Denerim utcái

Erre a hangra vártam.
- Máris megyek uram – hallatszott az udvariasságtól túlcsordult felelet a vásárló szavaira, ám aztán a lelkesedése alábbhagyott, amelyből arra mertem következtetni, hogy nem egy emberrel állt szemben. Fejemet kicsit megmozdítottam, hogy jobban halljam, ahogy előrébb szaladt az elsőként megszólaló férfi felé. A beszélgetésük nem érdekelt, ahogy az eddig a kezembe simított anyagminta sem. Elengedtem és ráérős léptekkel, fejemet jobbra-balra forgatva, a mutatóujjammal apró köröket leírva az egyik almán, mintha ténylegesen nézelődnék, haladtam az üzlet tulajdonosa felé. Természetesen nem siettem és a szabó szószátyárságát tudva, nem is kényszerültem rá.
„- Kérem kösse át, hogy a vállamra vehessem.” Ahogy a férfi megfordult, hogy az üzlet hátuljában lévő csomagoló szettekhez induljon, elé léptem.
- Jaj! – mondtam meglepetten és belé kapaszkodva igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat.
- Óvatosan kedves – dorgált meg a férfi, mikor már ő is visszanyerte a lélekjelenlétét. Elnézést kértem, miközben a szoknyámat igazgattam magamon, mintha a szégyenem miatt nem mernék a szemébe nézni, aztán miután hátrafelé indult és nem látott, elhaladtam a férfi mellett, aki épp az előbb vásárolt, majd kimentem a boltból.
Felsóhajtva emeltem fel a fejemet, becsuktam a szememet és pár pillanatig hagytam, hogy az elégedettség és a napfény elárasszon. Talán még egy mosoly is megvillant az arcomon. A tű épp elég mélyre ment, hogy áthaladjon a ruhája anyagán, de közben ne érezze túlságosan erősen a szúrást. A sok gyakorlás megtette a hatását. Leraktam az ajtó mellé az almás kosarat és elindultam felvenni a pénzt a munkámért. Egy másik útvonalat választottam, amely bár sötétebb és kietlenebb volt, hamarabb a megbízómhoz vezetett.

Nem foglalkoztam olyan aprósággal, hogy a kereskedő hogyan viselkedik velem szemben. Adja oda az árut, én fizetek és aztán már megyek is. Nem kell kedvelnie ehhez és egyébként is hozzászoktam már, hogy miként viszonyulnak hozzám. Hideg pillantással figyeltem, hogy miután besöpörte az érméket, elindul, hogy átkösse az összehajtott szövetet.
Ekkor botlott bele a lányba. Azaz, ha nem csalt a szemem az lépett elé és a szemem ritkán csal meg. De mi értelme volt ennek?
Láttam valamit megcsillanni a kapucnis lány kezében, de olyan gyors volt, hogy a következő pillanatban már semmit nem tudtam kivenni nála. Abban már tökéletesen biztos voltam, hogy elf, mivel ember nem képes ilyen finom és gyors mozdulatokra.
Aztán a két alak szétvált, némi szabadkozás után és mindenki ment a dolgára. Tekintetem addig követte a kecses alakot, míg az ajtó be nem csukódott mögötte, hiszen az elmúlt percek eseményei után az is feltűnt, hogy még csak nem is vásárolt.
De végül is mi közöm hozzá?
Aztán a kereskedő felém indult az átkötött anyagokkal, de mielőtt még odaért volna, hirtelen megtorpant, a szeme hatalmasra tágult. A csomagot elejtette és két kézzel markolászva a torkát rogyott a földre. A szája kinyílt, mintha mondani akarna valamit, de csak sűrű hab futott ki rajta.
Először mindenki, aki az üzletben volt dermedten nézte az eseményeket, aztán valaki sikoltozni kezdett és akkor elszabadult a káosz. A közelemben állók furcsán néztek rám és igyekeztek távolabb kerülni tőlem.
~ Ezek a bolondok azt hiszik, hogy én csináltam vele valamit! ~ csapott le rám a felismerés és tudtam, hogy ha itt maradok, akkor lehet, hogy megpróbálják rám kenni ezt a dolgot.
- Valószínűleg valamilyen erős méreg! – szólaltam meg magamra erőltetett higgadtsággal. – Hívjanak orvost, bár talán már késő lesz. – néztem a közben eldőlő testet.
Nem akartam a városőrséget megvárni, mert még ha be is bizonyosodik, hogy nincs közöm a dologhoz, akkor is napokig bezárhatnak. És én ezt nem akarom megvárni.
Felkaptam a kifizetett csomagot és pár lépéssel kiléptem az ajtón. Senki nem próbált megállítani. Viszont nekem meg volt egy elképzelésem, hogy ki is állhat a dolog mögött és már csak a saját érdekemben szerettem volna megtalálni, hiszen valószínűleg a városkapunál megfognának. Meg kell találnom azt a lányt!
A hátamra akasztottam a kelmét és a legegyszerűbb utat választottam, hogy egyrészt eltűnjek a szem elől, másrészt a nyomára akadjak. Felmásztam az egyik ház tetejére. Még időben pillantottam meg a barna köpeny és egy kék villanás kíséretében. Megvagy!
Pár háztetőn átlendülve, ismét a földre ugrottam, de most már a lány előtt. Majd mikor befordult a sarkon, elétoppantam.
