Amaranthine

Miután elhagytad a kikötőt, és rátértél a déli nap sugaraival megvilágított útra, már nem tarthatott sokáig, hogy elért a térség legnagyobb városát. Ide betérve több lehetőséged is akad:
1. Megteheted, hogy nagy ívben elkerülöd a várost, ugyanis amilyen kaotikusan épültek fel, majd újra annak utcái, szinte biztos, hogy gyorsabban jutsz előre így, mintha azon keresztül mennél.
2. Ha ennek ellenére mégis betérsz a városba, lehet érdemes utána kérdezned az expedíciónak, ami után nyomozol, hisz a legtöbb zarándok, ki Genetivi-vel tartott az útra éppen ebből a városból származik.
3. Betérhetsz a helyi fogadóba, hogy végre megfürödhess, és igazi ágyban alhass, mielőtt újra útra kéne kelned. Messze van innen az ősi templom, jól gondold meg.
4. Benézhetsz a templomba is, hátha hagytak neked üzenetet.
5. Ha épp kedved van, akár meglátogathatod a Szürke Kamarások helyőrségét is, hátha összefutsz itt egy ismerőssel, vagy legalább hallhatsz pár hírt régi barátaidról.

Szerencsére a további utunk már eseménytelen volt és pár napra rá ki is kötöttünk itt a város kikötőjében, ahol begyűjtöttem pár emberes hátba veregetést, kaptam egy üveg bort az elmaradt ivászatok örömére és hálás, elérzékenyült pillantásokat, amit persze sosem vallott volna be az Ében Sólyom legénysége és kapitánya.
Hamarosan már a város felé lépkedtem, majd hamarosan el is értem, miközben már messziről láttam, hogy nem lesz könnyű benn a magam fajtának eligazodni. Szerintem ebben a labirintusban csak a helyiek tudják megtalálni, hogy mi merre van.
Felmerült bennem, hogy biztos jobban járnék, ha kikerülném, de ezt el is vetettem egyből, hiszen több okom is volt, hogy betérjek ide.
Egyrészt a feladatom, az expedíció felkutatása is indokolja, hiszen sokan innen csatlakoztak Genetivi-hez, így talán begyűjthetek némi információt, aztán meg itt is van templom, ahol talán üzenetek várnak, meg a zsákomban ott lapult a kis ládika az 50 arannyal, amit Bryon-nak el kéne juttatnom, aki valószínűleg itt lakik, és nem utolsó sorban találhatok egy fogadót, ahol végre kényelmesen megfürödhetnék és pihe-puha ágyban aludhatnék, ami nem himbálózik össze-vissza.
Erre a gondolatra máris vágyakozás önt el és kutatva nézek körül, merre is induljak, ha mást nem keresek egy utcakölyköt, aki pár érméért elvezet egy kényelmes, tiszta fogadóba.
Közben még az is eszembe jut, hogy nem messze innen van egy helyőrsége a Kamarásoknak, és lehet, hogy összefuthatnék pár ismerőssel és még az is lehet, hogy társaságom is akadna az útra. Erre már igazán vidám hangulatom támad.

Bryon felkutatásában nincs nehéz dolgod, hisz a nagyszülei a főutcán élnek, ráadásul ismerik is őket, annak ellenére, hogy sosem tartoztak a gazdagabbak közé, sőt. Egy eléggé elhanyagolt házacskában élnek, melynek nyitott ablakán át láthatod, hogy épp ebédelni készülnek hármasban. Hogy hogyan adod át nekik a csomagot, és a hírt már csak rajtad múlik. A kapitány leveléből amit nemsokára megkapnak, ha nem kapták meg eddig úgyis tudomást szereznek majd a szomorú eseményről.

Ami a templomot illeti, ott nem vár rád üzenet, viszont egy ismerős alakkal futsz össze: Genetivi testvér! Épp a tisztelendő anyával vitatkozik valamiről, méghozzá eléggé hevesen, ám a nő a jelek szerint egyáltalán nem fogékony az észérveire, bármennyire hangosan, és indulatosan hallja is őket.
-Nézze, már elmondtam százszor, de ha kell elmondom még egyszer: nem áll módomban templárokat küldeni önnel, bármennyire is fontos ez a felfedezés. Ha valóban Éjfatyakat látott, javaslom keresse fel a Szürke Kamarások rendjét, ők biztosan örömmel segítenek majd, az én lovagjaim azonban jelenleg nagyon elfoglaltak a zarándok útjának védelmezésével a közelgő ünnep miatt. Tiszta szívemből kívánom, hogy járjon szerencsével, és a teremtő figyelje minden lépését. A viszont látásra.
Ezek utána nő távozik, a férfi pedig magába roskadva ül le az egyik padra, arcár a kezeibe temetve.

Byron nagyszüleinek házát aránylag könnyű volt megtalálni, mert szerencsére ismerte őket az a pár megszólított lakos, akiktől kérdezősködtem. Oda érve látszott, hogy nem veti fel őket a pénz, hiszen egy eléggé lerobbant házban éltek, így már eszembe sem jutott, hogy a pénzt ne adjam oda jogos tulajdonosának, mert ennyit Bydern megérdemel a helytállása és a bátorsága miatt is.
Pont ebédidőben érkeztem, ezért némi habozás után kopogtattam csak be. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a rossz hírt nem nekem kellett közölnöm, mert már megelőzött a kapitány levele és bár a hangulat nagyon szomorú volt, azért ennek ellenére kedvesen fogadtak. Nem akartam sokat időzni, mert a bánatukkal még nehéz volt szembenézniük, nekem meg amúgy is sok dolgom volt még, így aztán Byron nagyapjának a kezébe nyomtam a ládikát, pár szóban elmondva, hogy ez a fia ajándéka az unokájának, majd a marasztalásuk ellenére gyorsan elköszöntem és tovább álltam. A hálálkodás és a búcsúzkodás nem az én világom.

A templom volt a következő állomásom, ahol megtudtam, hogy üzenetem nincs, így már fordultam is ki, hogy valami jó kis szállást kerítsek magamnak, mielőtt rám esteledik, de meglepetésemre a tisztelendő anyával vitatkozva a felkutatandó Genetivi-be botlottam.
Nem voltam túl közel hozzájuk, de a szavaikat, melyek a vita hevében már elég hangossá váltak kitűnően hallottam.
~ Éjfattyak! Veszélyben van Andastre naplója? ~ futott át rajtam a rémisztő gondolat, ráadásul nagyon úgy nézett ki, hogy a férfi vesztésre áll, és nem fog segítséget kapni, ahogy pár pillanat múlva be is bizonyosodott, amikor a tisztelendő anya elviharzott.
- Hé, Genetivi testvér! Bocsáss meg, de elég hangosan beszéltetek ahhoz, hogy halljam a problémádat. Én talán segíthetek neked az éjfattyak ellen, már van benne egy kis tapasztalatom. – léptem a magába roskadt férfi elé határozottan.

Miután elhagyod a házat, nem sokkal az után, hogy az ajtó becsukódik mögötted, egy apró termetű alak szalad utánad, majd amint beér, és kézzel kifaragott furulyát nyom a kezedbe. A művelet közben végig kerüli a szemkontaktust, utána pedig már szalad is vissza a házba, magadra hagyva téged a nyüzsgő utcán.

