Amaranthine

Hálás mosollyal fogadom el a teát, a mézből is rakok bele egy keveset. Nem kell sok bele, nem szeretem nagyon édesen, és nem is vagyok az a pazarló fajta. Mondjuk az is igaz, hogy eddig nem is nagyon volt miből pazarolni.
- Világbéke... tényleg piskóta, se perc alatt meglesz. - bár a cinizmus azért mozog bennem, mégis mosolyogva, vidáman jegyzem meg. Nyugalom és béke, de szép is lenne. Üröm az örömben, hogy ez még csak a szörnyetegektől szabadítana meg, a templár mágus örök barátság ettől még nem alakulna ki, sajnos. Pedig az lenne az igazán szép. Ha nem lennének ezek az üldözések, meg beteges rettegés a mágusoktól, akkor is sokkal kevesebb lenne a baj. Különben is, egy egyszerű városőr is bekattanhat, és kezdhet mészárlásba a harctudásával, őket akkor miért nem tartják úgy szemmel? Zárjunk be mindenkit, figyeljen mindenki mindenkit árgus szemekkel. Végül is, akkor is béke lenne, csak nem a nyugodt fajta.

Múló idegességem a komoly tekintet láttán rekord sebességgel tér vissza, s mintha csak valami kapaszkodó lenne, görcsösebben szorítom a bögrémet.
- Azért ennyire csak nem rémisztő az a próba, meg szürkének lenni. - próbálom a téma komoly élét humorral elütni. Elég gyengécske próbálkozás, ezt elismerem. Néhány röpke pillanatig meredten a bögrémbe nézek, mintha a tea mélyén minden választ megtalálnék, ami minden kétséget és félelmet elűzne. Gondolataim lázasan forognak, de végül mindig ugyan oda lyukadok ki. Örültségbe akarok fogni, de sok más választásom nincs. Hogy melyik lenne a legjobb, azt nem tudhatom biztosan, de azt tudom, hogy mit nem akarok biztosan.
- Kedves, hogy ennyire óvni akarsz, de kis korom óta tisztában vagyok vele, hogy nem lesz normális életem, és hogy valószínűleg nem a nyugodt öregkor fog elvinni. - kezdek bele egy halk sóhajjal. - Gyanítottam, hogy nem lehet majd csak úgy ki- besétálni a rend köreibe, de nem is állt szándékomban. De szeretnék segíteni, és van fogalmam róla, mivel kell majd szembenéznem. Nem voltam ott, amikor a szülőfalumat elérték, de tudom, mi lett Lotheringgel, és azt is láttam, mi történhetett azokkal, akiknek nem sikerült időben elmenekülniük onnan. Úgy is mondhatjuk, hogy még tartozom is azoknak a fenevadaknak. - tekintetemben fura mód keveredik valamiféle sötét harag és mély bánat, mind a kettőt a veszteség szülte. Igazából, amióta menekülök, nem volt időm a történtekkel foglalkozni, hiszen mindig másra kellett figyelnem. Túlságosan a közelembe értek már? Ne hagyjak nyomokat, ne bukjak le az átlag lakosok előtt, merre lenne érdemes mennem, hogyan szerzek pénzt, élelmet, merre ne menjek, és hasonlók. Azzal nem tudtam foglalkozni, hogy már nincs hova és kihez visszamennem, hogy nincs már olyan, hogy otthon, meg haza. Picit megrázom a fejem, nem, nem most kell ezeken tépelődnöm.

- Más részt, tegyük fel, hogy mégsem vagyok annyira határozott, és meggondolom magam. Az menyivel lenne jobb? Lotheringbe nyilvánvalóan nem mehetek vissza, a toronyba továbbra sem áll szándékomban bevonulni, a templárok továbbra sem szívlelnek, Tevinterbe meg nem akarok menni. Messze van, és sem a vérmágiért sem a rabszolgákért nem rajongok. No meg, szerintem ott se húznám sokáig. Amúgy meg annyira azért nem kell aggódni értem, mégis csak falun nőttem fel, strapabíró vagyok, és csak ritkán szoktam panaszkodni. Úgyhogy sokadszor is átgondolva, bármekkora nagy bolondságnak is tűnik, de igen, szeretnék csatlakozni. - bólintok rá végül határozottan, majd magamba döntök jó pár nagy korty teát. Mintha szíverősítő lenne, vagy legalábbis ezzel sikerül meggátolnom, hogy mégis visszakozzak, vagy visszaszívjam egy gyenge pillanatban.
A gesztust halvány mosollyal viszonozom, persze miután én is felálltam az asztaltól.
- Kérdés az van, rengeteg, de nem zúdítom rád az összeset. Hányan vagyunk most az őrségben? A ceremóniáig mi lesz a feladatom?

-Nem, valóban nem - jegyzem meg, és most, hogy a cseppet túl édesre sikerült teám úgy felmelengette a szívem, hogy még a fülem is gőzöl tőle, elégedett mosollyal főlök hátra.
-Ha kiálltad a próbát, egy olyan szervezet tagja leszel, mely tagjai közt tudhatja Thedas legnagyobb minden idők legnagyobb hőseit, és ha egyszer testvérünkké leszel, mindig kiállunk majd érted. Persze egyenlőre ez nem jelent túl sok embert, de hidd el, az is több mint elég. Arról nem is beszélve, hogy én itt tapasztaltam meg először, milyen érzés az, ha egyenlőként bánnak az emberrel.
Mélyet sóhajtok. Persze, közülük már senki sincs életben.
-A normális életet túlértékelik, nem igaz? Rendben van, többször nem kérdezem meg, becsszó.
~Szegény lány...viszont neki legalább sikerült elszöknie Lothering-ből, mielőtt túl késő lett volna. Sokaknak ez nem jött össze, többek közt majdnem nekünk sem.~
Aztán megint mosolyogni kezdek, hogy végre megtörjem ezt a kellemetlen légkört. Lesz még alkalmunk idegtépő pillanatokat átélni a csatlakozás előtt is bőven. Biztos nem kéne figyelmeztetnem még egyszer, hogy ebbe bele is halhat? Á, nem...megígértem, és nagy lány már...na meg, tilos elmondanom, mi vár rá.
-Ó, kedves tőled, de emiatt ne fájjon a fejed, ha kérdésed van, tedd csak fel nyugodtan. Az sem probléma, ha soknak tűnik, egy másik újonc néhány évvel korábban az első találkozásunk alkalmával, nagyjából 5 perccel azután, hogy megismerkedtünk kikérdezett engem a rendről, a rend tagjairól, a templárokról, a mágiáról, a korkari vadonról, Ferelden gazdasági helyzetéről, a királyól, a király főtanácsosáról, a káptalanról...a lényeg, hogy mindenről kérdezett, ami csak eszébe jutott, mintha aznap került volna Thedas-ba egy másik világból, de később ő lett az, akit ma Ferelden hőseként ismerünk, szóval kérdezz csak, abból sosem lesz baj, ha többet tudsz.
Aztán eszembe jutott, hogy volt is kérdése bőven, illetve csak kettő, de kezdetnek arra sem ártana felelni:
-Lássuk csak...ott van Oghren, bár jelenleg haza zavartam, hogy foglalkozzon a családjával egy kicsit, aztán Velanna, a másik mágusunk, Sigrun, és persze Nicholas...ó, illetve a másodparancsnokom, Marcus! Ez azt jelenti, hogy veled együtt már heten vagyunk az országban. Tudom, ez nem sok, de a veszedelem idején négyen maradtunk Ostagar után, és mégis sikerült idővel győzni, szóval egyenlőre szinte még sokan is vagyunk. Ami téged illet, egyenlőre pihenj le, ha nincs több kérdésed. Holnap el kell utaznom a tartomány peremén álló egyik tanyára, ahol éjfattyakat láttak, és te is velem tartasz majd. Nem számítok komoly veszélyre, de azért nem egyedül megyünk, úgyhogy ne aggódj, ez még a világbékénél is simább lesz.

- A nem túl sok máris jóval több, mint amennyivel általában büszkélkedhettem. - mosolyodom el, habár nem épp szívderítő dolgot közöltem, számomra ez oly annyira hétköznapi dolog, hogy nem kesergek rajta. No meg azért mindig akadt egy-egy olyan jótét lélek, aki mégis segített az idegen vándornak, és nem csak azért, mert csini pofim van.
- Akik normális életet élnek, kimaradnak egy csomó jó kis utazásból. Például. - bólintok rá határozottan. Ugyan elég gyakran sietős tempóban kellett haladnom, de bejártam egy csomó helyet és láttam igazán szép tájakat. És ez minek köszönhető? Hogy mágus vagyok, egész pontosan egy bujkáló, szökevény mágus. Ha az erőm nélkül születek, akkor Lothering közeléből el se mentem volna. Talán nem is élnék már.

