Főtér

A denerimi utak felől

Mogorván csóváltam a fejemet:
- A pagonyelfek távol tartják magukat Denerimtől, a környéken nem élnek - feleltem. - A levél szökött elfeket írt, a pagonyelfek ritkán szökdösnek el a klánjuktól, rövid időn belül ilyen nagy számban mindenképpen furcsa lenne. Másrészt ez a banda nem ért vissza ide a legközelebbi pagonyoktól sem. Megölnek ennyi elfet és félrevezetik az utána a sarkukban loholó közismerten éles szemű nyomolvasókat? Nekem gyanús... - ráztam a fejemet. - Nem hiszem, hogy túlélték volna. Tapasztalt zsiványok, de... az ide kevés. A válaszokat azt hiszem a Zárványban találjuk. Legalábbis az eltűntekről.
Hamarost a város utcáit róttuk, a városkapunál posztoló őr egy felületes pillantásnál nem méltatott minket többre. Unott volt és kedvetlen, bár a nappal óráiban sosem szoktak kérdéseket feltenni darabontok, de az események tükrében mégis komorabban lépdeltem tovább a denerimi arl páncélos vitéze láttán, noha az egyszeri talpas aligha volt bármiféle összeesküvés részese, nála magasabb poszton történtek itt a dolgok. Nem került sok időbe elérni a Zárványt sem. Az utcák itt már jóval elhanyagoltabbak, az épületek romosabbak, a lakók pedig lerongyoltabbak voltak, de hát ez volt a város igazi nyomornegyede. Finoman oldalba böktem Lelianát az egyik taverna féleségre mutatva a fejemmel. Emberek iszogattak ott vidám csődületben, ami önmagában ritkaság volt errefelé, de ezek ráadásul mellpáncélt, fegyvert és pajzsot hordtak mind egy szálig, ugyanakkor az arl jelzése hiányzott róluk. Ezek nem az őrség tagjai... Mégis melyik nemes katonái jönnek ide vedelni? Az elfek közé?
Hála a lány tájékozottságának hamarosan Valendrian, a Zárvány elöljárójának ajtaján kopogtattunk. Az idős elf óvatosan nyitotta meg az ajtót, de aztán barátságos mosollyal fogadta a lányt, engem pedig óvatos távolságtartással. Kereszteztem a karjaim a mellkasom előtt és meghajtottam magam:
- Üdvözöllek elöljáró!
- Nem különben harcos - biccentett vissza s beinvitált minket. Odabent lezökkentem egy székre s miközben előhalásztam az uram levelét mellpáncélom bélése alól, majd átnyújtottam azt be is mutatkoztam:
- Hrothgar Lenk, bann Bolstadt futár katonája. Uram üzleti ajánlatot küldött neked - adtam át a papírt. - Tégy belátásod szerint. Ellenben van itt más is... Ezt azonban tanult bajtársam könnyebben el tudja mondani, én sosem voltam a szavak mestere...

- Igen! Ezért tartanám én is valószerűtlennek, bár szökni rabságból is lehet és van aki szereti a függetlenségre vágyó elfek közül összeszedni a rabszolgáit. – válaszolom a kétkedésére. – De tényleg életszerűbb, ha a zárványban élőkre gondolunk. – sóhajtok nehezet, mert sajnos a Veszedelem óta a helyzet semmivel nem lett jobb, csak az ígéretekből lett több, hiába volt meg az igyekezet a részünkről.
Mivel nappal volt, így nem is számítottam nehézségekre a bejutásnál, bár azért akadt vérfolt rajtunk bőven, ez egy messziről jött utazónál már nem is volt feltűnő, ezért minket sem állítottak meg.
Egyenest a Zárványba tartottunk, hogy mielőbb utána tudjunk járni a dolgoknak és mivel többször is jártam már az elf elöljáró, Valendrian házában, nem kellett iránymutatást kérni senkitől.
Mikor Hrothgar megbökött, már én is láttam mi az, ami felkeltette az érdeklődését és nem mondom, tényleg feltűnő volt a Város szegénynegyedének közepén vidáman iszogató társaság, akikről messziről lerítt, hogy valamelyik nemes emberei, bár címert nem láttam egyelőre rajtuk.
- Mi a frászt keresnek itt? – sziszegtem a zsoldos felé. – Ha csak bajt nem. – ingattam meg rosszallóan a fejem. – Sokan sportot űznek belőle, hogy itt mutassák meg, milyen fene nagy legények.
Valószínűleg az elöljáró már tudott a katonáktól, mert vigyázva nyitott ajtót, na meg az utcán is feltűnően kevesen jártak, pedig ilyenkor ez nem megszokott. Biztos a házába küldött mindenkit, akit csak lehetett.
- Örülök, hogy látlak Hahren! – hajtottam meg magam az idős férfi felé, majd hagytam, hagy ismerkedjen meg a társammal is, akivel szemben óvatos figyelem villant a szemében, hiszen soha nem jelentett jót náluk egy fegyveres, páncélos idegen.
Mikor Hrothgar átadta a levelet és a szót, biccentettem feléjük, majd azonnal a tárgyra is tértem.
- A segítségedet szeretnénk kérni Valendrian! Idefelé az úton banditákba botlottunk, akiknél ezt találtuk. – húztam elő a felfűzött füleket, amit végül magammal hoztam, mert így talán még többet tudnak segíteni, aztán majd valahol eltemetem, mert csak úgy eldobni nem vitt rá a lélek. – Talán tudsz nekünk segíteni benne, hogy kik lehettek ezek a szerencsétlenek és ki adhatott parancsot a levadászásukba? És, ha már a vadászatnál tartunk. Kik azok a katonák a kocsma előtt? És mit keresnek itt?
Tudtam, hogy nem kell sokat köntörfalaznom az elöljáró előtt, ha tud valamit el fogja mondani, főleg, ha megnézte a véres nyakláncot. Talán még valami olyan információhoz is jutunk, ami előrébb viszi a kutatásunkat, hiszen a zárványbeli elfek sokfelé dolgoznak, sok nemesi kúriában megfordulnak.

Jómagam hátradőlve hallgattam Lelianát és Valendriant, nem akartam a beszélgetésbe beleavatkozni. Az idős elf arca megrándult a "nyakék" láttán, de még így is közel egy percig habozni látszott. Végül töltött mindenkinek az asztalon álló gyenge sörből egy-egy kupára valót és csendesen belekezdett:
- Sokan eltűntek a népből manapság - mormolta. - Közel ötven ágy maradt üres az elmúlt hónapokban. Más elöljárók is hasonló hírekkel szolgáltak délről. Az őrség nem törődik vele. Azt mondják bizonyára elköltöztek szerencsét próbálni egy jobb élet reményében, vagy beálltak pagonyelfnek. Én... mindig van néhány forróvérű kölyök, aki ilyesmit csinál, de hogy ötvenen, köztük családosok, mind egy búcsúszó nélkül... én nem hiszem Leliana. Aztán pedig elkezdődött ez a... Gyere be Sadira! - emelte meg egy kicsit a hangját.
Még gyereklánynak mondható elf jött be a másik szobából, hosszú, vérvörös hajjal és nagy, kíváncsi szemekkel. Fajtájára jellemző harmonikus, kellemes vonásokkal. Egy életvidám, kedves teremtésnek látszott, még ha ránk bizalmatlanul pislogott is. Valendrian megszorította a vállát:
- Semmi baj kedvesem. Egy barát és egy barát barátja, tőlük nem kell tartanod - mosolygott rá. A kis fruska ajkain bátortalan mosoly jelent meg felénk, karjait keresztezve meghajtotta magát. Viszonoztam az üdvözlést. Valendrian óvatosan megfogta a lángvörös hajkoronát és a lány melléről áthajtotta a hátára. Elképedve hördültem fel. Sadira fülei hiányoztak! Brutális sebhely nyoma mindkét oldalon, valaki egy nyúzókéssel egyszerűen lemetélte őket. Jól láthatóan nem gyógyász látta el a sebet, hanem az ősi módszerrel egyszerűen kiégették. A mellkasomból most önkéntelenül tört fel az elharapott mondat:
- Mi a...?
- Megtörtént többször is - rázta a fejét keserűen az elöljáró. - Kilenc holttestet találtunk, mindnek lemetélték a füleit. Ami Sadirát illeti... hát...
- El tudom mondani Valendrian - szegte fel a fejét a lány dacosan, majd ránk nézve erőltetett nyugalommal beszélni kezdett: - Dalnok vagyok. Bárd. Még ha most nem is zenélek. Egy este későn értem haza, van egy kocsma a városban, ahol megengedte a tulajdonos, hogy játsszak a vendégeknek és felezzük amit kapok. Bah... Pár hete még a legendák nyomába akartam lépni, mint Leliana a sárkányölő dalnok - nevetett fel örömtelenül, keserűen. - Hazafelé tartottam éjjel, miután a kocsma bezárt. Négy férfi fogott közre. Lefogtak, hiába próbáltam védekezni, jóval erősebbek voltak nálam. Lefogtak és levágták a füleim. Azt mondták az értékes. Aztán... nos a kedvüket töltötték velem. Közben elmondták, hogy utána átvágják majd a torkom. Akkor ütöttek rajtuk a zsoldosok, ők meg menekülőre fogták. Előtte rálépett az egyik vascsizmában a kezemre - mutatta fel bekötött jobbját, - így egyelőre dalban nem tudom előadni nektek, ha nem haragszotok.
- Azokat a zsoldosokat láttátok idefelé jövet - magyarázta Valerian. - A városőrség nem törődik vele, azt mondták bizonyára pár magáról megfeledkezett elf volt, belügy. Nekünk nincsenek fegyvereink, nem is lehetnek. Ennek a zsoldoskompániának a vezetője itt verekedett a Veszedelem idején, velünk vállvetve. Mármint az enyémekkel. Még emlékezett azokra az időkre. Egy hónap, amíg jön hajó Anderfels felé. Azzal akarnak elmenni majd, felcsapnak ott fegyverbe. Addig is, a régi idők emlékére úgymond az emberei meg ő is itt isznak, meg itt esznek a tavernánkban és esténként... sétálgatnak. Nem szűntek meg a bajok, de kevesebb lett belőlük, úgy látszik a jelenlétük elriasztja azokat, akik... - csüggedten intett Sadira felé. - Előre rettegek a naptól, mikor befut a hajó és tovább állnak. Az ő kapitányuk talán többet tudhat a közelmúltban történtekről az utcákon. Én... betegeskedem már egy ideje - vallotta be zavartan az öreg. - Nem biztos, hogy minden hír eljutott hozzám. Nagyhangú banda, de megvédenek minket amennyire tudnak. Hálásak lehetünk nekik - fejezte be a történetet.
A történet alatt csatakosra verte a hátamon az inget a hideg veríték, főképp a lány sebeit látva. Most nagyon lassan Leliana felé fordítottam a tekintetem kérdőn.

