Redcliffe kastély

Ismeritek azt az érzést, amikor kettőt pislogtok, és hirtelen azon a tiszteletetekre rendezett bálon találjátok magatokat, ami ellen kézzel lábbal kapálózva tiltakoztatok volna, ha szóhoz tudtok jutni a meglepetéstől? Furcsa érzés, az egyik pillanatban még ott álltam, fényes páncélomban a fogadó bizottság előtt, a következőben pedig valami furcsa, zavarba ejtően kényelmes rongyban találtam magam a vár főtermében, az ország nemessége felének társaságában. Anora királynő a legszebb ruhájába öltözött futárját küldte el, hogy az bocsánatot kérjen, amiért neki ezúttal sincs ideje jelen lenni, és el kell ismernem, nagyon jól szaval ez a követ, hisz már az első mondata után is túl tudom magam tenni mérhetetlen bánatomon, hogy nem találkozhatom a királynővel.
Helyette azonban van itt legalább fél tucat úri hölgy, kiknek férje túl korán távozott ebből a világból, vagy éppen még hajadonok, és mivel a házigazda engem dicsőítő beszéde óta görcsös szorításom jelentősen enyhült kardom markolata körül, ezért szeretnék kihasználni az alkalmat, hogy táncoljanak velem, egy ismerős, lágy dallamra, amit a muzsikusok a háttérben játszanak. Én a magam részéről inkább legendás szürke étvágyam rabigájába hajtanám fejem, és felfalnám az összes sült húst, ám az ételt egyenlőre még nem szolgálták fel, és a kifogásokból is kezdek kifogni.
~Teremtőm, csak innen menekíts ki...~
-Bocsánat, de nagyon fárasztó volt az út, talán majd a következő dalnál hölgyem. Viszont, ha gondolja, Teagon ahogy látom épp partner nélkül maradt. Bocsásson meg.
És ezzel megindulok, hogy átvágjak a tömegen, hátha találok egy kevésbé feltűnő helyet, út közben pedig biccentek Greagoir parancsnoknak, majd szembe találom magam Eamon szúrós tekintetével.
-Alistair - szól hozzám dorgálóan, és kicsit talán csalódottan - nem vagy egy kicsit öreg már ahhoz, hogy...
-Köszönöm kérdésed, de igen, azt hiszem le is fekszem mindjárt. Merre is van a vendégszobám, nehéz kiigazodni ezen a helyen?
-Tudod jól, hogy nem erre gondoltam.
-Igen... - felelem, majd a tarkómat megvakargatva élvezem a kínos csöndet, ami a muzsikusoknak köszönhetően minden csak nem csendes. - És ne értsd félre, kedves tőled, hogy semmi, még Isolde unszolása, és a saját józan eszed sem tud meggyőzni, hogy feladd ezt, de komolyan, az én helyem a Kamarások közt van, semmi kedvem letelepedni.
-Ennek ellenére, nem lehet kellemes a magány, arról nem is beszélve, hogy a trón első számú örököse vagy még mindig. Ha valami történik Anora-val...
-Akkor találunk majd egy másik majmot, aki későn döbben majd rá, milyen kényelmelen az a szék.
Eamon ekkor mély levegőt vesz, elszámol magában tízig, aztán elnézően mosolyog rám. Nagyon jól ismerem már ezt az arckifejezést, több ezer embertől láttam már életem során.
-Nos, ha más nem, legalább a lakomát várd meg, az egész faluban mindenki a nyálát csorgatja, olyan felséges az illata a húsnak, meglátod.

Nem örültem neki, hogy Nigella nem volt a faluban. Ha Redcliffe-ben jártam, mindig összefutottunk Bella tavernájában az én régi barátnőmmel, aki egyébként az arlessa szobalánya volt, de ezen az estén állítólag valami retye-rutya folyt a kastélyban, és nem tudott elszabadulni. Sejtettem, hogy azután meg jön a romok eltakarítása, úgyhogy holnap, de talán még holnapután is esélyes, hogy nem fog ráérni, én meg nem szeretek sokáig egy helyben maradni. 
-Hadd találjam ki: csak meghívóval, ugye? - néztem Bellára csalódottan a pult mögött ücsörögve, miközben a hajamból még csöpögött a víz, mert nemrég kászálódtam ki a dézsából több órányi fürdőzés után.
-Ahogy mondod - bólintott egy sörös kupát törölgetve. - Különben gondolhatod, hogy én se itt suvickolnám a koszt, hanem odabent koptatnám a cipőm talpát. Az a sok csillogás, az a sok finom úriember, azok a gyönyörű ruhák...
-Ja, micsoda baromság! - értettem egyet belekortyolva a boromba.
Ekkor azonban megütötte a fülemet egy érdekesen hangzó beszélgetés. Legalábbis a foszlányai, mivel a két illető, aki a sarokban álló asztalnál társalogtak, már tajtrészegek voltak, ráadásul a hely is elég tömött volt, de azért a lényeget így is ki tudtam venni.
-... nincs is igazság a világon! Pedig egy pillanatra már azt hittem! Már komolyan azt...
-... és akkor most vihetünk mindent vissza Denerimbe, mi? Hiába cigöltük ide... És még a kisasszonyka fog sipákolni, hogy...
-... eddig csak Orléziában... mert a taníttatása... és most végre látná, hogy kell fereldeni módra, igazából mulatni, és akkor...
-mi a rosseb az a torokgyík?
-Nem t'om. Hagyta belemászni a szájába?
-Hát nem nőtt valami nagyra, szóval akár még fordítva is történhetett.
Erre mindketten vulgáris röhögésben törtek ki, de ez sem tartott sokáig, mert hamarosan mindketten borgőzös álomba merültek. Ami engem illet, én halvány mosollyal az arcomon tettem le a pultra a kiürült poharamat.
-Mond csak, Bella. Mennyire forgatod jól a fésűt?

Még sosem voltam bálon. Amikor Denerim volt az otthonom, nyomorban éltem, úgyhogy ilyesmiről még csak nem is álmodozhattam, később pedig a Torony fogja voltam, azóta meg folyamatosan úton vagyok üldöztetésben, bujdosásban, az izgat a legkevésbé, hogy bejutok-e egy ilyen pazarló, irritáló emberekkel teletömött, bálnak csúfolt felhajtásba, ahol úgyis a puszta kezemmel akarnék megfojtani minden kedves jelenlévőt. 
A betegsége miatt távol maradt úri kisasszonyka szolgái mélyen aludtak, hangosan hortyogva, hogy az akármilyen dialektusban is egyértelműen utalt rá, hogy szabad a vásár. A szobájukban lévőládából előhalásztam az úrnőjük ruháját, ami egész jól illet rám, bár derékban egy kicsit nagy volt, viszont azt az övvel el lehetett rejteni, ahogy a fülemet is a hajammal, ami Bella sikeresen összetűzött állítólag nagyon divatos kontyba, de pár tincset kiengedve hagyott, hogy takarják az árulkodó jelet, hogy mennyire nem vagyok ember.
-Aztán ne felejtsd el - emlékeztetett, miközben segített kisurranni a hátsó ajtón. - Minden részletet hallani akarok. És ha valami gazdag, jóképű férfi feleséget keres, küld el hozzám.
-Úgy lesz. És kösz a segítséget.
Meghívó ellenében be kellett engedniük, bár csodálkoztak rajta, hogy kísérő nélkül jöttem.
-Szórakozni jöttem, nem azért, hogy pórázon vezessenek, mint egy engedetlen kutyát - jelentettem ki, mire vigyorogva félreálltak az útból, és jó szórakozást kívántak.
Nem mondom, azért elállt a lélegzetem a pompa láttán, ami odabent fogadott, hiszen annyi gyertyát gyújtottak, hogy szinte nappali fényben fürdött az egész terem, az asztalok roskadásig voltak pakolva olyan ínycsiklandozó ételekkel, amiknek csupán a látványától akkor is megéheztem volna, ha a nagy sietségben nem hagytam volna ki a vacsorát. Rengetegen voltak, és csupán egyetlen pár kesztyű árából az elf negyed egy évig kényelmesen élhetett volna. Senki sem hangoskodott, de a nagy létszám miatt ez is elég volt a hangzavarhoz, de még ez sem tudta elnyomni a zenekar játékát, ami bár kimondottan tetszett, már annyira hozzászoktam a csendes, csodás magányban töltött élethez, hogy kicsit azért zavart. Reméltem hát, hogy Nigella valami csendes helyen ténykedik.
El is indultam a keresésére, bár nem volt könnyű dolgom, mert még a nők is jó egy fejjel magasabbak voltak nálam, így mindenki eltakarta a kilátást. Próbáltam hát inkább a fal mellett haladni, ott viszonylag kevesebben voltak. 
-Ó, bocsánat - szisszentem fel, amikor a nagy nézelődésben véletlenül nekiütköztem egy vendégnek. Ahogy azonban ráemeltem a tekintetemet, még a tettetett udvariasság is eltűnt róla. - Hát ilyen az egész világon nincs - csóváltam lassú mozdulattal a fejemet, ahogy felismertem az illetőt. - Mi a fenét keresel itt? Ezzel múlatja az időt a kamarás parancsnok, az ország védelmezője? Hála a Teremtőnek, máris nyugodtabban alszom! 
A mellette álló idősebb, szakállas férfi nyilvánvalóan nem hallotta, mit mondtam, mert épp egy feszes kontyú nővel folytatott élénk beszélgetést. Így aztán feltűnés nélkül tudtam elkapni Alistair könyökét, hogy lejjebb húzzam magamhoz.
-Ha lebuktatsz, lassan és fájdalmasan foglak darabokra tépni, felség - szűrtem a fogaim közt a szót.

