Elf Romok - bejárat

-Dehogy akarok csatlakozni - fintorogtam, mert már a gondolattól is felment bennem a pumpa. - Bárhova is tartoztam, arról mindig kiderült eléggé hamar, hogy csak egy börtön. Jobb nekem egyedül, saját magamat nem fogom bezárni sehova. És nem tévedek el, elég sokszor jártam már erre! Úgyhogy ne félj, Melira mama majd megvéd.
Hamar odaértünk a romokhoz, amiket szerettem elkerülni, és bár a bejáratánál már többször megfordultam, ennyire még sosem közelítettem meg. Be meg semmi pénzért nem mentem volna. Itt-ott gyanús dolgok hevertek az avarban, amikről esküdni mertem volna, hogy csontok, de inkább bele sem gondoltam, hogy milyen eredetűek. Kissé beljebb, ahogy elhaladtunk a két oldalt magasló falak és oszlopok között, egy látszólag sehova sem tartozó kőlap állt ki a földből, de olyan régi volt, hogy a belevésett feliratot képtelenség volt kibogarászni. Kicsit megborzongtam a gondolatra, hogy talán egy sírkő, de azonnal elvetettem az ötletet, hiszen ez nem egy temető volt, és mégis kit temetnének ide egyes egyedül? 
-Nem tetszik nekem ez a hely - mondtam tekintetemmel a környéket pásztázva. - Jártál már erre? Innentől meg vagyok lőve, még sosem merészkedtem be a romok közé.
A bejárat felől rémült ordítás hallatszott, mire arra kaptam a fejemet és a mágusbotomat is irányba tartottam. Hamarosan feltűnt az üldözött ember, igencsak megtépázott külsővel, több sebtől vérezve. Annyira meglepett, hogy bár nyilvánvalóan észrevett minket, nem zavartatta magát, sőt célirányosan felénk szaladt.
-Könyörgöm, mentsenek meg! - állt meg előttünk a kezét tördelve és hangosan lihegve. - Megfizetem, esküszöm, megfizetem, csak segítsenek kijutni innen!
-Ugye, rémlik, hogy azért követtünk idáig, hogy most megöljünk - vontam fel a fél szemöldökömet.
-De ezek mindenkivel végeznek, nem csak velem! - zihálta szánalmas kétségbeeséssel a férfi. - Ne legyenek ostobák, magukat is megöli, ha velem foglalkoznak. 
-Ha valami megtámad, megölöm - világosítottam fel hűvösen. - Ezért akarom magát is megölni.
-Tudom, és sajnálom...
-Egy fenét sajnálja! - csattantam fel. - Csak a tyúksz@ros életét félti.
-Igen, igen, tudom, gyáva vagyok - hadarta reszketve. -Gyáva, alantas féreg, mondjon el, aminek akar, csak, kérem...
-El az utamból! - förmedtem rá, és arrébb taszítottam.
Nem érdekelt, hogy Thelion megöli-e. Számomra már az is elégtétel volt, hogy ilyen állapotban láttam ezt a valóban gyáva, alantas férget. 
-Ilyenkor bezzeg nem bánják, hogy fegyver van egy elfnél - dörmögtem, miközben a bejárat felé fordulva vártam, mi fog előbukkanni.
Nem is kellett sokáig várni. Kettő volt belőle. Két kifejlett bronto. A leginkább orrszarvúra emlékeztető, de annál jóval több agyar és tüskeszerű szarvval megáldott rémlények felbőszülten vágtattak felénk, hogy csak úgy rengett a lábuk alatt a talaj.
-Remek - sóhajtottam fel. - Hogy sosem tudnak pelyhes kölyökmacskák rohanni felém, hogy halálra dörgölőzzék a lábamat! Felkészültél, erdei kobold? - néztem Thelionra.

Persze, hogy nem tudta befogni a száját, míg a romok felé haladtunk, de végül csak egy szájhúzással kommentáltam a saját tömjénezését, hogy mennyire is vagány egyedül és mennyire itthon van az erdőben.
~ Na persze! Pont úgy néz ki, mint valami veterán erdőjáró. ~ mormogtam magamban.
Azt, hogy pont ő védene meg engem, már alig bírtam megállni nevetés nélkül, hiszen én itthon voltam, ráadásul egy szökött, üldözött mágusról volt szó, még ha azt le is számítottuk, hogy megvetett elf.
Figyelmesen közelítettem meg a romos helyet, ami bár valaha népünk dicsőségét hirdette, mára mindenféle vadnak és talán mégrosszabbnak adott búvóhelyet. A nyomok viszont egyenest a belsejébe vezettek. Én is úgy éreztem, hogy itt mintha még a szokottnál is komorabb és hidegebb lenne az erdő, de láttam, hogy Melira meg is borzong.
Szavai aztán rögtön be is bizonyították, hogy jól tippeltem, nem ismerős errefelé, csak a szája járt.
- Jártam pászsor erre, mikor vadásztunk és valameddig be is merészkedtünk, de a föld alá nem nagyon merészkedtünk. – válaszoltam ezért kissé magabiztosabban, mint amilyen ő volt.
Mikor meghallottam a félelemmel átitatott kiáltást, azonnal arrafelé céloztam, de csak a prédánk futott visszafelé, egyenest nekünk, láthatóan jóval megviseltebben, mint mikor utoljára láttuk.
Megölhettem volna, de kíváncsi voltam, mitől rémült meg annyira, hogy még mi tűntünk számára a legjobb menedéknek, akik a halálát kívánták.
Mivel inkább a lányhoz beszélt és az válaszolt is neki, így csak a háttérben hallgattam, miközben továbbra is készen tartottam az íjamat és feszülten méregettem a helyet ahonnan kiszaladt.
Aztán Melra dühösen és megvetően ellökte, én meg már emeltem a fegyverem, hogy örökre megszabadítsam a félelmeitől, mert nem érdekelt a koszos pénze, de a földet döngető dübörgés a romok belseje felől, arra ösztönzött, hogy ne pazaroljam a nyilakat erre az emberi pondróra. Nagyot rúgtam bele.
- Takarodj az utunkból és soha ne gyere ebbe az erdőbe vissza, ha jót akarsz! – sziszegtem felé, de már a nagyobb, jobban mondva a két nagyobb problémával foglalkoztam.
Gyorsan cseréltem le a hagyományos nyilakat jégsebzést okozóra, hiszen azzal talán van esélyem megsebezni őket.
Azonban csak egy-egy nyílra volt időm, utána már túl közel voltak az íjam számára, ezért ha a lány nem ugrott félre időben, akkor én löktem rajta egyet és az ellenkező irányba gurultam, el a patások útjából, miközben előhúztam a kardomat és a hozzám közelebb elrobogónak a hasa felé csaptam, ahol a legérzékenyebb a bőrük. Sikerült is felsértenem, mert a nyíltól kissé le is lassult, de annyira nem sérült meg, hogy ne tudjon még agyontaposni, ahogy ismét felém fordult egy élesebb kanyar után.
A másik egyértelműen Melira-t vette célba, mintha összebeszéltek volna, bár ezektől az apróagyú szörnyekről ez merész elképzelés lett volna.
- A hasát célozd, máshol szinte sebezhetetlenek! – kiáltottam felé, hiszen talán sosem találkozott ilyen vadállattal.
Mindenesetre én most nem segíthettem neki, míg a négylábú páncélost le nem tudom gyűrni.
Kiszemeltem magamnak egy ember magasságú oszlopmaradványt és mikor már csak pár méterre volt tőlem, akkor nekiszaladva felugrottam ré, majd onnan a bronto hátára és a fej és hátlemezei találkozásánál teljes erőmből belevágtam a kardom, remélve, hogy ez végez vele.

