Bejárat

//előzmény: Dérhát hegység //

Eseménytelen útnak értek a végére. A jéghideg szél kövér hópelyheket fúj az arcotokba, ahogy megközelítitek a törpök városának hegyoldalba vájt kapuit. Csupán egyszer kellett letáboroznotok idefelé jövet, ám a furcsa támadó nem tért vissza, és más sem háborgatta nyugalmatokat. Mortimer nagyon csendes az egész út alatt, és mintha igyekezne távol maradni mindkettőtöktől. Ha kérdeztek valamit, válaszol természetesen, de úgy egyébként elvan magában is. Éjjelente, és néha út közben azért néha rajta felejti szemeit útitársain, mikor azt hiszi senki sem látja, ám ezen kívül csendes, és engedelmes, akár a lovaitok.

-Na végre! - pattanok le a lovamról, ahogy meglátom a nyüzsgő piacot, ami elválaszt minket az emelvénytől, ami mögött ott áll a kapu a föld alá. Nem vagyok benne biztos, de mintha még a lovam is megkönnyebbülten sóhajtana fel, amiért leszálltam róla. Hosszú volt az út az biztos.
-Veletek tényleg sokkal biztonságosabb volt az út, mint mielőtt találkoztunk. Viszont, lehet jobb lenne, ha én idefent várnék rátok. Lenne aki vigyázna a lovakra és...maradjunk annyiban, hogy a fajtámat nem látják szívesen odalenn. Persze, ha nem így gondoljátok...
A kapu őrei már messziről is érdeklődve mustrálgatják az új jövevényeket, az árusok közül pedig aki épp ráér felétek mutogatja portékáit. Szokatlanul zsúfolt most ez a hely, nem lesz könnyű átjutni a tömegen.

Mivel senkinek nincs jobb ötlete, így marad uticélnak Orzammar. A fejemet csóválva nézem Mortimer szerencsétlenkedését a lovával és azon jár a fejem, vajon hogyan maradt életben ez a fiú eddig. A lovaink megkönnyebbült nyerítéssel fogadnak minket és pár perc múlva már nyeregben vagyunk és elindulunk a magas, hófödte hegyek felé, hogy megkísértsük a szerencsénket.
Még talán gyönyörködni is tudnék a tájban, ha nem lenne ilyen hideg és nem sürgetne egyre nyomasztóbban az idő, hiszen ki tudja, mire kell ezeknek a szörnyszülötteknek az a napló.
Mindenki nagyon csendes, a saját gondolatai foglalják le, ezért egy darabig fel sem tűnik Morty szótlansága és furcsa elkülönülése, ami egy idő után azért zavarni kezd, mert nem vagyok valami misztikus lény, vagy istenség, hogy ne lehessen a közelemben lenni. Azonban mire az úgy isten igazából feltűnik, már meg is érkezünk a törpék földalatti városának kapujához, vagyis egyelőre csak az azt övező térre, ami egy zsúfolt piacra hasonlít és semmit nem változott azóta mióta itt jártam, legfeljebb még többen szorongtak itt.
- Nem hiszem, hogy nagyon foglalkoznának egy szem templárra, már ha egyáltalán feltűnik nekik, hogy ki vagy. Úgy is csak azt látják benned, hogy ember vagy, azokat sem szeretik sokkal jobban. – vigyorgok a fiúra, aki láthatóan megszeppent. – Különben meg mi értelme lenne, hogy idáig eljöttél velünk, ha most meg itt őrzöd a lovakat? – nézek rá kérdőn. – Arra van itt elég alkalmas törpe, aki egy ezüstért boldogan őrzi a hátasainkat. – mutatok körbe. – Ha már úgy döntöttél elkísérsz minket, talán jól jön egy segítő kéz odabenn is, na meg odáig is el kell jutni. – intek a kapuk felé, ami a nyüzsgő árusok tolakodása miatt, eléggé nehézkesen megközelíthetőnek tűnik.
- Odáig vigyük magunkkal a lovakat, azok majd csinálnak nekünk utat. – kezdem magam után húzni a paripát, ezzel meghátrálásra késztetve a közelben állókat.
Ha a többiek jönnek utánam, akkor talán elég széles csapást vágunk magunknak a tömegen keresztül és hamar a kapuőrökhöz érünk, akik valószínűleg megállítanak minket, bár mostanában szabad a bejárás a városba.

Az út Orzammarba nem volt egyszerű, elvégre át kellett jönni a Dérhát hegységen. Szerencsére az évszázadok alatt már legalább egy megfelelő út létezett a városhoz, de így sem volt egyszerű, bár inkább hosszú. Mindazonáltal panaszra aligha lehetett okom. Utunk során elkerültek minket az éjfattyak, kifejezetten az a süvöltő, mely legutóbb oly furcsán igyekezett követni minket. A hegyi barbárok, vagy az útonállóknak sem volt kedvük valahogy zargatni minket. Másrészt meg jó volt a társaság is... bár ez Mortymer szociális életét elnézve egyedül Lelianára volt elmondható, elvégre a fiatal templárius nem igen akart önszántából megszólalni, ha nem volt fontos. Bááár... jó volt nekem a lány társasági is magában.

