Tópart és dokkok

Egyik evezőcsapás a másik után. Jöhettem volna gyalog is, de a monotonitásnak és a fizikai megterhelésnek is több kivitelezése van, és mivel mindkettőt bírni kellett, nem ártott ha a lehető összes téren fejlesztettem magam. A kiképzésnek sosincs vége. Nagyjából tizenkét órája, hogy csónakba szálltam a Calenhadi tavon, és ahogy néztem, lassan meg is érkeztem a déli partjaira, ahol legjobb tudomásom szerint Redcliffe városa terült el. A mágusok után kész felüdülésnek éreztem, hiszen hihetetlenül felelőtlennek tartottam, ahogy ez az ország a mágusait kezelte. Még a nyelvüket sem vágták ki! De hát ők tudják, én nem szólhattam bele. 
Ahogy a csónak orra finoman a stéghez ütődött, már körbe is néztem, nincs-e valahol veszélyforrás, de ilyet nem láttam. Mondjuk esküdni mertem volna, hogy egy hegyes elf fület láttam villanni, azonban ennek nem sok értelmét láttam, mivel a legtöbb elf maradt az erdejében vagy Denerimben a nekik kijelölt negyedben. Ezeken a területeken kívül nagyon keveset láttam. Nem törődtem hát sokat vele, csak kikötöttem a csónakomat egy cölöphöz, végeztem pár karkörzést, mert egy kicsit azért elfáradtam, majd még egyszer körbe néztem, mert itt a parton annyira zsúfolva voltak a házak egymás hegyére-hátára építve, hogy nehéz volt rendesen felmérni a terepet. Enyhe vállmozdulatokkal megbizonyosodtam róla, hogy a hátamra csatolt kétkezes pallos még mindig a helyén van, így végül is semmi akadálya nem volt, hogy tovább menjek.
A közelben egy vörös hajú nőt pillantottam meg, rögtön oda is mentem hozzá.
-Shanedan - szólítottam meg a szokott mogorva, fagyos hangomon, amit én ugyan soha nem éreztem annak, de itt már sokan jelezték, hogy számukra kimondottan az. - Murdockot keresem. Adja meg a jelenlegi tartózkodási helyét mindenféle kérdezősködés nélkül.

Meg kell vallanom régen jártam errefelé. Talán a nyomasztó emlékek miatt, talán csak a sors akarat miatt, de nem vitt erre az utam az éjfattyak inváziója óta. Akkor sok jó ember halt meg, mire megtisztítottuk itt a falut és a kastélyt, így most is eszembe jutnak a harci és a halálsikolyok, ahogy végig megyek a főtéren és betérek a Káptalanba, hogy átadjam Hannah nővérnek a Denerimi káptalan üzenetét. Legalábbis legutóbb a nővér volt itt a vezető, remélem még most is itt találom.
Szerencsémre ő van még a posztján és mivel emlékezett rám még a szokásosnál is kedvesebben fogad.
Miután lerendeztem a dolgomat, úgy döntöttem jobb elűzni a rossz álmokat és gondolatokat és körbejárom a házakat a tópartot, hogy már az újjá épített falura emlékezzek.
Meglepően sokan költöztek vissza, így öröm nézni a vízparton rohangáló kölyköket. Mosolyogva hallgatom őket az egyik stég korlátjának dőlve.
Fél szemmel láttam, ahogy kiköt egy kis csónak és kiszáll belőle egy nagydarab férfi, aki le sem tagadhatta volna kunári származását, de nem sokat törődöm vele, mert nem hasonlít Sten-re, akivel egészen jól összeszoktunk a Veszedelemmel való küzdelem során, ha egy kunárival egyáltalán össze lehet szokni. Vele legurítottam volna egy jó kupa sört.
Ezért aztán meg is lepődtem, amikor a férfi megszólított a fajtájukra oly jellemző kedves, ellentmondást nem tűrő modorban.
- Shenadan neked is barátom! – biccentettem miközben most már alaposan végig mértem.
Egészen emberes példány és azt meg kell hagyni, sokkal jobb képübb, mint Sten volt. Erre a gondolatra, kissé felfelé kunkorodik a szám széle, de aztán már inkább a többi mondanivalójára figyelek és megvonom a vállam.
- De el kell keserítselek, gőzőm sincs kis a frász az a Murci vagy ki. De jó keresgélést tovább. – mutatok a falu belseje felé, részemről lezárva a tájékoztatást.