-Kis szerencsével erre most sem lesz szükség - válaszoltam a romokat kémlelve, mert tényleg semmi kedvem nem volt bemerészkedni oda, ami ezek szerint a föld alatt volt (mondjuk így meg pláne nem). Még akkor sem, ha ő már járt erre, úgyhogy valamilyen mértékben már ismerős a környéken. 
A menekülő férfi hamar belátta, hogy ilyen esélye még egyszer nem lesz, úgyhogy nyüszítve vonaglott félre, amikor Thelion arrébb rúgta, és a két lábra kecmeregve elbotorkált a fák között. Eléggé kilőtt, már amennyire tudott, mert bár nem szerzett komolyabb sérüléseket, némelyik azért eléggé sajoghatott. Reméltem, van annyi esze, hogy tényleg elhagyja az erdőt, és megpróbál minél távolabb kerülni tőlünk. Ha nem is féltettem az életét, nem is kerestem a balhét, nem voltam én olyan vérszomjas. Nekem már az is elég lett volna, ha út közben megbotlik, és kitöri a nyakát.
Egyenlőre azonban, ha választhattam volna, inkább a brontoknak kívántam volna hasonlókat, hiszen ők sokkal veszélyesebbek voltak annál a két lábon járó szerencsétlenségnél. Tudtam jól, hogy amíg egy embert hatástalaníthatok a villámaimmal, esetleg meg is ölhettek a lángcsóváimmal, addig egy brontoval sokkal nehezebb dolgom lesz, hiszen vastag bőrük elég hatékony védelmet nyújt nekik ahhoz, hogy könnyebben tolerálják a sérüléseket, amíg játszva átrobognak rajtunk agyontaposva, és talán még a szarvukra is húzva minket. De utáltam ezeket a dögöket! 
Thelion azonban nem vesztegette arra az idejét, hogy megvárja, amíg közelebb jutnak, hogy biztos célba találjon a nyilaival, és én gondolatban elismeréssel adóztam a céllövő tehetségének, mivel a két lövésből mindkettő telitalálat volt. A gond csak az volt, hogy a két vadállatnak ez még nem volt elég ahhoz, hogy kimúljanak, még ha le is lassította őket a sérülésük. Már hajlítottam is be a térdeimet, hogy arrébb szökkenjek, de Thelion ismét gyorsabb volt, és akkorát taszított rajtam, hogy majdnem arra sorsra jutottam, amit az innen elmenekült embernek kívántam, de csak a karomat horzsoltam fel, és egy gally megkarcolta az arcomat. Megköszöntem volna ezt a figyelmes kedvességet, de eddigre már arrébb szökkent ő is, hogy szerényen lemondjon a hálálkodásomról. Így lényegében kaput nyitottunk a felénk dübörgő brontoknak, akik közül az egyik Thelionra, a másik egy jól szervezett csapat játékosaként pedig rám támadt. Azt nem láttam, hogy Thelion hogy boldogult, mivel egyenlőre annyit tehettem, hogy amint feltápászkodtam, máris futottam, illetve időnként ugráltam a bronto útjából, mivel nagyon ne akarta feladni, és ha egy belefúródott nyílvesszőtől sem jött zavarba, akkor teljesen felesleges lett volna varázslattal próbálkoznom, hiszen azok is legfeljebb csak lelassítják egy kicsit, de azalatt az idő alatt, amíg rálövök, ő vígan porrá zúzna a patáival, úgyhogy nem érte meg kockáztatni. Nagy szerencsém volt, hogy azért nem olyan ördöngösség kikerülni egy brontot, tekintve, hogy bár nagyon gyors, de csak sima terepet. Hirtelen kanyarokról, pláne ugrásokról szó sem eshet nála, böhömnyi teste erre már nem képes. Viszont sajnos kifáradni sem, nem úgy, mint én, akinek már sajgott az oldalam.
Ekkor hallottam meg Thelion kiáltását, ami kimondottan hasznos információt tartalmazott. A gond csak az volt, hogy ezek a bájos jószágok nem nagyon szoktak felágaskodni, és valahogy nem tudtam elképzelni, hogy megengedné, hogy bemásszak alá. De nem volt mit tenni. Képtelen voltam tovább pattogni előle, magamat jobban kifárasztottam, mint őt. Ezért aztán megálltam vele szemben, félredobtam a mágusbotomat, és vártam, hogy beérjen. Mikor már az egész életem lepergett a szemem előtt, ő pedig elég közel ért, ahogy Thelion is tette az előbb, a földre vetve magam oldalra gurultam, és gurulás közben fújtam ki a lángcsóvát a kezeimből egyenesen a lábai közé, ami így tetszetős spirálos formát kapott. Talán a lábait sajnálta a legjobban, de a felcsapó lángok bizony a hasát is érték, amit már nehezebben viselt. Iszonyú hangon hörögve toporgott, nagyokat dobbantva a földre, én pedig kihasználva ezt a könnyelműséget, ismét elé került, és amikor ismét ordításra nyitotta a száját, a torkába lőttem egy villámgömböt.
A hörgése vinnyogásba ment át, majd már csak némán tátogott, ahogy a földre fordulva dőlt ki, időnként rándulva egyet. Hogy megrövidítsem a szenvedéseit, odaléptem hozzá, kihúztam belőle Thelion nyílvesszőjét, és jó mélyen végigszántottam vele megperzselt hasán. Erre először megfeszült a teste, majd egy utolsó rándulás után nem mozdult többet. 
Összeszedve a mágusbotomat Thelionhoz léptem.
-Mondtam én, hogy vigyázok rád - vigyorogtam rá megpaskolva a vállát. - De azért te sem voltál rossz. Szinte már nem is voltál láb alatt.
Folytatni azonban nem tudtam, mivel ekkor talán még a brontokénál is nagyobb hangzavart keltve fémes csörgést és hangos kiáltást hallottam:
-Ott vannak! A többieket mind megölték, és velem is ezt tették, kapják el!
Legalább húsz felfegyverzett, nehéz páncélzatú, felfegyverzett katona volt. Jobban megnézve egyiken sem volt templárius egyenruha, úgyhogy legalább ettől nem kellett tartanom. Viszont erős páncélzatuk feleslegessé tették a varázslat és a nyílvesszők pazarlását, hiszen igen masszívnak tűntek. Hamarosan ott álltunk a katonák gyűrűjében, ahogy tüskeszerűen meredtek ránk minden oldalról a hegyes és agyonélezett kardok. 
-Gyilkosság, fegyverbirtoklás és felügyelet nélküli mágiahasználat - sorolta az egyikük, akinek nem láthattuk az arcát, ahogy a többinek sem a sisakja miatt. Közelebb lépve szemügyre vett minket, amit csak a sisakrostélyon át látható ide-oda ugráló szemgolyóiból tudtam. - Itt helyben ki kéne végeznünk titeket, de úgy esett, hogy Denerimben jó árat fizetnek az ilyen foglyokért. Valaki meg szereti az ingyen munkaerőt is, úgyhogy majd meglátjuk, melyik tábor ígér többet. Addig is... kezeket hátra.
Nem volt értelme ellenállásnak, részemről legalábbis nem sok hasznát láttam. Még jól helyben is hagynának, aztán úgyis legyőznek. Morogva bár, de hagytam, hogy elvegyék a mágusbotomat, aztán megkötözzék a hátrakulcsolt kezemet, és nagyot lökve rajtam előre tessékeljenek. 
Ostoba brontok! A hangzavar miatt nem hallhattuk, hogy közelednek. És ostoba könyörület! Ha megöltük volna ezt a most elégedetten vigyorgó emberfajzatot, most nem lennénk foglyok!

A bronto-t még pár lépést elvitte a saját lendülete aztán botladozni kezdett, mire én elrugaszkodtam a hátáról, hogy nehogy maga alá temessen, ha végre feldobja a talpát. Az állat nagy döndüléssel borult az oldalára, majd egy utolsó hördüléssel visszaadta a lelkét a teremtőnek.
Mikor meggyőződtem róla, hogy ez bizony már nem kell fel többé, ideje volt Melira után nézni, mert olyan hangokat hallottam a hátam mögül, ami egy cseppet sem volt jellemző ezekre a páncélozott jószágokra. Megfordultam, de már csak a végkifejletet láttam, ahogy a lány megadta a kegyelemdöfést a szenvedő állatnak.
- Mi??? – néztem rá értetlenül és meglepetten. – Vigyáztál rám? Te?
Már éppen felháborodtam volna, hogy szerintem pedig éppen megmentettem az életét, mikor először rájöttem, hogy csak tréfál, másodszor, hogy alaposan sutba vágtam a hallásomat és az éberségemet, hiszen nagyon is későn reagáltam a minket körülvevő, majd két tucat páncélosra, pedig nem közeledhettek ebben a szerelésben nagyon csendben.
~ Hogy az erdő szelleme tekerne erős liánt a nyakad köré! ~ szitkozódtam magamban, elátkozva a percet, mikor nem vágtam el a fickó nyakát a tőrömmel.
A kard még a kezemben volt, de tudtam, hogy öngyilkosság lenne nekik ugrani, mert valószínűleg egyet sem tudnék megölni és máris levágnának, mint egy birkát. Aztán meg ott volt a lány is! Ha ellenállok és megölnek, megölik őt is.
A ránk szegeződő kardok erdejében állva, pár pillanatig haboztam, aztán mikor a vezetőjük közeledni kezdett, végül leejtettem magam elé.
~ Talán lesz ennél jobb alkalom, hogy kiszabaduljunk. ~
- Emberek és a ti hálátok! – köptem a fölre, ahogy arra a féregre néztem, aki a nyakunkra hozta őket. – Ez a köszönet, amiért megkíméltük a rongyos életedet?
Bár nem akartam folytatni, mert ebben benne volt a véleményem az emberi fajról, de nem is tudtam volna, mert egy lánckesztyűs ököl csapódott az arcomba, amitől a fél arcomat elöntötte a vér és hátra tántorodtam pár lépést is.
Míg Melira-val együtt szorosan hátrakötötték a kezünket, én csak megpróbáltam kiköpni az elharapott nyelvemből szivárgó vért, miközben igyekeztem meggyőződni róla, hogy minden fogam megmaradt.
Denerim nincs azért annyira közel, hogy ne legyen alkalom a szökésre, de nem akartam a lányt a markukban hagyni, még ha nem is ismerem valami jól és a csípős nyelvétől kirázott a hideg, de elf volt és ezek meg emberek.
- Legalább egy éjszakát az erdőben kell töltenünk. – suttogtam Melira-nak, ahogy mellette caplattam. – Muszáj lesz kiagyalni valamit, tartsd nyitva a szemed. – tettem ég hozzá, de a hátam mögött lépkedő férfi, akkorát taszított rajtam, hogy majdnem orra buktam.
- Pofa be, te hegyesfülű kurafi! Ha még egyszer sutyorogsz ezzel a szajhával, akkor kivágom a nyelved! A néma szolgáknak, talán még nagyobb a keletje, nem veszítenénk rajtad semmit! – azzal még megtoldotta egy rúgással is, hogy tudjam merre kell menni.
Lángoló tekintettel néztem hátra, de aztán józan megfontolásból inkább előre és a föld felé kaptam a tekintetem.
~ Most rendelted meg a halálod ember! De türelmesnek kell addig lennem. ~