Közben Eamon mellett felbukkan a "kedves" felesége Isolde, én pedig úgy érzem, talán itt az ideje lelépni innen, jelenleg ugyanis csak a templárius parancsnok társaságában álló Irving feszeng jobban nálam, és nem szeretném megvárni, amíg az én javamra billen a mérleg. Nem tettszik a hosszú susmus vendéglátóm és felesége között, nem tudom miről beszélnek, de biztos vagyok benne, hogy számomra ennek nem lesz jó vége. Közben a hangzavarban felfigyelek arra, hogy valaki közeledik felém hátulról, de mivel ez nem egy éjfattyakkal teli barlang, nem tulajdonítok neki túl nagy jelentőséget addig a kritikus pillanatig, amíg belém nem jön az illető. Ekkor már hátra fordulok, hogy lássam, ki az, akinek elkerülte a figyelmét a sok cipekedésről lassan már hegyomlásra emlékeztető testem.
-Igazán semmi ba... - fogadnám el bocsánatkérését, ám több okból is elakad a szavam. Dekoratív zöld báli ruhája különösebben nem kelti fel az érdeklődésem, hisz sosem voltam oda a pompáért, ám az arc, ami hozzá tartozik elég ahhoz, hogy elfehéredjek.
-Én mit keresek itt??? - Vágom rá suttogva, és kicsit hadarva. - Te hogy voltál képes beosonni annak az Arl-nak a várába, akit megmérgezett egy szökött vérmágus, a faluját pedig kis híján elpusztította egy szörnyszülött démoni serege, ráadásul aznap éjjel, amikor itt tanyázik a fél templár banda, és a volt tanáraid is? Mégis mi ütött beléd és mi ez....rajtad...
Valamiért most, hogy tudom, ki hordja ezt a ruhát, a következő pillantásra már arcom újra vörös színt ölt magára. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy ezzel az öltözékkel akar bosszút állni rajtam véletlen meztelenkedésemért, és ha így lenne, nagyon hatásos lenne, csakhogy meglepte a jelenlétem, szóval nem tudom, lehet csak jól akart kinézni....
-És nem mulatok...
Aztán közelebb húz magához, és megfenyeget. Ezt már egészen megszoktam tőle, viszont aztán ÚGY szólít, és ettől ha nem is forr fel az agyvizem, de azért annyiban sem hagyhatom a dolgot. Másik kezemmel megragadom a könyökömet fogó csuklóját, és épp csak egy kicsit szorítok rajta, hogy levegyem magamról, miközben válaszolok:
-Ha még egyszer felségnek nevezel, a lebukás lesz a legkisebb bajod, tündérke. - Sziszegem a tőlem telhető legfenyegetőbb hangon, aztán finoman hátrébb lépek tőle. Kicsit sértőnek érzem, hogy komolyan azt hiszi, lebuktatnám, mintha ez lett volna az ördögi tervem egész idő alatt. Becsalom a kastélyba, aztán lesz nagy baj! Teremtőm!
-A helyedben lelépnék, mielőtt valaki más is kiszúrja, hogy itt vagy.

Ahogy elnéztem Alistair feldúlt arcát, ahogy pánikolva sorolta az itt leselkedő veszélyeket, amelyek miatt meggondolatlanság volt idejönni, nem tehettem róla, elnéző mosollyal paskoltam meg a vállát.
-Ne aggódj, ha valamelyikük bántani akarna, megvédenélek. Na jó... nem bátorítanám őket - pontosítottam az igazság kedvéért, mert még nem ismertem olyan régóta, hogy ne kívánjam a halálát. 
Persze volt annak értelme, amit mondott bőven, ezzel tisztában voltam, de hát épp elég veszéllyel kellett már szembenéznem ahhoz, hogy ne legyen olyan könnyű rám ijeszteni. Legalábbis tudjak rajta uralkodni. Nem mondom, furcsa volt azokat a mágusokat látni itt, akikkel évekkel ezelőtt együtt éltem, tanultam, együtt utáltuk a templárokat, akik közül most szintén sokan megjelentek. A jó öreg Irving. Talán nem bánná, ha odamennék hozzá, hogy váltsunk pár szót, elvégre mindig is bölcs és belátó mágus volt, biztos nem akadna fenn olyan kis apróságon, mint a szökésem.
~Nem, Melira, térj észhez! Nem lenne más választása, mint a templárok kezére adni. Talán ha egyedül találkoztatok volna, de hát még az sem biztos. Mindig is annyira kötelességtudó volt."
-Tündérke? - vigyorodtam el pimaszul. - Minimum angyalka, vagy teremtőcske. Úgyhogy aztán végképp... Hé! Itt vagyok fent!
Tudtam, hogy a ruhám kissé kihívó volt, de itt minden ruha az volt, úgyhogy nem tűntem ki nagyon a tömegből. Arról nem is beszélve, hogy nem is válogathattam, mivel csak ez az egy báli ruha volt a tulajdonos ládájában. Mindenesetre jobban örültem volna neki, ha Alistair a szemembe néz, ha már muszáj elviselnem a társaságát.
-Ne félj, le is lépek, amint megtaláltam a barátnőmet - legyintettem ismét a tömeg felé fordulva, de csalódottan kellett konstatálnom, hogy továbbra sem látom sehol. 
-Nahát, Alistairnek végre rendes társasága akadt - hangzott fel egy kedélyes hang mellőlünk.
A szakállas férfi volt, aki nem is fecsérelte tovább a szót, hanem finoman, de erélyesen Alistair karjaiba taszított, őt pedig egy jól irányzott mozdulattal a táncolók közé penderítette. Velem együtt.
-Használja ki a fiatalságát, felség - kiáltotta még utána mosolyogva, és akármilyen kedvesnek is tűnt, ezért az aljas tettéért karóba tudtam volna húzni. 
A táncolókat pedig, hozzá hasonlóan, nem érdekelte, hogy mi mit akarunk (mondjuk az, hogy Alistair mit akar, engem sem érdekelt), úgyhogy meg sem próbáltak kikerülni minket. 
-Nem tudok táncolni - vallottam be kissé megszeppenve, mert máris elvágtak minket a faltól, ahol nyugtunk lett volna. Így is két kézzel kellett Alistairbe kapaszkodnom, mivel ő sokkal masszívabb volt, úgyhogy bár őt is jócskán sodorták magukkal, legalább nem kellett attól félnie, hogy orra bukik.

-Nagyon helyes...hogy mi? - Kérdem megrökönyödve, pedig lássuk be, ez klasszikus Melira beszólás volt, amire igazán számíthattam volna...de nem számítottam...
-Megtennéd, hogy nem taperolsz folyton? Meg fognak bámulni, és akkor neked annyi. És igen, tündérke, sokkal jobban illik hozzád, mint a másik kettő, pont olyan apró vagy, és irritáló, meg a szemeid is éppen úgy csillognak!
Mondjuk, amikor felhívja rá a figyelmem, hogy akkor akár a szemeibe is nézhetnék...teremtőm, ez nem nyugszik, amíg nem kapok lángra? Nos, valaki úgy tűnik egyetért vele abban, hogy ez egy remek ötlet, hisz mielőtt kettőt pislanthatnék, a karjaimban találom őt, magunkat pedig a táncparketten. Teagan! Biztosan ő volt az az aljas, aki ezt tette velem, hisz ő vigyorog rám épp Eamon mellett. Remek, egyre többen néznek minket, vagyis "szívem hölgye", az az irritáló kis gonosztevő mindjárt le fog bukni. Nem tudom ettől a gondolattól hogy jutottam el odáig, hogy ezt nem hagyhatom, de legnagyobb a meglepetésemre a következő szavak hagyták el az ajkaim:
-Nem lesz semmi baj, csak kapaszkodj.
Azt inkább nem kötöm az orrára, hogy ami az én tánctudásomat illeti, jobb lenne, ha inkább egy ogrét érnék fel, hisz az a szörnyeteg megpróbálna felfalni, így abszolút megérdemelné azt, hogy széttapossam a lábait. Na mindegy, hátha most jobban sikerül. Egyik kezemmel szorosan magamhoz ölegem karcsú derekánál fogva, másik kezemmel pedig lefejtem a vállamról a balját, és ujjaim az ő ujjai közé csúsztatom, mert ezt látom a szomszédos pároktól is. Eleinte csak arra összpontosítok, hogy ne tapossa szét a lábait, de később - nem tudom mi üt belém - egészen felbátorodok, és úgy megpörgetem Melira-t, hogy csak úgy fodrozódik a szoknyája. Aztán persze újra szorosan magamhoz ölelem, és a többieket finoman arrébb tuszkolva indulok meg vele együtt az ételtől roskadozó asztalok felé.
-Ne aggódj, egész tűrhetően csinálod - próbálom bátorítani, de aztán a következő pillanatban a kezem felsiklik a derekáról a tarkójára, és arcát a mellkasomnak nyomom, mintha nagyon szorosan ölelném.
-Ajjajj...már a templárok is minket néznek. Meg úgy mindenki...
~Szegény ártatlan Alistair végre hozzáért egy nőhöz, istenem, ez mekkora szaftos pletyka! Apropó szaft, hol van már az a kaja?~
Közben az egyik ifjú Templárius lovag már meg is indul felénk, és a zeneszám végén bizalmasan megkocogtatja a vállam.
-Bocsásson meg parancsnok. Felkérhetném az ifjú hölgyet a következő táncra?
A beszólásai után legszívesebben zsigerből vágnám rá, hogy tessék vigyed, és dobnám az ölébe, de helyette inkább kérdőn nézek a lányra.

