Harcosbérc

A Szürkék ódon, kissé elhanyagolt erődítménye. A vár maga egy magas hegy csúcsán fekszik, melyet megközelíteni embert próbáló feladat, még a megfelelő felszereléssel is. Valamivel megvalósíthatóbb az alatta elterülő bányarendszeren át behatolni, ám ezek térképei rég elvesztek, és az évtizedek kész labirintussá varázsolták, tele mohó éhes szörnyekkel. Aki nem ismeri a járást, könnyen eltévedhet odabent. A várban jelenleg a Dryden család tagjai élnek, illetve a Szürkék közül még Avernus is itt tengeti napjait a vár legmagasabb tornyában. A rend minden tagját szívesen látják, kiknek ha másért nem is, de az itt élő legendás fegyverkovács miatt érdemes benézni.

Pár nappal ezelőtt érkeztem meg a Warden erősségbe, és mit ne mondjak, eléggé kisebbségben vagyok. A Rendből gyakorlatilag én állomásozok itt egyedül, ha nem vesszük bele az öreget a toronyban... oké, a NAGYON öreget. Ez viszont eléggé meglepett, elvégre Harcosbérc eléggé fontos helyen helyezkedett el a Partvidéken, ráadásul annak idején Aedenék állítólag elég sok energiát fektettek abba, hogy kitisztítsák a démonoktól. Mondjuk, jobban belegondolva, a Rend jelenlegi állását tekintve nem csodálom annyira, hogy nincs itt senki, legalább is egy kisebb, wardenekből álló helyőrség. Talán összesen vagyunk annyian Fereldenben, amennyien kitennénk Harcosbérc lehetséges helyőrségének a felét. Ez pedig csak egyetlenegy erősség, miközben egy egész országot kell lefednünk. Még ha folyik is a toborzás, köztudott, hogy az se a gyorsaságáról meg a jövedelmezőségéről híres. Szóval, elmondható, hogy még mindig Ostagart nyögjük.

Aznap reggel már korán ébren voltam. Harcosbérc falán álldogálva néztem ki a havas tájra. A fal tövében éppen néhány őz kutatott élelem után a hóréteg alatt. Vetettem rájuk olykor egy-egy pillantást, de aztán a távolt kémleltem továbbra is. Két okból is voltam jelenleg az erősségben. Egyrészt mert mindig is meg akartam nézni. Harcosbérc évtizedeken keresztül el volt zárva a külvilágtól. Az, hogy most már szabad ide az út és veszélytelenül lehet megközelíteni, vonzotta az amúgy múltkedvelő énemet. Talán két napot is csak azzal töltöttem, hogy bejártam a térséget. Volt mit nézni ezen az öreg épületen. Mondjuk Avernus kis híján megátkozott, amikor betévedtem a laborjába, de szerencsére nem valami förtelemként folytattam földi pályafutásomat. A másik ok viszont korán sem nevezhető ilyen szabadidő jellegűnek. Megérkezésemet követően azonnal levelet küldettem a Strázsa erődben levő főparancsnokságra, hogy beszélni akarok a vezetőnkkel, találkozási helyként pedig Harcosbércet jelöltem meg. Mehettem volna egyenesen a Strázsába is, de a személyt ismerve valószínűleg kapni fog az alkalmon, hogy elszakadhasson végre a hivataltól egy ilyen ürügy miatt. Elméletileg ma kellene érkeznie, ezért is álltam kint már reggel a várfalon. Meglehetősen csípős, ködös volt az idő, de nem zavart. A Partvidéken élőknek volt lehetőségük hozzászokniuk ehhez...

Amikor megkaptam a levelet, épp egy tervrajz fölött görnyedtem, és azon gondolkodtam, miért van az, hogy ha Aedan állomásozik valahol, akkor ott előbb vagy utóbb újra kell építeni egy falat, ami korábban 100 évig ott állt. Végül rábólintottam a tervekre, úgy értem egy fal csak egy fal, szükség is van rá, akkor építsék csak. Szóval megjött a levél, én pedig fel is bontottam, mindenki legnagyobb meglepetésére. Valamiért itt nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy a vár ura tud olvasni....
~Marcus Cousland...á, ő az akivel még nem találkoztam a rendből, ami nem kis teljesítmény, tekintve, hogy ha hatan vagyunk az országban velem együtt. Nos, ha ennyire találkozni akar velem....~
-Senechal! Sürgős dolgom akadt Harcosbércben! Kérlek, nézd át ezeket, és intézkedj!

Egymagam indultam útnak, hisz nincs messze az erődítmény, és egyébként is szükségem volt egy kis időre, hogy kitisztítsam a fejem. Lehet illet volna válaszolni a levélre, és akkor talán várt is volna rám valaki, de az igazat megvallva sosem szerettem a nagy felhajtást, az is bőven elég, hogy Levi körbeugrált pár fiatal unokaöccsével, amint meglátott. Valahogy mindig furcsálltam azt, hogy nem furcsállja a páncélt amit viselek, de ha őt nem zavarja, hát engem sem. rövid útbaigazítás után aztán megindulok a fal felé, hogy végre találkozhassak ezzel a testvéremmel.
-Marcus Cousland, ha nem tévedek - szólítom meg a távolba révedő férfit. Természetesen nem lehetek benne egészen biztos, hogy ő az, de a kovácson kívül ő itt az egyetlen, akiből kinézném, hogy fogott már fegyvert a kezében, szóval nagyot nem tévedhetek.

Az érkező hamarosan elérte a kaput, így szemelől vesztettem. Vettem egy mély lélegzetet, majd elfordultam az impozáns tájtól és átsétáltam az ide vezető lépcsőhöz, annak is az aljába. Aham, jól sejtettem, Alistair érkezett meg. Hát nem pont zökkenőmentesen, a helyi erő eléggé körberajongja egy pár perc erejéig. A háttérben maradok addig, áh, minek menjek oda, lényegében a vendéglátóimról van szó, nem igen illene leállítani őket. Szóval eltelt pár perc addig, míg megszólított. Hát erre fel is vontam a szemöldökömet. Szóval igazak a pletykák és Alistair memóriája nem pont a legmegbízhatóbb képessége. Najó, inkább nem teszek olyan megjegyzést rá, amit zokon vehetne, elvégre a felettesemről van szó, akárhogy is nézem. Meg különben is, nemes volnék, vagy mi, még ha részben már az előjogomból nem sok maradt meg. Ám a viselkedési norma az ugyanaz volt, amit belenevelnek az emberbe. Szóval ilyen keretek között nyitottam szór a számat.
- Rég találkoztunk, Alistair Kamarás-Parancsnok.
Mondjuk kissé meglepődtem, hogy hallottam valaki szájából a teljes nevemet. A wardenek már nem igen használják a vezetéknevüket, miután beléptek a Rendbe, mintegy ezzel is kifejezve az egységességüket.
- Remélem kellemesen telt az utad Amaranthine-ból és nem zavartam meg semmi hivatali teendőt. Apám, Arthur Cousland üdvözletét küldi neked és arra kért, vitassak meg veled egy fontos ügyet. Mindenesetre - nézek végig az úttól poros férfin - gondolom előbb jól esne némi pihenő. Egy vendégszoba elő van készítve a számodra.

