Dérhát Hegység

A templomban rejtőzködő ember sokáig némán lapul, agya fogaskerekei pedig vadul forognak, miközben próbálja feldolgozni a hallottakat. Azt még nem sikerült eldöntenie, hogy miként reagáljon, ám a tervét, hogy széthasítsa a fejüket egyenlőre kispadra tette. Egyenlőre...
~Vajon tudnak az éjfattyak beszélni? És vajon, ha tudnának, kiadnák magukat Warden-nek? Én a helyükben persze csak azért tanulnám meg a nyelvet, hogy azt állíthassam magamról, szürke vagyok, és így csaphassak le a gyanútlan templárokra, de kétlem, hogy bármelyik szörnyetegnek ilyen kellemesen csilingelő hangja lenne. Ugyanakkor, az orléz akcentus nem sok okot ad, hogy bízzak benne, de...teremtőm...olyan fáradt vagyok...~
Végül feltűnik neki, hogy a lova, ami eddig teljesen idegbetegként viselkedett valamiért megnyugodott az idegenek jöttére, és bár még mindig percenként fújtat, most már viszonylag csendben teszi azt, és a kötelét sem próbálja eltépni többé.
~Kizárt, hogy megbízna egy szörnyetegben ez a gyáva jószág. Ám legyen....Teremtőm, az életem a te kezedben van!~
-Jövök! - Hangzik el bentről a férfi kiáltása, aztán néhány súlyos, visszhangzó lépés kíséretében megjelenik a boltív alatt, kezében a baltájával a templomos lovagrend egyik legifjabb tagja. Nagyon nyúzottnak tűnik, mint aki alig aludt az utóbbi pár napban, és a lábát is mintha kicsit húzná. A páncélja helyenként véres, ám egyértelműen nem az ő vére szennyezi be, és mivel már régen rászáradt, szinte biztos, hogy nyílt sebet sem ért az a barnás fekete förtelem, ami az éjfattyak ereiben folyik.
-Mortimer Sighard - mutatkozik be, de aztán leesik az álla a jövevények láttán, és nyomban féltérdre ereszkedik Leliana előtt, egy nem túl kecses, és kimondottan elhadart mozdulattal. Akár még esésnek is beillene.
-Hála a teremtőnek, Leliana nővér! Amikor meghallottam, mire vállalkozott, és ahogy a káptalan nem akar segíteni, rögvest útra keltem! Fohászkodtam, hogy előbb érjek ide, mint ön, de Andrasté bocsássa meg, már kezdtem elveszteni a reményt...

Marcus mély, zengő hangja remélem még az enyémnél is meggyőzőbben hangzik és ráveszi a bent bujkálót, hogy jobban teszi, ha megmutatja magát.
Semmi kedvem nem volt egy homályos, át nem látható helyre bemenni, mikor én kiváló célpontot nyújtok a világos háttérrel, az ajtóban.
Mikor egy ideig nem érkezik válasz rosszkedvűen húzom el a számat, de aztán hirtelen éberré leszek, ahogy mégis csak felhangzik bentről a várt reakció.
Biztonságos távolságra húzódom az ajtótól és megfeszítem az íjamat, bár az, hogy egyáltalán hajlandó előjönni azt mutatja, hogy a szavaink után megbízik bennünk, így nekünk sem lenne félnivalónk, de az ördög nem alszik és az hamar meghal e vidéken, aki nem eléggé elővigyázatos.
Aztán hamar leeresztem az íjamat, ahogy meglátom az ismerős páncélzatot, még ha most eléggé megviselt állapotban látom is. Viszont a férfi nem tűnik ismerősnek, éppen ezért lep meg, mikor szinte a lábam elé veti magát.
Önkéntelenül teszek hátrafelé pár lépést és úgy meredek rá.
- Öööö….A Teremtő áldása rád Mortimer Sighard! – találom meg aztán a hangom, miután kissé magamhoz tértem a szavai hatása alól. – Ez nagyon….ööö….nagyon …bátor, de talán kissé meggondolatlan tett volt, nem gondolod, barátom. – ingattam meg a fejem mikor felfogtam miről beszél. – Bajod is származhat belőle és, ahogy látom az utad sem volt egyszerű. – mutatok rá. – Egyedül, tapasztalatok híján, ez kész öngyilkosság volt! – nézek közben Marcusra, hogy ő mit szól ehhez az egészhez.

