Dokkok

Ahogy haladtam, nemsokára meghallottam a hátam mögül jövő hangos, mamutlépteket, amelyek nem tartozhattak kecsesebb személyhez, mint ahhoz a bizonyos kunárihoz. Nem foglalkoztam vele, gondoltam, majd ha beért (ami nem telt sok időbe neki… rohadjon meg a nagy lábaival együtt!) ismét elküldöm melegebb éghajlatra vagy pedig valahogy lerázom. Azonban, mikor kinyitottam a számat, elkezdtem felé fordulni, levegőt vettem a beszédhez az következett, amire a rövid ismertségünk után ténylegesen számítanom kellett volna. Átölelte a derekamat, felemelt, mint valami játék babát és a hóna alá szorított, mint valami batyut… Nos… jobb, mintha a csomagjai közé tett volna. Persze nem hagytam magamat, de ugyanúgy, ahogy a csuklóm, egy idő után az oldalam is megfájdult a lehetetlen harc közben. A tőrömet szorító kezem pedig még jobban megsínylette. Fél úton át próbálkoztam, elhordtam már mindennek, aminek tudtam emberi és elf nyelven egyaránt, de mintha csak a falhoz beszéltem volna.
- Követnek? Minket? Nagyon jó! Képzeld épp csak engem követnének most, ha belátnád azzal a lassú észjárásoddal, hogy nincs szükségem senki segítségére! – morogtam idegesen, de csak néma hallgatás volt rá a válasz. – Hahó… Hallod, hogy hozzád beszélek?! – Újabb néma másodpercek. Rezignáltan bukott előre a fejem, így a fejbúbom a talaj felé nézett és a hajam előreesett. – Remek – motyogtam fáradtan…
Már akkor rosszat sejtettem, mikor megláttam a csónakot, de ahogy közeledtünk felé, egyre borzalmasabb képek jelentek meg lelki szemeim előtt.
- Ne… neeem… nehogy megpróbáld… hallod? – és már repültem is bele a csónakba, mint egy csomag, aminek teljesen mindegy hogyan puffan. Az égető érzésre, ami a gerincem vonalán futott végig csak egy halk szisszenéssel reagáltam, mivel a kiképzésemnek hála annyira nem voltam puhány és törékeny, mint amilyennek hitt. Az idegen férfire ügyet sem vetettem, de meglepő módon, miután ellökte a csónakot a parttól, még elmenni sem próbálkoztam… egy idő után. De mivel rájöttem, hogy így nem megyek semmire és nagyon úszni sem volt kedvem a sötét, baljóslatú vízben, így inkább nyugton maradtam.
A táj csendes volt, csak az evezőcsapások, az esti szellő és a lágy, ezüstös holdfény létezett, miközben a férfi határozott mozdulatokkal evezett, amitől egyre távolabbá vált a part és az ott lakozó problémák tömkelege. Idilli volt a hangulat, miközben néztem a kidolgozott izmain a hideg fény-árnyék játékot. Kezemmel a térdemen könyökölve, államat a tenyeremen pihentetve, lapos, unott pillantással néztem rá, miközben a csónak falának ütközött lágy hangon a víz.
- Mondd, te így szoktál udvarolni a nőknek? – kérdeztem cinikusan, megtörve a csendet, majd színpadiasan megforgattam a szememet és mindkét karommal a térdemre könyökölve előrébb hajoltam. - Ez nálad valami betegségre vezethető vissza, hogy állandóan a nyomában vagy valakinek? Ennyire tetszik, hogy kérkedhetsz az erőfölényeddel?... Vagy csak egyszerűen a gondolatomtól nem tudsz szabadulni? – kérdeztem kissé félre döntött fejjel és hihetetlenül nagy ártatlan szemekkel. Persze még mindig ironikus és kötekedő hangulatomban voltam, ezt most mégsem mutattam ki annyira, hogy sejtse a hangomból az igazságot.
Ám mikor hátranézett a kocsma felé, követtem a példáját és az épület halványan világító fényei felé tekintettem. Majd a pillantásomat visszavezettem rá, ismét azzal az unott, érzelemmentes arckifejezésemmel.
- Arról a csuklyás emberről beszélsz, aki épp a bokrokon átvágva próbálja követni a csónakot? – érdeklődtem és ha bármi reakciót kicsikart a mondandóm belőle csak elegánsan felhúztam az egyik szemöldökömet. Még a part nem volt olyan messze, hogy ne lássam a mozgást és a sötétségben fel-felbukkanó alakot. Bemutatkozására fájdalmasan felsóhajtottam. – Igen, tudom, már mondtad, köszönöm, nem fogom elfelejteni „dicső neved” kunári. – A további szövegelésére még inkább felszaladt az egyik szemöldököm, a szemhéjam lejjebb süllyedt… - Aha… Szóval most jön az a rész, ahol megtisztelve kellene éreznem magamat… igaz? – Magamban pedig hozzátettem, hogy lett egy két lábon járó testőröm, attól függetlenül, hogy ő milyen nemes megfogalmazásba építette ezt bele.
- Nem, embereim nincsenek, mivel egyedül dolgozom. – Ismét a part felé pillantottam. – De összeköttetéseim vannak, eléggé jók ahhoz, hogy közbe tudjanak avatkozni. Azonban ahhoz el kellene érni a partot, mivel nem a tó fenekén lakik. Pillary a neve, varázslónő és a tó nyugati oldalán lakik… - Azt nem tettem hozzá, hogy Zachary egyik jó barátja volt, aki még a hozzákerülésemnél segédkezett abban, hogy visszanyerjem az emlékezetemet. Helyette megpróbáltam élvezni a helyzetet – hátradőltem a csónak tatjához, tenyeremet összekulcsoltam a tarkóm alatt és kényelmesen félig ülő, félig fekvő helyzetbe ellazultam, lábamat a csónak oldalán keresztbe tettem és felraktam. – Siess egy kicsit Koslun barátom, gyorsabban azokkal az evezőkkel, mert a végén szörnyű halált fogok halni és ez az értékes élet csak a te lelkeden fog száradni – vetettem oda, magamban önelégülten mosolyogva.