Dérhát Hegység

// Előzmény: Harcosbérc //

Hosszú az út a célig, és még sokszor kell letáboroznotok, mielőtt meglátnátok a távolban a hegyek hófödte csúcsait, melyek felé igyekeztek. Sajnos ez a látvány mindössze azt jelenti, hogy az út könnyű része véget ért, és most jön a fárasztó, és potenciálisan veszélyes része a dolognak, hisz fel kell jutnotok Haven-be, ahol ki tudja mi vár rátok, hisz már a múltkor sem volt éppen az a nyugis kis falu, mint amilyennek elsőre tűnt.

Az ösvényen felfelé nem történik semmi, egyedül a verítékkel kell megküzdenetek, és a lovaitok méltatlankodásával, kiknek nagyon nem tettszik ez az emelkedő. A falu bejáratához érve ezúttal nem fogad titeket őr, sőt, senki más sem, az település olyan kihaltnak tűnik, amilyennek a csapat hagyta miután kiderült, mi folyik itt. Csupán néhány holttest fekszik az utcán, kikből a varjak lakmároznak, amíg felbukkanásotok el nem riasztja őket. Az elesettek többsége ember, kik már hetek óta itt fekszenek, ám akad pár nagyon frissen elhalálozott is, ők azonban mind éjfattyak.

A falu szinte minden házának ajtaja tárva nyitva áll, kivéve két épületet. Az egyik a szatócs háza, ahol a lovagok holttesteire leltetek anno, és aki előzékenyen átengedte majdnem a teljes készletét, miután lemészároltátok. Akkoriban nem tudtatok elcipelni innen mindent, hátha a maradék cuccból akad itt valami hasznos.
A másik épület a templom, melynek a környékéről füst száll fel.

Marcus-nak igaza van. Már persze nem azért mert félnék utána menni egy süvöltőnek, de tényleg szokatlan volt a viselkedése és most, ha ő nem okoz nagyobb gondot, van más feladatunk is, mint üldözőbe venni.
Persze, ha az éjszaka folytán másként alakulnának az események, akkor még változhat a véleményem.
Ezek után viszont nem pihenhetünk egyszerre mindketten, hiszen valamelyikünknek őrködni kell, és ezt felváltva tesszük, ehhez akkor is ragaszkodom, ha esetleg a férfi erősködik.
De hála a Teremtőnek, semmi nem történik és mi az első kósza napsugárral együtt már útnak is indulunk.
- Úgy látszik ez valami eltévedt, vagy magára hagyott példány lehetett, mert este óta nem éreztem, hogy visszatért volna. – töröm meg a csendet, amiben eddig haladtunk.

Az út eseménytelenül telik és jó pár nap múlva felbukkannak előttünk a hegyek, melyek egyrészt jó hírt jelentenek, hiszen végre lassan megérkezünk, másrészt rosszat, hiszen az út keményebb és veszélyesebb része még csak most kezdődik.
Élelmünk már fogytán van, így vegyes érzelmekkel közeledem Haven faluhoz, hiszen az emlékek, melyek megrohannak, cseppet sem kellemesek, de talán feltölthetjük a készleteinket, ha azóta nem rabolták ki a települést.
Abban sem lehetek biztos, hogy van-e itt valaki, vagy nem vették-e ismét birtokba a fanatikusok maradékai.
A jó pár napos hullák és az éjfattyak láttán az utóbbi látszott valószínűbbnek.
Mondjuk a rablók jelenléte is fennáll, ahogy elnézem a nyitott házakat, bár pont a bolt az, amelyik zárva van és ez gyanús. Ráadásul pont azt kéne felderítenünk, hiszen ott tudnánk kiegészíteni a fogyatkozó élelmünket, ha még van ott egyáltalán valami.
Minden kihaltnak látszik egyébként, de a távolabb található templom felől sűrű füst száll fel, ami szintén nem jó jel.
- Ez egy bolt. – mutattam a házra Marcusnak. – A múltkor hagytunk itt pár dolgot, ami most jól jönne, de furcsa, hogy pont ez az ajtó van zárva. – mondom el a kételyeimet. – És az sem nagyon tetszik. – biccentek a füst felé, amit ő is biztosan észrevett már. – Valószínűleg nem vagyunk egyedül. Körül nézünk? – készítem elő, biztos, ami biztos az íjamat.

Végül nem mentünk a lény után és az este történtek, pontosabban a nem megtörténtek igazoltak minket. A lénynek nem volt kedve közelebb jönni se most, se alvás közben, se őrködés során, se pedig hajnalban nem mutatkozott, idővel el is tűnt az érzékelésemből. Szóval viszonylag nyugodt estén volt... leszámítva az őrszemkedés kérdését. A magam részéről szívesen bevállaltam volna az egész éjszakát, főleg most, hogy egy éjfatty mocorog a közelben. Ám Leliana ragaszkodott hozzá, hogy őt is vonjam be. Megpróbáltam trükközni, ezért magamra vállaltam a kezdést. Ez még oké volt, szóval Leliana elszenderedett, én meg elkezdtem virrasztani... de aztán a vöröske eléggé meglepett, mert a megbeszélt időben magától felébredt és ágyba parancsolt. Legszívesebben ellenkeztem volna, de hát... sose mérgesíts fel egy bárdot... főleg ezt ne.
- Óóó, ezek sosem tévednek el - mondtam a következő reggelen, miközben tábort bontottunk. - Ebben az egyben biztos vagyok... sajnos.

