Az ébredés Tengere

-Miért, itt rejtőzik a hajón a kicsike? - Kérdi flegmán, aztán ingujjával kitörli a vért a szeméből. A következő fuvallat valósággal bepermetezi a fedélzetet sós vízzel, a hatalmas hullámba pedig csak úgy belereccsen mindkét hajó, ellenségedet viszont ez nem zavarja, neki fontosabb dolga van, mint holmi tengeri vihar, kinyírni az egyetlen embert, aki megakadályozhatja abban, hogy kirabolja ezt a hajót.

Közben az íjászok újabb nyílzáport zúdítanak, ezúttal azonban a főfedélzetre a híd helyett, ahol a sebesült matrózok közben feltápászkodtak, amennyire lehet. Csupán néhányan sebesülnek meg a támadás következtében, és ők is fedezékbe tudnak húzódni a következőcsapás elől, így miattuk nem kell aggódnod, mondjuk az előtted hadonászó vadember talán elég is egyszerre.
-Szép kard, azt hiszem meg fogom tartani, ha veled végeztem.
Még a mondat közben előrelendül, és két kardjával egyszerre súlyt le rád, függőleges vonalban.

Megjegyzésére csak egy gúnyos mosollyal válaszoltam, hiszen nagyon is jól értette, hogy hová kívántam azt az üdvözletet.
Aztán az egyre jobban megerősödő szél, és valószínűleg az általa felkorbácsolt hullámok, olyat löknek a hajón, hogy meg kell kapaszkodnom, hogy talpon tudjak maradni és a reccsenés sem biztat semmi jóval. Hiába na! Nem vagyok hajós alkat, így ezek nekem nem természetes dolgok!
Láthatóan azonban a kalózkapitányt cseppet sem zavarja a dolog, az sokkal jobban idegesíti, hogy még mindig nem tudott megölni és még mindig az útjában állok.
A nyilak koppanására félig a fedélzet felé fordítom a szemem, és látom, hogy az íjászok újabb taktikát vetettek be, most a sebesülteket akarják lenyilazni, szerencsére ez nem nagyon jön be nekik, mert mindenki fedezékbe tud húzódni, még azok is, akiket eltaláltak.
- Szánalmasak vagytok! – vetem oda az előttem vicsorgó férfire. – A kardomat pedig szívesen megkóstoltatom veled. – bólintottam a szavaira, mert a látvány, hogy a matrózok ismét kezdenek feléledni, újult erővel töltött el.
És talán itt is van az alkalom, hogy végérvényesen lezárjuk ezt a kis csevejt, hiszen mindkét kardjával egyszerre és egyvonalban támad, ami kicsit megkönnyíti a dolgom. Én is teszek felé egy lépést, majd erőteljesen lököm a pengék útjába a sajátomat, amivel megpróbálom megakasztani a csapást, miközben a másik kezemben tartott tőrrel előre felé döfök a hasa irányába, hiszen most a felső teste teljesen védtelenné válik. Az összecsókolózó pengék hátborzongató csengést hallatnak és én minden erőmet bevetem, hogy megtartsam az erőteljesen a fejem felé zuhanó kardokat. A férfi valószínűleg erősebb nálam, de ha sikerül megszúrnom, akkor ez már nem számít, csak addig kell kitartanom.