A rövid anekdotát előbb meglepve hallgatom, a végén viszont már nevetek.
- Azt mondják, minden kezdet nehéz. És nagyon úgy fest, Ferelden hőse tökéletesen egyetértett veled abban, hogy a tudás nem árt meg. - az utána elhangzó neveket igyekszem megjegyezni. Jó memóriám van, de arcok nélkül, amikhez társíthatom őket, kicsit nehezebb a memorizálás. A családos dolog viszont megint olyasmi, amire nem számítottam. Mármint persze, egy normális embernek van családja, de valahogy nem ez az első fogalom, amit egy gonosz, gyilkos szörnyetegek elleni harcra felesküdött testvériség tagjához kötnék. De ennél fontosabb kérdésem is van még, amit nem árt, ha tisztázok.
- Ez lehet, furcsán fog hangzani, de találok itt olyan könyvet, ami a mágiáról szól? Vagy erről inkább majd Vale... nem... Velannát faggassam?

Lám csak lám, holnap máris terepmunkára megyek. Úgy fest, nem valamiféle harci alapozással fogok kezdeni, hanem rögtön viszontláthatom az éjfattyak rusnya képét. Nem túl megnyugtató, viszont jó hír, hogy most sem egyedül kell szembenéznem velük. Sőt, ha jól értettem, egész kis csapatunk lesz, akkor ezúttal talán nem nekünk kell futni.
- Egy tanya körül csak nem bujkál egy egész seregnyi. - sóhajtok halkan. Igen, a pihenés határozottan jó ötlet, bár talán nem ártana még előtte visszaszaladnom a fogadóba a holmimért. Nem mintha olyan nagy értékeket rejtegetnék, de a botom mégis csak kelleni fog, és annyi eszem még nekem is volt, hogy egy városi séta során mellőzzem a társaságát.

-Na igen, nem tudja mit veszít az, aki sosem láthatta a mély utakban hömpölygő lávától megvilágított húsevő gyíkokat, az erdő fái közt leskelődő elf vadászokat, és persze a festői szépségű...festményeket...oké, most nem jut más eszembe, a lényeg, hogy egy szobában ücsörögni valóban unalmas...
~Egyre biztosabb vagyok benne, hogy Marcus hamarosan megtudja, mennyire igaz ez.~
A lány amúgy elég türelmes hallgatóságnak bizonyul, akárcsak még valaki, akit ma már említettem, így nem is teszem többet. Tényleg egészen szimpatikus, és nagyon reménykedem benne, hogy nem kell majd sajnálkoznom, miután megitta a vért.
-Mágiáról? - Kérdem, aztán szégyenlősen grimaszolva vakargatom meg a tarkómat, a szemei helyett a kancsót fürkészve, mintha oda írtam volna fel magamnak a választ.
-Nos...áthordtak ide pár könyvet az előző főhadiszállásunkról, de igazán még nem volt időm átnézni, mi áll bennük. Velanna viszont...nos ő inkább ilyen magának való típus, szóval..nem tudom, tudod-e milyen egy kamasz nővér, de ő pont olyan, szóval ne zavard, hacsak nem életbevágóan fontos. Nem mintha olyan könnyű lenne elérni...
~Egyébként tényleg hol a jó francban lehet az az őrült nő már megint? Na mindegy...~
Viszont úgy tűnik nincs több kérdése, így egy utolsó korttyal kivégzem a teámat, és fejet hajtok előtte, mielőtt távoznék.
-A kisfiú majd megmutatja neked a szobád, Nincs berendezve persze, de találsz benne egy ágyat, és egy szekrényt. Holnap akkor találkozunk a kapuban reggel. Aludj jól.

Persze kicsit korai lenne még lefeküdni, de kétlem, hogy látnám ég reggelig, hisz egy hegynyi levél vár még rám az irodámban. Messze van még a hajnal, nagyon messze...
Egyszer azonban az is eljön, én pedig egészen meglepődöm, milyen könnyen megy már ez az időben felkelés dolog. Újabban már mosolyognom sem esik nehezen annak ellenére, hogy nem sokkal a nap után ébredtem, igaz vidámságom nem igazán akar átragadni az emberekre, akiknek meghagyok még néhány utasítást, amíg távol leszek.
-Á, jó reggelt! - Üdvözöm, mikor meglátom Ismelt, aztán páncélba bújtatott kezemmel megpaskolom a szekér oldalát.
-Ülj fel nyugodtan, mindjárt indulunk. Oghren! Csinálj ülj fel, nem fog elférni tőled így!
A törp erre már felkapja a fejét, pislog párat, aztán bozontos szakálla mögött szélesen elmosolyodik, mikor meglátja, hogy nem csak én, és mogorva testőrségem lesznek az útitársai.
-Üdvözletem szépségem! - Köszön rád kissé túl hangosan, borízű hangján. - Nem is hittem volna, hogy a rettenthetetlen vezér ennyit fejlődött.
-Bren! Nyisd a kaput! Oghren! Pofa be!
Ez után felpattanok én is a szekérre, és megragadom a kantárt.
-Na jó, ugye nem felejtett otthon senki semmit?
A katonák akik velünk tartanak nem szólnak semmit, a  törp azonban:
-Öhm...most látom, hogy elfelejtettétek felpakolni a hordót amit...
-GYÍ!!!
És már vágtatunk is kifelé. Menet közben átadom a kantárt az egyik embernek, és hátraülök a törp, és a lány közé, mintha testemmel akarnám őt megvédeni a bűztől. Hiába na, nem lehet minden kivételes tehetségű gyilkológép rózsaillatú...
-Ne tévesszen meg a külseje, ez a törp itt az ország egyik legjobb harcosa, és a denerimi csata veteránja. Ha éjfatty lennék, a közelében nagyon félteném a bőröm...és a söröm.

Roppant türelmes tudok lenni, köszönhetően annak, hogy kamasz komoromban rá kellett döbbennem, hogy a hangulat ingadozások nem passzolnak valami jól egy tapasztalatlan mágushoz. Így hát tetszett vagy sem, meg kellett tanulnom higgadtnak maradnom. Vagy legalábbis relatíve higgadtnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tudok kijönni a sodromból, de ügyelek rá, hogy ne essen meg túl gyakran. Árt az én meg a környezetem egészségének is.
- Rendben, akkor nem fogom zaklatni őt a kérdéseimmel. A könyveket meg szívesen átnézem és elrendezem őket, nem okozna problémát. Akkor hát holnap. Jó éjt! - búcsúzom én is. Azért még nem most fogok ledőlni, korán van még. Miután már tudom, melyik az én szobám, még visszasietek a fogadóba és áthordom azt a hihetetlen mennyiségű holmit, amivel rendelkezem. Utána pedig még jó darabig az elhangzottakon töprengek.

A korán keléssel sosem akadt gondom, elvégre egy faluban nem szokás délig lustálkodni. Még akkor sem, ha legszélén laksz, és a család nem földműveléssel foglalkozik. Tennivaló viszont mindig akad bőven, így mindenki jóformán a nappal együtt kel. Hogy én vagyok az újonc, az mondhatni sikít rólam, elvégre nemhogy páncélom nincs (amit el se bírnék), de egy minimális védelmet nyújtó szerelésem sincs. Igaz, ez addig nem okoz nagyobb problémát, amíg nem maradok egyedül, nem kerülök az első sorba, vagy nincsenek íjászok.
- Jó reggelt! - köszönök mosolyogva, annak ellenére, hogy éjfattyakat kell ma aprítanom, nem keltem bal lábbal. Ez persze Alistairnek, a törpnek és a többi kísérőnknek is szólt. Oghren megjegyzésére azonban egy kérdő pillantással válaszolok, miközben felkapaszkodom a szekérre, de hangosan inkább nem kérdezek semmit. Még jól is teszem, hiszen faggatóznék, szegény törpét parancsmegtagadásra buzdítanám. Érdekes és vidám társaságnak tűnnek. Na jó, a testőröket leszámítva. Sok mindent nem kell ellenőriznem, hogy megvan-e, a lényeg úgyis a kezemben szorongatott mágus bot. Kicsit ütött-kopott, megélt már néhány dolgot, de ki nem tenném lábam egy lakott területről nélküle.
- Nem kétlem a képességeit, sőt nekem lenne a legkevésbé alapom a kétkedésre. - legyint rá. - És ezek szerint, meg fog óvni attól is, hogy rászokjak a sörre.