Ahogy felém fordul a férfi, és rám villantja azokat a borzalmas, sárgálló szemeket, majdnem a kardom után nyúlok reflexből, arcomon pedig látszik ahogy a döbbenet, és a rémület egy pillanat alatt végigseper rajta. Ezt aztán a felismerés követi, egyszer már a frászt hozta így rám valaki! Hiszen már találkoztam vele, nem sokkal a győzelem után! Az emlék egy kicsit homályba veszett, gondolom mert elég sok másik Cousland-et ismertem meg akkoriban egyszerre. Na jó, csak egyet, de mivel úgy volt, hogy Aedan az utolsó, még az is több volt, mint amire számítottam. Nem is csoda, hogy kiment a fejemből, pedig ezt a sárga tekintetet nehéz elfelejteni...
-Valóban, túl régen. - Felem kissé komoran, leginkább, mert érzem, hogy ez a parancsnokozást soha életemben nem fogom megszokni. Na mindegy...
-Semmi olyat, amit ne tudnának megoldani nélkülem háromszor gyorsabban - felelem szerényen, de sajnos őszintén, aztán viszont elhárítom egy kézmozdulattal a vendégszobára vonatkozó ajánlatot.
-Köszönöm, de talán majd később, egyenlőre jobban érdekelne az, amiért ide jöttem, úgyhogy halljuk, mit szeretnél tőlem?
Beszéd közben a fal pereméig sétálok, hogy én magam is megcsodálhassam a kilátást. Egy pillantást vetek csupán az alattunk elterülő országra, aztán vissza is fordulok a vár felé.
-Megváltozott ez a hely. Sokkal lakályosabb, most hogy felraktak pár új függönyt, befoltozták a tetőt, és a démonok is eltűntek...

Hát igen, már nem az első eset volt. Nem az első eset, hogy furcsálva, már-már ijedten reagálják le a szememet. Már hozzászoktam... tíz évem volt rá az Egyesülést követően. Azóta éltem ilyen... hááát, mondhatjuk, hogy sólyomszemekkel... bár közelről megnézve néhány éjfattynak is volt ilyen szeme. Félelmetes egybeesés, nemde? Emlékszem, amikor a Veszedelem idején az erdőben kóboroltunk és harcoltunk a fattyúkkal, az egyik hozzánk csapódott templárius kishíján kardélre hányt, amikor meglátta a szememet, mert azt hitte, hogy förtelem vagyok... najó, ez így nem igaz, mert látva a stílusát előbb magába állítja, mint belém, de a szándék megvolt benne. Csak nehezen sikerült leállítani, főleg úgy, hogy nem beszélhettem az Egyesülésről. Nehezen sikerült.
- Ám legyen. Akkor ez esetben...
Nem mondtam végig, mert ezúttal Alistair vette át azon szerepemet, hogy szemlélni kezdte a tájat kémlelni... meg persze a várat. Az elmélkedését hallgatva kicsit összeszorul a torkom. Naigen, itt északon állt a bál, míg én délen fogócskáztam az éjfattyakkal az erdők mélyén. Furcsa, de akkor meg se fordult a fejemben, hogy talán el kellene mennem más wardeneket felkutatni, hátha életben maradt még valaki. Duncan és a többiek halálával meg se fordult a fejemben. Most így utólag persze könnyű okosnak lenni.
- Hallottam róla, hogy szép verekedés volt ott akkor. Sajnálom, hogy ki kellett hagynom - jegyzem meg. - De igen - felnézek a falakra -, valóban jól átalakult. A Drydenek elég sok pénzt és munkát öltek bele az elmúlt években, de megérte. Mondjuk... éjszakánként néha még mindig hallani lehet a holtakat... a régi csaták zaját... de a démonok már nem jönnek át a Fátylon.

-Ne sajnáld - felelem halkan, még mindig a vár felújított falait nézegetve.
-Közel sem volt olyan magasztos, mint ahogy Leliana megénekelte később. Azon a hídon például többször is medvecsapdába szorult a lábam. A harmadiknál kezdtem nagyon kényelmetlenül érezni magam...
Itt ellököm magam a faltól, és egyenesen a szemeibe nézek, miközben magamra erőltetek egy laza, kedves mosolyt, mintha észre sem venném a bizarr, sárga szemeit. Morrigan-el volt már némi gyakorlatom, szóval ez sem lehet olyan nehéz.
-Mellesleg, megvolt a magad baja délen. Az a dolgunk, hogy éjfattyakat öljünk, és keresve sem találhattál volna többet a felszínen, mint ott és akkor, szóval tényleg ne bánkódj, senki sem hibáztat amiért ott ragadtál.
Páncélba csomagolt kezemmel megveregetem a vállát biztatásképpen, viszont mostanra már tényleg kezdek kissé türelmetlen lenni, szóval újra megkérdem:
-De, erősen kétlem, hogy csupán a veszedelem alatti történeteinkről kívántál beszélni velem, nekem pedig egy héten belül Redcliffe-be kell érnem, szóval ki vele, miről van szó?

Egyáltalán nincs bűntudatom a távollétem miatt, mielőtt valaki még félreérti a dolgot. Csupán jó lett volna közösen küzdeni a többi wardennel, ha már egyszer a Rend tagja voltam. Sajnos ez már nem adathatott meg nekem a Veszedelem idején, pedig már tíz éve voltam tag. Talán majd a következőben... bár... ah, kicsit beteg dolog erre gondolni. A mostanit is alig éltük túl, köszönhetően a politikának, nem kell várni egyből a következőt... meg különben is, jó eséllyel addigra már a csontjaim se lesznek meg.
- Ezt most úgy mondod, mint ha életemben hallottam volna őt - jegyzem meg.
Hát ez így volt igaz, abból a csapatból, ami elpusztította a Vezérdémont, jóformán alig ismertem valakit. Az egyik Oghren volt, de őt is csak azért, mert időközben tagja lett a Rendnek... mondjuk belőle se láttam többet egy földön fekvő, ittasan hortyogó szörgombolyagnál többet. Meg még Stennel futottam össze, mielőtt visszament volna a kunárikhoz... hát mit ne mondjak, elég érdekes beszélgetésnek voltam részese.
- Igen, igazad van. A végére már minden bokor, minden fa mögött találtunk egy nyúzni való dögöt.
A lényegre térésnek helyt is adok, szóval invitálóan intek a kezemmel és elindulunk a kastély belseje felé. Azért nem pont a nyílt udvaron kell ilyen dolgokról beszélni, a hivatali ügyeknek is megvan a maga helye. Így hát némi séta árán megérkezünk egy Alistair számára ismerős helyre... oda, ahol találkoztak Sophia Dryden megszállt porhüvelyéből. Időközben a szoba ki lett pucolva, szóval kész dolgozószoba látszata van és még a tűz is lobog a kályhában, ki tudja, milyen hosszú idő óta először. Magam részéről meghagytam neki a dolgozóasztal mögött levő helyet, míg én csak odaálltam elé majd vettem egy mély sóhajt.
- Előrebocsátom, hogy nem az én ötletem volt - mondom, miközben a tarsolyomból egy függőpecséttel lezárt pergamentekercset veszek elő és rakom le a parancsnok elé.
Utána helyet foglalok az egyik székben, ujjaimat magam előtt összefonva várakozok, hogy Alistair a következő szövegű levél végére érjen.

