Az Elkényeztetett Hercegnő

Még hörgött, amikor a kardom pengéje kisiklott a torkából, de legalább már nem vergődött. Sokk, vérveszteség, pánik és természetesen az egyre halványuló életerő. Mire a feje koppant a híd kövezetén, már halott volt. Aztán már csak egy hanyag rúgás, és élettelen teste a romos hídról egyenesen a Calenhadi tóba zuhant, jókora loccsanással jelezve, hogy áttörte a vízfelszínt. Kellett is ez, mert addigra már elfordultam, és visszafelé vettem az irányt. Nem tartottam magam jótét léleknek, de ha igaz, amit mondott, a lány nem csak értékes, de nagy veszélyben van. Képessége már csak azért is volt egyértelműen ritka kincs, mivel igen sokat ajánlottak azért, hogy elvigyem őt egy köztudottan vérmágiával foglalkozó szökevény mágusokból álló bandának. Gondolom, azt képzelték, mivel nem vagyok Ferelden szülötte, nekem igazából édes mindegy, ők meg már amúgy is hozzászoktak, hogy az arany előtt minden ajtó megnyílik.
Határozott mozdulattal löktem be a kocsmaajtót, ahol a lánynak lennie kellett. Most hallottam róla először, és ahogy leírták, már felkészültem, hogy egy díszes palástba öltözött, különböző amulettekkel teleaggatott szerzetet fogok találni, hatalmas termettel, duzzadó izmokkal, egész fegyverarzenállal, és igen, talán elfogult vagyok, de qunarinak képzeltem. Szinte éreztem is, ahogy még a gondolatától is összemegyek, hiszen egy ilyen nagyhatalmú személy mellett az én képességeim eltörpülnek. Valószínűleg nem is lesz szüksége a segítségemre, hiszen fél kézzel el tudná intézni a rá vadászó bandát, miközben a másikkal unottan kapirgálná a bárpult deszkáiba az Qun jelképét. Természetesen azért figyelmeztetnem kellett, még akkor is, ha nem lepődtem volna meg azon, ha már mindenről tudott volna. 
Csakhogy nem találtam az elképzelteknek megfelelő kinézetű egyént az asztalok között. Összehúzott szemmel mértem végig a pancsolt italokat kortyolgató vendégeket, de gyorsan kizárhattam mindegyiket, hiszen mindegyik férfi volt, nekem pedig egy nőt kellett keresni. Egy nőt, aki nyilvánvalóan nem volt itt. Hacsak... Na, nem!
Eltartott egy ideig, amíg kiszúrtam az egyetlen vendéget, aki nem az erősebbik nemhez tartozott. De nagyon nem! Hiszen ez... ez egy elf! Ez egy picike, törékeny kislány! Ez nem lehet. Ó, az Arishook szelleme segítsen, hát mégis mit kezdjek én ezzel a... ezzel a... Na, ne!
-Veszélyben vagy - léptem oda mellé, és mivel elég esetlennek éreztem magam a kettőnk közti méretkülönbségek miatt, székestül felkaptam, és feldobtam az asztal tetejére, így már szinte egy szintben voltak a szemeink. Nagyon nem volt feltűnő, mert a sarokban voltunk, ráadásul könnyedén kitakartam aprócska termetét a kíváncsiskodó tekintetek elől. - Ha nem akarsz meghalni, hagyod, hogy segítsek. 
Megfordult a fejemben, hogy talán az is elég lenne, ha becsomagolnám valami puha textíliába, aztán zsebrevágnám, ott száz százalék, hogy biztonságban lenne, és még kényelmesen el is férne. Jártam már törpök között, és már az is furcsa volt, de ő elf volt, vagyis nem csupán alacsony volt, hanem szinte illékony, madárcsontú kis üvegszobor, amit egy tavaszi szellő esetén is szélvédett helyre kell menekíteni, különben összetörik. Hát hogy lehet valaki ilyen kicsi?! Nincs mese, tényleg maradnom kell, és vigyázni rá, legalább, amíg a veszély elül, mert a végén még felfalja egy mezei pocok.

