Az ébredés Tengere

Ez a hatalmas tenger választja el egymástól Fereldent, és a Szabadgyepűket. A legtöbb hajó, ami Fereldenbe tart, itt kel át.  Sajnos az út közel sem veszélytelen, a tenger ugyan nem hírhedt könyörtelenségéről, a vízein garázdálkodó kalózok viszont annál inkább.

Az Ében Sólyomnak keresztelt, vörösre festett hajó vitorlái megfeszülnek, mikor az erős szél csapdába esik bennük, a hajó pedig szinte száll a víz felszínén. A kapitány nagyot szív pipájából, majd büszkén mosolyogva fordul egyetlen, vörös hajú utasa felé.
-Mondtam, hogy gyors a kicsike. Mire a negyedik hajnal felvirrad, Amaranthine-ben leszünk, meglátja!
Ezzel magára hagyja Leliana-t a hajó korlátjánál, hogy intézzen még néhány keresetlen szót tucatnyi emberéhez, kik most a fedélzeten sürögnek, forognak.

A levél, ami elindított utadon tegnap talált rád Kirkwall-ban, ahol a Káptalannak végzett előző munkád épp a végéhez ért. Az új küldetésed sokkal könnyebbnek ígérkezik, mint az utolsó, olyannyira, hogy felfoghatnád akár nyaralásként is. Persze, a könnyű feladatokra általában nem téged tartogatnak, ám Fereldent te ismered a legjobban a keresők közül, és relatív közel is vagy, így érthető a tisztelendők döntése.
Ami a feladatot illeti, csupán annyi a dolgod, hogy felkutasd, majd megszerezd Andastre naplóját, miután megbizonyosodtál annak valódiságáról. A hírek szerint egy ásatás során talált rá Genetivi expedíciója, ám azóta nem hallott felőlük senki, ami érthető, hisz útjuk célja a Dérhát hegység, ami nagyon messze van minden településtől...legalábbis minden normális településtől.
A lényeg, hogy nem hangzik nehéz feladatnak. Ismered az öreget, az ország is stabil jelenleg, megtalálni sem lesz nehéz, hisz jártál már a templomban, ahol épp tartózkodik. Csak fel kell kapnod a naplót, és már indulhatsz is haza.

Közben a nap lenyugodni tér a távolban. Talán ideje, hogy te is így tegyél, vagy akár szétnézhetsz a hajón is. A legénység tagjai borral ünneplik az újabb fárasztó nap végét, és téged is szívesen látnak, ha gondolod, de ha gondolod, a kormányos, és a megfigyelőkosárban ücsörgő matróz még szolgálatban van, bús magányukban.

Mindig szárazföldi patkánynak éreztem magam és bár jó iramban szeltük a habokat, még a kapitány vigasztaló szavaitól sem éreztem sokkal jobban magam, hiszen még négy nap, mire újból szilárd talajt taposhat majd a lábam. Hiába, nem vagyok én vízre való!
De azért kipréseltem a kapitány számára magamból egy kedves mosolyt, hiszen ő tényleg mindent megtett, hogy gyorsan Fereldenbe érjek, ahol az újabb feladat vár.
A levél, melyben a Káptalan újabb megbízását megkaptam, pont jókor érkezett, hiszen Kirkwall-ban teljesítettem a dolgomat, így semmi akadálya nem volt, hogy azonnal útra keljek.
Bár első olvasatra nem tűnt túl bonyolultnak és még csak nagyon veszélyesnek sem Genetivi, és az általa megtalált Andraste naplójának felkutatása és leszállítása a tisztelendőknek, azért éltem a gyanúperrel, hogy ez nem így lesz, hiszen akkor nem engem kerestek meg volna a feladattal a tengeren túl.
Ahogy közeledtünk az ismerős partokhoz úgy lett a szívem egyre jobban tele örömmel és bánattal is egyaránt, hiszen sok-sok szép és szomorú emlék kötött ide.
Most azonban ideje lesz elhagyni a fedélzetet, hiszen a nap már lebukott a látóhatáron. Viszont nem voltam fáradt, már több napja csak semmittevésre vagyok kárhoztatva, sehol egy levadászandó szörny, vagy démon. Így aztán inkább a hangosan ünneplő tengerészekhez csapódom, akik jó szívvel kínálják felém a savanyú bort, amit megédesít a vendégszeretetük.
Kisöpörve a fejemből a gondolatokat, széles mosollyal ülök le közéjük, hogy meghallgassam az idő és a képzelet által megszépített és kiszínezett kalandjaikat.
Talán nem is lesz olyan hosszú ez a négy nap!

A legénység közös ovációja fogad, ahogy megjelensz asztaluknál, a kapitány pedig azon nyomban hellyel kínál, és már csúszik is eléd egy nagy(durván fél literesnek megfelelő) korsó bor, melyek ügyes kezek fából faragtak ki, és remélhetőleg tisztán is tartottak, de persze az ember a tengeren ne válogasson.
-Kedves Leliana, igaz-e, hogy kegyed hangjával legfeljebb Andastre angyali éneke vehetné fel a versenyt? Megtenné, hogy ad egy kis ízelítőt a fiúknak?
A fiúknak sem kell több, máris biztatni kezdenek, had hallják azt az éneket. Ha kiürült volna közben a  kupád, már kapod is a következőt teli bátorításként, és persze azért is, nehogy most száradj ki, mielőtt dalra fakadhatnál. Nem úgy néznek ki, mint akiket meg tudsz győzni, hogy neked ehhez most nincs kedved.
-Nos, mi lesz szép hölgy? Türelmetlenül várunk.
A hajó ekkor meginog egy pillanatra, mire mindenki a kupájába kapaszkodik, de aztán lenyugszik a tenger, és újra minden tekintet Leliana-ra szegeződik, s a biztatás is újra kezdetét veszi.
-Halljuk az éneket! Halljuk az éneket!