A templomban aztán szintén egyedül hatnak, de ezúttal legalább egy ismerős társaságában. Mikor megszólítod a Testvért, az felriad, majd gyanakodva kezdi fürkészni az arcodat, és végül amikor belé hasít a felismerés, mosolyogva ugrik fel, hogy üdvözöljön.
-Leliana! Téged a teremtő küldött! Végre valaki!
Ezt követően hosszas mesélésbe kezd, hisz nem tudhatja, hogy neked elég részletesen beszámoltak az expedíciójáról. A végén aztán a lényeget is elmondja:
-Épp ellátmányért indultunk egy faluba a hegy lábánál, mikor arra lettem figyelmes, hogy apró, villámgyors árnyak követnek minket. Először azt hittem, csak képzelődöm, és az út jobban megviselte vén testemet, mint gondoltam volna, de őszinte sajnálatomra hamarosan kiderült, hogy tévedtem. Az éjfattyak láttán a kíséretem azonnal elszelelt, és bár szégyellem, de be kell valljam, amikor az a szörnyeteg beszélt hozzám, nekem is inamba szállt a bátorságom, és a felszerelésem hátrahagyva menekültem el előle. Egy bokor takarásából még vetettem egy utolsó pillantást rájuk, és ekkor láttam egy magas, sovány figurát, a kezében a naplóval. A férfi beleolvasott, aztán valahogy észrevett engem, én pedig...
Lehajtja a fejét.
-jóformán idáig menekültem...Azok a lények, talán még ott vannak. A naplót mindenképpen vissza kell szereznünk! Ki tudja, mikről írhatott ebben a naplójában! Viszont, félek egymagad kevés leszel ellenük még te is...

Már egészen máshol járnak a gondolataim, mikor meghallom a trappoló lépteket és megfordulva Byron-t pillantom meg, aki egy kis tárgyat csúsztat a kezembe, aztán már el is rohan. Egy kis furulya! Amit valószínűleg ő maga faragott.
~ Ügyes kölyök! Mint az apja! ~ mosolyodom el, míg nem látja senki, aztán folytatom az utam.

Genetivi testvér majdnem azonnal felismer, aztán máris fülig ér a szája és nem kell sok biztatás, hogy elmesélje mi történt vele és az expedícióval.
Komolyan mondom legszívesebben a szememet forgatva hallgattam volna, mert nem lehet ilyen pechem, hogy a nyugis kis megbízásomból, szinte percek alatt bonyolult és veszélyes feladat vált, mivel ez a szerencsétlen itt, nem volt képes megvédeni azt a naplót.
- Éjfattyak? De, hogy kerültek oda, hiszen aki a felszínen maradt, azzal tudomásom szerint mind végeztek. – csóváltam meg a fejem hitetlenkedve. – Megint előmerészkedtek volna? Új vezetőjük akadt? – morfondíroztam félig csak úgy magamban. – Tehát az, aki beleolvasott a naplóba nem volt szörnyszülött? Ő vezette őket? – kérdezem, most már az öregre nézve. – És az szent igaz, hogy a naplót vissza kell szereznünk! – erősítettem meg a szavait. – Ez nem is lehet kérdéses, de templárokat ezek szerint nem kapunk, így sajnos be kell érned velem. – tártam szét a kezem, de aztán eszembe jutott valami. – Bár terveztem, hogy meglátogatom a Szürke Kamarások helyőrségét, hátha van ott ismerős, és akkor viszont talán segítség is akad.
Ez nem is olyan marhaság, és remélem a Testvérnek is tetszeni fog. Nekem meg amúgy is muszáj azt a naplót megszerezni, de ezt nem kell tudnia egyelőre.

-A kamarások... - feleli a testvér elgondolkozva.
-Én ugyan próbáltam már kapcsolatba lépni velük, hisz ha éjfattyakról van szó, elég kézenfekvő, hogy tőlünk kérjük segítséget, és veszedelem híján azt hittem rá is érnek, de az őreik elhajtottak azzal, hogy mind házon kívül vannak. Felsoroltak egy csomó nevet, amit sosem hallottam, a parancsnokról pedig nem tudtak mondani semmit. Egyedül Oghren és Alistair neve volt ismerős, de róluk meg nem mondták meg, hol lehetnek...viszont te! Neked talán elárulják, hova lettek, és akkor végre jutunk valamerre! Fogalmam sincs, hova vitték a naplót, de segítség nélkül egészen biztosan nem fogjuk megtalálni azt.
Aztán fel is pattan, és türelmetlenül néz rád.
-Nos, indulunk akkor?

Az öreg valami hihetetlen fürgeséggel vág át a városon a kamarások ideiglenes parancsnokságához, ott azonban ezúttal sem engedik be, hiába üvöltözik az őrökkel. Már épp érne neki egy dorgáló fejbeverés, mire beéred őt, de ahogy téged is meglátnak, az őrök úgy döntenek, hajlandóak türelmesek lenni még fél percig. Hiába, férfiból vannak...

Eléggé meglep, amit Genetivi-től hallok, hogy már a Kamarásoktól is kért segítséget és, ahogy itt is történt az előbb, onnan is elhajtották, hogy a helyőrségben nincs senki.
Kicsit el is szomorodtam, mert titkon reménykedtem benne, hogy talán belebotlok ismerősökbe, bár abban nem is reménykedtem, hogy Alistair itt lenne, hiszen mióta elhullott a vezérdémon, azóta nagyon megszaporodtak a feladatai és mindenhol őt várják tárt karokkal, mindenki vele akar találkozni.
Abban viszont volt ráció, amit az öreg mondott, hogy talán nekem jobban elárulják, hogy merre találom őket.
Láttam, hogy már nagyon tűkön ül a Testvér, azért nem is húztam tovább az időt, igaz jól esett volna már megpihenni és egy forró fürdőt venni, de akkor szerintem kitért volna a hitéből. Egy nagy sóhajjal tudomásul vettem, hogy testem kényeztetését még el kell napolnom kissé, és a már tova iramodó Genetivi után indultam, aki vén csont létére úgy rohant, mint akit veszett mabarik üldöznek, így már csak a parancsnokság előtt értem utol, ahol már nagyban veszekedett az őrökkel, akiknek már nem sok kellett hozzá, hogy nem éppen finom módszerekkel elhallgattassák a pattogó testvért.
- Üdv nektek. Leliana vagyok, beszélhetek a parancsnokkal? Vagy, ha nem tartózkodik itt, meg tudjátok mondani, hogy hol kaphatok segítséget egy veszélyes küldetéshez? – mosolygok rájuk kedvesen, ellensúlyozva Genetivi pattogását.

Láttodon azért nem esnek hasra az őrök, de a kedvesebb hang, és dekoratívabb arc sokat javít a kedélyükön, és még válaszolnak is neked, hisz a parancsnok hagyott nekik utasítást arra, mit mondjanak, ha bizonyos emberek keresnék őt. Te egyike vagy azoknak, akiknek az igazat:
-Sajnos Alistair parancsnok jelenleg nem tartózkodik a városban. Ma reggel Harcosbércbe indult, hivatalos ügyben. Arról sajnos nem adott tájékoztatást, mikor tér vissza, ám egy héten belül Redcliffe-be kell érnie, így kétséges, hogy a közeljövőben újra felbukkanna. Ha sietnek, talán még az erődben elérhetik.
Genetivi türelmetlenül legyint, és huppan le az egyik padra. Pontosan ezt mondták neki is, vagyis semmi használhatót.
-Van még bármi, amiben a segítségére lehetünk hölgyem?