Tudtam, hogy rettentő lehet látni a törékeny férfinek ezt a trófeát, de muszáj volt megmutatnom, hátha felismeri valamelyiket, de még így is láttam, hogy nehezére esik erről beszélni idegenek és főleg emberek előtt, de végül elszánta magát.
A magas száma az eltűnteknek szíven ütött, hiszen nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a helyzet.
Mikor aztán behívta a lányt, először el nem tudtam képzelni, hogy minek, talán csak látott valamit, ami segíthet kideríteni kik művelhették ezt, de aztán egészen más kerekedett ki belőle, amitől legszívesebben ordítani lett volna kedvem.
Viszont én voltam itt a példakép vagy mi, nem tehettem meg, hogy kivetkőzöm magamból, mint valami őrült némber, de a látvány……
És még csak eztán jött a java! Mikor elmesélte, hogy mi történt vele és hogyan menekült meg, hogy az ő füle most ne díszítse ezt a nyakláncot……
A szívem őrülten vert, és valószínűleg eléggé le is sápadhattam, hiszen a vér először a lábamba szaladt, aztán viszont a fejembe, de végig kőmerev arccal hallgattam kölyök beszámolóját, amit megpróbált anélkül elmondani, hogy elsírta volna magát.
A gyűlölet azok iránt, akik ilyet meg tudnak tenni, olyan mértékűvé duzzadt a lelkemben, hogy most bármit meg tudtam volna tenni velük, ha a kezembe kerültek volna……Bármit!
Aztán hirtelen mozdulattal a lányhoz léptem és szó nélkül magamhoz szorítottam, majd pár pillanat múlva kartávolságra toltam és mélyen a szemébe néztem.
- Meg fogsz gyógyulni és biztos vagyok benne, hogy híres dalnok leszel, - mosolyogtam rá halványan. – Azok……azok akik ezt tették pedig a Teremtő tüzében fognak elégni, ezt megígérem neked. – folytattam sötéten, majd előhúzva a szütyőmből egy gyógyitalt a lány egészséges kezébe nyomtam és rászorítottam az ujjait. – Idd meg és hamar jól leszel.
Gyors mozdulattal töröltem meg a szemem, míg elfordultam, mialatt megtudtam, hogy a katonák most az egyszer talán a jó cél érdekében vannak jelen, és nem azért, hogy zaklassák a szerencsétleneket. Ez legalább megkönnyebbülés, még ha nem is tökéletes.
- Ennek örülök Valendrian. – mondtam a vezetőnek. – Legalább volt bennük annyi becsület, hogy segítenek nektek. Mindenféleképp beszélünk velük. – bólintottam a szavaira. – Ha beteg vagy, tudok egy jó gyógyítót és ideküldöm hamarosan. Most nagyon nagy szükségünk van a segítségedre. Engem bár elfogad a néped, de nem túl bőbeszédű, neked hamar megnyílnak és tudnunk kéne, hogy van-e valami pletyka valamelyik nemesi ház körül. – folytattam halkan, még mindig a látottak és hallottak hatása alatt.
Mikor Hrothgar rám nézett, nem kellett szavakba öntenie mit érez, hiszen még mindig libabőrös voltam.
- Ez rosszabb, mint amire álmomban is gondoltam volna. – ráztam meg a fejem. – Minél előbb beszélnünk kell azokkal a katonákkal, és azt hiszem ott rád hagyatkozom, velük te jobban megtalálod a hangot.

A lány meglepetten vette át a gyógyitalt, de miután a vén elf biztatóan intett neki megitta és kedves mosollyal köszönte meg. Az öreg fáradtan lerogyva lehúzta a jegygyűrűjét, majd a bárdnak nyújtotta:
- Vedd ezt. Aki elf látja, tudni fogja, hogy az öreg Valendrian jót áll érted - köhögött csendesen. - Ha csak a barátod nem tudja gyógyítani az öregséget, akkor aligha volna értelme. Megfáradtam már Leliana, a tevinteriek börtöne óta lassan, de leépülök. Ez az élet rendje, lesz aki átvegye a helyem. Most nagyobb dolog a tét. A népünk. Hálás vagyok neked. Kevesen ismernek minket, ha már nincs ránk szükség. A gyűrű láttán minden elf Denerimben tudni fogja, olyan az, mintha melletted állnék...
Tisztelettel köszöntünk el az elöljárótól, majd határozott léptekkel a kocsma felé vettük az irányt. Tisztes távolságban megállva felmértem a mulatozókat, észrevettem a falnak támasztott, ezerszer rongyolódott öreg csapatzászlajukat is, mire elvigyorodtam:
- Ezeket ismerem - kacsintottam a lányra. - Régebben Loghain katonái voltak, aztán az öreg halála után kiléptek, de szabad kompániaként tovább harcoltak az országért. Hegyi emberek szinte mind, kemény, bárdolatlan, de szótartó fajta. Mulatságra vagy ökölre bármikor kaphatóak, a kardjuk eladó, a becsületük aligha. Denerim ostrománál kívül hagyták őket, mint nem banderiális erőt. Négy éjfatty támadást vertek vissza, de meg nem hátráltak. Ne lepődj meg, de tisztességes neve szinte egynek sincs. Beceneve van itt mindnek kapitánytól az utolsó újoncig. A lantoddal könnyen sikert arathatsz, ha ismersz valami vidám, pergős talpalávalót is - kuncogtam halkan. - Nem lesz nehéz szót érteni ezekkel - bizakodtam.
A kocsmaajtóban hamar kiderült, hogy nem sokat változott a banda. Égimeszelő, pulykatojás szerűen szeplős kölyök vigyorgott Lelianára:
- Azt a teremtésit! Micsoda kocsma ez? Ide járnak a Teremtő angyalai netán? - nevetett rá.
- Hagyd el Pöttyös, kevés vagy te ahhoz - dörrent rá vidáman egy idősebb, nagy szakállú katona. - Babám, nincs kedved ideülni? Épp azt mesélem a fiúknak, mikor megszalajtottuk az éjfattyakat a...
Dörmögve közbe vágtam:
- Oszt priccs volna-e szabad, ha netán két újonc bezupálna közétek?
- Hú a teremtő pödrött szakállára! Ez a kis virágszál a táborban? Mindig? Tyű! No menjetek csak a hátsó asztalhoz, a kapitányunk ott vedeli a kocsma rossz sörét - biztatott a szakállas.
Így is tettünk, miközben egy rendkívül részeg és fáradtnak tűnő mokány fickó sikeresen csókot dobott a Leliana háta mögötti tartó oszlopnak. Hiába az alkohol rontja a koordinációs készséget... Ellenben osztatlan sikert váltott ki a társaságból:
- Nézzétek már! Pengés beleszerelmesedett abba a helyre gerendába. Mindegy apjára vagy anyjára üt a gyerek, jóféle bunkó lesz belőle aszondom - kurjantotta Pöttyös, dörgő nevetés közepette értük hát el az asztalt, ahol ketten ittak.
A vezér szabdalt képű, ötvenes évei elején járó, deres hajú férfi volt, még mindig szíjas izmokkal. Ingujjra vetkőzve vedelte a habzó seritalt. Mellette sunyi tekintetű, nagy, hajlott orrú, kopasz fickó kortyolgatta a borát. Hajlott tartása nem vallott kardforgatóra, de az izomzata, ha nem is dagadó, de szíjas, sokat megélt, kemény ember benyomását keltette. Vigyorogva néztem a parancsokra:
- Rég láttalak Pöröly. Még mindig te vezeted a bandát?
- Hroth! - hördült fel meglepetten, hogy aztán némi vigyor váltsa azt fel. - Na üljetek csak le. A sört is a bort is úgy vizezik, hogy nem muslicák hanem sirályok repkednek felette, de az első körre a vendégeim vagytok. Te anyaszomorító, nem látlak három évig, azt mindenféle hercegnőkkel az oldaladon tűnsz fel - röhögött.
- Ha tudnád miféle hercegnő - somolyogtam. - Mi hír felétek?
- Mit szólnátok, ha kártya közben beszélnénk meg? - válaszolta öblös hangon, kedélyesen, miközben nagyot kacsintott Lelianára: - Ha csak fele olyan jól játszol babám, mint ahány emberem beverné valaki fejét egy jobb mosolyodért, akkor ingem gatyám az asztalon marad, de még úgyis megéri.
Nevetve belementünk a partiba, miközben bemutatta az emberét is:
- Ez itt Keselyű. Hivatásos hullarabló és garabonciás ember. Körmágus volt, de a démontámadás óta elfelejtett hazamenni - vigyorgott, miközben a kopasz varázstudó a szemét forgatta.
- Pöröly..
- Csak nyugi - csapott a vállára a parancsnoka. - Hroth nem fog a templáriusokhoz rohanni a hírrel, ismerem. Akivel együtt utazik, az se fog, ebben biztos vagyok. Nem vagy vérmágus, ráadásul pár hét múlva már Fereledenben sem leszel, a Kör meg állni fog nélküled is.
Az első pár körben csak általános sztorizgatás folyt persze, majd ahogy feloldódott a hangulat belecsaptam a közepébe:
- Valami nagy disznóság folyik a Zárványban. Én és a társam ennek akarunk utána nézni. Ahogy hallom te se maradtál ki belőle - vetettem fel.
- Nem biza - biccentett. - Én még tudom ki volt az, aki az enyém mellett villogtatta a pengéjét. A városőrség szarháziak gyülekezete. Valakinek ide kellett állni, nah. A legényeim három éjszakán is megugrasztottak pár csirkefogót.
- Mit tudtok felőlük? - pillantottam felé.
- Én keveset, de Keselyű körbe kémlelt a maga módján... - morogta a parancsnok, átadva a szót. A kiugrott varázsló biccentett, majd csendesen beszélni kezdett:
- Két ragadozó banda vadássza az elfeket - mormolta csendesen. - Az egyik falka sakálokból áll, a másik a legrothadtabb farkasok gyülekezete. A sakálokat megtaláljátok ma éjjel is az Olajütők utcája mögött. A városőrség gúnyája az övék és nem úgy lopták. Gazemberek, akik visszaélnek a címerükkel. Lefogják a szemrevalóbb elf fruskákat éjjel, aztán... néhány aranyért eladják. Nincs kockázat, csak egy éjszaka a megfelelő megrendelővel. Az árban benne van az is, hogy utána a lány testét megfelelő helyen hajítják a csatornába. Félni valójuk nincs, az őrség összetart, senki nem hinne az elfeknek. Van kardjuk, de nincs szívük. Patkányok, akik az erő elől elfutnak vagy összeszarják magukat. A másik bandáról keveset lehet tudni. Brutális alakok. Akikre zsákot dobnak az éjben, többet nem kerül elő. Mondják néha, ha eltűnt pár elf az utcákról, akkor éjjel lámpás nélküli batár hajt ki a déli kapun. Engedélye van, soha nem nézik át. Egyesek szerint olykor füleket is gyűjtenek. Pengés fajtát. Mi nem tudjuk hol a szállásuk. De pénzük és pengéjük is van, az ilyesmivel messzire lehet jutni Denerimben. Figyelek, de az én hatalmam véges, azokkal meg van bűbájértő ember. Olyasfajta, aki messzebbre jutott, mint én. Van egy pletyka, ami szerint ha megfelelő koldusnál érdeklődik az ember, látott e manapság fekete albatroszt, akkor a szervezet felkeresi, de... ki tudja az ezernyiből melyik a megfelelő koldus? - rázta a fejét. - Ennyit tudunk.
- Ez se kevés Keselyű - bólintottam elismerően. - Nem loptad a napot eddig, sokkal többet mondtál, mint az hittük vagy reméltük volna előre. Mellesleg: jó a lapjárásod. A négy lovagoddal szemben én fuccsolok - dobtam be a kezemben lévő kártyákat, csak egy pillanatra vigyorogva Lelianára. Az utolsó kört a bárdlány osztotta. Szinte hihetetlenül szerencsés leosztás volt ez a kóbormágus elé... Na persze se a zsoldosvezér, de a hullarabló ebből nem sokat vett észre.