-Képzeld, én is rájöttem - suttogtam.
Nem Thelionra voltam dühös, hanem a minket körülvevő emberekre. Mindig is tudtam, hogy alávaló népség, és íme, igazam volt. Reméltem, úgy adódik majd, hogy mindnek kionthatom az összes vérét. Az ilyen nem érdemelt jobbat. A gyors halál volt az egyetlen, amit a hatalmas szívem még megszavazott nekik, de már ez is több volt, mint amit tennem kellett volna velük. Feltéve, hogy meglesz rá az alkalmunk. Ha nem... hát az már sokkal rázósabb helyzet lesz. Főleg, ha átadnak a templáriusoknak. Arra gondolni sem mertem.
Miután Thelionnak megmutatták, ki is az erős több mint tízszeres túlerőben, és összehasonlíthatatlanul jobb páncélzatban és fegyverekkel, inkább szó nélkül követtem őket, hogy ne provokáljam egyiküket sem egy-két újabb megtorlásra. Azt valahogy kihagytam volna.
Órákig baktattunk előre. Nem szóltam egy szót sem, ha Thelion megszólított, csak egy lesújtó pillantást vetettem rá, és jelentőségteljesen ráztam a fejemet. Már sötétedett, amikor végre megálltunk. Már nem lehetett messze az erdő határa, de abban igazuk volt, hogy éjszakára jobb egy olyan helyen meghúzni magunkat, ahol könnyebb elrejtőzni, mint a nyílt terepen, ahol éjfattyak, banditák könnyedén kiszúrhatnak bennünket. Theliont és engem egy fához kötöztek, méghozzá úgy, egymással háttal üljünk, ő amíg ők a tábortűznél melegedtek.
-Később majd lehet, hogy tiszteletemet teszem, pici lány - vigyorgott rám, aki úgy meghúzta a csuklónkat összecsomózó köteleket, hogy majd kitépte a karomat.
-Csodálom, hogy egyáltalán a szót ki tudod mondani - fintorogtam rá, mire csak tovább vigyorgott, és a mutatóujját végighúzva az arcomon felállt, hogy csatlakozzon a társaihoz. Akkor, továbbra is őket tartva szemmel, elfordítottam a fejem Thelion felé. - Ne aggódj, a botomat lehet, hogy elvették, de a varázserőmet nem tudják elvenni. Csak várjunk, amíg elalszanak. 
-Nézzétek, félelmetes mágus vagyok - rikkantott fel az egyik, aki már út közben sem fukarkodott a borral, úgyhogy mostanra már gyönyörű vöröslő képpel szédült jobbra-balra, most pedig a mágusbotommal hadonászott össze-vissza.
-Még ennyi barmot! - csikorgattam a fogam. - Látod az íjadat? Ha gond lenne, nem lesz idő keresgélni. 
Mivel mellettünk voltak pár méternyire, Thelion is ugyanúgy ráláthatott a többiekre, mint én, csak ő a másik oldalról. Valójában fogalmam sem volt, mit tehetnénk, mivel a köteleket még könnyedén lefejthetem magunkról némi tűzvarázslattal, de akkor még mindig itt lesz huszonegy ember, akik közül húszan nehéz páncélt viselnek, és a fegyvereiket sem hiszem, hogy csak dísznek hordanák magukkal. Az viszont reményt adott, hogy úgy tűnt, a boros tömlők kézre kézre jártak, hogy megünnepeljék a gazdag fogást, ami talán még gazdagabbá teszi majd őket. Talán úgy könnyebb lesz. Csak sajnos voltak, akik igen önmegtartóztatóan csupán belenyalintottak a bódító italba, aztán adták tovább a jóval felszabadultam társaiknak.
-Te meg mit bámulsz?!
-Semmit vontam meg a vállamat, miközben rezzenéstelen tekintetemmel, amiből csak úgy sütött a megvetés, egy pillanatra sem szakítottam el a katonák vezetőjéről, aki szintén mellőzte az ivászatot.
-Te velem ne feleselj, koszos elf! - fenyegetett meg a még mindig páncélkesztyűbe bújtatott kezének intésével.
-Ha egyszer mondom, hogy semmit!
-Egy mágusban sosem lehet megbízni - bölcselkedett az egyik, amelyik már egészen biztosan nem volt szomjas. - A végén még szemmel ver, vagy mi.
-Ne legyél már ilyen ostoba!
-Ezek bármit meg tudnak tenni. 
-Akkor miért vannak még mindig lekötözve.
-Mit tudom én! Mert hülyék.
-Akkor meg mitől félsz?
-Jól van, a te életed, azt csinálsz vele, amit akarsz. De ha szemmel ver, én szóltam. 
-Remek, köszönöm az aggodalmat. Te meg ne bámulj már, mert kinyomom a szemed! 
Vigyorogva vontam meg újra a vállamat.
-Te ki szuka! -pattant fel, majd odajött hozzám, és leguggolt elém. - Mi a fenének örülsz ennyire, mi? Mit forgatsz abban a közveszélyes fejedben?
-Ó, csak egészen lenyűgöző, hogy a legjobb fegyvereket, páncélokat, meg miegymást szedtétek össze, és... áh, mindegy!
-És mi van? 
-Hagyod, hogy az embereid hülyére igyák magukat -ingattam a fejem, de még mindig fülig ért a szám. - Ha valaha elhittem volna, hogy az emberek nem tök hülyék...
-Hallgass! 
A pofon igencsak fájt, de tudtam, hogy később gond nélkül meggyógyíthatom, csak most nem akartam kiprovokálni egy következő ütést. 
-Nem csak a felszerelésünk a legjobb, mi is az elithez tartozunk - világosított fel, miközben lassan újra felállt. - Úgyhogy annyit iszunk, amennyit akarunk, ég úgy is elbírnánk egy egész horda vezérdémonnal.
-Hogyne - bólintottam elnéző mosollyal.
-De rohadt okosnak hiszed magad. Nem vagyunk olyan tutyimutyik, mint ti, hegyesfülű férgek! Meg se kottyan, ha a poshadt víznél kicsit erősebbet is iszunk. 
-Ha te mondod. Majd elhíresztelem, mennyire józan maradtál, pedig egész éjszaka bámultad a boros kulacsot.
-Te kis...
Öles léptekkel tért vissza a tűzhöz, és hogy az őt ért vádakat megcáfolja, nagyot húzott a felé nyújtott kulacsból, és a példáját követték a többiek is, azok is, akik eddig szintén csak bele- belekortyoltak. Gondolom attól tartottak, hogy tényleg rabszolgának adnak el, mit terjesztünk majd róluk. Nem hiszem, hogy egyébként nagyon érdekelte volna őket, hogy mit gondolunk róluk, egy elf véleményére egy ember se kíváncsi. 
-Látod, te szuka?! - üvöltött felém pár perc múlva, kicsit már imbolyogva.
-Igen, látom - kiáltottam vissza hangos gúnnyal nevetve. - Már képes vagy annyit inni, mint egy elf csecsemő. Ha tovább próbálkozol, talán már eléred a kóbor macskák szintjét is. 
Vicsorogva bontotta fel a következő tömlőt, én pedig csak mosolyogtam tovább lenézően, magamban pedig szurkoltam a beképzeltségüknek, hogy tartson ki még egy kicsit, és ugyanilyen jó kívánságokkal gondoltam a borkészletükre is. Közben pedig nem győztem éljenezni, először életemben amiatt, hogy az emberi faj ilyen végtelen együgyű.

Az út további részén nem nagyon erőltettem a beszélgetést Melira-val, hiszen ő is magába fordulva baktatott miután elég sokat mondó pillantással hozta a tudomásomra, hogy nem akar az én sorsomra jutni.
Jól tudtam tájékozódni az erdőben, hiszen az otthonom volt, így a fák ritkulásából és változásából már tudtam, hogy nem vagyunk messze a szélétől mire ránk esteledett és a páncélosok inkább úgy döntöttek, az egyik tisztáson várják be a reggelt, akkor mennek csak ki a nyílt útra.
~ Micsoda bátorság! Húsz páncélos fél, hogy valami szakadt útonálló megtámadja őket! Pfűű! ~ néztem rájuk lesújtó pillantással, miközben a lánnyal együtt, háttal egymásnak, az egyik szélső fához kötöztek, nem éppen kíméletes módon.
- Nem aggódom! – mormoltam oda szinte alig mozdítva a számat, miután az ember elment a közelünkből. – Nem motoztak meg és az egyik nyílhegy az ingem ujjában van, így nem okoz gondot megszabadulni a kötelektől. – világosítottam fel. – Az nem olyan feltűnő, mint egy lángcsóva a kezedből. – tettem hozzá még, remélve, hogy belátja, ez a módszer talán célravezetőbb.
- Látom. Egy pillanatra sem vesztettem szem elől. – nyugtattam meg.
A meggyújtott tábortűz körül a körbe-körbe járó borostömlőnek köszönhetően egyre oldottabb lett a hangulat, ami az emberek viselkedésén is igen csak meglátszott és ami nem biztos, hogy annyira jó nekünk. Ráadásul Melira valamiért a fejébe vette, hogy magunkra vonja a figyelmet és még jól fel is hecceli őket.
~ Mi ütött ebbe a tökkelütöttbe! Eddig úgy nézett rám, mintha hülye lennék, amiért képen verettem magam, erre most meg kiprovokálja? Jaj! csak nőkkel ne kezdjen az ember! ~
Hallgattam, ahogy egyre jobban felhúzza a csapat vezetőjét, aki már azon csodálkoztam, hogy nem verte előbb pofon, annyira kiakasztotta. Nagyon kellhetett nekik az értünk kapott pénz, ha csak a pimaszkodása legvégén csattan el a tasli.
Viszont szép lassan rájöttem, hogy mire játszik a máguslány. És bejött neki! Úgy bekapta a fickó a horgot, hogy öröm volt nézni és ráadásul rántotta magával a többit is.
- Szép volt! – súgtam oda neki, de már közben előhalásztam az éles szélű nyílhegyet és míg a társaság egyre jobban a szesz hatása alá került, addig serényen igyekeztem elvágni a kötelékeinket, ami szerencsénkre egybe volt kötve.
- Ha sikerül elvágni, akkor ne mozdulj egyelőre, várjuk meg míg elalszanak, akkor könnyen végezhetünk velük. – adtam a további tanácsokat és reméltem, hogy nem most támad kedve majd ezen felhúzni az orrát, meg okoskodni, mert akkor könnyen lebukhatunk. – Ha valamiért előbb észreveszik, akkor viszont támadj.
Éreztem, ahogy egyre több szál pattan el a kötélen és, hogy mindjárt szabadok leszünk, de az emberek közül még túl sokan voltak cselekvőképesek és akármilyen ügyesek és gyorsak leszünk, a sok lúd disznót győz alapon, még könnyen fölébünk kerekedhetnek. És akkor több esélyünk nem lesz!
Mikor már mindketten érezhettük, hogy szabadok vagyunk, akkor is ugyanúgy ültem, mint előtte, de árgus szemekkel figyeltem a csapatot. Sajnos a vezetőjüket Melira annyira felpörgette, hogy megint elindult felénk, hogy közelebbről is eldicsekedjen a fene nagy ivási tehetségével, meg minden mással, amiben jobb, mint az általa megvetett elfek.
Minden izmom megfeszült, ahogy leguggolt a lány elé, mert bármikor észrevehette, hogy már nem feszül a kezünkön a kötél.
- Tudom, hogy hazudsz te nősténydémonfattyú! – fröcsögte a képünkbe borgőzös lehelettel. – Ti hegyesfülű nyamvadékok még egy kupa sört sem tudtok rendesen meginni, nem, hogy……….mi a fene……..hol van a……..fegyverbe! Szökni akarnak! – üvöltött fel, de a hirtelen fordulás már sok volt az alkoholtól nehéz fejének és seggre esett, én meg nem habozhattam tovább, bármennyire is harcképesek, felugrottam és az íjam és a kardom felé vetettem magam, volt akit félrelökve, a másikat lefejelve. Reméltem, hogy Melira sem tétlenkedik közben.