-Nem taperollak - löktem el a könyökét. - Csak olyan magasan vagy, hogy kiabálnom kéne, hogy meghalljad, amit mondok. Te vagy abnormálisan nagy, nem én apró, világos? Nem semmi önbizalommal áldott meg a Teremtő, de hidd el, nem tartozom azok közé a libák közé, akik elalélnak, ha csak feléjük nézel, a mosolyodra meg már a kelengyéjüket is elkezdik válogatni - mutattam a hátam mögé megvetően, ahol persze még mindig egymást túlharsogva sóhajtoztak a hajadonok Alistair felé.
A táncparketten aztán felgyorsultak az események. Azt hittem Alistair elordítja majd magát, hogy a legújabb rendelet értelmében tilos a tánc, ahol ő tartózkodik, esetleg fegyverbe szólít mindenki, mert épp most kopogott be egy vezérdémon, úgyhogy a mulatságot sajnos el kell halasztani. Ehelyett képes volt tényleg leállni velem táncikálni. Már ha azt az idétlen vonaglást, táncnak lehet nevezni, ami közben a lábam alig érte a földet, mert lényegében lobogtam utána, amerre rángatott magával. A leeséstől nem kellett félnem, mert olyan erősen szorított magához, hogy szinte felesleges is volt kapaszkodnom, bár azért egy pillanatra sem eresztettem el a vállát, amit ujjgörcsig szorítottam, és még azon is túl. Legalábbis, amíg arrébb nem penderít, méghozzá egy egészen alávaló kézmozdulattal, amitől én úgy érzem magam, mint egy felhúzott búgócsiga egy hurrikán belsejében. Mielőtt azonban még hasra vágódhattam volna, megint a karjai közé rántott, én pedig hiába nyújtózkodtam lábammal a padló felé, de legalább már nem kellett attól félnem, hogy feltörli velem a padlót. 
Csak attól, hogy tényleg kiprovokálja, hogy vérfürdőt rendezek.
-Mmmmi a hmmmméppp mmmminnnálsz? - hümmögtem a mellkasába, ahova az arcomat szorította, hogy levegőt is alig kaptam. 
Magyarázatára aztán leesett, hogy végül is valami kedveset tett, de attól még arrébb fészkelődtem, mert a levegőhiány már kezdett igencsak zavaró tényezővé válni. Mondjuk nem annyira, mint a megjelenő templar, akit valahogy nem hatott meg, hogy Alistair lényegében egy kispárnát lóbált végig a táncparketten, ő is ki akarta próbálni. Egyrészt legszívesebben elküldtem volna melegebb éghajlatokra, mert semmi kedvem nem volt, hogy már megint ide-oda rángassanak, arról nem is beszélve, hogy mégiscsak egy templar volt, másrészt viszont talán elterelte volna rólam az esetlegesen felmerült gyanúkat, ha azt látják, hogy nem félek a templaroktól. 
-Természetesen, az ifjú hölgy szívesen táncolna Önnel - feleltem nyájas mosollyal felé nyújtva Alistair kezét.
Először meghökkenten nézett rá, aztán rám, aztán megint rá, és megint rám, de aztán hangosan felkacagott, amivel ugyan magára vonta pár közelebb álló, esetleg táncoló kíváncsi pillantását, nem okozott túl nagy zűrt a jókedvével.
-És amennyiben én a másik ifjú hölggyel szeretnék táncolni? - mosolygott rám, amit szívesen letöröltem volna a képéről, ha már templar, de persze nem tehettem.
-Nos, ami azt illeti... szívesen... de... Ó, vacsora! De kár!
Nagy szerencsém volt, hogy meghozták a csillogó tálcákon a sült malacokat, madarakat, krumplihalmokat, meg a többi finomságot, ami egyértelművé tette, hogy amiket eddig láttam, azok csak rágcsálnivalók voltak.
-Hát rendben van, de utána, ugye, megtisztel egy tánccal? - forszírozta továbbra is mosolyogva.
-Hogyne, feltétlenül - bólintottam könnyedén. - Hacsak nem szakad be addig merő véletlenségből a mennyezet.
Halkan nevetgélve vonult el egy másik asztalhoz, úgyhogy még egy darabig megszabadulhattam tőle. Nekem Alistair mellett húzott ki egy széket az egyik arra rohangáló szolgáló, aki nyilván úgy hitte, hogy hozzá tartozom, ha már együtt roptuk, és többet diskuráltunk egymással, mint mással. Sajnos kénytelen voltam elfogadni, ugyanis mindenki leült, úgyhogy feltűnő lett volna, ha elcsámborogtam volna. 
-Mennyit kérsz azért, hogy kimenekíts innen? - suttogtam oda Alistairnek diszkréten. - Csak Nigellat akarom megtalálni, és már itt sem vagyok. Nem akartam belekeveredni ebbe az úri cirkuszba.

Szívesen a képébe vágnám, hogy az ő önbizalma egy hordónyi Sárkánycsúcs-i hatputtonyos ajándéka lehetett, ha tényleg képes volt az én fejemhez vágni, hogy rengeteg az önbizalmam, ám mielőtt megtehetném, elakad a szavam, és hitetlenkedve nézek át a válla fölött.
-Ó, ők...francba...
Egyszerre megint visszatért az ismerős érzés, hogy innen én is szabadulni szeretnék, mielőtt kigyulladok. Komolyan, üde változatosság volt, hogy Melira elterelte róla a figyelmem eddig, és csak ő bosszantott. Furcsamód a táncparkettre kerülve kezdtem kissé jól érezni magam, amíg el tudtam feled, hogy most majd minden szempár minket bámul, és még a karjaimban fogvatartott lány méltatlankodása is mosolyt csal az arcomra.
-Ne félj tündérkém, nemsokára vége van.
Mondjuk ez igaz is, a dal a végéhez közeledett, és most rajtam volt a sor, hogy kellemetlenül érezzem magam, amiért a csaj újfent megpróbálja megöletni magát egy templár által.
-Ne is törődj vele Gil, neki már csak ilyen sajátságos a humora - szólok közbe, aztán amikor a lovag felnevet, vetek egy játékosan mérges pillantást a még mindig a karjaimban tartott nőre, akit nem szívesen engednék el, mert annyira még nem bízom benne...
-Háhh...a mennyezet...
~Nincs akkora szerencsénk...~
Aztán végre megérkezik a vacsora, én pedig már meg sem lepődök azon, hogy kit ültetnek mellém.
-Na jó, ez tettszett - ismerem el vigyorogva - ránk szakad a mennyezet...és nem is sejti, hogy te...ó, kiszabadulni innen? Nézd, ha már eddig megúsztad, a desszertig szerintem mindenképpen maradj. Állítólag Orlais legjobb cukrászát hozatták ide, bár ha oda utaznék, én is azt híresztelném magamról, hogy én vagyok Ferelden legjobb táncosa...
Azért megfontolandó a kérdés, mennyit kérek azért, hogy kijuttassam innen őt? Furcsa, mert kifejezetten örülnék, ha maradna, hisz egész jól távol tartja a többi hölgyet, és mivel ő az egyetlen hajadon itt, aki nem akar a feleségem lenni, egészen elviselhető a társasága.
-Nigella? Teremtőm, csak nem zárták a kazamatákba vagy ilyesmi? Várjunk, ő az egyik szobalány igaz? Nem ért volna rá másnap reggel, vagy mondjuk, nem is tudom, írhattál volna neki levelet. Na mindegy...
Ezzel magam elé teszem az egyik almát majszoló sült malackát némi krumplival, mielőtt azonban rávetném magam, Melira felé fordulok:
-Hölgyem? Vegyél amit csak szeretnél, nem fogod megbánni.

-Sajátságos humor - ismételtem rosszallóan, mikor a templar végre magunkra hagyott minket. - Most tényleg azért mentegetőztél, mert nem vagyok papagáj, hanem vannak önálló gondolataim? Ez ám az igényes társaság, büszkék lehettek magatokra.
Vigyorára azonban, amivel a mennyezetes megjegyzésemet honorálta, halványan én is elmosolyodtam, de azért sikeresen kellőképpen unottan vontam meg a vállam.
-Csak egy ötlet volt. Ha kell, az egész várat lángba borítom. De nem ezért jöttem ide, úgyhogy kis szerencsével ezt talán elkerülhetem. Légy jó fiú, és ne provokáld ki, hogy gyújtósnak használjalak. 
Arra, hogy képes lett volna kiejteni a száján, hogy ő Ferelden legjobb táncosa, gúnyosan prüszköltem fel. Már az ötlet is nevetséges volt, hiszen egy ogre is kecsesebben forgatna egy kétkezes pallost, mint ahogy ő ráncigált engem az előbb ide-oda. De nem tettem rá megjegyzést, nehogy a végén még könnyekben törjön ki. 
-Hát nagyon ajánlom, hogy nem zárták sehova - morogtam, gyanakodva körbesandítva a társaságon, hogy vajon ki tudnám-e nézni bárkiből is ezt az aljasságot, de aztán rájöttem, hogy igazából bárkiből gond nélkül, hiszen mind ember volt, ráadásul szinte valamennyien nemesek, ami csak még tovább rontotta a képet. - De igen, szobalány, és régi ismerősöm. De nem szándékoztam olyan sokáig maradni, amíg a bál, meg utána a nagytakarítás is véget ér, úgyhogy gondoltam, ma beugrom, holnap pedig már indulok is tovább a... De miért mondom én el ezt neked? - kaptam észbe, és morcosan elfordultam tőle. - Semmi közöd hozzá.
Kínálására oda sem nézve kaptam ki az almát a malac szájából, és két falatra megettem. Nem vagyok különösebben nagy étkű, de már ez a kis darab gyümölcs is átvette valamennyire a sült hús ízét, és ritkán jutok ilyen minőségi telekhez, úgyhogy a továbbiakban mindenből ettem egy kicsit. Nem ettem degeszre magam, de azért, amit lehetett megkóstoltam. Ha pedig Alistair vagy bárki más megpróbált megszólítani, türelmetlenül leintettem.
-Nincs duma! Eszem.
A desszert után (és igazat kellett adnom Alistairnek, tényleg fenséges volt), azonban már ideje lett volna felállnom, elvégre nem ezért jöttem. A többség úgyis elpilledve terpeszkedett a helyén, és tele hassal cseverészett az asztal társaival, úgyhogy mondhatni tökéletes időzítés volt. 
-Hova siet, hölgyem? - nézett rám Gil, aki három székkel odébb ült. - Csak nem szökni próbál? Ne felejtse, hogy tartozik nekem egy tánccal.
-Nem felejtettem el, de még úgysem fogunk táncolni, felteszem maga is majd kipukkan - ütögettem meg a vállát. - De fáj a fejem, úgyhogy kimennék egy kicsit friss levegőt szívni.
-Óhajtja, hogy elkísérjem?
-Miért, van magánál valami fájdalomcsillapító főzet?
-Nos, nem, de...
-Akkor nem sok hasznát venném. 
Azzal értetlen hápogásával mit sem törődve kifelé vettem az utat. Fogalmam sem volt, merre kell mennem, de innen csak egyfelé lehetett kimenni, úgyhogy azt senki sem tudhatta, hogy valóban a kertbe tartok, vagy a kastély egyéb területeire. 
-Na, most merre? - mormoltam, amikor egy díszpáncélokkal körbevett kisebb előcsarnokszerűségben találtam magam. Két ajtó zárva volt, és bár volt ott egy lépcső is, nem voltam biztos benne, hogy nekem arra kell mennem. Viszont lépteket hallottam közeledni, úgyhogy gyorsan döntenem kellett.

