Harcosbérc

Marcus felvetése, hogy mibe keveredtem, ismét csak nevetésre sarkallt, és vidáman pislogtam a mellettem lépkedő páncélba bújtatott férfire, mert igazán kezdtem megkedvelni. Nem volt az a szokásos, magába forduló és csak a gyilkolásnak élő fickó, ezt már ebből a rövidke ismeretségből is levontam, de hát remélhetőleg még lesz alkalmam jobban is megismerni.
- Én mindig ilyenbe keveredem. Élvezem a kihívásokat és a veszélyt, így az is mindig megtalál engem. – mondom neki szélesen mosolyogva, ráadásul tudom, hogy sokan hasonlóan éreznek, mint én és így még szerencsés is vagyok, hogy én kivehetem a részem a feladatokból. – És nem soká amúgy is megtudod. – bólintottam felé.
Az, hogy ez a kevés ember, erejét megfeszítve küzd, hogy újra élessze a Szürke Kamarások rendjét, nagyon is becsülendő, bár azt kétlem, hogy azért őrülteket várnának a soraikba, igaz valamennyire mégis csak annak kell lenni, hogy valaki vállalja a próbát.
Mikor a volt társaimról közöl híreket, arra nagyon is odafigyelek, de mint kiderül ő sem tud újabbakkal szolgálni.
- Igen, ezt én is hallottam, és nem is lepődtem meg egyiken sem. – sóhajtottam. – De talán majd csak ismét összesodor minket az istenek kegye.
Bár már jártam itt, most, hogy rendbe szedték, nem tudom, hogy hol alakították ki az étkezőt, így Marcusra bízom magam, és rövidesen meg is érkezünk, de még éppen most terítenek.
- Szépen rendbe hoztátok ezt a helyet. – dicsérem meg, amit menet közben láttam. – Nem is hasonlít arra, amit itt jártamkor láttam. Azért jó, hogy sikerrel jártunk akkor és most talán béke köszönt ránk, de persze nem ülhetünk a babérjainkon, mint ahogy a példa mutatja. Nem minden éjfatty kotródott a mélybe.

Felírok magamnak egy jópontot, amiért megnevettettem a másikat. Azért elég ritka esemény, hogy valakiből ilyen reakciót váltok ki, bármennyire is hihetetlen. Mondjuk lehet, hogy egyszerűen csak nem volt rá esélyem mostanában... talán innentől már nagyobb sikerességgel csinálhatok ilyesmit.
- Oh, nem mondod? - kuncogok arra, hogy mindig veszélybe keveredik.
Azon kevesek alapján, amit tudtam a mellettem állóról, ezt szinte borítékolni tudnám. Csak egy olyan képes főszerepet vállalni az éjfattyak ellen, akit állandóan megtalál a baj. Vagy rosszkor volt rossz helyen... mondjuk ez igazából ugyanazt jelenti lényegében.
- Már alig várom - biztosítom őt afelől, miszerint hamarosan megtudhatom jövetelének okát.
Sajnos kell az őrültség. Emlékszem, amikor én annak idején a wardenek közé álltam, eléggé sok volt a kérdőjel a fejemben. Miért is kell nekem elmennem Anderfellsbe, hogy csatlakozzak, amikor itt is vannak rendházaik... miért is nem lehet pontosabbat tudni a beavatásukból... na meg miért is akarok én harcolni az éjfattyak ellen? Sok kérdőjel, mégis belementem... mint valami őrült, akit vezetni kell.
- Rossz pénz nem vész el, tartja a mondás - jegyzem meg a társaira értve.
Közben úgy ahogy a szolgálók befejezik az előkészületeket, szóval egy kisfiú elsiet a kastély többi részébe, hogy összeszedje vacsorához a háznépet. A Drydenek azt a szokást követik, hogy együtt étkeznek vacsora alkalmával a szolgálókkal. Ez kicsit meglepett először, de mivel nem rabszolgákról van szó, ezért érthető... igaz, a különasztalos gyakorlat itt is működik.
- Oh, engem ne vegyél bele - mosolygok előzékenyen. - A Drydenek tették rendbe Harcosbércet. Én kint voltam egy csomó ideig Anderfellsben, hogy támogatást hozzak az Első Wardentől. Igazából itt is most járok először.
Sajnos igaza van, a béke most eléggé törékeny dolog. A Veszedelem után rögtön volt egy újabb éjfatty támadás, ráadásul Ferelden belső helyzete is eléggé morgós. Sose lehet tudni, mikor sikerül újra stabilizálni a királyságot... nem mint ha előtte az lett volna.
- Akkor ideje lesz visszarugdosni őket - jegyzem meg gonoszul az éjfattyakra.

Továbbra is áldom a Teremtőt, hogy Marcust vezérelte az utamba és nem valami kőfejű wardent, aki csak morogni tudna. Ez a férfi azonban műveltnek és humorosnak bizonyult, aki érti a tréfát és nem megy a szomszédba, hogy éljen is vele.
- Hát valahogy úgy! – vigyorgok most már rá nyíltan, amikor beköpi ezt a rossz pénz mondást. – Biztos vagyok benne, hogy mindenkiben nyomot hagyott a kis kalandunk, így még fogunk találkozni. Azóta én sem tudok nyugton ülni a fenekemen, mindig mehetnékem van, nem találom a helyem. – vallom be, még magamat is meglepve, őszintén.
Azt, hogy neki nem sok része volt a felújításban, csak egy biccentéssel veszem tudomásul, de ez a lényegen nem változta, hogy legalább lakhatóvá varázsolták ezt a helyet.
- Ezek szerint, akkor te sem unatkozol itt bezárva? – nézek rá ismét kíváncsian, de most már, hogy láthatóan befejezték az előkészületeket, igazán kezdek éhes lenni, na meg aztán izgatottan várom, hogy végre meglapogathassam annak a kölyökképű Alistairnak a hátát.
- Hát én azon leszek, hogy jó mélyre rugdossam őket, ha megint ide tolták a képüket. – értettem egyet Marcus megjegyzésével, miközben közelebb sétálok az asztalhoz és elnézem a terítékeket. – Látom mindenki itt lesz a vacsoránál. – nézek rá kérdőn, de sejtem a választ is. – Akkor viszont el kell halasztanom a beszámolót utána, mert nem akarok rémhíreket terjeszteni. Ez csak ránk tartozik. Remélem van egy olyan hely, ahol majd beszélhetünk. – változtatok rögtön a tervemen, hiszen tényleg nem akarok beavatni mást, csak a Kamarásokat.

