogy gúnyos vagyok, inkább csak meglepett, elsősorban meglepett! És egy kicsit gúnyos...
-Nem lenne hosszú dal. Viszont...szívesen meghallgatnám.
A hangom a mondandóm végére egészen lágyra vált. Aztán fáradtan sóhajtok egyet. 25 év alatt ő a második kedves lány, akivel összehozott a sors, és az első, aki nem tudna már messziről is makin lőni, ezért hiba lenne közeledni hozzá. Más kérdés, hogy mint minden gyönyörű és tökéletes lány, már az ő szíve is foglalt, na meg lehet nem ártana inkább a vérgyilkossal foglalkozni, de akkor is...
-Ne félj, nem lesz semmi baj.

Legszívesebben fejbe vágnám magam amiért ezt mondtam. SOSEM szabad ezt mondani éles helyzetben, csata előtt! Balszerencsét hoz! Tényleg megérdemlek egy kokit! Támadónk előzékenyen részesít is egyben, aztán megpróbálja elvonszolni a lányt, de abból nem eszik! Sajnos élve kell, így a kardommal úgy csapkodom, mint egy idióta, aki könyvből tanult harcolni, és közben olyan helyeken ütöm meg, amik csak fájnak, kárt viszont nem tesznek benne. Aztán menekülőre fogja, én pedig némi prüszkölés után, keserű, talajos szájízzel eredek utána, és most, hogy Nazaril félreállt, úgy vágom fejbe a pajzsommal ezt a disznót, hogy még nappal is csillagokat fog látni.
-Látod...? - Kérdem lihegve, miután elterült a...nő? Hopsz...na mindegy, kellett neki rám támadnia. Szóval a bérgyilkosnő elterült, én pedig lihegve dőlök előre.
-Séta...galopp...neked nincs...meleged?
Aztán, miután kifújtam magam, levetkőztetem a foglyot - szinte csukott szemmel, mint úriember - aztán ahogy fehérneműben fekszik előttem, kardom a nyakának szegezem, és innentől csak az arcát nézem.
-Jó reggelt napsugár. Mint látod, ha megmozdulsz véged. Ha hazudsz, véged. Ha csuklok, akkor is véged. Ha elfárad a kezem, és kicsit előrébb dőlök...a lényeg, hogy ez elég kényelmetlen mindkettőnknek, szóval, mi lenne, ah gyorsan elárulnád ki küldött?

-Ó...nem, lehet még fázni is fog, de így legalább nem szalad el, ha megint trükközni kezdene. Hidd el, nekem sincs ehhez sok kedvem...ha már valakit vetkőztetni kéne szívesebben...khmmm...mi lenne, ha úgy tennél, mintha nem kezdtem volna el mondani semmit most?
Kissé piros arccal koncentrálok inkább a feladatra, igaz az is kellőképpen zavarba ejtő. Franc essen ezekbe a bérgyilkosokba, hogy miért nem vállaltak valami tisztességes munkát, például az éneklés...na akkor csak ritkán próbálnák megölni őket.
-Corvus? Ez most komoly? Na jó, igazándiból az érdekel a legkevésbé, hogy hívják.
Mikor a bérgyilkos a földre köp, én kicsit szorosabbra fogom a kardom, mire az felragyog az éjszakában. Piszkos trükk, de aki nincs tisztában a templomosok képességeivel, az nagyon meg szokott ijedni ettől, annak ellenére, hogy hacsak nem démon a páciens, ez a kard ragyogva sem tesz benne több kárt, mintha csak simán a földhöz szegezném vele. Mondjuk azt amúgy is nehéz lenne fokozni.
-Tudod, még nem döntöttem el, hogy életben hagyjalak-e, így lehet nem ártana több tiszteletet mutatnod a hölgy felé. Most pedig áruld el nekünk, hol találjuk ezt a Corvus-t, és hogy néz ki, hányan védik, ilyesmik. Ajánlom gyorsan felelj, mert vacsora óta nem makkantottam meg senkit, és már megint kezdem hallani a hangokat, viszont ha adsz nekem egy jobb célpontot, lehet nem kell első kézből megtudnod, milyen az, amikor önfeledten szórakozom.
~Túl sok időt töltöttem el Morrigan-el, ez már egészen biztos.~
-Tehát?