-Nem, azért mentegetőztem, hogy felém nézzen és ne ide - válaszolok, és ekkor jobb kezemmel megsimogatom valamivel az arca fölött, hogy a haja újra eltakarja azt az apró, hegyes kis dolgot, ami kikandikálna rejtekéből. Gondolom tánc közben próbált szabadulni, mikor megpörgettem. Kíváncsi vagyok, vajon így is tettszene-e új lovagjának.
-Gyújtósnak engem? Kérlek, én... - ekkor viszont gyanakodva tekintek le magamra, és a selyemből készült ingemre, ami sajnos bárhogy nézem, nem a páncélom.
-Na jó, most nem lenne olyan nehéz dolgod, de szerintem így is meg tudnálak lepni.
Oké, nem tudom mi ütött belénk, de most meg én mosolygom azon, ahogy ő mosolyog az én megjegyzésemen, pedig a bort még ki sem hozták. Ó, itt van! Na, akkor semmi probléma! Elé is teszem az egyik ezüstkupát, majd felé emelem a sajátom, hogy koccintsak vele.
-Nos, akkor arra, hogy mindketten kiszökjünk innen a nagytakarítás előtt.
Többet nem szólok hozzá, teli szájjal úgysem értené amit mondok, és valamiért az utóbbi években hihetetlenül megnőtt az étvágyam. Nem mondom, hogy mindig éhes vagyok, de ha ételt raknak elém, akkor aztán kő kövön nem marad! Szinte könyékig járok szegény malackában, ki gyorsan karcsúsodik, és végül csak a csontjai maradnak a tálamon, de még a burgonyából sem marad egyetlen szem sem. "Csipegetek" még innen onnan, többek szörnyülködésére, és amikor kihozzák a tortát, azok akik nem ismernek elhűlve látják, hogy bizony fér még belém, bőven.
-Megeszed azt még? - Kérdem a másik oldalamon ülő vendéget, ki már rég óta eltolta magától az egyik tányérját, aztán le is csapok a finomságra. Sajnos ez azzal jár, hogy közben szem elől tévesztem az irritáló elf mágust, és ötletem sincs, hova tűnhetett. Kijárat persze csak egy van, és Gil szomorú arcából ítélve arra mehetett a lány, ám mielőtt még utána mehetnék, Alfstanna Bán lép hozzám, és erős ujjaival megszorítja a karom.
-Alistair! Végre sikerült elkapnom téged egymagad.
Ebből a szorításból félek nem lesz olyan könnyű kiszabadulni, igaz vele legalább lenne közös témánk is a hajadon lányokkal ellentétben. Kár, hogy ehelyett arra koncentrálok, hogy mégis hová lett kotnyeleskedő társam, és persze már Gil-t sem látom sehol.
-Remélem te vagy olyan puhány, mint a többiek itt, és tele hassal sem lesz belőled lekvár. Na gyere.
A mosolya elragadó, akár egy napot eltakaró nyílzápor, és olyan erővel ránt magával, hogy képtelen lennék ellenkezni. Amíg mi a táncparketten ropjuk, szemeimmel folyamatosan az a kettő után kutatok, de egyenlőre nem járok sikerrel, igaz a falakon nem látok át, így esélyem sincs.

Gil persze jól sejtem merre tart, így ha Melira nem tűnik el előle de gyorsan, hamarosan rá is talál az elf lányra, ami hosszú távon biztos nem tenne jót egyiküknek sem.

-Eltévedt?
Ahogy megpördültem a tengelyem körül, már tudtam, hogy túl késő. Sajnos a padlóra terített szőnyegek nagyban tompítják a közeledő léptek neszét, így nem olyan könnyű belőni, hogy vajon hol is tart az errefelé settenkedő lovag, akit a hátam közepére sem kívántam, de mit vot mit tenni, szembe kellett vele nézni. 
-Úgy valahogy - bólintottam, és még csak nem is kellett hazudnom vagy megjátszanom a gondterheltséget.
-A kert erre van - mutatta az utat Gil templar, és udvariasan nyújtotta a karját.
Valahogy meg kellett tőle szabadulnom, már csak azért is, mert a lépcső tetején meghallottam Nigella hangját, amint valami gyertyatartókról kérdezősködött. Semmi kedvem nem volt újra kezdeni a keresését, ha végre Gil kiandalogta magát, és én is halálra untam magam. 
-Nagyon kedves, de azt hiszem, jobb szeretnék most egy kicsit egyedül lenni.
-Hölgyem, a Teremtőre esküszöm, a becsületemben megbízhat. Tisztességes szándék vezérel, csupán nem szeretném, ha egy fiatal hölgy egyedül legyen egy bálon.
-Igen, ő is ilyesmivel kezdte.
-Kicsoda?
Jelentőségteljes pillantást vetettem rá, ami rögtön célba is ért.
-A parancsnok? Tiszteletlen volt Önnel?
-Mondhatjuk így is. Tudja, amennyire megnyugtató, hogy ilyen jó kardforgató, annyira kellemetlen tud lenni, amikor a keze nem kívánatos helyeken fürgék.
Elsötétült ábrázattal csikorgatta a fogát, majd óvatosan megszorította a kezem.
-Maradjon itt. Majd én intézkedem.
-Ugyan, hagyja csak. Mégiscsak ő a parancsnok.
-Parancsnok vagy sem, vannak dolgok, amik nem maradhatnak megtorlás nélkül.
És már el is viharzott. Én pedig vigyorogva, amiért két legyet intéztem el egy csapásra felsiettem a lépcsőn, ahol bele is botlottam Nigellába, aki először nem ismert meg (Elismerésem, Bella!), de aztán annál lelkesebben vonszolt be az egyik szobába, hogy jól kibeszélgessük magunkat. Nem is gondoltam arra, mi történhet mindeközben odalent, mert nem is érdekelt. A lényeg, hogy Gil végre leakadt rólam, Alistairnek is szerezhettem pár kényelmetlen percet, és talán le is köti annyira a lent lévők figyelmét, hogy mással ne érjenek rá foglalkozni. Nem mintha bármi gyanúsat is tettem volna, de azért mégiscsak, ebben a helyzetben mindenképpen előnyömre szolgált, ha valaki más volt a figyelem középpontjában.

Meg sem lepődök rajta, hogy Alfstanna arra törekszik, hogy ő vezessen a táncban, elvégre nem véletlenül ő lett bán, annak ellenére, hogy volt egy bátyja is. Vagy öccse? Minden esetre ha nem mardosna az aggodalom, talán még jól is érezném magam vele, hisz tényleg elragadó személyiség, de sajnos nem tudok erre koncentrálni most. Na persze nem Melira testi épségéért aggódom, hogy is ne! Csupán arról van szó, hogy félek tényleg képes, és felgyújtja a kastélyt, őrült szökött mágusból pedig volt része ennek a falunak bőven.
-Valami baj van? - Kérdi táncpartnerem aggódva, mire én megrázom a fejem, anélkül, hogy ránéznék. Persze a nők nem arról híresek, hogy annyiban hagynának bármit, így egy pillanattal később már az állam körül érzem erős ujjait, amik az ő arca felé fordítják a fejem.
-Olyan gondterheltnek tűnsz, biztos minden rendben?
~Mi a szösz? Esküdni mernék, hogy évek óta kebelbarátok vagyunk, pedig az igazság az, hogy alig ismerem...ezek szerint ő gyorsabban kiismert engem...~
-Tényleg minden rendben csak...
Ekkor valaki a nevem ordítja a kijárat felől, és egyszerre a megdöbbent, és kíváncsi tömeg félresodródik az útjából, helyet adva neki, és nekem is gondolom a terem közepén. Szegény Gil feje olyan vörös, és akkorára duzzadt, hogy félek ott tárolja Melira-t, aki épp szökni próbál a lángjaival, vagy ami még rosszabb, rájött a turpisságra, és most valamiért engem okol ezért.
-...itt folytatjuk, csak egy perc - fejezem be a mondatot, és ellépek Alfstanna-tól, hogy Gil elé álljak. rég óta ismerem őt, igaz nem sűrűn találkoztunk az elmúlt években, ám a templárius képzésen ő volt az egyike azoknak a nemeseknek, kik fogtak már fegyvert az előtt, hogy oda kerültek, és szíves örömest volt az edzőpartnerem. Mondhatom, szörnyű volt.
-Mi történt Gil?
-Tudod te azt nagyon jól!
Itt nyelek egy nagyot, hisz azt hiszem, tényleg nagyon jól tudom.
-Nézd, meg tudom magyarázni...
-Semmi szükség magyarázatra - kiáltja, és kivont kardját rám szegezi. - Eljöttem, hogy megvédjem a hölgy becsületét.
Na itt majdnem csuklani kezdek a meglepetéstől. Ahhoz biztos nem elég bátor, hogy Alfstanna becsületéért harcoljon, azt megtenné ő magának is, Anora pedig úgy tesz, mintha nem léteznék amikor sértegetem, így nem maradt más mint...Melira? Na igen, valószínűleg ő az...
-Te most párbajra hívsz engem?
Nincs felelet, csak továbbra is rám szegezi a pengét jó 10 lépés távolságból.
-És mond, hogy hívják e hölgyet, kinek becsületéért megverekszünk?
Nem felel, de látszik az arcán, hogy ezt talán tényleg nem ártott volna megkérdeznie előtte. A tömeg viszont türelmetlen, ezért a kardomért nyúlok, kihúzom azt hüvelyéből, majd az egyik szolgáló kezébe nyomom.
-Fogd ezt meg kérlek, rögtön jövök érte. Nem szeretném, ha valaki megsérülne.
Ezt a sértést már nem hagyhatja annyiban, és a teremtő minden haragjával lesújt rám, ám én egy laza kézmozdulattal kivédem a felém száguldó fehér csapást, mi semmivé foszlik.
-Én is templár vagyok emlékszel?
Ekkor már végképp ideges rám, amiért nem veszem őt komolyan, és kardjával a feje fölött szalad felém, hogy ketté szeljen, aztán amikor elkapom a csuklóit, majd olyat rúgok a gyomrába, hogy csillagokat lát tőle, kicsavarom a fegyvert a kezéből, és hagyom összeesni.
-Tévedésben vagy barátom - szólok hozzá gyengéden, alig titkolva mekkora elégtétel nekem ez a jelenet.
-De nem haragszom. Kérlek állj fel, és mond meg nekem, merre találom e hölgyet, ki oly rútul rászedett téged, és cserébe megbocsájtom ezt a jelenetet.
Ahogy ott szenved a padlón, kezdek kételkedni benne, hogy tényleg a hasát találtam el, bár elég erőset tudok rúgni, szóval ki tudja. Minden esetre a kardját kicserélem a szolga kezében lévő sajátomra, és megindulok, hogy végre felkutassam azt a pokoli tündérkét. Mivel a szolgák nekem azonnal elmondják, merre találom Nigella-t, nincs nehéz dolgom.