Ha be akarod érni Alistair-t, megpróbálhatod, de a fél napi előnye bőven elég lesz ahhoz, hogy ne találkozz vele Harcosbérc előtt. Ha akarod, akár a fürdőt is megejtheted, bár ehhez a testvérnek is lesz egy két szava.
Amennyiben a tarisznyádban lévő savbombával szeretnéd lenyugtatni, legalább vonulj egy kevésbé nyüzsgő helyre, ahol nincs annyi szemtanú.
Végső esetben szép szóval is próbálkozhatsz, most elég fáradtnak tűnik ahhoz, hogy fogékony legyen rá.

A mosoly és a kedves szavak meghozzák a várt eredményt és az őrök már lehiggadva, bár még mindig lapos pillantásokat vetve a kissé arrébb lehuppanó Genetivi-re, de válaszolnak és ebből megtudom, hogy sajnos a testvérnek igaza volt, itt nem fogok segítséget találni.
Viszont a jó hír, hogy Alistair a közelben van, amit remélni sem mertem és talán ha utolérem és beszélhetek vele, még segíteni is tud, még ha nem is személyesen, hiszen eléggé elfoglalt ember lett.
- Igen! – bólintottam az udvarias kérdésre. – Tudtok valahol egy jó fogadót, ahol rendbe szedhetem magam?
Mivel Genetivi eléggé magába roskadtan ücsörgött, jó esélyem volt, hogy nem fog belekötni az időveszteségbe, különben is ennyi még belefért, úgy sem érhetjük utol már csak maximum Harcosbércen. Nekem meg szükségem van arra a fürdőre legalább, ha nem is alhatok egy kényelmes ágyban.
Szóval ebből nem engedek, és nagyon csúnyán nézek az öregre, ha megpróbál erről lebeszélni.
- Ha felfrissültem, ígérem azonnal indulunk. – igyekeztem enyhíteni a döntésem súlyát számára.

Az őrök összenéznek, majd bal felé mutatnak, ahol a kanyargó utcákon át ugyan nem látszik maga az épület, amire céloznak, de állítólag nincs messze.
-A Fogadó a koronához, és az oroszlánhoz megfelelő hely, ha az ember nem szeretné a gatyáját is ráfizetni a szállásra, bár a tulaj jócskán megemelte az árakat, amióta azt híreszteli, hogy Ferelden hőse is megszállt nála egyszer egy éjszakára.
-Hihetetlen, hogy az emberek bedőlnek az ilyesminek.
-Az...

Genetivi nem ellenkezik veled, sőt, olyan fáradtnak érzi magát egyszerre, hogy végül ő ajánlja fel, hogy csak másnap induljatok útnak. Elbúcsúzik tőled, és valóban nem látod reggelig. Ahogy ő mondja, úgyis össze kell szednie a maradék támogatóit, és az sajnos el fog tartani még egy darabig.

Az őrök nem vicceltek, a fogadóban tényleg megkérik a szoba árát, ám cserébe a forró fürdő, és a pihe puha ágy nem csak álom marad, és még egy egészen tűrhető reggelivel is szolgálnak neked. A testvérrel csak pár órával később találkoztok, így van időd elfogyasztani azt bőségesen.
Mikor végre eljön a találkozó órája, Genetivi csupán két ló társaságában várja érkezésed a kapuban. Szótlanul pattan fel a sajátjára, és úgy vágna neki az útnak, ha tudná merre kell menni. Mikor erre rádöbben, kérdőn néz rád.
-Tehát...hova is megyünk?

Harcosbérc nincs kimondottan messze a várostól, már persze ha a messze alatt az Orléziai fővárost értjük például. Lovon vágtatva estére oda is érhettek, ám meg is találni a helyet, na az már trükkösebb mutatvány. A hegyet megmászni szinte képtelenség, ha csomaggal utazik az ember, nélküle pedig éhen hal a csúcsig. A barlangszeren át feljutni már valamivel gyorsabb, ha az ember nem téved el, ami viszont könnyen előfordulhat a sötét, és kaotikus járatokban.
Neked szerencsére ezzel nem lesz gond, hisz a veszedelem alatt úgy éreztétek, ha megtörténne a legrosszabb, és vissza kéne vonulni, ez lenne az a hely, ahol a legtöbb ember ki tudna tartani, amíg megérkezik az erősítés a szomszédos országok kamarásaitól, így betéve tudod az utat.
Sok szerencsét.

//Folytatás: Harcosbérc //

Mivel Genetivi sem támasztott akadályt a dolog elé, így azonnal meg is fogadtam a Kamarások tanácsát és ellátogattam a fogadóba, ahol ugyan tényleg eléggé borsosak voltak az árak, de még megengedhettem magamnak, meg amúgy is ki tudja mikor alhatok megint ilyen kényelmes ágyban és áztathatom magam a forró fürdőben órák hosszat.
Mivel a Testvérre nem kell hajnalok hajnalán számítanom, így kissé lustálkodom is kicsit reggel, majd kényelmesen neki ülök a reggelinek finomságoknak, amiktől már a nyál is összefut a számban.
Időben végzek vele és még össze is szedem magam mire a férfi megjelenik a fogadó előtt két lóval, ami közül valószínűleg az egyiket nekem szánta.
Felerősítem a másik lóra a zsákomat, majd magam is nyeregbe pattanok, aztán jót mosolygok az öreg kérdésén, hiszen eddig egy szóval sem mondta, hogy nem ismeri az utat.
- Akkor megyek előre, ha nem bános Genetivi testvér. – sarkantyúzom meg a paripát és ügetésbe ugratva indulok el vele, hiszen bár nem napokat kell lovagolni, de azért közel sincs, jó, ha estére odaérünk és ki tudja Alistair meddig időzik ott.
Mondjuk az is igaz, hogy aki nem ismeri a járást, az csak nagy nehézségek árán jutna be az erődítménybe, ha egyáltalán bejutna. Nem hiába tudtuk, hogy ezt a helyet biztosan meg tudnánk védeni a démonfattyaktól. De engem ez a veszély nem fenyeget, így magabiztosan lovagolok a wardenek ezen helyőrségéhez, ami ezek szerint, megint lakóhelyéül szolgál pár Szürke kamarásnak, ha egyszer Alistair idejött.
Már sötétedik, mikor feltűnik a célpontunk.
- Látod Genetivi? – mutatok előre. – Megérkeztünk!

//Folytatás: Harcosbérc //

Nem mondhatni, hogy egyenes út vezetett ide, vagyis nagy kerülővel érkeztem járt és járatlan ösvényeken, de csak megérkeztem. De nem is ez a hihetetlen, hanem hogy mire is készülök éppen. Nem vagyok normális, ezt sokadszorra is elmondom magamban magamról magamnak, oly annyiszor szajkóztam már ezt, hogy megszámolni se tudom. Oké, nem nagy dolog, azért nem tudok a végtelenségig számolni, de tényleg nagy bolondságba akarok belevágni, mert ennyiszer még nem ostobáztam le magam. Ennek ellenére, no meg a nem kevés bizonytalanság ellenére mégis belevágok.