Valószínűleg Leliana selymes hangjára, mint az én dörmögésemre, de végre történt valami. Egy ideje már kémleltem a látóhatárt, mozgás után kémlelve. A megérzéseim még mindig nyugton voltak, de az ördög sosem alszik, ezek bárhonnan előbújhatnak megint. Főleg, ha megérzik a friss dögszagot, melyet odalent hagytunk. Ezek mindig éhesek, ha véres húsról van szó, sosem elég... elég csak visszagondolni az elmúlt párszáz évre és máris alá van támasztva a mondandóm. No, de történt valami, a mozgolódásra pedig elterelődött a figyelmem terepről. Kezemet a biztonság kedvéért a kardom markolatára helyeztem, hogy azonnal ki tudjam rántani a helyéről és támadhassak, ha szükséges. De aztán kiderült, hogy nem kell. Egy meglehetősen viharvert templárius mászott elő a templomból. Eléggé érdekes látványt nyújtott, főleg úgy, hogy én azért még egyet sem láttam csatabárddal harcolni. Hamarosan bemutatkozott, majd a történésektől megszeppent Leliana elé vetette magát. Felvont szemöldökkel néztem a jelenetet. Aztán a leányzó kioktatta Mortimert - ahogy hívták - az ésszerűségről. A tekintete ezt követően rám terelődött, kíváncsiságot láttam a szemeiben.
- Valóban eléggé meggondolatlan lépés volt, de ezt már nem lehet visszacsinálni - mondom. - Mindenesetre, a jelek szerint jóval hamarabb érkeztél ide, mint mi. Sikerült valamit kiderítened a történtekkel kapcsolatban, templárius?

Túl fáradt vagyok vitatkozni velük, és ha nem is lennék az, akkor sem hiszem, hogy a nagy Leliana-val állnék le az ésszerűségemet megvédeni, főleg, hogy valóban eléggé rizikós vállalkozásba kezdtem.
-Andrasté szólított, én pedig feleltem... - szólok halkan, mert azért valamit illik felelni.
-Reméltem, hogy megsegít majd utamon, bármily lehetetlennek tűnik is életben maradni egymagam, és hitem megjutalmazta azzal, hogy nem hagyott egyedül halni e kietlen vidéken. Többet nem is kérhetnék.
A kérdésre, hogy mit fedeztem fel eddig, a hátam mögé mutatok, illetve, sréhen a hátam mögé, a fél tucatnyi földkupacra a templom mellett.
-Ami maradt belőlük, azt eltemettem. Minden bizonnyal itt töltötték az éjszakát, mielőtt megtámadták őket azok a szörnyetegek. Némelyiknek végtagjaik hiányoztak, másoknak meg...mintha emberi fogak martak volna beléjük, még sosem láttam ilyet. Hallottam persze, hogy az éjfattyak felfalják az áldozataik de...sosem gondoltam volna, hogy ilyen iszonyú látvány lesz. Annak a szerencsétlen nőnek...még fegyvere sem volt, és mégis...
Veszek egy mély levegőt, aztán a baltám nyelére támaszkodva felállok, szépen lassan.
-Mindegy. Az egyik itt várt rám, amikor megjelentem, de már nem árthat senkinek. Épp valami mágus lábát csócsálta, amikor hátulról lesújtottam rá. Sajnos nem halt meg azonnal. Ha érdekel titeket, megnézhetitek a varázslót, nem temettem el, mert a torkából az egyik kutató nyila állt ki és...nos, gondoltam ez azért furcsa. No meg, kétlem, hogy egy Maleficar Genetivi-vel tartott volna.

Persze lehet, hogy a templár azért nevezte romlottnak a köpenyes alakot, mert látott nála egy botot, és innentől kezdve számára csak gonosz lehet, de ha jobban megnézitek, a megmaradt karja teli van vágásokkal, ami önmagában nem lenne furcsa, de a vágás szögéből arra lehet következtetni, hogy ezeket a sebeket ő ejtette saját magán. Persze a kiszáradt húsból nehéz messzemenő következtetéseket levonni.