A Kamarások parancsnokának, Alistairnek üdvözlet!

Mi, Arthur Cousland arl, Fort Lupus ura, Nyugat-Partvidék irányítója egy ajánlatot kívánunk tenni a nagyra becsült Szürke Kamarás Rendnek. Közvetlenül a Highever-ág birtokai mellett, fekszik legkeletibb tartományunk, Eastfall. A polgárháború előtt mintegy 150 család lakta, mezőgazdaságból és kereskedelemből tartotta fenn magát. Ám a fertő miatt a város nagy része megsemmisült, ma pedig romokban hever. Az elmúlt években nem tudtunk elegendő erőforrást biztosítani az ujjáépítésre, s csak mostanára sikerült új telepeseket fellelnünk a benépesítéshez a régi lakosság életben maradt tagjai mellé. A tartománnyal kapcsolatban, mely mindig is a Couslandek egyik ékessége volt, köszönhetően lakosai szorgalmának és szakértésének, arra a döntésre jutottunk, hogy hűbérbirtokul felajánljuk Önöknek, hogy segítsük ezzel az Önöket ért veszteségek pótlását. Szabadkezet kapnak a tartomány irányításában és szervezésében, emellett éves bevételeinek mintegy 75%-át is átnyújtjuk. Feltételként csupán annyit kívánunk megszabni, hogy Marcus Couslandet bízzák meg a terület irányításáért felelős személynek. Amennyiben a felajánlást és a feltételt elfogadhatónak találják, értesítsenek minket és kiállítjuk a terület átadásáról szóló oklevelet.

A legjobbakat kívánom Önöknek!

Arthur Cousland arl

Megjegyzésére játékosan felvonom a szemöldökömet, majd vidám hangon szegezem neki a kérdést:
-Minden fa és bokor mögött? Előletek bujkáltak? Egyszer el kell mesélned ezt hogyan érted el, mi volt, hogy arra sem tudtuk rávenni őket, hogy legalább az ebédidő alatt távol tartsuk őket. Illetve, egyszer Oghren megpróbált úgy énekelni, mint Leliana, és akkor gyanúsan sokáig nem közelített felénk semmi, de végül nem éltünk ezzel a trükkel többé. Ha hallottad volna hangját, te is szerintem inkább az éjfattyakat választod...ó elnézést, igazad van, nem ismered őket...
Mélyet sóhajtok. Úgy hiányzik az az elmebeteg bagázs. Néha még az a kiállhatatlan boszorka is...

Közben megindulunk a várba, az egykori parancsnok irodája felé lépkedve pedig feláll a szőr a hátamon. Nem tehetek róla, aki utoljára ebben a szobában állt ebben a páncélban, azt megszállta egy démon, majd lecsapta a fejét egy Cousland.
~Hmm, vajon Marcus jobb kardforgató nálam?~
Szerencsére nem kell sokáig ilyen unalmas, sötét gondolatokkal kínozni magam, hisz akadnak vadonatúj sötét gondolatok, például az, ami nem az ő ötlete volt.
-Biztató... - jegyzem meg gúnyosan, aztán elveszem tőle a papírt. Fura érzés, hogy mostanában egyre többen nézik ki belőlem, hogy írástudó vagyok, majdnem annyira, mint ez a királyi többes. Na jó, lássuk, mit ír a levél. Érdeklődve olvasom át kétszer is, aztán az államat vakargatva, elgondolkodva emelem a tekintetem vendéglátómra.
-Ezek szerint, jó apád rosszul viseli, hogy feladtad a címed? - Kérdem komolytalanul, bár szinte biztos, hogy rátapintottam a lényegre.
-Felteszem, megengedheti magának a családod, miután Aeden-nek köszönhetően megkaptátok Loghain egykori birtokait is.
~És Anora még mindig királynőnek hiszi magát...kimondottan aranyos, de tényleg...~
-Te mit gondolsz a dologról, azon kívül, hogy nem a te ötleted volt?

- Azt nem mondanám, hogy bujkáltak volna előlünk. Csak arra akartam asszociálni, hogy olyan sok volt az éjfatty délen, mint amennyi fa meg bokor kinőtt valaha az erődben. Bár megéltem volna, hogy ők húzzák meg magukat... ah, miket beszélek, azok az átokfajzatok már megint a Mélyutakba menekültek.
Na az általa elmondott történetre nem kicsit vágok furcsálló képet. Nem ismertem a csapattagokat személyesen, de éppenséggel az egyik említettet igen.
- Az a guruló szeszkazán tud énekelni? Azt hittem csak büfögni tud a beszédet leszámítva.
Szerintem ezzel mindent elmondtam arról a pokróc törpéről. Komolyan mondom, amikor a Strázsában levő senechal elmondta, hogy mi történt az Egyesülésnél vele, azt hittem, hanyatt vágom magam páncélostól-mindenestől. Mindenki kidől az éjfatty vértől... ez meg? Csak büfög egy nagyot. Ah, hiába, a Teremtő útjai kifürkészhetetlenek.

Csakhamar bent voltunk hát a dolgozószobában, miközben megkezdődött a hivatali megbeszélés. Hagytam, hogy Alistair átnézze az általam hozott levelet. Én tudtam, mi van benne, de elnézve a férfi arcvonásait, apámnak már megint sikerült kacifántosan fogalmaznia. Hiába ilyen a hivatali nyelvezet. Na a kérdésével viszont telibe talál.
- Pontosan így van - sóhajtok. - Amikor hazamentem a Veszedelem után meglátogatni a családomat, apám ki akart nevezni ennek a birtoknak az élére, hogy segítsem az újraépítést. Amolyan... ajándék lett volna, a húgom ugyanúgy kapott egy birtokot, csak hát ugye ő világi nemes én meg... warden. Apámat nem hagyta nyugodni a dolog, és mivel mindig is támogatója volt a Rendünknek, úgy vélte, két legyet üt egy csapásra. Befog engem is és támogatja a Rendet. Furmányos az öreg, tény.
A megjegyzésére megrázom a fejem.
- Loghain birtokai keleten voltak, azok a területek pedig a Highever-ághoz állnak közelebb, szóval inkább ők kapták meg... jah, te nem tudod. A Cousland család két ágra oszlik. Az egyik keleti, a Higheveri, ők birtokolják a teryn címet, oda tartozik Aedan. A másik a keleti, a Fort Lupusi. Mi megmaradtunk az arlok szintjén, de a szerepünk nagy, elvégre a határaink közelebb vannak Orléziához.
Sóhajtok.
- Őszinte leszek, Alistair, én katona vagyok. Meg tudom szervezni a milíciát meg talán pár dolgot, de ahhoz, hogy a tartomány működjön, már nem vagyok elég. Arról nem is beszélve, hogy nem lehetek mindig ott, hiszen elsősorban warden vagyok már. Ugyanakkor... Eastfall nagyon jó térség. Most romokban van, de jól termő talaja van, maga a város pedig fontos csomóponton alakult ki. Így nem csak pénzt, de terményt is hozhatna Rendnek. De... mint mondtam, egyedül biztosan nem tudok semmit se kezdeni a helyzettel.