Út közben bőven volt alkalmam növényeket gyűjteni, amit aztán több-kevesebb sikerrel el is tudtam adni, így ha nem is vet fel a pénz, annyi azért akad, hogy meg tudjak szállni a fogadóban egy kis időre. Tető a fejem felett, meleg, normális étel és fürdés, remélhetőleg nem jeges vízben, ez kell most nekem. Egy nagyon kicsi pihenés meg jó mód, hogy egy kicsit életképesebb egyénnek tűnjek. A fogadó tulajdonosa nem biztos, hogy értékelte, kissé kései beesésem, de a fizető vendég az fizető vendég, úgyhogy a következő estét kiadós alvással kezdtem. Szerencsémre a botom miatt nem nagyon faggattak, igazán nagyon rá se kellett játszanom, hogy nélküle még fele olyan tempóban se tudok járni, mint egy görcsöt kapott csiga. Kicsit lejártam a lábaim. Ám ahogy azt reméltem, egy pihentető szunyókálás után már nem látja olyan sötéten az ember lánya a világot, és a lába sem tiltakozik a járás ellen olyan nagy hévvel. A reggelim, vagyis inkább ebédem fogyasztása közben pedig végre összeszedem a merszem és végre informálódom. Elvégre a kocsmárosok, fogadósok szoktak a legjobban értesültek lenni, hát csak tudnak mesélni nekem valamit a szürkékről.

Nem semmi hetem volt az biztos...lehet parancsba kéne adnom valakinek, hogy írja a naplómat helyettem. Talán ő ki tudna valami változatosabbat találni annál, hogy "Nem semmi hetem volt az biztos", még akkor is, ha ez az igazság minden áldott héten, amit nem itt töltök, ebben a dolgozószobában, egy erdőre való papír felett görnyedve.
~Marcus értelmes fickónak tűnik, és nemesnek is született, meg úgy is élt a csatlakozás előtt, biztos van benne annyi egészséges megalománia, hogy még megtiszteltetésnek is venné, ha rásóznám ezt az egész cirkuszt nem? Na, azt hiszem ideje pennát ragadni, és megkérdezni ezt tőle egy levélben...hova is tettem...~
Gondolatmenetem kopogtatás zavarja meg.
-Szabad.
Hogy ne lenne szabad? Nem is érdekel, ki zavar, bármi, csak ezzel a hülyeséggel ne kelljen foglalkozni. Egyszer még biztos megfojtom Aedan-t, amiért nekem hagyta ezt az egészet! A nő, aki belép hozzám a városi őrség egyik tagja, bár legalább egy éve nem járt már az utcán. Mióta ez a rend főhadiszállása, többek között az ő dolga lakhelyünk biztonságának felügyelete, és persze ő a hírnököm is házon belül. Először persze nem értettem, mi szükség erre, hisz én is el tudok sétálni az ajtóig, de hamar rá kellett döbbennem, hogy rengeteg itt a lépcső, és bizony elképesztően hazsnos az ilyen segítség.
-Pihenj. Miről van szó Myrith?
Mindig megdöbbenti őket, hogy emlékszem a nevükre. Olyannyira, hogy az már fel sem tűnik nekik, hogy a rangjukat viszont rég elfelejtettem. Őrmester? Kapitány? Felügyelő? Egyre megy...nekem legalábbis.
-Valaki a "Szürke Kamarások" után kérdezősködött a városban.
-A legjobb helyen tette. Illetve nem, Weisshaupt erődje még jobb lett volna, de nem utazhat mindenki olyan messzire nem igaz?
Kérdésemre csak a szokott döbbent csend a válasz. Nem tudom, miért töröm magam egyáltalán, és pazarlom a sziporkáimat ezekre a merev alakokra.
-Úgy véled, problémát okozhat?
-Nem tudom nagyuram.
Irritált sóhajom szakítja félbe mondandóját.
-Az illető hölgy egy mágus...
-Mágus? - Kapom fel a fejem hirtelen, meglehetős érdeklődést mutatva. - A körből való?
-Nem tudjuk, de úgy véljük nem...
-Hogy néz ki? - Kérdem gyorsan, semmi jelét nem mutatva annak, hogy megnyugtatott volna a válasza.
-Nos...emberi nő...hosszú barna haja van...fiatal, állítólag igen vonzó...
-Ettől féltem...
-...nagyuram?
-Elmehet.
Tiszteleg, és már indulna is, ám a küszöb felett még utána szólok.
-Várj! Melyik fogadóban szállt meg?


Sajnos nem csak a Szürke Őrség tagjai azok, akik viszonylag nagy számban vannak jelen ebben a városban. A templomosok is sűrűn látogatják, hisz Andrasté hívőinek körében ez egy kedvelt zarándokhely, és nem mellesleg az ország egyik legnagyobb temploma is itt áll. Ez mind szép és jó, viszont ez azt is jelenti, hogy ha Alistair tud Ismel-ről, akkor bizony a templárok sincsenek messze...sőt...
-Hölgyem! - Szólít meg egy páncélos alak, melyet két másik követ.
-Csak egy pillanatra kérem! Válaszolna néhány kérdésünkre?
A páncéljukon a templárok címerét viselik, melyhez oly sokszor volt szerencséd mostanában, így biztosan felismered már csak ezért is. Nem tudni, miről ismertek fel, de célirányosan téged szúrtak ki. A szűk utcában ahol álltok viszont sok felé szaladhatsz, a város adottságaiból adódóan felfelé, és lefelé is akár a sok lépcsőn.

Megtanulhattam volna, hogy a nyugalom esetemben sosem tart sokáig. A bujdosó életmód sajnos ezzel jár. Meg ha hitehagyott mágusként egy olyan városban szállok meg, ami tele van hívőkkel, zarándokokkal meg templáriusokkal. Viszont az erődhöz meg csak nem állíthattam be csak úgy... bár lehet, néhány túl lelkes íjásszal még mindig jobban szót értenék mint a felém közeledő páncélosokkal. Csupán egy pillanatnyi időm van a latolgatásra és a döntéshozatalra. Opció egy, elbeszélgetek velük és megpróbálom kidumálni magam az egészből. Hogy én csak egy egyszerű falusi fruska vagyok, aki növényeket szed és árul.

Ám az a pillanat elég is, hogy gyors mérlegelés után a kettes opció mellett döntsek. Ha egyedül lenne, még csak-csak megpróbálnám a hasba akasztást, szigorúan szavakkal, de ezek hárman vannak. Tehát jön a kettes számú lehetőség, spuri. Egyelőre úgy teszek, mint aki nem gondolná, hogy neki szólnak, még ha a közelemben nincs is senki. És persze kicsit megnyújtom a lépteim, miközben lefelé menet az első mellékutcát keresem. A templáriusok szeme láttára inkább nem akarok futni, azzal egyenesen hirdetném, sőt kikiáltanám magamról, hogy vaj van a fülem mögött. Inkább bekanyarodok valahova és ott veszem fel a nyúlcipőt, és próbálok keresni egy kellően elhagyatott, árnyékokkal teli sikátort, kis utcát, bármit, ahol elbújhatok. Persze ha a páncélos rajongóim nem ennyire türelmesek, és ők is felveszik a tempóm, akkor nincs más hátra, mint teljes erőből nekiiramodni és futni. Lehetőleg a legközelebbi kapu felé, ki a szabadba, ahol több esélyem van, mint a falak között. A páncél remélhetőleg most is hátráltató tényező lesz ilyen téren. Csak a kapuőrségen kell majd valahogy képletesen átverekednem magam, de addig kitalálok valamit. Persze ha eljutok addig. Azt viszont be kell látnom, ha frontembernek nem is, de hírnöknek vagy küldöncnek igazán felvehetnének a Szürkék. Amennyit futottam életem során, főleg az utóbbi időkben, versenyeket nyernék már.