-Az biztos! - Jegyzem meg kuncogva, aztán oldalra sandítok, a szekér korlátjának támaszkodó, és a tájat mély melankóliában figyelő Törp felé.
-Ne aggódj, hazafelé biztos találunk valami piát, most viszont józanul van rád szükségem.
Megveregetem a férfi vállát, aztán hátradőlök. Nem lesz kimondottan hosszú az út, de azért nem szívesen utaznék gyalog, ha már nem muszáj.
-Nagyon izgulsz igaz? - Kérdem ezúttal Ismel-t, aztán válasza után folytatom: - Amikor először láttam őket az...iszonyatos volt. Szerencsére idővel rájöttem, hogy amennyire egy brutális népség ez, annyira agyatlan is. Egy sem fog átjutni rajtam, ezt megígérem. Nem szeretném elpazarolni az egyetlen mágust, akivel szót lehet érteni.
Rákacsintok, aztán hirtelen valami szöget üt a fejembe, és hátranyúlok a táskámba, hogy előhalásszak egy könyvet. amint megvan a bőr borítású iromány, nyomban a lány kezébe nyomom.
-Tessék. A Kinloch erődről szól, amiből a mai mágus torony lett. Tudom nem épp varázskönyv, de azért kapcsolódik a témához. Lehet még pár mágia is akad benne...bár azt kizárt, hogy engedné a káptalan. Mindegy..ha érdekel, nézd át nyugodtan az úton.

Valamivel ebédidő előtt érkezünk meg a farmra, ahonnan az üzenet jött, és bár már felkészültem lélekben a gyomorforgató látványra, helyette egy délceg úr fogad, mellette a mosolygó háziasszonnyal, ki frissen sült, gőzölgő süteménnyel vár minket.
-Ezt meg tudnám szokni... - jegyzem meg halkan, aztán lepattanok a szekérről, hogy így lépjek a gazda elé. A férfi rég óta ismer már, így meg sem próbál letérdelni előttem hála az égnek. Amíg beszélünk,a hölgy végigkínál mindenkit a süteménnyel, én pedig bólintok az embereimnek, hogy vegyenek nyugodtan. Rövid megbeszélés után egymagam térek vissza a szekérhez.
-Oghren, a testőrséggel várjatok meg itt. Ha támadnának a szörnyek, védjétek meg a családot. A napszámosaikkal együtt egy sereget is fel tudtok itt tartani. Ismel-el mi megnézzük a szomszédokat.
Hátamra akasztom a kardomat, majd a kezem nyújtom a mágusnak, hogy lesegítsem a szekérről, aztán már útnak is indulunk.
-Egyenlőre ne keltsünk feltűnést. Nem tudom, kikkel állunk szemben, és hányan lehetnek.
Ha kérdezi, miről van szó, nem felelek, hamarosan úgyis megláthatja a távolban lévő cölöpöket, melyekre a távolból úgy tűnik, mintha emberi lények lennének felszúrva a mellkasukon keresztül. Nyomban meglapulok, és arra intem, hogy ő is így tegyem, aztán előhúzom a kardom.
-Nem érzem a jelenlétüket, de azért légy résen.

- Nem igazán az izgalom szót használnám rá, de mondhatjuk így is. - bólintok rá. Hogy pontosan mit érzek, azt még én se tudnám egészen pontosan megfogalmazni. Félek, ez természetes, hiszen még mindig ott kísért a szemem előtt, ahogy az az ogre ketté tépte azt az embert, és hogy a kisebb éjfattyak is milyen hévvel és vérszomjjal küzdöttek. Őszintén szólva csodálkoztam, hogy csak egy-két napig voltak tőlük rémálmaim. De kit tudja, a mai nap után talán visszatérnek. És persze az undor is ott kavarog bennem, mind a külsejük, mind az eddig megismert szokásik miatt. Egy adag bizonytalanság is van bennem, hogy én hogyan fogok teljesíteni veszélyhelyzetben. Eddig mindig megoldottam vagy megoldódott valahogy, de ki tudja, hogy a jártasabbak előtt milyen mércét kell megütni. Ami viszont furcsa, és eddig nem nagyon éreztem, az a düh és a pusztítási vágy. Nem mondhatnám, hogy túlzottan erősen van jelen, de ott bujkál, és azt akarja, hogy takarítsam el Thedas színéről ezeket a szörnyszülötteket.
- Igen, elég mély benyomást hagynak az emberben. - húzom el a szám. - Amiatt nem aggódom, hogy túl közel kerülnének. Ha valamit megtanultam az évek során, az az, hogy hogyan tartsam a távolságot. És itt most nem csak a futásra gondolok, de abban is nagyon jó vagyok. De igaz, úgy azért más, ha van mellettem, illetve inkább előttem valaki. - nos, ezzel azt hiszem, be is mutattam, mennyire bátor vagyok. De hát a Teremtő nem teremtett túlzottan ütésállónak, úgyhogy én inkább maradok egy sorral hátrébb.
- Ó, én nagyon szeretek beszélgetni, sok mindent meg lehet oldani szóban is. De valamiért a templárok például sosem akartak csevegni velem. - csóválom a fejem. A könyvet viszont mosolyogva veszem el. Sok könyvem nem volt, az az egy-kettő pedig mindig mágiáról szólt, száraz, elméleti anyag, de nagyon hasznos. Kíváncsian lapozok bele, és olvasok bele pár mondatot.
- Köszönöm, ez nagyon érdekes. Még ha nincs is benne újabb varázslat, hasznos dolgok vannak benne. - ezzel el is dőlt, hogy az út hátralévő részében a könyvet bújom csendben.

Mi tagadás, én sem ilyen látványra készültem a farmon, de kellemes csalódás ért. Kicsit fel is lélegzek, hogy nem holttestek és vértócsák fogadnak, hanem egy kedves úr és a felesége, no meg sütemény. Nem is tudom, mikor ettem ilyesmit utoljára. Az illemet félretéve lelkesen fogadok el egyet a gőzölgő finomságból és majszolok el egyet. Az ilyen apróságok mekkora boldogságot tudnak okozni. A mosoly azonban hamar eltűnik az arcomról, amikor kiderül, hogy én fogom elkísérni Alistairt a szomszédos farmokra. Nem mintha nem örülnék a bizalomnak, amit megszavaztak nekem, mint hátvédnek, de biztosan jól meggondolta ezt? Mindenesetre ellenkezés és zokszó nélkül kászálódom le a szekérről, egyelőre nem figyelve a furcsa megfogalmazásra.
Inteni se kell nagyon, amint kiszúrom a nem éppen bizalomgerjesztő cölöpöket, máris majdnem lapos kúszás alaphelyzetbe vágom magam. Tisztában vagyok vele, hogy ilyenkor jobb csendben lenni, mégis kiszalad a számon a döbbent kérdés.
- Ugye azok nem emberek rajtuk? Mármint nem azok voltak... - helyesbítek, a figyelmeztetésre némán bólintok. Figyelek, de nagyon, a legkisebb neszre vagy mozgásra már küldeném is az első varázslatot, megkockáztatva azt is, hogy valami édes kis nyuszit dermesztek halálra merő gonosz véletlenből.

-Ó, valóban? - Kérdem tettetett meglepettséggel, mint aki egy vicc csattanójára csodálkozik.
-Pedig nekem mindig olyan barátságos bandának tűntek, főleg ha az újoncokról, vagy a varázslókról volt szó. Amikor el kellett hagynom őket, komolyan nem tudtam, mi lesz velem nélkülük! - Teszem még hozzá gúnyosan, aztán hátradőlök.
-De komolyan...ő bajuk.
Az út hátralévő részén inkább arra figyelek, hogy ne sunnyogjon körbe minket az ellenség, az ugyanis rossz, nagyon rossz. Néha lesem csak meg az olvasó lányt, aki úgy tűnik remekül elvan azzal a könyvvel, aztán hátra tekintek a katonákra, és szinte már bűntudatom van, hogy nem hoztam egyet mindenkinek.