Ja, hát persze, nem vitatkozhatok egy elhivatott templárral, ezt már rég megtanultam, ezért aztán csak egy szerény mosollyal biccentettem neki, hogy tudomásul vettem, miért indult útnak és kockáztatta az életét.
- Minden esetre köszönöm, hogy ennyit fáradoztál értem. – hajtottam meg felé a fejem a hálám jeléül, hogy kockáztatta miattam az életét.
Aztán én is a földkupacokra néztem, amit Marcus kérdésére megmutatott, és ami a füst és az éjfattyak megjelenése után már nem volt olyan nagy meglepetés.
Az viszont nyilvánvalóvá vált, hogy Mortimer még soha nem vett részt harcban és főleg nem éjfattyak ellen és így még nagyobb szerencséje volt, hogy eddig életben maradt.
- Nem kezdem el taglalni, hogy milyen szerencséd volt, hogy csak egyet találtál itt, de azt remélem tudod, hogy az nem jó, ha a vérükkel érintkezel, ugye? – néztem végig rajta, a szakadt és véres ruháján fejcsóválva.
Azonban a mágus említése és a benne található nyílvessző persze, azonnal felkeltette az érdeklődésemet.
- Mutasd! Ez tényleg érdekes!
Mikor aztán már ott álltunk a kissé megcsócsált holttest mellett, akkor igazat kellett adnom a templárnak, ez nem volt természetes, bár az, hogy a hulla varázsló lett volna azt nem hiszem.
- Marcus, szerintem ez csak egy vándorbot, nem mágusbot. Mit gondolsz? – fordulok a csendes lovaghoz. – De ezek a vágások……..Vajon miért sebezte meg magát. – guggolok le, hogy jobban lássam, mert így is nehéz kivenni belőle valamit. – És miért lőttek rá Genetivi emberei? Hány férfi és nő volt Mortimer? Mit gondolsz, kik lehettek ezek, hiszen te láttad őket? – tettem fel a kérdéseimet, hátha a válaszoktól okosabbak leszünk.

Hallgatva az ,,élménybeszámolót" a fejem az említett sírhalom felé fordítottam. Mindig megilletődök azon, hogy a templáriusok mennyire az áhítatosak. Valamilyen szinten én is hívón vagyok, de azért nem ennyire. Mondjuk ha ezt a káptalan hallaná, biztosan eretneknek lennék kikiáltva vagy valami hasonló... sosem szerették, ha nem az ő szabályaik alapján tiszteli valaki a teremtőt. Csak hát én lényegében a káptalan felett is álltam, pontosabban nem tartoztam bele a befolyási körükbe... szóval ezzel aligha lehet fenyegetni. Mindenesetre a látkép lehangoló volt. Újabb sírhalmok... nem mint ha ebben a korban újdonság lenne, de úgy, hogy tudom, mi okozta a vesztüket... reménykedtem benne, hogy jóideig max a Mélyutakban fognak áldozatokat szedni. A jelek szerint immáron sokszorosan cáfolt rám az élet. Hát ennyire haragszik ránk a Teremtő, hogy ezekkel a mocskokkal büntet minket? Felvetésére ellátogattunk a megrágcsált varázsló teteméhez. Az éjfatty megmarta, még ha a csak a tetemet is, szóval már elérte a mérgezés. Én viszont hozzányúlhatok, szóval elkezdtem átkutatni a tetemet, hátha találok valamit, amit elkerült a templárius figyelmét. A beszédet inkább Lelianára bíztam, én úgy voltam vele, hogy jobban szót tud érteni az emberekkel.
- Ha éjfatty okozta volna a halálát, akkor azt mondanám, hogy megmarta a karját és azért vágta le, hogy ezzel hátha elkerüli a romlást - mondom. - De ez a nyíl nem hagy nyugodni - feljebb emelem a kezét, hogy jobban megnézhessem. - Nem nagyon látok benne értelmet, valószínűleg nem jelképeket vágott magára. Ha elfogadjuk Ser Sighard véleményét, hogy ez egy kitagadott, akkor talán vérmágiához ejtett magán sebet... a kezét is egy nagyobb ceremónia végett áldozhatta fel... de ezek is csak találgatások. Lehet, hogy csak megtébolyodott és értelmetlen öncsonkításba kezdett - a botra vetek egy pillantást. - Sajnos nem értek a mágusfegyverekhez. Ha itt végeztünk, akkor bevizsgáltathatjuk a Kőrrel, de jobb ötletem nincs.