- Nem volt szép dolog amit csináltál, ugye tudod? Főleg nem, hogy engem kevertél vele bajba. Most szépen elballagunk az őrséghez, hogy feladd magad.
A kezem a fegyvereimen nyugodtak, mert egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ki rejtőzik a köpeny alatt.

Persze egyáltalán nem gondoltam, hogy a szavaim hatására egyből meg is teszi, amit mondtam neki, mert ha az, akinek gondoltam, akkor nem ez lesz a jellemző.
De viszont szerettem volna látni az arcát, hogy biztos legyek a dolgomban, hogy tudjam egy fajtársammal állok szemben.
Na erre nem kellett sokat várnom, mármint arra, hogy megtudjam melyik fajhoz tartozik, mert maga ismerte el. És, hogy nővel van dolgom, a csilingelő hangja már az üzletben elárulta, de a mondanivalója cseppet sem volt nőies és átgondolt sem, bár ki tudja, milyen meglepetéseket tartogat még ez alatt a titokzatos köpeny alatt.
- Lehet, hogy nem akartál, de megtörtént. Te is tudod, hogy ha egy elf is van a közelben, akkor máris őt gyanúsítják. Különben sem szép dolog ok nélkül öldösni az embereket, vagy volt rá okod? – léptem kicsit közelebb, hogy az arcába nézhessek, de egyelőre nem láttam semmit, annyira lehajtotta a fejét.
Mikor elhangzottak a következő szavai azért nem álltam meg, hogy kicsit fel ne nevessek, bár nem volt ez olyan felszabadult kacagás, csak olyan gúnyosabb fajta, amit egy ilyenre válaszolni lehet.
- Ha rám néznél, akkor azért észrevehetnéd, hogy nem az a fajta vagyok, akit ezzel megijesztesz kislány. – jegyzem meg, mert a hangja alapján nem lehet túl idős.
Aztán a legnagyobb meglepetésemre megpróbál kikerülni, de erre már én is mozdulok és a szűk sikátorban nem esik nehezemre elállni az útját.
Ami igazán meglep az az, hogy úgy nézem a csuklyától nem is látja merre lépek mégis szinte azonnal reagál rá. Ez azért óvatosságra int és igyekszem még csendesebben mozogni, hogy lássam, igazam van-e.
- A tetteidért? – csattanok fel. – Gondolom engem is megölnél, mi? De mivel te is elf vagy hajlok a megegyezésre, persze csak ha végre megnézhetem kivel állok szemben és ajánlasz valamit, amivel tisztázhatsz, hogy végre itt hagyhassam ezt a nyomorult várost. Ez a feltételem, hogy „ne okozzak gondot” neked. – torpanok meg előtte komoran. – Hidd el, fenyegetéssel nem mész nálam semmire. De, ha van ötleted, hallgatlak sellath (lánya valakinek).

- Volt – vágom rá a kérdésére nemes egyszerűséggel a tömör választ, majd igyekszem ott hagyni. Bár, amikor hallom a léptét, ahogy közelebb lép, megfeszültem és egy pillanatig vártam, de aztán mégis megpróbáltam békésen megoldani a dolgot. Természetesen, ahogy számítottam rá, nem hagyta magát. Sőt… Kinevetett. Erre azért felhúztam az orromat és vágtam egy savanyú grimaszt, miközben tudtam, hogy ez még jól jöhet nekem. Persze a büszkeségemet ez nem vigasztalta.
- Ha rád néznék… hát persze… - Meglehetősen zavart a fogyatékosságom, de a gúnnyal teli ismétlésemen kívül nem csináltam semmit, amiből rájöhetett volna a valós helyzetre.
- Nem az lenne az első lehetőség, de ha sokáig feltartanál, még azon is elgondolkoznék – mosolyodtam el lágyan, mely nem illett a szavaimhoz. A következő javaslatát gondosan végigrágtam. Lazítottam a testtartásomon, miközben azt mérlegeltem, hogy melyik döntésemmel mennék többre. A szavaiból ítélve nem volt egy együgyű mamlasz. Ehhez hozzáadva azt, hogy nem tudom milyen testi adottságokkal rendelkezik, még inkább megnehezítette a dolgomat. Az első lehetőség az lett volna, hogy a szűk utca előnyeit kihasználva átugrok felette, a két háztömb falát használva segítségként az elrugaszkodáshoz, hogy a levegőből tudjak kiugrani az utcára és onnan hosszas menekülés, futás után esetleg lerázni. Ha láttam volna valamit, biztos ezt választottam volna, de most biztosan elesnék valamiben vagy valakiben és a végén elkapna. És aztán ott kellene harcolnom vele, mindenki szeme láttára, nem pedig egy ugyanilyen békés utcában, mint ez. Ráadásul a megbeszélt találkozót is lekésném. Nem, ez egyértelműen túl kockázatos volt. Szóval ki kellett használni a faji-kártya miatt adódott előnyöket. Még szerencse, hogy ennyire a szívén viseli a fajtársai sorsát.