-Igen tudom. Teremtőm, lazíts már egy kicsit! - Veregetem meg a vállát nevetve, a végén pedig megrázom a fejem.
-Óriáspókok és gólemek közt bujkálni a sötétben, a törpökről már nem is beszélve. Sajátságos helyre vonulnak vissza az biztos.
Úgy tűnik Oghren benne is mély nyomott hagyott, de legalábbis nem festett magáról sokkal hízelgőbb képet előtte sem, mint szokott. Ez van...
-Azt nem mondanám, hogy tud... - jegyzem meg óvatosan, miközben a hideg kiráz, ha rá gondolok arra az artikulátlan üvöltésre.
-A legszebb hangja közvetlenül a földet érése előtt volt, mikor Sten megunta, és bedobta a folyóba. Tagadja, hogy emlékezne erre, de azóta nem próbált énekelni közönség előtt, szóval ki tudja...

Ami a hivatalos ügyet illeti, továbbra sem értem, miért bíznak rám ilyesmiket hirtelen, annak viszont örülök, hogy végül mégsem vállaltam el a trónt, nekem már ez is túlzás. Ráadásul ez a Cousland nem az a Cousland...Vagy mi? Oké, menni fog ez, nem bonyolult...nemesek....
-Világos. Ezek szerint, most hogy Aedan eltűnt, Fergus-é a fél ország...Valahogy majd csak bírni fogja. No, de lássuk mit kezdjünk ezzel a faluval.
Komolyan elgondolkodom a dolgon, és Marcus-t is megnézem magamnak. Tényleg inkább nézném katonának, mint szervezőnek, amiben emlékeztet is valakire, és mellesleg, tényleg lesz dolga enélkül is bőven. Az ég tudja, tőlem nem sok segítségre számíthat majd...
-Nos, véleményem szerint a földművesek nem szeretnek a sárban aludni, sem éhezni, úgyhogy remekül meg tudják építeni a falut, és megművelni a földet a mi "szakértelmünk" nélkül is, így legfeljebb annyiban lehet ránk szükségük, hogy megvédjük őket azoktól a bestiáktól, ezt pedig úgyis megtennénk. A támogatás is jól jön, és Amaranthine-ból sem lenne gond, ha átcsoportosítanék néhány őrt, vagy akár telepest is, ha túl sokan vannak otthon, annak úgysincs jó vége állítólag...
Összecsukom a levelet, és visszaadom Marcus kezébe. Nekem már nincs rá szükségem.
-Köszönd meg édesapádnak a nevemben, és vállad el. Ez a vár nem fog összedőlni, ha néhány napot vidéken töltesz.

- Remélem megtizedelik őket még így utolsó rúgásként, hogy egy darabig ne kelljen látnunk őket... lesz dolga bőven megint a Holtak Légiójának.
Na most majdnem röhögőgörcsöt kaptam, de azért lett belőle egy diszkrét nevetgélés kijött belőlem. Alapvetően nem szép dolog kinevetni a Rendtársainkat... de hát ha egyszer egy ilyen seggfej törpéről van szó, akkor megengedett. Főleg ilyen háttérrel... ah, maradjon már magának az a kis méregzsák. Képzeletben adtam egy pacsit Stennek és ha tudnám, mi a fétise, azt is kapna, hogy hogy a Drakon folyóba is bedobja.
- Na és ezt se láttam.

Kuncogok egyet.
- Fergus még fiatal, nem lesz gondja az irányítással. Ugyan tény, hogy hirtelen szakadt a nyakába ez az egész... a család elvesztése, árulóként való élet... aztán most a teryn cím meg a juttatások... nos igen, elég szép kárpótlás azt követően, hogy felségárulónak nyilvánították a Couslandeket.
Engem meg ezzel duplán, de ezt már nem tettem hozzá. Alapvetően ki nem állhattam a politikát, az elmúlt években történtek pedig megerősítettek engem abban, hogy soha az életben ne is foglalkozzak vele. Mocskos, romlott dolog volt, akárcsak az éjfattyak, amit le kell vágni. Szerintem ezzel mindent elmondtam... najó, inkább csak körvonalaztam, mert ami gondolatok bennem voltak a politikával kapcsolatban, azokat ismertetni egy nap alatt közel lehetetlen vállalkozás volt. Mindenesetre az ügyben szépen lassan, Alistair-i tempóban döntés született, szóval visszarángattam magam a valóságba, hogy ne csak álljak, mint valami sülthal.
- Értettem - visszaveszem a levelet, majd összecsavarom és a tarsolyomba rejtem. - Megfogalmazom a választ és holnap futárt küldök... aztán majd... valamit kitalálok, hogy ne csak egy nagyobb káosz legyen ebből a tervezetből.

-Lesz, de Bhalen a törpe király gondoskodott róla, hogy legyenek elegen. Állítólag a kaszttalan törpök egészen jól járhatnak, ha szolgálnak pár évig a seregben. Nem mondom, nem könnyű életben maradni odalent, de az elkeseredettek harapnak rá...
Fáradt sóhaj ismét. Nehéz nem úgy érezni, mintha odalent az én háborúmat vívnák helyettem. Talán ez zavarja Marcus-t is valamilyen szinten...Viszont sikerült megnevettetni, szóval annyira nem elveszett a könyök!
-Ne aggódj, ha azok ketten össze kerülnek, biztos produkálnak majd még hasonló hőstetteket.

Ami Fergus-t illeti, fogalmam sincs, én nem ismerem őt úgy, mint az unokatestvére, de különösebben nem aggódom miatta.
-Meglátjuk, még az is lehet, hogy ő lesz a következő királyunk. Biztosan népszerűbb lenne mint Celene császárnő...Egészen hihetetlen, milyen közel voltunk, hogy őt szólítsuk felségnek. No, de ha más nincs, most már igénybe venném azt a szobát, holnap sajnos útra kell kelnem, és kétlem, hogy Eamon örülne neki, ha visszautasítanám egy mondvacsinált okkal...harmadszor is az idén.
Arra, hogy megfogalmazza a levelet csak bólintok. Mindig utáltam azokat a vezetőket, akik annyira szeretik a saját hangjukat, hogy ilyenkor muszáj hozzá tenniük: "Helyes, akkor fogalmazd meg a levelet, és véletlenül se felejtsd el elküldeni majd! Ó, és jó lenne, ha hozzákezdenél azonnal, mert nagyon fontos!"
-Add át neki üdvözletem, és köszönd meg a nevemben is. Tudod, hatalmas segítség ez a rendnek, nagyra értékeljük, meg ilyesmik.