A vigyorgására vigyorgással válaszolok, bár bennem volt a reflex, hogy megint félrenézzek. Most kibírtam valahogy... ah, úgy beszélek, mint ha ez valami rossz dolog lenne, holott egyáltalán nem volt az, hanem már elérte a kellemes érzést is odabent. Na azért igyekeztem nem úgy mosolyogni, mint valami balfék, de persze én nem láttam magam, szóval nem tudom, mennyire sikerült.
- Mint mindenkiben, aki akkor élt - adok igazat neki a nyomokkal kapcsolatban. - Nem találod a helyed? - vonom fel a szemöldököm. - Mondjuk, tudomásom szerint a bárdok nem pont azok az emberek, akik könnyen megállapodnak, nemigaz? Járnod kell az utadat, amíg megtalálod a helyed... de egyszer mindennek eljön az ideje - kacsintok.
Előre döntöm a fejemet ezt követően, majd halk kuncogást hallatok. Hát igen, azt egyáltalán nem mondhatom, hogy be lennék zárva a négy fal közé és csak lógatnám a lábam.
- Bizonyos szempontból egy cipőben járunk - jegyzem meg. - Mostanában kicsit sok volt a mozgolódás. Reménykedtem benne, hogy az Andefells-i út után lesz időm kicsit szusszanni... nem úgy lett... hááát, mondjuk, az a pár nap, amit itt töltöttem, felér egy vakációval.
Felvontam a szemöldökömet. Egy pillanatra tényleg elképzeltem, ahogy a leányzó szó szerint rugdos néhány éjfattyat a barlangok felé... báááár... szerintem ebben nincsen semmi illúziós, elvégre megtette... gondolom nem is egyszer. Bár egy kérdés azért kifut a számon.
- Elkél pár segítő láb?
Oké, feltettem a lehető leghülyébb kérdést, elvégre azért jött ide. Közben közelebb sétálunk az asztalhoz, ő pedig feltesz egy kérdést. Én csak bólintok először, majd a következőre már válaszolok is.
- Van pár ilyen szoba, ahol lehet magánbeszélgetéseket folytatni. Főleg, miután mindenki ledőlt - ám szemet szúr az, hogy mennyire titkolózik az emberek előtt, a kíváncsiságom pedig nem hagy nyugodni. - Egy kérdést azért engedj meg, elég egy szóval válaszolnod: mennyire van nagy baj?

Tetszik a mosolya és örülök, hogy egyre többször jelenik meg az arcán, így nincs kedvem komor dolgokról beszélgetni egyelőre, de sajnos nem fogom tudni elkerülni.
- Nem, igazad van, a bárdok sem azok az egy helyben ülő fajták. – jegyeztem meg a szavaira, mert ebben teljesen igaza volt, és vissza gondolva az akkori időkre, tényleg elég izgága és forró fejű voltam………mondjuk meg is ittam a levét. – vonult vissza a mosoly az arcomról egy pillanatra, ahogy eszembe jutottak azok az idők.
- Egyelőre el sem tudom képzelni, hogy lesz olyan, hogy én letelepszem, de hát a teremtő útjai kifürkészhetetlenek. – vontam meg a vállam.
Azért van némi elképzelésem, hogy egy Szürke Kamarás nem unatkozik mostanában sem, példa erre Alistair, akit soha nem tudok elérni, akár hányszor erre vet az utam, mert mindig úton van, így csak együttérzően megveregetem a páncélos vállát, amiből gondolom csak a gesztus érzékelhető, mert érezni biztos nem érzi.
Mikor jóformán felajánlja látatlanban a segítségét érdeklődve nézek a szemébe.
- Még azt sem tudod, mire vállalkoznál, de ha a beszámolóm után is így gondolod, én biztos nem foglak lebeszélni.
A kérdésére csak elgondolkozom egy pillanatra, hiszen azért nem egy vezérdémon ellen kell vonulni.
- Még nem tudom, de sok az ismeretlen tényező, így akár lehet nagy is. Szükségem van pár higgadt fejre, hogy megtárgyaljuk, remélem hamarosan felbukkan Alistair, hogy elmondhassam, amit tudok.

-Minden kívánságod így teljesüljön! - Kiált fel vidám hangom, és szegény Leliana csak Marcus-nak köszönheti, hogy nem széttárt karokkal, kacagva rohanok felé, mint valami elmebeteg, elvégre meg kell őriznem a parancsnoksággal járó méltóságomat. Azt a keveset. Minden esetre hozzá lépek, és szorosan átölelem rég nem látott barátomat, kissé még a hátát is megveregetem, mielőtt ereszteném.
-Remélem ezt még nem tartja a Káptalan, nővér - kacsintok rá. - Látom már megismerkedtetek.

Itt jegyezném meg, ha már felmerült az ismeretség, hogy mikor az éktelen lárma után az ablakomon kinézve megpillantottam egykori csapattársam, gondolkodás nélkül a páncélomba bújtam, ezért tartott ilyen sokáig, amíg ide értem, és ezért is állok most előttük karddal a hátamon, teljes menetfelszerelésben. Nem mondom, hogy a nő jelenléte feltétlen azt jelenti, hogy ma este a pokolban vacsorázunk, de hajlamos vonzani a kellemetlen vacsoravendégeket, majdnem annyira, mint a Szürke kamarások.

-Mi az, amit ennyire el szeretnél mondani nekem? - Kérdem, hisz a gondolat, hogy higgadt fej kell hozzá annyira megnyugtató, hogy az valami hihetetlen.

- Na, ebben igazad van - pillantok félre, elmorfondírozva a korábbi időkre, az elmúlt harminc év távlatába. - Sosem lehet tudni, hogy az Aranyváros ura hogyan alakítja az életünket.
Felvonom a szemöldökömet, amikor megjegyzi, nem is tudom, mire vállalkozok. Egy warden élete sosem volt olyan, ami mentes a meglepetésektől, a fordulatosságtól, a veszélytől. Amikor kiisszuk a serleget, azt azzal az elhatározással tesszük, hogy fejest ugrunk a veszélybe. Nincs olyan, hogy lehetetlen tényező, hogy nem csinálom meg. Akár az éjfattyakról, akár banditákról van szó, egy szürke csak megkérdezi, hova kell menni és már megy is. Nagyjából ez is azt a fajta felfogásomat erősítette, hogy mi bizony őrültek, ha már nem fanatikusok vagyunk. Csak mi nem valami vallási eszme mögé bújtunk el... hanem a kötelességtudatunkból merítettünk erőt hozzá.
- Ha összeszámolnám azokat az eseményeket, ahányszor nekem már ezt mondták, nem lenne elég a húsz ujjam - mondom. - Az első apám volt, amikor közöltem vele, hogy beállok a Rendbe... hát mit ne mondjak, igaza volt... de azok után, amiket eddig túléltem, talán nem fog érni meglepetés a beszámolód után... akkor pedig a szavamon foghatsz.