-Te álnok nőszemély! - Kiáltok r, mikor megtalálom őket kettesben.
-Miattad egy szerencsétlen hülye nemes karddal támadott meg egy fegyvertelen embert, és vesztett, most pedig a padlón fekszik, és bömböl mint egy csecsemő, szerinted ez vicces?
Itt megállok egy kicsit, oldalra fordítom a fejem, hogy álcázzam a kitörő kuncogásomat, aztán visszafordulok a nő felé.
-Na jó, egy kicsit tényleg vicces. Sosem kedveltem azt a felfuvalkodott hólyagot, viszont most már el kell tűnnünk innen, mielőtt még...
-Hogy is ne! - Szól közbe Alfstanna, aki ebben a pillanatban érkezik meg. - Még tartozol nekem egy tánccal, és őt is bemutathatnád végre.
Ez után alaposan végigméri a meglepően elegáns elf leányzót, majd kérdőn néz rám.
-Ti ketten...csak nem...?

-Megérdemelted. És nem kicsit volt vicces, különben eszembe sem jutott volna - vigyorodtam el én is. - Csak azt sajnálom, hogy nem láthattam. Meg hogy nem ölted meg, de hát te csak a warden parancsnok vagy, hogy is várhatná el tőled bárki is, hogy végezni tudj egyetlen szál emberrel?
Nigella már nem fogadta ilyen jól, ahogy Alistair berobbant a szobába. Sikkantva pattant fel a székről, amin eddig ült, és több lépést hátrált tőle. Így is alig tudtam rávenni, hogy szusszanjon egyet, üljön csak le, hiába tilos, senki nem fogja ezért a fejét venni, és még így is csak a lehető legkényelmetlenebb ülőkére tudta rávenni magát, erre most jön ez a mamlasz, és tönkretesz mindent. Miért lennék meglepve?
-Bocsánat, uram - hajlongott remegő hangon, és olyan alázatos bűntudattal, hogy majd' kifordult a belem. - Épp csak egy pillanatra ültem le, de mindent elvégeztem, amit rám bíztak. Megyek is vissza takarítani. Nagyon kérem, ne jelentse az úrnőmnek.Nem akarom, hogy megbüntessen, és kell is ez a munka, máskülönben az utcára kerülnék. Kérem, mit tegyek, hogy ne áruljon el? Esetleg... tudom, hogy megy ez, más férfiak, ilyenkor...
-Nigella! - szóltam rá erélyesen, és bár tőlem nem félt, most ijedten rezzent össze. - Ezt meg ne halljam még egyszer! Szerintem most inkább menj. Ha nem találkoznánk ma már, Bellánál szálltam meg, holnap beugorhatnál.
Megszeppenve engedelmeskedett, és miközben ő elhagyta a szobát, én fenyegetően léptem Alistair elé.
-Ha megpróbálod kihasználni a helyzetet, ha csak egy ujjal is hozzáérsz, ha csak ránézel, ha csak rágondolsz, rajtad mutatom be, hogy kell templart zsigerelni! Értve vagyok, kis huszár?
Eddigre már közvetlenül előtte álltam, és villogó szemekkel néztem rá, reménykedve, hogy ettől majd maga alá csinál. De még épphogy belemelegedhettem volna, befutott egy másik hívatlan vendég. Nagyon elegem volt már a magyarázkodásból, az óvatoskodásból, nehogy lebukjak, pláne, hogy már sikerült Nigellaval is találkoznom, úgyhogy nem is volt már rá szükség.
-De - bólintottam a lehető legmeggyőzőbb mosolyommal. - Alistair és én eljegyeztük egymást. Három hónap múlva lesz az esküvőnk. Tudom, mennyire kedvel téged, és természetesen majd hivatalos meghívót is küldünk, de szeretnénk már most meghívni. Az ő barátai az én barátaim, igaz, édes?
Volt egy olyan érzésem, hogy a nő nem hitte el. Nem tudom, miből következtettem erre. Abból, ahogy nagy szemekkel meredt ránk, az enyhe fejrázásából, vagy annak, hogy egyre azt mormolta: ,,Nem hiszem el!" Így aztán nagyot sóhajtva elkaptam Alistair grabancát, lehúztam magamhoz, én meg lábujjhegyre álltam, és cuppanós csókot nyomtam a szájára. Utána rá egy halvány, de sátáni félmosolyt vetettem, a nőre pedig egy andalítót, hogy lássa, milyen nagyon szerelmes vagyok. 
-Nahát! - mosolyodott végül el ő is szélesen. - Gratulálok! Ez nagyszerű. És akkor ezek szerint még titokban tartanátok?
-Dehogyis! - vágtam rá azonnal valami eszméletlenül boldogan. - Sokan tudnak róla, úgyhogy nyugodtan lehet beszédtéma odalent, hogy Alistair házasodik. 
-Hát ez isteni! - tapsikolt vidáman. - Megyek is szólok a zenekarnak, hogy játszanak nektek valami szépet, Eamonnak pedig, hogy mondjon pohárköszöntőt a tiszteletetekre! Szóval ezért volt úgy oda Gil? Jaj, az az ember nem bírja az elutasítást. Na, mindegy, megyek is. Elkapom ezt a Teagont, hogy képes volt ilyesmit elhallgatni előlem.
És már ott sem volt.
-Hát ez nagyon jól esett - szélesedett el a vigyorom, ahogy utánanéztem, és barátian megveregettem Alistair vállát, mielőtt visszahuppantam volna a szófára.

Rosszallóan nézek Melira-ra, leginkább az a megjegyzése után, hogy sajnálja, hogy nem makkantottam meg Gil-t. Az most mindegy, hogy nekem sem okozott volna különösebb leki törést lefejezni őt, de az más, én ismerem őt! Egyébként is, az erőszak nem old meg semmit...kivéve ha egy nagy démonsárkány akarja elpusztítani az országod, akkor nagyon is jól tud jönni...kezdek belekavarodni a dologba, miről is van itt szó?
-Ha minden mágus ilyen vérszomjas mint te, akkor megértem miért ilyen barbárok a templárok.
~Alistair a költő...mi, mi van?~
-Nigella! - Szólok rá erélyesen, Melira-val egyszerre.
-Ne aggódj, nem ismerek minden szobalányt mások kastélyában, szóval fogalmam sincs, kit láttam ülni...
De aztán elrohan, én pedig veszek egy mély levegőt, hisz ahogy a szolgálólány távozik, kétségem sincs afelől, hogy valaki ma már harmadszor is halálosan meg fog engem fenyegetni, ami cseppet sem lep meg. Kissé lekezelően tolom el magamtól, miközben felelek a fenyegetésre.
-Ha jellemző lenne, hogy visszaéljek a helyzettel, gondolod 25 évesen is érintetlen...
Ekkor azonban betoppan a Bán asszony, én pedig elhallgatok. Eddig olyan rendes volt velem, ha nem jött rá, milyen egy elfuserált "felnőtt" vagyok, nem hiányzik, hogy most szembesüljön vele. A nevetséges kérdésre, hogy együtt vagyunk-e már rá is vágnám, hogy "frászt", ám itt némi akadályba ütközöm. Melira szája persze csak egy másodpercig van útban, az viszont, hogy szoborként meredek rá utána, hatalmasra tágult szemekkel. Nem tudom, mennyi idő telik el, mire újra magamhoz térek, de addigra újra csak ketten vagyunk.
-MEGVESZTÉL?!?!?! - Ordítok rá magamból kikelve. - HOGY TEHETTED EZT, ÉN MÉG...ÉS MOST TE...TELJESEN ELMENT AZ ESZED??? ILYEN NINCS, TE EGYSZERŰEN NEM VAGY NORMÁLIS, HOGY VOLTÁL KÉPES...
Van egy elmélet, ami szerint az ember fejének a belsejében egy másik, sokkal kisebb emberke éldegél, és ő irányítja minden tettünket. Ha ez igaz, a koponyámban élő apró Alistair toporzékolva próbálja túlharsogni a kint tomboló nagyot, azt üvöltve: Alfstanna! Alfstanna!! ALFSTANNA!!!
-...Francba!!!
Nem kellemes az a pillanat, amikor végre meghallom az apróság hangját, és sarkon fordulva iramodok a másik nő után, mint akit ágyúból lőttek ki. Szinte még engem is meglep, milyen gyorsan tudok szaladni a testsúlyom felét kitevő páncél nélkül, ez azonban most jól jönne, ha időben indultam volna el. A bálterem ajtaját már látom is, mikor megüti a hangom a csendet kettéhasító, andalítóan lágy szerelmes dal. Sosem voltam oda érte, most azonban letaglóz. A fejemet fogva dőlök a falnak, aztán lehunyom a szemeim, és a tarkómat is hátradöntöm, majd csúszni kezdek lefelé.
~Hát ilyen nincs...megint rajtam fog röhögni mindenki. Kivéve, ha visszamegyek érte, berángatom a terembe, és tényleg feleségül veszem. Az a kis nőstény démon meg is érdemelné, hogy összekösse velem az életét ezek után! Csak kerüljön a kezeim közé!!!~
Aztán lehajtom a fejem, és megrázom azt.
~Hogyne...aztán lebukna, kérdőre vonnák, csinálna valami hülyeséget, és Tranquil lenne belőle, ami szerintem rosszabb még a halálnál is, és a világ sem készült fel egy érzelmek nélküli Melira-ra. Brrr.... Na jó...lássunk neki. Röhögnek egy kicsit, aztán pár évtizedig pletykálnak a hátam mögött, de aztán úgyis mennem kell majd a föld alá, szóval annyi baj legyen. Essünk túl rajta!~
....
~Mindjárt....olyan jó hideg ez a fal...~