-Igen, tudom asszonyom - felem tisztelettudóan - de bármily veszély is leselkedik rám, az sem sokkal nagyobb, mint ami önt fenyegeti, és úgy éreztem, ha sokat nem is segíthetek, de velem mégis többen lesznek.
Ami a vért illeti, hallottam róla, hogy nem jó dolog, de szerencsére nem érte a bőröm, csak a páncélomat, igaz mintha kicsit viszketnék, de semmi olyan, amit ne oldana meg egy alapos fürdő...
-Sajnos amire ideértem, már egyikük sem élt - magyarázom, aztán a mágus felé biccentek.
-Ő érte mondjuk nem kár. A kezét egyébként megtalálod a szörnyeteg szájában, szóval nem hiszem, hogy az speciel rituáléhoz kellett...várjunk, azt mondja, valaki képes lenne levágni a saját kezét, ha megharapja egy ilyen lény? - Kérdem, és a pánik, ha nem is kezd úrrá lenni rajtam, de azért már felugrott a hátamra, hogy meglovagoljon egy kicsit.
-Mégis mennyire fertőzőek ezek a szörnyek? Teremtőm!
Rémülten nézek magamra, és a testemet beborító bűzös barna vér most sem fest biztatóbban, mint eddig.
-Teremtőm...mit tegyek? Nem akarok...én nem akarok átváltozni! Biztos van valami gyógymód! Ugye?
Oké, lehet tényleg elkezdtem pánikolni, nem is kicsit. Itt már szinte maguktól mozognak a lábaim, és szinte egy helyben rohangálok. Ha így folytatom, félő, hogy átfúrom a padlót idegességemben.
-Öhm...csak egy nő volt a csapattal. Aztán ki tudja, hallottam valahol, hogy ezek a szörnyek a  nőket élve hurcolják el, de őt levágták, pedig fegyvertelen volt. Ezek szerint ez sem igaz de....most akkor mi lesz? Fürödjek le, vagy vágjam le én is a...
Magamra nézek...továbbra is a torzómat érte a legtöbb vér. Nem túl biztató.

Akár mennyire is veszélyes a helyzet, de alig bírom visszatartani a nevetésemet, ahogy a beszámolója egyre jobban kezd átmenni kisebb, majd nagyobb pánikba, ahogy egyre jobban tudatosul benne, amit mondtunk a fattyúvérről.
- Akkor kezdem szép sorban Mortimer, ugye ezt a nevet mondtad? – nézek rá komolyságot erőltetve magamra, hiszen azért az itt történtek nem olyan viccesek. – Ha még egyszer asszonyomnak szólítasz, akkor nem sokáig kell már aggódnod a rád fröccsenő vér miatt. – igyekszem eléggé fenyegető élt vinni a hangomba, hogy észre térítsem, mert ettől a megszólítástól kilel a hideg. – Másodszor, ne dőlj mindjárt a kardodba, mert úgy nézem tényleg csak a páncélod lett mocskos, azt meg le lehet mosni, habár nem árt óvatosnak lenni.
Hé,hé,hé! Állj le! Nem fogsz átváltozni és nem kell levágnod semmidet, hacsak…… - néztem végig rajta és mikor a férfiak érzékenypontja táján járt a szemem, eléggé aggodalmas arccal sóhajtottam fel, de aztán nem bírtam tovább és felkacagtam. – Szóval elég lesz majd a fürdés páncélostól. – igyekeztem aztán visszanyerni a komolyságomat, de hát ezt nem lehetett kihagyni, annyira szerencsétlen volt.
- Bocs Marcus! Igazán van min agyalnunk és lassan ideje lesz tovább indulni is. Nem hiszem, hogy okosabbak leszünk itt állva egy halott és megcsonkított mágust nézve. Inkább induljunk, nem akarok itt éjszakázni.