-Ti meg halottak - jegyzi meg a kalózvezér unottan az őt érő sokadik kritika hallatán, amit már kezd nagyon unni. Szerencsére már nem sokáig kell hallgatnia, ha a terve sikerül. Két kardja aztán legnagyobb meglepetésére akadályba ütközik, és bár valószínűleg Leliana nem tudna ellenállni neki örökre, azt inkább nem várná meg, és már lendülne is a lába, hogy hatalmasat rúgjon ellenfelébe, mikor megérzi azt az éles, szúró fájdalmat az oldalában, amit csak egy oda fúródott kés okozhat. Meglepetten tekint le, aztán egyre fehéredő arccal néz fel újra, szorítása ellazul a fegyverein, és hátrébb tántorog, míg végül elesik, és ültő helyéből bámulja tovább legyőzőjét.
-...
Egyenlőre a fájdalomtól képtelen megszólalni, ám a következő reccsenés úgyis a szavába vágott volna. A következő reccsenés onnan jön, ahol a csáklyák összekötik a két hajót, és bár egyenlőre a hajó oldala a helyén maradt, a tenger nagyon úgy néz ki, hogy már nem tűri sokáig a hét hajó nászát, és nem kétséges, hogy vajon a nagyobbik, vagy a kisebbik hajó marad egyben a következő ilyen hullám után.
A kalózok minden esetre újabb nyílzáport indítanak, ezúttal Leliana felé. A főnöküket mindenképpen eltalálják vagy ötször, ám emiatt senkinek sincs bűntudata ezúttal.

Zihálva és erőlködve tartom vissza a kardokat a fejem fölött, de a szúrás, amit a kalózvezér oldalának szánok érzem, hogy célba talál és a tőr pengéje megmerítkezik a testében egészen tövig. Szinte érzem a lélegzetét, olyan közel vagyunk egymáshoz, így látom a döbbenetet a szemében, majd a félelmet is, ahogy megnézi, amit már amúgy is sejt.
Tekintetem nem veszem le az egyre sápadtabb férfiról, amíg csak nem kezd el hátrálni és a kardok végre kiesnek a kezéből. Érző lélek vagyok, de most minden szánalom nélkül nézem a haláltusáját, amit még megkönnyítenem sem kell, hiszen a kalózhajóról a látottakra újabb nyílzápor indul el, amelynek most én vagyok a célpontja, de szerencsémre, még mindig takarásban vagyok, ám a kalózkapitány nem ilyen szerencsés.
Ahogy az előbb ő sem kímélte a saját emberét, most őt sem kímélik, így a szenvedése elég rövid volt és legalább ö nyílvessző vetett véget neki.
Közben a háborgó tenger megint megtaszítja a hajókat és a hátborzongató recsegés, ami az összekötések felől jön, figyelmeztet, hogy ha nem teszünk ellene valamit, akkor hiába a hősies helytállás, valamennyien hullámsírba veszünk.
Mivel én vagyok most a fő célpont és nem úgy néz ki, mintha a kalózhajó megmaradt legénységét izgatná a dolog, így a Sólyom matrózain múlik az életben maradásunk, de gondolom ezzel ők is legalább ennyire tisztában vannak.
- Én lekötöm a kalózokat, ti próbáljátok elvágni a csáklyák köteleit. – kiáltok le nekik, majd ismét az íjamhoz térek vissza és igyekszem én is fedezékbe kényszeríteni a másik oldalon lövöldözőket.

Leliana hangjára a tengerészek nagyot néznek, aztán a csáklyák felé fordulnak, és persze az oda vezető útra, amit nyílvesszőkkel köveztek ki nekik a kalózok, ám mielőtt eldönthetnék, hogy van-e kedvük mozdulni, újabb zápor érkezik süvítve a másik hajóról, melynek legénysége úgy tűnik nem fogta fel egyenlőre, hogy inkább a viharral kéne törődnie lassan, ha nem akarnak a tenger mélyén kikötni. Végül a korlát mellett szinte a semmiből jelenik meg sérült matróz, ki így hátulról nagyon hasonlít Bydern-re, ám miután elvágja mindkét kötelet, és visszafordul, látszik, hogy ő szakállat visel, és az arca sem stimmel annyira szemből.
Közben sikerül kilőnöd párat az ellenség soraiból, mielőtt a két hajó messze sodródna egymástól. Az ellenség megpróbálja újra megcsáklyázni az Ében Sólymot, ám azt a kísérletüket is nyilván nyílvesszőkkel honorálod, így végül annyira eltávolodik egymástól a két hajó a sűrű viharban, hogy egy idő után már nem is látjátok őket, és nem is fogjátok soha többé. A kapitány is közben nagy nehezen lábra áll, bár ebben legalább annyi szerepe van a korlátnak, mint a lábainak.
-Elég a lazsálásból, lusta disznók, mindenki a helyére!
A távolban alig lehet látni ugyan, de mintha egy akkora hullám törne elő, ami méretben vetekszik a hajóval, amin utaztok. Szerencsére, ha jól is látod, nem erre tart, hogy elsodorjon.
-Átéltünk már rosszabbat is! By... Dyrron, a kormányhoz! Ty, Shane, mostantól tiétek a fővitorla, erősítsétek meg! Mindenki más a helyére, egy kettő!
Egy újabb hatalmas hullám tűnik fel, ez viszont már átmossa a fedélzetet. Bydern prüszkölve reagál erre, de hangja nagyon erőtlen már. Kezében egy apró fémtárgyat szorongat, egy réz színű, picike kulcsot.