Kicsit meglepett, hogy a nő egészen tűrhetően szólalt meg a nyelvünkön, és úgy tűnt egész kényelmesen használta a kunári köszöntést. Talán már volt dolga kunárival? Jobban megnézve magamnak, kicsit hasonlított arra a leírásra, amit Sten adott, amikor a fereldeni kalandjairól mesélt nekünk a kiképzésen, mint megbecsült bajtársáról, de hát ebben nem lehettem biztos. Nem egy hasonló nőt láttam már, ezek a fereldeniek mind egyformák. Bár ő legalább ember! Orzammarban egyfolytában ügyelnem kellett rá, nehogy rálépjek valakire, az elfek között meg úgy éreztem magam, mint elefánt a porcelán boltban, olyan kicsik és törékenyek. Igaz, a törpéknél nagyobbak, de jóval vékonyabbak, szerintem már attól darabjaira hullanának, ha egy fújással meglibbenteném a hajukat. 
Bár ez a nő! Hát ez is eléggé aprócska volt, és nem kimondottan izmos alkat, ami nem illett az öltözékéhez, ami meg harcos létéről árulkodott. Aminek pedig még kevesebb értelme volt, de már megszoktam, hogy Stennek igaza volt: ebben az országban semminek sincs értelme. Itt a nők harcolnak, a mágusokat tejben-vajban fürösztik, ráadásul annyira el vannak ragadtatva a legapró-cseprőbb érzelmeiktől is, mintha az valami nélkülözhetetlen fontosságú dolog lenne. Lehetetlen volt kiigazodni ezen a népen.
-Murdock - javítottam ki szigorúan. - De nem emlékszem rá, hogy barátok lennénk, basra. 
Jókívánságára összehúzott szemöldökkel méregettem. Úgy beszélt, mintha szórakozni jöttem volna ide. De Sten felkészített, hogy számítanom kell időnként hasonló értelmetlen megnyilvánulásokra, ez pedig, úgyhogy sikerült kipréselnem magamból egy halvány biccentést köszönetem jeléül, bár nem éreztem indokoltnak, tekintve, hogy nem is tudott segíteni, jókívánsága meg teljességgel értelmetlen volt. 
Sarkon fordulva tovább haladtam, de nem sokáig. A parton több láda, hordó és zsák várakozott elpakolásra, vagy a bennük lévő felszerelések használatára. Az egyik ilyen torony éppen takarta azt a pontot, ami engem a legjobban érdekelt. Bal kezemet ökölbe szorítva ütöttem félre a hordókat alkarral és kézéllel, majd ugyanazzal a lendülettel húztam elő a kardomat, hogy két kézzel megmarkoljam, és egyenesen a fa tövében kémkedő elf torkának feszítsem.
-Beszélj! - mordultam rá, felkészülve, hogy ha nem hallok olyat, ami tetszene, azonnal elvágjam a torkát. - Engem követsz vagy őt? - intettem a fejemmel a vöröske felé.

Mivel nem húzott el rögtön, hanem jó alaposan megnézett, én is felegyenesedtem a támasztékomról és viszonoztam a kíváncsiságát,. Komolyan vissza kellett fognom magam, hogy ne forduljak körbe, hogy még jobban megnézhessen, csak az tartott vissza, hogy tudom a kunáriknak nincs humorérzékük és nem akartam konfliktust ezzel az ismeretlennel, hiszen nem tehet róla a szerencsétlen, hogy olyannak született ami.
- Áááá! Murdock! Igazad van! – bólintottam ég mindig aránylag jókedvűen. – Na látod…..őt sem ismerem! – vontam meg a vállam, ügyelve, hogy ne rontsa el a kedvem a kissé sértő befejező szava. Talán azt hitte nem tudom mit jelent, de pechje volt, mert bár nem sok szó ragadt rám, ezt már sokszor hallottam Sten szájából is, igaz, nem rám használta.
- Óóóó, ne vedd magadra, csak gondoltam próbálkozom, hátha mióta nem beszéltem kunárival, felszedtek egy kis jómodort, de tévedtem. A basrát meg ne sűrűn emlegesd, mert még valaki magára veszi, aztán egy ketrecben kötsz ki. – adtam neki halkan egy jó tanácsot, miközben köszönés nélkül faképnél hagyott.
Valahogy mégis sikerült kizökkentenie a kezdődő vidámabb hangulatomból, mert felidézte a Stennel töltött időszakot, így már nem volt kedvem tovább nézelődni. Mivel én is a tér felé tartottam, persze nem volt nehéz kiszúrni, hogy kedvenc izomagyúkám, mással is összekötötte a bajuszt az alatt a röpke pár másodperc alatt, míg megtett húsz méter.
Persze nem nézhettem tétlenül, ahogy felszabdal valakit, mert az nem válaszol a kérdésére, hiszen nem mindenki ismeri milyen kedves emberek is a kunárik. Ennek a szerencsétlennek még szerencséje is volt, hiszen általában előbb ütnek vagy vágnak, aztán kérdeznek.
Így aztán sietősen arrafelé indultam.