A Mesterem messzire küldött, messzebb, mint eddig bármikor. Persze sok fárasztó veszekedés és győzködés árán engedett csak el, azonban az érveimet, miszerint neki a fővárosban sokkal égetőbb elintéznivalói voltak, nem tudta kikerülni. Igazam volt. Természetesen, ezt már a legelején tudta, de hagyta, hogy lefussam a felesleges köröket vele. Kitartó volt, mint én, egyszerűen mindkettőnknek szükségünk volt a megszokott rítusainkhoz. Így kerültem ide, Denerimtől nyugatra, a mágusok tanyájához közel. Már a második napja tanyáztam a környéken, de eddig nem találtam meg a célpontomat. Pedig a leírása pontos és precíz volt, ám az áldozatomhoz hasonló ember még véletlenül sem fordult meg a tó környékén. Érdekes volt… és egyben lehangoló. Dühítő, mivel az érte ígért jutalom, miszerint, ha megölöm úgy, hogy balesetnek tűnjön, nem volt elhanyagolható. Sőt. Igazán érdekfeszítő volt.
Így hát, miután a mai napot is elszúrtam a semmitmondó tippek hajkurászásával, a lényegtelen helyek meglátogatásával és a reménytelen lesben állással a sötét ösvényen haladva nagyban gondolkodtam azon, hogy mit hagytam ki, mit vétettem el. Természetesen ez a lehetőség szinte egyenlő volt a lehetetlennel, mégsem szabadott figyelmen kívül hagynom ennyi idő után. Kéken világító szememről a fátyolos fény visszaverődött. Lassú pillantással megkerestem a holdfény halvány színével megvilágított, a tóban nyugvó Mágustornyot. Kihívóan és némán állt ott, figyelt a sok száz mágusszemével, mint valami vesébe látó szellem. Megborzongtam, miközben beléptem a kocsmába. Talán pont a félelmem miatt voltam ilyen makacs, mikor eljöttem. Le akartam győzni az emlékeimbe égett rémképeket és ennek nem volt könnyebb módja. Tövestől kellett kihúzni a méregfogat a bőrömből…
Ez az okfejtésem már vagy két órája történhetett. Azóta három kupa sör eltűnt, az itt lévő férfiak pedig megtanulták, hogy még részegen sem kezdhetnek ki egy elffel. Az ujj közé döfött tőrhegy megtette a hatását. A könyökömet az asztalon támasztottam, míg az államat a tenyeremen, így nézegettem elgondolkozó pillantásokkal, összevont szemöldökkel a folyadékot, amely még a kupa alján lötykölődött.
Ám ekkor a békés semmittevésemet (morfondírozásomat) egy erős hang szakította meg, amire akaratlanul megrezzentem. Ahogy a legtöbb szempár, az enyém is megállapodott rajta. Mit megállapodott! Legalább fél hétig tartott, mire végig tudtam mérni tetőtől talpig. Mármint, először a kitört ajtóra esett a pillantásom, aztán pedig a bikaként csörtető óriásra. Úristen, ekkora embert, még életemben nem láttam! Miből volt ez, hegyoldalból?! Automatikusan megkerestem az ujjaimmal az övemre illesztett tőrt, hátha bajt akart, ám mikor a sokadik másodpercben is csak állt és nézett körbe szigorúan, unottan visszafordultam a sörömhöz. Volt nekem fontosabb dolgom is annál, mint hogy egy idiótát bámuljak.
„Veszélyben vagy.” Már épp pillantottam volna fel a mély, durva hang gazdájára, mikor megmozdult alattam a talaj. Na ne, azért ennyit nem ittam, hogy imbolyogjak és hangokat halljak! De mivel nem akart elmúlni a lebegésem, gyorsan megkapaszkodtam a szék szélébe a kezemmel és feljebb húztam a lábamat, hogy ne billenjek ki az eléggé ingatag egyensúlyból. Ám az aggódásom hiábavaló volt, mivel a következő másodperben már keményen csattant a szék az… ööö… az asztalon… Más esetben még ezt sem vártam volna meg, de az egész olyan gyorsan történt, hogy már csak az arcomba lebámuló szemeket láttam... Várjuk, még mindig tényleg LEbámul?