Na a hirtelen feltűnő parancsnokúr a számból húzza ki a szót, amikor majdhogynem a semmiből tűnik elő, mint a kámfor. Bár meg kell mondjam, amikor megjelenik mellettem, hogy üdvözölje a régi bajtársát, kettős érzelem alakult ki bennem. Egyrészt vigyorogva figyeltem a Leliana szavait figyelembe véve régóta esedékes találkozót. Két régi barát találkozása... kevés dolog lehet szebb nála. Másrészt a vigyorom mögött eléggé furcsállom, ahogy Alistair ki van ,,öltözve" a vacsorához. Oké, hogy én se pont teljesen vászonruhában voltam, de a parancsnok páncélzata finoman szólva komplexebb és erősebb volt annál, mint amilyen rajtam volt. Mint ha nem is vacsorához, hanem harchoz hívták volna... pedig itt egyedül talán csak a gyomrával kell majd megküzdenie. Ki tudja, talán ez valami uralkodó vérbe tartozáshoz párosuló szokás. Alistair megállapítására az ismeretség kapcsán csak bólintok, szerintem elég egyértelmű volt ahhoz, hogy ne kelljen szavakba öntenem. Persze ő is felteszi a tíz aranyas kérdést a lány érkezésével kapcsolatba, szóval inkább csendbe burkolózom egy kis időre... magamban pedig sok sikert kívántam a férfinek, elvégre én már tudom, hogy csakhamar nem fog sor kerülni a beszámolóra...

Az ismerős hangra az érkező felé kapom a fejem és az arcomra vidám mosoly ül, ahogy meglátom a nem csak a páncéljának köszönhető robosztus termetet, mely sebesen közeledik felém.
Ha nem a barátom lenne, talán még meg is ijednék, de így csak kitárom a karom, hogy én is üdvözölhessem és cseppet sem érdekel, hogy eközben még a levegőt is kiszorítja belőlem a szeretet teljes hátba lapogatásával, miközben én csak a páncélt ölelgethetem.
- Nem is reméltem, hogy veled futok össze, így nagyon örültem, mikor megtudtam, hogy itt vagy. – szólaltam meg, mikor már ismét volt levegő a tüdőmben.
- A Káptalan nővérnek nincs itt se szeme, se füle, meg amúgy sem vagyok zárda növendék. – vigyorgok a megjegyzésére, majd a kérdésére, hogy mi az a sürgős ügy, csak Marcus felé is nézek egy pillanatra, hiszen épp most mondtam neki, hogy majd az asztalbontás után tálalok ki.
- Hát most két dolgot tehetünk. Vagy elhalasztjuk a vacsorát és végre kibököm, amit mondani akarok vagy gyorsan túlesünk rajta és utána elvonulunk egy csendesebb helyre, ahol magunk lehetünk. – vontam meg a vállam. – Annyira azért nem élet-halál, hogy ne férjen bele egy étkezés, de nem akarom, hogy esetleg rémhírek kezdjenek szállongani, mert még semmi sem biztos. – szögeztem le és vártam, hogy döntenek. – Na, akkor mi legyen?

A kérdés elgondolkodtat. A jelek szerint nem számíthatunk a nő nyomában loholó seregre, ha annyira nem sürgős a dolog, hogy még vacsorázni is ráérünk, pontosabban, ha még arra is ráérünk, hogy ő megvacsorázzon. Van egy olyan érzésem, hogy Marcus-nak és nekem nem jelent majd gondot gyorsan végezni.
-Rémhírek? Terjengeni? Innen? Ez a hely csak akkor lehetne eldugottabb, ha reggelre valaki áttolná a tenger túloldalára hegyestől. De nem bánom, ha azt mondod a rituális csonkolások ráérnek desszertig...
És már indulnék is a konyha felé, de ekkor szöget üt a fejembe valami.
-Mármint, majd ott találkozunk. Átugrom valami kényelmesebbe.

Az átöltözés mondjuk nem jó szó, hisz csak a páncélom kapom le magamról, és fennhagyom azt a kissé szürkét inget, ami alatta volt, de így legalább pár perccel utánuk megérkezem én is az asztalhoz. Bármit is szolgálnak fel, mohón vetem rá magam, az étel pedig valósággal repül a  számba, ahol aztán nem lel kegyelmet, és olyan sebességgel tűnik el, mint báránycomb egy sárkány tányérjáról. Egyébként aranyos a Dryden-éktől, hogy evőeszközt már nem is raknak elém. Amaranthine-ban bezzeg még csúnyán is néznek rám ilyenkor. Az abroszmezei mészárlást követően aztán megtörlöm a számat, és várakozva tekintek két társamra.
-Oké...ha kész vagytok, tőlem mehetünk.

Nem sok dolgom volt a vacsora alatt. Hagytam az egymást rég nem látott barátokat kibontakozni, szóval én csak velük szemben ültem le és csendbe burkolózva eszegettem. Mondjuk kicsit szofisztikáltabban, mint Alistair, de azért az általam elpusztított élelem mennyisége se számított kevésnek. Az alatt a pár nap alatt, míg itt voltam, rájöttek, hogy bizony a warden gyomor az külön fogalomban számít Thedasban, hatalmas mennyiségű élelmet képesek vagyunk elfogyasztani egy étkezés során. Az, hogy mitől alakult ez ki bennünk, még rejtély volt, talán örök időkre az marad és csak eszünk, meg eszünk, aztán megint eszünk, az evést pedig említettem már? Ilyen a warden élet... aztán amikor megtudták, hogy két szürke is itt fog ma vacsorázni... hát elnézve a felhozatalt rájöttek, hogy több élelemre lesz szükség, szóval kitett magáért a szakács... meg nem csak sok, hanem jó is. Mindenesetre a ,,kivégzőosztag" felsorakozott és neki is álltunk. Mint említettem, én csendben voltam, innentől nem igen folytam bele a beszélgetésbe. Igaz, kicsit megkönnyebbültem, hogy Alistair átvette a szerelését... már vártam, hogy mikor áll neki a kardjával felvágni a húst. Na persze mint kiderült, evőeszközre pont nem lesz szüksége, maradtak a természetes közegek. Az étel pedig rohamtempóban fogyott... persze azért más elől én a magam részéről nem vettem el az ételt, elvégre nem úgy neveltek. Aztán eljött a pont, hogy úgy éreztem, nem kell több, szóval hátra is dőltem a székemben... még jó, hogy nem az volt itt, amit legelső nap használtam, mert azon olyan gyönyörűen estem hanyatt anno... éppen a bort kortyolgattam kísérőnek, amikor Alistair is befejezettnek nyilvánította az étkezést. Még bevártuk, hogy Leliana is végezzen, utána jött a 10 aranyas kérdés. Ezen a ponton kérdő tekintete vetettem a leányzóra. Volt egy közös megállapodásunk a vacsorára, de lehet, inkább előnyösebb lenne értesíteni Alistairt és ráér a dolog. Ha meg tényleg elfogadja a segítségem, a dolog várhat, elvégre nem most láttuk egymást utoljára.