Csak remélni merem, hogy a legénység meg tudja tenni, amit kértem tőlük, bár ez nem csak az én érdekem, hanem az övéké is, hogy ne szakítsa szét a vihar a hajót.
Ennek érdekében én is igyekeztem megtenni mindent, hogy hátráltassam és akadályozzam az íjászokat, így megkönnyítsem a matrózok dolgát.
Bár a kalózok ezt megpróbálták megakadályozni, nem félve attól, hogy ők ugyan olyan veszélyben vannak, mint mi, de szerencsére az egyik sebesült – akiben hirtelen Bydern-t véltem felismerni, de kiderült, hogy tévedtem - ki tudta játszani őket és sikeresen elvágta a két hajót összekötő béklyókat, így az Ében Sólyom jóformán fellélegezve távolodott el a kalózhajótól.
Persze az ellenségeink mindent megpróbáltak, hogy ezt megakadályozzák, de nem jártak sikerrel.
A szél és a hullámok aztán gyorsan messze sodorják egymástól a két vitorlást, így percekkel később már szem elől is tévesztjük a kalózhajót, amit nem is bánunk.
A kapitányunkba közben visszatér az élet és erőteljes hangon csap az emberei közé, akik szerencsére azért még el tudják végezni a dolgukat, bár jóformán senki nincs, aki ne sebesült volna meg.
- Rosszabbat? – mormoltam kételkedve a fejemet megrázva. – Az milyen lehetett? Nem maradt legénység vagy mi? – kérdezem felszabadult hangon a hátamra vetve az íjamat.
Mint már említettem, nem vagyok nagy tengerjáró, éppen ezért az óriási hullámok láttán kellően elfehéredek és nagyot nyelve meredek rájuk, főleg miután az egyik majdnem lesöpör a fedélzetről.
~ Nagyszerű! A reménytelen csatát megnyerjük, aztán egy hullám miatt a vízbe veszek! ~ kesergek magamban, miközben erősen kapaszkodok az árbóckötélbe.
Azonban a fülemet megüti egy halk hang Bydern teste felől és látom, hogy még, ha alig is, de életben van a fiú. Gyorsan mellé lépek és a feje alá nyúlva igyekszem megkönnyíteni számára a beszédet, mert látom, hogy mondani akar valamit és a kezében is szorongat egy fénylő kis kulcsot.
A mellettünk heverő egyik kalózról leszakítom az inge ujját és a fiú nyakára szorítom, és bár nem vagyok felcser, azért sejtem, hogy itt csak valami csoda segítene, hogy életben maradjon.
- Ssss! Nem kell beszélned bajnok, mindenki tudja, hogy te vagy a nap hőse. - nézek a szemébe szomorkás mosollyal és magamban egy imát kezdek mondani a lelkéért.