Csak leesett állal, hatalmasra nyílt szemekkel és döbbent arckifejezéssel néztem farkasszemet a monstrummal. Azért tisztában voltam a képességeimmel és egy ekkora emberrel nem lett volna nagy szórakozás kiállni, főleg, hogy még a mozgékonyságomat sem tudtam kihasználni ezen a szűk helyen, amelyet a termete miatt teremtett.
- Mégis miről beszélsz?! – kérdeztem és kétkedve felvontam az egyik szemöldökömet. – Aki veszélyben van az épp te vagy, ha nem teszel egy jó nagy lépést hátrafelé. – Tekintetemet jelentőségteljesen a becses kincséhez vészesen közel illesztett tőrre vezettem, amelyet hangtalanul húztam elő a biztonság kedvéért. Nos, nem hiába. Egy elmebajossal hozott össze a sors. Ha nem tette, amit mondtam, kis nyomást gyakoroltam a gatyájára, hogy biztosan biztonságos távolságba kerüljön. Ha végül is elértem a célomat, lazábbra fogtam a tőrt, de nem engedtem le. Helyette kissé terpeszbe ültem, az jobb térdemre ököllel rátámaszkodtam, úgy, hogy a karom derékszöget zárjon be a könyökömnél, míg a bal oldalamra dőltem egy kicsit és a másik lábamra rákönyököltem. A levegőben lógó kézfejemben szórakoztam a tőrrel. – Szóval, miért vagyok veszélyben?
Igyekeztem nyugodt hangot megütni, de a szemöldököm lenézően összeráncolódott. Hiába, elmeháborodottaknál sosem jó dolog, ha azonnal kinevetjük őket. Főleg az ilyen kolosszális méretűeket. Úgy gondoltam megvárom, amíg elmondja mit akar, addig is felmértem az esélyeimet. És megsirattam a kiömlött utolsó kortyot.

A kérdése abszolút helyénvaló volt. Ha valaki engem kapott volna fel székestől, és pakolt volna fel az asztalra... nos, eléggé meglepődtem volna, de ha aztán még hozzá is tette volna, hogy veszély fenyeget, akkor aztán már végképp kiérdemelte volna töretlen kíváncsiságomat, hogy tulajdonképen miről is beszél. Bár én szerintem nem kapaszkodtam volna ilyen görcsösen a székembe, de hát kezdjem el sorolni a különbségeket köztem és e között az apróság között? Azt hiszem, felesleges lenne. Végül is nem tudhatta, hogy elég biztosan tartottam, ez igaz, és hát a biztonság az első.
Erre gondolom, ő is rájött, legalábbis a villanó tőre már végképp ezt mutatta. A fél szemöldököm ugyan a magasba szökött, enyhe meglepetést, meg talán még kevesebb elismerést mutatva, hogy legalább megpróbált védekezni, de aztán hűvös higgadtsággal fogtam rá kicsiny csuklójára, hogy mindenféle erőlködés nélkül (még akkor is, ha ő nagyon is erőlködött) elhúzzam a kényesebb fertályról, ami ha rendesen védve is volt, azért errefelé sosem lehetünk elég óvatosak. Csupán két ujjal csippentettem össze, hiszen a csuklója nagyjából olyan vastag lehetett, mint az én ujjaim, szóval, ha rámarkoltam volna, félővolt, hogy porrá zúzom még a legnagyobb gyengédséggel is, ezen kívül már így is olyan volt, mintha a levegőt próbáltam volna megfogni. 
-Erre semmi szükség - jelentettem ki szenvtelenül.
Testtartása, amit akkora odafigyeléssel vett fel, nyugalmat árasztott, nagyon reméltem, hogy tényleg az, mert ha már tőlem vagy a veszély hírétől is hisztériás rohamban tört volna ki, mit tett volna, ha a részleteket is megismeri? 
-Azért küldtek, hogy elvigyelek egy rossz hírű csoporthoz - világosítottam fel. - Azt nem tudom, hogy a saját céljaikra akarnak felhasználni, vagy meg akarnak ölni, de kár lenne a benned lakozó erőért. De azt ajánlom, inkább velem tarts, mint velük. Hacsak nem fordulsz ellenem, nem öllek meg, ők viszont, ha meg is kímélnek, csak addig, amíg mindenben engedelmeskedsz nekik. 