Egyre szélesedik a vigyorom, ahogy Alistair szavait hallgatom, hiszen már olyan régen nem volt részem ezekben a hol csípős, hol hányaveti megjegyzésekben és meg kell vallanom, nagyon hiányzott. A többi Kamarás komorságához képest ő mindig felüdülést jelentett számomra, így most is értékeltem ezeket.
- Ismered a mondást barátom! A falnak is füle van. – vontam meg a vállam, aztán csak biccentettem arra, hogy nyugodtan öltözzön csak át a vacsorához, nem valószínű, hogy hirtelen lerohannak minket az Éjfattyak, és teljes páncélzatban eléggé kényelmetlen lehet az étkezés…………..
Mit étkezés? Azt a habzsolást, amit ezek ketten leműveltek, hát mindennek lehet nevezni, csak szolid vacsorának nem! Bár már máskor is feltűnt, hogy Alistair nem éppen kis étkű, azért felszaladt a szemöldököm, hogy milyen iramban fogyott a jól megpakolt asztalról a kaja, alig bírtam megmenteni egy tányérra valót magamnak.
Mondanom sem kell, elébb végeztek, mint én, de azért a becsületükre legyen mondva türelmesen megvártak.
- Ez igazán finom volt és nagyon jól esett! – dőltem hátra egy jóleső sóhajjal, majd elmosolyodtam a türelmetlen pillantások kereszt tüzében. – Azt hiszem már eleget csigáztam a kíváncsiságotokat, nem igaz? – toltam hátra a széket és álltam fel. – Marcus, akkor vezess kérlek oda, ahol nyugodtan beszélhetünk. – azzal még leemeltem egy kupa bort az asztalról, amit magammal vittem.
Ha megérkeztünk, akkor igyekszem kényelembe helyezni magam és belekezdek.
- Megbízást kaptam, hogy vegyem magamhoz Andraste előkerült naplóját, amit Genetivi mester talált meg nem olyan régen. Azonban a városban összefutottam vele és kiderült, hogy az embereit lemészárolta egy éjfatty horda és a naplóját elvitték, méghozzá valami magas, sovány EMBERféle vezette őket, de sajnos a Testvér nem látta annyira jól, meg be is volt rezelve rendesen. Két dolog aggaszt ebben a történetben, vagyis inkább három. – nézek rájuk sóhajtva. – Egyrészt, hogy megint felbukkantak, másrészt, hogy elvitték a naplót, amit mindenáron vissza kell szerezni tőlük, és harmadrészt, ami a legaggasztóbb szerintem, aki vezeti őket. Ember lenne? Hogy állta az élükre, milyen gonosz mágiával uralja őket? – teszem fel a kérdéseimet szép sorban. – Szóval láthatjátok, el kel a segítség.

Teli bendővel követem Marcus-t, gondolom az irodába, hisz annál közelebbi hely nem jut eszembe, ahol nyugodtan beszélhetnénk, bár részemről annak sem lenne akadálya, hogy itt hallgassuk meg. Minden esetre, ahogy megérkezünk, helyet foglalok, és úgy hallgatom végig Leliana beszámolóját. Próbálom a legkomolyabb arcom magamra erőltetni, azonban amikor Leliana elhallgat, és csend ül a szobára, egy darabig csak tovább dörzsölgetem az állam, mielőtt ártatlanul a nőre vigyorognék, és egy amolyan "nem nagy dolog" hozzáállással hátradőlnék a székemben.
-Az éjfattyak sosem tűnnek el teljesen sajnos, még ha a Veszedelem elmúlt, akkor is feljárnak portyázni. Ami pedig az "embered" illeti, Aedan valaha írt nekem egy lényről, ki ugyan túl rusnya volt, hogy összekeverjük egy emberrel, de a testtartása, és beszéde...hát közéjük sem igazán illett volna. Persze, hacsak nem számolt be a testvér arról is, hogy ez a sötét alak hiányolta a fejét, kétlem, hogy ugyanazzal lenne dolgunk. Én is inkább másra tippelek, és sajnos hallottam már róla, hogy a vérmágia segítségével egy eretnek képes átvenni a hatalmat fölöttük. Viszont, elképzelésem sincs, miért akarná egy eretnek magának Andraste naplóját.
Erre nem is fogok ma rájönni, így megvonom a vállam, és Marcus felé nézek. Aztán vissza Leliana felé.
-Akárhogy is, úgy tűnik, segítségre lesz szükséged, ha el akarod kapni őket.
Itt nagyot sóhajtok, és bűnbánó hangon folytatom.
-Boldogan veled tartanék, és halasztanám el...bármit is tervez velem Eamon, de az Első Kamarás utasított rá, hogy ezúttal ne tegyem, hacsak nem támad fel mindkét maradék vezérdémon valahol egyszerre, így ebben egyenlőre nem segíthetek. Viszont, nem én vagyok itt az egyetlen Kamarás, és egyre mindenképpen szükséged lesz, ha Éjfattyakra akarsz vadászni.
Itt mosolyogva fordulok Marcus felé.
-Úgy tűnik, legközelebb ha találkozunk, te fogsz olyan kalandokról mesélni, melyekről én kívánom majd, hogy bár ott lehettem volna barátom.

Az előadás ezúttal elmaradt, de hát jön még kóborkutyára szekér. Szóval mutattam az utat, a telehasú hármas pedig átvonult. Végső soron csak egy saroknyira voltunk, szóval átvezettem őket abba a bizonyos dolgozószobába, ahol reggel tárgyaltunk Alistairral. Viszont csak két szél volt, így én a fal mellé húzódtam, hogy Leliana és Alistair le tudjanak ülni. Vállal a falnak dőlve, ölbe tett kézzel álltam és hallgattam Leliana beszámolóját. Ha azt mondom, hogy aggasztó volt, akkor finoman fogalmaztam. Általában az éjfattyak nem mozogtak szervezetten, hacsak nem volt egy Vezérdémon is a képletben. De mostanában valahogy idegesítően fontosnak tartják, hogy megdöntsék ezt a tézist. Elég, ha csak a legutóbbi nagy vonulásukra gondolok, melyet újfent Aedan-éknek kellett megállítaniuk. Olvastam a beszámolókat. Nekem már az is sok volt, hogy ezek a dögök megtanultak értelmesen beszélni. Viszont az a hír, amit a bárd kisasszony hozott... a kardom megeszem, ha olvasni is megtanultak. Najó, azért ezzel nem kéne viccelni. Mégiscsak Andraste naplójáról van szó, mely már csak az eszmei értéke miatt is fontos relikvia... és pont azoknak az átkozottaknak került a kezére... de miért? Mi lehet benne, ami miatt ennyire szüksége van rá? Talán erre a kérdésre csak helyben kaphatjuk meg a választ. A gondolkodásból csak Alistair nekem szánt szavai rángatnak vissza. Lassan fel is fogtam, amit mondott, mire ellöktem magam a faltól, elvégre azért a parancsnokkal nem pont ilyen laza helyzetben kéne fogadni.
- Ám legyen - hajtottam fejet, mivel ez most felért egy nyílt paranccsal, még ha nem is olyan hangnemben mondta.
Úgy tűnik, én már nem fogok egyhamar Fort Lupusba menni. A Warden ügyek felsőbbek az ilyesminél, sokkal. Majd egy futár elintézi, mindenesetre ránéztem az üldögélő Lelianára.
- Hááát, szavamon fogtak - mondom ártatlan arccal.
Közben aztán elgondolkoztam azon, hogy talán kellett volna lennie itt még valakinek, ha már egészen idáig eljött és előzőleg még a kovács műhelyét is helybenhagyta. De most tényleg... hol hagytuk el Genitivi testvért?!