-Annak tűnnek... - jegyzem meg nem túl sok lelkesedéssel, miközben lapulva haladunk egyre közelebb, de aztán csodálkozva vonom fel a szemöldököm.
-De...kivételesen lehet, hogy tényleg csak tűnnek?
Egyszerre felállok, mint akinek most jutott eszébe, hogy ő a sebezhetetlenség reinkarnálódott elf istensége, és kerek perec az egyik cölöphöz sétálok, hogy jobban megnézzem magamnak. A gyanúm beigazolódik, messziről ugyan élethű ez a valami, nem sokkal közelebbről viszont látszik, hogy minden cölöpön a közelben csupán bábok jártak pórul, és a vér, amivel bekenték őket, nem is biztos, hogy emberi vér, ha vér volt egyáltalán valaha. Nevetve rázom meg a fejem, és indulok vissza a társam felé.
-Vaklárma. Aki itt él, csak nagyon utálja a szomszédjait, vagy ilyesmi, de....
És akkor megtorpanok. Ezerszer is hallottam már, de még mindig feláll a hátamon a szőr, amikor felbukkan a sutyorgás, ami egyszerre olyan, mintha mérföldekre lenne innen, mégis mintha a fülbe lihegné valaki. Összeszorított fogakkal nyúlok a kardom markolatáért, és immár a kihúzott fegyverrel a kezemben fordulok hátra.
-Úgy tűnik, mégis lesz alkalmunk újra látni régi barátainkat...
Megindulok a messzeségben látható apró pajta felé, melyet nagyrészt kitakar a szinte már az arcomig érő sűrű növényzet. Nem tudom, ki a gazdája ennek a szántóföldnek, de hogy nem műveli egy ideje, az is biztos. A búza aztán egyre kevésbé jelent problémát, hogy beljebb haladunk a kunyhó felé. körülötte már csak kiszáradt, elhalt növények fekszenek a földön, ennek a farmnak a portáján viszont nincs senki, aki fogadhatna minket. Óvatosan kukucskálok be az ablakon, ám néhány rongyos szőnyeget leszámítva nem látok semmit az apró tákolmány két szobájáéban, csak egy ládát a sarokban.
-Még mindig érzem őket a közelben, de nem látok senkit. Lehet itt bujkál egy a bozótban...légy résen.
Aztán újra a házba tekintek.
-Hova tűnhettek az itt lakók?

Hála a Teremtőnek nem sok csontvázhoz volt közöm eddig, úgyhogy a furcsaságokat csak akkor veszem észre, amikor már közel merek menni a gusztustalan dekorációhoz. A felfedezés egy fintort csal az arcomra, mit ne mondjak, valakinek fura humora van. Kezdek fellélegezni, hogy mégsem kell ocsmány éjfattyakkal találkoznom, de... merthogy az mindig van. Alistair megtorpan, ez pedig nem jó, mégpedig azért, mert ilyenkor utána történik valami, vagy jön valami cseppet sem biztató kijelentés.
- Féltem, hogy ezt mondod. - sóhajtok lemondóan, hogy a következő pillanatban éberségem ismét teljes erőbedobással aktivizálódjon.
Néhány lépéssel lemaradva követem Alistairt, azért mégsem kéne a nyakába lihegnem, épp elég idegtépő az is, hogy bár valószínűleg van itt valami mégis, egyelőre nem látjuk. És ez baj, sőt, kimondottan baj. Amíg a férfi az ablakon kémlel befelé, addig én a környéket tartom szemmel, nehogy valami hátulról akarjon meglepni minket. Bújócskázó éjfattyak... ha nem nekem kellene szembenéznem velük, még viccesnek is találnám.
- Ó ne aggódj, amint mozdul valami, én lövök. - nyugtatom meg, bár csak az én idegeim is nyugtatná valami.
- Talán elmenekültek? Vagy elbújtak. A padlásra vagy pincébe. Vérnyomokat nem látok, és nem bánnám, ha ez így is maradna.

-Én is jobban örültem volna, ha Anora királynő elfelejtett születésnapja ugrik be...ami egyébként lehet tényleg ma van, fogalmam sincs.
Nem mondom, azért kezdek én is ideges lenni, de próbálom nem kimutatni ezt, és bátorítóan mosolyogni. Sokat segít, hogy Ismel gond nélkül rágyújthatja a bozótot ezekre a szörnyekre, ha még sokat bujkálnak, és akkor aztán elég könnyű dolgunk lesz.
~Mármint...képes rá ugye? Biztos nem az a fajta varázsló, aki nyuszikat húz elő egy kalapból ugye? Lehet nem ártott volna ezt megkérdezni. Mondjuk, őket nem üldözi a káptalan az tuti...~
-Nem hiszem, hogy fent lennének, a pince viszont nem hülyeség. Maradj kinn, utána nézek.
Óvatos léptekkel hatolok az épületbe, de lépcsőnek nyomát sem látom. Csak egy apró előszoba akad, meg egy sokkal nagyobb bútortalan szoba, a végén a kincsesládával. Még egyszer utoljára körbenézek, aztán megindulok a láda felé. a szőnyeg közepén azonban egyszerre kicsúszik a lában alóla  talaj, vagy pontosabban szólva megnyílik egy csapóajtó, én pedig elordítom magam, miközben lezuhanok a sötét mélységbe.
-Ismel!!!
Nagy robajjal érek földet, a fene tudja milyen mélyen, csak abban vagyok biztos, hogy mindenem fáj, és képtelen lennék lábra állni. ÉS akkor meglátom magammal szemben valaminek a tekintetét csillogni. A sunyorgás hallatán kétségem sem ehet mi az. Pokolian fáj ugyan a karom, de ezzel nem törődve suhintok egyet, és az alak feje lehullik, a láncai azonban nem engedik lezuhanni.
~Láncok? Mi a...~
-Jól vagyok! - Kiáltok fel, aztán elcsúszok hátrafelé, amíg nem érzem a kemény falat magam mögött.
-Vigyázz, nem esnél puhára!

Már az én fejemben is megfordult, hogy ha más nem, hát rájuk gyújtom a növényzetet. A gond ezzel csak annyi, hogy ugyan végre rászántam magam arra, hogy tűz alapú mágiát is tanuljak, mert nagyon hasznos tud lenni, de ugyanakkor tartok is tőle. Az istállós incidens ugyebár, amikor is az akaratlanul csiholt szikrák és lángok nem kis kalamajkát okoztak. Míg Alistair a házat kutatja át, addig én továbbra is a kinti, látszólag békés tájat figyelem. Még akár piknikezni is lehetne, ha nem kellene attól tartani, hogy a szomszédos bokorból éjfattyak ugranak rád.
Gondolataimból a kiáltás zökkent vissza. Azonnal berohanok a házba, lélekben felkészülve arra, hogy egy egész hordányi szörnyszülöttel kell szembenéznem. Szerencsére nem ez vár rám odabent, hanem egy trükkösen elhelyezett csapóajtó. A ládával most nem foglalkozom, helyette inkább óvatosan leereszkedem az alsó helységbe.
- Egyben vagy? Te jó ég ez meg mi? Azok láncok? - jó, persze, egy lefejezett szörnyeteg. De mit keresett ez idelent és főleg miért volt megláncolva. Vagyis mit akartak vele. Persze a nagy morfondírozás közben ha kell segítség, segítek felkelni Alistairnek. - Valaki szereti az egzotikus házi kedvenceket. Álhullák, most meg egy pincébe zárt szörnyeteg... mi folyik itt? - azért alaposabban is szemügyre veszem a helységet, van-e egyéb látnivaló, vagy miféle újabb furcsaságba fogunk belefutni.