Itt kicsit elsötétült a tekintetem, ahogy végigmértem (nem tartott sokáig).
-Ha viszont hajlandó vagy csatlakozni hozzájuk, akkor máris tárgytalan az ajánlatom, és itt helyben megöllek. 
Nem tudhattam, hogy milyen természete van. Reméltem, hogy nem vonzotta a bűnözés, én valamiért ebből indultam ki, de ha tévedtem, tudtam a dolgom.

Esküdni mertem volna, hogy valami történt a markomban. Mintha egy porszem, egy cérnaszál ficánkolt volna az ujjaim között, de nem mertem még jobban rászorítani, hogy hagyja már abba, mert tényleg féltem tőle, hogy összetöröm. Olyan kicsike volt. Atyavilág, hát mekkora lehetett gyerekként? Vagyis... már nem az, ugye? Hát végül is a mellei már kigömbölyödtek, a csípője szélesebb lett, akkor megkockáztatnám, hogy már nem gyerek. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem éreztem mély szánalmat érte, amiért az elfek törékeny, aprócska testében kell senyvednie, ráadásul, ahogy elnéztem, még a fajtájához képest is pici volt. Tényleg hatalmas erő birtokában kell lennie, ha eddig túlélte ebben a világban. 
-Mit gondolsz, honnan tudok róla? - kérdeztem vissza unottan. - Akik küldtek, elmondták. Nem volt elég egyértelmű.
További kérdezősködése, bár nem mondanám, hogy nem volt teljesen jogos, akkor is időpocsékolásnak éreztem.
-Ki mondta, hogy lemondok minden jutalomról? - vontam fel a fél szemöldököm. - Sehol máshol nem találkoztam még hozzád hasonló lénnyel, és amennyire tudom odahaza sem. Így olyan tapasztalatra tehetek szert, ami csakis előnyömre válhat. De természetesen, ha egyéb módon is meg akarsz jutalmazni, nem utasítom vissza - vontam vállat.
De aztán már kezdtem elveszíteni a türelmemet. Ami persze nem azzal járt, hogy tomboltam, mint kunári ahhoz azért nagyon sok kell, de kitágult orrcimpáimból akkora szusszanás tört elő, hogy így utólag csoda, hogy borult fel a szélvihartól a csöppnyi kis manó.
-Én sem tudhatom, hogy te mire használtad eddig az erődet - mondtam végül továbbra is higgadtan, de ha nem érezte a hangomon a türelmetlenséget, akkor már végképp nem tudok érte mit tenni. - Viszont tekintve, hogy mire vagy képes, ha annyira veszélyes lennél, arról már biztosan hallottam volna. Megfordítva ez neked is hasznos lehet: ha meg akartalak volna ölni, már halott lennél.  
Aztán már végképp besokalltam. Így nem megyünk semmire. Éppen ezért két kezemmel elkaptam a derekánál, és egy laza mozdulattal beültettem a sarokban álló székbe, hogy a falak és az asztal által is védve legyen. Nagyjából annyira volt megerőltető, mintha egy falevelet tettem volna arrébb. Utána lekaptam a széket az asztalról, és leültem mellé, hátamat a falnak támasztva, hogy az egész kocsmát belássam. 
-Koslun vagyok a Beresaadtól - mutatkoztam be. - Ha nem bízol bennem annyira, hogy velem gyere, úgy is jó. Akkor mindketten itt maradunk, és megvárjuk, amíg megtalálnak. Nekem végül is mindegy, hol végzek velük.

Érdeklődve néztem különös viselkedését. A dobbantása, a fújtatása, a furcsán villogó szemei... Talán csak nem mérges volt? Lehetséges volna, hogy ijesztő akart lenni? Áh, nem, az biztos nem, hiszen egy durcás kiscica ugyan kit ijesztett volna meg? Ezt neki is tudnia kellett. Na, mindegy, ez a probléma még ráér. Ha tévedtem, legközelebb talán már jobban megy neki, de persze előfordulhat, hogy csak túlságosan elkényeztették az itteniek azzal, hogy úgy tetek egy-egy kirohanásánál, mintha félnének tőle. Fereldeniek! Sosem tudták, hogyan kell kiképezni valakit.