Nem lepődök meg, mikor egy méretes kupa kerül elém, hiszen a mellett, hogy szívesen kínálnak, gondolom azért egy kis próba is benne van a dologban, vajon a szárazföldi dalnok, mennyire van hitelesítve és, hogyan bírja a szeszt.
Mosolyogva emeltem rájuk az italt, ittam én már asztal alá keményebb legényeket is. Ez a vizezett bor meg nem egyhamar száll a fejembe…….legalábbis remélem.
A kapitány szavaira azonban élénk tiltakozásba kezdenék, de szinte belém fojtja a szót a többiek unszolása, így aztán gondolatban megvonom a vállam, mert miért ne szereznék nekik egy kis örömöt. A tengeri élet nem tartozik a könnyű munkák közé.
Kicsit töprengek, hogy eszembe idézzek olyan dallamot és szöveget, melyet kikötőkben hallottam és amiben örömüket lelnék, aztán kicsit megköszörülöm a torkomat és csengő hangon belekezdek:

A hajója bárhol megáll,
A kocsmákban minden rá vár,
Mindenhol ismerik előre üdvözlik,
Mindenki tudja már, hogy
Bort iszik magába,
Füstöl a világba,
Egyedül ő itt a sztár.

Nincs vidámabb, mint a tengerész,
A hajója mindig útra kész,
Boroskorsót döntögetve,
Szép lányokat ölelgetve,
Így mulat a vén tengerész

A szájában pipája már,
A füstje hét tengeren száll,
Bort iszik magába,
Füstöl a világra,
Ha végre hajóra száll,
Rumot iszik utána,
Nem búsul hiába,
És dala a tengeren száll.

Nincs vidámabb, mint a tengerész,
A hajója mindig útra kész,
Boroskorsót döntögetve,
Szép lányokat ölelgetve,
Így mulat a vén tengerész.

A végére egészen bele jöttem, pedig már régen nem énekeltem, de egészen felszabadított, így kellően vidámra is sikeredett.

Hatalmas sikert arat a dal, s az utolsó pár versszakhoz már felpattannak a legénység tagjai, hogy veled együtt énekeljék a vidám dalt, korsóikat lóbálva. Csak a kapitány üldögél nyugodtan, magában mosolyogva, szájában a pipával, pont ahogy a dalban.
Mikor Leliana befejezi a dalt, a többi matróz folytatja, és az egyik fiatalabbik felpattan az asztalra, hogy ott táncoljon, majd egy kör után a vörös hajú dalnok keze után nyúl, hogy felhúzza őt maga mellé, és vele folytassa a táncot. A régi faasztal reccsen párat nemtetszését jelezve, de bírja a próbát, igaz nagy szerencse, hogy a két ember közül az egyik sokkal karcsúbb, mint itt bárki más. Az éneket aztán egy ajtó csapódása zavarja meg, mit egy matróz hangos kiáltása követ, ki lélekszakadva rohan lefelé a lépcsőn.
-KALÓZOK!!!
Erre mindenki eldobja a korsóját, és megindul felfelé a lépcsőn, még a táncpartnered sem gondolkodik egy percig sem azon, hogy maradnia kéne. A fedélzetről már látni lehet egy másik, sokkal nagyobb hajó sötét körvonalait. Szédületes sebességgel közelít a kis hajó felé.
-Jobban teszi, ha elrejtőzik. Ha megtalálják ezek az állatok...
Percek kérdése, és a hajó elég közel ér, hogy megcsáklyázza az Ében Sólymot, amit annak legénysége már kivont karddal vár. Az első csáklya meg is érkezik, utána pedig jönnek is a kalózok, egyenlőre csak 10-en.

Magam sem hittem, hogy ilyen sikerem lesz, bár meg kell hagyni, az ének tudásom semmit nem veszített az idő múlásával. A legénység reakcióit látva nekem is egészen jó kedvem kerekedett és még akkor sem hátráltam meg, mikor az egyik felém nyújtotta a kezét, hogy táncoljak vele az asztal tetején. Talán mégis csak volt valami abban a borban a vízen kívül!
Hagytam, hogy pörgessen-forgasson, elbódított a többiek hangos tetszésnyilvánítása és kurjongatása, egészen addig, míg meg nem hallottam a kiáltást: kalózok!
Hirtelen támad csend, de aztán már mindenki rohant is, hogy tegye a dolgát. Én is leugrottam az asztalról és indultam volna kifelé, mikor a kapitány szavai megállítottak.
Döbbenten néztem fel rá, aztán rájöttem, hogy talán semmit nem tud rólam, sőt biztosan nem tud!
- Ezt ne kérje tőlem kapitány! Higgye el jobban tudok bánni a fegyverekkel, mint az emberei, de a nyilaim biztosan sokat segítenek majd. – néztem aztán mosolyogva a szemébe. – Ha meg elfoglalják mégis a hajót, akkor jobb lesz, ha harc közben halok meg, nem igaz?
De nem is volt nagyon idő vitatkozni, hiszen alig rohantunk fel, máris éreztem a lökést, ahogy a sokkal nagyobb hajó csáklyái elkapták a Sólymot.
A közben magamhoz vett íjamat megfeszítettem és megcéloztam a felén lendülő köteleken kapaszkodó kalózokat. Gyors egymás utánban eresztettem el négy vesszőt, majd nyúltam a következőkért, hogy addig ritkítsam őket, míg kellő távolságban vannak.