Nagyobb bátorsággal piszkálódtam a katonákkal, hogy tudtam, Thelion nem vesztette szem elől a fegyverét, sőt, még akadt is nála. Szó se róla ügyes húzás volt, mivel bár egyedül is megoldottam volna a szabadulás problémáját, azért az ő módszere sokkal diszkrétebb volt, ami jelen helyzetben nagyban hozzá segíthetett minket a sikerhez. Ha részegek is voltak az ellenfeleink, attól még túlerőben voltak. Na, persze amilyen iramban fogyott a bor, ez egyre kevésbé tűnt valódi veszélynek. 
-Kösz - súgtam vissza. - Az emberi hülyeségre mindig lehet számítani, nem mondanám, hogy kihívás volt. Ha nem lett volna lekötözve a kezem, egyszerűen csak a kezükbe nyomom a bort, hogy igyatok, hogy könnyebben elszökhessünk, de így is jó.
Közben persze éreztem, hogy Thelion előhalászta az aprócska pengéjét, és serényen munkához látott, de természetesen úgy tettem, mint aki semmit sem vett észre, nehogy magunkra vonjam a figyelmet. Közben belekapaszkodtam a kötél peng alatti részébe, hogy amikor elszakad, ne fityegjen mellettem, mutatva ezzel a katonáknak, mennyire nagyon nem tart itt minket már semmi. Sajnos azonban ez sem volt elég.
-Ugyan, miért hazudnék, te angyali teremtés? - kacsintottam rá. - Veled mindig őszinte vagyok, hiszen te vagy a legjobb barátom, akit úgy imádok. Semmi pénzért nem bántanálak meg. Gyere, hajtsd ide a fejed a vállamra, és sírd ki magad, aztán mond el, ki tömte tele a feje ilyen butaságokkal.
Még bőven tudtam volna gúnyolódni a rovására, de még úgy istenigazából bele sem melegedhettem, sőt igazából, még le sem részegedett annyira, hogy magától összeessen, amikor a tekintete hogy-hogy nem az elvágott kötélre siklott. Sajnos még volt annyi esze, hogy az összefüggést is lássa az átvágott fonat és a veszély között, úgyhogy azonnal a csatlósainak kiáltott, túlzottan is sok információt osztva meg velük. 
Azonnal lendültem, és bár a másik kezünk még mindig össze volt kötözve, nem akartam ülve kivárni a halált. Mondjuk állva sem, de úgy még mindig több esélyem volt kivédeni, mint tehetetlenül gubbasztva a fenekemen. Első mozdulatom az volt, hogy az előttünk guggoló katona ajkaira tapasztottam a kezem, mintha be akartam volna fogni a száját, ami a kiabálás miatt nyitva volt. A tenyeremből kilövellő villámgömb így akadálytalanul cikázott végig a szájüregében, hogy végigszáguldjon a torkán, átégetve mindent, amit talált, és az áramütés elég kényes helyeken érje ahhoz, hogy rövid vonaglás után összeessen, és ne is lehessen benne biztos senki, hogy túléli a támadást.
-Vágd el! - ordítottam Thelionnak megrázva a még mindig lekötözött kezemet.
Hogy addig is fedezzem magunkat, amíg  megszabadított a maradék kötélről, lángcsóvát fújtam a felénk közeledő három katonára, akik ha imbolyogva is, de össze tudták már szedni magukat. A páncél igazából nem sokat segített rajtuk, mivel mindhárman továbbra is ott szorongatták a szabad kezükben a bort, amíg a másikban tartott karddal hol össze-vissza hadonásztak, hol vándorbotként rátámaszkodtak. Ezen kívül bennük is volt épp elég alkohol ahhoz, hogy igen könnyen meggyulladjanak.
-Mindig is mondtam, hogy a részegeknél nincs is jobb tüzelőanyag - rikkantottam, és ha végre felszabadult a másik kezem is, azonnal a mágusbotom felé szökkentem, hogy erőteljesebben tudjam használni a varázslataimat, mivel közben a többiek is kezdtek magukhoz térni.

A részeg parancsnokot nem kellett nagyon hergelni, mert már a szeszen kívül a sértések is dolgoztak benne, így vöröslött is a feje rendesen, főleg, mikor elkezdett üvöltözni a szökésünkről, ahogy meglátta az elszabadult kötelet.
Gyorsa kellett cselekedni és majdnem ez lett a vesztünk, hiszen nem győződtem meg róla, hogy a kezünk teljesen szabad-e már, így fordulhatott elő, hogy amikor nekiiramodtam az íjam felé, éreztem, ahogy majdnem visszarántott és azt is, hogy Melira felkiált, figyelmeztetve a dologra.
Gondolatban százszor is elátkoztam magam a gondatlanságomért, ami könnyen az életünkbe is kerülhetett volna, főleg, hogy az egyik ember ott állt közvetlenül a lány előtt, de mire megfordultam, és sietve elmetszettem a minket összekötő fonadékot is, már annak csak rángatózó hulláját vehettem szemügyre.
Egy elismerő pillantást küldtem Melira felé és szinte átszáguldottam a táboron felkapva a fegyvereimet a lassan reagáló, bódult társaság között, majd a tisztás másik felén megállva azonnal nyilat illesztettem az idegre és már lőttem is a legközelebb állóra. Igyekeztem a fejüket célozni, amin most nem volt sisak, hiszen a mellvértről könnyen lesiklottak volna a vesszők. Láttam, hogy a máguslány is küzd rendesen és a tűz eléggé visszatartó erejű volt. Senki nem szeretette volna páncélban főtt emberhús lenni a jelek szerint, de amennyire a szesz a kezünkre játszott, most ellenünkre is fordult, hiszen a félelem érzetüket is sutba dobták a társaik halálát látva, és az izgalom is hamar előhozta a harci tapasztalataikat, így hamar felosztották maguk között az ellenségeiket és nagyon úgy nézett ki, hogy fele nekem, fel Melira-nak jutott.
Ugyan az volt a helyzet, mint a bronto-knál, az íjamat csak addig tudtam használni, míg közel nem értek, onnantól már csak a kardomra és a tőrömre számíthattam. Még mindig túl sokan voltak!
Úgy döntöttem kicsit beljebb csalogatom őket az erdőbe, ott nehezebben mozognak és könnyebben lephetem meg őket, ráadásul a sötét is nekem dolgozott, hiszen sokkal jobban láttam, mint ők, és én az erdő fia voltam.
Tízből kettő elhullott a nyilam által, egy meg, aki elsőnek ért hozzám, meggondolatlanul közel jött és még mindig imbolygott és fröcsögve káromkodott. Ennek egy gyors vágással metszettem el a nyakát, amit szerintem észre sem vett, csak mikor már a földre hullt vérbefagyva. A többiek megtorpantak egy pillanatra. Ekkor olvadtam be a fák közé, de nem mentem messzire, csak oldalra ugrottam, amikor már nem láttak, hogy ha elmennek mellettem, a hátukba kerülhessek. Győzött a bosszúvágy az eszük felett és vért kívánva csörtettek be egy kupacban, azon a helyen, ahol eltűnni láttak. Az utolsónak a háta mögé léptem és a száját befogva döftem a tőrt a nyakába, majd visszaléptem az árnyak közé. Még hat!

Miután a másik kezem is felszabadult, Theliont épp csak egy pillantásra méltatva, rohantam el a fák közé, mintha engem is frissen lőtt volna ki az íjával, amit szerencsére már a kezében tartott. Úgy néztem, ő is igyekezett elcsalogatni a táborhelytől a rátámadókat, ami abszolút ésszerű volt, mivel ott volt a tűz, ami a látásban segítette őket, meg valamennyire már meg is szokták ott a terepet. Ezt pedig én nem akartam. Ezen kívül a kényelmetlen pózba feszített testemet, és a sok üléstől elgémberedett lábaimat is megmozgathattam a futással, hogy amikor csatára kerül a sor, már ne legyen ezzel baj.
Nem arra mentem, mint Thelion, mert nem akartam, hogy a kettészakadt banda újra összeálljon, és egyesült erővel törjenek ránk, hiszen az egynél nem sokkal több a kettő, viszont a tíznél sokkal több a húsz, úgyhogy ők többet nyernének vele, mint mi. Ezzel persze muszáj volt némi kockázatot vállalnom, hiszen már eddig is volt, hogy Thelion nyílvesszeje mentett meg a haláltól, vagy őt az én varázslatom, és akkor az a szerény plusz egy éppen elegendő volt, de erre inkább nem is gondoltam. Pláne, hogy már elkezdtem arra futni, úgyhogy tartanom is kellett az irányt, mert ha vissza akartam volna fordulni, át kellett volna törnöm a katonákon, és pont az volt a probléma, hogy ilyesmit nem tudtam tenni. Fogalmam sem volt, meddig akarok rohanni, hiszen bár a fémpáncéljuk elég súlyosnak tűntek, ők meg részegnek, azért becsületesen tartották az iramot. Én pedig futás közben nem küldhettem hátra semmilyen varázslatot, hiszen a sötét erdőben így is nehéz volt kikerülni a kikacskaringózó gyökereket, nagyobb köveket, buckákat, sűrűbb, apróbb növénycsomókat, amikben ha megbotlottam, már szabad préda lettem volna
Ekkor meghallottam a csobogást. Elértem a folyóhoz. Gondolkodás nélkül gázoltam bele, mivel a híd elég messze volt, meg aztán volt is egy tervem. Mindegyiküket egyenként leszedni sokáig tartott volna, ráadásul a sötétben nem is céloztam olyan biztosan. Abban nem reménykedhettem, hogy ha utánam jönnek, a páncéljuk majd lehúzza őket a víz alá, hiszen ahhoz nem volt elég mély, hiába volt nagyon széles (lehetett vagy ötven méter), nekem is csak a nyakamig ért, szóval nekik még addig sem, és arra sem számíthattam, hogy ki tudnám provokálni őket a páncéljukból, mert ennyire már tényleg nem lehetnek ostobák, legalábbis nem lett volna bölcs erre alapoznom, hiszen az a vesztemet is okozhatta volna. A vízsodrás sem volt elég erős, hogy elsodorja őket, bár ez annyira nem zavart, hiszen, ha őket, akiket lehúzott a nehéz öltözékük is elsodorta volna, akkor engem aztán végképp.
A kiálló köveken, sziklákon ugráltam vagy éppen másztam előre. Nagyjából a közepén megálltam, ők eddigre érték el a vízpartot. Egy a vízből alig kiálló sziklán álltam, ami elég magas volt ahhoz, hogy a teteje száraz legyen, és ők is jól lássanak. Sajnos nem dülöngéltek eléggé ahhoz, hogy bizton kijelenthessem, hogy tajtrészegek, így legalább hárman úgyis a vízbe fulladnak segítség nélkül is, de ez már nem volt szempont. Szembefordulva velük vártam, hogy meginduljanak. Persze ha legalább az egyiküknél íj lett volna, eszembe sem jutott volna ezt tenni, de szerencsére mind karddal dolgoztak. Türelmesen álltam, és vártam, amíg ők a hideg vízbe gázolva próbáltak beérni, de ahogy sejtettem, ahhoz túl esetleg, túlöltözöttek és spiccesek voltak, így inkább csak kapaszkodtak bennük. Meg egymásban, ahogy egy csomóban nyomultak felém.
Tökéletes.
-Akár hagyhattatok is volna elmenni - vetettem oda nekik, amikor már csak pár méterre voltak, úgyhogy elég volt csak emelt hangon beszélni, nem kellett már kiabálnom. - Akkor elkerülhettétek volna ezt.
Válaszul szitkok áradatát kaptam, de hát miért is számítottam volna másra? Dühös, megvető és szigorú volt a tekintetem, amivel őket néztem. Tudtam, hogy sose fogják elérni azt a sziklát, amin én állok, pedig valamelyikük már majdnem kartávolságra volt tőle. De maguknak köszönhetik. Ember szánalmat nem érdemel!
A mágusbotomat előreszegezve célba vettem, nem őket, hanem a víztükröt nagyjából pont középen köztük. A villámgömb becsapódott, és ahelyett, hogy egyvalakit bántott volna, megannyi villám vékony szála cikázott végig körülöttük a vízen, ami remekül vezette az áramot. Csakúgy mint a fém páncéljaik. Mind kidőlt, és bár egyikük sem halt bele, eszméletlenségük miatt kapaszkodni sem tudtak, és így a kifejezetten sekély víz is elég volt ahhoz, hogy elnyelje őket. Mikor minden elcsitult visszafelé vettem az utat sietős tempóban, hogy megkeressem Theliont, aki remélhetőleg még életben volt.