- Rendben, ma nuvenin (ahogy kívánod) – bólintottam végül aprót. – Elkísérlek egészen a főkapuig, onnantól kezdve a magad ura vagy és tisztáztuk a dolgot – mondtam a feltételeket. – Ne próbálj meg átverni és ha szorulna a hurok, ígérem, kitartok melletted – és ezzel felemeltem két kezemet és hátrahajtottam a csuklyámat. Mesteremet idézve, mikor a legtöbb fény ér engem és leginkább vak vagyok, „úgy nézek ki, mint egy megszeppent bagoly a hatalmasra tágult, de semmit sem érő szembogarammal”. Pedig nálam ez automatikus, hiába való próbálkozás, hátha a sötétség legalább foltokká enyhül. Esélytelen…
- Kérem a ruhákat, amiket az előbb vettél – nyújtottam felé a kezemet és ha belerakta a tenyerembe a zsineget, az egyik kezemmel fogtam, míg a másikkal elkezdtem felhúzni a ruha alját. – Fordulj el! – morrantottam fel és miközben én felhúztam a lábamról egészen a combomig és még annál is feljebb a ruhámat, a derekam köré tekertem a batyut, majd elrendezgettem az anyagot ismét, hogy teljes mértékben eltűnjön a csomag, különböző utasításokat adtam neki. – Változtasd meg a legjellemzőbb dolgokat magadon, hogy a boltban lévők közül senki se ismerjen fel, vagy pedig nagyon nehezen, hogy már túl késő legyen, mikor beugrik neki az arcod. – Miután kész voltam a csomaggal, levetettem a köpenyemet és azt is elraktam, egy pillanatra sem álltam meg, siettem, hogy minél hamarabb túl legyek ezen az egészen.
Végül a csizmámba rejtett tőrt előkapva igazítottam egy kicsit a ruha dekoltázs részén (a ruha sercegve adta meg magát), a vállamról lejjebb toltam a ruha pántját és kiengedtem a hajamat. Újra felé nyújtottam a kezemet, hogy belé karoljak. Rühelltem az egész helyzetet, de nem volt jobb ötletem annál, hogy elővegyem az alteregómat és a férfi a kliensemet játszva végig legyen vezetve a városon.

A lány viselkedése alapján nem voltam benn biztos, hogy, hogyan fog dönteni. Látszott rajta a habozás, és valószínűleg mérlegelte az esélyeket és végül meghozta a helyes döntést és így nem volt szükség arra, hogy felesleges csatározásba bonyolódjunk, ami valószínűleg amúgy is idecsődítette volna a városőrséget és akkor már ő is bajba kerül.
Arról már nem is szólva, hogy gőze sem lehetett, milyen képességekkel rendelkezem, nem-e vagyok mágus, aki minden további nélkül gyakorolja is rajta a hatalmát, hiszen még eddig rám sem nézett. Én viszont biztos lehettem benne ezek után, hogy ugyan egy elffel van dolgom, de nem rendelkezik mágikus képességekkel és, hogy nem riad vissza a gyilkosságtól, amit olyan ügyesen hajtott végre, hogy ezt nem most kezdte az tuti.
Attól függetlenül, hogy egy törékeny lány áll velem szemben, aki valamiért rejtegeti magát, a gyilkos léte óvatosságra intett, hiszen ezek általában bandákban dolgoztak, így lehet, hogy nincs egyedül.
Ezért sem lehettem biztos benne, hogy miként dönt. Bár beleegyezett, hogy kijuttat a kapun, még sem úgy, ahogy én gondoltam és fennállt a veszélye, hogy ennek ellenére nyakon csípnek, így most én haboztam jó pár percig.
Azonban azt is sejtettem, hogy az embereknek egyik elf, olyan, mint a másik, így valószínűleg nem néztek meg annyira, hogyha megfogadom a lány tanácsát, akkor ne legyen esélyem a kijutásra. Gondolom ő is szívesen elkerülte volna, hogy további életét egy tömlöcben töltse…..jó esetben.
- Nem áll szándékomban átverni téged, de nem is akarok harcba keveredni a katonákkal. Bár nem szívelem az embereket, bolond sem vagyok, hogy csak úgy odadobjam az életemet, és ha nekiállnánk kiverekedni magunkat, az egyenlő lenne ezzel. – csóválom meg a fejem. – Így hát nagyon remélem tudod mit csinálsz és sikerrel járunk.
Mikor azonban hátrahajtja a csuklyát őszintén meglepődöm, mert bár számítottam valami hasonlóra, erre álmomban sem.
- Ki…..mi vagy te? – lépek hátra egy fél lépést, egyrészt a meglepődéstől, másrészt, hogy jobban szemügyre vegyem, mert már értem, hogy miért nem nézett rám és miért nem nézte az utat sem maga előtt. Tompán csillogó, kitágult pupillája azt sejtette, hogy vak, de az a lila szín………ilyet csak nem evilági lényeknél láttam eddig, az aranyszínű, tekergő mintákról a bőrén már nem is beszélve.
Szavaira önkéntelenül nyújtottam át neki a szövetet és szó nélkül tettem eleget a kérésének és fordítottam el kicsit a fejem míg elrendezi magán, addig csak törtem a fejem és próbáltam valami magyarázatot lelni, hiszen abban biztos voltam, hogy ez a lány itt előttem nem démon, de akkor micsoda?
Persze azért a szemem sarkából figyeltem a motoszkálására, mert nem szerettem volna, ha ezen ürüggyel meglép előlem.
Mikor visszafordultam javaslata alapján összefogtam eddig kiengedett hajam egy csattal, mint mikor vadászatra vagy harcba indulok. Oldaltáskámból elővettem a szellő vékonyságú köntösömet és a nyakamba kötöttem, mely lomb színével elfedte barna ingemet és a népem asszonyainak keze munkáját dicsérő, ragyogó motívumok elvonták magukra vonták a figyelmet rólam.
