Mélyutak

//Előzmény: Híd //

Miután Moreen visszajött jelenteni, hogy az őrök elaludtak, mi is mehettünk a bejárat felé Alistairrel a törpicsek vezetésével, aki a maradék piskótatekercseit rakosgatta vissza a batyujában tartott dobozba, amire már nem volt szükség.
-Esküszöm, eddig sem voltam valami édesszájú, de most aztán végképp elment a kedvem attól, hogy valaha az életben még süteményt egyek - morogtam menet közben, miközben elhaladtunk az igazak álmát alvó páncélos törpök mellett.
-Bocsi - mosolyodott el Moreen.
-Te csak ne vigyorogj - mordultam rá. - Álnok egy húzás volt a részedről. Előbb meg akarsz ölni, most meg ez! Egyébként is azt mondom, sokkal egyszerűbb lett volna, ha a szájukba nyomhatom egy kicsit a botomat.
-Nem támadhattuk meg őket - rázta aprócska fejét. - Úgy kiderült volna, hogy baj van, és a keresésünkre sietnek, ha pedig elkapnak, okkal léptek volna fel ellenünk a legszigorúbban. Így az sem biztos, hogy valaha kiderül, hogy beléptünk ide, arról nem is beszélve, hogy mindenképpen ők lesznek a hibások, hiszen őrködniük kellett volna, nem húzni a lóbőrt. 
Egy darabig csak hallgattam, majd felvonva a fél szemöldökömet fordultam Alistair felé.
-Te, ez a mini nug tud gondolkodni.
Felnézve Alistairre fejcsóválva bökdöste meg az oldalát.
-Te tényleg hős vagy, képes vagy elviselni.
-Te kis... - indultam meg felé felbőszülve előreszegezett mágusbottal.
Ő erre ijedten ugrott hátrébb, majd rövid kotorászás után előhúzott a táskájából egy szedres mignont, és azt lendítette előre, mint egy kardot, noha alig látszott ki az egyébként sem túlméretezett mancsok közül. Ismertem már annyira a mi kis konyhatündérünk receptjeit, hogy itt elbizonytalanodjak, megéri-e kockáztatni, hiszen ki tudja, milyen robbanó vagy mérgező anyagot rejtett el benne. Még egy ideig farkasszemet néztem a rettegő, de úgy-ahogy határozottnak tűnő lánnyal, majd visszacsúsztattam a botomat a tokjába, és vállat vonva tovább haladtam előre az egyre sötétülő járatban.
-Még szükség lehet rád.
A szemem sarkából láttam, hogy megint közelebb húzódott Alistairhez, és mögötte kullogva elkapva a páncélja hátulján egy csattot, abba kapaszkodva menetelt előre, ami nekem igencsak nem tetszett.
-Engeded el! - csaptam a kezére, hogy még engem is csípett.
Mire mindketten abbahagytuk fájós kezünk rázogatását, máris megérkeztünk az első csarnokba.
-Aeducan Thaig - mutatott körbe Moreen. - Itt élt régen az Aeducan Ház, és ez tartott ki a legtovább az éjfattyak inváz...
-Kit érdekel? - forgattam a szemem. - Keressük meg azt a csuklyást, a történelem órát meg hagyd meg valakinek, akit érdekel!
Azzal öles léptekkel megindultam a hatalmas oszlopok között, bár idegen jelenlétének eddig semmi nyomát nem láttam.