Ha őszinte akarok lenni, nem lep meg Alistair hozzáállása, az a csibészes mosoly az arcán, mert tudom, hogy nagyon is tisztában van az éjfattyak és az őket összefogó erő jelentőségével, amit a szavai máris bebizonyítanak.
- Nem, nem számolt be ilyesmiről és amennyire be volt ijedve, szerintem még így is lehet, hogy hozzá tett egy kicsit, viszont még így is emberről beszélt, bár az igaz, hogy az arcát nem látta, akér valami rusnyaság is lehetett a csuklya alatt. – vontam meg a vállam, mivel ezt csak találgatni tudtuk, de mindenki tudta, hogy nem a kinézete a lényeg.
- Talán van valami a naplóban, amire szükségük van, de nagyon úgy néz ki, hogy kimondottan ez érdekelte őket, különben most Genetivi is halott lenne. – szögezem le a tényeket.
Mikor kiböki, hogy kell nekem az a segítség, gyors bólogatásba kezdek, mert felcsillan a remény, hogy esetleg megint együtt kergethetjük végig az ocsmányságokat egész Fereldenen, egészen a mélyutakig, de aztán a következő szavai máris szétdurrantják ezt az elképzelést.
- Nem tudhatod, hogy feltámad-e valamelyik. – csóválom a fejem, de persze tisztában vagyok vele, hogy neki is vannak kötelezettségei, viszont mégis nyújt segítséget és én kedvtelve nézek végig ismét a szép termetű harcoson.
- Én örülnék a társaságodnak Marcus és remélem jó kis csapatot fogunk alkotni mi ketten, mert azt hiszem másra nem nagyon számíthatunk. – utalok ezzel a testvérre, hiszen ő az első hangosabb kiáltásnál fel fogja venni a nyúlcipőt, de hát nem is hibáztathatom érte, ő nem harcos, hanem tudós. – Azt hiszem nem is kéne nagyon húzni az időt, mert ki tudja, mit terveznek a naplóval. Ha készen állsz, holnap hajnalban indulhatnánk is. – javasoltam a férfiaknak.

-Nem tudom, néha az az érzésem, hogy kilenc élete van az öregnek - jegyzem meg vigyorogva, azt ugyanis el nem tudom képzelni, hogy a naplót tényleg hasznosnak találhatják azok a szörnyek. Fegyvert aligha kovácsolhatnak belőle, és felteszem az íze sem rossz, gyújtósnak viszont biztos kiváló, és ez a gondolat már kicsit megrémiszt, de lássuk be, azért csak nem támadták volna le őket, hogy tűzet rakhassanak a vacsorához. Mondjuk, ahogy ismerem őket, nem arról híresek, hogy értelmes ok kell nekik az erőszakhoz...vagy a tűzrakáshoz...
-Nos, reggelig kiderül - csapom össze a két tenyerem, miután Leliana örömmel veszi tudomásul, hogy mégsem megy egyedül, és Marcus is beletörődik a dologba. Azért meg kell vallanom, szokatlan ez az engedelmesség, bár lehet, hogy a többi kamarást sem kellene állandóan erőszakkal fenyegetni, ha azt adnám parancsba, hogy egy gyönyörű bárdot kísérjenek el....a mondat többi részére pedig nem is figyelnének...talán esetleg Velanna.
-Addig nem javaslom, hogy útnak induljatok. Elég sötétek azok a járatok nappal is, fölösleges akkor utazni, amikor az éjszakai vadászok ébren vannak. Genetivy-t pedig bízzátok rám, meg fogom győzni, hogy jobban jár, ha a saját akaratából tart inkább velem Redcliffe-be, mintha a vállamon cipelném.
Na igen, nem szeretném, ha az öreg épp most fogyna ki a szerencséből.
-Ha más nincs, én nyugovóra térek, holnap reggel úgy érzem, heves veszekedés vár rám. Jó éjszakát, mindkettőtöknek. Ó...Marcus majd megmutatja a szobádat, nekem dunsztom sincs melyik az, ahol még nem lakik senki. Még egyszer jó éjt!
Ezzel magára hagyom őket, gondolom úgyis van mit megbeszélniük reggelig.
~Éjfattyak...pazar. A barátaim az életüket kockáztatják, nekem meg bálozni kell mennem...hogy miért nem Oghren lett a parancsnok? Fogadok neki nem lenne gond a sok meghívás...~
Közbena szobámba érve a tarisznyámhoz hajolok, és előveszek belőle egy apró tárgyat. A szépen kifaragott Ónix démon szobrocska látványa most is mosolyt csal az arcomra, de aztán gyorsan elteszem, és inkább leheveredek az ágyra. Holnap tényleg kemény napunk lesz...