A kapitányt nem kell sokáig győzködnöd, igaz ez inkább arról szól, hogy nincs egy szívdobbanásnyi ideje sem, amit arra  vesztegethetne, hogy idelent álldogáljon, és vitatkozzon veled, szóval nemsokára a fedélzeten vagytok mind a ketten, a kalózok első hulláma pedig megpróbál átjutni. A feléjük süvítő nyílvesszők elől az egyik kalóz az utolsó pillanatban tér ki, minek következtében az a szorosan mögötte érkező szemét találja el. Neki mostantól a szárazföldön is szemkötőt kéne hordania mindig, ha túlélte volna ezt a sérülést. A következő nyilad már eltalálja az elől érkező kalózt, igaz csak a kezén, de ez is elég ahhoz, hogy a fájdalomtól elveszítse az egyensúlyát, és a tengerbe zuhanjon. A harmadik célpontod már bőrpáncélt visel, és a mellkasába fúródott két nyílvessző ellenére és fáradhatatlanul tör előre, ám a sérülései következtében jócskán ellassul, így a táncpartnerednek nem jelent gondot levágni őt, amint megveti a lábát a fedélzeten. A másik hét kalózzal szemben a 13 matróz egyenlőre ki tudja használni a számbeli fölényét, és mindössze csak egyik társad sérül meg a karján, mire visszaverik őket.
Közben azonban a másik hajó már olyan közel került, hogy odaát látjátok is az ellenség minden tagját. A banda egyik fele köteleken készül átlengeni az Ében Sólyomra, csak előbb még megvárják, amíg társaik nyílzáport zúdítanak rátok. A húsz íjász egyszerre engedi útjára a nyilait, amik elől a matrózok kétségbeesve próbálnak fedezékbe húzódni. Nagyjából sikerül is, csupán egyiküket találja térden az egyik, ő azonban a fedélzet kellős közepén esik össze, miközben az ellenség már hőúzza is fel a következő nyílzáporra valót.

Bosszúsan húzom el a számat, mikor a négy nyílból csak kettő az, mely igazán hatásos is volt, a bőrpáncélos azonban megúszta, pedig kettő is eltalálta. Még szerencse, hogy annyit elértem, hogy azért lefoglalta annyira, hogy a fedélzetre érve a kölyökarcú matróz egy gyors vágással meglephette és ezzel végzett is vele.
Így azonban már eléggé megfogyatkoztak ahhoz, hogy a harcedzett tengerészek a maradékkal hamar és aránylag veszteségek nélkül végezzenek, csak egy sebesültünk akadt, de az sem lett harcképtelen.
De ez még csak a kezdet volt, hiszen a hajó már közvetlenül mellénk húzta magát és sajnos voltak ott még elegen, akik valami zsíros zsákmány reményében bármivel képesek voltak szembenézni. És nekik is voltak íjászaik! Sokan! Túlságosan sokan!
Mikor megláttam őket, már igyekeztem is a nem messze lévő vizes hordók takarásába, miközben a legénység felé ordítottam, hátha van, aki nem látta.
- Mindenki fedezékbe!
Úgy látszott azonban elég jók a fiúk reflexei, mert mindenki időben reagált, kivéve egy szerencsétlent, aki pont előttem zuhant a padlóra egy nyíllal a térdében.
Tudtam, hogy nem sok ideje van, hiszen míg a kalózok a nyílzáporral lefoglalnak minket és az orrunkat sem dughatjuk ki, addig szépen átjön a többi, ennek meg itt előttem semmi esélye a nyílt színen.
Talán, ha pár pillanatnyi időm lehet! Kiugrottam, megragadtam az ingét és már rántottam is magammal, vissza a hordók mögé.
- Maradj nyugton barátom! És készítsd a késedet, mert hamarosan a nyakunkon lesznek. – sziszegtem oda neki, majd ismét felajzottam az íjamat, pár vesszőt magam mellé helyeztem a padlóra, hogy gyorsan kéznél legyenek, majd óvatosan kilesve a hajópalánk fölé szegeztem a szemem, hogy lássam az átjutókat.

A sebesült felszisszen fájdalmában, amikor a földön húzod magaddal, de nem panaszkodik, főleg az után nem, hogy a második zápor is eléri a hajót, és a süvítő nyílvesszők a padlóba fúródnak. A közeletekben is becsapódik néhány, az egyik telibe találja a hordót ami mögé bújtál.
-Ajvé...ne aggódj, jól leszek, mondjuk kétlem, hogy ezek után fel tudlak kérni a következő táncra...
A másik hajón az íjászok lángoló hordók köré gyűlnek, biztos ami biztos, közben pedig 20 társuk a köteleken át lendül a másik hajóra, hogy végre pontot tegyenek erre a tengeri ütközetre. Most már ők vannak túlerőben, ráadásul a matrózok is csak akkor támadhatnak rájuk, amikor már átértek, hogy ne nyilazzák le őket.
-Adjátok fel a hajót, és rakományát, cserébe pedig nem fogunk megetetni titeket a cápákkal! - Szólítja fel őket egy a többinél sokkal karcsúbb, és kecsesebb járású kalóz. Társaihoz hasonlóan ő is ember, ám az akcentusa alapján inkább Antivai lehet.
-Sz@rj tengeri sünt! - Feleli a kapitány, matrózai pedig ordítva rohannak neki a hívatlan vendégeknek. Egyikük pont feléd tart, ám mielőtt célba érhetne, a a fiatal matróz oldalról támad rá, éles pengéjével elmetszve annak nyakát, utána pedig arrébb rúgja erősen vérző testét. Közben persze odaér másik három kalóz, hogy körbevegyen titeket.
-Szabad még egy táncra? - Kérdi a matróz, magabiztosnak szánt hangon, ám sajnos képtelen letagadni mennyire reszket.