De aztán a távolság elfogyott, mi pedig megérkeztünk Orzammarhoz. Csakhamar szembesültünk is vele, hogy hoppá, nem lesz olyan egyszerű ide bejutni. Már nem az őrök miatt, hanem amiatt a jókora törptömeg miatt, amely ott tolongott előttünk. Elfintorodtam rajta, de előbb egy másik problémát kellett orvosolni.
- Nyugodtan bejöhetsz. A törpöknek nincsenek mágusaik, akiknek lenne félnivalója.
Meg amúgy is, a törpök szeretnek tenni magasról a kinti világra, így aligha zavarná őket egy templárius, amíg persze nem csinál galibát. Megfordult a fejemben, hogy esetleg megkérdezhetnénk a kinti boltosokat is, hátha tudnak valamit, de aztán elvetettem. Amilyen tömeg itt van, valószínűleg estig ácsoroghatunk, mire végzünk. Maradt hát Leliana ötlete. Amúgy már pont akartam mondani, hogy látok valakit, akinél hagyhatnánk a lovakat, de el kell ismernem, frappáns megoldás a tömegoszlatásra. Megindultunk hát, nem kis korridort vágva a törp rengetegbe. Igen ám, csak valamit nem árt tudni a törpökről. Nem mindegyik az előzékenységéről híres. Így hát nem egy morgást kapunk, mire elérünk egy olyan társasághoz, mely nem igen akar félreállni.
- Félre az útból! - rivallok rá törpékre, akik eléggé mogorván néznek ránk.
- Aztán mé', büdös kéreglakó?
Napestig lehet egy törppel vitatkozni még a legegyszerűbb dologgal kapcsolatban is, ezzel tisztában voltam. Most viszont sem kedvem, sem pedig időm nem volt hozzá. Szóval bedobtam az adumat.
- A Grey Wardenek nevében jöttünk. Engedjetek tovább.
- Aha, persze, oda ne... - de aztán elhallgatott, amikor szembesült vele, milyen pillantást vetek rá.
Valószínűleg hamar leesett a törpnek, hogy nem csak lódítok, szóval nyelt egyet és a társaival elkezdtek arrébb húzódni. A hír viszont elég hamar szétterjedt a sokaságban és onnantól már majdhogynem maguktól nyitottak utat nekünk. Nem csodálkoztam ezen. Az előző Veszedelemig a wardenek már-már elvesztették a támogatottságukat, felesleges rendnek tartottak minket... aztán miután Fereldent sikerült megmenteni egy warden vezetésével, valahogy elfogadták, hogy annyira azért nem, valamelyest helyreállt a tekintélyünk. Szóval így már lényegesen hamarabb odaérhettünk a kapuőrséghez.

Vörösödő fülekkel húzom össze magam, ahogy győzködnek, hogy nyugodtan velük mehetek, és ami azt illeti, pontosan tudom, hogy szinte biztos, nem lenne abból baj, ha velük tartanék, elvégre olyan alacsonyan állok a ranglétrán, hogy egy törp sem látna bennem komoly fenyegetést, de...a parancs az parancs.
-A helyzet az...hogy a tisztelendő anya megtiltotta a rendünknek, hogy lemenjünk oda - jelentem ki kelletlenül aztán, hisz rossz érzés a nemzet egyik hőse előtt így meghunyászkodni, mint egy kisfiú...
-Valami Törp odalenn akarja hirdetni a Fény igéjét, ami természetesen dicséretes, és biztos vagyok benne, hogy a teremtő mosolya ragyog rá érte még a sötét barlangok mélyén is...ám a népe nagyrészt inkább a Paragonjaikban, és az őseikben hisz...szóval sokaknak nem tettszik, állítólag atrocitások is érik érte, a káptalan pedig megtiltotta, hogy a teplárok közbeavatkozzanak...egyenlőre.
~Hogy később hova vezet ez, az már jó kérdés. Még az is lehet, hogy én magam is részt veszek majd a fennkölt menetelésben oda le, de nem ma!~
-Sajnálom Leliana nővér, de őszentsége szava....szent, szóval maradnom kell. Ha a nyom tovább vezet minket valahova máshova, követlek a pokolba is, de oda le nem tehetem.
Részemről a vita ezzel le van zárva, hacsak nem akarnak a vállukon lehurcolni. A tömeg terelgetésében azért részt veszek, és egészen a kapuig kísérem őket. Nem kell csalódnom, valóban sokan néznek rám gyanakvóan, ám szerencsére a fő látványosság Marcus, és nem hiába. Csupán néhány szavába kerül, és már nyílnak is a kapuk.
-Járjatok sikerrel.