Aztán néztem, ahogy ő változik át, majdnem ellenkezőjét téve, amit én, de mit ne mondjak ez csak előnyére változott és pár pillanat múlva már egy ragyogó szépségű hölgy állt előttem, kissé kacér ruházatban.
- Öööö…..ez igazán …..dekoratív. – nyeltem egyet, de aztán elszakítottam a szemem a ruha mélyebb dekoltázsáról és mikor belém karolt, elindultam vele együtt a kapu felé.
- Nem tudom ki vagy, de azt igen, hogy tehetséges vagy, miért élsz itt, ebben az emberi fertőben? – szólaltam meg kis idő múlva, mert nem tudtam hová tenni a lányt. – És hogy kerültél egyáltalán ide?

Megnyugtatott, hogy ő sem akart több problémát okozni azon kívül, amennyit már okozott ezzel a makacs követésével nekem. Ám a kérdésére nem válaszoltam, hanem tovább folytattam a ruhám igazítását, rendezgetését, míg kész nem lettem. Untam az ilyen kérdéseket, az emberek, törpök, elfek bizalmatlan méregetését - ebben mindegyik faj képviselője egy kalap alá tartozott. Az, hogy feltűnő jelenség voltam a nappali órákban, csakis hátráltatott és megkötötte a kezemet.
- Az a lényeg – értettem egyet vele, egy barátságos mosolyt küldve irányába, mikor meghallottam a kissé rekedt, zavart hangját. Kiegyenesedtem, még egyszer beletúrtam mindkét kezemmel a tarkómnál a hajamba, majd belékarolva kitereltem a nyílt utcára a férfit. A karján éreztem a ruha alatt dolgozó izmait és a magassága sem volt elhanyagolható. Ha jól tippeltem egy igen délceg elf nehezítette meg az életemet. Hallottam a kérdéseit, amelyekből csak úgy sütött a kíváncsiság, de a számat jobban összeszorítottam és konokul feljebb emeltem a fejemet. Nem kívántam válaszolni ezekre a kényes kérdésekre egy idegennek. A fejemben őrzött térképnek hála gondtalanul tudtam haladni és most már számíthattam a fajtársam látására is, mikor pedig az út kissé elkanyarodott, jobban belémarkoltam és határozottan vezettem tovább.
- Csak úgy ontod magadból az erdő illatát. Leginkább levél és fatörzsét – tereltem el a beszélgetést a mi nyelvünkre átváltva, hogy a társalgásunkat a lehető legkevesebben értsék. Jó pár perc telt el így, hallottam az emberek alkudozásait, az elégedetlenkedésüket, ahogy hordják az árut, a friss hal kemény, szúrós szagát és a gyerekek kacagásait. Éreztem, ahogy a szoknyámhoz súrlódnak a legtöbben és a megdöbbent vagy érdeklődő pillantásokat nem is, de a beszélgetések és felkiáltások milyenségének megváltozását érzékeltem. Néha-néha végigsimítottam a férfi szálkás felkarján, egészen a válláig és csilingelően felnevettem, hogy a látvány mindent tükrözzön, amelyet tükröznie kell. Egy megfizetett lányt, aki igyekszik vidámságot csempészni a kuncsaftja életébe. Ám ha továbbra is csak türelmesen várta a kérdésére a válaszait, már muszáj voltam mondani valamit. Egy elf türelmes legtöbb esetben. Ő pedig hihetetlenül kitartó volt. Így hát, ha tényleg a várakozás makacs csendjét hallottam csak felőle, megadva magamat felsóhajtottam, majd felé pillantottam vak szememmel.
- Ideköt a múltam és egy személy, akinek hálával és teljes alázattal tartozom… - Nos, nem épp a legérthetőbb magyarázat, de be kellett érnie ezzel. – Most fordulj jobbra, ott a virágárus mellett szokott járőrözni pár őr. Ha őket elkerüljük, nem lesz baj a többivel sem. Pár sarok és a főtéren vagyunk, onnan pedig egy-két perc a főkapu… Mi a neved, falon (barátom)? – Természetesen nem ismerkedni akartam, egyszerűen megszólítani könnyebb lett volna a nevén… Máskülönben… érdekelt, hogy ki lehet ez az erdei lakó, aki mégis a városba merészkedik… Rendben, ezzel még a mesteremet sem tudtam volna megtéveszteni! Kíváncsivá tett, pont!

Megint csak meglepődtem, hogy milyen határozottan vezetett az utcák labirintusában, bár nem kellett volna ezt tennem, hiszen a mozgásából és a viselkedéséből eddig sem jöttem volna rá, hogy vak, ha nem látom a saját szememmel.
Viszont a válaszokat a kérdéseimre nem igazán hallottam, hogy elkezdte volna, de aztán, egy kis idő múlva csak megszólalt, igaz, nem éppen ezeket a szavakat vártam…….és nem ezen a nyelven.
- Mert az az otthonom. – válaszoltam önkéntelenül ugyanúgy és a szemeim előtt azonnal megjelent a másnak oly komor erdő, ami nekem a szabadságot jelentette. – Csak annyi időt töltök az emberek városában, míg beszerzem a legszükségesebb dolgokat és már megyek is vissza.
Lehet, hogy nem ez a legjobb mód arra, hogy elvegyüljünk, hiszen lágyan csengő nyelvünk, nagyon is kirí a zűrzavaros zajokból.