A sebesült szerencsére nem vesztette el a humorérzékét és ez jó jel, a sebesülése talán nem olyan súlyos, hogy nem tudjon még a kezével harcolni. Amire nagy szükség is lesz, hiszen azon a hajón sokkal többen vannak, mint a Sólyom legénysége és nem úgy néz ki, mintha egy kis veszteségtől meghátrálnának.
Ahogy sejtettem a következő nyílzápor után meg is indul a támadás és legalább két tucat kalóz lendül át a fedélzetre, akikkel a tengerészek bátran szállnak harcba, a túlerő ellenére.
A kalózhajó kapitánya is átjött, ha nem csak a hallásom, hiszen fel is szólítja megadásra a mi kapitányunkat. Egy pillanatra leeresztem az íjamat, amivel eddig igyekeztem ritkítani az átjutók számát, mert nem tudom mit fog válaszolni, de aztán egy vigyor omlik el az arcomon, ahogy meghallom a félreérthetetlen visszautasítást.
A valószínűleg antivai kalóz így nem kapja meg harc nélkül a zsákmányt ez már nyilvánvaló és azonnal ki is bontakozik a véres csata. Hiába vannak többen, nekünk nagyobb a tét, így ennek megfelelően küzdenek a hajósok.
Az íjamnak most már nem sok hasznát veszem, így a hátamra is kanyarítom, majd azzal a lendülettel húzom elő a kardomat, melybe a fagysebzés rúnája volt belevésve.
Négy kalóz igyekszik felém, de mielőtt még a közelembe érnének, az egyik mellett az én táncosfiúm bukkan fel és egy szép, pontos vágással nyesi el a torkát.
- Szép volt! – biccentek felé, miközben felé lépek, hogy a hátunkat egymásnak vethessük, és így legalább onnan védve legyünk. – Most már igényt is tartok rá szépfiú. – villantok rá egy mosolyt, hogy bátorítsam kicsit, igaz nagyon igyekszik titkolni, hogy mennyire fél. – De azért a neved legalább szeretném tudni, mielőtt áttáncolunk a halálba.
Biztos, hogy ez az első csatása, de ehhez képest jól csinálja. Mindenki fél, de az a lényeg, hogy le tudjuk-e győzni ezt. Bízom benne, hogy neki sikerülni fog. Az én szívem is hevesebben dobog, pedig már jó párszor csókolóztam össze a halállal, csak eddig mindig elengedett.
- Gyertek csak! – tártam szét a kezem, mintha feladtam volna a védekezést, miközben minden rezdülésüket figyeltem és ha valamelyik tényleg közelebb jött, akkor egy félköríves, lendületes vágással lepte meg.

-Kösz - feleli az ifjú tengerész, majd kardját maga előtt tartva várja a következő támadást. A kalózok nem nagyon teszik próbára a türelmét, hisz egyik már neki is ront, azonban téged sem kímélnek. Eleinte ugyan megtorpannak, mikor látják, amint a kardod körül pára csapódik le, de a heccelésre már muszáj reagálniuk, és mindketten egyszerre támadnak, egymással versengve, hogy ki érjen oda előbb, vesztükre...
-Wow! - Kiált fel a melletted harcoló, miután legyőzted ellenfeleid.
-A nevem? Bydern, de ha lehet inkább máshova táncolnék veled - teszi még hozzá elpirulva.

Közben a fedélzeten annyira nem fényes a helyzet. A matrózok képesek visszafogni egyenlőre a behatolókat, annak ellenére, hogy sokuknak két kalózzal kell egyszerre megvívnia. Az antivai kapitány egy gazella kecsességével táncol el a felé irányuló csapások elől, aztán egyetlen kardcsapással kiüti a vele harcoló matróz kezéből a szablyát, a másik kezében lévő tőr pedig a tengerész szívébe fúródik. Ezt látva a Sólyom kapitánya ront neki, de ő sem ér el több sikert, mint elesett embere, bár legalább ellensége csapásait könnyebben tudja hárítani, egészen addig, amíg nem támad rá még két kalóz, és az egyikük megsebesíti a lábán hátulról.

Közben 4 másik kalóz szalad felétek, Bydern pedig egy pillanatra rád néz.
-Oké...ezt hogy csináljuk? Rájuk rontok, te meg lenyilazod őket?

Csak reménykedni merek, hogy a fiú legalább egy emberrel képes lesz megbirkózni és legyőzi a félelmét, mert két kalóz engem vesz célba, ahogy kissé megpiszkálom az önbizalmukat. Egyszerre jönnek, mint a birkák, így persze egymást is akadályozzák. Míg az egyik felé mozdul a pengém a másik is arra emeli a kardját, így majdnem összeakadnak a nagy igyekezetben. Így aztán egy széles körkörös mozdulattal fogom meg mindkettőjük vasát és kényszerítem, hogy kövessék az én kardom mozgását, majd hirtelen engedem el őket, hogy a lendület még tovább vigye a mozdulatsort, miközben én már egy keresztirányú vágással mélyen megvágom a mellkasukat, és a sebek fagyott szélei fehéren dermednek meg azonnal, amely aztán gyors ütemben terjedni kezd a testükön. Meglepetten néznek össze és a szájuk kiáltásra nyílik, de ekkor robban beléjük a csizmám és roncsolja szét a fagyott bordákat.
Bydern felkiáltására nem tudok elfojtani egy mosolyt.
- - Te is jól csinálod! És, hogy ez ne csak egy ábránd legyen, akkor igyekezzünk tovább ritkítani a kalózok sorait. – nézek körül, hogy miként áll a csata.
Hát, azt nem mondhatom, hogy túl jól! Bár az Ében Sólyom legénysége halált megvető bátorsággal küzd, a túlerő még mindig nagy és ahogy elnézem a kalózkapitányt, őt sem kell kardvívásból oktatni.
- Gyáva disznók! Rosszabbak vagytok az éjfattyaknál is!– hördülök fel, ahogy látom a kapitányunkat milyen galádul, hátulról sebesítik meg. – Egyedül már nem is mersz megvívni vele?
Persze ezeket a szavakat az antivai-nak címzem, de talán meg sem hallotta a csata zajában, én meg máris elfoglalhattam magam az újabb támadó hullámmal.
- Maradj, ahol vagy pajtás! A hátad legyen mindig az enyémnek döntve, hogy ne kerülhessenek mögénk. Most csak a pengékre támaszkodhatunk, a nyilak itt már semmit nem érnek.
Persze azért még van pár trükk a tarsolyomban, különben már régen a túlvilágra költöztem volna. Így aztán az övemre függesztett kis szütyőből előhalászok egy savbombát és a felénk rontó társaság közé hajítom.
- Most támadj! – jelzek Bydern-nek, remélve, hogy az így elvakított kalózokkal, már könnyebb dolgunk lesz.