A kérdésre, hogy mi lehet rosszabb még ennél is, a kapitány egy fáradt, de azért sokatmondó pillantással felel, amiből látszik, hogy ha nem az imént mentetted volna meg a hajót, most komolyan elgondolkodna rajta, hogy vízbe fojtson. Aztán nem tenné, mert jobban kedvel ennél, de akkor is...
-Képzeld el azt, hogy még lángol is a hajó. Mondjuk ilyen hullámok mellett nem tart sokáig az sem...
Ami a bajnokodat illeti, nem fogadja meg a tanácsodat, és megpróbál beszélni, bár nem megy neki valami könnyen. A kulcsot azért a kezedbe nyomja, és mielőtt lelke végleg átszállna a másvilágra, még kinyögi a következő szavakat:
-Amaranthine....Bryon....
Aztán vége. Kitartott amíg tudott, de amint a kulcs a kezébe kerül, még vet rád egy utolsó pillantást, aztán tekintetében örökre kialszanak a fények. A kulcs egyébként egy ládikát nyit az ágya mellett. Neked természetesen nem lett volna szükséged a kulcsra, hogy kinyisd, de abban még jól jöhet, hogy beazonosíthasd, melyik ládát kell keresned. A ládában 50 aranyat találsz, az összes pénzt, amit félre tudott tenni a fizetéséből. Ha beszámolsz a kapitánynak erről, az megvakarja a fejét, és úgy válaszol:
-A fiát hívták így...a nagyszüleivel él valahol azt hiszem.

Aztán fülem-farkam behúzom, mikor a kapitány rám néz azzal a sokat mondó tekintetével, amiben benn van minden véleménye, de azért még válaszol is, hogy tudjam mire gondolt.
Mikor Bydern mellé térdelek és megpróbálom rávenni, hogy ne erőlködjön, rájövök, hogy igazából semmi értelme, hiszen ez már semmin nem változtat és valahogy így gondolhatja ő is mert nem hallgat rám, hanem jelzi, hogy hajoljak közelebb és suttogni kezd, miközben a kezembe nyomja a vérétől síkos kis kulcsot. Csak két szóra telik az erejéből, amivel nem megyek sokra, bár sejtem, hogy számára nagy jelentőséggel bír.
Ez után minden ereje elszállt, de mintha meg is nyugodott volna, a teste elernyed és a szemét behunyva békésen távozik a Teremtőhöz a lelke.
Gyengéden végigsimítok az arcán és a fejét a földre helyezve fejezem be a fohászomat, majd a kezemben lévő kulcsra nézek elgondolkozva.
Kis idő múlva a fiú kabinjában megtalálom a ládikát, melyet kinyitva megtalálom a félretett pénzét, bár inkább arra számítottam, hogy iránymutatást kapok, hogy mit takartak az utoljára elsuttogott szavai.
Mivel tanácstalan vagyok a kapitányhoz fordulok, hiszen mégis csak ő ismerte Bydern-t jobban, és meg is tudom, hogy Byron a fia neve, és ezek szerint Amaranthine gondolom a település lehet, ahol megtalálhatom.
- Bátran küzdött a fiú, az a legkevesebb, hogy eljuttatom a fiának a pénzt, ha végeztem a küldetésemmel. – ígérem meg a kapitánynak.

Kemény küzdelmet vív a tengerrel a hajó legénysége, ám a szerencse az ő oldalukon harcol, hisz mire a vihar kitisztul, és a nap sugarai újra felbukkannak a hajnal érkeztével, az Ében Sólyom még mindig büszkén, és diadalmasan lebeg a tenger felszínén. Ez után, bár mindenki nagyon fáradt, egy utolsó szomorú feladata még akad a legénységnek: tengerészhez méltó temetést rendezni a hajó elesett matrózainak. Bár alig állnak a lábukon, köszönhetően a kimerültségnek, és sérüléseiknek, ezt még átvészelik már csak puszta tiszteletből is, ám ez után az őrszemeket kivéve mindenki nyugovóra tér.
A kalózok tengerbe söprésével bőven ráérnek másnap délutánig is, akkor viszont kihajítják mindet.
A hajóút ezek után már eseménytelenül zajlik le, ráadásul a hajó jó szelet is kap, így valamivel előbb, mindössze két nappal később már láthatod is a horizonton a nappal együtt ébredő kikötőt, és mögötte Amaranthine városának magas falait.
-Sok szerencsét Leliana, reméljük megtalálja amit keres.

//Folytatás: Amaranthine //