Összevont szemöldökkel nézek felfelé, amikor meghallom, hogy valaki ereszkedni kezd. Nincs létra, és elég mély ez a verem, úgyhogy gyorsan...na jó, a lehetőségekhez képest gyorsan húzódom arrébb, hogy legalább ne rám essen majd a lány, amikor földet ér. Mondjuk ő közel sem koppan akkorát, mint én. Az a néhány méter tényleg sokat számít.
-Egyben - felelem kurtán,a segítő kezet pedig elfogadom, igaz nem támaszkodom rá rendesen, hisz bármilyen belevaló lánynak is tűnik, ki van zárva, hogy elbírna engem, még akkor is, ha pucér lennék. Lassan, kissé remegve állok fel, és bár mindenem fáj, úgy néz ki nem törtem el semmimet, és hamarosan kutya bajom lesz, csak győzzem kivárni.
-Nem tudom, már itt voltak, amikor beugrottam - jegyzem meg, aztán megpróbálok körülnézni, ám a rosszul megvilágított szobából beszűrődő kevéske fény nem segít valami sokat, így aztán tényleg csak a csillogó láncot, a lefejezett rémet, és egy mélybe vezető alagutat tudok kivenni, de hogy pontosan milyen messzire megy az út, az már jó kérdés.
-Itt viszont nem jutunk fel az biztos - jegyzem meg, a csapóajtóra célozva.
-Én legalábbis kizárt, hogy fel tudok mászni ennyi túlsúllyal. Ráadásul, Éjfattyból sem ez volt az utolsó. Tudom, ma csupa jó híreket közlök.
A verem egyébként nem tűnik mestermunkának. Korhadó fagerendák és támasztékok akadályozzák csak meg, hogy beomoljon az egész, és csak egyetlen nagyobb kődarabot látni idelenn, amihez a néha szörnyeteget láncolták hozzá. Mellette egy ketté tört nyelű csákány hever a földön, illetve néhány koszos rongy, más semmi.
ha jobban megfigyelitek, hangokat hallhattok a járat mélyéről, mintha ásnának odalenn, és akik ásnak, rosszindulatú hörgéssel jelzik a nemtetszésüket.

Nem sok olyan házban jártam, ahol alagútszerűségre lehet bukkanni. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne úgy meglógni. Szerencsére nem esek túl nagyot, bár az élményt így sem ismételném meg. Nem számítottam sok fényre idelent, de azért megpróbálom minél jobban kivenni a környezetünket. Tekintetem végül ide-oda járkál az alagút és a lefelé vezető utunk között.
- Túlsúly nélkül sem lenne könnyed séta. - húzom el kicsit a szám. Mászásban nagyon jó vagyok, amíg fákról van szó. Csapóajtó fedte járatok... az már más tészta. És még éjfattyak is vannak, csodás. Mondjuk épp miattuk jöttünk ide, szóval az lett volna az igazán muris, ha nem botlunk bele egybe sem.
- Legalább megtaláltuk őket, és nem kell amiatt aggódnunk, hogy hol vannak. Sőt, ha a még naposabb oldalt nézzük, nem tévedhetünk el egyelőre, mert csak egy irányba lehet menni. Előre.
Cseppet sem vagyok nyugodt, ezen a hozzánk eljutó hangok sem segítenek, és mégis megindulok előre. Jelenleg én vagyok épebb állapotban, akkor nekem illene a sor elején lennem, nem? És még mindig lefagyaszthatom, leégethetem, vagy levillámozhatom az első szembejövő éjfattyat. Talán ők még jobban meglepődnének, mint én. Akkor meg már nálunk a meglepetés ereje is vagy mifene. Csak ne omlasszam magunkra ezt a tákolmány járatot. Nem tűnik túlzottan strapabírónak.

-Ó, akkor ma még nem kell elkezdenem a fogyókúrát igaz? - Kérdem, magamra erőltetve egy mosolyt, aztán az ő segítségével bicegek előre a sötétbe. Minden lépésnél furcsa csörömpölés nesze üti meg a fülem, és a harmadiknál végre eszembe jut, mi lehet az. Megtorpanok, és az átázott apró batyumért nyúlok, melyből vöröses folyadék csöpög ki, és amikor kinyitom ezernyi üvegszilánk hullik ki. A gyógyital, meg a másik 4 üres fiola összetört amikor leestem. Egyre jobb.
-Nos, ez igaz, bár megjegyezném, hogy bújócskában amúgy sem számítanak őstehetségnek. Ha a borzalmas lakberendező tehetségük nem is, a szaguk mindig elárulja őket...
~A hátamon felálló szőrről nem is beszélve.~
Ahogy haladunk egyre mélyebbre, a fal mentén haladva sikerül kitapogatnom valamit. Megragadom azt, és kikapom a helyéről, majd a botot Ismel elé nyújtom. A vak sötétben nem lehetek benne biztos, de fáklyának tűnik, igaz nincs meggyújtva.
-Megtennéd...?

A járat egyébként nyirkos, koszos, rozoga, és nem valami figyelemreméltó. Valami furcsa oknál fogva még patkányok, és bogarak sem élnek erre, bár ha jobban belegondolok, azért volna tippem, mi lehet ennek az oka. A folyosó egyre meredekebb, és meredekebb lesz, ahogy haladunk előre, és bármennyire is várom, csak nem akarnak előkerülni a törpe építészetre utaló jelek, pedig most, hogy három is elférne abból a viskóból az eddig megtett úton a föld alatt, más lakókra nem nagyon tudok gondolni. Helyesbítek, egyre igen, de velük nem futnék össze, hiába kezdek jobban lenni, és már alig bicegek. Ebben a pillanatban válik erőteljesebbé az alvilági sutyorgás a fülemben, mintha csak a teremtő üzenne: "Nem akarsz Éjfattyakkal találkozni? Roppant kellemetlen, mert egy egész horda akar az új barátod lenni!!"
-Nem számítottam ennyire rázós első melóra...ó, nézd csak.
A járat végén lévő kanyarban már más fényt is látok azon kívül, amit a fáklyánk kelt. Ahhoz közelebb érve egy sokkal szélesebb termet láthatunk, tele fáklyákkal, furcsa föld alatti növényekkel, és vasra vert éjfattyakkal, akik a földet túrják. Ásóval, és csákánnyal dolgoznak, mintha bányászok lennének, igaz amikor észrevesznek minket, nyomban felénk fordulnak, és ha engednék béklyóik, biztosan minket vájkálnának tovább. Egy csuklyás, köpenyes alak közeledik felénk a terem közepéről.
-Á, látogatók! Biztosan az aranyam szeretnék megvenni - mondja a tenyerét dörzsölgetve, és a háta mögött feltűnik még két, hozzá hasonló alkat, ki nincs vasra verve, kezükben ostorokkal, amikkel a szörnyeket kezdik csapkodni, hogy térjenek vissza a munkához, persze hiába.
-A hölgy lenne a fizetség tán? - Kérdi, és már nyúl is Ismel felé.

- Szerintem a fogyókúra miatt nem kell aggódnod, hacsak nem akarsz eltűnő művészt játszani a páncélban. - mosolyodom el azért a helyzet ellenére. A törött üvegek láttán viszont már nem ilyen arcot vágok. Hát, ennyit arról, hogy nincs akkora baj, ha lesérülünk. Nem mintha a gyógyitalok miatt megrohamoztam volna puszta kézzel az első éjfatty hordát, de azért egy kis biztonságtudatot csak adott. A kérésre aprót bólintok, és próbálom tökéletesen elrejteni meg palástolni a bizalmatlanságom. Hiába tanultam meg ilyen varázslatot is, a tüzeskedés még mindig a mumusom. Az a bizonyos istálló ugyebár...
Ennek ellenére odatartom a tenyerem és próbálok csak akkora lángot csiholni, amivel lángra lobbanthatom a fáklya végét, nem pedig egy egész embert. Elvégre elég kínos lenne egy olyan beszélgetés a visszatértemkor, hogy hol a parancsnok? Hát az úgy történt, hogy fáklyát akartunk gyújtani és belőle lett a fáklya. Azt hiszem, az nem lenne jó pont a többi Szürke szemében, ahogy az amaranthine-ban lakók sem kedvelnének meg tőle. Fényre viszont szükségünk van, úgyhogy kénytelen vagyok kísérletezni. A lángocska ugyan kicsit nagyobbra sikerül, mint szeretném, de legalább nem akkora, hogy azonnali máglyahalálra ítéljek vele valaki. Sőt, még szalonnát se lehetne sütni rajta, mondjuk nem is ezért jöttünk.