Nem igen van mit érdemben reagálnom, szóval az utolsó mondata után csak egy biccentéssel nyugtázom a dolgokat. Szóval a megbeszélésnek vége, Alistair meg pihenni tér. Éppen kilépünk a dolgozószoba ajtaján, amikor észreveszek valamit.
- Archibald! - kiáltok el az egyik ablak irányába, mire odasiet hozzánk egy szalmaszőke hajú fiúcska.
A Drydenek egymagukban sosem lettek volna képesek az egész kastélyt rendbe tenni, ezért egy bizonyos számú szolgáló réteget idehoztak Harcosbércre. Nincsenek sokan, sőt, kevesen, de ahhoz bőven elég a létszámuk, hogy ne mindent a család tagjainak kelljen csinálniuk és viszonylag kényelmesnek lehessen nevezni a helyzetet ezen a hideg tájon.
- Mutasd meg Alistair parancsnoknak a szobáját és gondod legyen rá, hogy mindent megkapjon, amire szüksége van - utasítottam, mire a talán 12 évesnek látszó fiúcska heves bólogatásba kezdett, én pedig a feljebbvalómra néztem. - Pihend ki magad és egy jótanács: használj két takarót, itt még nappal is elég hideg van. Vacsoránál találkozunk.
Azzal elbúcsúzok a kettőstől és visszamegyek a dolgozószobába. Ha volt még valami kérdés, akkor válaszolok, de így is úgy is itt fogok kikötni. Elfoglalom Alistair székét, elvégre az asztal másik felén elég nagy kupi van és nem igen tudnék hozzáférni a felülethez. Előkeresek egy pergamendarabot és nekiállok megfogalmazni a válaszlevelet. Már holnap el akarom küldeni egy futárral, szóval nem akarok késlekedni vele.

Egy-két órába beletelt, mire befejeztem a válaszlevelet. Soknak tűnhet egy kis papíroshoz képest, de meg kell találni mindig a megfelelő szóhasználatot. Összetekertem, lepecsételtem, majd ott hagytam az asztalon és kisétáltam. A nap elég gyorsan elszaladt, ahhoz képest, hogy igazából egész végig a könyvtárban voltam és olvastam az első könyvet, ami a kezembe akadt. Egy idő után azon kaptam magam, hogy fáj a fejem, szóval inkább befejeztem és kisétáltam az udvarra, hogy levegőzzek kicsit. Újfent megkerestem azt a pontot a várfalon, ahol reggel várakoztam, de most nem várakozás céljából. Leültem az egyik ládára, majd felnéztem az égre. Ekkor döbbentem csak rá, mennyire elment az idő, az első csillagot már láttam odafent. Újabb nap elment... nem voltam nagyon öreg, de azért annak a tudtában, hogy behatárolható élettartamom volt csak hátra, ez az egy nap is nagy veszteségnek tűnt. Halványan elmosolyodtam aztán. Eszembe jutott az az időszak, amit kint töltöttem az erdőben. Esténként rengeteget bámultam a csillagokat... és ahogy oldalamhoz érintettem a kezemet, más is eszembe jutott. Előhúztam a furulyámat a tartójából. Szabadidőmben mindig ott volt az oldalamra kötve. Néztem egy darabig a hangszert, majd végül előjött a ,,miért is ne" gondolat. Számba vettem a fúvókát és játszani kezdtem a hangszeren... először pedig egy lágy dalt, melyet egy kaszind menekült tanított meg annak idején, üres perceinkben. Nem volt hangos hangszer... de amilyen volt az akusztika, messzire hallani lehetett a dallamot.

Alistair mielőtt távozna, tesz egy megjegyzést, ami alig visszhangzik el Marcus füléig, de valami olyasmit mond nevetve, hogy ez nem semmi, kap inast, ágyat, vacsorát, és egyesek még nem értik, miért nem lett inkább király. Archibald-nak minden esetre sok kívánságát nem kell teljesítenie, hisz a férfi azonnal nyugovóra tér, ha pedig szüksége lesz valamire, egészen biztos benne, hogy el tudja intézni azt maga is. Egy ideig még hallgatja a halk furulyaszót az ágyában fekve, de aztán elnyomja az álom.

Odakint közben két lovas merészkedik elő a bányákból. Az állatok nincsenek elragadtatva a helytől, amin az imént kellett átvágniuk, és a fagyos szél, ami hirtelen megcsapja őket sem javít egy cseppet sem a kedélyükön.
-Lehet inkább gyalog kellett volna feljönnünk - jegyzi meg Genetivi saját hátasa nyakát paskolgatva.
-Nem lesz semmi gond kislány, mindjárt ott vagyunk.
Aztán amikor Leliana szavaiból kiderül, hogy tényleg mindjárt megérkeznek, izgatottan kapja fel a fejét, és máris a kapu felé kezd vágtatni!
-Gyí te!!!

Hamarosan az egyik kisfiú lélekszakadva rohan keresztül a váron, hogy aztán Marcus parancsnok ajtaja előtt torpanjon meg, és azon dörömböljön, amíg ki nem nyitják neki.
-Idegenek érkeztek lovon! Az egyik valami bolond öregember, a másikat nem tudtuk kivenni, de fegyvere van, az egészen biztos! A vénember keresztül vágtatott az egyik bódén, és felborogatta a kovács szerszámait!
A Dryden család többi tagja egyenlőre fedezékbe húzódva várja, hogy mi lesz ebből. Leliana-t biztosan felismernék, ha látnák, ám ebben a sötétben sajnos ez nem olyan könnyű, és nem is vártak vendéget ma estére...

Nem lett volna nagy gond átmenni a bányán, de a lovak nagyban megnehezítették a dolgunkat, ráadásul még Genetivi is ötvenszer megkérdezte, hogy eltévedtünk-e. Szóval nagy megkönnyebbülés volt felérni a kapuhoz, még a hideg ellenére is.
- Héééé! – kiáltottam az öreg után, de az már valószínűleg meg sem hallotta.
~ Csak le ne vesse a ló, mert akkor itt fogjuk megvárni a következő tavaszt is! ~ fohászkodtam magamban, bár valószínűleg akkor magam indultam volna a napló nyomába.
Mielőtt azonban én is megsarkantyúztam volna a lovam, lágy dallamok ütötték meg a fülemet, melyek ismerősek voltak, de el nem tudtam képzelni, hogy ezen a zord helyen ki furulyázhat ilyen hozzáértően. Egy biztos volt: nem Alistair!
Most már én is sietősebbre fogtam, mert már kíváncsi is voltam, igaz a kapunál fogadott káoszt azért szívesen kihagytam volna, mert nem azzal kívántam bemutatkozni, hogy leszereljem az igen csak dühöz kovácsot, aki éppen Genetivi testvért fenyegette azzal, hogy megpatkolja a lova helyett, ha megtalálja a felborogatott szerszámai és eszközei között a patkót.
- Bocsánatot kérek a Testvér helyett is, csak ugye kissé megviselte a bányában töltött idő, de biztos segíteni fog rendet rakni. – mosolyogtam a kovácsra, majd meresztettem villámló tekintetet Genetivi-re. – Ugye testvér? Egyébként merre találom a parancsnokot? Ugye itt tartózkodik?
Sajnos nem ronthattam ajtóstól a házba, hogy megtudjam ki volt az, akitől a dallamok származtak, de biztos, hogy kinyomozom.