Miközben szaporán lépdelek a koronához, és az oroszlánhoz címezett fogadó felé, a lépcsőn sietve közeledik felém egy barna hajú leányzó, kit jelen pillanatban nagyon lefoglal valami ami a háta mögött van, nyilván ezért nem vesz észre engem, és ütközik belém. Gyorsan elkapom, mielőtt szegény megbotlana, és legurulna a lépcsőn, aztán amikor látom, hogy biztosan áll, el is eresztem egy szó nélkül, és megyünk mind a ketten a magunk dolgára. A mellettem elszaladó páncélosokkal sem foglalkozom, ahogy ők sem velem, a fogadóba érve viszont gyorsan a csaposhoz lépek, és az asztalra csapok.
-Semmi kedvem eljátszani, hogy nem tudsz semmiről, szóval megtennéd, hogy elmondod, köntörfalazás nélkül, hol az az elf mágus, aki a szürkékről kérdezősködött?
-Fogalmam sincs, miről beszél...
Fáradtan sóhajtok fel, aztán előre nyúlva az ingénél fogva rántom közelebb magamhoz.
-Tényleg szükség van erre?
-Tényleg nem tudom miről beszél. Volt itt egy mágus...
-Barna hajú, idegesítő, törvényen kívüli, és rólam kérdezősködött?
-Barna hajú...és a szürkékről igen, de nem elf.
...nem...elf?
Eleresztem a férfit, hogy cipői csak úgy koppannak a padlón, belém pedig belém hasít a felismerés. Igen, lehet korábban is gyanítanom kellet volna, hogy aki mellettem szaladt el, és akit ezek szerint a templárok kergettem lehet az de....
~Templárok!!!~
Mint a villám viharzok ki a fogadóból, hisz ha tudni szeretném, mit akart tőlem a mágus, szinte biztos, hogy előbb kell utolérnem, mint azoknak a bigott pancsereknek.

-Megállj! - Ordítják Ismel után a templárok, ahogy utána rohannak a lépcsőn. Egyikük ük meg is botlik, és úgy gurul a nő után, a többiek nála jóval lassabban érnek le az aljára, épp időben, hogy felsegítsék a társukat, mire az valamelyest magához tért odalent a porban.
-Nem menekülhetsz Maleficar!!!
Az egyik templomos előkapja számszeríját, és már repül is egy ragyogó nyílvessző, felsértve a bőrt Ismel vállán.

Nagyjából itt érkezem meg én is, csak egy teljesen másik irányból. Épp szembe találom magam a varázslóval, elállva az útját. A templárok közben vészesen közelednek, kivont kardokkal, ezért én is előkapom a fegyverem.
-Te kerested a szürkéket? - Kérdem a lányt hadarva, aztán arrébb lököm, hogy a következő nyíl a pajzsom találja.

Figyelek én minden felé, csak az orrom elé nem, így szépen neki is megyek valakinek. Annyi jó modor még szorult belém, hogy szorult helyzetben is elmotyogjak egy elnézést, de meg se nézve igazán az alakot haladok tovább. Nekem bőven elég volt az is hogy, keményen koppantam a páncélon. A páncélos alakokat meg kerülni kell, főleg, ha három épp a nyomodban van.

A lépcsőn lefelé haladás annyiban tényleg jó ötlet volt, hogy páncélban ott még lassabban kell menni. Az egyik templár ezt biztos egy életre megtanulja, vagy legalábbis jó időre észben tartja majd, olyan szépet esett. A baj csak annyi, hogy bármennyire is mulatságos a jelenet, és bármennyire szánni szoktam az ilyenkor fájdalmas földet érő szerencsétlent, az incidens csak ront a helyzetem. Ezt igazolandó elő is kerül egy számszeríj. Ennek a fele sem tréfa, megint csak iszkolni kezdek, a legközelebbi fedezék felé. No persze nincs isteni gyorsaságom, így a sziszegő nyílvessző el is süvít mellettem, csodával határos módon csak felsértve a bőröm, nem pedig belém áll, elindítva az elsündisznósodásom.

Ám ahogy futok, nini, már megint egy páncélos alak. Most már tényleg komolyan elgondolkozom, hogy valami fura mágnesként vonzom a templárokat meg a nehéz vértes nehézfiúkat? Bár ha mágnes vagyok, akkor érthető... Már épp azon vagyok, hogy most már valakit levarázsolok a lábáról, hogy legalább egy fikarcnyi esélyem legyen ebből a kellemetlen helyzetből meglógni (természetesen rögtön egy másik, még kellemetlenebb szituációba keveredve), mikor is meglepő kérdést szegeznek nekem, amire első körben meglepetten pislantok párat.
- Ööö... igen. - makogom ki nagy nehezen, majd össze is rezzenek, amint a pajzson koppanó lövedék hangja megüti a fülem.
- Jaj, de utálom ezt. Miért nem lehet egy tea vagy egy sör mellett megbeszélni?!

Ahogy ott állok, szemben a három fegyveressel, kezemben karddal, és meghallom a nő javaslatát, hogyan kéne lerendezni ezt, kis híján elnevetem magam.
-A káptalan tiltja, hogy sört igyanak, szerintem ezért ennyire zabosak - jegyzem meg vidáman, aztán most, hogy kicsit közelebb értek, és felfogták, kire lőttek, már megtorpan a három férfi, és eléggé fenyegetően néznek ránk.
-Áll félre szürke! Neked ehhez semmi közöd!
-Valójában, a hölgy beszélni akart velem, és mivel úgyis itt vagyok, azt a kis időt kibírjátok már, nem igaz?
-Mi...
-Köszönöm! - Vágok a szavába, tenyeremet mutatva felé, aztán már fordulnék is a lány felé, de egy pillanatra még visszanézek rájuk.
-Miért is üldözitek őt?
-Ő egy veszélyes, hitehagyott mágus akinek a...
-Persze, persze. - legyintek -  Mennyire veszélyes?
-...mi?
-Mennyire veszélyes? El tudna bírni veletek, ha segítenék?
-Minden bizonnyal nagyon erős ha...
-Szóval fogalmatok sincs. Rendben. No, egy perc.
És most már tényleg a lány felé fordulok.
-Hallgatlak. Miért szerettél volna ennyire megtalálni engem? Feltételezhetem, hogy hiú ábránd lenne abban reménykednem, hogy csak a főmágus üdvözletét szeretnéd átadni igaz?
Lehet gyorsabban a lényegre kéne térnem, de nem tehetek róla, végtelenül szórakoztat, ahogy látom a szemem sarkában idegesen toporzékolni a templárokat. Lehet gyermetegnek tűnik, hogy ilyesmi szerez nekem örömet, aminek az lehet az oka, hogy az is, de nem érdekel.
-A teáról meg majd még beszélhetünk később...