Hálásan néztem az elöljáróra, hiszen az a gyűrű nagyon sokat jelenthetett neki, mégis megvált tőle, hogy minket segítsen.
- Köszönöm Valendrian! Ígérem, hogy elkapjuk azokat a mocskokat, akik felelősek ezért, és nem csak a végrehajtókat. – biccentettem felé komoran.
Nem akartam tovább rabolni az idejét, amúgy is látszott, hogy alaposan megtörték az események az idős elfet, így elköszöntünk és egyenest a legígéretesebb nyomunk felé indultunk: a katonák felé.
Mikor Hrothgar felismerte a zsoldosokat, valamivel jobb kedvre derültem, hiszen akkor valószínűleg nem fognak elhallgatni előlünk semmit, ha egy társuk kérdezősködik, mintha egy idegen. Már az is jó pont volt, hogy harcoltak az éjfattyak ellen, a többi, amit társam említett róluk, már csak a hab volt a tortán.
- Ha el kell kápráztatni őket egy kis műsorral, nem lesz benne hiba. – villantottam fel egy mosolyt. – Ha pajkosabb és pattogó nóta kell, akkor azt kapnak. – paskoltam meg a lantomat.
Volt már dolgom harcban megfáradt katonákkal, így nem ütköztem meg a fogadtatáson, hiszen csak évődtek a maguk módján és a sok komor dolog után még rám is fért egy kis vidámság.
- Ide? Angyalok? Ugyan! Csak besegítek nekik egy kicsit, hogy megédesítsem egy kicsit a mindennapjaidat….Pöttyös! – húztam el az ujjaimat az álla alatt finoman kedveskedve, miközben könnyedén elsétáltam mellette.
Hrothgar szavai azonban megakasztották a további cukkolásokat és ajánlatokat, de azért jól esett elnézni a megrökönyödést a szemükben, ahogy elképzelték, miként fogok együtt dolgozni velük, mert ősi rossz szokás a férfinép körében, hogy nem tudják elképzelni, hogyan is harcolhatna egy nő egyenrangúan velük.
- Ne is álmodott édes, nem főzök rád! – ingattam meg a szakállas orra előtt az ujjamat, majd egy kis lépéssel sikerült az oszlop mögé lépnem, persze csak véletlenül, így elkerülve egy kéretlen csókot és megajándékozva a bandát egy újabb nevetni való áldozattal.
A jókedvük ragadós volt és mire a hátsó asztalhoz értünk, ahol a parancsnokuk iszogatott az egyik társával, már nekem is széles mosoly honolt az arcomon.
A becenevek tényleg találóak voltak, ahogy a Pöröly arcába néztem, és én is köszöntöttem illendően a két férfit, akik le sem tagadhatták volna, hogy nem kímélte őket az élet, bár a horgasorrú nem tűnt kifejezetten katonafélének.
Azt azért értékeltem, hogy Hrothgar nem fedte fel azonnal a kilétemet, mert így talán kedélyéjesebb és fesztelenebb lesz a beszélgetés, a poénkodásokat meg tudom kezelni, nem vagyok én valami vattába csomagolt nemes kisasszony, megjártam én már pár harctéri kocsmát is.
- Szívesen kártyázom, és köszönöm a bókot, de azért biztos van még a játékban mit eltanulnom a tapasztaltabbaktól. – dobtam vissza a labdát, majd letelepedtem az egyik székre.
Persze egy bárdnak ez is a kiképzés részét képezi, amit ezeknek a katonáknak nem kell tudniuk, hiszen a hamiskártyázás is segítheti a munkánkat, ami most sem jön rosszul, habár most az a cél, hogy jól érezzék magukat és megnyíljanak. Igaz, hogy a társam jól ismeri őket és valószínűleg amúgy is elmondanának mindent, de egy kis sikerélmény a kártyában a férfiembernek mindig meghozza a kedvét is. Nekem meg megér pár ezüstöt, ha nyomra bukkanunk.
Közben az is kiderül, hogy a másik férfi mágus, de ez engem egy cseppet sem zavart. Már régen megtanultam, hogy nem azon múlik ki milyen ember, hogy milyen fajhoz vagy kaszthoz tartozik, hanem, hogy mi lakozik a lelkében.
Aztán lassan Hrothgar a lényegre terelte a szót és Pörölyt nem nagyon kellett biztatni, megeredt a nyelve, vagyis Keselyű nyelve, akire egyre nagyobb tisztelettel néztem, mire befejezte a felderítése eredményét, hiszen nem sajnálta a fáradtságot a dologra, amire más emberek még csak egy kis fáradtságot sem vettek volna, hiszen „csak” elfekről volt szó.
Persze alaposan elraktároztam magamban, kikre is kell odafigyelni. Elsőnek ott volt ez az Olajütők banda és már a gondolatra is, hogy ezek a város gúnyájában élnek vissza a hatalmukkal, megszorult a kezem a söröskupán, hogy elfehéredtek az ujjaim. A másik banda lehetett az, akiknek egyik részébe belebotlottunk és örökre kiktattuk, aminek egyre jobban örültem. Ezek lehetnek a főkolomposok, akik a veszélyt is jelenthetik.
De hozzájuk is közelebb kerülhetünk, csak egy bizonyos koldust kell megtalálni és már egy jelszónk is van.
~ Ja, ne örülj ennyire Leliana! Van egy pár koldus a városban, mindegyiket nem kérdezheted meg! ~ lohasztottam le a saját lelkesedésemet-
Minden esetre én is elismerően biccentettem a mágus felé, megtoldva pár kedvező lappal, hogy még jobb legyen a kedve.
- A koldusoknak ingyen ételosztást szoktak rendezni a Káptalanban. – kezdtem bele elgondolkozva. – Ha az egyiküket a banda fizeti és csak álcából játssza el a nincstelent, akkor valószínűleg erre nincs rászorulva. A koldusok eléggé összetartó nép és hamar feltűnik az ilyesmi, talán egy kis kérdezősködéssel és némi rézzel ki lehet deríteni a kakukkfiókát. – vetettem fel, miközben a következő körben – minő véletlen - a parancsnoknak „kedvezett” a lapjárás.

Keselyű finoman ingatta a fejét a lány szavaira:
- Ha jók a megérzéseim, ez nem biztos, hogy a koldus bármit is tudna - morogta rekedten a varázstudó. - Ha jól gondolom, bár ez inkább csak megérzés mindabból a módszerből, amivel ezek dolgoznak, hogy a mágiaismerőjük tiltott tanok beavatottja. Konkrétabban belekontárkodott a vérmágiába. Ha ez igaz, könnyedén átveszi valaki teste felett az irányítást, a koldus lehet számára egy szócső, egy dróton rángatott bábú is. Eldobható eszköz... - recsegte kesernyésen.
Megborzongtam. Világ életemben rühelltem a sötét praktikákat. Márpedig a vérmágiánál nem sok sötétebb fajta létezett. Azon igen kevés bűn egyike, amit a Káptalan sem bocsájt meg soha. Újfent összenéztünk a lánnyal, majd felvetődött bennem egy gondolat:
- Mi a társammal hatékony csapat vagyunk. Én egy kisebb rohamot is meg tudok akasztani, a lyány meg isteni íjász. De a vérmágia... az ronda dolog. Mit szólsz Keselyű, nem volna kedved egy-két éjjel kiruccanni velünk? Aki ilyesmiben utazik, az pénzért csinálja. Egy magadfajta hivatásos hullarabló bizonyára érdekes cuccokhoz jutna, ha megtekintené azokat a tetemeket, amik maradnak utánuk... - mormoltam.
Keselyű hökkenten simogatta hegyes állcsúcsát elgondolkodva, Pöröly csendesen dörmögte:
- Nem szívesen venném - gondolkodott. - Nincs más mágusom és ha áttesszük a székhelyünk Anderfelsben nagy szükség lehet a...
Eddig jutott, amikor koppant előtte az asztalon egy kis erszény. Korábban Volsé volt, de a haramiavezérnek érthetően már nem volt rá szüksége, én meg elhoztam. Meglepetten pislogott a szétguruló érmékre a zsoldoskapitány, jómagam megrántottam a vállam:
- A Fagypengék zsoldosok Pöröly. Bérbe vennénk az embered... A mai este a városőrök hiénái ellen nem lesz rá szükség. De a nagyobb vadnál nem árt a támogatás...
A két veterán egymásra nézett, de mielőtt a döntés megszületett volna lendületből vágódott ki a kocsma ajtaja. Fiatal zsoldos loholt be rajta és senkivel nem törődve az asztalunkhoz vágtatott, ahol ránk Lelianával pillantást sem vesztegetve kapta el a kóbormágus vállát:
- Keselyű! Egy elfet megtámadtak a Zárvány északi végében. Megugrasztottuk őket, de a Hadnagy kapott egy ronda vágást, a hegyesfülűvel meg hiába szenved a Varjú úgy hiszem. Belediktált egy gyógyitalt is, de aligha marad meg. Te talán...
A kopasz, rókaképű férfi felpattant és sietős léptekkel felzárkózott a kölyökhöz:
- Vezess! - sziszegte.
Lelianával mi is utánuk indultunk. A kölyök irgalmatlan tempót diktált, de azért hála a sok éves sárdagasztásnak nem okozott problémát tartani vele a lépést. Sikátorokon és mellékutcákon át forogva végül ráakadtunk a kis hátsó udvar szerű területre. Magas és fizikailag meglepően izmos, kifejezetten durva vonásokkal bíró nő támasztotta az egyik falat, bal karján rondán átvérzett hevenyészett kötés féle. Nyilván ő Hadnagy. Hát meglepően ronda egy nő, de azokból a vállakból kinézném, hogy egyedül emeli meg a társszekér végét, ha eltörik a tengely. A földön nem sok reményre okot adó méretű vértócsában hevert egy brutálisan megkínzott elf. Jó pár sebhely borította a testét, hörgő hangja, vércsatakos arca, kifordult szemei az agonizálás egyértelmű jeleit mutatták. A kompánia seborvosa, deresedő hajú, elképesztően sovány, mégis inas, erős férfi nyilván kitette érte szívét-lelkét, a földön két üres gyógyitalos üvegcse hevert, az áldozat szájába elf gyökeret passzírozott, de a vén felcser tudása ide kevés. Keselyű sebesen mormolt és intésére minden maradék seb összezárult a testen, viszont kérdő tekintetünkre a fejét rázta:
- Benne maradt a vas egy része - tette a tenyerét az elf bal mellére. - Szívbe ment. Hiába gyógyítjuk meg, beleépül és... - megrázta a fejét. - Legfeljebb egy óra, több biztosan nem.
Varjú megvakarta a tarkóját, miközben elnyomott egy szentségelést:
- Adhatok neki még valamit esetleg - dörmögte. - Szikrafű. Elűzi a fájdalmat, a fáradtságot. A búskomornak könnyű álmot, a szenvedőnek tiszta fejet ad, aki megízleli, rabjává válik s lassanként ez az, ami megöli, de...
- De neki emiatt már nem nagyon kell aggódnia - mormoltam. Lelianára néztem: - Mi legyen? Talán látta a gyilkosait, de a szikrafű ilyen adagban fertályórán belül elvégzi a munkát, amit a vassal elkezdtek. Ha nem adjuk be neki, nem tér már magához, de talán el tudják vinni a legények a családjához...