,,Inkább maradjanak csak döglötten mindannyian" - teszem hozzá magamban sötéten.
A vezérdémonok voltak az egész Veszedelem rákfenéi. Nem elég, hogy képesek voltak ezek a mocskok megrontani a tervinteri isteneket, de ráadásul még elpusztítani őket is kíméletes volt. Egy vezérdémon, egy warden... gyakran a legkiválóbb, aki akkor élt. Mint ha nem lenne elég, hogy a soraink megtizedelődnek, kiirtódunk majdnem, de még, mint valami utolsó, beteg tett, magával rántja az egyik testvérünket a halálba. A kezem ökölbe szorult... nem, maradjanak csak holtan, míg melléjük nem küldjük a maradék kettőt is. Éltükben túl sok problémát okoztak.
- Megteszem, ami tőlem telik - biztosítom Lelianát.
Ha éjfattyakról volt szó, akkor nem ismertem tréfát. Levágtam mindet, amelyik csak elém merte tolni a rusnya képét, ezzel is ritkítva a számukat. Ezt a tendenciát pedig meg kívántam tartani most is. Mindenesetre külső szemlélőnek a kis csapat létszáma eléggé kevésnek tűnhetett. Ketten, valószínűleg egy jókora horda ellen. Öngyilkosság? Igen. Fokozottan? Igen. Elkezdjük? Jóhogy. A létszám kicsi... de mind a ketten egy Veszedelem veteránjai voltunk. Talán tudunk kezdeni valamit a helyzettel. Alistair ötletére Genitivivel bólintok. A barát biztosan hatásos segítség lett volna, ha romokat kell feltárni, ősi szövegeket elolvasni... de most be kellett sétálni egy éjfatty banda közepébe.
- Jó éjszakát, parancsok - köszönök el, miután lőtték a... takarodót.
A tanácsát a magam részéről megfogadom. Nappal se voltak valami szívderítőek az ide vezető barlangok, nemhogy most. Mindenesetre ezzel a mutassam meg a szobáját dologgal eléggé feladja a leckét. Az oké, hogy az övét meg lehetett mutatni, de arra számítottunk is. Kissé tanácstalanul állok a fal mellett, míg Alistair leválik rólunk - ha még Leliana akar tőle valamit, akkor diszkréten félrehúzódok. Gondolkodok, gondolkodok, talán időközben már rám is vetült egy várakozó szempár, mire eszembe jut egy mentőötlet. De addig nem hozakodok elő vele, míg Leliana nem ad jelzést rá, hogy szeretne ledőlni.
- Szóval túra az éjfattyak közé... szép kilátások - mondom. - Majd leszólok a konyhára, hogy készítsenek össze egy kis útravalót, ki tudja, meddig fogunk téblábolni odakint... jut eszembe. Lehet, hogy én siklottam el a dolgok felett, de pontosan hova is kell mennünk?

Bár magam is azon voltam, hogy csak másnap hajnalban induljunk, úgy látom mindannyian ebben egy véleményen vagyunk és teljes mértékben egyet is értettem Alistair-ral.
- Igazán rám fér amúgy is egy kis pihenés. Elég régóta úton vagyok és az sem sikerült a legsimábbra, de hát ilyen az én formám, ismersz már. – vigyorgok barátomra. – Azt viszont megköszönöm, ha a gondjaidba veszed Genetivi mestert, mert bár nagyon lelkes, azért félek, hogy ez nem az ő küzdelme lesz most.
Azon, hogy ha kell a vállán cipeli magával, jót nevettem, mert a szemeim előtt egészen megelevenedett ez a kép.
Mikor felállt, hogy nyugovóra térjen, én is felálltam és még egyszer alaposan megölelgettem, hiszen ki tudja mikor látjuk egymást újra, a Teremtő útjai kifürkészhetetlenek.
- Jó éjszakát Alistair! Andraste kegyelme vigyázzon rád az utadon.
Sejtettem, hogy Marcus kötelességtudatán túl, talán még az előttünk álló kaland is szerepet játszik abban, hogy ilyen készségesen vette a parancsnoka utasítását, de hát aránylag békeidőkben ez talán természetes is egy olyan katonától, aki harcra termett.
Mikor egyedül maradtunk már én sem ültem le, mert már későre járt és ha időben akarunk indulni, akkor nekem sem árt kicsit aludni, így kérdőn néztem a lovagra, merre is megyünk majd, de aztán a szavaira bólogatni kezdtem.
- Hát már úgy hiányoztak, mint egy falat kenyér. – fintorodtam el. – De az útravaló nem rossz ötlet, ki tudja, hogy hol tudunk majd valami ehetőt felkutatni. – értettem egyet a nagyon is ésszerű javaslatával. – Genetivi miután megtaláltuk Andraste hamvait, még fenn maradt a hegyen, Fagyottháton és tovább kutatott. Ott találta meg a naplót is és onnan jövet támadták megh. Tehát a mi utunk is oda vezet Marcus, úgy, hogy öltözz melegen. – vigyorogtam rá. – És most, ha nincs más kérdésed, akkor én is elvonulnék, ha megmutatod a szobámat, vagy egy ágyat, amibe beledőlhetek. – pislogtam rá egyre álmosabban. – Aztán reggel hajrá!

Hááát... nem mondom, hogy sok információt osztott meg velem, de biztos vagyok benne: ha lenne valami még, akkor biztosan elmondta volna. Ennyiből építkezhetünk. A többi meg remélhetőleg kiderül út közben... remélhetőleg minden váratlan, regénybe illő fordulat nélkül. Persze, ez egy olyan dolog volt, ami biztosan lesz. Démonok és éjfattyak, mindez fűszerezve Andraste naplójával... szerintem viszek papírt és feljegyzetelem a fordulatokat, meg felírom előre, hogy ,,én megmondtam".
- Havenbe, nemigaz? - kérdezek vissza a helyre. - Olvastam a jelentéseket rólam. Remélem a kultisták nem települtek vissza. Elég lesz nekünk a holtakkal megküzdeni.
Halványan elmosolyodtam, amikor érdeklődni kezdett az alvási lehetőségekről. Rendben, bármennyire is élveztem a társaságát, a kialvatlanság az kialvatlanság, ami eléggé idegesítő lehet küldetés során.
- Gyere, keresünk neked valamit, nehogy elaludj itt nekem.
Szóval álltam rendelkezésére, ahogyan invitálóan intettem a kezemmel és elindultunk. Amikor megérkeztem Harcosbércre, már vártak és felkészítettek nekem egy szobát. Amikor viszont bementem, hát finoman szólva kicsit elvesztem a falak között, olyan nagy volt. Mivel több napra készültem maradni, ezért kértem egy kisebbet. Tudomásom szerint viszont az a szoba is ugyanolyan állapotban van, mint érkezésemkor... csak remélni merem, hogy így is van. Átsétáltunk a keleti szárnyba, mígnem meg nem érkeztünk egy ismerős ajtóhoz. Kinyitottam és benéztem. Aham, jó helyen voltunk. Meggyújtottam egy gyertyát a lánynak, amit odabent találtam, majd visszasétáltam az ajtóhoz.
- Megyek, elintézem a dolgokat. Reggel találkozunk a kapuban - kiléptem az ajtón. - Jó éjszakát, Leliana.

- Igen Havenbe! – bólintottam kicsit meglepődve, hogy ennyire tájékozott, de aztán rögtön meg is magyarázza, honnan ilyen jól értesült, így már nem is olyan meglepő. – Nem hiszem, hogy visszamentek volna, eléggé megritkult a számuk és, ha éjfattyak portyáznak a tájékon, akkor meg főleg.
Annak kimondottan örülök, hogy nem húzza tovább az időt, hanem látva a fáradtságomat, már indulunk is, hogy elvezessen a szállásomig, és meg vallom őszintén én már egy szalmazsáknak is tudnék örülni, de mikor gyertyát gyújt és meglátom, hogy egy teljes lakosztályt kapok, elismerően füttyentek egyet.
- Ez igen! De nem akarom elfoglalni a helyedet, ha ez a tied. – visszakozok, mert azt sejtettem, hogy a nem várt látogatásomra nem ezt készítették elő nekem.
De, ha megnyugtatott, hogy szabad a vásár, nem haboztam tovább, hanem egyenest megcéloztam az ágyat és csak a kezemmel integettem a távozó lovagnak.
- Jó éjt!