A lány megjegyzésére még erősebb lett bennem a gyanú, hogy ő tényleg ugyanaz az asszonyszemély, akiről Sten beszélt, hiszen itt, Fereldenben nem sokan mondhatják el magukról, hogy találkoztak már kunárival, ráadásul annyira összemelegedtek volna, hogy még a nyelvünkből is ragadjon rá valami. De nem tettem szóvá. Annyira nem volt fontos. 
-Egy valamire való kém tudja, hogy nem csak vizslaként lehet követni valakit - feleltem ridegen, pengémet el nem mozdítva a nyakától. 
Nem éppen burkolt fenyegetőzésére viszont már összébb szűkült a szemöldököm. Ha akkora nagy harcos lenne, már megölt volna, de szinte nem is reagált rá, hogy az életét veszélyeztettem a kardommal. Vagy ennyire ostoba, vagy ennyire kiváló kardforgató. Bármelyik is, ha nem velem akadt dolga, akkor csak a vörös lehetett a célpontja. Utolsó mondatánál kicsit elbizonytalanodtam, mert nem egészen értettem, hogy mit darál meg sikál, de a nő megjelenése egyenlőre égetőbb probléma volt, főleg, mikor meghallottam az ismerős nevet.
-Nos? - fordultam én is felé, továbbra is sakkban tartva a hegyesfülűt a pengémmel. - Így hívják?
Ha beismerte, hogy ez a neve, habozás nélkül biccentettem felé újra, ezúttal azonban udvariasabban.
-Hallottam már magáról, basalit-an. Sten mindig is tisztelettel beszélt magáról. Gondolom, még emlékszik rá. Ha zavarja ez az elf, egy szavába kerül, és megölöm.

Mielőtt azonban odaértem volna, az elf…..mert most már láttam, hogy melyik fajhoz tartozik, ügyesen lerázza a szemét meresztgető kunárit. Na nem mintha zavart volna, hová tartozik. A Veszedelem előtt sem voltak fajgyűlölő nézeteim, de utána meg pláne nem, hiszen minden faj kivette a részét a csatákból tiszteletre méltóan és nekem minden nép között akadnak barátaim a mai napig.
Viszont a kérdésére meglepődve nézek rá, mert nem sokan tudják, hogy itt vagyok és a nevemet sem szoktam reklámozni. Utálom, ha körbeajnároznak.
Mielőtt azonban lehetőségem lett volna válaszolni, mert persze nem szándékoztam letagadni, de megérkezett az élharcos is, olyan számon kérő hangsúllyal, mintha bűnt követtem volna el, mert nem írtam ki a homlokomra.
- Mi van itt ma? Népszerűségi verseny, amiben én vagyok a fődíj? Igen, én vagyok Leliana, de te ki vagy és miért keresel? – néztem kérdőn az elfre, miközben én is biccentettem a kunári felé, jelezve, hogy értékelem a szavait és az ajánlatát.
- Köszönöm, de ha szükséges, szeretem magam intézni a dolgaimat, de egyelőre csak kíváncsian várom, hogy mi a helyzet.
Na, persze nem vagyok ostoba, így azért készenlétben vagyok, mert akár egy orvgyilkos is lehet, ez meg az ő homlokára nincs írva. Bár nem hiszem, hogy a kunári felbukkanása után, van olyan botor, hogy nyíltan nekem essen.
- Na, hallgatlak? – fordulok ismét a hegyesfülű barátunk felé.