A súlyos vasajtó nagy hanggal záródik be a két kalandor háta mögött(Vagy 3, ha Morty is veletek tart, vasra verve...). Orzammar állítólag nagy város, és bár kicsinek korán sem mondaná senki, azért valahogy mégis fullasztó érzés egy ilyen zsúfolt, és bezárt helyen lenni, ahol még az ég felé sem nyújtózhat az ember a végtelenségig. A nyomozásotok sokfelé kezdhetitek, úgyhogy nem árt megbeszélni, hogy vajon a helyi fogadóban érdemes-e szétnézni, porvárosban fizessetek-e pár ezüstöt némi információért, vagy kérjétek a helyi hatóságok segítségét. Lord Bhelen biztosan szívesen segít, már persze, ha hajlandóak vagytok megbízni benne.
Akárhogy is, a döntés csak a tiétek, merre indultok tovább.

Elhallgatva Mortimer szavait valahogy egyre nagyobb hálával vagyok a Teremtő iránt, hogy nem vett a szolgálatába templáriusként. Eléggé hálátlan feladat, bár mondjuk az enyém se valami kéjutazás. Mégis, a templáriusokat átszövi a kemény politika is a Chantry végett. Nekem mondhatott akárki akármit a fenkölt célokról, mint kívülálló személy jól láttam, milyen túlkapások folytak. A wardenek jópár mágust befogadtak, akik azért kértek bebocsátást, mert elegük volt a boszorkányüldözésből és a templáriusokból, akik csak azért vadászták, mert az, ami: mágiával bíró személy. A túlkapásokhoz, üldözéshez volt eszük... de amikor segíteniük kellene valakit, akinek köszönhetően talán a törpök között megvethetné a vallás stabilan a lábát, egyből elzárkóznak. Értem én a dolog logikáját, elvégre ki akarna vallásháborút egy potenciális szövetségessel, de akkor meg ne hangsúlyozzák annyira, hogy mi a feladatuk.
- Wardenként jogomban áll akárkit a kíséretembe fogadni, ha úgy ítélem meg, hogy szükségem lehet a segítségére, főleg ilyen jellegű ügy során - vetem fel. - De nem erőszak, ser.
Akárhogy is alakult a dolog, végül odaértünk a vaskapuhoz és miután magunkhoz vettük a ,,bizonyítékot", oda is mentünk a kapuőrséghez. A mogorvának tűnő törpéknek és a parancsnokuknak nem volt ellenükre, hogy továbbengedjenek minket, látszólag a parancsnok még Lelianát is felismerte. Mindenesetre bementünk a bejárati csarnokba, ahol engem új látvány fogadott. Először voltam Orzammarban, szóval nem igen voltam otthon a törpe építészetben. Így jópár percig megilletődve, elgondolkozva szemléltem az impozáns csarnokot, a törpe Feledhetetlenek szobrait... mit ne mondjak, megvan a maguk szépérzéke az alacsony-növésűeknek. Végül Lelianának kellett visszahúznia a valóságba.
- Nos... úgy tudom elég nagy piaca van a törpöknek, talán az italárusok el tudnak igazítani minket, hogy pontosan mink is van... ha más nem, valami kocsma csak van itt. De te jobban ismered a terepet, mit javasolsz?
Természetesen mehettünk volna a királyhoz is, elvégre Behlen a wardenek lekötelezettje, akárhonnan nézem. Tény, hogy segített legyőzni az éjfattyakat, de abban csak az ősei által vállalt kötelezettségének tett eleget... azt, hogy Aedan kisegítette, ennyivel nem egyenlíthette ki.

Mikor megint Leliana nővért emlegetett, komolyan fontolóra vettem, hogy a kardom nyelével verem bele a fejébe, hogy ne szólítson így, de végül csak egy nehéz sóhajjal tettem túl rajta magam, mert reménytelen eset volt.
Az, hogy mereven ragaszkodott a Káptalan utasításaihoz viszont mondhatni meglepett, mert akkor hogyan vette a bátorságot egyáltalán, hogy utánam induljon….engedély nélkül. Mert nagyon olyannak nézett ki, aki egy betűvel sem tér el semmilyen előírástól, ha hinni lehet a szavának.
- Akkor maradjon, ha nem akar jönni! Legalább vigyáz a lovakra! – vontam meg a vállam kis lemondó hangsúllyal a hangomban Marcusra nézve. – Ahogy mondod nem erőszak velünk tartani, eddig sem volt az!
Azzal már a kezébe is nyomtam a kantáromat és elindultam a kapuhoz, ahol most minden további nélkül beengedtek minket, nem kellett bevetni a nevemet, amit amúgy is rühelltem volna, igaz a parancsnok valószínűleg így is megismert.
Hagytam Marcus-t egy kicsit bámészkodni, hiszen jól emlékeztem mikor először megpillantottam ezt a helyet, én is csak tátottam a számat, de aztán finoman megböktem, hogy talán mehetnénk tovább.
- Van piac is és kocsma is, sőt a helyi alvilágba is ellátogathatunk, valaki biztos tud segíteni, ha mást nem pár ezüsttért. Akkor kezdjük a piacin, aztán szép sorban tovább, ha nem járunk sikerrel. – értettem vele együtt, hiszen lehet, hogy már az elején szerencsénk lesz. Nem szívesen fordultam volna magasabb körökhöz, mert annak mindig ára volt a törpéknél és felesleges köröket most nem lett volna kedvem futni, annál sokkal sürgősebb volt az ügy.
Miután eldöntöttük a belső kapuhoz léptem és beléptem közemberek negyedébe.