A dal nem tartott ki örökké, szóval egy rövid időre be is fejeztem a játékot... csakis addig, míg kiválasztottam a következőt, az Andraste virágait. Ezt kivételesen békeidőben tanultam. Egyszer, már a Veszedelem után jártam a Redcliffe-i káptalanban, ott tanított meg erre az egyik papnő. Szép lassú darab ez is, állítólag a prófétától ered személyesen. Egy szép, művészi tájat elevenít meg, melyen egy bizonyos virág nyílik csak és teszi széppé. Nem virágzik örökké, de arra a kis időre gyönyörűvé teszi a terepet... arra a kis... MI A F***. Hát ezzel a nem pont szép gondolattal zártam le önálló zenészestemet. Már a Nap eléggé lent járt, vagyis a síkságon élőknek beesteledett, amikor hatalmas robajra lettem figyelmes. A kereskedők standja felől jött a hangzavar, én meg annyira belefeledkeztem a játékba, hogy nem vettem észre az érkezőket. Csak a végét. Gyorsan felpattantam és már mentem is a helyszín felé, miközben visszadugtam a furulyát a tokjába. Hát mit ne mondjak, eléggé nagy felfordulásra lettem figyelmes. Adott egy peches öregember, egy módfelett dühös kovács, jó nagy tömeg, ami a várnéphez képest azért nagy, no meg egy elég szépen összekoccolt kovácsműhely... eredmény ala káosz. Nem igazán értettem, mi történt, de az egyik Dryden gyorsan odasietett hozzám és vázolta pár szóban, meg azt a kérést is tolmácsolta, hogy nem ártana féken tartani a kovácsot... na igen, a kovácsok nem harcosok kifejezetten, de hogy hatalmasat tudnak csapni, az nem kifejezés. A történtek hallatán megjelent a fejem mellett egy izzadtságcsepp, miközben még gyorsabban mentem. A termetes kovácsot hátulról közelítettem meg, de még mielőtt elértem volna, egy hang ütötte meg a fülemet. Egy meglehetősen... lágy és tetszetős hang... de aztán már ott is voltam a kovács mellett, ahogy a vállára helyeztem a kezem és ránéztem. Még pont azelőtt, hogy felkapjon egy jó nagy kalapácsot a földről.
- Nyugalom Mikhael - szóltam. - Ahogy látom, nem szenvedett a felszerelés maradandó károsodást, ahogyan az áru sem. Szóval szerintem inkább koncentráljunk a helyreállításra, mielőtt teljesen lemegy a nap és a sötétben elvesztünk valamit. Egyetértünk?
Hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, jó erősen megszorítottam a kovács vállát. Az oké, hogy elég markáns vállai voltak, de én meg tudtam, mi volt az a pont, amit el kell kapni a fájdalomhoz. Fel is szisszent tőle, a fájdalom pedig az egyik legjobb módja a düh megfékezésének... nekem legalább is bevált eddig. Meg most is, a kovács belátta, hogy igazam van. Vetett még egy mérges pillantást az öregre, majd nekiállt helyrerakni a dolgokat. Erre az összes többi Dryden is hirtelen jómunkás ember lett és segédkeztek. Láthatóan örültek, hogy nem nyilvános lincselés lett a nap vége. Miután kihűltek a kedélyek, az érkezők felé fordultam. Oké, most már feltűnt, hogy nem egyedül érkezett az öreg és már tudtam, kitől jött az a kellemes hang... és azt se lepett már meg, hogy a kovács takarásában nem láttam... meg kell mondanom, nem mindennapi látványban volt részem és beletelt egy kis időbe, mire meg tudtam szólalni.
- Üdvözlöm Önöket Harcosbércen - köszörültem meg a torkomat. - Marcus vagyok, egyike a Wardeneknek - itt a nőre pillantok. - Ha jól hallottam, Alistairt keresi. Igen, a parancsnok itt van a várban - felpillantok az égre. - Lassan szolgálják a vacsorát, szóval ott biztosan tudnak beszélni vele.

Nem tudom, hogy sikerült-e volna lenyugtatnom a kedélyeket, vagy keményebb eszközökhöz kellett volna folyamodnom, de ez sosem derült ki, mivel megjelent egy szép szál, markáns arcú lovag és nagyon hatásosan leszerelte a feldúlt bika módján fújtató kovácsot, akit ezek szerint Mikhael-nek hívtak.
Gondolom azért az sem volt mindegy, hogy ki szólt a vasak mesteréhez, mert látszott a kovácson, hogy simán elfogadta a Kamarás szavait, mert, hogy az volt aki kihúzott minket ebből a kellemetlen helyzetből, ahhoz kétség sem fért, főleg, miután jól megnézett magának és megszólalt.
Közben a körénk gyűlt népek is befejezték az ácsorgást és a kivárást, hogy vajon mi lesz ennek a vége és kezdték inkább összeszedni a szétszóródott holmikat és segíteni a kovácsnak felállítani az összedőlt asztalát, ahogy Genetivi is, bár morogva, miután majdnem keresztül döftem a tekintetemmel.
- Örülj neki Testvér, hogy ennyivel megúsztad. – jegyeztem meg, aztán már a kissé zavarban lévő férfi felé fordultam, aki ha kissé virágnyelven is, de úgy sejtettem meghívott minket vacsorára.
- Üdv Marcus! – billentettem meg a fejem felé. – Én Leliana vagyok, ez a kétbalkezesnek tűnő tudós, pedig itt Genetivi testvér. – intettem a kelletlenül pakolgató öreg felé. – És nagyon örülök, hogy még itt értük Alistair-t és annak még jobban, hogy még az éhségünket is elverhetjük, már, ha ez a felhívás nekünk szólt. – hajtom kicsit félre a fejem egy enyhe mosollyal és csillogóm tekintetem kérdőn fúrom az övébe. – És lenne még egy fura kérésem……..-haboztam, aztán csak belevágtam, - nem tudod ki furulyázott az előbb? Tudod már messziről lehetett hallani és amellett, hogy nagyon kellemes volt, mint bárd is érdekel. – magyaráztam neki.

Na az ezt követő percek duplán hozzájárulnak, hogy alaposan meglepődjek. Két igencsak híres emberke érkezett a várba, akikről természetesen már eléggé sokat hallottam. Egyrészt itt volt Genitivi testvér... az olvasni tudók ismerik a nevét, elvégre rengeteg leírást közölt, melyeket utazásai során alkotott. Mondjuk így elnézve az öreget, elég nehéz elképzelni, hogy tényleg ő az... inkább tűnt valami habókos öregembernek, mint utazó tudósnak, hisz még egy lovat is alig tudott megülni és elég nagy galibát okozott. Mondjuk... ezen miért lepődök meg, hiszen a tudósok sosem voltak normális emberek, se most, se korábban. Oké ezt még úgy megemésztettem hamar. Na de a másik része a meglepettségemnek... nane... Leliana? Úgy tűnik, egyre több híres ember kerül a közelembe a Veszedelem hősei között. Igaz, így ránézésre nem mondanám meg a lányról, hogy nemrég még a Vezérdémonnal meg a fattyakkal bunyózott... annyit viszont tudtam róla a leírásokból, hogy esetében a látszat csal.
,,Nem is mondták hogy ennyire sz... oh, Teremtőm, milyen gondolatok ezek?"
Csak mosolyogtam végül, amikor visszakérdez burkoltan, hogy jól értette-e a szavaimat.
- Természetesen, hölgyem. Nem könnyű az út Harcosbércre és általában megéhezik az ember, mire felér.
A kérdése eléggé meglep, mondjuk érthetővé teszi, amikor hozzáteszi, hogy szakmai ártalom miatt érdeklődik. Na akkor most az én tisztem meglepni... még ha nem is lesz olyan nagy volumenú, mint ami engem ért nemrég... ah, nemér, az dupla volt.
- Én voltam.
Nos, talán így a szavaim magukban semmit sem érnek, elvégre egy páncélban levő harcosról nem sokan asszociálnak arra, hogy tud játszani valami hangszeren. Szóval, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, felpattintom a hangszertartó tetejét és kihúzom a végét, ezzel is megmutatva.