Bár mennyire is tudom, hogy a lány most csak szerepet játszik, azért mégis megborzongok, akárhányszor végigsimít a karomon és egyfolytában érzem és látom, ahogy ki kíváncsian, ki megvetően, ki közömbösen végigmér bennünket. Sokan csóválják a fejüket, sok rosszalló pillantást gyűjtünk be és kezdem azt hinni, hogy a lány olyan feltűnő jelenség, hogy mindjárt megállítanak bennünket.
Persze nem csak ezen jár az eszem, hanem azon is, hogy egyáltalán nem kaptam tőle magyarázatot, ezért inkább én sem mondok neki egyelőre többet, amúgy is feszülten figyelem a környezetünket.
Aztán végre megtörik a jég és egy kisebb sóhaj után elém dob egy morzsát. De tényleg csak egy morzsát és ebből azt végképp nem tudom, hogy kicsoda is ő, miért ilyen.
Miközben teszem, amit mond, mert most már bízom benne, hogy úgy ismeri vakon is a helyet, mint én az erdőt, persze, hogy nem álom meg, hogy ne kérdezzem tovább.
- Értem, ez nyomos érv. – biccentem meg a fejem. – De azt attól még elárulhatod ki vagy és mitől…….Bocsáss meg, de nem róhatod fel nekem, hogy érdekel a dolog, hiszen olyan különleges vagy! Szóval mitől ilyen a külsőd? Én ilyen szemeket csak….csak démonnál láttam. – adok magyarázatot kíváncsiságomra. – És vaknak is születtél?
Mikor ő is kérdez, hogy jó példát mutassak, természetesen válaszoltam neki.
- Thelion vagyok! Fenyvesdombi Thelion. És nagyon örülök, hogy egy városban olyannal találkozom, aki nem felejtette el még gyönyörű nyelvünket. Megtudhatom a te nevedet is?
Közben vészesen közeledünk a kapuhoz, melynél eldől, hogy mennyire voltunk ügyesek.
Ha nem tudom, hogy mit követett el, talán még meg is gondoltam volna magam és elengedem, aztán megpróbálok egyedül kijutni, de emlékeztettem magam, hogy a látvány ne csaljon meg. Ő egy nagyon ügyes orvgyilkos.

„…csak démonnál láttam” Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A következő sikátorba irányítottam, amely pont mellettünk volt és hevesen, mégis enyhén, ahogy az erőmből telt nekivágtam a falnak. Ő csak egy gyenge nekidöntést, nyomást érezhetett. Lábujjhegyre álltam, hogy közelebb lehessek az arcához, az egyik kezemmel megmarkoltam a felsőjét, míg a másikat ökölbe szorítottam, kinyújtottam a mutatóujjamat és azzal fenyegettem meg, miközben valahogy próbáltam betájolni az arcát az orrán kifújt, cirógató levegőből.
- Rendben, hogy segítek neked, de soha, soha többször ne kérdezz erről – sziszegtem durcás arcot vágva. Aztán enyhültek a vonásaim és inkább búskomorság váltotta át a hirtelen jövő kérdések okozta mérget. A tartásom kezdett ellazulni… – Soha… - Igazándiból nem a férfira voltam dühös, hiszen megértettem a kíváncsiságát. Még egy sokkal udvariasabb ember sem állhatta volna meg az ő helyében a kérdezősködést… egy idő után mindig feljön a jól ismert faggatózás. Ám ami nem hagyott nyugodni, hogy pont ezekre a kérdésekre kerestem én is a válaszokat. Hogy miért voltam akkor éppen ott azon az éjszakán, hogy mitől mutálódtam el ennyire, hogy miért tudok beszélni a saját népünk nyelvén folyékonyan, miközben a városba érkezésem után egyszer sem használtam. Miért? Ismét felsóhajtottam, de most már inkább bocsánatkérően néztem fel a feje felé a pilláim alól. Sietve elengedtem és lehajtottam a fejemet. – Ne haragudj… Ezt nem érdemelted meg - kértem bocsánatot halkan, nehezen kimondva a szavakat. Gyors mozdulattal, lágyan végigsimítottam az arcvonalán, miután a levegőben az ujjbegyeimmel bőrt érintettem, majd meg sem várva a reakcióját, megfordultam és haladtam tovább, reménykedve abban, hogy majd beér.
Ha ez megtörtént, akkor érdeklődtem a neve iránt.
- Szóval Thelion… - Mikor a gyönyörű jelzőt használta azért megeresztettem egy halvány mosolyt. Vicces volt, ahogy beszélt, olyan kulturáltan és körülményesen csinálta. – Arvael. – Ismét belé karoltam, ahogy elhaladtunk az őrök mellett. Hangosan kacagtam valami ki nem mondott viccen, miközben kissé jobban kimértem a lépteinket… Ám ekkor…
- Állj! - kiáltott utánunk az egyik őr és a jellegzetes egyenruhájuk csörtetéséből tudtam, hogy minimum egy felénk tartott.

A hevessége meglepett és óriási szerencsém volt, hogy nem ledöfni, vagy más módon meggyilkolni akart, hanem csak rendreutasítani, ami valahol érthető is volt, hiszen miért is akartam én az életében vájkálni, mikor nem is ismerem.
Bár nagyon fura lány volt, ebben teljesen igaza volt és mikor a hátam a falnak ütődött és belekezdett, el is engedtem a kardomat, melyet önkéntelenül ragadtam meg a mozdulatára és bűnbánóan hajtottam le a fejem.