-Valóban nem ismerlek - bólintottam egyetértően. - És ez így is fog maradni, amíg meg nem küzdünk. Addig senkit sem ismerhetsz igazán, amíg nem harcoltál vele. De... ebben az esetben azt hiszem, ajánlatosabb lenne, ha elfogadnánk, hogy sosem fogjuk igazán megismerni egymást - mértem végig újra, mert elég lenne csak orrhegyen pöckölni, hogy törött koponyával, holtan essen össze, vagy hagyni, hogy a kicsi kezecskéivel addig csépeljen, amíg a végkimerülés nem végez vele, nekem meg legrosszabb esetben is csak inget kéne cserélnem. 
Megfelelt nekem a döntése, hiszen valójában mindegy volt nekem, hol verek le néhány alkalmatlankodót, de akkor már én sem akartam porzó torokkal ücsörögni itt, úgyhogy intettem a csaposnak, hogy hozzon nekem is egy pohárral... vagy kupával... vagy korsóval... vagy marokkal... vagy bölény szarvval... Hát miből isznak itt?!
-Ne integess itt, hanem azt mond, hogy mit kérsz - kiáltott rám a pultos, de elég volt nagyon lassan és nagyon fenyegetően felé fordulnom ültő helyemben, hogy végre elkezdjen nekem kitölteni ugyanabból a sörszerű lóhúgyból, amit a mellett kuporgó lányka is szürcsölgetett... volt. 
-Felesleges így pánikolnod - feleltem neki, miközben elvettem a korsót két remegő kéz közül. - Nem akarlak megölni, sem bántani, sem elrabolni. Ahogy már mondtam, ha ez lett volna a célom, már megtörtént volna, ne áltasd magad. Nem akarom, hogy bajod essen, miért akarnék ilyet? De ahogy egy mesterien megmunkált kardot sem hagynék kárba veszni, úgy annak sem örülnék, ha rossz kezekbe kerülnél. Ennyit még megteszek érted, de nem leszek a személyes testőröd.
Belekortyolva az italomba (ami semmivel sem volt elviselhetőbb, mint amire számítottam) elgondolkodva néztem két lehetetlenül kék szemébe. 
-Ki a mestered? Szívesen megismerném. Meg nem ártana, ha tudná, hogy védelemre szorulsz.

Érdeklődve hallgattam a lányt, miközben nagy hangon magyarázott, közben pedig időnként nagyot húztam a sörös kupámból. Nem szóltam közbe, nem is válaszoltam a végére, csak miután elviharzott, felhúzott szemöldökkel forgattam meg a szemeimet, miközben lemondóan sóhajtottam, és letettem az italomat az asztalra. Nem volt könnyű eset a kis csipisz, de ha igaza volt, és van mire alapoznia a felháborodását, akkor sem jó ötlet ennyire felhúzni magunkat. Akadályoz a koncentrálásban és az ésszerű döntések meghozatalában, ami például egy harc alkalmával elengedhetetlen, és a hiányuk biztos halált jelent. Neki pedig most nagyon kellett számítania rá, hogy akármikor megtámadhatják. 
Ebben erősített meg az a csuklyás alak, aki ekkor lépett be, pont amikor én felemelkedtem a székből. Elmatattam még egy kicsit a zsebeimben, mielőtt elővettem a rézérméket, hogy jobban megfigyeljem. A pulthoz lépve kérdezett valamit a csapostól, de nem hallottam, pedig nem volt olyan távol. Már ez is gyanús volt. Miért suttog? A csapos megrázta a fejét. Újabb kérdés, mire a csapos visszakérdezett, végül pedig az ajtó felé bökött. Nem vártam meg, mit trécselnek még ezek itt össze, azonnal megindultam kifelé öles léptekkel.   
-Na, mi van, nem jött össze a kis szépség? - hajolt oda hozzám az egyik matt részeg férfi vulgáris vihogással.
-Nem értem, mire céloz - morogtam oda neki csekély érdeklődéssel, mire megint felröhögött.
-Hát csak arra, hogy...
Összeszűkült szemmel néztem mélyen a szemébe...

//Folytatás: Dokkok//