Bár nem tudom végighallgatni a mentegetőzését, mert ekkor betorpant az ismeretlen nő, de azért megdermedek a szóra: érintetlen. Kaján vigyorral tátogom felé némán a szót, de aztán már más dolgom van: a lelket is kiszivatni belőle. És sikerült. De még hogy! Minél jobban tombolt, annál jobban vigyorogtam. 
-Ejnye, na, hát nem lehetsz teljesen érintetlen, még ilyen idősen is. Vagy esetleg... - kászálódtam fel kéjes suttogásra váltva, de még a számba is beleharaptam, mikor pedig odaértem, gyengéden cirógattam meg a mutatóujjammal a mellkasát. -... talán az zavar, hogy máshol még érintetlen vagy? Csak mondanod kell, ha arra vágysz, hiszen hamarosan úgyis egybekelünk. 
Hihetetlen, mennyire fantasztikus érzés piszkálni, főleg, hogy tudom, miért pirul el szíre-szóra. Bár nehéz elképzelni, hogy lehetséges az, hogy valaki az ő korában még szűz legyen, elvégre a káptalannak nincs már hatalma felette, semmi akadálya sem lenne, hogy ,,ismerkedjen". Arról nem is beszélve, hogy bármennyire is ellenszenves, tekintve, hogy ember, ráadásul nemes, ráadásul ex-majdnem-templar, azért elég jó kiállású. És igazából nem is olyan rossz társaság. Néha kifejezetten szórakoztató. Főleg, amikor így dúl-fúl, hogy öröm nézni. De hát nyilván azért, mert egy rakás szerencsétlenség. Igen, ez lesz az. Tutyimutyi.
Mindenesetre, amikor már eleget kínoztam, rávillantottam még egy gúnyos mosolyt, aztán hagytam, hogy fusson menteni a becsületét. De aztán rájöttem, hogy ezt igazán kell látnom nekem is, úgyhogy utánasiettem. Már majdnem visszaértem a bálterembe, de az utolsó sarkon megtorpantam. Két dolog is megállásra késztetett. Egyrészt az, hogy még Alistair sem ment be, inkább a hideg falat támasztotta, másrészt az andalító zene, ami nyilván az oka volt annak, hogy nem ment be, én viszont nem tudtam tovább visszatartani, és hangos kacagásban törtem ki. Én is a falnak dőltem, de én nem azért, mert annyira elkámpicsorodtam a kilátásoktól, hogy mi vár odabent, hanem azért, mert annyira rázott a nevetés, hogy alig bírtam megállni a lábamon. 
Mikor összeszedtem magam, még mindig remegő szájjal, fel-felkuncogva odabotorkáltam hozzá, és megveregettem a vállát.
-Hát a desszerten már úgyis túl vagyunk, édesem - vigyorogtam rá, időnként vinnyogva elfojtva egy újabb röhögőgörcsöt. - Sok sikert a továbbiakhoz. Én visszamegyek a kocsmába. Ott legalább mindenki békén hagy. Minden jót, szüzike.
Sarkon fordultam, és megindultam kifelé.

Ahogy ott a falnak dőlve hűsölök, újra végigpörgetem magamban az elmúlt perc eseményeit. Milyen frappáns lett volna a képébe vágni, hogy "látod, most is taperolsz!!!", aztán meg mikor azt mondta, csak egy szavamba kerül, leteperni őt ott helyben és azt csinálni...amit....hát...na mindegy, gondolom azzal kellett volna kezdenem, hogy letépem a ruháit, tovább úgysem engedte volna, ami jól is van így, az arc amit vágott volna felbecsülhetetlen emlék lenne ahelyett, ahogy kapálózva rohanok el, mint akinek felgyújtotta a seggét valami. Tényleg kapálóztam volna? És téptem a hajam? Nem hiszem, de most már nem tudok nem így gondolni magamra.
Közben új szerelmes dal csendül fel, én pedig a térdeimnek döntöm a homlokom. Melira pedig, mintha megérezné, hogy a helyzeten már csak az ő jelenléte ronthatna valamelyest hirtelen felbukkan, és kacagásban tör ki. Eleinte egészen vonzónak találtam a vidámságát, de mostanra kezdek rájönni, hogy én gyűlölöm a nevetését, mert szinte mindig azt jelzi, hogy valakivel valami megbocsájthatatlan történt. Rendszerint velem.
-Túl...
Morgom, válasz helyett, aztán nem tudom mi üt belém, de amikor távozni készül, elkapom a  csuklóját, felpattanok a földről, és szembe fordítom magammal.
-Nem mész sehova asszony! A bácsikám örököst akar, úgyhogy ma este együtt rakunk egyet a hasadba a szellemekkel, de csak miután a templár parancsnok összeadott minket!
Fog itt velem szórakozni! A csuklóját szorosan tartva húzom magam után, ahogy neki hátat fordítva, kárörvendően vigyorogva török előre. Eszem ágában sincs tényleg belépni a terembe természetesen, mert túl sok dolgot kell megmagyarázni így is, és lássuk be, az nem az erősségem, de most úgy is csak rá szeretnék ijeszteni egy kicsit, mielőtt sarkon fordulunk mind a ketten és elhúzunk innen. Mielőtt azonban ezt meg is tehetném,a  teremből felbukkan Teagan, és vigyorogva kerül mögénk, hogy két hatalmas tenyerével egyszerre tuszkoljon előre mindkettőnket.
-Na végre itt vagytok! Nyomás befelé, mindenki rátok vár!
-Várj egy kicsit, valamit el kell mondanom, ne egészen...
-Ugyan, ne szégyenlősködj már! Csodás arád van, elbűvölőek vagytok együtt! ÉS most nyomás!
Oldalra pillantok, és enyhén vicsorítva nézek "kedvesemre", megtiltva neki, hogy felgyújtsa szegény másik bácsikámat, ugyanis van egy sanda gyanúm, hogy erre készül. Hamarosan újra a teremben találjuk magunkat, ahol megint minket bámul mindenki. Ekkor bátortalanul megfogom "arám" kezét, és úgy indulok meg vele Eamon felé.
-Ha ezt túléljük, kibelezlek ugye tudod? - Mormogom összeszorított állkapoccsal, miközben a tömeg csak egy teli fogas vigyort lát tőlem.

-Ó, olyan gyorsan felnőnek - játszottam a meghatottat, miközben azért igyekeztem lerázni magamról a kezét. - Egyik pillanatban még a pelenkájukat kell cserélni, ha meglátnak egy éjfattyat, a másikban meg már babáznának. Hmmm... na jó, olyan gyorsan talán még sem nőnek fel - vigyorodtam el újra, és most már egyre vadabbul ráztam a kezem. - Sajnálom, felség, de ezt el lehet felejteni. Na! Engedsz el! Ha nem engedsz el, esküszöm, hozzád megyek! Hé!
Nem mondom, a jókedvem kezdett már elpárologni, sőt eddigre kimondottan dühös lettem, és némiképp pánikoltam is, mert még csak az kellett, hogy mindenki rám figyeljen. Sajnos nem sikerült kiszabadulnom, csak annyit értem el, hogy a sarkamon csúsztam utána, ahogy igyekeztem kitépni magam a kezéből, amivel vasmarokkal szorította a csuklómat, és húzott maga után. 
-Te kis... - vicsorogtam rá, és szabad kezemben már meg is jelent egy villámgömb, hogy megmutassam, mennyire is éri meg velem szemétkedni. 
Ám ekkor megjelent egy másik férfi, úgyhogy a mágiát azonnal félbeszakítottam. Eddig tökéletesen ment az álca. Semmi kedvem nem volt emiatt az ostoba Alistair miatt lebukni, aki meggondolatlanul kiprovokálta, hogy majdnem kiderüljön, ki is vagyok valójában. A férfi nem sokat teketóriázott, azonnal betaszított minket a bálterembe, hiába próbálta Alistair olyan frappáns dadogással elcincogni neki, hogy nem úgy van az, mi tulajdonképpen előbb nyelnénk le keresztbe a másikat, minthogy ilyesmire ragadtatnánk magunkat. 
-Ugye, tudod, hogy nekem még ilyen feltételekre sincs szükségem ahhoz, hogy kibelezzelek? - mormogtam vissza neki, miközben az én szám is összeszorított állkapcsú mosolyra húzódott, ahogy a minket bámuló embereket néztem.  
A szakállas öregember a terem szélén lévő nagyjából egy lépcsőfoknyira megemelt pódiumon állt, amin az ő és családja asztala kapott helyet merőlegesen a többire. Most előtte ácsorogva intett a kezével, hogy menjünk oda, aminek kénytelenek voltunk engedelmeskedni. Legalább a tömegből kikerültünk. Addigra a dal is elhallgatott, ami bár kimondottan tetszett, mivel ismertem a jelenlegi vonatkozását, legszívesebben felrobbantottam volna az egész zenekart. Helyettük a házigazda muzsikált, méghozzá egy szívhez szóló szónoklattal, amire nem voltam hajlandó odafigyelni, mert inkább azon törtem a fejem, hogy hány embert kéne levágnom ahhoz, hogy kikerüljek innen, meg egyébként is: nagyon nem érdekelt, mi akar mondani. Csak néhány részlet jutott el a fülemig. ,,Mintha a fiam volna..." ,,Mindig is rátermett fiatalember volt..." ,,Már itt volt az ideje, hogy..." ,,Végre rátalált a szerelemre..." ,,Kívánom, hogy közös útjuk..." ,,Dús gyermekáldás..." 
Amikor odaértünk mellé, boldog mosollyal rázta meg Alistair kezét, és a mellette álló feszes kontyú nő is lekevert neki egy csattanós puszit. Már hajoltak volna felém is, de még csak az kellett volna, hogy egy csapat emberi szörnyeteg összenyalakodjon, mint a rosszul idomított mabarik!
-Bocsánat - mentegetőztem, amikor meghökkenve húzódtak vissza elutasítóan felemelt kezem elől. - A meghatottság.
Kicsit még csodálkoztak, de elnéző mosollyal bólintottak, és félre léptek, hogy Alistair is szólhasson pár szót a vendégekhez, akik izgatottan várták, hogy végre megszólaljon. Adtam neki egy kis időt, hogy nyugodtan szenvedhessen, de amikor valaki elkezdte kiabálni a tömegben, hogy ,,Csókot!", és egyre többen kezdték visszhangozni, mígnem mindenki ezt skandálta, már betelt a pohár. Nem mintha nem tíz perce történt volna egy hasonló tragédia, de az más, azt én akartam, hogy Alistairrel gonoszkodjak, és nem is nagyon erőltettem meg magam, még a számat sem nyitottam ki. Nem vagyok én őrült, hogy megismételjem, és cirkuszi majom sem, hogy egy hordányi nemesembert szórakoztassak!
-Nem vagyunk jegyesek! - kiáltottam el magam, mire néma csend lett. Valahol egy ezüstkupa hangos kondulással a földre esett. - Csak azért mondtam, hogy húzzam az agyát, de nincs annyi kincs vagy démonhalál ezen a világon, amiért hozzámennék ehhez a nagyon nem normális idiótához, gyerekeket meg végképp nem szülnék neki. Minek szaporítsuk az idióták táborát?
Az első sorban egy férfinak bizonytalan mosolyra húzódott a szája.
-Halálkomolyan beszéltem - néztem rá hűvösen.
A teremre telepedő csend szinte fojtogatóvá vált, még a Mélyutakban arrébb libbenő porszem csosszanását is tisztán ki lehetett volna venni. Mindenki tágra nyílt szemekkel bámult minket, egyik-másik még a száját is eltátotta. Felsóhajtottam.
-Ugyan már! - rikkantottam vidám vigyorral. - Csak vicc volt. Alistairrel gyerekkorunk óta barátok vagyunk, mindig így gonoszkodtunk egymással. Sajnálom a félreértést, bár szerintem oltári volt. Hehe, oltári! Szó szerint! És most, ha megengedik, indul a lakodalmas kocsi!
Egy székre mászva szökkentem át Alistair hátára, lábammal átkarolva a derekát, egyik kezemmel a vállába kapaszkodva, másikkal olyan mozdulatokat téve, mintha a lovaglópálcámat suhogtatnám.
-Gyí, te! Gyí, te! Vár már a vőlegényem az esküvőn! Siess, különben másvalakit vesz el, és én azt nem bírnám elviselni!
Az emberek eddigre már túlestek a kezdeti döbbeneten, és csak néhány csóválták a fejüket, a legtöbbje hangosan nevetett, és mondta velem, hogy ,,Gyí, te! Gyí, te!", és utat nyitottak nekünk, hogy elporoszkálhassunk.
-Na, ha nem használod ki ezt a lehetőséget, hogy végre leléphessünk innen, alád pörkölök, és tudod, hogy nem csak képes vagyok rá, de szívesen meg is tenném - suttogtam a fülébe fenyegetően, miközben vidám mosollyal ráztam a láthatatlan lovaglópálcámat, és párszor oldalba is rúgtam, mintha a szügyét keresném.