Kuncogok.
- Eredetileg nekem szánták, de az én ízlésemnek túlságosan... tágas volt.
Amikor elvonul az ágy felé és csak int nekem, hogy innentől minden rendben lesz, én csak rácsukom az ajtót, hiszen már elköszöntem. Odakint azzal a lendülettel dőlök neki a falnak. Hirtelen a fáradtság rám szakad, ami nem meglepő, hogy lassan közeledik az éjközép. Meg... valahogy a találkozás is érdekes hatással volt rám. Nem tudtam megmagyarázni pontosan, de mint ha valami bódulatban lettem volna eddig... most viszont ez felszállt a köd, nekem pedig alkalmazkodnom kellett. Na, azért ne értsen senki se félre, semmi negatív nem volt ebben az egészben, inkább kellemes volt. Csak... csak, na, haladjál, te hülyegyerek. Ellöktem magamat a falról és elindultam a körutamra. Első utam a konyhára vezetett. Nikó, a szakács kisfia még éppen ébren volt, ahogyan a maradékot dézsmálta. Megígértem neki, hogy nem árulom be, de cserébe értesítenie kellett a személyzetet, hogy elemózsiára lesz szükség két fő részére, valószínűleg több napos útra. Persze annyit nem tudunk vinni, hogy Havenig ellegyünk, de addig biztos, hogy az út közben fellelhető városokig elég lesz, ott pedig a tartalékok feltölthetőek. Utána az éjjeliőrt kerestem meg. Neki csak annyi dolga volt, hogy reggelre a lovak felkantározva, menetkészen várjanak minket. Utána már nem volt dolgom, szóval visszamentem a szobámba. Az utolsó méterekre már nagyon bekómáltam, többször neki akartam dőlni a falnak, hogy úgy hátha pihenhetek kicsit. De nagy hősiességek árán végül odaértem a szobámhoz. Levettem magamról minden felesleges dolgot, majd azonnal bebújtam az ágyba. Az álom elnyomott, a testem pedig elkezdte a felkészülést a leendő küldetésre egy kiadós alvás képében... mert jó darabig nem fogok tudni aludni normális ágyban...

Szokás szerint elég sokat forgolódom éjszaka, annak ellenére, hogy sokkal kényelmesebb ez az ágy, mint a másik Amaranthine-ben, a földre terített szőrménél pedig a sátramban mindenképpen, de azt hiszem távol van még a nap, amikor meg tudom szokni, tényleg nem fog senki az életemre törni reggelig. Nem is csoda hát, hogy olyan korán kelek, hogy a reggeli nap alig éri el az égbolt....közepét???
~Ó BASSZUS!!!~
Kapkodva öltözöm fel, s csak néhányszor torpanok meg büszkén, amiért immár egyszer sem ejtem a lábamra a páncél egyik darabját sem. Mikor már minden porcikám fényes, és harcra kész, megindulok, hogy végre találkozzam a társaimmal, és persze Genetivy-vel is, ki már most vitatkozik mindenkivel, akivel csak összefut, pedig még csak a későbbi indulásról tud, de nem sokkal azután, hogy megérzi súlyos kezem a vállára nehezedni, máris újabb oka van felháborodni.
~Ha bárki másról lenne szó, most azt mondanám, menjen csak, de akkor egyedül kell megtalálnia az utat le a hegyről, de mivel az én öreg barátom elég őrült ahhoz, hogy tényleg megpróbálja, inkább mással próbálkozom:~
-Testvér, amit tudtál, segítettél, most azonban félre kell állnod, hogy ők ketten minél előbb a napló nyomára bukkanhassanak, és elintézhessék azokat a tetveket, akik ezt tették. Nagyon jól tudom, milyen érzés kimaradni ebből, de hidd el nekem, jelenleg csak hátráltatnád őket, és nem szeretnéd, ha kifutnának az időből miattad nem igaz?
-Igen de...
-Semmi de. Velem jössz Redcliffe-be, Eamon úgyis régóta szeretne találkozni veled.
-Én...
-Tudod ugye, hogy elférsz ebben a zsákban? Magammal viszlek, akár így vagy úgy, szóval készülj. Rögtön jövök.

Ezek után Marcus-hoz, és Leliana-hoz sétálok, hogy most már tényleg elbúcsúzzam tőlük.
-A testvér beleegyezett, hogy vigyétek el a lovakat. Titeket jobban szorít az idő. Sok szerencsét, és vigyázzatok magatokra. Most pedig indulás!
Ahogy elhagyják a kastélyt, fanyarul vigyorogva rázom meg a fejem, a mögöttem motyogó testvér méltatlankodása hallatán.

Mivel jól ismeritek a barlangrendszert mindketten, egyikőtöknek sem lesz gond kijutni innen. Az óriáspókok nyugton maradnak a többi rémséggel együtt, és a szabadba érve, még mindig érzitek a  bőrötökön a nap utolsó sugarait. Nincs más hátra, mint előre!
Ugyanakkor, valamiért az az érzés kerülgethet titeket, hogy valaki a nyomotokban van. Semmi jelét nem találjátok ennek persze, de mégis...
Közben beesteledik, lehet ideje lenne tábort verni az éjszakára.

Hiába a pihe-puha ágy, már úgy látszik annyira megszoktam, hogy a szabadban alszom, hogy most is korán, kakasszóra ébredek.
~ Kakasszó? Jah……Harcosbérc! ~ ülök fel hirtelen, ahogy az eszembe idézem az előző napot.
De már pattanok is ki és a szobában lévő mosdótálban felfrissítem magam. Felöltözöm és felszerelkezem, aztán tettre készen robogok le, hogy megnézzem, minden rendben van-e.
Gondolom Marcus-t sem kell ébreszteni, a Szürke Kamarások sem a jó alvásukról híresek.
Mikor megjelenik Alistair, rámosolyodom és az csak még szélesebb lesz, ahogy elmondja, mit intézett Genevivi-vel.
- Gratulálok! Nem lehetett könnyű menet, de hát nem hiába te vagy a nagy Démonölő! – cukkolom egy kicsit, de tényleg hálás vagyok neki, hogy levakarta rólunk az öreget és még a gyors haladásunkat is biztosította.
- Kösz Alistair! A Teremtő legyen veled! – ölelem meg még egyszer, aztán ha a lovak már fel vannak málházva, indulunk is.
Sosem volt kedvenc helyem a barlangrendszer, még nappal sem, de most, hogy jó társaságom van, nem olyan hátborzongató……Na jó, egy kicsit még így is, de szerencsére most simán kijutunk belőle, igaz, már éppen alkonyatra csak.
- Jó lesz valami helyet keresni, ahol éjszakázhatunk. – nézek körül, de igazából Marcusra hagyom a dolgot, csak jobban ismeri a helyet.
Én viszont azon agyalok, hogy miért van olyan kellemetlen érzésem, hogy valaki figyel, a hátamban érzem a tekintetét. Ez olyan megérzésféle, de életmentő lehet.
De ezt majd megosztom Marcussal, ha letáboroztunk.