A lány szavai tetszettek nekem. Kezdtem érteni, Sten miért becsülte olyan nagyra, bár még nem tudtam róla sok mindent, hiszen épphogy találkoztunk. Nem mintha kétségbe vonnám Sten szavait, távol álljon tőlem, de azért nem árt, ha az ember a saját szemével is megnézi, amiről véleményt kíván alkotni. Mindenesetre az, hogy nem tartott feltétlenül igényt külső segítség bevonására, hogy a saját felmerülő problémáit elsősorban sajátkezűleg szerette elintézni, tiszteletreméltó volt. Kurta biccentéssel jeleztem neki, hogy értettem, és bár a kardomat lejjebb engedtem, a homlokommal felé intettem, hogy jelezzem neki, azért készenlétben tartom, hogy szükség esetén azonnal lecsaphassak. Arra azonban, amikor mozdulat közben az elf hozzá merészelt érni a pengéhez, hogy arrébb tolja, már fenyegetően villant meg a szemem. Egy kunárinál ez már majdhogynem szentségtörésnek minősült.
-Ha még egyszer hozzáérsz, itt helyben végezlek ki - mordultam rá.
Hagytam, hadd beszéljék ki magukat, de nem szóltam közbe, csupán akkor ha Leliana beleegyezett, hogy vele tart.
-Nyíltan megfenyegette magát, és mégis vele tart? Ez akár csapda is lehet. Ha éjfattyakról van szó, miért nem a Grey Wardenekhez fordulnak, esetleg a törpékhez? 
Ha viszont ragaszkodott hozzá, lemondó sóhajjal csóváltam meg a fejem. 
-Stennek igaza volt: időpazarlás értelmet keresni az itteniek döntésében. De ha már mindenképpen ezt akarja, engedje meg, hogy magával tartsak. A mesterem bajtársa, az én bajtársam is, nem kockáztathatom, hogy baja essen. 
Ha viszont visszautasította a hívást, a kardom pengéjének a hegye azonnal az elf szíve felé villant.
-Hallhattad a döntést. És most takarodj a szemünk elől.

Láttam, hogy ha nem csitulnak az indulatok, akkor itt hamarosan verekedés lesz és nem az elfne tettem volna a voksom, így inkább megnyugtatóan intettem mindkettő felé, hogy aztán igen csak elkerekedjen a szemem a hegyesfülű mondanivalóján.
Kételkedve vettem megint szemügyre, de nem akartam, hogy kunári barátom, aki a szavai szerint ismeri Sten-t és hallott már rólam, neki essen, míg nem vagyok tisztában azzal, hogy mit is akar tőlem a klánja, vagy akárki, mert a szöveg, amivel meginvitálni készült egy sétára az erdőbe nem volt éppen tiszta.
- Szóval Haradion. – bólintottam egyelőre nyugodtan, hiszen nem nekem volt itt félni valóm, ha volt kinek. – Azt még csak megértem, hogy hallottatok rólam és ez meg kell vallanom igazán hízelgő, de……és ez a de zavar engem tudod. Miért engem hívtok, ha éjfattyakról van szó? –nézek rá kérdőn. – Azt nem tagadom, hogy szívesen csapom le őket, ha az utamba kerülnek, de ebben igazán a katonaság, a templárok az illetékesek. És ne mond, hogy azok emberek, meg hasonló, mert én is az vagyok, ez nem lenne jó indok. – előzöm meg, ha evvel akart volna takarózni. Kicsit sántított nekem ez az egész és a hangja sem igazán tetszett. De még nem döntöttem és azt sem akartam, hogy a kunári döntsön helyettem.
- Egyelőre nem tartok sehova, senkivel, de tudnom kell mi ez az egész. – higgasztom le az izomhegyet. – De még a te nevedet sem tudom, barátom. – vetem oda a kunárinak. – És köszönöm, hogy a pártfogásodba veszel, de én döntök az ügyben, ezt jegyezze meg mindenki. – erősödött meg a hangom, hogy értsenek belőle.