Mielőtt még túlságosan beleéltem volna magam, hogy miként találjuk meg az ígéretes nyomot a koldussal, máris lelombozták a lelkesedésemet, és be kellett látnom, hogy Keselyűnek igaza van, na meg aztán ő jobban utána járt már a dolgoknak. Láthatóan nagyon alapos volt, így nem is akartam vitába szállni vele.
~ Vérmágia! ~ kúszott sötét felhő a gondolataimra.
Bár találkoztam már olyan mágussal, aki használta és nem vált gonosszá, de ez olyan ritka volt, mint a fehér holló és ebben az esetben biztos, hogy nagyon-nagyon rossz.
Éppen ezért nem is tiltakoztam, mikor Hrothgar felvetette Keselyűnek, hogy tartson velünk, hiszen ha tényleg egy ilyen varázslóval akadnánk össze, oda kevés a tudományunk. Ha nem tudom meglepni egy gyors nyíllal, akkor valószínűleg nekünk reszeltek.
Persze nem meglepő módon Pörölynek ez nem nagyon tetszett, ami teljesen érthető volt a részéről. Nem akart elveszíteni egy hatékony és biztos csapattagot, mert azt ő is felmérte már, hogy ez nem egy kis helyi csetepaté lesz.
- Nem mondom Pöröly, hogy nem lesz veszélyes, mert akkor hazudnék neked, de ezt te is tudod, de ha nem lépünk feljebb, nem derítjük ki vagy mi áll a háttérben, akkor ezek a támadások nem fognak megszűnni, sőt, ha elmentek még véresebb lesz a helyzet, hiszen már senki nem fogja megvédeni őket.
Az ellenvetése kezdett bizonytalan lábakon állni, főleg mikor a társam még meg is toldotta egy kis csilingelő zacskóval. Egy pillanatra meglepődve néztem fel rá, de aztán csak biccentettem. Majd ha ennek vége, elszámoljuk az elszámolni valót, de most ennek nem volt jelentősége.
Kíváncsian és kissé feszülten vártam a választ, persze reménykedve a jóváhagyásban, de hirtelen ennél fontosabb dolgunk is akadt, mikor megjelent a kissé kifulladt harcos a rossz hírekkel. Szinte a mágussal együtt pattantam fel, ahogyan Hrothgar is, mert ez most nagyon fontos lehet számunkra, ha frissiben megtudhatunk valamit, talán még a támadók nyomába is eredhetünk.
A helyszínre érve meglepődve láttam, hogy a Hadnagy egy nő, bár sok nőiesség nem volt benne, simán megmérkőzhetett volna a társaságomban lévő bármelyik férfival. Most viszont láthatóan elég csúnyán megsebesült, de ennél sokkal rosszabb volt a helyzet az elffel, akit tengernyi vérző seb borított.
- Megkínozták? – néztem kérdőn a zsoldosra. – Ez nem illik bele a képbe. – csóváltam meg a fejem, miközben néztem a mágus ténykedését, akinek egy intésére bezárultak a sebek, pedig a társa, az a Varjú is láthatóan mindent megtett, de hiába. – Miért tették volna? Mit akarhattak megtudni? – morfondíroztam magamban, amiből csak Keselyű szavai zökkentettek ki.
Szomorúan néztem a haldoklóra, szinte csak félfüllel hallgatva, mit mond erre a felcser, de pár pillanat múlva rájöttem a csendből és a rám szegeződő tekintetekből, hogy most itt nekem kéne döntenem.
- Ha jól értettem valószínűleg mindenképp csak egy órája lehet hátra szerencsétlennek. – keményedtek meg a vonásaim, hiszen nem először szembesülök az élet rövidségével, melynek erőszak vet véget. – Ha sikerülne magához téríteni, akkor feltehetnénk neki pár gyors kérdést, amivel talán segíthet nekünk, aztán még a családjával is tölthetne egy rövid időt, mielőtt magához öleli a Teremtő. Valószínűleg a közelben lakhat.
Én elmondtam a véleményemet, de persze a csapat dönthet másként is. Viszont van egy hangyányi esély, hogy megtudhatunk valami fontosat és még a családjától sem szakítjuk el búcsú nélkül. Most én néztem kérdőn Hrothgar-ra és a többiekre.
Nem felejtettem el, hogy itt most nem tudják ki is vagyok valójában, és erősen gondolkoztam, hogy szükség esetén felfedem magam, bár bíztam a józan ítélőképességükben.

A lány kérdésére a Varjúnak becézett felcser felelt:
- Megkínozták, de ezek nem friss sebek - felelte csendesen, miközben a szikrafű után kutatott az iszákjában. - Csak véresek, de az a nyaksebéből csorgott oda. A kínzás pár napja történhetett. Egy hétnél nem régebben. Beletelik egy-két percbe, amíg ez a nyavalyás fű hatni kezd. Addig köhögd el nekik, mi az ábra, ahogy nézem ezek ketten már nyakig vannak a levesben...
A fiatal srác, aki idehívott minket a kedves felhívásra hozzánk somfordált és mosolyt bűvölt a képére, bár nem egészen őszintét. Látszott, hogy kölyök még, megviselte kicsit az elf mészárosmunka jelleggel történt kivéreztetése. Sóhajtva megszólított minket:
- Hello. Általában engem mindenki Egy Dobásnak hív. Én voltam az egyik őrjáratos most a Hadnaggyal - biccentett a fejével a nő felé. - Öt alakot láttunk egy hatodik fölé görnyedni. Nem sokat tudtunk gondolkodni, támadtunk.
- Nekiugrottatok öt fegyveresnek? Ketten? - hökkentem meg.
- Ha visszarohanunk erősítésért a tavernába, akkor... hát a fickónak semmi esélye se lett volna. Nem nagyon gondoltuk át - vallotta be zavartan, majd kisfiús lelkesedéssel folytatta: - De végül is jól sült el. Négynek volt csak pengéje, egy kámzsa mögé rejtőző fószer valami izéket lőtt ránk egy randa, görbe botból. Meg valahogy... őőő... magához szívta az elf vérét. Egy fickóba kést vágtam, egyet a Hadnagy hasogatott meg. Aztán a kámzsásba is vágtam egyet. Én nem nagyon szoktam téveszteni... - mutatott végig a hajítókésekkel teleaggatott két vállszíján. - De az a dög valahogy megúszta. Nagyjából. A combjába állt bele. Mikor az megsérült, elmenekültek. A Hadnagy sebesült volt, az elf meg nagyon rondán festett, nem követtük őket inkább elmentünk segítségért. Varjú nőzni ment gondolom...
- Nem minden részlet fontos Dobás! - horkant fel a felcser.
- ...na szóval először őt találtam meg, idehoztam aztán spuriztam Keselyűért. Ja igen, a két hulla ott van a sikátorban, ha a képükbe akartok nézni. Még valami, én ilyeneket használok - mutatott nekünk egyet a gyilokjaiból.
Randa egy eszköz volt. A végén két visszafelé hajló heggyel. Ezt ha kirántják a sebből vagy fél kiló húst tép magával. Megcsóváltam a fejem:
- Ezt nem lehet csak úgy kipiszkálni. Ehhez seborvos, vagy papféle kell. Netán gyógymágus. Ha a kámzsás nem tudja maga megoldani, egy ilyen sebre emlékezni fog, aki ellátta - morogtam. - Vagyis valószínűleg hamarosan lesz egy halott gyógyító, ha nem akar elvarratlan szálakat.
Nem volt lelkem kimondani, hogy vagy pár halott pap. Leliana nem kezdő, ő is tudja, hogy ez is eshetőség. Közben a szikrafű megtette a hatását, nehézkesen nyögdécselve, félig-meddig magához tért az elf. Nem nagyon tudta hol van, de már hablatyolni kezdett delíriumban:
- Testvérek... a többiek... még ott vannak a sötétben... elszöktem, de... üldöznek... az impérium... a patak folyása szerint... csak futni... futni... a szikomor gyökerei messzire nyúlnak... az agancsok alatt vér folyik... rablánc és könnyek... ne bízzatok a szarvasokban... a szarvasok elárulnak... és megkínoznak... a szikomor gyökereinél... ott vannak, akiket elvesztettünk... ott mind... - zihálta kifordult szemekkel. Varjú a fejét rázta:
- Még több kábszerbe meghalna. Mármint azonnal. Ennél jobban nem téríthetem magához. Ennyiből kell gazdálkodni - morogta a felcser.

Mit ne mondjak, alaposan meglepett, amit a felcser mondott, hogy az elfen lévő kínzások nyomai nem most keletkeztek, hanem pár napja. Most már tényleg nem tudtam mire is gondoljak, eddig nem hallottunk semmi ilyesmit.
Aztán érdeklődve néztem a mellénk csapódó fiatal kölyökre, aki most kicsit sápadt volt, de próbált erősnek mutatkozni. Barátságosan biccentettem a köszönésére, de aztán feszülten figyeltem, amit elmondott és egyre nagyobb elismeréssel adóztam Pörölynek a csapatáért. Tényleg volt vér a pucájában az embereinek, hiszen bár én jól bánok az íjjal, még akkor is meggondoltam volna, hogy másodmagammal nekiugorjak-e öt embernek, akik közül az egyik ráadásul vérmágus! Ezt nem lehetett eltéveszteni, hiszen az elf vérét használta a varázslataihoz.
Mikor befejezte, hát volt min elgondolkozni az biztos.
- Szóval megsebesült a mi kis vérmágusunk. – szólaltam meg aztán, megszemlélve a minél nagyobb pusztításra tervezett hajítókést. – Tapasztalataim szerint, aki ezt a fajta mágiát használja, legtöbbször nem a gyógyító varázslatokat részesíti előnyben, így talán van esélyünk, hogy segítség kell neki, ami nyomot hagy. Így…. – komorodtam el még annál is jobban, mint amilyen voltam, hiszen Hrothgar-nak igaza volt, eddig sem hagytak elvarratlan szálat, – nagy valószínűséggel a társamnak igaza van, valakit kényszeríteni fognak és után megölik, hogy ne beszélhessen. Gyógymágust itt nem hiszem, hogy talál, papot viszont igen. – villant a szemem Hrothgar felé. – Talán elhúzhatnánk a Káptalanház felé egy körre.
Azonban mikor megszólal a haldokló elf, egyelőre ezt félreteszem, mert most talán megtudunk olyan dolgot, ami közelebb visz minket a bandához.
Sajnos nagyon csapongó és néha alig értem mit mond, aztán Varjú szavai végleg elveszik a reményt, hogy ennél többet megtudunk.
- Nem! Nem akarom, hogy meghaljon, amíg nem látta a családja és egyébként sem hiszem, hogy tisztább képet kapnánk. – ráztam meg a fejem. – Ha már tudjátok kicsoda, mielőbb vigyétek a házába. – kértem a katonákat.
- Vessünk egy pillantást a két halott támadóra, aztán menjünk a Káptalanba. – javasoltam. – Remélem nem lesz igazunk, és ha mégis, talán időben érkezhetünk még.
- Vagy esetleg más javaslat? – néztem Hrothgar-ra feszülten, mert egyre nagyobb mehetnékem volt.

Nagyon okosabbat persze mi sem tudtunk mondani, így ráhagytuk Lelianára a vezetőség kérdését. Viszont mikor egy rögtönzött saroglyára tették a sebesült elfet, az hirtelen megragadta a lány csuklóját. Lázfényű, a való világon rég túlnan járó szemei előtt nyilván nem az orléz dalnok alakja bontakozott ki, ezt bizonyították a cserepes ajkak mögül feltörő hadaró szavak is:
- Valendrian! - kiáltott a meglepett dalnokra. - A Fehér Féreg... ő mindent tud... ő segít... vannak nála a mieink közül... a Fehér Féreg megvéd... a haragja nagy, de nem ellenünk irányul... segít, mint tette mindig is... hamis a hite, hamis a szava, de a lelke... igaz a lelke... a Fehér Féregben bízz Valendrian, sohasem a szarvasokban... soha... a Fehér Féreg igaz barát...
Hagymázas szavai nem sok segítséget nyújtottak nekünk, az viszont örömmel töltött el, hogy a Keselyű mellettünk maradt. Sőt, Egy Dobás is kijelentette, hogy már régen imádkozott. Na persze, mert a kölyök pont úgy nézett ki, mint akinek jut ideje a templomra a lányok meg a kártya mellett. Vigyorogva biccentettem neki oda. Jó szemű és jó eszű kölyök volt, ráadásul nem egy anyámasszony katonája. Ha azok az alakok időben rájöttek volna, hogy a késeinél hosszabb penge nincs nála, mostanra csak döghús lenne...
A holttestek sok újat nem mondtak. Fegyverek és vértek dolgában jól felszerelték őket, de semmi egyéni jelzés, se egy ékszer, se semmi. Ezek profik. Soha a büdös életben nem tudnánk ezeket azonosítani. Átlagos fickók így fizimiskára. Bár Egy Dobás kése tényleg ronda egy szerszám, ráadásul az embere pont gégére kapta. A Hadnagynak meg bivaly ereje lehet, az a nő sodronyláncinggel együtt hasította nyaktól ágyékig az egyik gazembert....
Hamarosan már a Káptalan környékén róttuk az utunkat, nem messze a Zárvány kapujától. Ott állított meg minket hirtelen Egy Dobás:
- Mit is zagyvált az elf? Fehér Féreg? - morogta. Mintha zsinóron rántották volna a fejünket biccentettünk vissza. Erre egyszerűen előre bökött a hüvelykjével.
Nagyobb épület volt ott, szép nagy udvarral, vaskos kerítéssel körbe véve. Erős kőház, a maga módján kifejezetten ízléses. A tulajdonos borostyánnal futtatta be a falakat. Nem nemesemberé volt, de lehetett mit a tejbe aprítani annak, aki birtokolta. Nyilvánvalóan valamiféle kézműves üzlete, hiszen cégér himbálózott a kapu felett. Cégér... Hófehér festékkel felrótt, felágaskodó hernyó. Hökkenten néztünk össze. Nem mond hülyeséget a tőrvető...