Lelianára hagyatkozva haladtunk a célállomás felé, igazából említésre méltó dolog nem igen akart történni. Utaztunk, hol egy településen, hogy egy rögtönzött szállásterületen meghúzva magunkat az estére. De most legalább láttam, hogy mint ha az ország kezdene talpra állni. Voltak még romok, csontokkal telt mezők, régi csatatereket illusztrálva, de mint ha a lakosság már kezdene magához térni a történtekből. Ez csak jót jelenthet, elvégre minél hamarabb visszatér minden a Veszedelem előtti állapotokba, annál jobb lesz. Az út viszont nem tartott örökké, és végül, nagy nehezen megérkeztünk a célállomáshoz. Már felmenni se volt egyszerű, de odafent nem pont az a kilátás fogadott minket, ami egy egyszerű küldetés képét vetíthetné előre... mondjuk hozzáteszem, azt senki se várta. De a sok halott, vegyítve az éjfatty tetemekkel, még baljósabbá tette az egészet. Megálltam és jó messze a holtaktól kötöttem ki a lovat az éjfatty hulláktól, nehogy véletlenül belekerüljön a vér a szervezetébe. Az egyik hullát tüzetesebben megvizsgálom és világos lesz, hogy csak nemrég fekszik itt. Vajon mi történhetett itt?
- Nézzünk - bólintok, miközben felállok a holtest mellől. - Nem sok reményt fűzök hozzá, de lehet, hogy maradt valahol túlélő, aki elmondhatja, mi történt - elnézek a bolt felé. - Meg talán lesz itt valami használható is.

A lovak engedelmesen követnek titeket, és mivel jól idomított hátas jószágok mind a ketten, nem akadnak ki túlságosan, de azért érezni rajtuk a feszültséget, és hogy csak egy nagyobb zaj választja el őket attól, hogy elszeleljenek innen, ahogy csak a lábuk bírja.
Szerencsére a falu annyira kihalt, hogy még a szél is elkerüli, ami lengethetné a nyikorgó, és pókhálós ajtókat, melyek közül továbbra is csak a bolttét zárták be, ám azt sem kulcsra. Odabent ráakadtok a ládára, melyet egykor kifosztottatok, benne 3 köteg cérnával, egy kézzel varrt plüssmabari babával, egy készletnyi fából faragott evőeszközre, és egy pakli orléz kártyára. A ládát egyébként valaki bezárta jöttötök előtt, valaki más pedig a fedelét széthasította valószínűleg egy baltával, aztán pedig benne hagyott mindent, mikor látta, micsoda kincsekre bukkant.
Ha tovább vizsgálódtok, rálelhettek az egykori tulajdonos éléskamrájára, ám ezt teljesen kifosztotta valaki, minden bizonnyal ugyanaz a személy, aki a ládát bontotta fel, hisz az ajtó zárjával szemben is ugyanúgy járt el. Ez az a pont, ahol a sunyorgás visszatér Marcus fülébe, azonban most sokkal erőteljesebb, és több hang szól hozzá egyszerre azon borzasztó, érthetetlen nyelven, s mindezek fejében egyre közelebbről, és közelebbről hallja. Egy kisebb csoport Genlock közeledik felétek, egyenlőre azonban nem láthatjátok őket.

Mikor Marcus is benne van, hogy nézzünk körül, nem is habozok tovább, hanem arrafelé húzom a lovamat. Igen, kicsit húznom kell, mert valami ösztönös feszültség munkálkodik benne, amin egy percig sem csodálkozom, hiszen az én hátamon is feláll a szőr ettől a helytől.
Minden esetre még engedelmeskednek, de nem akarom, hogy valami miatt a nyakukba szedjék a lábukat, ezért inkább az egyik tartó oszlopnál kikötöm a kantárját és óvatosan, a kardomat készenlétben tartva benyitok a boltba.
A szemem gyorsan villan körbe, de nem látok semmi gyanús mozgást, bár a láda, amit annak idején nyitva hagytunk, most beszakított, zárt fedéllel fogad. Mikor nagy nehezen felnyitom, akkor sem találok benne semmi számunkra értékeset, amin persze nem csodálkozom.
Aztán a kamra kerül sorra, de ott sincs senki, viszont a maradék élelem sem, amit még itt hagytunk. A nyomok alapján nem olyan rég járhatott itt valaki és a nem éppen finom zárnyitó módszere alapján ugyan az, aki a ládánál is járt.
- Úgy látom itt nincs senki és semmi. – vonom meg a vállam. – Nem mintha reménykedtem volna, de egy próbát megért. Az viszont biztos, hogy valaki nem is olyan régen járt itt, így legyünk óvatosak. – nézek Marcusra, hogy ő is ezen a véleményen van-e. – Talán a templomban több szerencsével járunk. Egyébként is arra vezet az utunk, de a lovakat itt kell hagynunk, ott már nem vesszük hasznukat.
Azzal megindulok az ajtó felé.