-Igenis szép hölgy! - Kiáltja a fiú lelkesen, igaz aztán meg is torpan, amikor látja a kapitányát megsebesülni. Természetesen túl messze vannak, hogy bármit is tehessen érte, amitől az egész csak még rosszabb a számára. Aztán felcsendül Leliana becsmérlő hangja az ellenség felé, és Bydern-nél jobban csak a kalózkapitány lepődik meg, igaz ő azért, mert nem számított lágy női hangra az ellenség soraiból. Egyenesen a vörösre néz, aztán sokatmondóan rávigyorog, és csizmája talpával küld egy nagyot a sebesült kapitány arcába, mire az hanyatt zuhan.
-Rendben, feleli Bydern, miután nyelt egyet, és a savbombád után ő is nekiiramodik az ellenségnek, és az egyik nyakát súlyosan megvágja, egy másikat pedig jó mélyen hasba szúr, majd fel is rúgja vérző testét, mielőtt az felocsúdhatna a támadásból.

Az ellenség kapitánya mutogat valamit embereinek, majd egymaga indul meg a hajó széle felé, ahol ti küzdötök. Ott halt meg eddig a legtöbb embere, és úgy érzi, ideje véget vetni ennek, mielőtt ezen bukna el a küzdelem. Közben a másik hajón a kalózok előkészítik lángoló nyilaikat, és már csak a jelre várnak, hogy mikor lőhetik ki őket, ha minden kötél szakad. Egyenlőre bárhogyan eldőlhet a csata. Azóta csak egy matróz halt meg az első óta, azonban három másik is megsebesült a kapitányon kívül, a maradék pedig egyre kevésbé győzi feltartani az egyre nagyobb túlerőben lévő támadókat.

Egy pillanatig farkas szemet nézek a kalózkapitánnyal, aki látszólag meglepődött a hangom hallatán, de aztán kegyetlen vigyorral rúg bele az idősebb tengeri medvébe, hogy idáig hallom szerencsétlen csontjainak recsegését.
- Kegyetlen barom! – sziszegem felé, de aztán lefoglalnak az emberei, de nem sokáig, mert egyrészt a savbomba és Bydern is megteszik a magukét, a maradék kettő meg a felkorbácsolt dühömnek esik áldozatul.
Nem sokat kukoricázok velük, én is sutba dobom a becsületes harcot és a vakon csápoló kardjaikat félre ütve szúrom le mindkettőt, egy csepp szánalom nélkül. Ők sem kegyelmeztek volna, ebben biztos vagyok.
Mire kitörlöm a szemembe spriccelt vért, akkor látom, hogy valószínűleg felkelthettem a kalózvezér figyelmét, mert láthatóan felém közeledik, de fél szemmel azért látom, hogy a nagyobbik hajón már lángolnak a szurokba mártott nyílvesszők és ez mutatja, hogy még nem dőlt el a kalózok felé a mérleg nyelve, ha inkább felgyújtanák a zsákmányt.
Sajnos a kalózok száma nem akar csökkenni, még mindig legalább három jut a mi legénységünkre, és bár tényleg becsülettel küzdenek, a nyomást már nem bírhatják sokáig, főleg, hogy a kapitány is kidőlt.
Vértől pirosló kardomat magam elé emelve várom az antivai-t, hogy a közelembe érjen. Én már eldöntöttem, hogy halálig fogok küzdeni, így teljes nyugalommal várom a további harcot.
- Ha hívó vagy Bydern, itt az idő, hogy imádkozz! – szólok halkan a fiúhoz, hiszen nem sok esélyt látok a megmenekülésre.

-Ima? - Kérdi Bydern meglepetten, és szinte csalódottan, majd még hozzáteszi némi szemtelenséggel: - Mifelénk máshogy kívánnak szerencsét.
De aztán követi Leliana tekintetét, és amikor meglátja a több tucatnyi apró lángot a távolban, komolyan elgondolkodik rajta, hogy vajon fel tudna-e idézni bármit is a templomban töltött percekből élete során, ha nagyon akarna. Végül arra jut, hogy a kardokkal kapcsolatos emlékei most mindenképpen hasznosabbak lesznek, a teremtővel pedig ráér akkor foglalkozni, ha a színe elé kerül.
-Ne félj hercegnőm, kijutunk innen!
Aztán azt kezdi el számolgatni, mennyi ideig tartana úszva visszajutni Kirkwall-ba, ám ezt a fejtegetését nem osztja meg inkább a közönségével.

-Megzavartam valamit? - Kérdi pimasz hangon az ellenség kapitánya, aztán vet egy újabb kéjsóvár pillantást a vörös hajú bárdra. - Sebaj, velem úgyis jobban jársz, ha az élőket szereted.
És ezzel egy laza mozdulattal elhajítja tőrét Bydern torka felé. A fiúnak szinte csak arra van ideje, hogy reflexből megijedjen, és egy pillanattal később már hallani is lehet, ahogy a fémtárgy csilingelve pattan el egy másik, nagyobb fémről, köszönhetően annak, hogy ijedtében maga elé tartotta pengéjét, és az eltérítette a tőrt.
-Hehh... - mordul fel a kalóz, mint aki vérig sértődött azért, mert ellenfelének volt pofája életben maradni, és szabaddá vált kezébe egy másik tőrt húz az övéből.
-Akkor kezdjük...
Felveszi a párbajhősök pózát, és tekintete folymatosan vándorol két ellensége között.