Komolyan majdnem megijedtem, mikor a már alig lélegző, harmat gyenge elf, megragadta a kezem és lázasan csillogó szemekkel, láthatón nem is tudva magáról, sem arról kihez beszél, figyelmeztetni próbált, vagyis nem engem, hanem a vezetőjét.
Mikor az ereje elhagyta és visszahanyatlott a hordágyra, majd elszállították, döbbenten néztem a körülöttem állókra.
- Biztos nagyon fontosnak tartotta, hogy elmondja szegény, de sajnos nekem fogalmam sincs miről beszélt, ki lehet ez a Fehér Féreg, de talán majd megkérdezhetjük Valendriant, hiszen őt akarta figyelmeztetni.
Azt, hogy mennyire a szívükön viselik az itteniek sorsát, mi sem bizonyította jobban, mint, hogy szinte kérni sem kellett, Keselyű és a fiatal srác, Egy Dobás is rögtön csatlakozott kis csapatunkhoz, hogy terepszemlét tartsunk a Káptalan környékén.
Azért előtte még megnéztük a levadászott két gyilkost, de nem lettünk okosabbak, ha csak azzal nem, hogy nem sajnálták tőlük a felszerelésre valót, így már biztos voltam benne, hogy a szálak a felsőbb körökbe vezetnek, csak kérdés, hogy mennyire.
Alaposan kiléptünk most már, hogy ha szükséges időben odaérjünk, mikor a kölyök hirtelen fékezett le, mint akit bénító varázslat szegezett a földhöz, és már nyúltam is volna az íjamhoz, mikor kiderült, hogy egészen másról van szó.
Követve az ujjának irányát, nem tartott sokáig felfogni, hogy min is lepődött meg a fiú, és csak gratulálni tudtam neki a gyors felfogásáért.
- Nem vagy egy elveszett lélek Egy Dobás! Azt hiszem még nagyon sokra viszed, már persze, ha nem sokszor adód elő azt a mutatványt, hogy másodmagaddal támadsz meg háromszoros túlerőt. – biccentettem felé elégedetten.
A fehér hernyót ábrázoló tábla egy eléggé tehetős porta homlokzatán lengedezett, bár ahhoz még messzebb voltunk, hogy kivegyük, milyen műhelyt hirdet.
- Nem lehet ekkora szerencsénk! – hitetlenkedtem még egy kicsit, de a remény, hogy mégis belebotlottunk teljesen véletlenül, elindít valamiféle bizsergést bennem. Milyen üzlet ez és főleg kié? – indultam meg közelebb, de csak, hogy egy futó pillantást vessek rá, hiszen ez nem fog elszaladni, viszont a vérmágus leállítása sokkal sürgetőbb most.
- Mielőtt jobban szemügyre vesszük az üzletet, győződjünk meg róla, hogy a papok biztonságban vannak. – javasoltam utána.

Biccentettem a társnőm felé, majd lendületes léptekkel a kőház felé indultunk. Hamar kiderült, hogy van esélye annak: jó helyen járunk. Több alkalmazottját is láttuk a mesterembernek, egységes bőrruházatuk, amelyen ott díszlett a fehérrel festett hernyó jele nem hagyott ez irányban kétségeket. Kivétel nélkül elfek voltak... Bocsánat, egy kivétellel, egy nagydarab, jelentékeny izomkötegekkel rendelkező ember férfiú is akadt köztük, aki mindenféle bebugyolált bálákat rakott egy kordéra. Rövid bámészkodásunkat persze hamar kiszúrták az alkalmazottak, mert ha Leliana és Egy Dobás el is tudtak vegyülni a járókelők forgatagában ez nekem meg a kóbormágusnak már nem ment annyira. Némileg eszerint feltűnő ha három percig bámulsz mindenkire, aki kijön vagy bemegy a kapun. Nah, de engem nem is erre tanítottak. Nem különösebben csinos, de életvidám elf lányzó baktatott oda hozzánk és vidáman szólított meg minket:
- Vásárolni szeretnének az urak valami szépet? - érdeklődött cserfesen, tengernyi gyermekes őszinte barátságossággal a hangjában.
- Az attól függ... - mormoltam zavartan, ahogy összenéztünk a Keselyűvel. - Egyelőre csak meglepődtünk a cégérválasztáson, el sem tudjuk képzelni mit árulnak itt...
A lányka csilingelő hangon nevetett fel és felvilágosított minket:
- A cégéren egészen pontosan egy selyemhernyó látható. Itt tenyésztjük is őket, illetve a selymüket, ami mondhatom, hogy a legkiválóbb egész Denerimben, természetesen árusítjuk is. A ház ura, Ramaz mester, igazán ihletett művésze ennek, Antivából származott el, ott tanulta nagyszerű mesterségét.
- Öhh... aham... - igyekeztem értelmesen válaszolni. - Majd meggondoljuk - tértem ki a válasz elől és megindultam a Káptalan felé. Az egészen biztosan nem kerülte el egyikünk figyelmét sem, hogy a módos Ramaz mester üzletét minimum négy fegyveres őr vigyázta, azok már embernek tűntek. Na és ennyi volt jól látható. Kérdés mennyi lehet az összes... Meg mi a fenére kell egy tisztes mesternek ennyi őrkatona... Meg miért van az, hogy Antiva hallatán mindig a Hollók jutnak eszembe...? Na mindegy. A Káptalan elé érve Keselyű feszengve szólalt meg:
- Ha keresnétek, akkor abban az italmérésben leszek - mutatott egy kis talponállóra. - A Káptalant én most...
- Megértjük - vigyorogtam. Érthetően a kiugrott körmágusnak nem sok kedve lett volna az egyházhoz, hisz ha kiderül a kiléte, az minden körülménytől függetlenül máglyahalált jelentene. Dobás sztoikus nyugalommal zárkózott hozzánk, bár nem kellett nagyon éles szemű megfigyelő ahhoz, hogy lássa: odabent csak a szája mozgott, de az imákat nem tudta. Illetve lopva ugyan, de erőst bámulta a csinosabb szolgálólányok talárját, mikor bukkan ki vigyázatlanul egy formás boka vagy kebel. No, de a zsoldosokat nem is imádkozásra tartják. Hamar előkerült egy tisztelendő anya, Zaira nevezetű. Úgy döntöttem, hogy én itt átadom a terepet Lelianának, a végén majd áldást kérek csak. Bár azt hiszem azt is megteszi úgyis a dalnok.

A háznál elég nagy sürgés-forgás van. Sok itt az elf munkás, de akadt közöttük egy ember is, szép nagy termettel megáldva, aki pakolgat. Sőt ami a legjobban szemet szúrt, hogy négy őr is strázsálja a bejáratot.
~ Érdekes! Bár lehet, hogy ennyire értékes az a selyem. ~ morfondírozok kételkedve, hiszen persze, hogy teljesen más színben tűnik most fel a dolog az előzmények tükrében.
Ettől függetlenül azért majdnem homlokon csapom magam,, hogy nem esett le egyből, miféle portékával kereskedik Ramaz mester, de hát most már legalább ezt is tudjuk a csivitelő kis elf leány jóvoltából.
- És mióta gazdagítja Ramaz mester a mi kis városunkat? Valahogy nem emlékszem, hogy régebben láttam volna a cégérét? Vagy csak nekem kerülte el a figyelmemet? – kérdeztem közelebb lépve mosolyogva, remélve, hogy választ is kapok. – És biztos, hogy érdeklődni fogok e nemes áru iránt, de most sajnos halaszthatatlan dolgunk van. – mentettem ki magunkat Hrothgar után én is.
Mikor már tisztes távolságban jártunk, csak akkor szólaltam meg.
- Ugye nektek is feltűntek az őrök? Jártam már selyemkészítő műhelyben, de még azt nem tapasztaltam, hogy ennyire értékes lenne. – csóváltam meg a fejem. – Egyre inkább az az érzésem, hogy bele trafáltál a közepébe. – néztem elismerően Egy Dobásra.
Keselyű hirtelen mehetnékje mosolyt csalt az arcomra, hiszen, ahogy Hrothgar is jelezte, teljesen érthető volt. És nem is szerettem volna, ha miattunk itt baja esik, ezért én is biccentettem fel.
A templomban aztán úgy nézett ki a két társam eléggé hallgataggá vált és nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a tisztelendő anyával szót értsek. Már jártam nála párszor, így már ismerősként köszöntöttem egy térdhajlással.
- Nagytiszteletű Anya! Sürgős segítségedet szeretnénk kérni, mert talán veszélynek van kitéve pár hithű testvérünk. Meg tudnád-e mondani, hogy kérték e mostanában gyógyító testvér segítségét? És, ha igen, akkor elindult-e és hová? – vágtam bele a közepébe.
Izgatottan vártam a válaszát, hiszen talán minden perc számított és nőtt a veszélye, hogy újabb ártatlan áldozata lesz ennek az összeesküvésnek.
- Kérem Zaira Anya segítsen, mert talán még megakadályozhatunk egy értelmetlen halált. – győzködtem, ha ennyi nem lett volna elég.