Megindult a keresés, miután sikerült a lovakat kikötni a helyükre. Igazából csak az első helyig, a boltig jutottunk, elvégre az volt a legkínálkozóbb célpont. Ugyanakkor az eredmény már kevésbé volt annyira kecsegtető, mint általában a boltokkal kapcsolatban várható. Elég kevés készletet találunk, ahhoz képest, hogy csukott ajtajú helyiségről van szó, ráadásul azokat se mondanám valami hű de értékesnek. Mondjuk igaz, ami igaz, az orléz kártya felkelti a figyelmem és miután Leliana felállt, én leguggoltam és elraktam az erszényeim egyikébe. Nem tudom miért, de ki tudja, talán egyszer majd jól jön... vagy egy szép napon valami elvetemült hazafi felkoncol azért, amiért fereldeniként ilyesmivel mászkálok, de hát na, ki mondta, hogy az élet nem veszélytelen. A bolt többi helyiségében még ennyi áru se volt. A jelek szerint nem csak nekünk jutott eszünkbe, hogy esetleg itt töltsük fel a készleteinket. Nagyon nem. Éppen elhúzott szájjal sétáltam vissza az előtérbe, amikor elkezdődött az ,,előadás". Egyik kezemet a homlokomhoz emeltem, hogy megmasszírozzam. A tegnapi ,,élmény" újra előjött, ám ezúttal intenzívebben, erősebben. Mint ha egy egész kórus zengene a fejemben, egyre hangosabban, egyre közelebb merészkedve hozzám. .. ez pedig csak egyet jelentett.
- Leliana, jönnek az éjfattyak... nem is kevesen!
Na és elérkeztünk a probléma következő gyökeréhez. Nevezetesen ahhoz, hogy most mit csináljunk. Rendes körülmények között azt mondtam volna, hogy bujjunk el, de velem a társaságban elég nehéz lenne. Az érzékelés, amire képes vagyok, kétirányú, hiszen a fattyak ugyanúgy megéreznek engem, mint én őket. De még ha el is tudnánk bújni...
- Nem tudom, hogy vagy vele, de kétlem, hogy a lovainkat életben hagynák és nekem nincs kedvem visszafele gyalogolni - sóhajtok. - De talán meg tudjuk lepni őket. Engem ugyan érzékelnek, de téged nem. Talán meg tudnánk ritkítani a soraikat eléggé, ha azt hiszik, hogy csak én vagyok a közelben és rám koncentrálnak egyedül.

Az öt genloch a falu közepe felé tart. Mostanra már a lovak is megérzik közeledtük, s többé már nem képesek megőrizni hidegvérüket. Pánikolva nyerítenek, és próbálják eltépni köteleiket, óriási zajt csapva. Természetesen az éjfattyak azonnal kiszúrják őket az emelkedő aljáról, és már meg is indulnak, hogy előkészítsék a vacsorára szánt lókolbászt, ha pedig akad egy szürke hús is desszertnek, az csak még jobb.
Mind az öt rémség alkar méretű tőrökkel van felfegyverezve, testükön pedig bőrpáncélt viselnek. Mind az öten a bolt felé tartanak, szétszórva amennyire az út engedi, és ha senki sem akadályozza meg őket, akkor első célpontjuk a lovak lesznek, aztán bekerítik a házat, és megpróbálnak behatolni minden ajtón és balakon keresztül egyszerre.

Marcus szavaira azonnal megtorpanok és testemet elönti az izgalom. Önkéntelenül az egyik ablak mellé húzódom és megpróbálok kilesni rajta, hogy hátha meglátom, milyen veszéllyel nézünk szembe.
Beleegyezően bólintok a férfi szavaira, hiszen én sem szeretném elveszteni a hátasainkat, de még a felvázolt kutyagolás lehetősége nélkül sem adnék semmit harc nélkül ezeknek a férgeknek.
- Az úton jönnek felfelé és, ha csak ezek vannak, akkor öt genloch-hal kell számolnunk, de lehet, hogy van olyan is, akit nem látok. – tájékoztatom a Kamarást a helyzetről. – Valószínűleg már kiszemelték a lovainkat és mivel, ahogy mondod, téged éreznek, így menj te az ajtón keresztül. Én kimászom a hátsó ablakon és leszedem a baloldaliakat, amennyit csak tudok. – emelem meg az íjamat. – Van nálam savbomba is, azzal nyitok. – vázolom a tervemet.
Ha Marcusnak is megfelel, akkor teszem, amit mondtam és kimászok hátul. Az íjamra tüzes nyilakat készítek elő. Ha a ház sarkáig észrevétlen el tudok jutni, akkor a közeledők közé vágom a bombát, majd a bal oldali kettőre célzok gyors egymás után.

Nem volt kivetnivalóm a tervvel. Ahogy azt se tettem hozzá, hogy lehetőleg ne engem találjon el a kis meglepetéseivel. Úgy voltam vele, hogy elég tapasztalata van a harccal kapcsolatban, így felesleges szólni. Csupán egyetlen dolgot fűztem hozzá.
- Várd meg, míg magamra vonom a figyelmüket... aztán mehetnek a pokolba mindannyian.
Míg Leliana azon volt, hogy kedvező pozícióba érjen, én vártam egy kicsit. Kardomat egy fémes, sistergő hang keretében kivontam, pajzsomat leeresztettem a földre. Féltérdre ereszkedtem, kardom keresztvasára támaszkodtam, pengéjének hegye koppant a földön. Lehajtottam a fejemet és halkan suttogtam.
- Teremtőm, adj erőt az előttem álló harcban. Oltalmazz az általad elátkozott förtelmek ármányától, vezesd fegyverem, hogy pusztulást hozhassak rájuk. Gyarló ellenségeidre sújtson le általam haragod, hogy megtisztuljanak a fertőtől - mély sóhajt hallattam, majd beleszőttem a wardenek részét is. - Háborúban győzelem, békében éberség, halálban önfeláldozás! Ámen.
Csak pár másodpercig tartott mindez, Leliana ekkor érhette el a sarkot, ha nem ütközött ellenállásba. Csak pár másodperc, de a szavak megtették a hatásukat. Szokásom volt néhány szót elmondani a harcok előtt, akármennyire is volt kicsiny. Egy ember akár a legkisebb csetepatéba is belehalhat. Nincs legyőzhetetlen ellenfél. Vagy erősebb az ellenfele, vagy szerencséje van... de a végeredmény ugyanaz: egy halott. Ám most a szavak erőt adtak. Szemeim kinyíltak, ahogy pajzsommal és kardommal a kezemben, félelmet nem ismerve ugrottam talpra és rontottam ki a házból. Torkomból hatalmas üvöltés szakadt ki, ráordítva az éjfattyakra. Hecceltem őket, hogy csak úgy magamban álltam oda a közeledők elé, mielőtt még a lovainkat megtámadhatják. Mintegy jelzés volt, hogy itt vagyok, gyertek, öljetek meg a tudtok. Ezzel is tereltem a figyelmüket magamra, ahogyan sétálva közeledtem... persze csak addig, míg hirtelen meg nem érkezik a meglepetés.