- Jobban teszed, ha hallgatsz rá - ajánlom a templáriusnak Leliana megszólításával kapcsolatban.
A vizsgálódásom a jelek szerint nem állja meg a helyét, ugyanakkor a válaszok sem lesznek meg. Bár valószínűleg az elkövetők több információval szolgálnának, mint hogy én itt előadom a nagyokost... már ha életben vannak, természetesen. Elnézve a pusztítást a környéken, ennek nem sok esélyt adok, de hátha.
- Lehetséges, hogy tesz egy próbát - mondom Mortimernek a levágott karral kapcsolatban. - Vélekedhet úgy, hogy időbe telik, mire a méreg a karjából átszivárog a teste többi részébe és talán még ráció is lenne benne. Persze ilyen jellegű öncsonkításhoz eléggé elkeseredettnek kellene lennie.
Ezen a pánikoláson azért felvontam a szemöldökömet. Templáriust életemben nem láttam így viselkedni, bár ezt inkább felírom a fiatalságának... bár nem ő az első ilyen korú a rendből. Mindenesetre engem azért annyira nem kerülget a röhögés, még ha meg is rándul a szám sarka. Azért az éjfatty mérgezés elég komoly dolognak számít, még ilyen közegben is. Ha nem lennék Warden, valószínűleg én is be lennék tőle szaporázva.
- Maradj egyhelyben - mondtam, miközben felálltam a tetem mellől.
Odaléptem a páncélos alakhoz és nekiálltam alaposan átnézni. Úgy vettem észre, hogy pár jókora tócsa van rajta és nem kevésbé sérült a felszerelése, a páncél még mindig elég jól zár, a vér egy részét azt felfogja, na meg az alsóruha is. Igaz, van veszélyes közelség is. De első ránézésre semmi komoly.
- Szerencséje volt, ser, a vér nem érte el a bőrét - mondom. - Az éjfatty méreg akárhol beszivároghat a testen, elvégre beszívja, de vannak veszélyesebb pontok is. A szemek, a száj, bármelyik testnyílás. Innentől inkább ne váljon meg a páncéljától, míg nem érkezünk biztonságosabb területekre. A vért törölje le a páncélja felső részéről, nehogy a szájába kerüljön valami úton-módon. Magát a páncélkesztyűje nélkül ne érintse, tartsa távol a vértől azt is. Amúgy az éjfatty mérgezésre nincs gyógyír a halált leszámítva... pontosabban van, de annak ugyanakkora az esélye, hogy használ, mint hogy nem. Szóval inkább maradjon óvatosabb.
Leliana megjegyzésére bólintok. Tényleg jobb lesz bólintani, ha ezen a terepen este az éjfattyak rajtunk ütnek, akkor bizony megnézhetjük magunkat. Már csak az a kérdés maradt, hogy merre tovább.

-Igen - Bólintok szaporán, mikor a nevem kérdezi Leliana, a fenyegetésre pedig csak még kétségbeesettebb leszek, de igyekszem ezt nem kimutatni, és csak vigyázzban állni ezek után, úgyhogy a pánikom legfeljebb csak hatalmasra duzzadt szemgolyóimon, és a homlokomon szaporodó izzadságcseppeken látszik.
-Értettem assz...
Nyelek egy nagyot.
-Nővér...?
Furcsa mód panaszomra a gyógyírt az ijesztő manus jelenti, ki a hullákat is olyan beleéléssel nézte át, mintha viaszbábok lennének, nekem legalábbis sokkal hevesebb volt a reakcióm eleinte az biztos. A vizsgálódása után megkönnyebbülten eresztem ki a rég óta bennem raboskodó levegőt, és fáradton rogyok le egy elég rozoga székre, ami nyikorogva bár, de egyenlőre meg tud tartani.
-Köszönöm...Sajnálom, én..a démonokat már kezdem megszokni, de ez. Nem értem, hogy valami, ami ennek a világnak a szülöttje, hogyan lehet ennyire istentelen...
Aztán két új társam távozni akar, így én is összeszedem magam, és elvonulok, hogy megmosdjak gyorsan, aztán valamivel tisztábban térek vissza nem sokkal később, és én is tettre készen kapom fel a fegyverem a földről.
-Tehát, akkor irány Orzammar? - Kérdem lelkesen, aztán ha értetlenül néznek rám, mind a ketten, kicsit lámpalázasan kapkodom a tekintetem köztük, aztán halkan kérdem:
-Volt velük egy törpe is...vagy nem említettem volna? Találtam egy üveget a romok között, valami elviselhetetlen szagú lének a maradékaival az alján, amit csak törp lehet képes elnyelni az anyaföldön kívül, és mivel az áldozatok közt nem volt csak ember, gondoltam...nos, ha nálam lenne Andrasté naplója, tartanék tőle, hogy épp csak a föld alól nem kerítenek elő idővel, szóval logikusnak tűnik...de persze nem vagyok szakértő...a varázslók is sorozatban lógnak meg előlem...Bocsánat...tehát merre megyünk?