Mikor a páncélosok becsörtettek az erdőbe, nem kellett sok, hogy rájöjjenek, mekkora baklövést követtek el, mert bár dolgozott bennük a bor, hülyék nem voltak. Lelassult az iramuk és megfontoltabbakká váltak, de ez már kevés volt ahhoz, hogy engem megtaláljanak.
Ez az én világom volt, itt én voltam előnyben velük szemben és már nálam voltak a fegyvereim is. Igyekeztek halkan és lassan mozogni, valamint szemmel tartani egymást, mikor rájöttek, hogy megint kevesebben lettek eggyel.
Láthatatlanul köröztem körülöttük, mint egy prédára leső párduc, de végül is ez volt a helyzet, mert most ők voltak az áldozatok és én a vadász.
Véletlenül botlottam bele a kissé ingoványos részbe és ez meg is oldotta a problémámat, hogy miként végezzek velük gyorsan, mert egyenként elég macerás lett volna és hosszú ideig tart. A végén még valamelyik észbe kap és elmenekül, aztán a nyakunkra hoz még egy regiment emberfattyat.
Eléjük kerültem és most direkt csaptam zajt, hogy meghallják. Meg is lett az eredménye, máris újult lendülettel vetették magukat utánam, vagyis a hűlt helyemre, de sikerült arra csalnom őket, amerre akartam.
Mikor a lápos részhez értem, melyet gyakorlatlan szem nem tudott megkülönböztetni a rendes talajtól, akkor gyorsan megkerültem és a túloldalon vártam, hogy felbukkanjanak.
Rögtön észrevettek és villogó kardokkal, dühös fújtatással meredtek rám. Azt hitték szerencsétlenek, hogy valamiért nem tudok tovább menni és én rá is játszottam, kétségbeesett arcot vágva nézegettem körbe-körbe.
- Csak nem csapdába esett a mi kis hegyesfülű patkányunk? – köpte felém gunyorosan a szót az elől álló, a többiek meg helyeslően röhögtek. – Tudod, hogy mit fogunk veled tenni, te pondró? Szépen, fokozatosan darabolunk fel, hogy sokáig élvezhesd és lásd, ahogy egyre kisebb és kisebb leszel! A füleddel kezdjük, amit még meg is etetek veled, aztán jöhet a többi kiálló részed! – vigyorgott vérre szomjazva, ahogy a többi is. – A kis szukával is ez lesz, csak őt előtte még karóba is húzzuk! – siklott a keze az ágyékára sokatmondóan.
- Ocsmányok vagytok ti emberek! – válaszoltam hidegen a szemükbe nézve. – Mindig is tudtam, de most be is bizonyítottátok. De egyszer letakarítanak benneteket e világból.
Igyekeztem minél jobban felhergelni őket, bár nem mondtam valótlant és tényleg így éreztem irántuk, de most ez már elég volt, hogy az amúgy is bosszúszomjas csőcseléket mozgásra bírja. Nagy iramban indultak meg felém, de félútig sem jutottak és szépen süllyedni kezdett alattuk a talaj. A nehéz páncél meg a kapálózásuk, még gyorsította is a folyamatot.
- Mi ez! Te gané! Csapdába csaltál? – sikoltotta éles hangon az, aki az előbb még darabolni akart. – Nem hagyhatsz itt minket megfulladni! Nekem öt éhes kölyök száját kell betömnöm, Kurt-nak eladó sorban lévő lányai vannak. Nem lehetsz ilyen kegyetlen, hiszen ti véditek az életet vagy mi! – kezdett egész más húrokat pengetni, mint eddig, de engem ez teljesen hidegen hagyott. Kegyetlen egy népség volt és nem érdemelt könyörületet! Ők sem könyörültek volna rajtunk.
Zajt hallottam az általuk kitaposott ösvény felül, ezért felajzottam az íjamat és arra céloztam, de aztán le is engedtem, ahogy megláttam Melira-t közeledni.
- Itt végeztem! – mondtam neki és elindultam visszafelé, nem törődve az egyre kétségbeesettebb ordításokkal.

Azt már messziről hallottam, hogy Thelion bőven benne van a sűrűjében, de azt nem tudhattam biztosan, hogy a nyerő oldalon áll-e. Nem mintha annyira érdekelt volna, mi lesz vele, hiszen alig ismertem, de mégiscsak fajtámbeli volt, arról nem is beszélve, hogy ha nem neki, akkor az embereknek szurkoltam volna, az meg a legvadabb esetben is ki van zárva. Főleg, mikor meghallottam, miket vágtak Thelion fejéhez. A már eddig is rendesen zubogó adrenalin most még jobban felpörgetett, ahogy dühödt bikaként vágtattam előre, hogy lecsapjam átmeneti társam kezéről az áldozatait, mert ezért fizetni fognak. Arra sem ügyeltem, hogy csendben közlekedjek, de mire oda értem, kiderült, hogy ez végül is mindegy volt, hiszen már valamennyien a mocsárban kapálóztak. Nyilvánvalóan nem tudták, hogy így csak gyorsabban süllyednek, de valójában onnantól kezdve, hogy belesétáltak az ingoványos lápba, már nem volt menekvés a számukra. Hacsak valaki ki nem húzza őket, de valami azt súgta, hogy ilyesmire mindannyian hiába várnánk. Hagytam hát, hadd tegye a természet a dolgát.
-Igen, azt látom - bólintottam mogorván figyelve a szánalmas senkiháziak haláltusáját. - Nem rossz, így legalább nem fogja senki megtalálni a holttestüket. Kivéve ha nem jön erre néhány farkas vagy medve, hogy kihalássza őket, akkor a csontjaik eléggé szét fognak szóródni az erdőben.
-Medvék?!
-Na, persze az is meglehet, hogy az aligátorok megérzik az emberszagot, és idejönnek vacsorázni - folytattam szenvtelenül, mintha nem hallottam volna az egyre növekvő félelmet a kiabálásukban, hogy talán még fájdalmasabb haláluk lesz, mint ami már amúgy is vár rájuk. 
-Ezt nem tehetitek velünk!
-Szerinted a keselyűk ezúttal megvárják, amíg mindenki meghal? - nyújtózkodtam egyet hátat fordítva a mocsárnak.
Eddigre már a legtöbben elcsendesedtek, bár páran még nyöszörögtek. Mit sem törődve velük kezdtem el Thelion nyomában visszafelé lépkedni, ám ekkor valami kemény ütődött a hátamnak. Bosszúsan fordultam meg, és a kezemből lángcsóvát engedtem szabadjára a vergődő férfiak feje fölött, hogy lássam, ki volt az. Hamar kiszúrtam az egyiküket, azt aki megmaradt a vándorokból, aki a nyakunkra hozta a katonákat. Már csak a szeme látszott ki, azt is rám szegezte. Fogalmam sincs, mit akart, csak abban voltam biztos, hogy valamit nagyon közölni akar, de fogalmam sem volt, hogy dühöt látok a pillantásában, pánikot, könyörgést vagy megvetést, így csak felvont szemöldökkel néztem farkasszemet vele. Sosem foglalkoztam olyan lényegtelen dolgokkal, mint az emberek tekintete, hiszen számomra mind egyforma volt. És most sem gyakorolhattam, hiszen másodpercek alatt tűnt el ez a férfi is, és lassan a megmaradt társait is elnyelte a mocsár. 
Ekkor lehajoltam, hogy felvegyem az alig tenyérnyi méretű tárgyat, amit hozzám vágott. Egy fadarab volt. Közelebbről megnézve egészen jellegzetes alakú...
-Tovább kell mennünk - jelentettem ki azonnal.
Nem vártam meg, hogy Thelion beleegyezzen, azonnal útnak indultam, méghozzá futva. Azok a vándorok, akikbe futottunk már nem mondhatják el nekünk, hiszen mind halottak, az sem aki megdobott, de biztos voltam a dolgomban, és most nem volt helye a haragnak, ami bennem tombolt irántuk. 
-Nem a katonákért ment, amikor elfutott - magyaráztam Thelionnak, ha csatlakozott. - Ha tudták volna, hogy itt vannak, eleve velük utaztak volna, csak baromi nagy szerencséje volt. Tudom, hogy az emberek hülyék, de annyira ők sem lehetnek azok, hogy letérjenek az útról, amikor olyan helyen járnak, amit nagyon nem ismerhetnek. A romokról meg mindenki hallott, biztosan még ők is, mégis ide rohant az a féreg. Eddig azt hittem, csak simán idióta volt, de... Gyere már!
Arrafelé szaladtam, amerre először beléjük botlottunk, de nem kellett elérnem addig. Nem sokkal a romok előtt megtorpantam. Az ujjamat a számra téve jeleztem Thelionnak, hogy maradjon csendben, aztán lábujjhegyen megközelítettem a külső falat, aminek a tövében megláttam az árnyékot, amiről erős volt a gyanúm, hogy mihez is tartozhat.
-Hé! - szólítottam meg a földön kuporgó alakot.
A kisfiú, aki talán öt éves sem volt erre ijedten szisszent fel, és aprócska kezeit a szeme elé kapta, hogy ne lássam. Erre akaratlanul is elmosolyodtam egy kicsit.
-Hajjaj, eltűnt a lovacska gazdája - kopogtattam végig a falovacska patáit a kőfalon, mintha azon ügetne. - Most ki fogja hazavinni őt?
Erre már felkapta a fejét, és gyorsan a játékáért nyúlt.
-Nyilván elkeveredett tőlük, és őt keresték - néztem Thelionra, majd megint a fiúra pillantottam. - Elvesztetted apukádat?
A lovat forgatva az ujjacskái között bólintott.
-Itt voltál akkor is, amikor ide futott?
Bólintás.
-Miért nem szóltál?
Épp csak egy másodpercre nézett rám, majd visszatért a játékához, és csak úgy mellékesen megdörzsölte a torkát. 
-Értem - bólintottam. Onnantól kezdve, hogy néma volt, még kevésbé zavart, hogy ember, legalább nem fog ocsmányságokat a fejemhez vágni, igaz, ehhez talán még túl kicsi is volt. - De miért nem jöttél ide hozzá?
Semmi reakció. Vártam egy kicsit, de aztán felrémlett, mi is történt.
-Megijedtél?
Bólintás.
-Tőlünk?
Fejrázás.
-A brontoktól?
Semmi reakció.
-A szörnyektől? - segítettem ki.
Bólintás.
-Jól van, nem baj, most már nem jönnek szörnyek. Apád meg... öhm... szerintem késni fog, de anyukád tudod, hol van?
Felmutatta a lovacskát. Egy ideig tűnődve néztem, majd leesett a tantusz.
-Arra a farmra gondolsz, ahol a lovakat tenyésztik? 
Bólintás.
-Itt van az erdő mellet, a Nyugati úttól nem messze - magyaráztam Thelionnak, hátha neki nem ugrott be. - Pár óra alatt ott lehetünk, talán fél nap. Tudom, hogy az apja... de ő még gyerek. Tőlem mehetsz, de én biztos nem hagyom itt. Ha már...
Ekkor valami pici, puha, meleg szorult a fülemhez. Értetlenül néztem hátra, csak hogy egy lelkes vigyort lássak a kis srác arcán, ahogy a fülemet tanulmányozza. Először homlokráncolva bámultam, nem értettem, mit művel, de aztán kisimult az arcom, és mosolyogva csóváltam meg a fejem, miközben nagyot szusszanva felkaptam. 
-Na, gyere - borzoltam fel a haját. - Megyünk a mamához.
Erre heves bólogatásba kezdett, majd a játékpaciját lóbálva kezdett a lábaival kalimpálni, mintha tényleg lóháton ülne, de aztán inkább átkarolta a nyakamat, és visszatért a fülem macerálásához, néha-néha halkan kuncogva.
-Miért nem tud minden ember megmaradni kiskölyöknek? - sóhajtottam fel, miközben elindultam kifelé az erdőből.