Aztán eszembe jutott, hogy ezt valószínűleg nem látja és szóban kell tőle elnézést kérnem.
Éppen ezért semmilyen módon nem igyekeztem megszabadulni a kezei közül, megvártam, míg maga enged el.
- Igazad van, én voltam az, aki bele akart turkálni az életedbe, még ha csak merő kíváncsiságból is. Mentségemre szolgáljon, hogy nem mindennapi lány vagy, de ígérem, hogy nem fordul elő többet. – igazítottam meg a félrecsúszott ingemet, mikor már ellépett kicsit tőlem.
Aztán ahogy az előbbi hevessége meglepett, úgy a mostani bocsánatkérése és gyengéd simítása legalább annyira, így aztán ott álltam kissé földbe gyökerezve, majd pár pillanat múlva megráztam a fejem és utána siettem.
~ Sosem fogok rajta eligazodni, de így még jobban izgat, hogy ki is lehet valójában! ~
Hiszen nyilvánvalóan azért érintette ennyire rosszul a téma, mert valami titok lappang körülötte és bár eléggé az értésemre adta, hogy semmi közöm hozzá és az eszem is hasonlókra ösztönzött, a kalandvágyam meg épp az ellenkezőjére.
- Nem haragszom, hiszen mint mondtam igazad van. – mondtam neki, mikor utolértem. – Arvael. – ízlelgettem a nevét, mert szépen hangzott, aztán rákaptam a szemem, ahogy kacagni kezdett, de rögtön leesett, hogy miért tette és én is mosolyt erőltettem az arcomra.
- Nem vagyok nagy színé…..- nem tudtam befejezni, mert ekkor felhangzott mögöttünk a kiáltás és a kezem azonnal a kardom irányába rándult, de időben lefékeztem magam és nagy levegőt véve fordultam meg.
- Valami baj van? – néztem az őrre, aki elsőnek oda ért, de jött még mögötte kettő.
- Te Gregory, nem hasonlít ez a hegyesfülű arra, akit a szabó boltjában mondtak? – nézett a katona a háta mögött érkező alacsony, zömök férfira.
- Hát hasonlítani hasonlít, de egyik olyan, mint a másik. – köpött a földre az lihegve.
- De azt mondták, hogy valami csomagot cipelt és egyedül volt, nem? – nézett végig rajtam szúrós szemekkel az első, majd aztán Arvael-re esett a pillantása és láttam, ahogy kikerekednek a szemei. – Mintha téged meg már láttalak volna errefelé aranyom?
Nagyon ügyelni kellett magamra, hogy ne üljön ki az arcomra a harag, főleg mikor a gúnynevünkön emlegetett, de még nem akartam feladni, hogy harc nélkül jutok ki, bár szívesen mártottam volna beléjük a kardom, de nem akartam bajt a lánynak sem, ha nem kényszerülök rá.
- Szóval hol jártatok és hová mentek tubicáim?
- Te Lenny? Nem kéne őket mégis bevinni a kapitányhoz? – nézett az alacsony őr az előttünk állóra.
- Mit terheljük ezekkel a kapitány ezekkel! Megoldjuk ezt mi magunk. – torkolta az le a másikat.
- Na, mi lesz? Válaszol valamelyiktek? Mit tudtok a szabónál történtekről?
- Semmit? – ráztam meg a fejem gyorsan.
- Uram! – csattant fel a Lenny nevezetű. – Semmit, uram! Nem tanítottak meg téged a jómodorra pengefülű? – kopogtatta meg a mellkasomat a dárdája végével, amire majdnem mozdultam, hogy elüssem, de éreztem a lány kezét a karomon, így visszanyeltem a dühömet.
- Uram. – préseltem ki összeszorított ajkaim közül, de tudtam, hogy ha még egyszer hozzám ér, nem állok jót magamért.

Aztán még szerencse, hogy Arvael átvette tőlem a szót és elterelte rólam kissé a figyelmüket, mert már igen csak nehezen uralkodtam az arcvonásaimon. Hiába, én nem voltam városi elf, akibe bármikor beletörölhetik a cipőjüket és még ezt a pár sértő szót is csak azért viseltem el, hogy nem keverjem bajba a lányt. Bár nem értettem egyet a foglalkozásával, de nem az én tisztem volt bíráskodni felette. Egyelőre segíteni akart, és azt most figyelmen kívül hagytam, hogy igazából miatta keveredtem bele.
Reménykedtem benne, hogy a lány, aki úgy néztem ismeri is a férfit, talán elsimítja a dolgokat, de mikor meghallottam, hogy mit mond, legszívesebben a fejemet fogtam volna.
Egy férfiembernek ilyet a fejéhez vágni, méghozzá úgy, hogy a társai is hallják, hát…..nem a legnagyobb életbiztosítás.
Mindenesetre felkészültem, hogy most kitör a balhé. Láttam elsötétülni a fickó szemét és nem voltam biztos benne, hogy nem fogja megütni Arvael-t. Ha megteszi, akkor meghal. Ebben biztos voltam. Utána valószínűleg mi is, de ezen már nem agyaltam.
Megfeszültem, ahogy közel lépett és megéreztem ocsmány szagát. Fogalmam sincs, hogy mit csinálnak ezek itt a városban, de úgy látszik a tisztálkodást csak rossz szokásként ismerik.
Végül aztán nem következett be, amitől féltem, csak fenyegetően nézett a lány vak szemébe és láthatóan vörösödött a feje a dühtől.