A járatban inkább lassan és óvatosan haladok a kő meg a nedvesség nem túl jó kombináció, és itt elesni kifejezetten fájdalmas lenne - nagyobb magasság nélkül is. Bár furcsállom, hogy semmilyen élőlény nem próbál riogatni, nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget, még kicsit örülök is neki. Ugyan a vadonban járva az ember lánya kénytelen megszokni a csúszómászók, meg túl sok lábbal rendelkezők társaságát, nem hiányolom őket.
- Rázós? - húzom fel kérdőn, ugyanakkor aggódva a szemöldököm. Nos, a sutyorgásból semmit nem érzékelek, de a fény épp elég gyanús jel. Ugyanis hacsak nem rejtettek el egy napot a barlangban, akkor a fényt valaki vagy valakik gyújtották, és van egy olyan érzésem, hogy nem barátságos, épp sörözgető törpék.
Gyanúm be is igazolódik, ahogy meglátom az alkalmi bányászokat, és a sok vicsorgó pofának hála hátra is hőkölök két apró lépést. De hála az égnek, pontosabban az üzemeltetőnek, a láncok miatt nem tudnak a közelünkbe jönni. Viszont pár kérdés máris megfogalmazódik bennem. Ki, miért és hogyan? Az első kettőre máris jön egyfajta válasz a csuklyás idegen formájában. Eleinte még csak meglepve szemlélem őt, de az ő utóbbi kérdése viszont máris aktiválja bennem a morcos mágust.
- Ha meg akarod tartani a kezed, visszahúzod. Habár mondjuk békaként határozottan viccesen festenél. - mordulok rá, kicsit a földhöz koppintva botocskámat, hátha észreveszi, hogy nem dísznek van. De amilyen szerencsém van, a trióban biztosan van legalább egy varázsló, ha nem egyenesen egy agyon emlegetett és üldözött vérmágus.

-Ó, ez annyira izgalmasan hangzik pedig! - Felelem komolytalanul, aztán letekintek, és a pocakom helyén megérintem a páncélom. - Eltűnőművész. Kár, hogy ennyire szeretem a hasam.
Mikor felé tartom a botot, még a sötétben is látom a bizonytalanságát. Ez baj, mert ahhoz, hogy ebből a botból fáklya legyen, tűz is kell, azt pedig csak ő tud csiholni. Aztán végül csak sikerül neki, én viszont ijedtemben hátraugrom, a cseppet túlzásba vitt tűzcsóva láttán.
-Héhééé, ennyire azért nincs sötét - tiltakozom nevetve, de aztán mosolyogva indulok tovább, immár látva, hova lépek. Hasznos dolog ez, hisz végre látom, hogy a puha dolog amin lépek tényleg csak föd, és nem más...illetve a fejem sem verem be semmibe. Apró örömök az életben.
-Hát tudod, igazi veszély. Reméltem, hogy megint egy vaddisznót néztek szörnyetegnek, amit aztán levadászunk, megsütünk, és megesszük, te pedig nem látsz éjfattyat még vagy egy évig. A többség már a föld alá menekült, úgyhogy...
Itt belegondolok, hogy épp a föld alatt vagyunk, és fáradtan sóhajtok. Remek, ez egyre jobb lesz...
-Mindegy, bármit is találunk idelent, visítva rohan majd előlünk. Nincs itt elég szörny kettőnkre.

A teremben közben az ostorcsapások hangversenye visszhangzik, ám a szörnyetegek vicsorgása nemsokára még ezt is túlharsogja, kik nem törődnek a fájdalommal, sem pedig a testüknek feszülő láncokkal, egyedül csak az érdekli őket, hogy hozzám jussanak közel, bármi áron. Csontjaik megfeszülnek, ám így sem tudnak szabadulni, hiába rángatják a láncokat. Erőnek erejével igyekszem nem tudomást venni róluk, és a házigazdánkra figyelni. Mielőtt felelhetnék, a mellettem álló dühös mágus már meg is teszi helyettem.
~Nocsak..úgy tűnik nincs kedve színészkedni...~
Ekkor az egyik lény lánca meglazul, és pár lépést közelebb rohan felénk, mielőtt béklyói visszarántanák. Az árnyak közül több köpenyes alak is előbukkan közben.
~Vagy talán azt szeretné eljátszani, hogy nem lenne nagy dolog lemészárolnunk őket? Ám legyem...~
-Valójában, azért jöttünk, hogy utasítsuk, távolítsa el azokat a bábokat odafentről! - Parancsolom határozottan, mint akit nem hat meg, hogy körbevették.
-Azokra szükségem van, hogy távol tartsák a tolvajok, kiknek az aranyunkra fáj a foga!
Ez az a pont, ahol valami szöget üt a fejembe. Arany...itt? Nem vagyok geológus, de kétlem, hogy itt aranybánya lenne, vagy hogy a szomszédok akkor is inkább a földet túrnák.
-Nos, ez ésszerű, ám attól tartok törvénybe ütközik, ezért utasítom, hogy haladéktalanul fegyverezze le az embereit, és tartson velünk!
-TOLVAJOK! - Ordítja a csuhás.
-Végezni velük!!!
Ahogy kiált, és hevesen hadonászni kezd, a csuhája lecsúszik, és felfedi sápadt, kelésekkel teli arcát, illetve vérben forgó, kidülledt szemeit. Fertőzött...sejtettem.
-Maradj a közelemben, és süsd meg aki hátulról jön!
A két ostoros csuhás szemből jön, a három másik pedig a lények mellett halad el, hogy az árnyakból csapjon le ránk a pengéikkel. Egyikük megpróbálja elvágni a menekülési útvonalunkat, igaz a  kezében tartott krumplihámozókés sehogy sem illik elszánt, magabiztos arcához. Ugyanakkor a kése biztosan mérgező, kizárt, hogy lemosták az elmúlt években.

Örültem volna, ha még egy évig tényleg nem kell megint éjfattyakat látnom, de hát ismét bebizonyosodott, hogy a Teremtő szereti rajtam fenni a humorát. Még a föld alá se kellett mennem, hogy szörnyeket találjak, így meg, hogy egy alagútban haladok épp, akár mérget is lehetett volna rá venni, hogy belefutok néhányba. Habár meg kell hagyni, a láncra vert éjfattyak sorára azért nem számítottam. Csak tartsanak még ki egy kicsit azok a béklyók.
A színészkedéstől a kedvem ott ment el, hogy engem néztek fizetségnek, Egy évre két perverz disznó nekem bőven elég, sőt, kettővel meg is haladja a keretlétszámot. Elismerem, zöldfülű vagyok, de inkább vállalom, hogy berzerker varázsló módjára mindenkit megfagyasztok, megsütök, megpörkölök, lebotozok vagy egyéb fájdalmas módszerrel teszek mozgás és úgy egyáltalán bármilyen cselekvésre tökéletesen képtelenné. Az arany újbóli említésére azért ismét körbe pillantok, de valami itt nagyon nem stimmel. Ha itt arany lenne, akkor nem kellene csillognia valaminek? Utána persze rögvest azt kívánom, bár a falakat nézném megint, mert amint előbukkan a csuklya mögül az arc, hát legalább annyira megrökönyödöm, mint amikor először láttam éjfatty pofát. Vagy egy embert kettétépődni. Azt hiszem a zöldes szín is hasonlóképp megjelenik az arcomon, de hogy megint szép fehér vagyok, abban is biztos vagyok.
Na tessék, máris tolvajnak néznek minket. Mintha a zsebesek csörgő páncélban vagy nagy botokkal járkálnának. Az utasításra bólintok, no nem mintha nagyon menni akartam volna bármerre is. Nem fogok menekülni, de előre sem megyek, nem vagyok öngyilkos hajlamú. Habár a Szürkékhez való csatlakozási kérelmem óta ebben nem vagyok annyira biztos. No de nem szeretném megvárni, hogy mögénk kerüljön valaki, netalántán többen, így az árnyékok felől közeledők útjába kedvenc bénító rúnámat helyezem, az egyikük csak belelép. Másik kedvencem máris a krumplihámozós. Tiszta vagy nem tiszta, hegyes dolgokkal nem óhajtok közelebbi ismeretségbe keveredni, így hát teljes figyelmem neki szentelem egy lángcsóva kíséretében.