A támadó förtelmes rémségeknek már a nyála csurog a lovag láttán, mikor a velőt rázó üvöltés hallatán megtorpannak. Szó sincs róla, hogy megijednének, hisz többek között erre is képtelenek ezek a lelketlen pokolfajzatok, ám az érkező szürke felkelti az érdeklődésüket, és a hátasok torka helyett most már Marcus-ra fenik a pengéiket. Mind az öten futásnak erednek ősellenségük irányába, és a lendületüket akkor sem vesztik el, mikor megérkezik a savbomba, még az a rém sem, akinek arcát telibe találja. Fél szemére megvakul, képén a bőr sisteregve mállik le, de ő csak szalad előre, mint akinek fel sem tűnt a fájdalom, a sérülés, melyet másoknak látni is szinte fájdalmas. Csupán akkor bukik előre, mikor a nyíl hegye átüti páncélját, és a szívét is. A másik, akit a nyíl ér már kicsit szerencsésebb, hisz nem hal bele a sérülésbe, ám a lángok okozta égető fájdalomtól már ő is elbukik, hogy aztán visítva hemperegjen a földön, így próbálva eloltani a tűzet.
A másik három nem is törődik velük, csak törnek tovább előre, majd az elől lévő elrugaszkodik erős lábaival, és tőrét két kezében a feje fölött tartva, annak hegyét Marcus arcának szegezve már jó messziről repül ellensége irányába, hogy megpróbálja hátra sodorni őt, és kivájni mindkét szemét, bizonyítva ezzel, hogy az éjfattyak népe minden, csak nem nemes ellenfél.

Igazán örülhetnék, hogy a támadásom teljes sikert aratott, de erre most nincs időm, mert Marcus olyan nagy hatással van ezekre a rusnya férgekre, hogy akkor sem tudnám elvonni róla a figyelmüket, ha táncra perdülnék előttük, úgy látszik.
De ez nem baj, legalább van időm újabb nyilakat kilőni, de most már előrébb kell jönnöm a takarásból, mert csak így tudom becélozni őket.
Gondolom, azért a túlélő ösztöneik csak működnek és ezzel egyet legalább még elcsalok Marcus elől, akiről egy percig nem hiszem, hogy két förmedvénnyel ne bírna el. Már azt nem értem, hogy miért nem rezeltek be, mikor megjelent előttük. Tényleg elég félelmetes volt, az ordításról nem is beszélve. Na jó, persze nem először hallottam már ilyet, de mindig megborzongat. Ezek meg csak mennek eszetlenül a ……halálukba, remélem.
Minden esetre, ha felém jön egy vagy két rémség, akkor még eleresztem az utolsó nyilamat, amit ilyen kis távolságra még el tudok, aztán a kezembe kapom a kardom és a tőröm, úgy várom a támadást, ha még akad túlélő.
- Csak a fejét Marcus, hogy meg ne sántuljon! – kiáltok azért a férfi felé, hogy biztassam kicsit.

Az adrenalin a fejembe szállt, miután megindultunk egymás felé az üvöltést követően. Minden idegszálam a harcra koncentrált, miközben közeledtünk. A kard a kezemben szinte szomjazta a kioltani való vért, majdhogynem kirepült a kezemből, hogy belerepüljön a dögökbe. Félelmet nem ismerve rohantam az öt... na... szóval, félelmet nem ismerve rohantam a négy... ah, Leliana! Naszóval... oké, nincs változás. Szóval, félelmet nem ismerve rohantam a három éjfatty irányába. A legelöl járó hamarosan el is rugaszkodott a földről, hogy rám vesse magát és úgy gyilkoljon le. Elég érdekes megmozdulás volt, de ugyanennyire ostoba is. Eszembe se volt a repülő éjfatty útjába állni. Bár kisebb volt, de a tömzsizsége elég ahhoz, hogy leverjen a lábamról. Szóval egyszerűen csak félreálltam az útjából és hagytam, hogy elsüvítsen mellettem, elvégre már reptében nem képes változtatni az útirányán... de azért nem hagytam csak úgy szállni a levegőben, mert rávágtam a kardommal, mielőtt teljesen eltávolodott volna. Ha ez az egy vágás nem lett volna elég vagy nem talál, akkor földetérése után igyekszek egy gyors szúrással végezni vele. Nem akarok túl sok időt szánni neki, elvégre még van két dög és az előző kivégzése után - vagyis remélt kivégzése után - már fordultam is az irányukba, mielőtt meglepnek. Hallottam Leliana kiáltását és egyet is értettem velük, elvégre a nyakazás még ezekkel a lényekkel is azonnal elbánik. Vérben forgó sárgás szemeimmel vetettem rá magam a - remélhetőleg - két megmaradt éjfattyra, hogy a társaik után küldjem őket.