Nem tudom a lány milyen befolyással bír, de elég volt hozzá, hogy meghátrálásra késztesse Lenny-t.
Na, igen! Őt békén is hagyták, de nem úgy engem! Már készültem valamiféle tiltakozásra, de végül meg sem tudtam szólalni és nem azért mert nem akartam, hanem mert egyszerűen elment a hangom és csak nagyra nyílt szemekkel meredtem előr, miközben belegyökereztem a földbe. És ennek egyetlen érintés volt az oka, ami olyan helyen érintett, ahol……szóval nagyon érzékeny helyen!
Meg kell vallanom, mindenre számítottam csak erre nem. Éppen ezért, mikor elvette a kezét, akkor tényleg magával kellett rángatnia és csak pár lépés után tértem magamhoz, de akkor legalább olyan vörös lettem, mint ő, hiszen ránézve láttam, hogy elvörösödik.
Azonban, túl nagy volt a sértés, hogy csak úgy elengedjen a megbántott őr, és ha már Arvael-en nem tudta kitölteni, akkor muszáj volt valaki máson, így nem is hagyta, hogy csak úgy elsétáljunk.
- Szerintem nem volt szerencsés erre emlékeztetned. – súgtam vissza. – Most mi egyen? Fussunk? Én szívesen tanítanám móresre ezt a disznót, de félek, hogy neked lesz bajod belőle. – néztem kérdőn a lányra.
Persze tudtam, hogy nem kell féltenem, hiszen az előbbi példa is ezt mutatta, amitől még mindig jócskán zavarban voltam.
- Te ismered a várost. Ha most kissé lelassítom őket, akkor még el tudunk tűnni, elérjük időben a kaput?
Ha kedvező választ kapok, akkor olyan hirtelen és gyorsan fordulok meg, hogy a minket rohanva üldöző fickónak ideje sincs reagálni. A másik kettő kicsit lemaradva fut, így velük egyelőre nem kell foglalkoznom.
Nagyot taszítok Lenny-n, bár szívem szerint felszeletelném, de abból nagy baj lenne. Aztán előkapom a kardom és mikor belenézek a tágra nyalt rettegő szemébe, ahogy a földről felnéz rám, önkéntelenül elmosolyodom, aztán hirtelen végig vágok az arcán, örök nyomot hagyva, hogy emlékezzen az elfekre.
Aztán a másik kettő felé fordulok felemelt fegyverrel, akik nem olyan bátrak, mint szeretnék és inkább sarkon fordulva, erősítésért csörtetnek.
- Akkor, most fussunk! – fordulok Arvael felé.


Ha nem javasolja, hogy ezt tegyük, akkor, bár nem nagyon tetszik a dolog, a szimpla futás mellett maradok, hogy mielőbb eltűnjünk a sikátorok útvesztőjében a szemük elől.

Reménykedtem benne, hogy amellett dönt, hogy kicsit elpáholhassam a rátarti őrt, de végül inkább a futás mellett döntött és a szavai után be kellett látnom, hogy, ha tetszik, ha nem igaza van. Nem lenne szerencsés, ha bármelyik csörömpölő shelmnek baja esne, mert aztán a védtelneken töltenék ki, mint már annyiszor.
- Rendben. – válaszoltam vissza és kissé bosszúsan összeszorítottam a szám, hiszen nem szoktam ilyen sértéseket büntetlenül hagyni, de most engedelmesen loholtam a lány után, ahogy a kezemnél fogva vezetett a város útvesztőként kanyargó sikátoraiban……vakon.
Erre megint csak figyelmeztetni kellett magam, amikor láttam, hogy hirtelen megbillen és szerencse volt, hogy még mindig fogtuk egymás kezét, mert így időben tudtam azt megszorítani és egy hirtelen rántással az előre bukását megakadályozni, amitől azonban egy pillanatra összeütközött a testünk és én éreztem a kemény, kidolgozott izmokat a törékeny külső alatt.
- Szívesen. – biccentettem a köszönésére, de máris futottunk tovább. – Most már figyelmeztetlek időben, csak annyira magabiztos vagy, hogy egy időre elfelejtettem, hogy……hogy nem látsz. – mondtam neki egy kis bűnbánattal a hangomban.
Nem sok dolgom volt még így sem, mert nagyon ügyesen lavírozott, csak néha-néha kellett szólnom, vagy kissé eltérítenem, hogy ne rohanjon neki valakinek.
Az őröket már jócskán leráztuk, a páncéljuk zörgése messzire elárulta nekem a helyüket, így már nem kellett nagyon sietni.
Már éppen szólni akartam Arvael-nek, bár valószínűleg neki is olyan jó hallása volt, mint nekem, ha nem jobb, mikor már elengedve a kezem az egyik szűk utca felé vette az irányt és pár lépés után eltűnt a sarok mögött. Ha lépést akartam vele tartani nagyobbra kellett vennem a tempót és ennek következtében szépen el is rohantam mellette, igaz csak pár lépést, ami jól szórakoztatta is.
- Ez nem volt szép. – kúszott vigyor az én arcomra is, mert kezdtem megkedvelni ezt a lányt, a megismerkedésünk nem éppen jól indult kezdete ellenére is.
Most azonban érdeklődve figyeltem, ahogy légiesen könnyed mozdulatokkal mássza meg a ház falát, ott is kapaszkodóra lelve, ahol normál szemmel nézve nem volt semmi.