Még mindig nem vagyok egészen kibékülve a tervvel, több okból sem. Egyrészt, a mély utak? Nekem még nem gond, de mi van, ha a másik kettő elkapja a kórt? Egyik sem élné túl a csatlakozást, szóval ha megtörténik, végük van. Melira esetében legalább megpróbálhatnám megmenteni, mindig jól jön egy erős mágus a rendbe, de pék?
~Hmm...ha jobban belegondolok, lehet sokan örülnének neki...~
A másik meg, hogy nem szép dolog bajba keverni szerencsétlen őröket, bár igaz ami igaz, ha a csuklyás barátunk kijutott valahogy, biztosan rajtuk keresztül tette, vagyis megvesztegette őket, és mivel a sütit sem lett volna szabad elfogadniuk, megérdemlik. Remélem azért magukhoz térnek, mielőtt erre járna pár kóbor szörnyeteg. Hiába simlisek, nem venném a szívemre ha...ha...
-Mini Nug??? - Mordulok fel, és tovább kuncogok a bajszom alatt. Szegény törp lány, már biztos ezerszer megbánta, hogy Melira életére tört...de ha nem is, az tuti, hogy még néhány ilyen, és rá fog harapni a saját epres muffinjára. Mini nug...behalok!!!
-Közel sem olyan nehéz elv...hé, mi folyik ott hátul? - Kérdem szigorúan a csattanást, és a rohangászást hallva, aztán pedig kérdőn nézek Melira-ra, de végül inkább csak legyintek. Kezdem megszokni, hogy ezek ketten nem bírnak magukkal, szóval miért pont a világ egyik legveszélyesebb helyén hagynák abba a pörlekedést?
-Ahogy mondja, nem a mesék miatt jöttünk - értek egyet a mágussal, aztán még hozzá teszem: - Ha ennyire érdekel, kifelé menet majd benézünk az ajándék boltba. Ami engem illet, én már jártam itt, és akkor sem tettszett. Sok itt az a gyíkszerű izé, ami imád az emberbe harapni, és akkor még éjfatty is tanyázott itt hordaszám, arról a démonról nem is beszélve...
A gondolatra megborzongok. Az a dög...majdnem leharapta a fejem. Ha belegondolok, hogy milyen kevésen múlott, hogy nem sikerült neki...
-Most viszont nem érzem őket a közelben.
Ennek ellenére előhúzom a kardom, és a pajzsom is készenlétbe helyezem. Nem tettszik ez a csönd. Nagyon nem.
-Szóval...hol is tanyázik ez a te barátod?

Először lesújtóan néztem Alistairre, hogy már megint mit vihog annyira, de aztán amikor meghallottam, hogy min kuncogott annyira, elnézően mosolyodtam el, még ha nem is volt olyan mélyenszántó sziporka. Hát most mit csináljak, ha egyszer tényleg olyan? Alistair meg, mint egy... Mindegy. A lényeg, hogy igazam volt. Mindig ez a lényeg.
-Ne röhögjél már - mordultam rá végül, bár halványan még mindig mosolyogtam. - Előre figyelj, nem vagyok a személyes testőröd, hogy lépten-nyomon megmentsem a segged, csak azért mert képtelen vagy odafigyelni egy nyilvánvalóan veszélyes terepen, te idióta barom!
Szerencsére Alistair most az egyszer nem akart az agyamra menni (vagy csak véletlen volt, nem tudom), de nem ült le a földre törökülésbe, hogy csillogó szemekkel, a játékmaciját magához ölelve hallgassa Moreen néni meséjét a gazdag törp harcosokról és a sárkányokról. Le is ütöttem volna itt helyben, aztán a törpicsek vonszolhatta volna maga után.
-Milyen gyíkszerű izé? - néztem rájuk kérdően.
-Hát van errefelé néhány deepstalker - vont vállat Moreen, mintha csak annyit mondott volna, hogy vigyázzak, ott egy mabari piszok.
-Én most mit kérdeztem? - húztam össze a szemöldököm.
Moreen megtorpant.
-Te... jártál már a mélyutakban, ugye?
-Hát hülye vagyok én a fejemre? Mi a frászkarikát csináltam volna itt?
-Akkor talán... maradj mögöttem.
-Te ne merészelj vigyorogni!
-Bocsánat, csak nem számítottam rá, hogy...
-Te csak ne is számíts semmire, de hova mész?! Ne merészelj előttem menni.
-Azt hiszem, nagyobb biztonságban leszel mögöttem.
-Kettécsaplak, te kis csipisz!
A fenyegetésemet azonban nem tudtam beváltani, mivel ekkor a semmiből sűrű fekete füstpamacs csapott fel Moreen körül, hogy egy pillanattal később el is párologjon a lánnyal együtt. Az egész talán egy másodperc alatt zajlott le, felocsúdni sem volt időm.
-Ez... lehetett egy deepstalker? - fordultam Alistairhez.