Persze, hogy nem tudja, mi a rendes neve! Na nem mintha azzal sokra mennénk. Komolyan, kéne egy hatalmas kódex, amiben benne van mindenkinek a neve, és a címe, meg mondjuk fénykép róla, és az összes ismerőséről...sokkal könnyebb lenne egy ilyen arcos könyvben megkeresni valakit.
-Vörös tisztogatók, bájos. Viszont, köszönetet kell mondanom neked. Rávilágítottál arra, hogy segítségre lesz szükségem. Semmi kedvem egyedül ennyi szemétládát eltemetni, a végén még lemaradnék a gáláról amit három hét múlva rendeznek.
Kicsit vágyakozva jegyzem ezt meg, hisz olyan szívesen lemaradnék róla, és ami azt illeti, már dolgozom is a dolgon, hogy valaki mást küldjek maga helyett. Vagy ne küldjek senkit, nem érünk rá mulatni, nekünk az országra kell vigyázni! Pont mint most!
-Na jó, amiért ilyen segítőkész voltál, megengedem, hogy a saját lábadon vonulj az őrség elé, és feladd magad, amiért megpróbáltál megölni. Pattanj talpra, hopp!
Kardommal bökdösve vezetem őt magam előtt, vissza a kapu felé, miközben hálát adok a teremtőmnek, hogy bevette a színészkedésem, és valamiért elhitte, hogy én tényleg egy könyörtelen vadállat vagyok, aki darabokra szedte volna, ha nem beszél. Nem is tudom, mit tettem volna akkor, csikizem egy tollal? Minden esetre, miután átadtuk az őrségnek Izéke felé fordulok.
-No, ezzel is megvolnánk. Én egészen megéheztem, van még abból az almából? - Kérdem lezseren, és megindulok a város belseje felé, szép lassan, hogy akár még kézen állva is lépést tudjon tartani velem.
-Jártál már a királyi palotában? Szerintem komor hely, ráadásul nyirkos, és bárki bármit mond, még érezni azt a bűzt, de egyesek szerint nagyon szép. Minden esetre hamarosan eldöntheted magad is.
Aztán elhallgatok, hogy ha esetleg van kérdése, mondanivalója, és egyebe, mielőtt csak úgy berontanék vele Anora színe elé, legyen rá ideje, mert aztán...
...
Valójában nem erősségem előre tervezni, de felteszem ez elég rázós lesz. Fogalmunk sincs, hányan vannak, hol lehetnek pontosan, és mi ütött beléjük? Miért akarják egyesek az elfeket bántani, amikor élnek Éjfattyak is? Minden esetre, hamarosan tényleg ott állunka királynő színe előtt, ki elég gyorsan túlteszi magát azon az apróságon, hogy valami faragatlan lovag csak úgy besétált a hálószobájába éjnek évadján, előzetes bejelentés nélkül, és csodák csodájára a segítségét is felajánlja...na nem azt mondtam, hogy kapunk egy hadsereget kölcsön, de a tucatnyi lovag azért jól fog jönni. Gyorsan távozom tőle, mielőtt még igazán zsémbes lenne, és Izékével az oldalamon hagyom el a kastélyt, olyan gyorsan, amilyen gyorsan jöttünk.
~Elősegítheti a jobb viszonyt az elfekkel, ami jól jöhet egy esetleges orléz invázió esetén...és mellesleg megmentünk pár ártatlan életet is. Zabálni való ez a számító kis...áhh mindegy, segített, és ez a lényeg.~
-Nos, ez megvolna. Már csak a te népednek kéne szólni, és rávenni őket, hogy kicsit bőkezűbben segítsenek. Ha...szerzek magunknak lovakat...
A szó említésére is fájdalom nyilall a hátsómba, és a derekamba.
-Szóval...el tudsz vezetni hozzájuk?