Az elf lány illendően meghajtotta magát Leliana felé is, amikor odalépett majd némileg bizonytalanabbul folytatta:
- Hát ebben nem vagyok egészen biztos - kezdte elgondolkodva. - Én öt esztendeje dolgozom a Fehér Féreg házában, ahogy nevezni szokták Ramaz mestert - kuncogott. - De akkor már kiépült boltja volt, meg itt volt már minden. Majd mire visszajönnek megkérdezem a régebben itt lévőket is, de biztosíthatom kisasszony: ha csak 8-9 éve is van itt a mester, a szaktudása első rangú.
A templomház bejárata felé bandukolva Leliana fejtegetéseire biccentettem:
- Én ugyan még nem láttam belülről ilyesféle műhelyt, de rettenetes mennyiségű árura lehet szükség, ami indokolja és nem teszi veszteségessé ennyi őr felfogadását. Elképesztően sokra. Azok a fickók így ránézésre fegyelmezettnek tűntek, aligha tegnap kezdték a szakmát. Meg láttátok az elf lány cipőjét? - fordultam a többiek felé. Leliana és Keselyű is értetlenül nézett vissza, de Egy Dobás nagyot bólintott:
- Naná - felelte. - Az egyenruha egy dolog, de a lábbelije mindnek saját. A lányon erős és szépen megmunkált bőrcipő volt. Ha engem kérdezel, akkor valami mocsári féreg, talán kajmán vagy aligátor. A nagydarab rakodó lábán is olyan bőrcsizma, mint a havi zsoldom értéke. Egyszerű munkásokhoz képest szépen meg lehetnek fizetve... - morogta a késelő, akire én is egyre több tisztelettel néztem. Helyén van az esze, a szíve meg a szeme is.
A templomban aztán az orléz hölgyemény vitte a szót, de Zaira anya látszatra a szigorúbb egyházszolgák sorából került ki. A negyvenes, korán deresedő hajú nő arcán szigorú grimasz rezgett, de végül kurtán bólintott:
- Hát jó. Ha emberéletről van szó, beszélnem kell - morogta. - Nos, nézzük csak. Hát gyermekem ugye kilencen vannak éppen lenn az Angolnavégen, úgy tűnik egy kisebb tífusz járvány van arrafelé, hárman a templáriusoknál szolgálnak mindig, tizennégyen a különféle kis ispotályainkban foglalkoznak a nélkülöző betegekkel, öt testvérünk gyógynövényeket gyűjt, heten vásárolnak ilyesféle szerek alapanyagait, ketten mentek el a környékbeli farmokon gyolcsnak való gyapjúért, aztán meg... no de gyermekem, tudod Denerim nagy város...
Ennél tovább aztán nem bírtunk zöld ágra vergődni vele. Minden próbálkozást határozottan elutasított:
- Nagyon sajnálom, ez nem az én hatásköröm - felelte ridegen. - Nem veszíthetjük el a hozzánk fordulók bizalmát! Rengeteg koldus vagy éppen meggyötört, lelkileg összeomlott vagy éppen testileg kényes kórságokkal küzdő betegünk van. A Káptalan nem csak a fizikai jólétük felett őrködik, hanem a titkaikat is megőrzi, hogy arról csak a Teremtőnek legyen tudomása, nem az embereknek!
Végül Leliana pár lépést félrehívta az asszonyt és a füléhez hajolva suttogott a fülébe pár mondatot. A hatás nem maradt el. Zaira anya szemei elkerekedtek, álla leesett. Eddig acélmerev tartása megrogyott, térdeit és vállait is meghajtotta a lány előtt, óvatosan, félve fogta meg a bárdlány két kezét és elfúló hangon suttogta:
- Nagyon kérem bocsássa meg, nem tudhattam... - zihálta. - Fogalmam sem volt, hogy templomunk padlóját áldott lábak érintik és a Teremtő áldását hordozó szól hozzám. Parancsoljék vele kegyelmes kisasszony...
Egy Dobás hökkenten pislogott a jelenetet bámulva, majd felém hajolva súgva kérdezősködött:
- Te... Ki a fene a társad? Az orléz császárnő álruhában? - morogta, én meg jó kedvűen dörmögtem vissza:
- Áh, a főtisztelendő anya balkézről jött gyereke - kuncogtam. - Tök mindegy is, a lényeg, hogy az anyának nem lesznek előtte titkai.
Nem is voltak, miután remegő ajkakkal csókot lehelt az "áldott kezekre" hadarva belefogott:
- Volt, akit sebesülthöz hívtak. Perron testvért. El is indult alig egy órával ezelőtt, de sajnálatos incidens történt. A Fehér Féreg... óh, kérem bocsásson meg, csak majd mindenki így szólítja és hát ragadós... szóval Ramaz selyemkészítő mester egyik részeg zsoldosába ütközött a sarkon és az... nos... szájba találta verni Perron testvért, aki eszméletét vesztette. Mire megtaláltuk, fellocsoltuk és másik testvért küldtünk, a sebesült által megjelölt ház már üres volt, de... vért találtunk a padlón és a falakon, nem csak odafreccsentet is, hanem... mintha jeleket rajzoltak volna vele. Ramaz mester természetesen szóban is kifejezte szörnyű restelkedését és anyagi természetű adományt is adott a Káptalan részére. Jelenleg a templáriusoknak is szóltunk a vér kapcsán és... hát ennyi. Jelenleg többet nem tudok, nagyon sajnálom, kérem bocsássa meg... - nyögdécselte még mindig szinte térdelve a lantos előtt.
Egy Dobással összenéztünk. Mindkettőnk fejében ugyanaz járt. Ha Perron testvér célba ért volna, jó eséllyel sosem tér haza. A Fehér Féreg zsoldosának ökle jó eséllyel a haláltól mentette meg. Azt hiszem mindketten éreztünk kételyt az iránt, mennyire is volt ittas az a fegyveres...

Sok minden járt a fejemben, mielőtt a Tisztelendő Anyával beszéltem volna, hiszen már az is érdekes volt, hogy működött egy ilyen üzlet és még sosem botlottam bele, most meg szinte kínálta magát, vagy nagyon kinőtte magát, aztán az őrök száma sem hagyott nyugodni, ami Hrothgar szerint is erős túlzás.
A cipőket megvallom őszintén nem néztem és ezért most kicsit szégyenkeztem is, hiszen még Egy Dobás is felfigyelt rá
- Most már biztos, hogy ott valami titok lappang, aminek nagyon is utána kell járni. – bólintottam elismerően feléjük.

Azonban mindez nyomban a háttérbe szorult, ahogy megpróbáltam a Nagytiszteletű Zaira Anyából kiszedni merre járnak a testvérek.
Persze tisztában voltam vele, hogy a fővárosban szép számmal képviseltetik magukat, de ahogy az Anya csak egyre sorolta, hogy ki merre jár, nekem úgy lombozódott le a kedvem, bár erősen kerülni látszott az egyenest választ a kérdésemre.
- Igen, tudom Zaira Anya, tudom, hogy a város is nagy és feladat is van szép számmal, de nekünk akkor is tudni kellene, hogy hívtak-e sebesülthöz vagy beteghez az utóbbi pár órában egyetlen egy vagy talán két papot?
A Tisztelendő Anya azonban ennél többet nem volt hajlandó elárulni, csak azt hajtogatta, hogy ez belső titok, amit nem oszthat meg velünk. Valamennyire meg is értettem és tudtam, hogy a titoktartást itt különösen szigorúan betartják, hiszen én is ebből élek, de most ez nagyon rosszul jött. Így aztán csak egy választásom maradt, amit pedig igyekeztem volna elkerülni, a feltűnés miatt.
- Anyám, ha kicsit arrébb jönne velem, talán jobban megértené a kérdésem fontosságát. – irányítottam az egyik sarok felé a kissé merev asszonyt, ahol végül is felfedtem magam.
Na, az azt követő jelenet bebizonyította, hogy milyen jól tettem, hogy nem vertem nagydobra, ki is vagyok. Egyszerre voltam kissé büszke és iszonyatosan zavart, amit lángoló arcomnál semmi sem mutatott jobban. Mikor aztán még majdnem térdre is esett előttem, meg megcsókolta a kezem, na hát akkor tetőzött nálam a dolog és azt sem tudtam, hogy miként hárítsam el a dicsőítését, ami egy idő után már nagyon kellemetlen volt, ezért igyekeztem mielőbb megtudni, amit eddig nem akart elmondani.
- Tisztelendő Anya, kérem, nem érdemlem én ezt meg, inkább válaszoljon a kérdésemre. – paskoltam meg gyengéden a kezét és mosolyogtam rá, miközben alig vártam, hogy már túl legyek ezen.
Hála a Teremtőnek most már megeredt a nyelve, és ahogy belekezdett máris beleborzongtam a tudatba, hogy szerencsétlen Perron testvér már valószínűleg nem él, de aztán a folytatásban kiderült, hogy más őrangyal is rajta tartja a szemét a városban zajló eseményeken és megint csak a Fehér Féregnél kötöttünk ki.
- Ez tényleg szörnyű, Tisztelendő Anya és még jó, hogy Ramaz mester ennyire belátó. – bólogattam serényen, igaz annak nem örültem, hogy a templárok is belekeveredtek. – A templárok biztosan kézbe vették az ügyet, nem? – kérdeztem azért rá, mert jobb lett volna elkerülni őket.
Ha már semmi mást nem tudott mondani Zaira Anya, akkor még egyszer félrehívtam és a lelkére kötöttem, hogy senkinek nem szólhat egy szót sem rólam, mert titkos megbízatásban vagyok. Ezzel remélhetőleg elértem, amennyire eddig is tartotta magát a titoktartáshoz, hogy nem kotyogja el senkinek a nevemet.
Hrothgarnak és Egy Dobásnak viszont látszott, hogy nem kell felhívni a figyelmét, hogy ki és hogyan mentette meg Perron testvér életét, és hogy ezek szerint, minden út a Fehér Féregbe vezet. De először is......
- Mehetnénk ennél gyorsabban is kifelé? - mordultam két társamra, mert úgy éreztem, hogy ha nem jutok ki pillanatokon belül Andraste lángjai égetnek porrá engem is és a Káptalanházat is. - - Meglátogatjuk Ramaz urat most vagy még éjjel körbeszaglásszuk? - fújtam ki a levegőt nagy szusszal, mikor már futólépésben eléggé eltávolodtam.

- Nos a templáriusoknak jelenleg elég sok elfoglaltságuk van, nekem azt mondták, hogy amint a délvidékre ment testvéreik visszatérnek, vagyis egy héten belül kezelésbe veszik az ügyet, most még nincs rá szabad kapacitásuk... - felelte a megszeppent anya Leliana alig titkolt örömére. Na igen, most senkinek nem lett volna kedve a bádogvitézekkel szórakozni, van elég bajunk nélkülük is.
- Persze - válaszoltam Leliana kérdésére. - De az már enyhe tiszteletlenség lenne a... Várj már meg minket is!
Odakint kissé pihegve rendeztük a sorainkat, én alig bírtam visszatartani a vigyorgásom. Eszerint válaszoltam is:
- Ugyanmár, követünk ahová csak akarod főnök, egy szavadba kerül - kuncogtam, majd a tekintetét látva vállat vontam: - Ne szívd mellre. Mellesleg komolyan a te tereped a város. Mindenesetre mint régi katona, szeretek úgy menni nagy pofozkodásokba, hogy tudom ki van mellettem és ki ellenem. Meg aki mellettem van, azt szeretem is magam mellett tudni. Én a Fehér Féreghez kopognék be, de a döntés rajtad áll. Edződj hozzá - kacsintottam.

Leliana osztotta a véleményem, mert hamarosan újra a borostyánnal futtatott ház előtt nézelődtünk. Jó lett volna meglátni az előző fruskát és még cseverészni vele egy keveset, de ehelyett hamarost az egyik harcos sétált le hozzánk. A pajzsa a hernyóval, a kardja, a mellpáncélja és a lánccsuklyával ellátott sisakja egyaránt jó minőségű munkának tetszett, karjait keresztezte mellkasa előtt és meghajolt előbb Leliana, majd mifelénk is:
- Üdvözlöm Önöket a Fehér Féreg házának küszöbén - kezdte tökéletes udvariassággal. - Az én uram megtiszteltetésnek venné, ha olyan neves vendégeket, mint a kisasszony és olyan sokat látott hadfiakat mint kísérői vendégül láthatna szerény otthonában.
Lelianára meredtem. A Fehér Féreg nem akárki, ez most már biztos. A nyílt utcán egyszer sem kotyogtuk el magunkat, mégis hányan ismerhetik arcról a lányt? Elképedve biccentettünk, mire a vértes bekísért bennünket az épületbe. Ez utóbbi egyszerre tűnt keverékének egy tágas kúriának és egy istenverte erődítménynek. Ugyanakkor a beltér jó ízlésről árulkodott. A képek, a szőttesek, az apró szobrok és a növények harmónikus egységet alkottak. Drágák voltak, de ízlésesek. Nem jellemezte a ház urát a hivalkodás, viszont láthatólag nem is titkolta senki előtt, hogy szereti a szépet és van miből megvásárolnia. A belső kerengőről láthattuk gazdagsága alapjait, a mindent belepő selyemhernyókat, melyek között szorgos kézzel dolgoztak a munkásai. Mindannyian elfek. Minket egy belső szobába kísértek. Finoman faragott mahagóni bútorok, drága fali kelmék, puha szőttes a padlón és maga a vendéglátónk várt ránk egy kristálykancsó és kupák társaságában. Középmagas volt és viszonylag jellegtelen. Erősen kopaszodott ugyan, de ami körben megmaradt, azt szépen rendben tartotta és rövidre nyírta, akárcsak kecskeszakállát. Bőre enyhén kreolos beütésű, le sem tagadhatná antivai származását. Bár nyilván nem is akarta. Acélszürke szemei keményen, erőt sugárzóan csillogtak, tartása szálegyenes és kemény. Hatvanas éveire saccoltam volna, de hamar rádöbbentem, vagy hússzal is felette lehet. Nagyon kemény ember, aki kiváló karban van. Szertartásos mozdulattal hajolt meg:
- Én volnék a Fehér Féreg, aki iránt megtisztelő érdeklődésük elkezdett irányulni - kezdte kemény, határozott hangon. - Bizonyos emberek érdeklődését felkelteni még számomra is megtisztelő - nézett az orléz lány szemébe. - Kérem foglaljanak helyet és fogadják el a teám avagy a borom, közben tegyék fel a kérdéseiket. Ennél autentikusabb forrást keresve sem találnának, ha a Fehér Féreg érdekli magukat. Én mindenesetre remélem: nem vagyunk ellenségek...