-Ugyan már - vágom rá mosolyogva Melira dorgálására - Ez veszélyes? Látnád csak mi van mélyebben, ezt a Thaig-et legalább kipucoltuk.
Más kérdés, hogy igaza van, és sokkal jobban figyelek, mint látszik, csak most valamiért az, hogy a halál itt leselkedik minden árnyékban - ám természetesen előzékenyen előre engedi két kis tesóját, pokoli kínt, és féktelen terrort - valahogy nem lomboz le annyira, mint szokott. Nem tudom, egyszerűen csak jó kedvem van...a mély utakban. Lehet lejárt az a gyógyital, amit korábban benyomtam? Nem ártana majd utána néznem.
-Deepstalker...ilyen kis húsevő, alattomos...
Persze nem figyelnek rám, csak folytatják a verbális párnacsatát, mire én a szemeim forgatom.
~Vajon akkor is így szájalna, ha tudná, hogy kinyírt egy ogrét? Mondjuk, engem sem akadályoz ez meg semmiben...~
Aztán mint derült égből a villámcsapás - kéne egy jobb hasonlat idelentre - bukkan fel a füst, és tűnik el a törpicsekünk, mire én felveszem a "Fal"-nak elkeresztelt védekezőállást, és közelebb lépek Melira-hoz, hogy a pajzsom őt is védje, amíg kitaláljuk, ki támadott, és honnan.
-Nem, hacsak nem tanultak meg füstbombát használni.
Ez a gondolat egyáltalán nem villanyoz fel. Azonban tényleg kétlem, hogy a gyíkokkal lenne dolgunk. Kellett, hogy legyen valami oka, hogy Moreen-t kapták el, és nem hiszem, hogy csupán kettesben akartak hagyni Melira-val egy romantikus barlangásásra. Gondolom, tőle tud a leggyorsabban kiszedni mindent...vagy lehet arról van szó, hogy csupán ő a legkönnyebb? Esetleg...azt hiszi, megmenti ezzel a lányt? Akárhogy is...
-..azt hiszem, megvan az emberünk. Mond, tudnál egy kis világosságot csinálni? Kis alatt azt értem, hogy sok, és vakító.