-Ismerem őket. - Jelentem ki csendesen, amikor azon kezd aggódni, hogy mi lesz, ha beállítok oda, és bajt keverek a klánjában. Nem egészen értem, mitől fél mondjuk, hisz...na jó, az előző kis műsorom talán adhat némi okot az aggodalomra, de ha ismerné Anora-t, ő is minduntalan megpróbálná idegesíteni, amikor csak tudja.
-Ne aggódj. Ha akarnám, megtalálnám őket magam is....idővel...na jó, az is elképzelhető, hogy sok idővel, és szerencsével, de a lényeg az, hogy nem először járnék köztük, és a többség egészen rokonszenvesnek tart valamiért, csak gondoltam most jobb, ha sietünk. Nem árt felkészülni, mielőtt a vezérük rájön, hogy hiába várja a jelentést a kémétől.
Az viszont, hogy nem tud lovagolni kimondottan feldob. Komolyan, szélesen elmosolyodom, hátradöntöm a fejem, és megkönnyebbülten sóhajtok fel.
-Rendben...akkor mit szólnál egy szekérhez? Sokkal gyorsabban érünk majd oda, és le sem esünk róla. Na nem mintha engem a lónál fenyegetne ez a veszély TERMÉSZETESEN, csak érted...menjünk, sietnünk kell!
Valójában persze nem kell...vagyis kéne, de éjjel nem indulok útnak az biztos. Holtan nem sok hasznunkat veszik az elfek sem. Ha neki is megfelel, egy kis fogadóban veszek ki magunknak két külön szobát, és csak reggel kelünk útra, hogy végre láthassuk a klánját. Ha előre akar nekik szólni, akkor persze nem akadályozom meg. A madár úgysem hátráltat minket, és előbb ér oda.

//Köszönöm a játékot, és akkor folytatás az erdőben! //

//Kezdő Thelionnak.//

Ahogy kiléptem az utcára, azonnal megcsapott a forgatag vibráló életereje. Egyszerű kék ruhámat barna, a nyakamnál zsineggel megköthető, hátul a hátam közepéig érő köpeny fedte, csuklyáját mélyen a szemembe húztam az egyik kezemmel, hogy ne legyen feltűnő az arcomon csillogó aranyság, miközben a másikkal egy kosár almát egyensúlyoztattam a derekamhoz nyomva. Éreztem a nap melegét a kézfejemen csakúgy, mint a csuklómra erősített rejtett tűt és a csizmám szárában lévő tőrt, amelyet jótékonyan takart a ruha. Becsuktam magam után a mesterem ajtaját, majd elindultam a főtérre vezető úton, ügyesen kerülgetve az embereket. Bár a vakság sok mindenben hátrányt jelentett, a szokás hatalmas úr volt minden városlakó életében. Az árus ugyanoda rakta ki a portékáit, a hentes kutyáját pedig a lehető legnagyobb pontossággal tudtam átlépni nap-nap után. Az óvatosság kedvéért a fal mellett haladtam, lassan, mégis határozottan, hogy úgy tűnjön, mintha csak ráérősen bóklásznék a piac felé – hiszen meglepő változások mindig is érhettek volna, jobb volt biztonságosan közlekedni. A cipó friss illata még itt is megkísértett, pedig jó két háztömbnyire voltam a péktől, a gyomrom pedig hangosan felmordult. Hát persze… miért is ne munka közepén éhezzek meg. Befordultam a negyedik sarkon jobbra (úgy ismertem már az egész várost, mint a tenyeremet) és közben kikaptam a kosárból egy darab almát. A szolgálólány álcámhoz nem igazán illett ez a viselkedés, de a csuklya reményeim szerint takarta a „nem illendő” tettemet.
- Hé! – az alma kiesett a kezemből, ahogy a könyökömnek ütközött egy puhás, nagydarab, a hangjából ítélve hímnemű egyed. – Nem tudsz vigyázni?! – förmedt rám dühösen. - Az eszem megáll, a fehérnép sosem tudja hol a helye! - Hallottam, ahogy egymásnak súrlódik az ingének az anyaga az oldalánál és a karjánál. Nem lett volna nagy baj, ha kiveri a kezemből a kosarat, de nem bírtam a hirtelen belém toluló daccal. Automatikusan kaptam el a hanyag ütése elől a tárgyat a másik oldalamhoz, miközben kikerültem az engem is nagy valószínűséggel eltaláló ütését. Elléptem az ütésének vonalából és máris sietős léptekkel indultam tovább. Még egy ideig hallottam, ahogy különböző szitkokat köpköd utánam, aztán ezt is elnyelte a tömeg hangos ricsaja.
Mikor beléptem a boltba, elégedettség és enyhe öröm járt végig, hogy végre kiérdemeltem a mester bizalmát. Nappal volt. Vak voltam, mások szemszögéből nézve védtelen, de éreztem a kelmék és ruhák tömör illatát, hallottam a vásárlók ide-oda csoszogó lépteit, a levegővételeit és néhányuknak az enyhén érződő parfümjének illatát vagy az egyszerű szúrós izzadtságszagát. Kiismertem magamat, néhányszor betértem alkonyat tájt, így nem féltem attól, hogy felverek valamit.
A feladatom egyszerű volt; megszúrni egy kissé a szabót, hogy a méreg pár perccel később kifejtse hatását és habzó szájjal essen össze a ruhái között. Nem érdekelt, hogy miért kívánták a halálát. Ez volt az első, amit megtanultam a mesteremtől. Nem az én dolgom volt, én csak egy eszköz voltam, a kard.
Másrészről pedig - csak egy ember volt.