Szerencsétlen templárius már kezdem sajnálni, mikor látom, hogy mennyire megrémül és már gondolom ezerszer megbánta, hogy meggondolatlanul utánam indult, de ezt betudom az ifjonti hevületének.
- Nem, nem nővér! – rázom meg a fejem, de azért egy halvány mosolyt felé villantok. – Egyszerűen csak hívj Leliana-nak. Rendben?
Marcus ténykedése, melyet a lehető legkomolyabban végez, azért az én vidámságomat is lelohasztja, hiszen igaza van, ezzel nem lehet viccelődni, láttunk már a legbrutálisabb kínok között meghalni ezért már nem egy embert.
Így aztán én is csendben várom meg a lovag ítéletét és meg is könnyebbülök, bár nem olyan látványosan, mint legújabb társunk
- Ezek sem rosszabbak hidd el! – vígasztalom meg. – Ugyan olyan rusnyák, mint a démonok, csak agyatlanabbak és ezért az elmúlást sem félik, ezért veszélyesebbek. – mondom neki, aztán hagyom, hogy megszabaduljon a nagyja mocsoktól, ami a páncélját fedi.
Aztán persze az indulás felveti a kérdést is, hogy merre menjünk, de mielőtt még kérdőn nézhetnék Marcus-ra, hogy neki mik az ötletei, merre is menjünk Mortimer belekotyogása elgondolkoztat.
- Nem, nem említetted valahogy. – rázom meg a fejem kissé bosszúsan a feledékenysége miatt, ami akár a megoldás kulcsaim is lehet. – Még jó, hogy a templáriusokat nem az eszük miatt válogatják, mert akkor bajban lennénk. – fakadok ki, de végül is legalább időben eszébe jutott.
- Jó lenne tudni, hogy ki volt azokkal az éjfattyakkal, akik elrabolták Genetivi-től a naplót! – sóhajtottam elkeseredetten. – De hajlok rá, hogy talán tényleg érdemes lenne Orzammar-t megpróbálni. Mi a véleményed Marcus? – nézek a lovagra kérdőn.

Inkább nem folytam bele a megnevezés körüli ,,vitakozásba". Átkutattam a mágus tetemét, hátha maradt nála valami érdekes, de utána csak egy közelben levő, szakadt köpenydarabbal letakarom a mágus arcát. Térjen meg békében a Teremtőhöz. Akár kitagadott volt, akár csak egy szerencsétlen alak, élőlény volt és legalább ennyi tiszteletet megérdemel élete elvesztését követően. Viszont az éjfattyakról való értekezést nem tudom szó nélkül hagyni.
- Agyatlanok, éppen ezért irányíthatóak is - állok fel. - Egy mondhatni fanatikusokból álló horda, kik uruk, parancsolójuk szavára akármire képesek. Nem kérdeznek vissza, nem vacillálnak, nem félnek. Ha pedig egy ilyen sereg megindul... ezt nem kell magyaráznom - ránézek a templáriusra. - Istentelenek? Valóban azok lennének, ser? Ne feledje el, eredetileg kik, mik voltak az éjfattyak... ahogy azt se, kinek köszönhetjük a létezésüket.
Pontosan ma se tudjuk, hogy lettek az első éjfattyak, de a káptalannak, mint mindenre, erre is volt hipotézise. Valószínűleg erre a kérdésre a Teremtő tudna egyedül választ adni, de ő már sosem fogja megadni. Egyedül Andraste tudta őt újra érdekeltté tenni Thedas sorsában... de az ő halálával már igazán nincs oka, miért. Aztán amit Mortimer mond, azon összevonom a szemöldökömet. Viszont Leliana kifakadásán is vigyorgok egy jót. Ez valóban új keretet, útvonalat adna a dolognak... csak hát volt vele egy kis probléma.
- Ne együk olyan forrón a kását - mondom Leliana kérdésére. - Ha valóban volt velük egy törpe, az azt jelenti, hogy kéreglakó... vagyis akárhol lehet és elég kevés az esélye, hogy pont Orzamarba futunk bele. Nem mondom, hogy nem lehetséges, de könnyen tévútra mehetünk.