Nem egészen értettem, miért nem rendezik le a kettőjük között fennálló feszültséget egy gyors párbajjal, de őszintén, már nem is nagyon érdekelt. Hát ki tud kiigazodni ezeken a fereldenieken? Az egyik úgy kér segítséget, hogy egyben meg is fenyegeti az illetőt, akitől a megváltást várja, a másik pedig úgy tesz, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az már igaz, hogy ezeken a földeken tényleg bőven lehet tapasztalatot szerezni és bővíteni a világképünket. 
Mindenesetre az elf egyre kevésbé tűnt veszélyesnek, legalábbis az elmondásából ítélve csupán egy küldönc volt, és mondjuk mellettük szól, hogy mostanság nincs valami sok szürke Fereldenben, szóval gondolom, abból gazdálkodnak, amijük van, és ha minden igaz, a lánynak már volt dolga éjfattyakkal. Azért arra kíváncsi voltam, hogy mit terveztek, mert ez így még mindig kevés. Egyedül Lelianat elhívni, akkor is, ha kellőképpen felkészült a feladatra, kevésnek tűnt. Tehát vagy csekélyszámú az ellenség, vagy ez tényleg egy csapda. Mert ennyire ostoba senki nem lehet, főleg nem klánvezetőként. 
-Szándékotokban áll mást is értesíteni? - kérdeztem Haradiont szigorúan. - Egy éjfatty hordát elvéteni nem csak rátok nézve felelőtlenség. Felajánlom hát a szolgálataimat a csata idejére. Megtiszteltetés egy olyan elismert harcos oldalán harcolni, mint Leliana - biccentettem a lány felé, majd ismét Haradionhoz fordultam -, és ha ő megbízik bennetek, akkor engem sem tart vissza semmi. Elvégre harcos vagyok, egész életemben erre képeztek. 
Leliana megjegyzésére kicsit kihúztam magam, úgy válaszoltam.
-Koslun vagyok, a Beresaadtól. Kardom a tiéd, amíg vissza nem vertük az elfeket fenyegető veszélyt.

Nem tudom, hogy egyáltalán miért nem hagytam szó nélkül faképnél őket, hiszen sem az elf szavai, sem a kunári erőfitogtatása nem töltött el felhőtlen örömmel és nekem is meg volt a saját feladatom, de végül is győzött a jó neveltségem és részben kíváncsi is voltam, hogy mire megy ki a játék. Mert, hogy itt valami nem stimmelt, az biztos.
Csak az a kérdés, hogy az előttem álló hegyesfülű pajtás, vagy a megbízója akar valamit tőlem, mert, hogy ennek az „együtt küzdöttünk a Veszedelemmel és ezért csak magában bízom” szövegnek nem nagyon akarózott hinnem.
Így meg aztán kapóra jött a behemót kunári felbukkanása és sajátságos becsületkódexe, aminek köszönhetően feladatának érezte, hogy eljátssza a védelmezőmet.
Persze ezeket a gondolatokat nem fogom egyiknek sem az orrára kötni. Nem hoába tanultam ki a bárd mesterséget, most sem esett nehezemre, egy barátságos mosolyt felvenni és úgy válaszolni.
- Persze, ha egy öreg harcos kér segítséget, akkor nem mondhatok nemet, igaz?
- És neked is köszönöm kadan, Koslun a Beresaadtól, hogy félretéve úticélodat, elkísérsz. Nem tudom, hogy miért enyém a megtiszteltetés, de most már nagyon kíváncsi vagyok. – biccentettem mindkettő felé.
Mivel az utifelszerelésem nálam volt, így nem volt akadálya, hogy kövessem Haradion-t, aki fürgén indult útnak, én meg habozás nélkül eredtem utána.
Még most nem hiszem, hogy aggódnom kellene, ha csapda is az egész, majd, ha kietlenebb részhez érünk, akkor azért készenlétben tartom a fegyvereimet.
- Annyi tapasztalata már csak van egy klánvezetőnek, hogy nem egy emberrel akarjon éjfattyú vadászatot tartani, főleg, ha harcolt a Veszedelem idején. – mondtam közben Koslun-nak, hogy ezzel is megnyugtassam az elfet, hogy bevettem a szavait.