A benti kirakodóvásár mellett eltörpül az, amit kint láttatok, az itt lakók segítőkészsége pedig továbbra is ezüstben mérhető, vagyis mérhető lenne, ha tudnának segíteni. Ha csak nagy vonalakban említitek meg a bőrkötéses könyvet, ami után kutattok, mindannyian a  Shaperate felé irányítanak titeket, elvégre ha papírdarabokat akartok látni, amire rászáradt a tinta, jobb helyet keresve sem találhatnátok. Ha esetleg megemlítitek még Andrasté nevét is, akkor sem juttok sokkal előrébb, a többség nem igazán tudja, ki az a nő, aki pedig igen, az Burkel testvér temploma felé irányít titeket, elvégre mit keresne egy ilyen témájú könyv bárhol máshol ebben a városban?
Bár kizárt, hogy ott lesz a könyv, talán mégsem volna hülyeség abba az irányba menni, hisz a kocsma ott van épp a templom mellett, porváros kapuja pedig szintén arra áll egy köpésre. A piaci törpökből már úgysem szedhettek ki semmi hasznosat, a világ minden aranyával sem.

Egyre jobban kezd megfogalmazódni bennem az, hogy talán hiba volt Orzammarba jönni. Érdemes volt ugyan megnézni a várost, de gyakorlatilag a lakói nem túl sok segítséggel szolgáltak nekünk... de ez azért elég elkeserítő volt. Oké, hogy nem tudna egy merőben más kultúrával kapcsolatban kisegíteni minket... még azt is, hogy a vallási kérdéseinkben meglehetősen impotens... de könyörgöm, nehogymár még a saját itókájukról se tudja megmondani egy italkereskedő, hogy mi van benne! Azért ezt már nehezen hittem el, pedig nem egynek odadugtam az orra alá a palackot. Már azt is kezdtem kétségbe vonni, hogy ebben valóban törpe pia van. De nem, az információ szerzés meglehetősen gyenge lábakon állt, egy idő után pedig kezdtek elfogyni a számításba jöhető árusok. Lemondóan sóhajtottam és csóváltam meg a fejem, miután már a sokadik árustól jöttünk el eredmény nélkül. Komolyan mondom, ezeknek a törpöknek a méretüknél már csak az értesültségük a kisebb.
- Útba ejtjük a tavernát vagy menjünk azonnal a szegénynegyedbe? - kérdezem meg a mellettem sétáló vöröst.
A magam részéről én már feladtam, hogy az árusoktól valamit megtudunk, elvégre eddig se tűntek valami információ-gazdagnak. Így hát maradt a maradék két információforrás, az árusokra már rá se néztem. Pedig eléggé rámenősen árulták ám a portékáikat. De még ha két kézzel is dobálnák utána a mithrill fegyvereket se foglalkoznék velük. Az időnk véges volt és a céltól egyre távolabb kerülünk, minél több időt töltünk el információ szegényen.

A benti méretek és a piac nagysága még most is lélegzetelállítónak hatott, pedig már jártam itt nem egyszer, így hagytam most is időt Marcusnak, hogy hozzászokjon kissé, majd elkezdtük végigjárni az árusokat, egyrészt a folyadék mibenléte után érdeklődve, másrészt és nem utolsó sorban a napló képletes leírásával kérdezgetni az embereket, hátha szerencsénk lesz.
Az, hogy a törpék csak némi csilingelő érmék után hajlandóak beszédessé válni, már nem lepett meg, de úgy látszik most nem volt az a pénz, ami előbbre vitt volna minket.
Már egy csomó időt elvesztegettünk, lejártuk a lábunkat, de ott tartottunk, ahonnan elindultunk, egyszóval sehol.
- Nem tudom Marcus. – ráztam a fejem tanácstalanul. – Bár a napló hallatán tényleg a Shaperate látszik nekik logikusnak, én kétlem, hogy ennyire egyszerű lenne a dolog, ahogy a templom is felesleges kitérőnek tűnik. Marad a kocsma és a szegény negyed, ahogy mondod és hajlok rá, hogy először az utóbbiban próbáljunk szerencsét, hátha ott próbáltak megszabadulni tőle, vagy valakinek tovább adni. Bár a bűnbandák azért nem a szószátyárságukról híresek, de a jóféle ezüst ott is utat tud nyitni. – javasoltam társamnak. – Talán próbálkozzunk ott először, ha neked sincs jobb ötleted. – indultam meg a lejárat felé.