Ha igaz, amit hirtelen előkerült megmentőm (Teremtőm, mennyiszer bukkan fel valaki, hogy az utolsó pillanatban kisegítsen) mond, nem csoda, hogy ilyen mogorva a legtöbb üldözőm. És én még jól meg is futtatom őket, hogy még inkább kiszáradjanak. Hogy én mekkora egy szadista vagyok a tudtomon kívül! Na de ezen ráérek később lamentálni, elvégre most itt a három kéretlen térítőm meg a szürke... szürke?! Ez a nap csupa meglepetés, ezt jelzik elkerekedő szemeim is. Na szép kis bemutatkozás, mondhatom.

Nagy hirtelenjében azt sem tudom, mit mondjak, hogyan kezdjek bele. Addig is legalább szóval tartják a szürkét a kergetőim. Én, veszélyes... persze. Csak rám kell nézni és remeg az ember lába... a nevető görcstől. Más kérdés, hogy az aranyos külsőm mögött tényleg ott lapul a fenyegetés, hiszen van pár csúnya varázslat a tarsolyomban, de azokat nem mészárlásra szoktam használni. Hanem szökésre, de lehet, az az egyház szemében egy és ugyanaz. Nagyjából ekkor terelődik vissza rám megmentőm figyelme, az enyém meg az idegesen toporzékoló páncélosok felé. Hajaj, ha ezek után ők kapnak meg engem, nos, inkább nem gondolok bele, mi lesz, az utóbbi időkben túl élénk fantáziám bőven kapott új ötleteket. Aprót nyelve fordulok vissza a szürke felé.
- A főmágus? Hát őt sajnos nem ismerem. Igazából most így hirtelen csak két kérdésem lenne. Az első, hogy milyen feltétele van a csatlakozásnak. A másik, hogyha nem felelek meg Szürke Kamarásnak... kaphatok pár perc egérutat? - ó igen, a tea. Milyen jól esne most egy. Mondjuk egy nyugtató. Vagy egy altatóval feljavított. Utóbbi persze a rendkívül szimpatikus templáriusoknak, ha már sört nem kaphatnak.

Felvonom a szemöldököm. Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy ennyi sikertelen keresés után, gyakorlatilag a portámon fog megjelenni egy újonc. Pár másodpercig még nézek így rá, csodálkozva, aztán miután összeszedtem a gondolataimat, csak az után nyitom szóra a számat.
-Ahhoz, hogy csatlakozz, a rend helyi vezetőjének kell rábólintania, aki én vagyok egészen véletlenül, továbbá ki kell állnod néhány próbát is, melyek nem veszélytelenek, hogy enyhén fogalmazzak, és ezek után sem lesz könnyű életed. Egészen biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd?
A kérdés után az üldözői felé sandítok, kik még mindig olyan jó kedélyűek, mint amilyenre egy szívdobbanásnyi idővel ezelőttről emlékeztem, így nem csodálnám, ha a lány inkább velem tartana, ha csak kettőnk közül választhat.
-Nekem az az érzésem, hogy meg tudnád csinálni, és lehetne belőled szürke, de a próba ami a toronyban várna rád közel sem olyan veszélyes, ha pedig miattuk aggódsz, elintézhetem neked, hogy biztonságban juss el a toronyba.
-Ebből elég! Követelem, hogy...
-Türelem - szólok rájuk lezseren, oda sem nézve.
-Ezt mégsem tűrhetjük! Adja át a mágust, különben...
A férfi szavát az a jellegzetes hang szakítja félbe, amikor két tucat kardot rántanak elő a hüvelyükből olyan emberek, akik körbe vesznek minden irányból, és eddig nem láttad őket, mert nagyon lefoglalt valami más.
-Ó, bocsánat, milyen illetlen vagyok. Templárok, városi őrség. Városi őrség, íme azok a bátor emberek,a kik meg akarták támadni a helytartót a saját várában.
Ha szemmel ölni lehetne, minden bizonnyal azt tennék, ahelyett, hogy elteszik a fegyvereik, és behúzott nyakkal várják, hogy most mi fog történni. Egyedül a vezetőjük az, aki nem hátrál meg, és kezében már fel is ragyog a kardja, ő pedig harcra készen néz a szemembe.
-Ó, kérlek... - Felelem, mikor meglátom, és az én kardom is ragyogni kezd.
-Nincs egy démon sem a közelben, semmi szükség erre. Most pedig, megtennék, hogy kikísérik ezt a három embert, a városkapun kívülre?
Ez után elteszem a fegyverem, és amíg körbeveszik a páncélosokat az én embereim, mosolyogva fordulok a lány felé.
-A nevem Alistair, és azt hiszem, az egérúttal már nem lesz gond. Bocsáss meg ezért a kis színjátékért, általában jobban szeretem saját kezűleg intézni, ha valaki az életemre tör, de olykor jó érzés visszaadni ezt a bánásmódot azoknak, akik megérdemlik. No, de térjünk vissza a lényegre. Úgy hiszem, szó volt valami teáról nem igaz?
A lépcsők felé mutatok a kezemmel, aztán szép lassan meg is indulok.
-Azt hiszem, tudom hol találjuk a legjobbat a városban. Közben azért megnyugtatnál, hogy nem követtél el semmit, ami miatt később megbánnám, hogy kiálltam mellettem?

- Volt egy olyan érzésem, hogy két szép szempár és egy kérem szépen nem lesz elég. - sóhajtok halkan. - De állok elébe. Az a próba csak nem lehet rosszabb, mint szembenézni egy óriási emberevő döggel, vagy szembenézni velük. - bökök a fejemmel finom az alighanem egyre türelmetlenebb, de annál lelkesebb rajongóim felé.
- Biztos megvan a toronynak is a maga bája, de ha bezárva akarnék élni, akkor beültem volna az egyik ketrecbe még Lotheringben. Akkor legalább egyszerre kevesebb rosszalló szempárral találtam volna szemben magam. - és persze van egy csomó más számára szentimentálisnak bizonyuló ok, ami miatt inkább nézek szembe szörnyekkel meg veszélyes próbákkal, minthogy csendben ücsörögjek egy toronyban.

A hüvelyükből előkerülő kardok hangját jól ismerem, ijedtemben azonnal meg is pördülök, hogy lássam, mi folyik itt. Először azt hittem, a templárok kaptak erősítést, ám nagy megkönnyebbülésemre nem így van. Megjegyzés, nem csak a templárokat vonzom, hanem a bajt is. Vagy ők hozzák magukkal a problémákat is? Esetleg a bajt vonzom, és az vonzza a templárokat? Mindegy is, mind a kettő megtalál, és sajnos túl gyakran. ÉS többnyire sikerül másokat is belerántanom, pedig nem akarom, becsszó. A felragyogó fegyver láttán viszont önkéntelenül is hátrálok egy lépést. Hát még amikor még egyet meglátok, méghozzá mellettem.
- Oké, erre nem számítottam... - én is elkezdhetnék ragyogtatni valamit, csak hogy ne lógjak ki a sorból, de tartok tőle, akkor hirtelen minden fegyver hegye rám mutatna. Az meg olyan kényelmetlen érzés. A bennem lappangó feszültség viszont távozik a templárokkal együtt, láthatóan fel is lélegzek, mikor kikerülnek a látóteremből.