Magamban gúnyosan mosolyogva hallgattam a párbeszédet a lány és a halálba készülők között, akik nem azért aggódtak, hogy mindjárt megfulladnak, hanem azon, hogy széttépi-e őket a medve, vagy az aligátor, vagy esetleg a hullájukból lakmároznak a dögevő madarak.
- Egy keselyűnél ezt sosem lehet kiszámítani. – vontam meg a vállam válaszként. – Attól függ, milyen régen nem ettek már. – mentem bele a játékba, már csak ezért is, hogy visszakapjanak egy kicsit abból a kegyetlenségből, amiben ők részesítik az elfeket nap, mint nap.
A továbbiakban már nem érdekeltek a páncélosok, hiszen a perceik meg voltak számlálva, így igyekeztem visszafelé az ösvényen, hogy végre remélhetőleg minden további incidens nélkül elérhessem úticélomat.
Persze azért én is megtorpantam, mikor Melira hátra fordult és lángokat lövellt az éppen csak elhagyott ingoványos rész felé, de nem láttam semmi különöset vagy veszélyeset, így leeresztettem az íjamat, mely már lövésre készen feszült a kezemben.
Láttam, hogy a lány lehajol valamiért a földre, majd nézegeti azt, ezért mellé léptem.
- Mi történt? Mit találtál? – kérdeztem érdeklődve a most már elcsendesült erdőben.
Azt, hogy tovább kell mennünk, nem nagyon értettem, hiszen éppen azt tettük, de aztán olyan iramban indult meg, valami határozott cél felé, hogy először csak meglepődve néztem utána, hogy vajon mi lelte, aztán meg alig bírtam a nyomában maradni.
- Várj! Mi a fene ütött beléd? – próbáltam kihúzni belőle, hogy mi keltette fel ennyire a figyelmét.
Szerencsére azért elkezdett magyarázni, hogy mi ez a hirtelen támadt sietség. Szavaira odafigyelve, halvány sejtelem kezdett bennem motoszkálni, hogy hová is akar kilyukadni.
- Valakit kerestek! – bólintottam értőn. – Akkor most őt is meg kell ölni, hogy nem tudjon hírt vinni a történtekről. – értettem most már egyet a sietséggel.
Jóformán hang nélkül suhantunk a romok felé és még ennél is halkabb lettem, ahogy Melira jelzett, hogy már lát valamit.
Aztán megint csak értetlenül álltam meg, hogy minek lopakodunk itt, mikor aztán felfedi magát egy…………egy kölyök előtt?
- Mi a jó élet ez? – szisszentem fel én is, majdnem a gyerekkel egy időben. – mit művelsz? – néztem döbbenten a mosolygó és a gyerekkel játszani kezdő lányra, majd értetlenül hallgattam a beszélgetésüket, vagyis csak Melira-t hallottam, mert a fiú néma volt, mint kiderült.
Mikor a lány felkapta az ember kölyköt, dühösen néztem rá, majd látványosan elhúztam a torkom előtt a kezem sürgetően.
- Minek ez a színjáték Melira? – kérdeztem, mert felesleges időhúzásnak éreztem.
Minek megnyugtatni, csak vágja el a torkát és menjünk a dolgunkra.
Aztán kezdett olyan sejtésem lenni, hogy a lány ezt a hazavitel dolgot tényleg komolyan gondolja és először mérgesen, majd pár pillanat múlva elgondolkozva néztem rá.
~ Ez az a hidegvérrel embervért ontó lány, akit az előbb megismertem? Mi történt vele? Talán van valami célja ezzel az egésszel? Kíváncsivá tett. ~
- Tudom hol van. – jegyeztem meg érzelemmentes hangon, nézve, hogy a kölyöknek mennyire tetszik Melira hegyes füle. – Elkísérlek, mert ha meglátnak vele, akkor biztosan nem a legjobbat fogják feltételezni rólad. – teszem még hozzá.
Aztán hagyom, hogy cipelje a fiút, ha akarja, én meg elindulok az egyik ösvény felé, amely a farm felé vezet. Bár mardos a kíváncsiság, úgy döntök, majd csak később kérdezem meg, mit akar ezzel elérni. Ha valamiféle hálát vár, akkor csalódnia kell majd, hiszen az emberek hálátlanok és kegyetlenek. Örülhet, ha csak rabságba akarják majd vetni és nem ölik meg azonnal, ahogy eleresztette a kis emberpalántát.
- Miért nem hagyod, hogy a saját lábán jöjjön? Hosszú még az út. – vetem a hátam mögé közben.

-Megölni! Hogyne - forgattam a szemem bosszúsan. 
A kisember nagyon helyes, még akkor is ha volt bennem némi ellenérzés iránta, hiszen mégiscsak az ellenséghez tartozott. Thelion szavai azonban megleptek. Nem mondom, amit az imént tettünk nemigen passzolt a mostani helyzethez, de hát az teljesen más volt. Ösztönösen simítottam védelmezően a kisfiú kezére a tenyeremet, miközben rosszalló pillantást vetettem az útitársamra.
-Nem színjáték. Ő még csak egy gyerek, okostóni - torkoltam le, ügyelve, hogy a kezemben tartott apróság miatt kerüljem a szaftosabb kifejezéseket. - Még nem ártott senkinek, és nem az ő hibája, hogy mások mit művelnek. Addig nem bántok senkit, amíg meg nem érdemli, én nem vagyok ember. Az egyetlen bűne pedig az, hogy túl kerek a füle, de ha ezért megölném, nem lennék jobb, mint azok ott a pocsolyában. Ha felnő, és rám támad, ő sem kap jobbat, de egyenlőre még még csak egy kölyök, és nem vagyok olyan alávaló, hogy egy kölyköt bántsak. Ha nem akarsz segíteni, nem kell, de ha csak egy ujjal is hozzáérsz, esküszöm, élő fáklyát csinálok belőled. Világos?
Hagytam fenyegetőn villogni a szemeimet, ahogy elvonultam mellette, de aztán kénytelen voltam belátni, hogy igaza volt: a fiúnak volt egy súlya, ami hamarosan a sokszorosának tűnt.
-Nézd már, megszólalt a cipekedés mestere - húzódott egy gúnyos félmosolyra a szám. - Ha ölelgetnéd egy kicsit, azt mond. Bár akkor sem adnám oda, rólad van szó, szóval tuti nem élné túl.
Az aprólék erre rémülten kapta fel a fejét, mire én gyorsan észbekapva visszakoztam:
-Jaj, nem kell minden szíre-szóra összetojni magad - böktem meg a nóziját, majd nagyot nyögve tettem le a földre -, csak vicceltem. Úgy értettem, hogy Thelion bácsi legszívesebben összevissza puszilgatna, és szétölelgetne, annyira szeret kölykökkel játszani.
Érdeklődve nézegette egy darabig, majd odabattyogott hozzá, és félősen felé nyújtotta a játéklovát. Kárörvendően horkantam fel, és fejcsóválva tettem a fiúcska vállára a kezem, egyrészt, hogy azért haladjunk tovább, másrészt, hogy ha Thelion még mindig támadni akarna, elhúzhassam onnan. 
-Na, tessék. Örökbefogadott - csipkelődtem fenékig kiélvezve a helyzetet. - Most aztán elválaszthatatlanok lesztek. Mond csak, mire fogod először megtanítani? Hogy hogyan kell kismacskákra lövöldözni, vagy hogy mit lehet ellopni egy kisbabától? 
Szavaim nem rettentették el a picurt, és legnagyobb meglepetésemre, aprócska kezecskéjét Thelion kezébe csúsztatta, és a kisujjába kapaszkodva folytatta az utat. Még szélesebb lett a vigyorom, miközben elismerően biccentettem.
-A kis manipulátor. Őt se kell félteni.