Az árusok szomorúan néznek utánatok, hisz nem tudtak segíteni semmiben, pedig tippre legalább még egy aranyat szívesen kisajtolnának belőletek. Szerencsére ha valakik, akkor Orzamar lakosai, az egykori tör birodalom büszke népe tudja, hogyan kell túltenni magukat a dolgokon, így hamarosan már lehet el is felejtik, hogy erre jártatok, hacsak valaki nem ad érte jó pénzt, hogy eszükbe jusson. Ami porvárost illeti, nem kell sok lépést tennetek, hogy máris szembe találhassátok magatokat a...meglepően kevés koldussal, késdobálóval, és egyéb népséggel, ami eddig jellemző volt a helyiekre. Évekkel ezelőtt legalábbis sokkal többen üldögéltek az út szélén, hátukat a falnak támasztva. Az idős férfi, kitől Aedan akkor a bébi Nug-ot vette még mindig ugyanott áll, a másik oldalon pedig két atyafi célbaköpőversenyt játszik, illetve akad még 1-1 koldus is, rajtuk kívül viszont nincs itt senki, annak ellenére, hogy viszonylag korán lenne még lefeküdni.
Érkezésetek természetesen nem kerüli el senki figyelmét, hisz jóval magasabbak vagytok mindenkinél ezen a vidéken, és bár érzitek, hogy a négy szempárnál több is figyel benneteket, egyenlőre nem történik semmi, csupán egyetlen koldus veti magát a lábatok elé.
-Kérem! Nagyon éhes vagyok. Csak egy petákkal könyörüljenek meg rajtam...
A nő ismerős lehet Leliana számára, de csak látásból. Minden bizonnyal idelent élt már akkor is, amikor először erre járt a vörös hajú nő. Sovány kis lábain alig bír megállni, beesett arcát pedig egyszer sem emeli fel annyira, hogy a szemetekbe tudjon nézni. Csontos kezével mindössze csak Leliana csizmáját fogja meg, de még azt is reszketve. Tisztában van vele, mennyire könnyedén tudná eltiporni őt a lovag.
-Adjanak egy ezüstöt, és megteszek bármit...bármit....

A lány kérdésére megráztam a fejem, elvégre semmi ötletem nem volt, ráadásul ő tudta, hova érdemes menni ilyenkor ebben a városban. Pár fordulót tettünk csupán, de hamarosan a táj gyökeresen megváltozott. Miközben körbehordoztam a tekintetem az új területen, szépen lassan realizálódott bennem: bizony-bizony, megérkeztünk a nyomornegyed törpe megfelelőjébe. A pusztulat bűzét árasztotta felém az egész hely... amely jelenleg még erősebb is volt, mint máshol, elvégre itt nem volt lehetőség a kiszellőztetésre. Tényleg, a macska rúgja meg, hogy a manóban kapnak idelent a törpök egyaránt levegőt? Mert amilyen szintű szeszszag meg a társai van itt, már rég bele kellett volna fulladniuk. Najó, ismerve az építészeti remekjeiket biztos van valami trükk ebben is, de most ne menjünk bele. Bár a terepet elnézve csodálkozom, hogy itt még él valami. Akarva-akaratlanul is az elf zárvány jutott eszembe. Ott se könnyű az élet, de az elfek legalább elszegődhetnek a nemesek mellé meg ilyenek, ilyen szempontból van lehetőségük a kitörésre... de ezeknek a szerencsétleneknek vajon mennyi esélyük lehet? Főleg a törpök merev kasztrendszere függvényében.

Ilyen és ehhez hasonló szép gondolatok kíséretében haladtunk az utcának nevezett valamin, amikor társaságunk akadt. Egy szerencsétlen hölgy. Elnézve ismétcsak felrémlett a fejemben egy gondolat, hogyan maradhat itt életben bármi is. Oké, hogy szívósak a törpök, de hogy ennyire... mindenesetre könyörög nekünk. A szívem persze megdobban, elvégre nem szerettem a szenvedést, de nem nyúltam az erszényemhez. Tekintetem inkább körbehordoztam, gyanús, várakozó tekinteteket keresve. Ha most odadobok egy-két ezüstöt, hirtelen nagyon sok barátunk lesz, a nőnek meg főleg... de az is lehet ezzel akarja valami háttérforrás kideríteni, mennyire vagyunk pénzesek, megéri-e megtámadni. Viszont a nő... nem akartam így hagyni. Tekintetemmel kiszúrtam egy romot balra, ami talán hasznos lehet. A szemlélődést követően odahajoltam Leliana füléhez és belesuttogtam.
- Nem lenne szerencsés a nyílt utcán beszélni vele, főleg ha segítünk is. Vigyük be oda a romhoz és akkor legalább kíváncsiskodók nem lesznek - s miközben beszéltem, igyekeztem nem engedni, hogy hatalmába kerítsen az a kellemes, csábító virágillat, mely körbelengte a lányt.
Ha beleegyezett, akkor megragadtam a törpöt a tőlem telhető legfinomabban és bevittem a romokhoz, hogy majd ott megnézzük, mit is tudunk kezdeni vele... ha meg nem, nos... akkor vártam a fejleményeket.