Kezdem úgy érezni, hogy ez mégsem volt annyira jó ötlet. Vajon minden nagy ember ennyire ijesztő a valóságban? Azért nem semmi, hogy termetre talán akkora sincs, mint a baltám, mégis remeg a hangom,a mikor hozzá beszélek.
-Igenis, Leliana Nővér! - Vágom rá, aztán hatalmába kerít az érzés, hogy ezt megint elszúrtam. Szerencsére az éjfattyak jobban érdeklik őket, sokat viszont ehhez nem tudok hozzászólni, hisz tényleg most láttam először a fenevadakat. Meg is húznám magam csendben, de ekkor a kamarás olyat mond, amire elkerekednek a szemeim. Mély levegőt veszek, és úgy fordulok felé.
-Csupán egy isten van - jelentem ki megrendíthetetlen határozottsággal. - És egészen biztos vagyok benne, hogy rendelkezik szembe fordítható hüvelykujjakkal.
Arra pláne fölösleges emlékeztetni engem, hogy kiknek köszönhetjük ezeket a szörnyeket. Az utált rabszolgatartó Tevinteri csürhe, és szabadon garázdálkodó mágusai a hibásak mindenért, ami rossz ebben a világban.
-Nos...gondoltam, mi haszna lenne egy törpének egy könyvből, bárhol máshol, mint a városban? És ha már itt tartunk, hol máshol szerezhetett volna tudomást erről az expedícióról, mint ott? Túlzottan elszigetelt ez a hely, hogy csak egy egyszerű rablóbanda véletlen támadásáról legyen szó. Egyébként pedig, ha nem is Orzammarban rejtőztek el, egy törpe segítségét akkor is érdemes lenne kikérnünk. Szerintem...

Az, hogy Marcus továbbfűzi az éjfattyak veszélyességét taglaló mondandómat, teljesen egyet értek vele. Veszélyesek, nagyon veszélyesek!
- Arról már nem is beszélve, hogy mindig csapatban támadnak és elég, ha az ember kicsit nem figyel oda, és máris meg lehet a baj. – bólogatok helyeslően. – De persze nem kell azért rögtön begazolni tőlük, szerencsére azért okosan kijátszhatóak és legyőzhetőek, hiszen akkor én sem és sokan mások sem élték volna túl, nem igaz? – ejtek meg egy biztató mosolyt az egyre csak fehéredő Mortimer felé, mert nem az a cél, hogy halálra ijesszük.
Arra, hogy képtelen a nevemen szólítani, végül csak legyintek egyet és kétségbeesetten nézve Marcus-ra megforgatom a szemem, majd megvonom a vállam. Ez van, ezt kell szeretni!
- Ezt senki nem vonta kétségbe Morty. – jegyzem meg szelíden, bár az, hogy az ujjai szembefordíthatók vagy sem, nem igazán értem, hogy jön ide, de hát ez a fiatal templárius úgy látszik kicsit furcsa egyéniség, igaz, egészen kedvelhető a maga tapasztalatlanságával és naivságával.
Elgondolkozva fontolgattam, mind azt, amit Marcus mondott és azt is, amit Mortimer, hiszen mindkettőben volt igazság. Viszont el kellett dönteni merre induljunk, hiszen bármikor ránk csaphatott egy nagyobb létszámú éjfattyú horda, hiszen nem valószínű, hogy ez a pár egyedül bóklászott itt.
- Na jó! Indulnunk kell. – sóhajtottam tanácstalanul. – Én hajlok arra, hogy Orzammart nézzük meg elsőnek, de ha van más javaslatod Marcus, akkor szívesen veszem.
Bár azt nehéz feltételezni, hogy a népesebb emberi városok felé indultak volna, és akkor találkoznunk is kellett volna velük. Igaz, hogy itt a hegyekben, akár hol bevehették magukat, akár egy nagyobb barlangban is. – teszem még hozzá, miközben egyre türelmetlenebbül nézegetek körbe. – Azért induljunk el, az útkereszteződésig még úgy is van idő agyalni rajta. – kezdek lépkedni a lovaink felé.