Bár nem szerettem a városokat, főleg nem a fővárost, de néha-néha muszáj volt eljönnöm ide, hogy beszerezzek egy pár dolgot, ami főleg a különlegesebb porokat és gyógyfőzeteket, vagy a ruházkodást érintette. Ráadásul a bőrökért és a prémekért is itt kaptam a legtöbb pénzt, így végül is nem panaszkodhattam. De a különféle szagok, a zaj és a tömeg mindig is viszolygással töltött el, ha be kellett tennem ide a lábam. A sok embertől meg egyenesen kirázott a hideg.
Ilyenkor mindig nagy önfegyelmet kellett tanúsítanom, hiszen rengetegszer voltam olyan esetnek tanúja, ahol a városban élő fajtársaimat bántalmazták és bár elveim szerint maguknak keresték a bajt, azért nehéz volt megállni, hogy ne avatkozzam közbe.
Ma még szerencsére elég korán volt és én már leadtam a bőröket a vargánál, amelyért egész kövér zacskó szépen csengő érmét kaptam. Kellett is ez most, hiszen jó pár dolgot kell beszereznem, nem utolsó sorban, valami szép csecsebecsét Nazaril-nak is.
Most egészen más szemmel néztem a piaci kofák portékáját, amire máskor ügyet sem vetettem, de egyelőre nem találtam semmit, amit szívesen megvettem volna neki.
Épp az egyik rézműves termékei előtt álldogáltam, mikor figyelmes lettem a káromkodásra és oda fordultam, de már csak a kecses mozdulatokat és az elsuhanó barna köpenyt láttam, így nem is szenteltem neki nagyobb figyelmet.
Aztán én is tovább álltam és egyre gondterheltebb lettem, hogy nem tudok választani a szívemnek oly kedves hölgynek. Ekkor értem a kelme árus üzletéhez, ahová amúgy is be kellett mennem.
Belépve szokásomhoz híven felmértem a helyiséget és a bent tartózkodókat. Már a város is túl sok volt nekem, de ez a szűk hely egyenesen fullasztott. Gyorsan kell végeznem.
A szemem azonban megakadt egy ismerős barna köpenyen, de az arcát most sem lehetett látni, annyira lehúzta a csuklyáját, ami meglepő, hiszen itt nem volt szüksége rá.
Közben viszont egy ragyogó, zöld szöveten is megállapodott a szemem és rögtön tudtam, hogy mit veszek Nazaril-nak. Közelebb mentem a szabóhoz.
- Uram! Szeretnék vásárolni. – mutattam az anyagra, meg még másik kettőre, azok már az őszi avar színeiben pompáztak és a többi asszonynak lesz. – Mennyibe kerülnek?
Bár az üzletre figyeltem, azért a fél szemem a körülöttem lévő dolgokra is ügyelt, különösen a köpenyes alakra, mert annak kecses mozgása, a fatársaimra emlékeztetett.
Ha a szabó mondott egy árat, akkor gyorsan döntöttem, hogy melyik anyagból, mennyit vegyek.
- Kérem, kösse át, hogy a vállamra vehessem. – kértem meg a férfit, aki bár nem túl lelkesen, de teljesítette azt.