Kicsit fura nekem, mikor újból Porváros lepusztult utcáit járom most, és legfőképpen azért, mert most jóval kevesebben tiblábolnak itt, mint mikor legutóbb erre jártam.
Alig látni egy két csellengő alakot, bár a hátamban érzem, hogy a házakból, vagy a sikátorokból jóval több érdeklődő tekintetet vonzunk, mint ami első látásra tűnik.
Van azért ismerős is, például az öregember, akivel Aedan üzletet kötött, de egyébként olyan, mintha a számkivetettek kegyelmet kaptak volna és elhagyták volna a helyet.
Na, de persze ebben annyira nem hiszek, mint, hogy Alistair egyszer alkalmas lesz királynak, így ennek a hátterében másnak kell lennie, ami azért némi gyanakvásra ad okot. Ezen a helyen jó, ha az ember a kezét a pénztárcáján és a fegyverén tartja egyfolytában.
Mikor a koldus asszony a lábam elé veti magát, első meglepetésemben majdnem kardot rántok, de aztán félbeszakítom az ösztönös mozdulatot és a szememben sajnálattal nézek a törp méretekkel sovány, betegesen beesett arcú nőre.
Halvány emlékkép kezd mocorogni a fejemben, hogy láttam már itt a múltkor is.
- Aha. – morogtam nagyon elmésen, miközben a gondolataimat szedtem össze és egyetértően biccentettem Marcus suttogó szavaira is, ami nagyon is előrelátó volt. – Szóval mindent? A szavadon foglak, de ezt ne itt beszéljük meg, talán máshol kényelmesebb. – emeltem fel a földről és hagytam, hogy Marcus terelgesse, amerre már biztonságosnak gondolja.
Ha hagyta magát, és oda értünk a romos falhoz, akkor mielőtt megint belekezdett volna a siránkozásába, felmutattam neki egy ezüstöt.
- Ha segítesz nekünk és hasznos információkkal szolgálsz, még négy ilyen üti a markod. – fojtottam belé a szót. – Egyrészt kéne nekünk valaki, aki ismeri a különleges italokat, a nagyon különlegeseket. – nyomtam meg a végét. – Aztán meg érdekelne, hogy nem hallottál-e szóbeszédet egy értékes könyvről esetleg, amihez Andraste neve társult? – néztem rá figyelmesen, hogy lássam hogyan reagál.

A nő ellenkezik, és hamarosan ott találjátok magatokat...ahol csak akarjátok igazán. Rövid úton belátja, hogy ha akarna sem igazán tudna ellenkezni, még egyiktekkel sem. A kérdések hallatán rémülten villannak meg a szemei, de az ezüstöt azért kikapja Leliana kezéből, ha sikerül neki, aztán pedig hadarva kezd beszélni, hátha tud valamit mondani gyorsan,a mi megéri a pénzt.
-Különleges ital? úgy értitek, tiszta víz? Biztosan nem, hülyeségeket beszélek. A boltban néztétek már? Alimar biztosan tudja, mi az, ami oltaná a szomjatokat, a könyv meg...nos...
A kezet tördelve néz körbe gyorsan, hátha eszébe jut valami használható, aztán rávágja:
-Dennur! Nem tudom, mivel foglalkozik,d e biztos, hogy csempész valamit az embereivel. Szoktam látni, hogy minden hónapban felkeresi őt egy magas, köpenyes ember. Ha valaki tud valamit egy felszíni könyvről, amit ide hoztak, az biztosan ő lesz! Ugye...ugye ez már megéri azt az öt ezüstöt? Kérem, én...
Elhallgat, és könyörgő szemeket mereszt Leliana-ra. Egy pillanatra megpróbálkozik Marcus-al is, de amikor meglátja azt a sárgás fényt, ijedten sikkant fel, aztán mintha mi sem történt volna, pitizik tovább a vörös hajú nőnek.
-Dennur-t Alimar üzlete mögött találják. Ott szokott ácsorogni a két haverjával. Kérem...akkor megegyeztünk?

Miután leraktam a koldust, én hátrébb húzódtam a és lányra bíztam a tárgyalást. Inkább arra ügyeltem, hogy távol tartsam a hirtelen nagyon érdeklődővé válandó elemeket. Ha valaki bekukucskált a romok mögé, az csakhamar szúrós, metsző pillantással, ha nem egy felemelt, ütésre kész kézzel találta szembe magát. Tessék oszolni, itt bizony nincsen semmi látnivaló. Tényleg, mert nem akartam, hogy bárki is meglássa, mi folyik itt. Elég nagy bajba kevernénk vele a koldust, főleg a többi előtt. Ha meglátnák, mennyi pénzt is készülünk adni a koldusnak az infóért cserébe... hát... fogalmazzunk úgy, hogy kevesebbért is láttam már kizsigerelni valakit... lényegesen kevesebbért. Végül a nőnek megered a nyelve és mond néhány használhatónak tűnő dolgot. A boltos persze ezúttal is szerepel, de valahogy a másikat nem tudom hova tenni. Talán egy csempész?
- Mennyire megbízhatóak ezek az elemek? - kérdezem, amikor befejezte a mesedélutánt. - Kifejezetten az utóbbi esetében.
Én a részemről befejeztem a kérdezősködést és ha úgy ítéljük meg mindketten, akkor talpra rántom a törpöt, hogy Leliana kifizethesse... de én is hozzátettem két ezüstöt a dologhoz. Egyrészt, hogy nehogymár csak a lány fizessen... másrészt:
- Ezt még hozzáadom biztosítéknak. Soha, senki nem tudhatja meg, miért vagyunk itt. Értve vagyok? - addig pedig bizony nem engedtem útjára, míg meg nem ígérte ezt... ám ha megvolt, utána csak az útjára bocsátottam. - Jól rejtsd el, amit kaptál.
Azzal útjára engedtem és csak miután hallótávolságon kívülre került, akkor fordultam oda Lelianához.
- Általában nem hiszek a vakszerencsében, de talán ezeken a nyomokon el tudunk indulni. Mit gondolsz, használható?