Mikor aztán felért és leszólt, kissé bosszúsan szisszentem fel. Hát minek néz ez engem, holmi elkényeztetett shelmnek?
Nem sokat haboztam. Nekirugaszkodtam és mivel én nem csak kitapintani tudtam a kapaszkodásra való helyeket, hanem még láttam is, röpke idő múlva már ott álltam mellette a tetőn.
- Én erdei elf vagyok kislány, nem valami lomha törpe. – morogtam a füle mellett, aztán szétnéztem, de az őröket nem láttam sehol, bár valahol messzebb még hallottam döngő lépteiket.
Kacagására azért meglepődve néztem le rá, ami mély döbbenetté változott, ahogy az apró, de kemény ökle betalált a gyomromba és hirtelen bennem szorult a levegő.
Még szerencse, hogy nem tőrt akart a bordáim közé szúrni, mert azt is simán megtehette volna, amilyen ostobán gyanútlan voltam. Ez viszont jó lecke volt és innentől kezdve, mindig úgy álltam hozzá, hogy számítottam valami váratlanra tőle.
- Arvael! Ne élj vissza a jóindulatommal, hogy lány vagy és nem szeretnék erre megfelelő választ adni. – ingattam meg komoran a fejem, mikor kifújva a levegőt kiegyenesedtem. – Az állkapcsod fájását meg csak magadnak köszönheted, te provokáltad azt a hólyagot.
Meg kell vallanom nem tudtam ezt a lányt hová tenni. Egyik pillanatban simulékony és vidám volt, a másikban megfeszült, mint az íjhúr és bezárkózott.
Nem tudtam, mi a terve, de láttam már a kaputornyot, így sejtettem, hogy az lesz a célunk. De, hogyan akarja elkerülni az őröket?
- Gondolom arra vezet az utunk. – mutattam a kiemelkedő épület felé. – Mennyi őr van ott, mire számíthatok? Vagy netán velem jössz?
Felmértem a terepet és meg sem várva, hogy mit válaszol elindultam, remélve, hogy követ, mert az áru, amit vásároltam, még nála volt.
- Ahogy a biztos idevezetésedet elnéztem, sejtem, hogy nem először jössz erre. Nincs igazam? – szóltam hozzá. – Feltételezem ki lehet kerülni, hogy őrökbe fussunk, hiszen ha innen közeledünk, senki nem mossa le rólunk, hogy rosszban sántikálunk.
Közben egészen megközelítettük a tornyot és én próbáltam kivenni, hogy hol járnak az emberek, merre is menjek tovább. Ha Arvael átvette a vezetést, nem kifogásoltam meg.
A kezem azonban a tőrömön pihent.
Ha baj nélkül átjutottunk, akkor a falon kívül a lány felé fordultam.
- Teljesítetted az ígéreted, köszönöm. – hajtottam meg a fejem felé. – Ha valaha a Bresciliai erdőben jársz, remélem összefutunk és akkor én vezetlek körbe, ahogy te tetted most. – villantottam rá hamiskásan a tekintetem.

Bár nem láthatta rajtam és más jelét sem adtam, de azért örültem, hogy velem tart, míg teljesen ki nem jutok a város falain túlra. Néha teljesen elfeledkeztem róla, hogy alig, vagy egyáltalán nem lát, hiszen olyan magabiztossággal rótta az utcákat és közlekedett a falakon, hogy senki meg nem mondta volna.
Most, hogy nagyjából tudtam mire számíthatok, ha mégis harcra kerülne a sor, már kissé nyugodtabb voltam, de azért továbbra is megtartottam Arvael-től a három lépés távolságot, hiszen egyszerűen kiszámíthatatlan volt.
Mikor megindultam a torony felé, egyszerűen megelőzött, majd olyan légi bemutatót tartott, hogy egy darabig csal leesett állal néztem és eszembe sem jutott, hogy kövessem. Egyszerűen félelmetes volt, ahogy szinte röpült egyik tetőről a másikra, a lábai alig érintették a cserepeket.
Eltelt egy kis idő, és már jó pár házzal odébb járt, mire észbe kaptam és utána indultam. Persze nem volt annyira megerőltető, de ha bekötötték volna a szemem, akkor bizony lehet neki sem mertem volna indulni.
Persze tudtam, hogy sok gyakorlással el lehet erre a szintre jutni, de a látvány így sem volt mindennapi.
Szerencsénk volt, vagy Arvael számította jól ki, hogy hol és mikor tudunk a legészrevétlenebbül átsuhanni a falon, de minden további incidens nélkül érkeztünk meg a falon túlra.
Szó nélkül vettem el a csomagot, amit eddig helyettem cipelt és akasztottam a hátamra, de mire felnéztem a lány megint a köpenyébe volt már burkolózva, amiből szinte csak az álla látszott ki.
Az, hogy mire értette a meglepetéseket, olyan rejtélyes volt, hogy nem tudtam hová tenni. Talán tényleg eljönne egyszer az erdő mélyére?
- Ma serannas, Arvael, és neked is biztonságos utat visszafelé. – hajtottam meg a fejem, kicsit meglepődve az érintésétől, hiszen eddig elég távolságtartó volt, ….öööö…..azt nem számolom ide, amikor szerepet játszott. – Örülök, hogy végül is minden jól alakult. – néztem az eltűnő alakjára, aztán én is útnak eredtem.


//Én is köszönöm, nagyon élveztem a játékot. //