A Marcus felé ugró rém, mikor meglátja, hogy remélt áldozata sportszerűtlen módon kitér előre, ahelyett, hogy hagyná magát lemészárolni ahogy illik, kapálózni kezd, mint aki azt reméli, hogy hirtelen rájön a repülés titkára a fájdalmas földet érés előtt, mit végül valóban nem érez meg, hála a Szürke őrző kardjának.
A második ugrás helyet inkább nagy port verve fel csúszik be a páncélos férfinak, és így próbálja lábon szúrni a férfit, első döfése azonban csak a vértről pattan le, de ezt hamarosan követi a második, és a harmadik is. Egyhamar biztos nem fogja feladni ez a lény, hogy kifaragja áldozatát a páncéljából, biztosan abban reménykedik, hogy a társa addig fel tudja tartani a lovagot, amíg ő idelent szurkál.
Amit viszont nem láthat, hogy a társa is új ellenfelet talál magának. Leliana karja mélyen megvágja a szörny vállát, mire az sziszegve hőköl hátrább, és fordul a vörös felé. Neki igazándiból mindegy, kit öl meg először. Egy ideig csak nézi Leliana-t azzal az örökre rosszindulatú vigyorrá torzult képével, aztán előre támad, majd az utolsó pillanatban hátra ugrik, mielőtt bármi is történhetne. Úgy tűnik csak heccelni akarja a nőt. Aztán megint támad, és most már tényleg igyekszik megszúrni őt, nem csak megjátssza a támadást. Akárhogy is ér ez véget, közben a lángoló nyilat kapott éjfatty is feláll, és oldalról veti rá magát a vele nem foglalkozó nőre, hogy aztán a földre sodorja, és késeit a torkához próbálja nyomni, mintha csak a vacsoráját próbálná felvágni, hogy gyorsabban hűljön ki.

Csak az egyik démonszolga fordul felém, de a nyilam már ilyen távolságban hasznavehetetlen, így marad a közelharc, amitől persze nem hátrálok meg, volt benn részem épp elég, hogy kellő gyakorlattal forgassam két fegyverem.
Nem is pazarolom az időt, hogy meglepjem a felém rohanót egy széles vágással, mely felhasítja a vállát, de láthatóan ez nem rendített meg nagyon, legfeljebb csak meglepte.
Persze ez nem tartja vissza sokáig, hogy kardélre akarjon hányni.
Mikor felém mozdul, önkéntelenül reagálok rá, hiszen előre nem tudhatom mire készül, de szerencsére elég fürge vagyok ahhoz, hogy időben megállítsam a felesleges mozdulatot és visszalépjek, nem dőlve be a cselének.
A következő szúrásnál a kardommal söpröm félre a felém irányuló szúrást, majd előre lendítem a tőröm, egyenest a szemének.
Ekkor hallom meg a lihegést oldalról, és az utolsó pillanatban fordulok arra és lépek egyet, így szemből rohan nekem. Már nincs időm a kardomat magam elé rántani, hanyatt zuhanok és ő rám. Viszont a másik kezemben ott a tőr, melyet késlekedés nélkül vágok az oldalába, bár ezzel kockáztatom, hogy elvágja a torkomat.
Mindez szinte szó nélkül zajlik, csak heves lihegésünk jelzi az élet-halál küzdelmet.

Egyetlen egy gyors mozdulat elég volt ahhoz, hogy a repülő élőlényből a végére repülő hulla maradjon. Bár bizonyos szempontból ez a lelketlen dög már így is halott, de legalább már teljes egészében. Szóval hozzáadhattam még egy strigulát ahhoz a nem létező falhoz, amin az általam levágott éjfattyak száma szerepelt. Sajnos nincs az a felület, amire majd felférne a végleges változat, szóval marad fejben. Azonnal pördültem és harcba bocsátkoztam a másik rám rontó éjfattyal. A harmadik elállt az eredeti tervétől és egyenesen Leliana felé vette az irányt. Ez a kis görcs eléggé akaratos volt, feltett szándéka volt, hogy csináljon pár lyukat rám. A hülyéje valószínűleg még életében nem harcolt olyannal, aki láncvértet visel, mert akkor tudná, hogy az ilyen jellegű támadások nem fognak rövid úton hatni. Persze előfordulhat, hogy befigyel egy támadás egy fájdalmas pontra, de én meg voltam annyira rutinos, hogy ezt ne hagyjam neki. Szóval szépen lassan azon voltam, hogy a nagy vagdalkozása közepette én csapjam le valamijét a helyéről, amitől lehetőleg kifekszik. Ám észreveszem, hogy nem igen állnak jól a dolgok a társamnál. Szóval nem pepecselek tovább, egy utolsó, pusztító erejű vágásba adom azon reményemet, hogy kifektetem az éjfattyat... de ha nem sikerül, akkor csak megpróbálom félrecsapni az útból a pajzsomat felhasználva ezt a kis nyomorékot és meglódulok Leliana irányába. Sosem voltam az a fajta, aki bajban hagyja a bajban levő társat, szóval most arra koncentráltam, hogy időben odajussak és besegítsek a vörös leányzónak. Átvetődve az általa leölt dög felett termettem a ,,birkózó" páros mellett, hogy utána telitalpon rúgjak be az éjfattyba, akár tolva is, akár cibálva is, hogy leszeparáljam Lelianára. Át is döfhettem volna, de nem kockáztathattam meg, hogy a kiömlő vér valahogy bejusson Leliana szervezetébe... azt egyikünk se tenné zsebre. Ha ez megvan, utána már ki lehet végezni...