- Huhh, köszönöm. Örvendek, Ismel vagyok... öhm... uram. - teszem hozzá kicsit bizonytalanul. Hirtelenjében nem is nagyon tudom, milyen megszólítást vagy rangot kellene használnom. - Igazán sajnálom ezt az incidenst, reméltem, hogy kivételesen kicsit később találnak meg. De még ha nem is keresnek, akkor is rám bukkannak az egyház buzgó hívei. - közben persze követem Alistairt, mégis csak jobban ismeri a várost, és egy tea most tényleg jól esne. Sőt, kivételesen erősebbet is elfogadnék, de azt majd máskor.
- Nem áldoztam fel senkit, nem cimborálok démonokkal, nem babonáztam meg senkit, legfeljebb egy-két bandita testi épsége bánta az eddigi szabadlábon maradásom. Esküszöm. - na jó, ott volt az a néhány eset, amikor kénytelen voltam bénító rúnákkal lelassítani az üldözőim, de az nem fáj. Azt hiszem. - Na jó, meg egy istálló, de az évekkel ezelőtt volt és véletlenül. De cserébe segítettem szörnyeket verni. Az kiegyenlíti a számlát, nem?

-Úgy gondolod? - Kérdem sejtelmesen, mikor azzal biztatja magát, hogy a csatlakozás nem lehet rosszabb, mint megverekedni ezzel a hárommal, többet viszont nem szólok. Semmi kedvem letörni a lelkesedését már most. Kis szerencsével lesz még rá alkalmam bőven, ha túlélte a csatlakozást...
-Hát, a ketrec is érdekes választás lett volna. A szomszéd nem keltett volna minden reggel dallal, az is biztos...
Aztán sikerül megszabadulnom a rajongóitól, és végre kissé meghittebb környezetben próbálhatom megbeszélni vele az őrült tervét, hogy csatlakozni szeretne a rendemhez. Ha ezt komolyan gondolja, akkor sok mindent el kell magyaráznom neki, és mind közül a legfontosabb:
-Ne szólíts "Uram"-nak. És ha már itt tartunk, a nagyuram, a felség, a főnök, és az egyéb marhaságokat is mellőzd kérlek. A nevem Alistair. Egyedül a királynő szólít parancsnoknak, és már annak sem örülök.
~Ismel...ezt vajon hogyan jegyezzem meg? Pedig illene, őt gyakrabban fogom látni gondolom, mint izékét, és hogyishívjákot.~
-Egyébként igazán nincs mit. Sosem voltam oda értük.
Aztán pedig bólogatok, miközben meghallgatom amit mond, és színpadiasan sóhajtok fel arra, hogy nem áldozott fel senkit, mint akit ez tényleg megnyugtat. Mármint, úgy értem feltétlen jó hír, hogy nem vérmágus, csak épp ki sem néztem volna belőle.
-Nos, az önvédelem ellen nincs kifogásom, a pajtákat pedig senki sem szereti. - Jegyzem meg elrévedő tekintettel, aztán mosolyogva fordulok felé, a lépcsőn felmenet.
-Azt hiszem, semmi akadálya annak, hogy csatlakozz a rendhez, de azért szeretném, ah ezt jól átgondolnád még. No, itt is vagyunk közben.
A hely ahova viszem természetesen a rend számára kijelölt lakrész, ahol egyenlőre csak én tartózkodom, a kijelölt városi őrségen kívül. Nincs sok szürke az országban, és annak sem lenne sok értelme, ha mind egy helyen kuksolnánk, úgyhogy maradok itt én, illetve most már az újonc is.
-Gabe - szólok egy szőke kisfiúhoz, ki jöttünkre nyomban elénk rohan. - Szólj a konyhában, hogy hozzanak fel egy kancsó teát az ebédlőbe. Ott leszünk a vendégemmel.
A srác elszalad, én pedig tovább vezetem a nőt egy hatalmas terembe, melynek a közepén egy kissé öreg, és viseltes, de azért használható asztal áll, körbevéve kényelmesnek tűnő, jóval újabb székekkel.
-Foglalj helyet. És most kérlek meséld el, miért döntöttél úgy, hogy csatlakozni szeretnél? Már persze azon kívül, hogy nem akarod egy toronyba zárva tölteni az életed, amit meg tudok érteni...
Közben én is helyet foglalok vele szemben, és az asztalra könyökölve hallgatom a mondandóját.

- Tudni nem tudhatom. De több mindent láttam már, mint szerettem volna. - éljen valaki akár csak egy évet úgy, hogy inkább kerülnie kell a lakott területeket és a világ megnyílik előtte. Én meg már nem is tudom pontosan, mióta űzöm ezt a nomád életmódot. DE ha már a nem kívánt extra információknál járunk, hát ha rajtam múlt volna, a mágiával sem ismerkedem meg. De hát ez van, ezt kaptam, ebből kell kihoznom valamit. És ha megúszhatom a morcosan néző templárokkal teli tornyot, akkor mindent megteszek ennek érdekében. Persze, biztos kiengednének néha levegőzni de mégis hova mennék? Családom már nincs, a szülőfalum romokban, barátom se volt sok, akik vagy élnek, vagy ők is halottak, és ha túl is élték a Veszedelmet, talán már nincsenek is Fereldenben. Úgy hallottam, sokan elmenekültek más országokba, és nem tartom túl valószínűnek, hogy visszatérnek. Költséges ide meg oda költözni.
- Ó, az nem baj, akkor lett volna szomszéd, akivel megvitathattam volna az élet nagy dolgait. Mert sokkal többet nem nagyon tudtam volna csinálni abban a ketrecben, mit az élet értelmén és nagy dolgain töprengeni napestig. Bár valószínűleg a toronyban is ez lenne a sorsom.

Kicsit meglep, hogy nem kell majd semmilyen titulust vagy rangot használnom, nem egészen erre számítottam. De így talán kevésbé fogom feszélyezve érezni magam. Leszámítva azt, amikor mondjuk be kell mutatnom a nem létező harctudásom, merthogy az ütöm ahol érem fajta küzdelmet nem igazán nevezném harctudásnak. Jó, persze, már nagyjából kitapasztaltam, hova érdemes a bottal suhintani, de egy dolog tudni és más dolog eltalálni azt a pontot. Arról nem is beszélve, hogy az ellenfél sem fog mozdulatlanul állni, hacsak nem egy szalmabábról van szó, vagy nem bénítottam meg előtte. Utóbbi esetben viszont inkább jó messzire kerülök az illetőtől, minthogy ütlegelni kezdjem, azzal ráérek akkor, ha kifogytam a szuflából. Közben persze követem Alistairt, de egy majdnem megtorpanok egy pillanatra a templáros megjegyzésen.
- Nekem sem a szívem csücskei, de a te fegyvered is... - arra mérget mernék venni, hogy nem képzelődtem, amikor láttam antimágus fénnyel izzani az ő kardját is. Ilyen téren hajlamos vagyok a paranoiára, de hogy kettőt lássak belőle, amikor csak egy van, azért az túlzás. Végül is, ha egy hitehagyott mágusból lehet szürke, akkor miért ne lehetne egy volt templárius is.
- Tényleg vonzom őket... - motyogom magam elé, nem is értem, miért lepődöm meg ezen.