Úgy érzem, hogy szerencsém van az emberekkel és főleg a Szürke Kamarásokkal, mert eddig mindig kifogtam, hogy a zord külső, emberi szívet takart. Most is láttam, ahogy a férfi elmosolyodott és ez igazán kellemes folytatásnak a kissé szeles érkezésünk után.
- Nem hölgyem… - ráztam meg a fejem, - csak Leliana, kérlek. – néztem a szemébe nyíltan.
Nem vagyok a híve az úrias beszélgetéseknek, így jobban szeretem, ha a nevemen és közvetlenebbül szólítanak meg, főleg, ha ilyen jóképű az illető úr.
Az udvarias és barátságos viselkedése után jön a következő meglepetés, mikor beismeri, hogy ő volt a dalospacsirta és még a furulyát is megmutatja bizonyítéknak, mintha bizony szükség lenne rá, mert nem hinném el.
Mondjuk ebben van némi igazság, hiszen most tapasztalom először, hogy egy lovag, egy warden énekelni, vagy valamilyen hangszeren játszani képes…….valahogy, nem még, hogy ért is hozzá és tud is.
Elismerően csillantak felé a szemeim. Lehuppantam a lóról és a kantáránál fogva vezetve azt, mentem közelebb a férfihez.
- Köszönöm a meghívást, az szent igaz, hogy jól esne egy pár falat és így még élvezetesebb lesz, főleg ha megígéri, hogy még elkápráztat a játékával utána is. A lovainkat hová helyezhetjük el? – nézek körbe az istálló után kutatva. – Hányan vannak az erődben? Vacsora közben majd elmondom, de előzetesen azért annyit elárulok, hogy segítségért jöttem és sajnos megint éjfattyak vannak az ügyben. – húztam el a számat, kifejezve ezzel a véleményemet róluk.

Na igen, azok a beidegződések. A warden idők előtt lovagi nevelést kaptam, annak a fajta életmódnak pedig van egy fontos kitétele. A hölgyekkel szemben egy magára valamit adó lovag mindig udvarias. Aki ezt nem tartja be, az nem felel meg a lovag státusznak az én szememben. Az csupán valami karddal rohangáló suhanc, aki lovagnak csúfolja magát. Talán egyszerűnek tűnhet a képlet, de igazából annál nehezebb betartani. Vannak egyes... khm... csábító helyzetek, amik nem engedik az alanyt betartani... szerencsére nekem nem voltak ilyen bajaim.
- Rendben... Leliana.
Ha már felajánlotta, ám legyen, szíve joga, hogyan szólítják meg. Halványan elmosolyodok, amikor meglátom az arcán a meglepettség árnyát. Hát igen, akkor jól kalkuláltam, hogy amúgy nem nézné ki belőlem. Aztán ekkor ismételten elgondolkodok rajta, hogy nem vettem észre Lelianát, miközben jöttem, pedig a lován ült eddig... ah, úgy tűnik, nem csak a szemem sínylette meg az Egyesülést, hanem lassan a látásom is rámegy... bááár... ha úgy vesszük, hacsak nem a csatatéren ölnek meg, akkor a warden lát nem más, mint szép lassú leépülés 30 év alatt... na viszont ezúttal rajtam van - már megint - a meglepődés sora, mert azért nem akármilyen felkéréssel áll elő a vacsorára értve. Igazság szerint eddig még sose kért meg senki, hogy társaságba játsszak furulyán. Általában csak saját kedvtelésből vettem elő még délen is. Na vágjuk ki magunkat valahogy.
- Csak ha adsz mellé énekhangot is - dobom vissza a labdát mosolyogva, nem is sejtve, hogy mit válthatok.
A lovas kérdésre bólintottam. Láttam, hogy a testvér még tesz-vesz, szóval az ő lova kantárját én fogtam meg és intettem a lánynak, kövessen.
- Nem sokan. A Drydenek, ha jól számoltam, úgy öten-hatan vannak. Van még velük egy tizenöt-húsz fős szolgálóréteg, de igazából csak ennyi. Katonánk jelenleg nincsenek az erődben.
A fáklyákat éppen akkor kezdték el meggyújtani, amikor elértük az udvar túlfelén levő karámot. Volt bent pár ló, köztük az enyém is - egy szürke mén -, bár az csataménként kicsit kilógott az igáslovak közül. Éppen Genitivi lováról szedtem le a szerszámot, amikor meghallottam előzetesen, miért jött. Az éjfattyakra egy pillanatra megtorpantam, ami elég viccesen nézhetett ki. Sárgás szemeim villantak egyet dühösen, de azért igyekeztem nem megölni a hangulatot.
- Vagy úgy... szóval nem bírnak már megint magukkal - morgom.

Miközben kiderül, hogy nem csak egy szimpla, érzések nélküli, faragatlan Szürke Kamarással van dolgom, akinek ténykedése kimerül az éjfattyak gyűlöletében és pusztításában, kedvtelve nézegetem a jókiállású férfit, aki némi habozás után azért belemegy, hogy a nevemen szólítson és ne úgy kezeljen, mint valami selyembe csomagolt kényeskisasszonyt.
Viszont fogadni mertem volna, hogy a nevemet meghallva ő is kérni fogja, hogy adjak elő valamit, ha már én is ezt kértem tőle, így nagyon nem leptek meg a szavai, ráadásul szívesen is tettem, mert mostanában sokszor inkább a csatákról szólt az életem, mint a művészetről.
- Szívesen Marcus, szívesen. – biztosítottam mosolyogva a férfit és vezettem utána a lovamat, mikor Genetivi paripáját elkapva előre ment, hogy mutassa az utat.
- Testvér, ha már kiszórakoztátok magatokat Mikhael-lel, akkor gyere utánunk. – szóltam oda az öregnek, hogy nehogy meglepődjön az eltűnésemen.
Aztán viszont alaposan meglepődtem, mikor közölte, hogy bizony wardenekből rajta kívül senki nincs, csak az erőd kiszolgáló személyzete.
- Pedig már megörültem a nyüzsgés láttán, hogy itt segítségre találok. – komorodott el a hangom. – De ezek szerint csak magamra és az öregre számíthatok.
Még, ha Alistair tudna is emberekkel segíteni, azok biztosan nincsenek elérhető közelségben, engem meg sürget az idő.
Ezen töprengek miközben lemálházom a lovamat, és csak Marcus kissé keserű megjegyzésére kapom rá a tekintetem és hirtelen megborzongok azoktól a nagyon is ismerős szemek látványától, de aztán elmosolyodom.
- Így is mondhatjuk! – bólintottam. – Ezek szerint viszont te itt egyedül képviseled a wardeneket. – állapítottam meg nagy éleslátással. – Hogy bírod? Nem lehet valami könnyű feladat. Mi van a toborzással?
Közben végeztünk a lovaknál és megindultunk a főépület felé.
- Azért örülök, hogy Alistair-t itt értem, jó lesz vele újból találkozni. – élénkültem fel kissé.