Pár szobával, folyosóval arrébb Leliana nem tévedett sokat a kelési szokásaimmal kapcsolatban. Viszonylag hamar ébren voltam, teljesen kipihenten. Ahogy elnéztem a plafont elgondolkoztam rajta, vajon mikor lesz legközelebb lehetőségem ilyen körülmények között pihenni. A természetes közeggel nem volt semmi bajom, elvégre volt időm hozzászokni a Veszedelem alatt. Meg aztán jött a másik tényező: lesz-e egyáltalán esélyem rá? Vidám gondolatnak tűnhetett így közvetlenül a küldetés előtt, de sajnos számolni kellett velem. Hiába voltam Warden, az éjfatty vér nem tett halhatatlanná. Ugyanúgy meghalhatok egy baki miatt, mint bármelyik halandó. Másrészről sokan próbálták már elérni ezt, mégis itt vagyok, szóval erről ennyit. Néhány perc plafonfixirozás után kimásztam az ágyból és rendbe szedtem magam. Teljes felszerelésben hagytam el a szobát és indultam el kifelé. Útközben elkaptam az egyik Drydent és megkértem rá, hogy kézbesítse a válaszlevelet Fort Lupusba... meg persze tudtára adtam, mi vár rá, ha véletlenül lába kelne az üzenetnek. Mire kiértem az udvarra, már ott vártak minket a felkantározott lovak... meg egy morgolódó tudós, de őt Alistair elég hamar leszerelte, előttünk pedig zöld lett az út. Igaz, az egyik lóra nem volt szükség, hisz nekem ott volt a szürke ménem, Hidalgo, kivel ide is eljöttem. Indulás előtt ellenőriztem a felszerelést, de úgy láttam, minden megvan, amivel egyrészt idejöttem, másrészt szükség volt rá.
- Biztonságos utat Redcliff-be, parancsnok - búcsúzom el Alistairtól én is, mielőtt kilovagolnánk és megkezdődik az utazás.
Az első rangosabb helyszín a barlangrendszer volt, de ezen viszonylag simán átmentünk. Igaz, a lovakat időnként meg kellett nyugtatni, elvégre ezeket lovaglásra és nem bányamunkára tartották. Mire viszont kiértünk és úgy ahogy eltávolodtunk a hegytől, már jelentkezett is az idő a maga módján: esteledett. Nekem pedig valami bizsergette a tarkómat, valami figyelmeztető jelzés... Leliana felvetésére elgondolkozok.
- Nem messze innen van az előző táborhelyem... ha jól emlékszeeem... arra - fordítom menetirányba a lovamat.
Nem tellett bele pár perc és meg is érkeztünk egy kisebb, erdőszéli tisztásra, melyet egy tó tarkított. Még az előző tűzhelyem is itt van, persze minden használható fa nélkül.
- Megfelel?

Az éjszaka csendes, és egyre csendesebbé válik, ahogy a nap utolsó sugarai is messzebb vidékekre térnek. Senki, és semmi nem zavarja meg az idillt, még a tücskök sem ciripelnek hallótávolságon belül, csupán egy közelben lévő kis patak csobogását hallhatjátok, ha nagyon hegyezitek a fületeket. Órák telnek így, teljes nyugalomban. Ha közben szeretnétek csinálni valamit, senki sem zavar meg, ám egy idő után az érzés, hogy valaki figyel újra visszatér, Marcus számára kicsit erősebben, hisz ő emellett hallja is azt a nem e világi sunyorgást, ami az ellenség közeledtét jelzi.
Látni persze ezúttal sem látsz semmit, a vészjelzés pedig jóval halkabb, mint szokott, és csak néhány pillanatig tart minden esetben. Néha persze felfigyelhetsz pár megmozduló ágra, de ezek annyi zajt sem csapnak, mint egy mókus tenné, így valószínűbb, hogy csak a szél műve, és nem egy éjfatty ugrándozik az ágak közt.
Ha szeretnéd kinyomozni, mi történik, a táborhely elhagyásával a hangok felerősödnek, de aztán újra semmibe foszlanak, mintha a rém elmenekülne előled, ami nem jellemző rájuk, még akkor sem, ha egyedül vannak. Azt minden esetre meg tudod állapítani, hogy ami előled bujkál az egy süvölvény. Egy nagyon szégyenlős süvölvény.
Ha nem mész utána, hanem inkább vacsoráztok, fürödtök, vagy a fene tudja, akkor ő is békén hagy titeket, egyenlőre.

- Jó lesz! – bólintok a tisztást szemügyre véve és leszállok a lovamról, hogy azt leszerszámozva, egy olyan helyre kössem ki, ahol van lehetősége bőven legelni, miután megitattam.
A tűz kihűlt helye mellé leteszem a holmikat és mivel valamivel tüzet is kell gyújtani, elindulok, hogy szedjek gyújtóst és pár vastagabb ágat, hogy sokáig tartsák a parazsat később.
- Jó kis elemózsiát pakoltak össze az embereid Marcus. – helyezem aztán kényelembe magam, mikor már pattog a tűz. – Pár napig nem lesz gondunk az étkezésekre, így gyorsabban haladhatunk. – mondom elégedetten, miközben jóízűen falatozom.
Mikor befejezem, csak jó ideig, bámulok a tűzbe szótlanul, vagy ha esetleg Marcus kérdez valamit elmélázva válaszolgatok, de élvezem a még viszonylagos nyugalmat.
Később azonban megint megszáll az az érzés, ami az úton is, hogy valaki figyel minket.
Semmi jelét ne adom ennek eleinte, csak igyekszem minden idegszálammal kitalálni, hol lehet aki követ minket, de nem tudok rájönni. Semmi jelét nem látom, csak érzem!
- Marcus! – szólalok meg végül halkan. – Te nem hallasz semmit? Meg mernék rá esküdni, hogy valaki szemmel tart minket. – bököm ki végül, de alig hallhatóan, mert nem akarom felhívni erre az esetleges kém figyelmét.
Elég régen járom már az erdőket és a mezőket ahhoz, hogy hallgassak az ösztöneimre, így most sem gondolom azt, hogy csak a képzeletem játszik velem, de kíváncsi vagyok Marcus mennyire érzi ugyan ezt.
- Talán nem ártana körül nézni egy kicsit, mielőtt nyugovóra térnénk.