- Ó, én ezt nagyon alaposan átgondoltam. Ide fele jövet végig ezen töprengtem, és hidd el, ellenérvként elég gyakran feljött, hogy nem vagyok normális, vagy mégis túl nagyot ütött a fejemre az a bandita, meg hogy túlságosan kétségbe esett vagy,de majd elmúlik, de egyik sem bizonyult túl erős indoknak. - sóhajtok lemondóan, de úgy, mint egy gyógyító, akiben most tudatosul, páciense menthetetlen állapotban van. Ennél persze konkrétabb érvekre lesz szükségem, amit meg is próbálok összegyűjteni magamban, amíg beérünk a terembe és leülünk. Vigyázz magadra! És meg ne bánjam. Ez két mondat ugrik be egyből, mint valami múltbeli kísértet. Pedig nem is történt még olyan rég... vagy épp ezért jut állandóan eszembe? Nos, azzal, hogy csatlakozni akarok, a vigyázz magadra részre rendesen rá fogok cáfolni. De ha tovább bujkálok, akkor előbb-utóbb megint utánam küldenek valakiket és vagy a toronyban végzem (és akkor az első csapat is mondhatni feleslegesen morzsolódott le), vagy pedig megint sanyarú sorsot biztosítok néhány embernek, esetleg ők is elhaláloznak, miközben utánam kajtatnak. Arról nem is beszélve, hogyha már kaptam ezt a fura erőt, használhatnám is valamire, azon kívül, hogy meglógok vele, azért mert menekülnöm kell pont amiatt, hogy van ez az erőm. Nem vagyok túl jó színész, úgyhogy a keserű meg kusza gondolatok tökéletesen tükröződnek az arcomon.
- Hát... hol is kezdjem. Azt hiszem, boldog lennék, ha életem hátralevő részében soha többé nem kellene éjfattyakat látnom, pláne nem harcolnom ellenük. De annak még jobban örülnék, ha mondjuk egy se maradna a világon. Ez persze valószínűleg lehetetlen, de az se baj, ha kevesebb van belőlük. És ha már a Teremtő roppant jó humorérzékének köszönhetően varázserőt kaptam, használhatnám valami másra is, minthogy ó te jó ég, ott egy templár és mindjárt elkap, na akkor varázsoljuk el aztán futás míg össze nem esek fajta akciókra. És mielőtt megint a torony kerülne elő, nem szeretem a bezártságot, az árgus szemmel figyelő őröket, és halálra unnám magam. Már ha egyáltalán életben hagynak. Teremtőm, vagy olyan izét csinálnak belőlem... - a hirtelen sokktól még el is felejtem kifejteni, milyen izére is gondolok. Volt szerencsém hallani arról az eljárásról, amikor az alkalmatlannak vagy veszélyesnek ítélt mágustól elveszik a hatalmát, és vele együtt az érzelmeiket. Utána már biztos nem zavarna, elvégre nem éreznék az ég egy adta világon semmit, de nem akarok addig eljutni.
- Szóval nincsenek öngyilkos hajlamaim, és tisztában vagyok vele, hogy elment minden esetlegesen megmaradt józan eszem, de csatlakozni szeretnék.

Fanyar mosoly ül ki az arcomra, de nem szólok, hisz szegény nem tudhatja, kire gondoltam szomszéd alatt, de abban biztos lehet, hogy nem járt volna rosszabbul akkor sem, ha egy szobrot börtönöznek be mellé. Aztán persze megemlíti a kardomat, és a bűvészmutatványt, amit produkáltam, mire megvonom a vállaim.
-A rend mindenkit befogad.
Aztán kissé derültebben még hozzáteszem:
-De , ha ez vigasztal: a sör tényleg tabu náluk, és véletlenül tudom, hogy az ember játékait is elveszik amikor oda kerül képzésre.

Egyébként, egyre inkább az a benyomásom, hogy valóban kedves lány ez az Ismel, és nem csak úgy tesz, hogy a pancser férfiak a megmentésére siessenek, pedig állítólag ez remek taktika. A meséje, és az üdítően őszinte véleménye önmagáról pedig olyasmi, amit szívesen hallgatok, és néha fel is kuncogok egy két szóvirágán. Közben megérkezik a gőzölfő kancsó, és a két csésze is, én pedig megsimogatom a fiú kócos fejét, aki ide cipelte a súlyos tálcát, miután már a küszöbnél elvettem tőle azt. Így viszont tölteni is nekem kell. Először Ismel kap, aztán leteszem elé a mézet is, majd magamnak töltök.
-Meg lehet szabadulni tőlük. Ha vigyázunk magunkra, és egymása, előbb utóbb el fognak fogyni...szóval mindössze csak a világbéke a szürkék végső célja. Sétagalopp...
Bármilyen meglepő, ezt nem cinikusan, inkább vidáman jelentem ki, és nem olyan ironikusan vidáman, hanem őszintén, aminek köszönhetően biztos vagyok benne, hogy sokan hisznek elmebetegnek, de milyen életem lenne, ha érdekelne mit gondolnak mások?
-Kezdelek megkedvelni - jelentem ki, még mindig mosolyogva - ez viszont egy nagyon jó érv amellett, hogy nemet mondjak a kérésedre. Talán furcsa lehet, hogy én, akinek az lenne feladata, hogy gyarapítsam a sorainkat annyi újonccal, amennyit csak elbír ez az ország megpróbállak lebeszélni a dologról, de épp ezért szeretném, ah még egyszer utoljára jól átgondolnád ezt.
Itt arcom egészen megkomolyodik a végére, és a teámban elmerülő kiskanál helyett, amivel eddig örvényt keltettem az aranyszínű nedűben, most a nő szemébe nézek egyenesen.
-Ha egyszer elhatározod magad mellettünk, onnantól nincs visszaút. Ha megkezdődik a csatlakozás ceremóniája, vagy szürke őrként hagyod el azt, vagy nem hagyod el egyáltalán. Természetesen, ha nem hinném, hogy sikerülhet, nem is engedném, hogy megpróbáld, de figyelmeztetnem kell téged: az igazi megpróbáltatás csak ez után kezdődik. Tény, hogy szabadabb leszel, mint mágusként valaha lehetnél, bárhol, ám emellett egész hátralévő életedben szolgálnod kell a rendet, és gátat szabnod az egyik legelvetemültebb gonosznak, ami valaha a földre lépett. Többször tényleg nem fogom megkérdezni: egészen biztos vagy benne, hogy közénk akarsz állni?
A hangom, mely eddig szinte visszhangzott az üresnek ható kastélyban egyszerre elcsendesedik, és most már a légy zümmögését is hallani lehetne, ahogy feszülten várom, mit felel erre ez a nő. Egy részem szinte reménykedik benne, hogy nemet mond majd, annak ellenére, hogy tudom, mekkora szükségünk lenne egy mágusra, aki mutatkozhat emberek között is anélkül, hogy bekattanna, ráadásul az alapján amit eddig láttam tényleg az a véleményem, hogy az ő segítségével nemcsak a szürkék, de talán a mágusok is jól járnának. Persze még meglátjuk, de egyenlőre úgy tűnik, ő az élő bizonyíték arra, hogy nem minden varázslóból lesz elmebeteg, hatalommániás szörnyeteg. Minden esetre, ha igent mond, felállok az asztaltól, és a fejemet meghajtva előtte a szívem fölé helyezem az ökölbe szorított kezem.
-Ez esetben, üdvözöllek köztünk. Mától fogva a szürke őrség kadétja vagy. A csatlakozásodig a kirendelt mentorod mellett kell maradnod, aki egyenlőre én leszek. Van kérdés?