Az első benyomások Lelianáról elég megnyerőek. Szerencsére nem tűnt egy ilyen elkényeztetett hercegnőnek, mint amilyenek általában az olyan korabeli lányok, akiknek nem nőtt be időben a feje lágya... mondjuk ez az - kis akcentusát hallgatva - orléz leányzóra valószínűleg már rég nem mondható. Aki képes volt végigcsinálni egy hadjáratot az éjfattyak ellen, annak már rendben kellett lennie a dolgoknak a fejében. A tekintetét viszont nem tudom sokáig állni, szóval időről időre félre kell nézzek. Érdekes, eddig ilyen gondjaim nem voltak. Aztán konstatálom, hogy hoppá, minden hezitálás nélkül igent mondott a kooperálásra. No, ebből még valami jó is kisülhet.
,,Ha a hangja is olyan szép, mint ő, akkor kellemes esténk lesz... ah, már megint ezek a gondolatok!"
Ám kicsit elhúztam a számat, amikor meghallottam a reakcióját az itteni létszámot illetően. Sajnos igen, ez a szomorú igazság. A Rend hatalmas pofont kapott a Veszedelem idején, a fereldeni wardenek létszáma relatíve alacsony, még úgy is, hogy Anderfelsből hoztam erősítést. Szét vagyunk szóródva, ráadásul akik időközben fel lettek avatva, részben eltűntek, így például Anders, aki elment valahova északra. Túl kevés... túl kevés.
- Azért ne add fel a reményt - mosolygok rá a vörös lányra biztatóan. - A fontos ügyekre mindig lehet embereket keríteni.
Sóhajtok egyet a megerősítésére az éjfattyakkal kapcsolatban.
- Az ember azt gondolná, hogy két hatalmas maflás rövid idő alatt csak elveszi a kedvüket az ugrálástól - morgolódok magamban, mint valami öregember.
Aztán változik a téma, én pedig engedem az előző témát. Legyen elég egyelőre az éjfattyakból, valahogy úgy érzem, hogy hamarosan eleget fogok hallani róluk megint. Halk kuncogást hallatok, miközben ellépek Genitivi lovától, végezve a művelettel.
- Hááát... lassan kezdek hozzászokni. Igazából nekem nem Harcosbérc az állomáshelyem. Csak azért jöttem ide, mert Alistairral volt tárgyalni valóm, ezért van ő is itt. Lényegében én az egész Partvidéken mászkálok és igyekszek segíteni a stabilizációt. Nem egyszerű, deee... teljesíthető. A toborzás meg... nem egyszerű. Alapvetően megválogatjuk, hogy kit veszünk fel, csakis a tehetségesebb egyének kapnak esélyt a felvételre és végül ők sem teljes létszámban válnak a Rend tagjává. Emellett... a Veszedelem és a polgárháború miatt sokan megfáradtak, elegük van a harcokból, már csak pihenni szeretnének... így is nehéz új embereket verbuválni - sóhajtok. - Csak remélni merem, senki se hiszi innentől, hogy már teljes biztonságban vagyunk.
Mielőtt kisétáltunk volna az istállóból, kifele menet megsimítottam a a lovam fejét. Szegény, már jó ideje ott álldogál, lassan ki kellene vinnem átmozgatni. Kimentünk az istállóból. A népek nagyrészt már összeszedték a dolgokat és bandukoltak az épületek felé.
- Meg tudom érteni - mosolygok halványan. - A régi harcostársakat mindig jó viszontlátni.

- A reményt? – nevettem fel csilingelő hangon. – Én sosem adom fel, különben nem lennék itt. De azt hiszem Genetivi-t le fogja törni a dolog, mert akár mennyire is nagyra tart engem, azért nem hisz benne, hogy egyedül is elboldogulok azokkal a démonokkal. – intek az öreg felé. – Bár azért én sem lehetek biztos a dolgomban, hiszen amennyire megrémült, lehet, hogy kicsit eltúlozza, vagy épp ellenkezőleg elbagatelizálja a létszámukat. – teszem hozzá kis habozással. – De majd odabenn, ha megjelenik Alistair, majd részletesen felvilágosítalak miről is van szó, mert nem akarom kétszer elmondani. – nézek rá egy elnézést kérő mosollyal, mert nem akarom, hogy azt gondolja, titkolni akarok előtte valamit. Mondjuk az igaz, hogy a Rend megbízását nem fogom nagydobra verni, főleg nem az öreg testvér előtt.
Meglepve hallom azonban azt is, hogy még ő, Marcus sem itt állomásozik, csak épp a véletlen, vagyis egy találkozó sodorta ide.
- Akkor tényleg szerencsém van, hogy itt találtalak benneteket. – bólintottam. – És én igazán drukkolok nektek, hogy találjatok olyanokat, aki alkalmasak a Szürke kamarás létre, mert én tudom, hogy szükség lesz sajnos még a tudásukra. – grimaszolok egyet.
Tényleg izgatott lettem a viszontlátás gondolatára, így vidáman bólintottam Marcus megjegyzésére.
- Igen, csak sajnos ritkán adatik meg, nagyon szétszóródtunk. És most merre megyünk? – néztem rá kérdőn, hiszen itt ő ismerte a járást.

Elismerő tekintet vetek Lelianára. Sajnos olyan kort éltünk, amelyikben a lehető legkönnyebb dolog volt inkább búslakodásba fordulni és reménytelenségre hivatkozni... főleg egy Veszedelem után. Belegondolva, hány embert láttam sírni, átkozódni, hogy minden oda, elpusztítanak minket az éjfattyak... erre? Hát nem vagyunk olyan pofátlanok és még mindig élünk? Utólag már csak mosolygok azokon, akik akkor a végünket hirdették. Amíg az ember lélegzik és van választási lehetősége, addig reménye is lesz.
- Oh, Teremtőm... éjfattyak... démonok... mibe keveredtél te?
Persze nem vártam el, tőle, hogy válaszoljon, elvégre mondta, hogy közölni fogja velem, amint ott lesz Alistair is. Így erre csak bólintok neki beleegyezően. Amikor megemlíti, hogy szerencséje van, amiért minket itt talált, azért a dologhoz hozzátartozik: ha nem hívom el Amaranthine-ből Alistairt, akkor már jóval hamarabb találkozott volna vele. Igaz, akkor meg én mulasztottam volna el a találkozást a vörössel, szóval valahol áldom az eszem, hogy Alistairt idehívtam.
- Köszönöm, a biztató szavakra mindig szükségünk van... és igen, tény, legalább kétszer még szükség lesz a Rendre... szóval nem ártana gatyába rázni az embereket is lassan. Mondjuk őrültek mindig lesznek, akik beállnak hozzánk, így nem kell félni az utánpótlás hiányától.
Hamarosan már bent jártunk a kastély előterében és onnan indultunk tovább.
- Hallottam róla, hogy Sten visszament az övéi közé, de a többiekről nincsenek információim... najó, még Oghrenről, de őt meg a legkönnyebb megtalálni valamelyik kocsmában.
Kérésére mutatom az irányt, miközben számára talán ismerős utakon járunk, mígnem meg nem érkezünk egy ebédlőnek kinevezett, jókora terembe. Ott éppen terítettek, szóval megálltam a fal mellett és inkább nem zavartam a szolgákat munka közben.