A Leliana-n fekvő éjfatty élesen nyüszít fel, amikor a férfi csizmája ott éri őt, ahol szinte még izzik a sebe a lángoló nyíltól, melyet úgy tépett ki magából, amitől minden orvos megrökönyödött volna. A kín elviselhetetlen a lény számára, így aztán pláne nem jelent gondot a párosnak lehámozni őt a nőről. A szörnyeteg újra a földön gurul, aztán felül, és úgy hátrál egy kicsit, hogy nyugodtan fel tudjon állni, és szemügyre vehesse a csatát. Két sokkal erősebb harcost lát maga előtt, és a négy leölt társát, kik szanaszét hevernek a földön, annak ellenére, hogy nem is olyan régen még túlerőben voltak. Utálkozva sziszeg a két kalandor felé, vért spriccelve maga előtt, aztán tőreit saját maga felé fordítja, és a nyílt sebébe mártja őket, kicsit meg is vágva magát. Az így beszennyezett tőröket előre tartva rohanja meg ismét ellenségeit, és újra Leliana-t veszi célba, azzal a szándékkal, hogy megsebezze a nőt, hisz most elég csak egy karcolást ejtenie rajta, és még az is végzetes lehet a számára. Vérben forgó szemekkel, üvöltve rohan előre, mint akit az sem tántorítana el, ha a föld nyílna meg a lábai előtt, és a fajtát ismerve ez minden valószínűség szerint így is van.

Aztán mielőtt még a tőröm elérhetné, vagy ő nyiszálná el a torkom, hirtelen felsívit és szabályosan lerepül rólam, amit az érkező Marcus-nak köszönhetek, akit azonnal meglátok, ahogy kikerül az éjfattyú feje a képből.
A Kamarás segítségével felpattanok a földről és mindezt sértetlenül, legfeljebb a büszkeségemen esett csorba, hogy letudott gyűrni ez a nyomorult, de hát egy küzdelem során sok minden megesik, és ez is benne van a pakliban.
Ám a dög nem adja fel, mintha nem is érezné a sebeit, sőt még kéjesen meg is forgatja magában a sajátját, igaz ezt már azért nem szó nélkül, aztán a vérével bemocskolt tőreit előreszegezve indul meg rohanva felém.
Egy fintor szalad végig az arcomon, mert számíthattam valami ilyesmire. Marcus-t nem tudja ezzel fenyegetni, viszont nekem meg nagyon kell vigyáznom, hogy meg ne sebezzen valahol.
Mivel azért én sem a lassúságomról vagyok híres, míg ő a késeivel bíbelődött, addig már a kezemben volt az íjam és gyors egymásutánban eresztettem meg felé kettőt is, hogy érezze a törődést. A kardomra most nem volt szükségem, hiszen itt állt mellettem egy Szürke Kamarás, akire biztos számíthattam, ha a nyilaim nem állították volna meg. És rajta biztos voltam benne, hogy nem jut keresztül.
- Nem mondod komolyan, hogy ennyire nem tudsz számolni? – utaltam közben a fölényünkre, de nem számítottam rá, hogy ez megállítja.

A fellépésem sikeres volt, már egy rúgás is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy leválasszam az éjfattyat az oda nem illő helyéről. A lány fürgén talpra is ugrik, míg az éjfatty olyan reakciót produkál, ami túlságosan is emberszerűnek tűnt. Pedig tudtam, hogy már nem az. Talán egykoron az lehetett, de ma már csak egy lélektelen héj volt, melynek egyetlen lételeme a káoszkeltés és pusztítás. Ennyiből állt ez a dög, mely most féregként elmászott, majd felállt. A jelek szerint feltűnt neki, hogy eléggé megváltozott az erőviszony... pár másodperc alatt? Igen, körülbelül annyi volt. Egy igazi harc tényleg pár másodpercig tart... minden más csak színjáték, vagy pech. Ám a jelek szerint az, amire genetikailag kódolták ezen dögöket, nem hagyta, hogy az ésszerű menekülést válassza. Nem... hogy elfusson erősítésért? Nem... ő harcolni akart, hajtotta a vére. Elfintorogtam, ahogy magát megnyomorítva, már-már extázisban fordítja magába a tőrét. Először azt hittem, öngyilkos lesz, de nem. Mérgezett tőrt csinált és... óóóó, hogy rohadnál meg! A terve egyszerű volt, ahogyan Lelianára rontott mérgezett fegyvereivel. Érezte, hogy rá jobban hatással lehet ezzel. Ha bennem forgatja meg őket és nem talál létfontosságú helyet, kiröhögöm, még ha kínomba is, rám nem hat az éjfatty méreg már... de a mellettem állóra annál inkább... és nem is rest. Fel se fogom, olyan gyorsan reagál, két nyílvesszőt repítve a dögbe. De a meglepettségem itt véget is ér, hiszen mozdulnom kell. Pajzsomat előre szegezve ugrottam be Leliana elé, megakadályozva, hogy ha mégiscsak túlélné a két nyílvesszőt, akkor megállítsam, visszacsapjam oda, ahonnan jött és neki is megadhassuk a Teremtő végső kegyelmét.