Szomorú sóhajt hallattam, amikor Leliana tesz még egy megjegyzést az általam elmondottakhoz. Nem, nem azért, mert okoskodott volna vagy valami. Inkább azért, mert ha valaki, neki pontosan kellett tudnia, miről beszélek, ha az éjfattyak veszélyességéről volt szó. Bár szerintem nincs olyan élő ember jelenleg Fereldenben, aki nem tudná... max az időközben születettek nem. Szomorú tények voltak ezek, amiket elmondtunk. Az lett volna a legjobb, ha a világon csak a wardenek tudják ezt. Ők, akiknek emlékezete megőrizte a régi Veszedelmeket és az újoncoknak is adták tovább a történteket, hogy sose lankadjon a figyelmük, teljesítsék a kötelességüket. De nem... sajnos a világnak újra meg kellett ismernie, milyen gyötrelmet szánt neki a Teremtő az emberi telhetetlenség miatt.
- Igen, teljesen igazad van - mondom, de inkább a második felére. - Legnagyobb szerencsére ezek a közkatonák ugyanúgy legyőzhetőek, mint minden átlagos lény. Ez mindig ad okot a reményre, ha szembekerülünk velük.
Arról már nem szóltam, hogy mi a helyzet a vezetőjükkel. Kicsit a gondolatmenetem odavágott ahhoz is, amit éppen Mortimer bizonygatott. Felvontam az egyik szemöldökömet, mintegy jelezve, hogy ezt most miért kellett ide keverni, amikor senki sem emlegette, de aztán elengedtem a fülem mellett, legalább is nem mondtam rá semmit. A vezérdémonokról csak annyit tudunk, hogy elvileg a tervinteri bukott istenek leláncolatai, akiket megrontott a fertőzés, hogy aztán ők álljanak az éjfatty hordák élére. Olyan lények, akiket csakis véráldozattal lehet elpusztítani... vajon egy ilyen szörnyeteg léte miben különbözhet egy istenétől, amelyekről igyekeznek oly állhatatosan bebizonyítani, hogy csak egy van? Az útvonal viszont lényegében eldőlt, elvégre ketten is Orzammart mondják, nekem pedig lényegi ötletem nincs.
- Lehet megérné megnézni azt a járatot, amit a Szent Hamvak keresése közben találtatok - mondom Lelianának. - De ha szerintetek használható, akkor legyen Orzammar, kiindulási pontnak az is jó. Mindenesetre amondó vagyok, hogy kérdezgessük körbe az útközben a környező településeket, hátha láttak valamit. Hozza a lovát Ser - azzal elindulok én is, miközben próbálok kilogikázni valamit.
Sajnos tényleg az a helyzet, hogy akármerre mehettek. Szintén közrejátszik az is, hogy Orzammar innen elég messze van. Több napi járóföld... útközben ezerszer változtathattak utat. Míg haladunk, egy eléggé elkeseredett gondolat fut át a fejemen:
,,Most itt lehetne Oghren... hátha ő tudna valami normálisat mondani kevés józan pillanatai közben."

Össze vissza kapkodom a fejem a megbeszélésük közben, végül viszont nem bírom tovább, és kibukik belőlem, mikor már kezd sok lenni az éjfatty történelemből:
-Jó...tehát akkor megmaradok ugye?
ÉS akkor egyetértenek velem! Velem! ÉS indulunk! Hála a teremtőnek. Marcus utasítására bólintok, és már meg is közelítem a lovam, mi látványomra nagyot nyerít, és meg is próbál elhúzódni előlem, sőt, a kantárt is majdnem kirántja a kezemből. Nem mondhatnám, hogy megvadul tőlem, de nem dobja fel a látványom az tuti.
-Öhm...menjetek csak előre a lovaitokért, majd beérünk titeket.

Más említésre méltó nem történik a hegy tetején - leszámítva Mortimer bizonytalan lovaglását - így útnak is indulhattok végre Orzammar felé.

//Folytatás: A törpök birodalma //