Bár nem tartom magam gyávának és olyannak sem, akit kísérgetni kell, ha megy valahova, most azért jól jön, hogy a kunári oly váratlanul felbukkant és még ismeri is Sten-t, így bennem is bízik annyira, hogy felajánlja a szolgálatait. Egy kunári nem megvetendő segítség, ha ez az egész esetleg csak egy csapda lenne.
- Rendben. Köszönöm. – biccentettem felé kurtán, aztán már az utat figyeltem, amerre Haradion vezetett minket.
Volt már dolgom elfekkel, nem is eggyel, így tudtam, hogy általában elég gyors tempót diktáltak, de most ránk való tekintettel igyekezett „emberi” léptékkel haladni, ami legalább azt mutatta, hogy figyelmes, bár értelme sem lett volna, ha elfut, hiszen ő volt most a vezetőnk.
- Én sem értem, és mint hallottad ennek hangot is adtam, de Haradion azt mondja ő csak egy küldönc, így kénytelenek vagyunk megkérdezni erről majd azt, aki küldte. Nem igaz? – néztem az előttünk lépkedő elfre.
Talán nem jöttem volna el vele, ha csak magam vagyok, de eléggé eltökéltnek látszott és akkor minden bizonnyal megpróbálta volna erőszakkal is végrehajtani a megbízását. Az meg ugye eléggé kétesélyes lett volna, bár nem ismerem a képességeit.
A tábortűznél egy halvány mosollyal köszönöm meg Haradion kínálását és élek is vele, hiszen nem készültem hosszabb utazásra mikor rám talált, így nem hoztam magammal elemózsiát.
Koslun hárítását viszont jónéven vettem, mert az nyilvánvaló volt, hogy ez a mennyiség nem lenne neki elég, az biztos.
- Igen, ez engem is érdekelne. – néztem a házigazdánkra. – Most éppen hol táborozik a klánod, vagy a Megbízód klánja? A múltkor az elf romoknál futottam bele egybe, akinek a Hahrenjét is ismertem, csak nem oda megyünk? –falatoztam én is közben jóízűen, mert rájöttem, hogy milyen éhes is vagyok. – És mond Haradion, te nem láttál útközben éjfattyakat? Mostanában mintha megint kezdenének felbátorodni és tevékenykedni?
Aztán Koshlun-ra esett a pillantásom.
- És te? Mi járatban vagy itt? Valami feladat?

-Logikai bakugrás - ingattam a fejem. - De legyen, ahogy akarod. 
Nem voltam biztos benne, hogy tényleg elvezet minket a vezéréhez, vagy ha mégis az az illető valóban abból a célból küldte Haradiont, mint amit ő állított. Viszont ennek kiderítésére az volt az egyik megoldás, ha követjük őt, és kivárjuk, mi sül ki ebből az egészből, Leliana pedig egyértelműen ezt szerette volna, nem a másikat, aminek értelmében addig vagdostam le volna Haradion testrészeit, amíg el nem árulja az igazat... vagy bele nem hal. De hát legyen, ahogy a lány akarja, legrosszabb esetben még mindig bevethetjük az én elképzelésemet. 
-Kedvem? - fordítottam felé a fejemet, csak annyira, hogy a szemem felé tudjam kanyarítani, de aztán rögtön tovább kémleltem a tájat, hogy nem látok-e valami gyanús mozgást a közelünkben. - Nem értem, mire célzol. Hasznosnak találnám felkutatni a wardeneket és a törpöket, igen, de nem azért, mert az szórakoztató, hanem azért, mert az éjfattyak elleni küzdelemben ők a legjáratosabbak. A gyorsaság hasznos, elf, de sosem mehet a minőség rovására. Csak azért ne érd be velünk, mert minket hamarabb elértél.
Na, persze megfordult a fejemben, hogy a társaságunkban ücsörgő leányzó nem akárki, de azt sem felejtettem el, hogy továbbra sem ő (vagy akár én) a legjobb választás, ha éjfattyak ellen kell küzdeni, ráadásul ki tudja, hány ellen. Talán vissza tudjuk verni, talán csak fel tudjuk tartóztatni őket, de az biztos, hogy egy warden sokkal hatékonyabb lenne nálunk, ráadásul nála a fertőzés-veszély sem lenne tényező. De harcos voltam, az ellenfél mibenléte igazából mindegy volt, mindenképpen meg kellett küzdenem vele, ha a helyzet úgy hozta. És most nagyon is úgy hozta. Nem volt hát értelme azon morgolódni, hogy miért nem inkább az erre alkalmasabb személyeknek szóltak.
-Remélem, azért küldtetek futárokat a wardeneknek meg a törpöknek is - jegyeztem meg az ifjú beszámolójára, ami kellőképpen hidegen hagyott (azt meg ő sem gondolhatta komolyan, hogy megjegyzem a vezére nevét, ami a legbrutálisabb fereldeni nyelvtörők közé tartozhatott), bár igazából nem vártam rá választ, hiszen nyilván küldtek. Annyira nem lehettek ostobák, hogy mindent egy lapra tettek, ráadásul a gyengébb lapra. 
Az utolsó falat lenyelése után úgy válaszoltam Leliananak, hogy rá sem néztem. Üres fecsegéssel nem vonhatják el a figyelmemet, mert ha az lankad, ki tudja, mi lep meg itt bennünket.
-Egy harcos minél többet lát, minél többet tapasztal, minél több mindent él át, annál felkészültebb és erősebb lesz. Sten szerint is sokat fejlődhetek, ebben az országban mindig van valami új és különös, ami fejleszthet, növelheti a tudásomat, még neki is hasznára vált, hogy idejött. 
Nem értettem ugyan a kérdés lényegét, hiszen ez csak üres locsogás volt, de arra jutottam, hogy ha ellenség volna a közelben, ha ezt meghallja, azt hiheti, hogy nem figyelünk eléggé, és így az ő felkészültsége is gyengébb lesz. Talán ezért jár mindig az itteniek szája, látszólag teljesen feleslegesen! Nagyon érdekes taktika. Nem ártana nekem is kipróbálnom.
-Szeretném, ha legalább százötven másodpercen át a csizmatalpakról és az időjárási viszonyokról beszélnétek.