Azt örömmel hallottam, hogy a templáriusoktól egyelőre nem kell tartanunk, és nagyon remélem, hogy mire lesz idejük ezzel is foglalkozni – ha lesz – akkorra már rég hurok szorul a főkolomposok nyakára. Nem vagyok egy vérengző alkat és ha lehet általában szóval próbálom elsimítani az ügyeimet, de ez most már túl ment azon a határon, hogy nagy erkölcsi aggályaim legyenek, ha ellenállás esetén végezni kellene valakivel vagy valakikkel.
Gyilkos pillantással jutalmaztam Hrothgart, amikor főnöknek szólított, de aztán rájöttem milyen hülyén jöhetett ki ez az egész és biztos, hogy Egy Dobásnak is feltűnt a dolog, hiszen már bizonyította, hogy helyén van az esze.
Végül csak egy nehéz sóhajtással legyintettem egyet és bólintottam a tapasztalt zsoldos szavaira.
- Igazad van, titokzatos üzletnek, de ha még egyszer főnöknek hívsz, kiszegezlek a cégére mellé sündisznónak. – néztem rá komolyságot erőltetve magamra, de aztán nem bírtam tovább és elvigyorodtam magam.

Valahogy nem lepett meg, mikor az egyik őr szinte a megjelenésünk pillanatában kézbesítette szóban ura meghívását. Annyi minden szólt a mellett, hogy itt nem csak a selyemhernyók szaporítása és a szép fényes kelme készítése folyik, hogy már a számát sem tudtam. Így ez már csak bebiztosította az elképzelésünket és talán más bizonyosságot is kapunk, ha eleget teszünk a meghívásnak.
- Akkor ne várakoztassuk meg az uradat. – biccentettem a katonának, majd azért vetettem egy figyelmeztető pillantást társaimra is, hogy azért legyenek óvatosak és felkészültek minden eshetőségre, hiszen akár ez egy csapda is lehet.
Nem sokan mondhatják el magukról, hogy megismernek engem, a hírnevem ellenére sem, amit persze nem is bánok, így most már kíváncsi is voltam, hogy ki lehet az akinek ez nem okoz problémát. Az, hogy a kíváncsiskodásunk közben minket is alaposan megfigyeltek, már ehhez képest nem is ért meglepetésként.
Már kívülről is látszott, hogy egy harmonikus szépérzékkel megáldott ember lakja a kúriát, és beljebb menve az épületben ez még jobban kidomborodott, mind a kialakításban, mind a berendezésben. Semmi csicsás hivalkodás a gazdagsággal, csak a szemnek kellemes stílus és kényelem.
A műhelyben zajlott a serény munka, de az itt dolgozó elfek sem tűntek kihasználtnak, hanem inkább épp ellenkezőleg, vidáman tették a dolgukat, ami igen csak meglepő volt.
A ház ura már várt minket, és a drága italos készlet itt fel sem tűnt, legalábbis nem ezt a célt szolgálta, természetesnek tűnt ebben a közegben. A férfi tipikus antivai volt, de már nem volt fiatalember, bár erről jóformán csak a kopaszodó feje árulkodott, mert jól tartotta magát.
Köszöntőjére én is megbiccentettem a fejem és elmosolyodtam.
- Enyém a megtiszteltetés, hogy bizonyos emberek felismernek.
A szavaimban ott rejtőzött a titkolt kérdés, hogy ezt, hogyan csinálta, vagy ki segített ebben neki.
Körbenézve nem láttam semmi gyanúsat, így nem láttam okát, hogy ne éljek a felajánlásával, így kényelmesen helyet foglaltam.
- Köszönöm egy tea jól esne.
Aztán, hogy így jóformán a tudomásunkra hozta, hogy jók a vele kapcsolatos sejtéseink, már nem volt értelme kerülgetni a forró kását.
- Ezt én is őszintén remélem Ramaz uram és amit eddig megtudtunk az is ezt támasztja alá, de hát az még igen csak kevés. Mármint, amit tudunk. –tettem hozzá, mivel sejtettem, hogy a társaim most is rám bízzák a beszélgetés javát.
- Talán elmondhatná, hogy milyen cél vezérli és milyen okból, és, hogy honnan szerzi a friss, szinte még meleg információit. Például gondolok itt Perron testvér esetére. – tette fel a kérdéseimet felettébb nyájasan.

Én és Egy Dobás csak meghajtottuk magunkat, majd leültünk. Jól láthatóan itt a lány és az öreg voltak a középpontban. Az antivai mosolygott, nem volt őszinte gesztus, de szívből jött. Imponált neki Leliana stílusa. Ettől még persze biztosan felkoncoltatna minket, ha egyszer is rosszat szólunk, de nem örömmel tenné. Hát ez is egyfajta haladás... A férfiból áradt az a semmivel össze nem hasonlítható érzés, amit a hatalom jelent. Nem a pénz hatalma. A léleké. Az öregember mindent lebíró ereje, azon kőfalak makacssága, amelyek elé állnak a tornádónak is, s legfeljebb egyszer vesztenek ellene, de ha dőlnek, hát megremeg a világ. Udvarias, szinte már művészien kivitelezett mozdulatokkal töltött teát, nekünk pedig bort, majd az asztal túloldalán saját székébe ereszkedve lekönyökölt a mahagónira s egymáshoz illesztette ujjhegyeit:
- Milyen cél vezérel? Érdekes kérdés. Kalmárember vagyok. Szeretném látni, hogy a vállalkozásom gyarapszik, szaporítani az aranyaim, átadni az üzletet a véreimnek. Kíváncsi lennék, melyik kereskedő válaszolna erre mást? - hunyorgott vidáman. - Az információ pedig hatalom. Megvannak a magam forrásai az elfek, a koldusok, a városi gárda, a tolvajtestvériségek, sőt még a káptalan ház csendjében is. Olykor tengernyi aranyat, olykor megőrzött vért jelentenek. Nem könnyű Denerimben boldogulni. Önt sokan látták azon bizonyos nagy esemény idején, elég sokan lebzseltek a környéken mindenféle apróvaddal foglalkozva. Némelyiknek jó az arcmemóriája. Némelyik megfelelő helyre fut a hírrel. Mellesleg viselhet most akármilyen egyszerűnek tűnő öltözetet, míves bőrruhát, azt az íjat nem téveszti el, aki tudja mit keressen. Kalmár vagyok, tudom minek micsoda az értéke és felismerem a különleges darabokat - vonta meg a vállait. Várakozott. Nem siettette semmi. Mi jöttünk az ő válaszaiért...

Nagyon szívélyes volt a légkör, ő mosolygott, én mosolyogtam, a többiek csendben kortyolgatták a borukat, mintha csak a családról vagy az időjárásról beszélgetnénk és nem feszülnének meg az izmok, hogy minden percben felkészülten várják a támadást, ha nem jól sülnének el a dolgok.
Az antivai nagyon magabiztos volt és úgy sejtettem valószínűleg nem is alaptalanul. Ha kint csak úgy dísznek álldogált négy őr, akkor valószínűleg a házban jóval több is van., és csak egy szavába telne, hogy lerohanjanak minket…..már persze, ha elfajulnának a dolgok.
A mosolyom ennek ellenére még szélesebb lett, mikor szándékosan félreértette a szavaimat és az üzletéről kezdett beszélni, bár kissé megtoldotta az információszerzésének sejtetésével, de hát ez még nem volt az igazi.
- Nem hiszem, hogy erre szükség lenne. – csóváltam meg megértő türelemmel a fejem. – em kenyerem a felesleges körök futása, ha valamit ennyire az orrom előtt csinálnak és ami talán egy kis figyelemfelhívás is volt. Nem azért hívott be minket, hogy a selyemhernyók szaporodási szokásairól, vagy a termelékenységükről meséljen gondolom, és nem is csak azért mert felismert. – emelem a számhoz a kupát és kortyolok bele a még forró italba. – De, hogy lássa mi sem jöttünk üres kézzel én is elmondok egy mesét, jó? – akasztottam a pillantásom az övébe, hogy egy rezzenését se mulasszam el. – Volt egyszer egy szegény, szerencsétlen sorsú elf, aki rabszolgaságba esett gonosz banditák által. De rámosolygott a Teremtő kegye és el tudott szökni, de mégis megtalálták és szörnyű halálban részesítették, talán csak szórakozásból, talán elrettentésül. Ám a gonoszok tervébe kis hiba csúszott, mert az elf segítséget kapott, így mielőtt visszaadta lelkét a Teremtőnek, még beszélni tudott egy félreismert jótevőről, akit mily érdekes egybeesés, Fehér Féregnek hívnak. A mese azonban itt még nem ér véget, mert az egyik gonoszra lesújtott Andraste dühe és csúnyán megsebesült, amin csak gyógyító segíthetett, és mint kiderült a Káptalanból küldött papot, aki valószínűleg ugyan úgy végezte volna, mint az elf, egy Fehér Féreg zsoldos ütötte ki, így, bár erről Perron testvér mit sem sejt, megmentette az életét. Ugye érdekes mese volt Ramaz úr? És, ha tudja ki vagyok, akkor azt is, hogy van szemem és ez nem tud megtéveszteni. – intettem körbe, de rendületlenül mosolyogtam tovább, azért az egyik kezem a fegyvereim közelében járt, hisz még nem tudtam hányadán is állunk a kedves Fehér Féreggel. Lehet, hogy nem is olyan aranyos hernyó, mint a cégéren, hanem egy sok fogú, karmos szörny valahonnan a Mélyutakról.
- Szóval, az érdekelne, hogy miért is segít az elfeknek és tesz keresztbe a rájuk vadászoknak?