-Nem baj, úgyis hegyekben álla mosatlan - vágok vissza vidáman, főleg hogy hallom, mennyire nincs ínyére a dolog, és tudom nem szép tőlem, de a hangjában felfedezhető apró félsz is mulattat. Édes a bosszú! A villámok hallatán azért hátranézek rá, és tiltón megrázom előtte a mutató ujjam, ekkor azonban eltámad minket Teagan és...hát igaz ami igaz, tiltakozhatnék erélyesebben is, de mentségemre szolgáljon, mire igazán felfognám a dolgot, már a teremben állunk, és hallgatom a bácsikám beszédét, én pedig a padlót nézem, azon tanakodva, hogy vajon el tudnék e merülni a kövek közti résekben. A dolog akkor lesz igazán kínos a számomra, amikor a tömeg csókért kezd kántálni. Na nem. NEM! Lehet az előbb valamelyest túlreagáltam azt a szájra puszit, de nincs az az isten, hogy tényleg leálljak vele csókolózni itt a tömeg közepén! Akkor már inkább bevallom az igazat. Az lesz a legjobb, elmondok mindent, aztán hülyére verek minden félrészeg Templárt, aki megpróbálja elhurcolni, úgy is legfeljebb olyan hússzal kell elbánnom, hogy kijussak innen vele, sétagalopp igaz? Na, akkor a legjobb út az őszinteség és...mi...?
~MIT MŰVEL EZ A BOLOND NŐSZEMÉLY? ILYEN NINCS? HOGY JUTOTT ESZÉBE ELMONDANI AZ IGAZAT? NEKÜNK VÉGÜNK!!! TEREMTŐM!!!~
Aztán én vagyok az első, ki hangosan felnevet, mikor beismeri, hogy ez csak tréfa volt. Hogyne, bárcsak...akarom mondani...á, mindegy. A lényeg, hogy amikor a hátamra ugrik, küldök egy bocsánatkérő mosolyt Eamon felé, ki megértően bólint, én pedig elnyargalok az arámmal kifelé.
-Gyerekkori barátok mi? - Kérdem suttogva. - És mit játszottunk együtt hmmm? Bújócskát?
A nagyteremből kiérve a lépcsők felé veszem az irányt, majd berúgom szobám ajtaját, őt pedig megvadult csődörként dobom le magamról az ágyra. Ezt követően bereteszelem az ajtót, és utána hátamat neki döntve hangos röhögésben török ki.
-Láttad...az...arcukat...amikor...teremtőm! Te tényleg...képes voltál...
Térdemet csapkodva röhögök tovább, részben kínomban természetesen, de ezzel próbálok nem foglalkozni. Mikor kissé rendezettebbé válik a légzésem, felpattanok, hogy az ágyra huppanjak, és a plafon felé meredve beszéljek tovább.
-Éjjel kiszökhetsz, vagy ha gondolod, velem is jöhetsz reggel, úgy sokkal kevésbé feltűnő. az biztos, hogy a faluban nem maradhatsz, ha valaki kiszúrja a füled ezek után, véged van.
Aztán újra rám tör a röhögőgörcs.

-Ha nem kezdesz azonnal kifelé poroszkálni, szükséged is lesz a bújócska tehetségedre - sziszegtem vissza neki, széles bájmosolyt villantva a hurrázó tömeg felé. 
Kint azonban hiába rángattam a gyeplőt, ami jelen esetben az inge volt, ő azért sem a kapuk felé vette az irányt, hanem a szobája felé. Nem volt ínyemre, hogy pont az ágyra kellett ledobnia, de nem mondom, hogy nem jött jól egy kicsit szusszanni egyet. 
-Igen, láttam, ott voltam - vigyorodtam el, és bármennyire is igyekeztem visszatartani, csakhamar belőlem is kitört a nevetés.
Elnevetgéltünk egy kicsit, ami különös volt, mert mégiscsak Alistairről volt szó, akit nekem több szempontból sem lett volna logikus nemhogy kedvelnem, de akárcsak elviselnem. Viszont jól esett kikacarásznom magam, és az este is jobban alakult, mint ahogy terveztem. Nigellaval is beszéltem, a vacsora is finom volt, átvágtam az egész vendégsereget, Alistairt is megszívattam, szóval remekül alakult minden. Persze nem ő lett volna, ha nem tette volna tönkre az egészet.
-Hé! - kiáltottam fel felháborodva, amikor behuppant mellém az ágyba. - Lovakkal nem alszom egy ágyban, az csak egy fokkal lenne jobb, mint egy emberrel.
Morgolódva kászálódtam ki a hideg kőpadlóra. Sajnos igaza volt abban, amit mondott. Eddig, ha megláttak volna a faluban az arra tévedő nemesek, csak egy elfet láttak volna, az meg még nem téma. Azt pedig, hogy mágus vagyok, elég könnyedén el tudom rejteni, csak nem kell mutogatni a mágusbotomat. Most azonban, hogy arcról már felismertek volna, talán tényleg jobb lett volna nem kockáztatni. De ez azért túlzás!
-Megtarthatod az ágyat, felség, a selyempárnácskád nélkül biztos nem tudsz aludni - morogtam, miközben befészkeltem magam az egyik kényelmesnek tűnő kanapéra a tűz mellett. - Ha rosszat álmodsz és félnél, ne felejtsd el, hogy itt vagyok. Vagyis sikongass halkan, mert megfojtalak, ha felkeltesz. 
További párbeszédre semmi esély nem volt, mert a fárasztó este, és a kiadós vacsora kellőképpen elpillesztett, úgyhogy ha meg is próbált hozzám szólni, vagy lepisszegtem, vagy ráförmedtem, hogy kuss legyen. Ha pedig még meg is próbált közelíteni, villámgömbbel térítettem jobb belátásra. Miután elaludtam, nem is keltem fel reggelig, ha archdemont is sütöttek el mellettem. És nem szerettem erre gondolni, de régen aludtam ilyen jól.

Egyre zavarba ejtőbb ez a sok vidámság a szobában, de most mit csináljak, ah egyszer jól érzem magam? Azon pedig fölösleges lenne morfondírozni, hogy mi lesz amikor évek múlva sem ejtjük meg az esküvőt, ami megtörtént megtörtént, semmi értelme idegeskedni miatta.
-Ki mondta, hogy az ágyban alhatsz? - Kérdem tőle még mindig nevetve, annak ellenére, hogy ebben az ágyban egy igazi ló is simán elférne mellette anélkül, hogy akár csak a szagát meg kéne éreznie, nemhogy még hozzáérne.
-Engem nem zavarna egy elf az ágyamban...jobban mint egy ember, vagy törp...mi lenne, ha ejtenénk ezt a témát? Ó, és csak hogy tudd, ezek a selyempárnácskák nagyon kényelmesek, tessék!
Ezzel megragadok egyet, és a fejére célozva vágom hozzá. Jó nagy darab, szóval ha eltalálja, lesz min feküdnie az biztos. És igen, nagyon-nagyon puha. Remélem maga alá temeti, és belefullad!
-Jó éjt boszorka...

Nem tudom mennyi idővel később térek magamhoz a zaj hallatán, ami édes álmomból riaszt fel, amiben a felhők fölött szállok, szédítő sebességgel. Furcsa, visszatérő álom ez, és néha még velem is tart valaki...
~Mi a...~
Megint az a méltatlankodó morgás, amire elsőre azt gondoltam volna, hogy egy éhes mabari hörög valahol egy őt heccelő sonkának öltözött betörőre, de némi vizsgálat után rá kell döbbennem, hogy csak az elf az a kanapémon. Egy darabig elnézem, ahogy csak álmában döbben rá, hogy az a hely nem is olyan kényelmes, ha fekszik rajta az ember, aztán visszafordulok a fal felé.
~Ezt meg fogom bánni...~
Rögtön ez után felkelek, a tőlem telhető legóvatosabban lopózom oda, majd miután az általam felrúgott ágytál abbahagyta a csörömpölést, és Melira még erre sem ébredt fel, felnyalábolom, és átcipelem az ágyba, hogy annak másik végében takargassam be. Jó messze van tőlem, szinte messzebb, mint a kanapén fekve, szóval talán el tudja majd viselni ezt. Dolgom végeztével a helyemre bújok, és mosolyogva veszem tudomásul, hogy immár ő is halkan szuszog.

Reggel szó szerint a hasamra süt a nap, kint pedig valami énekes madár keres magának pár hosszú áriájával, mikor lassan kezdek magamhoz térni. Semmi kedvem még felkelni, olyan kényelmes itt a hátamon, és ez a puha, forró valami is annyira jó, ahogy ölelget engem, hogy legszívesebben egész nap itt maradnék az ágyban és...
~Hmm...forró...mocorgó...á, aludjunk még...~
Oldalra fordítom a fejem, és nyomok egy puszit a vállamat kispárnának használó meleg test homlokára, aztán tovább szuszogok nyugodtan, gyanútlanul.