Volt egy sejtésem, hogy a társamnak sem fog tetszeni vendéglátónk arca, hisz a fertőzöttek sajnos szinte sosem rendelkeznek szívderítő arccal, vagy éppen épp elmével. Nem tudom, vajon az itt lent töltött időtől hülyült meg ennyire, vagy eleve a fertőzés vette el az eszét, és azért kezdett bele ebbe az értelmetlen vállalkozásba, de nem is fontos. Bármilyen kegyetlenül hangzik is, ma megszabadítom a  világot az ő kínjaitól,  mielőtt még ezek a szörnyetegek tönkretennék a termőföldeket.
A csata kezdetével aztán én sem beszélek többet. Első dolgom pajzsommal hárítani egy vágást, amit Ismelnek címez egy fegyveres, ki nyilván nem szerette volna megvárni, miféle bűbájt készít elő a lány. Következő mozdulatommal úgy arcon vágom, hogy hátrahőköl pár lépést, egyenesen az egyik megláncolt Hurlock karjai közé, mi erre megragadja a férfit, közelebb rántja, és szétálló hegyes fogait annak nyakába mélyeszti. Undorodva, és némi bűntudattal fordulok el a jajveszékelő férfitől. Az én feladatom az lenne, hogy megvédjem az embereket ettől a sorstól, nem pedig rájuk kényszeríteni, és tenni is fogok valamit ez ügyben, egyenlőre azonban sajnos bele kell törődnöm, hogy jól jön ez a rémség, így is túlerőben van az ellenség. Szinte fel sem fogom, mikor a karom már mozdul, és a kardom kettéhasítja egy törpe arcát, ki némán, vért spriccelve hullik a földre, én pedig elszántan, összeszorított fogakkal indulok meg a horda vezetője felé. Közben azért hátrapillantok, és elégedetten látom, hogy az egyik csuhás nő belesétált a varázsló csapdájába, és most élő szoborként áll fél lábon, karddal a kezében, egy másik pedig lángoló köpenyben rohan el arra, amerről mi jöttünk.
-Add meg magad, mielőtt túl késő lesz! - Szólítom fel utoljára ellenségünket, de nem reménykedem benne túlzottan, hogy engedelmeskedne. Számára már úgysincs remény...
A következő pillanatban fém csörömpölését hallom, és szinte repül felém az egyik éjfatty. Igyekezetéért csupán a kardom pengéjét kapja jutalmul a bordái közé, ám ha miatta nem is, a kalapácsos ember miatt, aki már a következő láncot veri szét nem ártana aggódnom, hisz újabb lényt szabadít ki, ami ezúttal már csákánnyal támad rám, a háta mögött pedig már lassan ksizabadul a harmadik is.Ha ez még nem lenne elég, a házigazdánk is előhúz egy világító, narancssárga üvegcsét a köpenye alól.

Mennyivel jobb úgy harcolni, hogy valaki figyeli a hátam. Nem mintha nem rezzennék össze, ahogy mögöttem a pajzson csattan a csapás, amit nekem szántak, és ami valószínűleg el is intézte volna, hogy alulról szagoljam az ibolyát. Vagy amik itt lent nőnek. Nagy nehezen megállom, hogy ne nézzek hátra, hisz ha valami komoly gubanc lenne Alistair biztos jelezné, így meg legalább szemmel tudom tartani azokat, akik esetleg hátulra kerültek. Habár a lángoló köpenyben menekülő alakot látva talán nem lesz kedvük hozzá.
A fémet ütő kalapács hangos zaja viszont már magára vonja a figyelmem. Igaz, csak pillanatnyi késéssel eszmélek a történésekre, ugyanis a látómezőmbe kerül így a hasított arcú törpe is, ami valljuk be, megint csak nem egy szép látvány, és bár láttam már ocsmány dolgokat, azért még nem mondanám magam edzett acélgyomrú egyénnek. Szerencsémre a következő kiszabadulóban lévő éjfatty kellőképp felráz, ahogyan a gyanús, narancssárga üveg is. Nagyjából egy másodpercem van eldönteni, ki élvezzen elsőbbséget, vagy még annyi időm sincs. Egy éjfattyal még csak elbánunk, sőt talán kettővel is, az ismeretlen lötty viszont sokkal aggasztóbb, legalábbis pillanatnyilag. Következő varázslatom így hát neki szól, a tél marka talán eléggé lehűti ahhoz, hogy a világító üvegcse bevetéséig újabb bénító csapdát szőjek mágiából a kalapácsos szörny szabadítónak. Azután tartok egy gyors önfelmérést, hiszen mégis csak jó legalább megsaccolni, meddig bírom még szuflával, és mikor leszek majd kénytelen sima bottal ütöm őket ahol érem módra. Pár trükk mg biztos bele fog férni, és hacsak nem szabadul el az összes éjfatty, annyinak elégnek kell lennie az őrült társaság tagjainak.

Mióta a múltkor belegondoltam, hogy a legjobb dolog amit valaha a föld alatt találtam, az egy pókselyembe bugyolált penészes törpe volt, amit a bestia csak félig evett meg, azóta az az érzésem, hogy a barlangok rossz helyek, és ahogy kezdenek szaporodni azok az erőszakosabb rajongóim, kik majd meghalnak azért, hogy hazavihessenek egy darabot belőlem, egyre biztosabb vagyok benne, hogy ebben lehet valami.
Ugyanakkor, ha Ismel-t a mai nap nem rémiszti el, akkor tényleg közöttünk a helye, és egyenlőre úgy tűnik, tényleg rátermett leányzó. Egészen emlékeztet egy másik mágusra, de ezt leszámítva nem róhatok fel neki semmi mást, ami miatt ne kedvelhetném. Kellemes személyiség, nem olyan erőszakmániás, mint a legtöbb ismerősöm, és valami gyönyörű, ahogy pusztító varázslataival pokollá teszi az ellenségeink életének utolsó perceit...bár hangosan ilyesmit nem mondanék, valaki még elmebetegnek nézne. Ami az éjfattyakat illeti, szinte már túl könnyű dolgom van velük. A második fej nélkül szalad tovább mellettem, a harmadiknak pedig a pajzsom élével töröm el az orrát, aztán pedig ketté vágom a fejét, mielőtt még egyszer is nekem támadhatna. Ez után örömmel látom, hogy a bombás barátom kissé megdermedt, és merevebbé vált, ezért hozzá lépek, és gyorsan levágom a  karját a csuklójánál.
-Ezt kölcsön veszem, bocsi! - kiáltom, miután kezembe került a bombát szorongató keze, azt pedig a többi láncra vert szörnyeteg közé hajítom a másik oldalunkon. Tettemet meglepően nagy robbanás követi, és egyszerre már csak két szörnyeteg hangját hallom. Az egyik lánca felett ott áll egy kalapácsos ipse, ki szintén mozdulat közben dermedt meg - remélem nem felejtek majd el röhögni rajta, ha ennek vége, igazán komikus, ahogy ott áll fél lábon, és csak a mágia gátolja meg, hogy eldőljön a pöröly súlyától - a másik viszont már rohan is, egyenesen....
-ISMEL, VIGYÁZZ!
Megindulok, de tudom, hogy kizárt, hogy előbb érjem el a mágust, mint a vérben forgó szemű, ásóval felfegyverzett bestia, ki őt szemelte ki magának vacsorára, vagy csak a következő áldozatának.

Ma is tanultam valami újat, habár nem lettek volna álmatlan éjszakáim, ha ezt a leckét kihagyom. Bőven elég lett volna éjfattyakkal találkozni, nekem az is elég lett volna, de az élet már csak ilyen, ocsmány, őrült fickókba is bele kell futnom. De nézzük a dolgok jó oldalát, legalább változatos dolgok próbálnak megölni, és én se mindig ugyan azokat a lényeket varázsolom le a lábukról. Nem mintha egyébként az unalmas lenne, de hát fő a változatosság, nehogy unatkozzon az ember lánya.
Azt már nem várom meg, hogy Alistair mit tesz megbabonázott üveges barátunkkal, helyette máris hevesen kalapáló szívvel nézek körül, hol van újabb elhárítandó veszély. Ennek köszönhetően a robbanásra csak akkor figyelek fel, amikor az már megtörténik. Elismerem, főzetekben nem vagyok jó, legalábbis robbanó löttyöt nem tudok keverni, de még csak a hozzávalóit se ismerem, és felismerni se ismerem fel őket. Viszont most már egy életre megjegyeztem, hogy a narancssárgán izzó folyadékok nyomán hangos bummok várhatóak. Viszont a fülemben visszhangzó csengésen túl más hangra is felfigyelek. Ismel, vigyázz! Vigyázzak, de mi... hopp!
Hatalmasra kerekedő szemekkel kezdek hátrálni, amint talán már későn veszem észre a felém rohamozó ásós alakot. Máskor talán komikusnak találnám a fegyverválasztást, ám jelen esetben a kelleténél halálosabb lehet a földtúró eszköz. No de mit csinál a magam fajta szökevény mágus, ha a pánik kezd eluralkodni rajta, mert valaki üldözi? Nos, tanultam új dolgokat, de a régi trükkök mellett maradok. Főleg, hogy azok rögzültek belém. Avagy ha valaki utánad lohol, akkor bénítsd meg, vagy fagyaszd meg, akkor nem tud tovább kergetni. Most is ennél az elvnél maradok. Hogy az ocsmány pofa, vagy csak idegeim kerültek kellőképp felpiszkált állapotba, ezúttal a brutálisabb megoldásnál maradok. Egyik kezem védekezőn emelem magam elé, ez is egy fajta ösztönös védekezés, míg másik kezemmel a botommal a támadóm felém bökve varázsolok megint, ezúttal fagyos fogadtatásban részesítve önkéntes mészárosom. És csakhogy neki is jó napja legyen, a jégbálvánnyá dermedt csúfság még egy gyöngédnek nem nevezhető koppintást is kap a fejére a botomtól és tőlem.