A helyzethez cseppet sem illően, majdnem elnevetem magam, Bydern képét látva, amikor megemlítem neki az imát, de végül erőt veszek magamon és komoly képet vágok a szövegére.
- Ha te mondod bajnokom. – biccentek felé és nagyon tetszik az önbizalma, amit azért a szemei kicsit megcáfolnak, de becsülöm a bátorságát.
Közben a kalózkapitány is a közelünkbe érés nem is sokat cicázik máris kimutatja a foga fehérjét, ahogy azonnal megpróbálja eltenni láb alól a társamat, egy finom mozdulattal.
Még felkiáltani sincs időm, hogy figyelmeztessem a fiút, de a fémes csörgésre egy mázsás kő esik le a szívemről, hiszen az azt mutatja, hogy a penge nem a testében kötött ki.
~ Ügyes fiú! ~ dicsérem meg magamban, de nincs nagyon módom most vele foglalkozni, hiszen az antivai férfi máris újabb fegyvert varázsol elő és jellegzetes beállásba helyezkedik.
~ Párbajhős! ~
Nem kell nagyon találgatnom, hogy mennyire jártas a kardforgatásban, ez sokat elárul róla, ahogy már eddig is láttam, hogy milyen könnyedén mozog.
Remélni mertem, hogy Bydern nem csinál semmi hülyeséget, mert az nyilvánvaló, hogy vele nincs egy súlycsoportban és azok a lerohanások, amit eddig alkalmazott a fiú, itt most csak a halálát jelenthetné.
Maradj ki ebből most! Inkább védd a hátam!– szóltam halkan hátra és én is felvettem az alapállást, mert nem voltam benne biztos, hogy nem játssza el ugyan azt, mint a kapitánynál.
Oldalazni kezdtem, de csak kicsiket lépve, hogy megtartsam a kényes egyensúlyt. A kardom hegye, egy pillanatra sem mozdult el a férfi torka felől, de úgy tartottam, hogy bármikor hárítani tudjam a támadását.
Vaklószínűnek tartottam, hogy csak le akar foglalni, míg a többiek végeznek a legénységgel és akkor már végképp vesztes helyzetbe kerülök, de nem volt választásom. Vele nem tudok gyorsan végezni és elkerülni sem az összecsapást.

Most a férfin a sor, hogy elmosolyodjon, hisz nem minden nap fordul elő vele, hogy bajnoknak szólítják, pláne nem egy ilyen gyönyörű teremtés. Már csak valahogy túl kéne élnie ezt valahogy, hogy később ne higgyen neki senki, amikor ezt elmeséli majd egy kupa bor mellett a többieknek. Aztán megjelenik az, ki egy társával már végzett, ő pedig bizonytalanul sandít társára.
-Biztos?
De aztán engedelmeskedik, és neked hátat fordítva pörgeti meg a kardját, hogy így tartsa távol az érkező kalózokat. Közben pár lépést hátrál, hogy "véletlenül" megint összeütközzön veled a háta, de aztán inkább a támadókra koncentrál, mint a a társa formás, és ruganyos....szóval a támadókra koncentrál inkább.
-Légy belátással szépségem, ezt a csatát nem fogjátok megnyerni. - Szól ellenfeled vigyorogva, majd előre dől, és feléd szúr egyet, persze csak távolról, mielőtt visszatámadhatnál máris hátrébb táncol, és tovább köröz körülötted.
-Ha jó kislány leszel, megígérem, hogy úriemberként fogunk viselkedni a hajón. Mindenki kivárja majd a sorát.
Ezt követően elhajítja a tőrét, a lábaidat célozva meg vele.
-Add fel, vagy ne. Régi álmom megölni egy hírességet!
-Szerintem akkor gyorsan ébredj fel, mert így is halálba fog szekálni a legénységed, miután elvert egy lány! - Kiáltja valaki a legénységből, aztán folytatódik a küzdelem.

Szerencsére Bydern nem az a makacskodó fajta, Aki ragaszkodik hozzá, hogy majd ő megvédi a gyengébb nem képviselőjét, így egy megerősítő kérdés után, máris teszi a dolgát és én legalább abban megnyugszom, hogy, amíg életben van, biztosan védeni fogja a hátamat.
Most már teljes figyelmemmel a gúnyosan vigyorgó kalózvezérre koncentrálhatok, amire szükségem is lesz, mert gáláns lovagi tettekre tőle biztosan nem számíthatok, aljas húzásokra viszont annál inkább.
- Én teljesen belátó vagyok, éppen ezért annyi magadfajtát küldök magam előtt a pokolba, amennyit csak tudok, és elképzeléseim szerint te vezeted majd őket. – vontam meg a vállam halálos nyugalommal a szememben.
A sorban álló megjegyzésére azért felvillantok neki egy jéghideg, gúnyos mosolyt.
- Óóóó! Ez megnyugtató, uram! Tehát szépen sorban járultok a kardom elé? Szép és kapitányhoz méltó felajánlás! – forgatom ki a szavait, remélve, hogy ki tudom vele hozni a sodrából.
Persze eszemben sincs feladni, ahogy javasolja, és ez csak még jobban megerősödik bennem, mikor a Sólyom valamelyik matróza, még be is szól a banditának és ez újult erővel tölt el, hiszen ezek szerint őket sem törte meg a túlerő.
- Látod! Azért még a helyedben nem innák előre a medve bőrére. – jegyzem meg, miközben a kardom a tőre mozgását leköveti és csak egy kicsit lépek arrébb, majd mikor célba dobást rendez a lábamra, akkor villámgyorsan mozdul a pengém és félreüti a tőrt, mely egy szép ívet leírva a korlát felett eltűnik a tengerben.
A hárító mozdulat végén, rásegítve a lendületre egy félfordulatot téve derékmagasságban szúrok előre, oldalról célozva meg a borda alatt a testét, majd azonnal rántom is vissza, hogy egy esetleges ellentámadás ne érjen felkészületlenül.