Újabb taggal gyarapodik az elpusztult éjfattyak bűzlő serege, és immár a kalandozókat nem fenyegeti semmilyen közvetlen veszély, legalábbis semmi olyan, amit észlelhetnének ebben a pillanatban, és mivel egy Szürkéről, és egy Bárdról van szó, amit ők sem vesznek észre, az szinte biztos, hogy túl messze van, hogy a következő néhány percben árthasson nekik.
Most, hogy ellenségeitek jobb belátásra tértek az életetek kioltásával kapcsolatban, újra mély csend borul az egész falura, s megint csak a fagyos szél süvítése az, ami elvétve megtöri ezt a nyugalmat. Ha akarjátok körbenézhettek a házak közt, de nem úgy néz ki, hogy gyümölcsöző lenne ez az expedíció. Még a szörnyetegek is messziről jöttek ide, s ők sem a falu miatt, bár az sem biztos, hogy miattatok, hisz a falu egyetlen nevezetességéül szolgáló templom elől a füstoszlop még mindig lustán kapaszkodik a mennyek felé, szétkürtölve valakinek a jelenlétét messze földre.
Miután lovaitokat sikerül megnyugtatni(már persze, ha időt szakítotok erre), az ideges nyerítés továbbra sem szűnik meg, csak már messzebbről hangzik, jóval messzebbről. Egészen pontosan a templom irányából. Bárki is gyújtotta a tűzet, lovon érkezett, és egészen biztosan nem éjfatty. Hogy él-e még...nos az viszont jó kérdés.

Jól sejtettem, hogy Marcus-on nem egy, de egy fél seregnyi éjfatty sem jutna keresztül. Ennek a példánynak is a lovag pajzsa volt, ami utoljára átsuhant a csökött agyán. De, hát így jár, aki nem tud számolni.
Aztán olyan csend telepedett a tájra, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha lett volna itt olyan és ha a lovak ideges nyerítése nem zökkentett volna ki. Felturbózott idegekkel és adrenalintól telve füleltem, de semmit nem hallottam, ami arra engedett volna következtetni, hogy ez csak egy előőrs volt és itt portyáznának a többiek is. Egyelőre egyedül voltunk.
Aztán végre megmozdultam és a vállamra kanyarítottam az íjamat, majd Marcusra néztem.
- Köszönöm. Jövök neked eggyel. – biccentettem komolyan és a lovakhoz indultam, hogy megpróbáljam megnyugtatni őket. Lassan sikerült is, de ekkor meg kellett állapítanom, hogy bizony nem csak a mi paripáink olyan hangosak.
- Azt hiszem nem ártana most már azt a Templomot közelebbről is megszemlélni. – intettem az állammal a füst felé, miközben a lovam orrát simogattam. – Talán nem mi lettünk volna az első áldozatuk ezeknek a dögöknek. – utaltam a kétségbeesett nyerítésre. – De javasolnám, hogy két felől közelítsünk, hogyha megint harcra kerülne a sor, akkor előnyösebb pozícióba kerüljünk.
Ismét a kezembe vettem az íjamat és várakozóan néztem Marcus-ra, hogyan dönt, mégis csak ő volt a katona.

Hatalmasat kondul a pajzsom, amikor nekem ront az éjfatty. A jelek szerint a harci láz teljesen elvette a megmaradt agyának maradékát is, így nem gondolta át, hogy talán nem kellene nekirontani egy pajzsfalnak. De az ilyen jellegű tudatlanság engem egyáltalán nem hat meg, ha éjfattyról van szó. Hatalmasat lendítettem a pajzsomon, amitől az éjfatty kidőlt... és mielőtt még teljesen elterülhetett volna a földön, már átütötte a torkát a kardom. Ott pusztult meg a földön, vérébe fagyva, talán utolsó pillanatában rájőve, hogy bár szaladt volna el segítségért. Miután letakarítottam a vért a pengéről, visszacsúsztattam a helyére, pajzsom pedig már a hátamra volt akasztva ekkor.
- Jól vagy? - kérdeztem még a művelet során Lelianát, de láttam rajta, hogy nem esett baja, max egy-két horzsolás, majd a megállapítására csak bólintok egyet.
Nem jöttek újabbak és nem is éreztem, hogy valaki közeledne. Így valószínűleg a kis csetepaténk titokban maradt... még. Ezt követően elkezdődik a lovak megnyugtatása. Nem egyszerű, főleg azok után, hogy érezhették a halál közelségét és végig kellett nézniük a mészárlást. Viszont az, hogy idekint vannak...
- Lehet be kellene zárnunk őket valahova... nincs rá biztosíték, hogy nem támadja meg őket néhány fattyú, míg távol vagyunk.
Akármire jutunk a továbbiakban, tekintetem nekem is tovább siklik a templom felé. A leírások alapján legutóbbi ittjártukkor a templom adta a megoldást... lehet megismétli magát a történelem?
- Nem feltétlenül tartanám jó ötletnek, hogy szétváljunk - vallom meg. - Nem vennék rá mérget, hogy csak ezekből a kis nyomorékokból vannak és még meglephetnek minket, ha nem figyelünk oda.