Az éjfatty dühösen súlyt le maga elé, mikor már elég közel kerül Ismel-hez. Fegyvere közel sem sorolható a legélesebb, de még a kevésbé tompa fegyverek közé sem, de ahhoz elég, hogy alaposan felsértse az elé tartott kezet, mielőtt a jég rabjává válna. Ekkor érkezem oda én, és rúgok akkorát a lény oldalába, hogy bele reccsen. A másikat a szemközti fal adja neki, és abból ahogy a feje elgurul, arra tippelek, hogy nem igen fog ez már felkelni. Úgy kell neki, minek piszkálja az egyetlen újoncom?
-Jól vagy? - Kérdem tőle, annak ellenére, hogy remekül látom a félhomályban is a kezét, ami leginkább egy vérmágus kezére emlékeztet. Mázli, hogy ilyen kedves arccal úgysem hinné el róla ezt senki...ha meg mégis, most már a rend tagja, így ha az is lenne, kit érdekel?
Amire nem ártana odafigyelni, az az egy szem alak, aki időközben kitör Ismel csapdájából, kalapácsával viszont nem szabadíthat ki több éjfattyat, hisz elfogyott a munkásosztály minden tagja. Zavartan méreget kettőnket, aztán körbenéz a barlangban heverő halottakon, majd egy szem fegyverére pillant, végül eldobja azt, és a falig hátrál tőle.
-Jó fiú - jegyzem meg halkan.
-Bárcsak segíthetnénk rajta....
A férfi bőrét kiütések borítják, és mellesleg olyan sápadt, mintha évek óta élne idelent. Akár igaz is lehetne, kivéve, hogy én biztos vagyok benne, hogy a fertőzés ennyi ideig nem kímélné meg az életét, és azt ami maradt az elméjéből. Ha évek óta lenne idelenn, nem viselkedne másképpen, mint az éjfattyak.

Sikerült szép jégszobrot csinálnom az éjfattyból, az egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy éppen hogy elkéstem vele. A karomon szép kis vörös csík lett, ami vérzik is meg fáj is, utóbbi miatt fel is szisszentem. A fájdalom nem kimutatása még nem az erősségem, ne mindig sikerül. No de mire észbe kapok pillanatnyi sérülésem feletti lamentálásomból, kínjaim okozója már sokkalta rosszabb állapotban van. Én csak vért veszítettem, ő a fejét.
- Megvagyok, túl élem. - nézek előbb Alistairre, utána a karomra. Nem túl szép látvány, az igaz, de szerencsére nem hatolt csontig az a fránya ásó, viszont szeretném minél előbb ellátni a sebet. Mocskos ásó amit egy éjfatty szorongatott - nem éppen a legjobb kombináció, már amennyiben az ember nem akar egy jó kis elfertőződött sebbe belehalni. Márpedig én kihagynám ezt az életemből.
Kicsit feszülten nézek körbe, hogy még hány ellenféllel kell megküzdenünk, mielőtt megkereshetnénk a kijáratot. Szinte el sem hiszem, hogy már csak egy őrült alak maradt, és nagy bölcsen inkább feladta és a fal felé hátrál. Habár tartok tőle, ez nem hosszabbítja meg az életét. Sajnálom szegényt, de nincs sok választásunk, ez már nem élet.
- Mintha az nem lenne elég, hogy gyilkolásznak azok a szörnyszülöttek, még ez is... - dünnyögöm az orrom alatt, miközben a ruhámból tépek egy darabot és rögtönzött kötést teszek a sebre.

Ismel véleményére a szörnyekről, és a hatásukról a környezetre csak bólintok. Megvan annak az oka, hogy senki sem szeret a közelükben lenni, főleg nem nyílt sebbel.
-Biztosan jól érzed magad? - Kérdem még egyszer, némi aggodalommal a hangomban, és újra a kezére tekintek. Még bekötözve is elég csúnya...ugyanakkor, ez az elsősegély módszer...
~Elláthatna még pár sebet...~
És már kapom is el a fejem másfelé, és koncentrálok inkább az utolsó túlélőre a terem másik végében. Túl rég óta fertőződött meg, ezért mást már nem tehetek érte. Megkérem, hunyja le a szemeit, aztán egy suhintás a kardommal, és vége van. Lehajtom a fejem, és megállok így egy kicsit a holtteste felett, amíg elteszem a kardom, aztán lehajolok, és egy üres üveget veszek fel a földről. Ezzel a kezemben sétálok vissza Ismel-hez.
-Tessék...nem éppen ideális, de ezzel fel tudod fogni a vérét az éjfattyaknak. Ha megtöltötted, indulhatunk is. Nem szerettem volna még túlesni a csatlakozáson, de...jobb, ha nem kockáztatunk. Egy ilyen sebbel könnyen lehet, hogy megfertőződtél, arra pedig csak egy fajta gyógymód van...

A kérdést hallva lesandítok bekötött karom. Minő meglepetés, máris szép nagy vörös folt van az anyagon, de legalább nem tocsog a vértől. Az is valami, így legalább nem halok bele. Legalábbis a vérveszteség általi kimúlás nem fenyeget.
- Igen, megvagyok, nem kell aggódni miattam. Voltam már rosszabb helyzetben is. - próbálok egy megnyugtató mosolyt villantani. Végtére is tényleg voltam már rosszabb helyzetben, csak nem sérülés miatt. Azt eddig sikerült megúsznom, mármint kisebb formákban szereztem. Egy kis horzsolás itt, egy lila folt ott, de hát a vagdalkozásos sérülések begyűjtését is el kell kezdeni valahol. Legalább villoghatok majd a nagy harci sérülésemmel, ha nyoma is marad. Bár amikor a történetet mesélem a földalatti éjfattyakról és őrült gazdáikról azt az ásót majd kicserélem valamire. Rontana a leendő legendámon, hogy egy jó kis heget egy ilyen semmilyen tárggyal ejtettek rajtam.
Mire idáig jutok a gondolataimban, már kapom is az üveget. Kis ideig se lát se hall állapotban voltam, ami nem biztos, hogy plusz pontot jelent. Majd ráfogom a csata utáni kimerültségre. Bár az sem túl nyerő.
-Igazán figyelmes gesztus lenne tőlük, de nem kérek a búcsú ajándékaikból. - Halkan sóhajtok, majd odaballagok az egyik éjfatty hullájához. Kezeimet visszahúzom a ruhám ujjába, hogy azon keresztül érjek az üveghez, és ezáltal ne egyből a bőrömre cseppenjen a begyűjtendő vér. Bőven elég, ha csodás új egyedi ismertetőm kapott a fertőzésből, nem kell, hogy a kezemen keresztül is kapjak belőle. Habár jobban belegondolva egy vékony szövet réteg sem nyújt nagy védelmet. Ha nem húzná le a kezeim a bokámig, rászoknék a páncélkesztyű viselésre.
- Megvan! - kelek fel a földről, közben nagy bőszen dugaszolom be az első kezembe kerülő dologgal az üveg száját, legyen az kő, dugó, gyökérdarab, vagy ha nincs más, hát újabb adag ruha darab. Ha minden feladatom így fog végződni, az amaranthine-i szabók belőlem fognak nemhogy megélni, de egyenesen meggazdagodni.
- Vajon van másik kijárat, vagy arra kell felmásznunk, ahonnan jöttünk. - forgok körbe, hogy alaposabban is körülnézhessek. Szó mi szó, megérkezésünkkor inkább a jelenlevők szemmel tartása kötött le, semmint a barlang szépségeinek felfedezése, és kijáratainak feltérképezése.