- Érdekes mese volt - biccentett halálos hidegvérrel a férfi. - A bárdok meséinek a mélyén, úgy mondják, mindig ott van az igazság magva. Nos, már csak az a kérdés, ha egy orléz bárddal tárggyal az ember, mennyi a cukormáz azon a magon. Meg hogy kivel beszél az ember valójában? A császárnővel? Valamelyik főnemessel? Vagy csak a bárddal? - merengett hangosan.
A vértelen, vékony ajkak mosolyra húzódtak. Vadászó farkasok ínye húzódik ilyesfélére. Az idősödő férfiú beszélni kezdett:
- Nos, egy mesét viszont én is tudok - dőlt hátra a székében. - Élt egyszer egy antivai kereskedő, aki selyemmel és ruhákkal foglalkozott. Sértette mások érdekeit az üzleti sikere és megpróbálták a fejére gyújtani az üzletet, amit az apjától örökölt. Felvette a kesztyűt, de mikor a Hollókat küldték a sarkába inkább megvette a békét és odahagyta a hazáját, hogy Fereledenben kezdjen új életet. Vannak ismerősei és már nem csak selyemmel foglalkozik. Pénze van, hírneve és némi hatalma. Eltemette négy fiát és két lányát, de felcseperedtek az unokái. Talán tud valamit, talán nem. De ebben a szobában, ahol most mi ülünk, csak neki nincs veszteni valója. Nyolcvanhat év szállt el felette. Sokan tartják gazembernek, sokan szívtelen szörnyetegnek, de van egy-két dolog, amihez ragaszkodik. Amiért odadobja azt a visszalévő pár esztendőt, ha nem győzik meg arról, hogy beszéljen. Mert lehet, hogy meghal, de a zsoldosai majd befejezik a munkát - vonta meg a vállát újabb adag teát töltve magának. - Ugye értjük egymást kisasszony? - érdeklődött. - Nem tudom kit szolgál, nem tudom mik a céljai. Ez így egy kissé... feszélyező, hogy úgy mondjam. A kalmárember nem szeret vakon üzletet kötni.

Nem titkoltan reménykedtem benne, hogy a mesémnek meg lesz a hatása és végre valahára megtudok az öregtől valamit, de láthatóan keményebb fából faragták és bőven volt annyi élettapasztalata, hogy nem hatódott meg a kis történetemtől, sem attól, hogy mit tudunk.
Éreztem, hogy pengeélen táncolunk, hiszen bármikor gondolhatja úgy, hogy mégis veszélyt jelentünk rá nézve és akkor itt elszabadulhat a pokol.
Hamar visszadobta a labdát és már azt is tudtam, hogy méltó ellenféllel állok szemben.
- Úgy látom, komoly ismerője és művelője is  az általam képviselt művészeteknek Ramaz mester. – villantottam rá egy elismerő pillantást, hiszen sok mindent elárult magáról közben. A lényeg azonban még váratott magára. – És nagy általánosságokban igaza is lehet, de most én ülök itt maga előtt, és biztosíthatom róla, hogy csak a magam nevében beszélek. – komolyodtam el és keményedett meg a hangom. – A következő történet már nem mese és talán rávilágít, hogy mi hozott ide Önhöz. – dőltem kissé előre, hiszen a visszaidézett emlékek még mindig libabőrössé és feszültté tettek. – A városba tartván egy bandába botlottunk társammal. – pillantottam a csendben üldögélő Hrothgar felé. – Meglepő módon, eléggé felszerelt és fegyelmezett társaság volt, de már csak volt. – adtam értésére Ramaz-nak a vesztüket. – Érdekes dolgokat találtunk náluk, amik arra utaltak, hogy súlyos kapcsolatokkal rendelkeznek a városban, valamint egy trófeaként használt „nyakláncot”, sok-sok felfűzött pengefüllel. Aztán meglátogatva a Zárvány elöljáróját, megtudtuk, hogy milyen rossz is ott a helyzet és továbbra is tűnnek el elfek.
Egyelőre a levélről hallgattam.
- Nem szokásom futni hagyni gyilkosokat, az ilyeneket meg főleg nem, és ha a szálak esetleg még magasabbra vezetnek, akkor szeretnék utána járni. – fejeztem be és dőltem hátra. – Én kiterítettem a lapjaimat Ramaz uram. Most maga jön.

A férfi nagyjából egy teljes percen át nézett farkasszemet a lánnyal. Egyikük sem nyert s egyikük sem vesztett. Egyenlő erők küzdelme volt ez, két acélkemény lélek néma párviadala. A Fehér Féreg négy életet tett mérlegre. Ha nem hisz nekünk s támadást parancsol, ezt a szobát aligha hagyja el élve. Után viszont mi is meghalunk és egyikünknek sem voltak kétségei, megtenné-e az öreg, ha így látná jónak. Végül lassan felemelkedett az asztala mögül, még mindig a lányt vizslatva:
- Gyere az ablakhoz.
Nem volt parancs, nem volt kérés, nem volt ez semmi. Ötlet talán, de aligha fordult meg a dalnok fejében, hogy ne kövesse. Az idősödő antivai kimutatott a kerengő által bezárt hernyófarmja felé:
- Ott egy élet munkája - közölte nyugodtan, csendesen. - A magamén és a családomén kívül elf kezek gondozzák leginkább. Talán mert szívemen viselem a sorsukat? Nem. Üzletember vagyok, nem a jó tündér. Amikor idejöttem, akkor is tisztában voltam vele, hogy az elfek termetre kisebbek, apró ám ügyes kezük gyoprsan mozdul és sok helyre befér. Munkaerőnek mindig elérhetőek és megfizethetőek, ráadásul meglehetősen szorgalmasak, megbecsülik ha kenyérkeresetük akad. Antivai vagyok. Ez kimondva-kimondatlan mindenkiben azt az érzést kelti, hogy egy Holló, egy volt Holló vagy a Hollók egyik ügynöke. Egyik sem vagyok, bár van felületes érdekeltségem a testvériségükkel, ez aligha számít, számukra senki vagyok. Nagyobb összegeket áldozok a denerimi koldusok javára, ahogy a pénzemből jut a Zárványba is. Ruha, étel kerül belőle. Cserébe pedig a kolduscéhek elöljárói és az elfek öregjei elszállítanak igen hasznos információkat ha úgy adódik. Mozdítanám-e a vagyonom vagy a pengém értük? Nem. Ez csak üzlet, semmi más. Ismerem néhány pap jellemgyengeségét. Némelyiket lényegében kilóra vettem meg, másoknak segítettem eltusolni ezt-azt. Ugyanígy a városi őrség egy-két katonája, sőt tisztje esetében is. Ők pedig ellátnak hírekkel ha úgy adódik. Üzlet. A sorsuk nem érdekel. Kegyetlen lennék? Bizonyára. De élnem és boldogulnom kell, hogy az üzletemet átörökíthessem az unokáimnak. Én, éljek bár itt három évtizede, legyek bár gazdag avagy befolyásos, én itt az idegen vagyok. Az antivai gégemetsző. De akik ide, ebbe az épületbe tartoznak, akik viselik a Fehér Féreg jelét, azok az enyémek. Megvénültem dalnok, de Ramaz Choran mester annyira még nem gyenge, hogy szó nélkül hagyja, ha az övéire pengét emelnek. Márpedig egy nekem dolgozó elf lányt jó bő hete éjjel letepertek, megkéseltek és megcsonkítottak. Megvannak a magam kapcsolatai, olyan körökkel is, akiknek a neve is elegendő, hogy az egyházi bíra csak akkor kiáltson máglyahalál után, ha túlteszi magát az első sokkon. Vannak kintlévőségeim, amiket kíméletlenül bevasalok. Most is azt tettem. Ahová a Káptalan zsolozsmái nem voltak elegendőek, ott a tiltott mágia segített. A lány megmarad, bár még gyenge. De senki, soha senki nem fog fegyvert emelni a Fehér Féregre. Sem senkire, aki hozzá tartozik - jelentette ki gyémántnál is keményebben. - Vagy ha igen, akkor fizeti az árát. Kalmár vagyok, keményen alkuszom, az áraim magasak. Ezt az árat pedig nem aranyban, hanem vérben mérik - recsegte. - Sokat mondtam neked, láthatod az indokaim... Most te jössz csepűrágó. Tisztelem amit a múltban tettél a városért, az országért, a világért. Tisztelem s ezért kiadtam valamennyit a titkaimból. Ha a tudásomra és az életedre is számot tartasz, akkor lássam a te lapjaid. Mert egyelőre csak elmondtad mi van a kezedben, de meg nem mutattad. Mindenki azt mond, amit akar, főleg egy bárd. Ha valóban nem az orlézoknak, nem valami helyi patvarkodó nemesnek, egyháznak, mit tudom én kinek dolgozol, hanem a magad nevében cselekszel, akkor bizonyítsd is be. Túl öreg vagyok, hogy csak a szavaknak higgyek. Miért feszíted meg az íjat az elfek védelmében? - szűkült össze gyanakodva a szeme.

Feszült percek következtek, amelyekben csak a szemeink beszéltek és vívták meg a maguk csatáját. Tudtam, hogy most dönti el, hogy melyik lehetőséget válassza, de én mindent megtettem, hogy a saját oldalunk felé billentsem a mérleg nyelvét. Most már Ramaz-on múlt, hogy miként dönt.
Mikor végül megszólalt, minden hezitálás nélkül léptem mellé az ablakhoz, ahol követve pillantását néztem a frissen folyó munkát és hallgattam csöndben a történetet, mely fellebbentette a fátyol egy részét arról, hogy miért vette fel a kesztyűt a gyilkosokkal és hogyan szerzi a naprakész információit.
Egy pillanatig sem kellett gondolkoznom azon, hogy mennyivel előnyösebb helyzetben van, mint mi. Ha a Tisztelendő Anya nem viseltet irántam olyan nagy odaadással, akkor még eddig sem jutottunk volna el. A mester pedig mindezt készen kapja, bér vagy így, vagy úgy megfizet érte.
Azért mindenképp igaza volt, hogy én is nehezen hittem el, hogy nincs köze a Hollókhoz, de ez most a mi dolgunk szempontjából nem is volt túlságosan érdekes.
Mindenképpen jó lett volna magunk mellé állítanunk, mert olyan információkkal rendelkezett és tudhat még meg is, ami segíthet nekünk felgöngyölíteni a szálat, és ez neki is csak hasznára válhat. Csak meg kell győzni. De mivel tudom elhitetni vele, hogy nem dolgozom senkinek?
- Ez tiszta és nyílt beszéd volt Ramaz uram! – szakítottam el magam az ablaktól és néztem a két hallgatag társamra, azon gondolkozva, miként győzzem meg a Fehér Férget, hogy nem vagyunk ellenségek és, hogy álljon mellénk.
- Tudja Kalmár uram, az orlézeknek és az orléz dalnokoknak is van szíve és lelke, még ha időnként kemény burkot is kell köré növeszteniük, hogy elvégezzék a megbízatásaikat. Mióta felcsaptam a Veszedelem ellen indult csapatban sok borzalmas és ocsmány dolgot láttam, de ez, amibe teljesen véletlenül belebotlottunk, felülír mindent. Akkor háború volt, csatáztunk, most elméletileg béke van és ilyennek nem szabadna megtörténnie, főleg nem azok segítségével, akiknek védeniük kellene azt. – mondtam lassan, minden szót alaposan megfontolva. – Nem tudom mit vár tőlem, mivel bizonyíthatnám, hogy nem vezet semmilyen hátsó szándék, csak a saját és még szerencsére pár becsületes harcos felháborodása? Csak annyit tudok mondani, hogy ha nem is nyerem el a jóindulatát, én akkor is megpróbálom felderíteni ennek a mocskos munkának a hátterét és megbüntetni a bűnösöket. És, ha ebben számomra eddig elismert emberek is érintettek, higgye el, ez nem fog akadályozni.
Kis gondolkodás után elővettem a levelet, amelyet a ládában találtunk és kisimítva az asztalra tettem.
- Még valami! Ezt a bandánál találtuk, akiknél a füleket is, talán Önnek mond valamit, vagy sejtheti ki lehet az a bizonyos „K”? Most már annyit tud, mint mi és itt a döntés ideje, hogy velünk, vagy ellenünk. – néztem az öregre megkeményítve a hangom és a tekintetem. – Élet vagy halál? – tettem hozzá szinte suttogva, hiszen erről volt szó.