Ahogy a templom felé közeledtek, megpillanthatjátok a lovat, ki nagy, ideges, és gyanakvó szemekkel néz titeket, mert képtelen eltépni a láncot, amivel az épülethez rögzítették, bármennyire is próbálkozik. Mivel együtt maradtatok, mindketten hallhatjátok, ahogy érkezésetek észlelésekor valaki iszonyatos zajt csapva bukik le, és húzódik fedezékbe, ezzel próbálva elkerülni, hogy észrevegyétek őt. A ricsaj alapján, aminek köszönhetően szinte arasznyi pontossággal meg lehet határozni a helyzetét, a templom belseje felé tart, minden bizonnyal azért, hogy ott készüljön fel a támadásotokra.
Marcus nem érzi éjfattyak jelenlétét továbbra sem, sem a közelben, sem pedig a távolban. Bárki, vagy bármi bujkál odabent, nem tartozik a lélektelen szörnyetegek táborába...vagy legalábbis nem azokéba, akikkel az előbb harcoltatok!
Leliana ugyanakkor a nyomokból megállapíthatja, hogy a templom akója egyedül van odabent, hacsak nem élt ott valaki nagyon nagyon rég óta, esetleg nem cipelt a bent lévő még néhány embert a hátán, ami nem elképzelhetetlen, hisz elég mély nyomokat hagyott a földben, mint akit legalább 40 kiló súly húz lefelé a saját testén kívül.
A templomnak csupán egyetlen bejárata van, a két hatalmas ajtó, melyek azóta megadták magukat az elemeknek, és kiszakadtak a helyükről.
Persze megpróbálhattok bemászni az ablakon is, ám elég magasan vannak, így Marcus-nak ez az út nem annyira járható, mint a sokkal kecsesebb járású vörös hölgynek.
Közben a templomban elhallgat a ricsaj, hisz aki bemenekült oda, végre megtalálta a búvóhelyét, és most már csak rátok vár, hogy végre megtudja, mi lesz.

Mivel bízom Marcus jobb tapasztalatában, így bólintok a felvetésére, hogy maradjunk együtt.
A lovakat meg, ha találunk valami istálló félét, bekötjük oda menet közben.
Ahogy közeledünk a templomhoz, úgy erősödik az ideges nyihogás, majd meglátjuk szerencsétlen jószágot is, ahogy hiába próbálkozik szabadulni, az erős lánc nem engedi.
De nem ő az aki felkelti az érdeklődésemet, hanem az, aki olyan észrevétlenül próbál meg elbújni előlünk, hogy azt csak a már halott éjfattyak nem hallják, minden más élőlény a környéken igen, már ha van itt rajtunk és a lovakon kívül valaki még.
Nem látom, csak hallom, de azt olyan kitűnően, hogy nem okoz gondot a nyomába eredni és pontosan meghatározni hol lapult meg.
- Érzel valamit? Hozzájuk tartozik? – bökök a hátam mögé a kardommal, mert eddigre már a kezemben tartom készenlétben.
Közben figyelmem a földre irányul, ahol azért megkönnyebbülve állapítom meg, hogy nem táborozik itt egy egész hadsereg, csak valószínűleg az a valaki, aki most bent lapul a templomba, arra várva, hogy utána menjünk.
- Úgy látom nincsenek társai, de elég mély nyomokat hagyott maga után. – morfondírozok és a szemem most a kitört ajtajú bejáratra szegeződik.
Most csend telepedett az egész tájra, csak a még mindig idegesen motoszkáló ló horkanása hangzik fel időnként.
- Mi legyen? Bemenjünk? Lehet, hogy íj is van nála és én nem szeretném, ha belém engedne egyet. – tétovázom. – Talán tennék egy próbát, hátha magától kijön. – nézek Marcusra, aztán a bejárat mellé óvakodom és bekiabálok.
- Hahó! Nem tudjuk ki vagy, de nem akarunk bántani, ha kijössz magadtól. Emberek vagyunk és az előbb intéztünk el pár kódorgó éjfattyú dögöt. Nem akarsz inkább kijönni?

Óvatosan megközelítettük a templomot, melyre a jobb napokat is látott kifejezés már-már hanyagolható is lenne. Pedig pont egy templomtól nem várná az ember, hogy ilyen állapotban lenne. Főleg azok után, hogy állítólag vallásos emberek lakják... lakták. Nézőpont kérdése. Elértük a templomot, mely mellett észre is vettük, hogy nem vagyunk egyedül... és itt nem az eléggé masszívan kikötözött lóra gondoltam. Valaki volt a templomban és ha éppen azt magyarázná nekünk, hogy ő valami lopakodó művész, valószínűleg körberöhögöm, amilyen hangzavart csap. Leliana kérdésére lehunyom a szememet és befelé figyelek néhány másodperc erejéig.
- Ha vannak is éjfattyak a közelben, távol. A barátunk valószínűleg elven.
Leliana észrevételei után visszanézek az alattunk elterülő falura. Az, hogy a barátunk lova itt van, valószínűsíthetővé teszi: nem ide valósi. Ha voltak is társai, akkor már halottak nagy valószínűséggel, de mivel csak egy ló van itt, talán nincsenek is. A folytatás viszont kérdéses, elvégre nem tudhatjuk, mivel vár minket odabent az emberünk. Amilyen lármát csapott biztosan meg van riadva, ilyenkor pedig nem tudhatjuk, hogyan reagál, ha csak úgy besétálunk. Lelianának szerencsére gyorsan járt az agya és hamar szólítgatni kezdte a bent levőt. Kis puhítás a nagy találkozó előtt.. ügyes... már ha hisz nekünk a másik. Remélhetőleg már a tény, hogy megszólítottuk, meggyőzi őt arról, hogy bizony nem a pokolfajzatokhoz tartozunk. Hát akkor egy kicsit én is ráteszek.
- A Grey Wardenek közül vagyok, a közelben ólálkodók halottak és nincs veszélyes közelségben egy sem. Nyugodtan ki jöhetsz - teszem hozzá Leliana mondani valójához, ám aztán el is fordulok, hogy terepet is szemmel tarthassam.
Nem lenne jó, ha csak úgy hirtelen meglepnének minket, miközben az ,,ártatlanságunkról" igyekszünk meggyőzni a bent ücsörgőt... aki valósznűleg már egy helyben van és vár, mert nem viselkedik a hangok alapján úgy, mint warg a porcelánboltban...