Míg én a koldus asszonnyal próbálok szót érteni, jó csapattársként Marcus fedezi a hátamat, hogy nehogy meglepjenek minket azok a kétes egyedek, akikhez azok a hátba szúró tekintetek tartoztak, akiket ugyan nem láttunk, de éreztünk.
A szerencsétlen törpe nő, először nem nagyon érti, hogy miért cipeljük nyugisabb helyre, de aztán az öt ezüst ígérete elsöpri az aggodalmait és végre használni kezdi a fejét és a nyelvét, ami hamarosan megered.
Az italok ismerete terén nem vagyok meggyőződve, hogy Alimar lesz a mi emberünk, de hát azért ezen a lepukkant, törpe alvilágban, azért senki nem az akinek első látásra látszik, vagy első hallásra tűnik. Szóval azért van remény, hogy jobban ismeri az a „különleges” italokat, mint én a saját tarisznyám tartalmát.
Azonban a másik információ már igen csak ígéretesnek tűnik.
~ Egy csempész, akihez köpenyes alak járkál!Hmm! ~
- Ezek az elemek a saját anyjukat is eladnák, ha eleget kínálsz érte. – válaszolok a hátam mögött strázsáló lovagnak. – Szóval ne legyenek illúzióid a becsületességük felől. Mindig azt szolgálják, aki többet fizet.
- Rendben, ha mást nem tudsz, akkor eredj, megszolgáltad a pénzt. – ejtettem az izgatott nő kezébe az érméket, aztán megcsóváltam a fejem, mikor Marcus is hozzátett még. – A végén még elvágják a torkát, mert gazdag embert csináltunk belőle.
Én is megrágom magamban, amit most hallottunk és aztán lassan bólintok a várakozó kamarásnak, aki egyre jobban elnyeri a tiszteletemet és a tetszésemet, hiszen már nem először bizonyítja be, hogy a daliás termet és kemény páncél mögött sütnivalóval is megáldotta a Teremtő.
- Igen, szerintem megér egy utána nézést és végül is egy helyen van majdnem mindkettő. Veszíteni nem veszítünk vele semmit, de eléggé ígéretesnek tűnik.
Azzal megindulok a bolt felé, mert egy orvgazdával még hamar meg tudunk alkudni, de egy minden hájjal megkent csempész nehezebb ügy lesz, talán nem is megy majd olyan simán.
- A boltossal nem lesz baj, de ennél a Dennur-nál azért tartsd a kezed a fegyvereiden. Az sosem árt egy ilyen társaságnál. – javasoltam neki menet közben.

A koldus bőszen bólogat, a kérdésre pedig, hogy az orgazda mennyire megbízható annak elelnére is felel, hogy tudja, nem neki címezték:
-Megbízhatnak benne...mint bárki másban porvárosban.
A két extra érmét még az előtt elkapja, hogy a kezébe eshettek volna, arra pedig, hogy ne mondja el senkinek, ismét bólogat. Sőt, ha kell megesküszik minden ősére, hogy senkinek sem árulja el, kik vagytok, amint pedig nem tartja itt semmi, úgy elszelel, mintha sosem lett volna itt.

Alimar üzlete egy poros kis helyiség, tele rozsdás, öreg kacatokkal, és molyrágta, kinőtt ruhákkal, illetve olyan könyvekkel, melyeket már legfeljebb csak gyújtósnak lehetne használni. A polcokon akad pár üvegcse, melyekben vörös és kék színű italok úszkálnak, ám az üveg olyan mocskos, hogy a legtöbb kalandor inkább inna bele egy 300 éves barlangban talált gyógyitalba, mint ezekbe. Az legalább ingyen van. Itt megkérik az árát...nem is kicsit.
-Á, újabb vásárlók! - Pattan fel a törp, és nyájasan mosolyog az újonnan érkezőkre. - Micsoda öröm, hogy odafentről is érkezik valaki az én szegény boltomban, mivel lehetek szolgálatára jó uram, és h...az ősökre!
Ahogy meglátja Leliana-t, egyetlen mozdulattal lesöpör mindent az asztaláról, minek következtében a különböző tálak és kupák csörömpölve hullanak a földre, ezzel megerősítve az álcát, hogy valójában egy bazi nagy szemeteskuka belsejébe csöppentek hőseink, aztán pedig rohan is a hátsó helységbe, az ajtót pedig bereteszeli maga mögött.
-Menjenek el! Nem akarok bajt! Épp elég volt a múltkor is!
A zajokból hallani lehet, hogy odaát épp egy szekrényt próbál az ajtó útjába tolni.