-Nem lesz szükséged kardra, hoz majd magával mindegyikünk, ne félj.
Az, hogy nem tudja megsebesíteni a nőt láthatóan nem dobja fel, cserébe viszont ő is könnyedén táncol félre a szúrás elől. Időközben a hátad mögül hárman is támadnak, de Bydern egyenlőre fel tudja tartani őket a széles félkörívben megejtett hadonászásával.
-Nem végezhetsz mind a harmincunkkal egymagad - jelenti ki magabiztosan a kalóz, és újra előre lendül, ezúttal két kézzel tartva a pengéjét, mellyel egy függőleges vágást igyekszik ejteni Leliana arcán. Ez után a földre veti magát, és így bukfencezik arrébb az esetleges ellentámadás elől.
-Leliana! - Kiált társad a hátad mögül. Valamivel előtte vérbe fagyva fekszik az egyik kalóz, ám Bydern karja is súlyosan megsebesült, és már nem tudja feltartani a két kalózt, kik most az oldalán állnak, a nyakának szegezve szablyáikat. A kapitányuk kezében közben újabb tőr jelenik meg, melyet jelzésként húz el a nyaka előtt, és a következő pillanatban bajtársad egy sokkal súlyosabb sérüléssel hullik a padlóra, a két gyilkosa pedig feléd közeledik véres kardjaikkal.
-Őszinte részvétem, szép pár voltatok. Most pedig, meghalnál végre?
A hajón már egy matróz sincs talpon, mindenki vagy meghalt, vagy túl súlyosan sérült ahhoz, hogy harcoljon, pláne háromszoros túlerő ellen. A másik oldalon az íjászok már el is tették a fegyvereiket, az a 9 kalóz, aki még életben van a sólyom fedélzetén biztosan el tud bánni egyetlen lánnyal, teljesen fölösleges felgyújtaniuk azt.
-Elsőrangú rabszolga lennél, de azt hiszem megölni nagyobb szórakozás lesz szóval...
Az ellenség még nem állt körbe, de már érkezik a többi kalóz is, csak néhányan maradnak hátra, hogy őrizzék a sebesülteket.

Nagyon is jól sejtettem, hogy nincs annyi vér a pucájában a kalózvezérnek, hogy egymaga küzdjön meg velem, így elég sok dolga van szegény Bydern-nek, akinek fel kell tartania a hátba támadni készülőket. Nem nagy kardművész, de a hadonászása egyelőre elég, hogy távol tartsa őket.
- Harminc? – nevetek fel gúnyosan. – Mikor néztél körül utoljára? Kicsit megcsappant a legénységed száma azóta, így annyira nem rossz az arány számomra. – válaszolom a pökhendi kijelentésére, de közben a fejem fölé kapom a kardomat, hogy megakasszam a felső vágását, lecsúsztatva a két pengét egymáson, de a visszavágás is elsüvít fölötte, ahogy a földre veti magát.
Lépnék is utána, hogy ha már ilyen helyzetbe kényszerített magát, kihasználjam, de megállít a fiatal matróz kétségbeesett kiáltása. Kimozdulok oldalra, hogy meg tudjam nézni mi a baj, de ekkor már látom, hogy számára vége a harcnak, hiszen megsebesült és sakkban is tartják.
A szemem sarkából észlelem a kalózkapitány jelét, de megakadályozni nem tudom, hogy végre is hajtsák, csak bátorítóan szegezem a szemem a fiúéba, aki vért spriccelve szanaszét omlik a földre a következő pillanatban.
- Nyomorult féreg! Ez aztán dicsőségedre válik! megölni egy kölyköt! Phúú! – köptem ki elé a földre, de közben folyamatosan hátráltam, hogy a közeledő embereket is szemmel tudjam tartani.
- Nem lesz rá alkalmad te akasztófavirág! – ráztam meg a fejem elsötétült tekintettel, mellyel szemrevételeztem a helyzetet is.
Aztán egy váratlan mozdulattal felszaladtam a kormányhoz vezető lépcsőn, közben egy újabb savbombát halásztam elő és ha követni kezdtek, akkor közéjük dobtam, majd megálltam a lépcső tetején, hogy szembe forduljak velük, hiszen itt csak egyenként tudtak feljönni.

A kapitány körbetekint, majd megvonja a vállait egy gyors számolás után embereit illetően.
-Legalább kevesebb felé osztjuk a zsákmányt.
Hogy mennyire volt nemes tett megöletni a fiút, arról nem nyit vitát, elvégre kalózok, ez a dolguk, arról nem is beszélve, hogy láthatóan azért kicsit sikerült felzaklatni vele Leliana-t, szóval működött a dolog, nagyjából. Mikor a vörös szaladni kezd, a háta mögött a két kalóz is követni próbálja, ám az arcukba kapott sav bomba hatására megtorpannak, főleg az, aki elől volt. A kapitányuk csak idegesen forgatja a szemeit. Amíg emberei egyesével követik a nőt a hídra, ő a sebesültekhez sétál, és a földön fekvő másik kapitány felé biccent a fejével. Erre egy embere leguggol a sebesülthöz, és szablyáját annak szürke szakállal fedett nyakához illeszti.
-Elég legyen kislány, vagy cápaeledelt csinálok a foglyaimból! Add fel amíg még...
-ÁÁÁÁ!!!!
A kalóz a saját késével a nyakában esik össze, a másik kapitány pedig neheztelő tekintetével bünteti megmaradt ellenségeit, miközben kezében a kardjával próbál hátrébb csúszni a korláthoz.
-Itt mindent magamnak kell csinálni...na jó kis vörös, kinyírom a kapitányod, aztán eljövök érted is. Ó, jut eszembe!
Füttyent egyet, mire a másik hajón az íjászai meglepetten néznek. Bólint, és azok felhúzzák íjaik, igaz nem gyújtják meg őket. Hamarosan újra kilövik őket, és nyílzáport zúdítanak Leliana-ra, és mindenkire a közelében.