Rövidesen rá kell jönnöm, hogy tényleg nem csak megjátssza a törődést a kiskrapek felé Melira, hanem teljesen komolyan gondolja, hogy segít neki haza jutni az anyjához és ezt villámló szemekkel hozza a tudomásomra, amikor felvetem a teljesen logikus dolgot, hogy szabaduljunk meg egy szemtanútól.
- Lehet, hogy gyerek, de veszélyes lehet ránk nézve. – morogtam az orrom alatt, mert ha már életben akarja tudni a kölyköt, akkor jobb, ha nem adjuk ki még jobban előtte magunkat. – De innentől kezdve ő a te problémád. – vontam meg a vállam. – És nem gondolom, hogy ha az apja így reagált ránk, akkor a családja másként reagálna, de nem kell aggódnod, nem fogom a hátad mögött elintézni. – fogalmaztam meg a fenyegetésére egy grimasszal úgy, hogy a gyerek ne nagyon értsen belőle semmit. – Különben sem szeretem, ha megfenyegetnek. – nézek rá hideg tekintettel, hogy érezze, azért nem ijedtem meg tőle.
- Mi? – hökkentem meg kissé a szavaira. – Azt hiszed, hogy cipelném a kölyköt? El vagy te tévedve! Van neki két jó lába, használja. – kezdem megszaporázni a lépteimet, hogy eszébe se jusson semmi hülyeség, de a következő párbeszédre ismét megtorpantam.
- THELION BÁCSIIIII????? – hördültem fel, mint egy sebzett bronto. – Már az is nagy felelőtlenség részedről, hogy elhoztuk magunkkal, aztán meg a másik az, hogy kiadod a nevemet, de hogy még bácsi is………! – meredek rá vádlón. – És eszemben sincs még csak hozzáérni sem, ettől egy percig sem kell tartanod. – rázkódtam meg még a gondolatra is, majd hátráltam pár lépést, amikor közeledni kezdett a kis béka és felém nyújtogatta a játékát.
- NEM! – tiltakoztam erőtlenül és kétségbeesetten néztem Melira-ra. – Ne uszítsd rám! Bocs kölyök, de tartsd meg a lovadat, mert nem tanítok meg semmit, csak haza viszünk és kész. – szögeztem le aztán összeszedve magam, mikor rájöttem milyen szánalmas látványt nyújthatok. Aztán gyorsan hátat fordítottam nekik, hogy tovább menjek, mikor meghűlt bennem a vér, ahogy a kis démonfattya megragadta az ujjamat és fogságba ejtett.
- És most? – néztem segítségkérően és teljesen megsemmisülten a lányra és még véletlenül sem a fiúcskára. – Most mit akar? Így, hogy menjek tovább és hogy figyeljek a veszélyekre, bár a legnagyobb pont itt van mellettem. – sóhajtottam nagyot nyelve utána.
Ha nem engedett el, akkor is elindultam az ösvényen és úgy tekintettem arra a kezemre, mintha nem is létezne helyeket, választottam, ahol nem akadhatnak bele ágak, ahol nem botlik gyökerekbe, miközben egyfolytában morogtam magamban, valamiféle koloncról a nyakamon.
- Remélem bírja a tempót, mert mielőbb oda akarok érni. – puffogtam Melira-nak.

-Nem szándékoztam bekopogni hozzájuk - világosítottam fel. - Csak elviszem a tanyáig, aztán azt a maradék pár yardot már megteheti egyedül is, ott már nem kell mitől félnie. Nem vagyok hülye, tudom, hogy inkább hinnék el, hogy erőszakos módon, akarata ellenére egészen hazáig raboltam, amilyen egy vérszomjas szörnyeteg vagyok, mint hogy egyszerűen csak megtaláltam, és visszaadom az anyjának. Éppen ezért nem fogunk velük találkozni. Ő meg talán kissé szélesebb perspektívában láthatja a világot. Az sem árt, főleg, ha ember.
Azt már hozzá sem tettem, hogy ráadásul mi öltük meg az apját, úgyhogy már csak ezért is tartozunk neki ennyivel, bármennyire is megérdemelte az a mocsok. Ezzel őt is büntettük, pedig ő tényleg ártatlan volt. Még...
Út közben nagyot nyújtózkodva ásítottam egyet. Már bőven benne jártunk az éjszakában, de tartani akartam a tempót, hiszen mondhatni sürgősen kézbesítendő csomagot cipeltünk magunkkal, arról nem is beszélve, hogy ki tudja, mikor indítanak újabb kereső csoportot a kölyök után, ha esetleg éppen hazafelé tartottak, és már ott kellene lenniük. Apucit mondjuk már keresheti, de ez nem változtat azon, hogy csak az imént intéztünk el egy jókora csapat fegyverest, semmi kedvem nem volt megint bajba kerülni.
-Hagyd már - legyintettem türelmetlenül. - Nem tűnt fel, hogy néma? Írni meg erősen kétlem, hogy tudna. És igazán megfoghatnád a kezét, hátha ragályos a némasága, és elkapnád. Ha van Teremtő az égben, akkor soha ki sem gyógyulsz belőle.
De hiába. A kisfiú óvatos érintése olyan heves tiltakozást váltott ki belőle, mintha tüzes vassal közelített volna. Prüszkölve nevettem fel ilyen szerencsétlenség láttán, hiszen csak egy kicsi gyerek volt, nem egy vezérdémon, akkor is, ha Thelion nyilvánvalóan nem látta a különbséget.
-Ez az, kölyök, gyerünk! - paskoltam meg a gyerek hátát biztatóan. - Kapd el Thelion bácsit! Nagyon jól csinálod.
A minihuszár erre vidáman felnevetett, és elengedve a morcos elf kezét fürge mozdulatokkal felkapaszkodott egy ágas-bogas fa törzsére, nem túl magasra, csak, hogy egy szintben legyen a fejünk, majd átlendült Thelion hátára, a lábaival a derekát karolta át, a kezeivel meg a vállába kapaszkodott. Erre már, főleg ha Thelion se viselte higgadtan a ,,támadást", már a könnyem is potyogni kezdet úgy nevettem. Öröm volt nézni, hogy kínozza. Gyorsan lekaptam magamról a köpenyemet, és hacsak nem ellenkezett kellőképpen gyorsan és erélyesen, néhány határozott mozdulattal hozzáerősítettem a kisembert, mintha csak egy nyitott hátizsákban cipelte volna a hátán. A csomót pedig hátul kötöztem meg, hogy biztos ne érje el. 
-Bájosak vagytok - szúrtam oda gonoszul, mikor észrevettem, hogy a kis manó most az ő fülével kezdett el játszani. - Thelion bácsi és kisöcsi. Csak aztán majd tudj elszakadni tőle.
Ha tényleg nem tudta lehámozni magáról, az aprólék hamarosan a vállára hajtotta a fejét, és békésen elaludt. 
-Még jó, hogy nem volt éhes - morogtam, miközben azon tűnődtem, vajon tényleg az erdő szélét látom-e távolabb a fák közt. - Semmi kedvem nincs leállni vadászni, téged meg bár gondolkodás nélkül megsütnélek nyárson, nem hiszem, hogy gyereknek való falat lennél. A nyavalygástól rágós lesz a hús, tudod.

Melira szavai kissé megnyugtattak, mert kiderül, hogy még sem annyira őrült, mint elsőre hittem, bár azért még nem hamarkodom el az ítéletemet róla.
Kevés hasonlóhoz volt még szerencsém, aki mindenáron ki akart hozni a sodromból és a nyelvét is úgy felvágták, hogy előre sajnáltam azt az elfet, aki van olyan botor, hogy egyáltalán szemet vessen rá, nem hogy feleségül is akarja venni.
- Rendben, ez már egészen úgy, hangzik, mintha át is gondoltad volna, nem csak az érzelmeid, meg a női ösztöneid irányítottak volna. – grimaszolok egyet, hogy az arcom is tükrözze a gondolataimat.
Persze megint nem úszom meg, hogy ki ne oktasson, miért is nem veszélyes a kölyök, ha elengedjük és akkor sem, ha a mancsaival mindenáron meg akarja fogni a kezem, és amitől még jobban ideges lettem, de mivel felnőtt harcos voltam, így erőszakkal erőt vettem magamon és mereven hagytam, hogy a kölyök tegyen amit akar. Persze csak módjával.
- Te sosem unod meg, hogy másokat szapulj vagy eljátszd, hogy hűűű, de milyen okos vagy! – sziszegtem oda nek, de közben meg sem moccantam, hátha akkor a kis farmer gyerek leszáll rólam. – Különben sem félek tőle, csak nem szeretném, hogy emberszagú legyek tőle. – indokoltam meg a cselekedetemet teljesen logikusan.
Ez a némber azonban nem elégedett meg az eddigiekkel, hanem még tovább uszította a gyereket, aminek következtében az rám vetette magát, mint egy barna medve a méh odút rejtő fára, és kihasználva, hogy nem akartam rossz színben feltűnni előle és félreugrani a kis majom elől, még pillanatok alatt a hátamra is kötötte a szuszogó csomagot.
- Ezt nagyon nem kellett volna Melira! – mordultam fel bosszúsan, de sehogyan sem tudtam lehámozni magamról a köpenyét, amit rám csomózott és, amit nem értem el. – Azt tudod, hogy ezt még nagyon meg fogod bánni és azt is, hogy bármikor levághatnám magamról a ruhádat, aztán vehetnél magadnak másikat! – fújtam egy nagyot, aztán fohászkodtam egy pár percig a Teremtőhöz és ez kicsit lenyugtatott.
- De lásd, hogy nem vagyok olyan kegyetlen és érzéketlen, mint ahogy elkönyveltél magadban, most elviszem ezt a kölyköt a házhoz, de aztán le is út fel is út. – közöltem vele hidegen és megindultam ismét.
Tudtam, hogy nem sokára ki kell érnünk az erdőből és már nem sokáig kell elviselnem ezt a hárpiát, aki azt hiszi, hogy ő a világ közepe és mindig csak neki lehet igaza.
- Azt ne várd, hogy még meg is etesselek benneteket, arra tényleg nem tudnál rávenni. – értettem, el a mondanivalóját. – És csak tudd, hogy a kezedet sem tudnád felemelni, már úgy néznél ki, mint egy csinos kis sündisznó! – villantak meg gonoszul felé a szemeim.
Pár óra gyaloglás után, már látszott a fák vonalának vége, így hamarosan megérkezünk és én megszabadulhatok a két sorscsapástól.
- Kioldhatod a csomót, mindjárt megérkezünk. – mutattam előre.