Szám sarkában egy halvány vigyort lehetett látni pár másodperc erejéig, jelezve Lelianának, hogy egyáltalán nem voltak illúzióim. Elég volt körbenéznem a területen és már tudtam, hogy bizony itt se a szavahihetősége az erőssége a népnek. Arról nem is beszélve, hogy voltak híreink a porvárosról. Szóval nem kellett félteni, még azt se fogadtam el teljesen, amit ez a szerencsétlen mondott. Végül lelécelt, miután megeskettem az össze létező mindenére, hogy nem fog beszélni. Hááát... van egy kiindulási pont, nagyon halványan, de talán kezdhetünk is vele valamit. Bár igazából, ez az egész ügy ebből áll. Halovány jelekből, melyek világítanak előttünk, alig láthatóan. A kérdés csak az, hogy mennyire lesz célravezető követni. Nem tudom, olyan, mint ha valami csalogatna csak minket, valami kétes jel... de hogy aztán vajon jó útra vezet minket, az majd eldől... s nagyon remélem, hogy nem későn eszmélünk, ha nem így van. Amikor Leliana óvva int, legyek résen, én csak bólintok.
- Ha próbálkoznak, lesz meglepetés nekik - biztosítom.
Követtem Lelianát, ahogyan beléptünk a boltba... Teremtőm, ez egy bolt? Jobb helyeken az ilyet hívják bolhapiacnak, elnézve a tárgyakat. Néhány tárgyból kinézném, hogy az első érintésre elszakadnak, összetörtnek, ráadásul az az illat is... kétlem, hogy felvenném az itteni ruhákat, vagy megenném az ételt. Lehet finnyásnak tűnhetek, de azért... picit más az ízlésvilágom, mint a törpöknek.
- Jó napot, Alimar úr. Azért jöttünk, hogy...
De nem tudtam befejezni, hiszen a következő pillanatban Alimar, amint meglátta Lelianát, bemenekült a hátsó részbe, a hangokból ítélve éppen barikádot akar építeni. Megütközve néztem az ajtóra, majd rá a lányra. Most komolyan, miért menekül valaki egy ilyen gyönyörűség elől... na tessék, már megint ezek a gondolatok. Jobb lesz inkább koncentrálni.
- Kitalálom, hosszú történet?
Odaléptem az ajtóhoz, majd dörömbölni kezdtem rajta.
- Alimar úr, kérem, jöjjön ki. Fontos ügyben jöttünk és nagy szükségünk lenne a szakértelmére. Csak egy üveget kellene bevizsgálnia és már itt sem vagyunk. Ha kell, beadom az ajtón át és odaát megvizsgálhatja, ha úgy jobban megfelel önnek, nem kell egy légtérben tartózkodnia egyikünkkel sem.

Az üzlet, ahol Alimar űzte a mesterségét, semmit nem változott, mióta itt jártam, bár szerintem, ahogy elnéztem Marcus arcát, őt kellően meglepte a dolog. Na, ja! Először én is majdnem hanyatt vágtam magam, így meg tudom érteni.
Talán a fényviszonyok tették, de először a törpe nem ismert fel, igaz, azért amikor mégis, a reakciója enyhén szólva kissé túlzásnak tűnt, azért annyira csak nem lehettek rossz emlékei. Vagy mégis?
- Hééé, hééé! – léptem párat a menekülő után, de az olyan gyors volt, hogy esélyem sem volt utolérni mielőtt, magára csapta volna a raktár ajtót és nekiállt eltorlaszolni azt.
Bocsánatkérően húztam fel a vállam, mikor a lovag rákérdezett a dologra.
- Azt hiszem csak összekever valakivel, talán Alistair-rel. Bár én nem gondoltam volna, hogy ennyire szörnyű tapasztalatra tett szert.
Azért hagytam, hogy Marcus próbálja meggyőzni, hátha neki nagyobb sikere lesz, hiszen őt nem ismeri, de azért úgy gondoltam nem árt, ha kicsit rásegítek a meggyőzésre, mert ezekkel a ravasz és kapzsi kereskedőkkel talán nincs elég tapasztalata, és egy ismeretlen folyadék megvizsgálásának lehetősége talán nem kelti fel eléggé Alimar kíváncsiságát.
- Ja, és, ha esetleg vissza akarnád utasítani ezt a fontos kérésünket, felhívnám becses figyelmedet, hogy az üzletedben nagyon sok törékeny és gyúlékony tárgyat tartasz, ami nagyon-nagyon veszélyes is lehet, és annak a raktárnak nincs hátsó kijárata. – léptem rá „véletlenül egy épen maradt fiolára a földön, ami hangos reccsenéssel tört ripityára a lábam alatt. – Óóóó! Bocsi!