Sikerült a két kalózt nagyjából lelassítani a savbombával és reméltem, hogy ezzel is csökkentem a zsákmányra fenekedők számát, de ha rajtam múlik, akkor itt ugyan senki nem fog osztozkodni semmin.
Persze ezzel azért nem nyertem meg a csatát, csak esélyt láttam, hogy egyenként jobban tudok harcolni velük, mintha körül vennének és aljasul, hátulról szúrnának le, ahogy a kapitányt.
Akihez most az egyik kalóz oda ment, hogy megpróbáljanak az ő életével zsarolni, ha már kicsit kiadtam magam, hogy nekem vannak érzéseim, nem úgy mint nekik.
Bár egy kalóz szavában soha nem bíznék, főleg a látottak alapján, de mégis elbizonytalanodtam, hiszen más harcban elesni látni a bajtársakat és más, ha a szemünk előtt ölik meg őket hidegvérrel, elhitetve azt, hogy rajtam múlik az életük.
Azonban az égiek, vagy a sors közbeavatkozott és az elégedetten vigyorgó kalóz, üvöltve rogyott össze a kapitány által belémártott tőrtől, megoldva egyelőre a dilemmámat.
- Szép volt kapitány! – kiáltottam fel, igaz nem sokáig örülhettem, hiszen sejtettem, hogy nem fogják ezt annyiban hagyni és egy sebesülttel könnyű elbánni.
- De nagyon bátor valaki! Aztán ha megölöd, kivel fogsz fenyegetőzni? – vágtam a fejéhez.
Persze nem gondoltam, hogy ez meg fogja hatni, hiszen eddig sem mutatott egy csepp könyörületet és érzelmet sem, ha csak a gonoszságot vagy a kegyetlenséget nem nevezzük annak, mert abból volt benne bőven, ezért aztán mindenre fel voltam készülve tőle.
A nyílzáporra azért talán még sem, hiszen az ő emberei is ott voltak a közelben, de úgy látszik ez sem érdekelte ezt a gazembert. Alig tudtam behúzódni a főárboc mögé, az egyik nyíl így is végigszántotta a vállamat.
Mivel most egy kicsit fellélegezhettem, és a kalózok is távolabb kerültek, ahogy ők is fedezék után néztek, így gyorsan levettem az íjat a hátamról, pár nyilat tettem magam mellé és a lépcső felé közeledőkbe eresztettem párat, majd gyorsan a kalózvezért céloztam meg, mielőtt elérhetné a kapitányt. Muszáj volt kockáztatnom, hiszen a számok törvénye alapján úgy is vesztésre álltam.

A kapitány maga elé tartva a kardját próbálja meggátolni, hogy a közelébe érhessen álnok ellensége, ám a fegyver annyira remeg a kezében, hogy reménykednie is kár volna a győzelmében. Közben megérkeznek a nyilak is, mik elüldözik ugyan Leliana-t a fedezékbe, ám a lépcsőn rekedt kalózok közül csupán egynek sikerül fedezékbe húzódni, a többiek rengeteget kapnak, és ha nem is halnak meg mind azonnal, élve biztosan nem hagyják már el az Ében Sólyom fedélzetét.
-Úgyis útban voltak...tehát akkor kapitány úr...
A süvöltő nyílvessző elől félrekapja a fejét, de az így is eltalálja annyira, hogy végigszántson az arcán, és kicsit még az orra alatt is. A bőszen folydogáló vérétől arca csak még elvetemültebbnek tűnik, igaz a vonásai is megváltoznak, a hangulatáról nem is beszélve.
-Na jó, elég legyen ebből!
Kiüti a kapitány kezéből a kardot, majd azt a másik kezébe véve szalad fel a lépcsőn, hogy végre befejezze ezt a párbajt a nővel. Út közben szembe találkozik a vele magából kikelve ordibáló emberével, kiből majdnem tűpárnát csináltak a parancsára, de rá sem hederít, csupán egyetlen vágással vágással vet véget a nézeteltérésnek, aztán már folytatja is az útját a vörös felé.
-Nos...
Újra megremeg mindkét hajó, és a szél is egyre erősebben fúj.
-...tehát ott tartottam, hogy most végzek veled. Utolsó kívánság?

Bár nem sajnálom őket, azért meglepődök, amikor a lépcsőn senki nem akar feljönni, mivel a nyílzápor, melyet saját embereik zúdítottak felém, a támadóimból csináltak sündisznókat.
Így aztán volt időm megcélozni a bátor, öreg tengeri medve felé tartó kalózt, hogy megszabadítsam a bandát a vezetőjüktől és véget vessek a vérengzésnek. Most már tényleg kezdett kiegyenlítődni a létszám. Még pár ilyen döntés a vezér részéről és egálban lesznek az élők a fedélzeten. A mindenáron való zsákmányszerzés úgy látszik megzavarta az ítélőképességét. Nem tudom milyen értékekre számít ezen a hajón, ha ennyit megér neki.
Mikor már biztos vagyok benne, hogy eltalálom, az utolsó pillanatban elrántja a fejét, így csak megsebzem őt és ez hasonló ahhoz, mint mikor egy vadállatot sebesít meg az ember, nem elmenekül, hanem inkább jól felhergeli magát.
Szerencsére azonban a figyelme ismét rám irányult dühében, így a Sólyom kapitánya életben maradt, csak a kardjától fosztotta meg a kalózkapitány, hogy aztán türelmét vesztve támadjon nekem, felrobogva a lépcsőn és eltakarítva az útból a fedélzeten még életben maradt egyetlen emberét. Mondom, hogy bekattant!
Úgy látom az íjamnak már megint nem veszem hasznát, így megragadom a kardomat és felállok, de arra azért ügyelek, hogy az árbóc takarjon az íjászok elől, bár remélem nem kockáztatnak meg lövést, amíg a vezér a közelemben van.
- Add át üdvözletem Andastre-nak. – mosolyogtam rá, hogy még jobban felhergeljem és a dühe elmossa a józan eszét. A kardomat hideg párafelhő vette körül, ahogy magam elé emeltem.
Minden ellenszenvem ellenére el kellet ismernem, hogy veszélyes ellenfél, főleg, hogy most két fegyver is volt nála, ezért én is előhúztam a tőrömet, hogy kiegyensúlyozzam az esélyeket.
Nem vagyok olyan jó kardforgató, mint a barátaim közül jó páran, az én fegyverem az íj, de azért a hosszú harcok alatt én is tanultam egyet és mást.
Igyekezem mindent kizárni a tudatomból és csak a szemét figyelni, mely megmutatja, mikor akar támadni.