Thelion morgására, hogy sosem unom-e meg, hogy nem rejtem véka alá, ha valaki idióta, de azt sem, ha igazam van, úgy tettem, mintha komolyan elgondolkodnék. Csücsörítve, töprengőn összehúzott szemekkel szegtem fel a fejem, hogy a lombokon átszűrődő éjszakai égboltot tanulmányozzam, miközben egyre a hallottakon töröm a fejem. Reméltem, hogy felfogja, mennyi gúny lakozott ebben, hiszen nem véletlenül játszottam így rá. 
-Nem. Soha - ráztam meg a fejem. - És már így is kellőképpen ember és brontoszagúak vagyunk, nem hiszem, hogy ez a kis félbevágott mákszem különösebben sokat rontana már ezen. 
A kis mákszem végül méltónak bizonyult a védelmemre, mivel talán még soha nem nevettem olyan jóízűen, mint most, amikor rácsimpaszkodott Thelionra, és úgy felhúzta, hogy öröm volt nézni az egyre vörösödő képét. 
-Nagyon megijesztettél - biztosítottam az oldalamat markolászva a nagy kacagástól. - Kifejezetten halálra vagyok rémülve egy olyan férfi fenyegetőzésétől, aki már rég halott lenne, ha én nem húztam volna ki a hátsóját a bajból. De komolyan, nyugodtan tönkrevághatod a köpenyemet, de csak akkor, ha nem ragaszkodsz túlságosan a tiédhez. Meg a lélegzéshez. Kellőképpen nagy fiú vagy ahhoz, hogy tudd ezt mérlegelni?
Ígérete, hogy elviszi a házig a gyereket nem mondom, hogy nem lepett meg, mert már komolyan vártam, hogy mikor elégeli meg az egészet, de kizártnak tartottam, hogy valami kedveset mondjak neki.
-Ahogy gondolod, de utána már mást kell keresned, aki megvéd téged a csúnya sötét erdőben.
Nem is foglalkoztam tovább a morgásával, amennyire lehetett csendben folytattam az utunkat. Ő hamarabb látta meg a házat, mint én, de nem akartam beismerni, úgyhogy csak némán bólintottam, és diszkréten meresztgettem a szemeimet, hogy tűnjön már fel nekem is, nehogy feltegyen nekem valami keresztkérdést, például, hogy van-e odakint valaki, mert akkor tuti lebuknék. A csomót kioldottam, hiszen lényegében már ott voltunk az erdő szélénél, és nem szándékoztam kimerészkedni onnan, amikor egy halom ember várt volna ránk a másik oldalon. 
-Felkelés! - kaptam ki a kölyköt egy határozott mozdulattal, és lepakoltam a földre. - Nézd csak, ott van a házatok. Itt laksz, ugye?
Némi szemdörzsi után a mutatott irányba fordult, és amikor végre felismerte a közeli épületet, lelkes bólogatásba kezdett, és már ki is lőtt.
-Pf! Hálátlan dög - dörmögtem az orrom alatt.
Az apróság viszont félúton még visszafordult. Talán azt hitte az ostobája, hogy vele tartunk? Bizonytalanul keresgélt minket a tekintetével a fák között, de már nem látott, úgyhogy sarkon fordult, és hazáig rohant, ahol azonnal be is robbant a házba, ahol még égtek a gyertyák. 
-Nem kéne sokáig itt maradnunk - fordultam Thelionhoz. - Nem várnám meg, amíg elindítják a kereső csapatot az apja után.

Komolyan mondom, hogy ezt a fúriát az istenek valamilyen büntetéseként varrták a nyakamba, de szerintem nem követhettem el semmi olyan iszonyúan súlyos bűnt, amivel ezt érdemeltem volna.
Szavaira csak a szememet forgattam meg, mert egy darabig szinte szóhoz sem jutottam ekkora valótlanság állítása hallatán.
- Még, hogy te húztad ki a seggemet a bajból???!!! – hördültem fel, mert nem akartam hinni a fülemnek. – Bele sem kerültem volna, ha nem hallgatok rád, hanem megyek szépen a dolgomra! Gondolom inkább pont te vagy az, aki mindig belekerül valami slamasztikába és akit ki kell menteni belőle. Egyébként is megnéztem volna, hogy bánsz el a húsz páncélossal, meg a brontókkal egyedül. – fújtam egyet dühösen, de aztán inkább alaposan kiléptem, hogy ne is lássam a gunyoros képét és végre megpróbáljak lehiggadni és visszanyerni a lelkibékémet.
Hála a Teremtőnek, ő sem akart most tovább prédikálni, de sejtem, hogy inkább a kiskölyök tartotta vissza, aki elszunnyadt a hátamon, mint az, hogy nekem tegyen jót.
Nem mondom, nagyon megkönnyebbültem, amikor megláttam a farmot, bár ezek az emberek is csak bepiszkolták az erdő és a természet szépségét és nyugalmát, most először életemben örültem, a látványuknak, és nem az volt az első gondolatom, hogy el kéne kergetni innen őket.
Szerencsére Melira is úgy gondoltam, hogy itt a jócselekedeteink vége és leszedte rólam a potyautast, majd útjára indította, mikor meggyőződött róla, hogy jó helyen járunk.
- Mit vársz? Ember! – vontam meg a vállam az „én megmondtam” arckifejezésemmel.
Nem tudtam, hogy a lány látta e, de a kiskölyök azért visszafordult egy idő után, hogy megkeressen minket, de úgy gondoltam erről nem fogom felvilágosítani Melira-t, mert úgy sincs jelentősége. A kölyök pár év és már ugyan olyan ellenséges lesz velünk, mint az apja volt, jobb ha ezt az egészet gyorsan elfelejtjük. Én biztosan! Legszívesebben meg nem történtté tettem volna, hogy én……én segítettem egy embert hazajutni…….még, ha kölyök is volt. Tisztára megbolondított ez a némber!
- Te ácsorogsz még mindig ott! – szóltam vissza a vállam felett, hiszen én már az ösvényen jártam. – Csaknem táplálsz érzelmeket a kis emberfattyú iránt? Jobb, ha sürgősen magadhoz térsz és észbe kapsz, mielőtt ezek az érzelmek a halálodat okozzák. – adtam neki kéretlen jótanácsot, majd igyekeztem a fák jótékony takarásába. – Én mindenesetre folytatom az utam, amit voltál kedves összekuszálni.

Ki nem mondtam volna, hogy igaza volt, inkább csak megvontam a vállamat. Persze, hogy embertől az ember nem várhat többet, de azért mégis! Hálátlan dög! Ám ekkor megfordult. Azért nem fejezte ki sehogy sem a háláját, mert azt hitte, vele tartunk? Jézusom, ez még tényleg csak egy kisgyerek! Képes volt azt hinni, hogy elkísérjük az emberek lakta házba, ahol rögtön felakasztanának minket, csak mert megöltünk egy osztagnyi katonát és civilt? Hát ezek szerint tényleg van még ideje bőven, hogy ezeket kitanulja. Azért sajnáltam a kölyköt, hogy apa nélkül felnőnie, még akkor is, ha annak a szörnyetegnek a halálával nem vesztett sokat a világ. 
Viszont legalább nem volt hálátlan. Még jó, hogy nem értettem egyet hangosan Thelionnal, így most rávillanthattam egy kárörvendő vigyort. Annak ellenére, hogy én mondtam először, hogy a kölyök hálátlan volna.
-Na, ugye. Nem hálátlan, csak idióta. De még pár év, és idiótából rosszindulatú görénnyé cseperedik. Alig várom - tettem még hozzá epésen. 
Persze abban is igazam volt, hogy indulni kéne, és ezzel ő is egyetértett, de persze muszáj volt még odaszúrnia egyet. 
-Nem táplálok én érzelmeket senki iránt - fortyantam fel felháborodva. - Főleg nem egy ember iránt. Na jó, ez így nem teljesen igaz, mert a gyűlölet is egy érzelem, de itt vége is van. Még hogy én...! Ekkora sületlenséget!
Tüntetően hátat is fordítottam a tanyának, és a háznak, ahol az anyuka már nyilván nagyban ölelgette a kis csendeskét, aztán valószínűleg elkezd majd pánikolni, hogy a férje meg vajon hova tűnhetett? Éppen ezért nem is akartam tovább itt időzni. 
-Nem kuszáltam össze semmit - morogtam. - Nem kértem, hogy gyere velem. Hibáztasd azokat a mocskokat, akik már felfordultak. Csak azt mond meg, hogy te merre mész, hogy még véletlenül se induljak ugyanarra.
Ha megkaptam a kellő információt, egy utolsót intettem neki, aztán mogorván elindultam az ellenkező irányba, mint amit ő mondott. Hőn reméltem, hogy most jó darabig nem kapok semmiféle társaságot, se ellenségeset, se barátit. 
Bár így jobban belegondolva, talán nem ártana felkeresni Nigellát Redcliffe-ben. Az új ötlettől vezérelve tovább haladtam a Nyugati út felé, ami az irányon sokat ugyan nem változtatott, de már céltudatosabban gyalogoltam előre. 
Amíg Thelion még nem távolodott el teljesen, azért nyitva tartottam a fülemet felé is, hátha megint belesétál a galibába, és megint meg kell neki mutatnom, hogy csinálják ezt a nagyok, de szerencsére erre nem került sor. Nyugodtan vándorolhattam tovább. Egy darabig...

//Köszönöm a játékot, nagyon csúcs volt  //

A jóleső elégedettség, hogy nekem volt igazam, nem tartott sokáig, mert persze, hogy kiszúrta, amikor a kölyök megfordult, így aztán azonnal vissza is feleselt, amiről szerintem csak akkor lehetne ezt a némbert leszoktatni, ha kivágnák a nyelvét. Különben az utolsó szónak neki kell lennie!
A mentegetőzése amiatt, hogy érzelmekkel vádoltam meg, viszont gúnyos mosolyt eredményezett az arcomon, mert úgy látszik az elevenébe tapintottam.
- Igaz, persze! Azért bámulod annyira aggodalommal telt szemekkel, már egy ideje, mi? De ez a te bajod! – vontam meg a vállam és fordultam rá az ösvényre, nem foglalkozva vele többet, hogy jön vagy botor módon még marad.
Felcsattanó hangja is azt bizonyította nekem, hogy igazam van, hiszen miért lenne egyébként ennyire feszült, de legalább vége az együttlétünk nyűgének és mindenki mehet a dolgára, és remélhetőleg tényleg soha nem sodor újból össze minket a szeszélyes sors.
- Én arra megyek és ebben az egyben tökéletesen egyetértek veled. – bólintottam fintorogva, majd az erdő belseje felé indultam, hogy megkeressem az elfek táborát és kicsit kiszellőztessem a fejem, mert ennyi karatyolást már legalább fél éve nem hallottam, mint ez alatt a rövid idő alatt, míg együtt voltunk.
Vajon most hová mehet? Egy szökött mágusnak nem nagyon kéne még a város közelébe sem mennie, hiszen valaki még felismerheti! Most mi van? Hülye vagyok én, hogy ilyenen jártatom az agyam? Azt csinál, amit akar az az önfejű, érzelmes liba! Még, hogy én itt aggódom miatta! Áááá! Na, jobb lesz, ha inkább a lábam elé és a környezetemre koncentrálok, mert még tényleg belebotlok valami ocsmányságba!


//Én is köszönöm, tényleg szuper volt. //