Haradian nem tűnt valami szószátyárnak és ezért nem is lepett meg, hogy most sem sikerült sokkal többet megtudni tőle, mint amennyit az udvariasság látszatára adva, hajlandó volt kipréselni magából, hiszen jól felfogott érdeke volt, hogy továbbra is önszántunkból tartsunk vele és, ha nem mond valamit, akkor könnyen gondolhatta, hogy faképnél hagyjuk.
Aefaradion Larenanthar neve tényleg nem mondott nekem semmit, bár már régen megtanultam kiejteni és felfogni az elfek kacifántosabbnál kacifántosabb elnevezéseit, de az ővével még nem találkoztam.
- Ááááá. az Arlathvhen! Gondolhattam volna, hiszen már hallottam rebesgetni, hogy mostanában lesz, de persze senki nem tud semmit biztosan. – néztem kíváncsian a velem szemben ülő elfre, hiszen már az is csoda volt, hogy idegenek előtt megemlíti.
Az mindenesetre megnyugtató volt, hogy itt még nem bukkantak fel éjfattyak, de akkor meg még rejtélyesebb volt, hogy miért is kellek én ennyire a hahrennak, hogy ilyen rendíthetetlen harcosát küldje értem, ki ég erőszakkal is odacipelne. Eddig az éjfattyakra gondoltam, mint okra, de ez most elbizonytalanított és most már kimondottan érdekelt a dolog. Persze még mindig fennállt a csapda esélye, de a mellettem ülő hegyomlás erre megnyugtatóan hatott.
- Azért nem gondolod, hogy érdekes, hogy megbíznak egy ilyen feladattal, és még csak azt sem kérdezed meg miért? Nem akarom túlbecsülni magam, de azért tisztában voltál vele, hogy akár nemet is mondhatok és akkor nem lett volna egyszerű a dolgod, akár meg is halhattál volna! Ennek ellenére még csak nem is érdekelt, hogy miért kell odavinned? – ingatom meg a fejem a szavaira, de a kérdésem nem számon kérő, csak csodálkozó, így ha akar nem kell válaszolnia, am kételyeimet viszont érzékelheti.
Koshlun szavai viszont nem okoznak csalódást, valami ilyesmit vártam, hiszen Sten-nel is volt pár hasonló beszélgetésünk, és ha már két hosszabb mondatot ki lehetett húzni belőle, az már sikerszámba ment. Az utolsó megjegyzésére viszont nagy szemeket meresztve néztem rá.
- Hogy miről?
Aztán mikor leesik, hogy esetleg meglátott valamit és annak akarja elterelni így a figyelmét, erőt kell, hogy vegyek magamon, hogy ne nézzek körbe.
- Talán melegebben kellett volna öltöznöm, mert mintha hűvösebb lenne mostanában a szokottnál, nem? – szólalok meg kis habozás után, de azért észrevétlen közelebb húzom magamhoz a kardomat. – Lassan viszont aludnunk is kellene. Őrködik valaki?