Arra emlékszem, hogy az egyik pillanatban még fészkelődni próbálok, azon a lehetetlenül pici kanapén, ami nyomta a karomat, szúrta az oldalamat, a báli ruha rémesen kényelmetlen volt hálóingnek, ráadásul még Alistairre is rájött a háborúsdi és nekem katapultált egy párnát. Bár a párna maga tényleg nagyon kellemesen puha volt, de még ez is csak épphogy elviselhetővé tette ezt a rémes fekhelyet. De hát az idő legnagyobb részében a szabadban szoktam aludni, szóval ehhez is hozzá lehetett szokni. A következő pillanatban pedig már reggel volt, valami rekedt keselyű rikácsolt odakint, hogy idegesítsen, és még véletlenül se tudjak tovább aludni, a nap majd megvakított, a ruha fullasztóan szorított, de ahol feküdtem, meglepően kényelmes volt. Valahogy még mintha több helyem is lett volna. És jó meleg volt, itt-ott ugyan elég kemény, de alapjában véve ruganyosan puha, és bizonyos időközönként lágyan emelkedett és süllyedt, mintha álomba akarna ringatni. Ezt nektek napsugarak és irritálóan gajdoló dög! 
De már nem tudtam visszaaludni. Eszembe jutott, hol is vagyok, és tudtam, hogy ott nem maradhatok. Veszélyes hely volt nekem a kastély, minél előbb el kellett onnan tűnnöm, hiszen jobb, ha nem kísértem túl sokáig a sorsot. Úgyhogy kénytelen-kelletlen kinyitottam a szemem. Pedig milyen szívesen heverésztem volna még itt egy kicsit hozzábújva ehhez a... ALISTAIRHEZ?! Mi a bánat?! 
Lassan, fenyegetően fordítottam fel a fejemet, hogy most aztán leüvöltsem a fejét, ám ekkor valami egészen váratlan dolog történt. A szemét ki sem nyitva homlokon puszilt, aztán kényelmesen visszavackolta magát a párnái közé, és elégedett mosollyal az arcán aludt tovább, miközben én szobormereven feküdtem, mint akibe villám csapott, kiguvadt szemmel bámulva, és pár másodpercig meg sem tudtam moccanni, egy hang sem jött ki a torkomon, de még egy épkézláb gondolat sem tudott végigcikázni az agyamon azon kívül, hogy ,,HE???"
Aztán felbőszült bikaként pattantam fel, és mindent hozzávágtam, ami csak a kezem ügyébe került, és nem olyan puhány módon, mint ő tegnap, hanem ahogy egy férfinak is illene. Párnák, a levetett ruhadarabja, a cipői, aztán visszamásztam mellé, és marokra fogva az egyik nagypárnát teljes erőből püfölni kezdtem vele.
-De barom! - ordítottam magamból kikelve. - Te állat! Te öntelt mocsok! Te dög! Te undorító féreg! Mégis mit képzelsz te, mi?! Mit kerestem én itt?! Azt hiszem, egyértelműen elmondtam, hogy nem vagyok hajlandó egy ágyban feküdni veled! Hogy merészelted... Hogy voltál képes... hogy jutott eszedbe... HOGY NEM UGRASSZ KI EZEK UTÁN AZ ABLAKON?!
Aztán a vállánál fogva kezdtem az ablak felé taszigálni, mert egészen megtetszett az ötlet.
-Tűnés! Gyerünk, ugorj! Azt hiszed, ha gyémántbilibe születsz, már mindent szabad?! Gyerünk! Ha van benned egy csepp becsület, kiugrassz az ablakon, és lassú kínhalált halsz!!!

Sejthettem volna, hogy a gyanúsan idilli reggel nem tarthat sokáig, de mentségemre szolgáljon, honnan tudhattam volna, hogy 16 év után pont most fog előfordulni, hogy nem csak álmodom azt, hogy egy nő fekszik az ágyamban? Mondjuk előbb kellett volna kinyitnom a szemem, nem pedig csak akkor, amikor egy puha tárgy közeledett felém rémisztő sebességgel. Rémülten kezdek el kapálózni, hogy kivédjem a felém hajított tárgyakat, és még fel is ülnék, ám ekkor újra taszít rajtam egyet a kis boszorka, és a következő pillanatban már a padló támad az arcomra, amit megint csak a két tenyeremmel tudok hárítani, épphogy. Sosem keltem valami könnyen, igaz a teremtőnek hála eddig senki sem ébresztett így, most viszont elég gyorsan talpon voltam, és mielőtt tényleg az ablakon át távozhatnék egyik tenyerem a bestia szájára tapasztom,a másikkal pedig fellököm őt, vissza az ágyra.
-Nyughass már, felvered az egész várat! - Szólok rá, hozzá képest halkan, és higgadtan, aztán utána vetem magam, és megpróbálom ártalmatlanná tenni úgy, hogy lebirkózom.
-Nem csináltam veled semmit! Lenyugodnál végre? csak átraktalak az ágyba, mert zavart, hogy beszélsz álmodban, és így elhallgattál!
Nagyon dühös, úgyhogy nincs könnyű dolgom, de azért próbálom lefogni, mielőtt még kikaparná a szemem ez a megvadult bestia! A gyomorforgató felismeréssel, hogy ezek szerint együtt aludtunk és...szóval ezekkel majd később foglalkozom, meg, hogy mit jelenthetnek. Olyan kényelm...szóval később!!!
-Hagyd már abba, nem akarok több lovagot leverni, aki a becsületed védi!
~Bár, így kora reggel, kócos hajjal, és kikandikáló hegyes fülekkel lehet annyira nem bánná senki, ha a becsületébe gázolnék, legfeljebb csak én...~
-Melira! Ha felvered az egész kastélyt, nem tudunk ellépni, és akkor hozzám kell jönnöd, ezt akarod?

-Mmmm mmmm mm mmmmmmm mmm mmmmmm mm mmmmmm, mm mmmm! - méltatlankodtam tovább, miután a számra tapasztott kezétől az érthető artikuláció csupán igencsak korlátozott módon ment. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy a fejéhez vágjak még egy-két dolgot. Bíztam benne, hogy így is érti.
Az azonban, hogy visszalökött az ágyba már túl sok volt. Nyilvánvaló volt, hogy ezzel is csak gúnyolódni akar, hogy az éjszakára célozzon, amikor önkényesen bepakolt maga mellé az ágyba, noha nyilván pontosan tudta, hogy én ebbe soha nem egyeznék bele. 
-Nem is kell több lovagot leverned, most igazi ellenféllel állsz szemben - sziszegtem felé, miközben a tenyeremből egy jó masszív tűzcsóvát indítottam meg felé, bár volt egy sejtésem, hogy a szemem legalább annyira szikrázott, úgyhogy rögtön kétfelől támadtam. Viszont mielőtt a lángok még elérték volna, meghallottam az igen jogos felvetését, ami nyomban arra késztetett hogy átmeneti tűzszünetet kössünk. 
-Akarja a halál! - dohogtam mérgesen, miközben lekászálódtam az ágyról. Odaléptem elé, és minden szavamnál nagyot csapva a csupasz mellkasára fenyegetem meg. - Még egy ilyen, és szénné pörköllek! Felfogtad?
Aztán fogcsikorgatva hátat fordítottam neki, és a falon lógó tükör elé trappoltam, hogy megigazítsam a hajam, hiszen kifelé menet nem volt esélytelen, hogy összefussak valakivel, és nem örültem volna neki, ha a fülem miatt kéne magyarázkodnom. Nem mintha olyan sok lehetőséget adtak volna rá. 
-Én nem vagyok olyan puhány, mint ti, felség - vetettem oda neki a tükörképét méregetve dühösen. - Elalszom bárhol, selyempárnák nélkül is. Nem kell atyáskodnom velem. Ha pedig zavar, hogy beszélek álmomban, tömj pár brontot a füledbe, az megoldás lenne más problémára is. 
Mikor a tincseim ismét takarták a fülemet, indulatosan megfordultam, párszor végigsimítottam a ruhámon, majd megindultam az ajtó felé.
-És én most elmegyek, te perverz dög! De úgy éljek, hogy ha meghallom, hogy emiatt Nigellát vetted elő, megkereslek, és a lelket is kigyilkolom belőled!

Kezd az agyamra menni az állandó erőszakmániája ennek az elmebeteg elfnek, és amikor kimutatja, hogy úgy szeret, majd megesz, csak előbb még jól átsütne, és sem vagyok rest szétküldeni a már ismert fehér gőzt, hogy megtisztítsam a szobát szakácsművészetétől.
-Az lehet, de te is! - Felelem cseppet ingerülten, az pedig, hogy a mellkasomat ütlegeli, nagyon nem hat meg, jobban örülök neki, hogy hallgatott az észérvekre, és most már csak halkan tombol, és próbál engem szétszedni. Apró örömök az életben...
-Ó, ne aggódj, többet úgysem fogunk találkozni - vetem oda lezseren, és bár tudom, hogy így van, ez mintha kissé elszomorítana. Aztán ha jobban belegondolok, ez nagyszerű hír! Mégsem fogok megőszülni mielőtt eljön az időm a mély utakban így!
-Menj, és ne agg...
Hirtelen felpattanok, mögé szaladok, és hátulról jó szorosan átölelem őt, mire megérkezik a két páncélba bújtatott őr az ajtónk elé.
-Minden rendben? Kiáltásokat hallottunk.
-Igen, mi is hallottuk, az én drágám olyan mérges lett tőle, hogy felébresztették, hogy maga akart utána járni, de talán jobb lesz, ha hagyod, hogy ők intézkedjenek, igaz édesem?
A páncélosok csörömpölve mennek el, én viszont tovább ölelgetem az én mátkámat, és még a szobába is visszahúzom, hogy be tudjam csukni az ajtót.
-Megvesztél? Á, ne is válaszolj, költői kérdés volt. Viszont, ha egyedül mászkálsz, könnyedén lebukhatsz, és akkor mehetsz vissza a toronyba. Várj egy kicsit, magamra kapok valamit, írok egy levelet, hogy sietnünk kellett, aztán a határban elválnak útjaink örökre te csókkirálynő.
Kissé fintorgok a gondolaton, de azért a képébe vágom, és itt esik le a tantusz.
-Álljunk csak meg...ez is az egyik trükköd, hogy zavarba hozz mi? Teremtőm, én meg bedőltem...
Leülök az ágy szélére, arcomat pedig a két tenyerembe temetem.
-Ilyen nincs...már megint bedőltem. Azt hittem tényleg...és te megint csak az idegeimet nyúzod mi? Tudod mit, menj egyedül? Engem nem érdekel...