-Azon a napon rohadjak meg, amikor egy gyíkbarom elkezd füstbombákat hajigálni - morogtam vissza a pajzsa fedezékéből előkukucskálva.
Az út ránézésre tiszta volt, sehol senkit nem láttam, de ez most valahogy még baljósabb volt, mint ha ezernyi deepstalker mászott volna elő az odújából. Aztán ki tudja! Talán vannak annyira intelligensek, hogy megtanuljanak bánni a rendes fegyverekkel is, ne csak a... Mit is tud csinálni egy gyík? Csapkodni a farkával? Nem tudtam félelmetesnek elképzelni, de legrosszabb esetben is beidomítanám házi szörnynek. Elvégre ha valaki Alistairt is be tudta idomítani, hogy rendes intelligens lény utánzat legyen, akkor igazából ugyanez még az archdemonnál sem lenne lehetetlen, nem hogy egy nyamvadt ki gyíknál.
Kérésére szemforgatva bólintottam. Szépen is néznénk ki, ha ne tudnék ilyet csinálni. Annyira azonban jó volt a felvetése, hogy kiderüljön, ő is arra gondolt, amire én: hogy hagyjuk a fenébe ezt a szép, kivilágított, széles utat, és menjünk inkább az omladozó, töksötét, baljóslatúnak tűnő mellékágazaton, amiről esküdni mertem volna, hogy nem csupán törpök keze munkája vájta (ha ők egyáltalán részt vettek benne).
-Tüzet tudok neked csinálni - mondtam a környéket pásztázva. - Bár fáklyák, meg miegymás van itt bőven, te vaksi. De ne mond, hogy nem kaptál semmit Melira nénitől!
Az egyik szikla mellett egy csontváz hevert. Még volt rajta egy kevés mócsing is, de ez hidegen hagyott. A kezében buzogányszerű fadorongot szorongatott, gondolom ideűzték meghalni, és a végén már mindent fegyverként használt. Szerencsétlen balek! Kivettem a kezéből, és a vájatban felállított sziklahalomhoz vittem, aminek a tetején kicsiny láng pislákolt. Valahogy nem hittem, hogy varázslat tartaná egyben, tekintve, hogy ez a törpök birodalma, akik annyira értenek a mágiához, mint egy vízibolha a paradicsom termesztéshez, vagy, mint Alistair... bármihez. Szóval egy jól irányzott ütés a husánggal, és máris repültek szerteszéjjel a kövek, és folyt szét az immár törött üvegcserepek közül kiszabadult olaj, ami eddig a lángot táplálta. Most futótűzként szaladt végig a fal mentén pár méteren bőven bevilágítva ezt a szakaszt. Én meg lehajolva belemártogattam a fáklyának kinevezett fadarab végét a maradék olajba, ami még az üvegedény alján maradt, majd a tűzbe tartva meggyújtottam.
-Tessék - löktem oda Alistairnek. - Nem kell mágusnak lenned ahhoz, hogy tudj tenni egy értelmes mozdulatot. Na, menjünk, mielőtt még rájössz, hogy a játékkatonáid nélkül túlságosan félnél tovább menni. Na, menjünk, mert ha tényleg a csuklyásnál van a sütis-copfos, akkor csak egy helyre kell ellátogatnunk, azon meg már szeretnék túl lenni. Te visszakapod az alvósodat, én meg végre kinyírhatom azt bunkót, aki engem akart kinyírni.
Tényleg örültem volna, ha siethetünk, de azt én is beláttam, hogy ahol ilyen erőkkel, ilyen LÁTHATATLAN erőkkel kell számolnunk, ott nem árt az óvatosság, úgyhogy azért óvatosan merészkedtem előre, de nem is hagytam, hogy Alistair valami idegtépően lassú tempót diktáljon.
-Nem gondolod, hogy egy kicsit sok nőt szeretgetsz mostanában magadhoz? - kérdeztem csevegő hangon, de csak egy hülye nem vette volna észre a benne rejlő szemrehányást. Szóval volt rá esélyem bőven, hogy Alistairnek nem tűnik fel... - Előbb Pehelygombóc, most meg Cipó-Bözsi! Ha ennyire magányos vagy, beajánllak a legközelebbi vágydémonnak.

Ismét csak meg kell állapítanom, hogy egy kigyúrt, szőrös, fején szarvakat viselő gyíkember, aki füstbombákat dobál nem éppen a legbiztatóbb látvány, amit csak el tudok képzelni, ám sok időm nincs fantáziálni, hisz Melirának be nem áll a szája, és folyamatosan engem sérteget. Komolyan, kezd hiányozni Moreen...
-Amiatt ne aggódj! - Vágok vissza, amikor a bátorságomon kezd csámcsogni. - Itt van egyik velem... - teszem még hozzá motyogva, lehajtott fejjel. Kétlem, hogy az apró Jáspis Gólem sokat segítene a harcban, de ő legalább csak fekszik csendben a batyum mélyén, és nem kerget az őrületbe, mint ez az őrült nőszemély!
-Alvósom? - Kérdem, mint akit felettébb szórakoztat ez a szó. - Hiszed vagy sem, vele még egyszer sem aludtam együtt, és nem is tervezem.
Kis szerencsével ez befogja a száját egy időre, én viszont még nem fejeztem be, szóval halkan hozzá teszem meg:
-Egyébként, rémlik ugye, hogy templár vagyok? Nem mintha valaha is rád akarnék vadászni, de ha démonokkal társalogsz, azt inkább ne nekem újságold el.
~Még,hogy én...sok nőt? Magamhoz édesgetni? Nem is szeretem a szőkéket, meg a törpöket, meg a dögös, dög...Melirákat! Mindegy, csak innen jussunk ki élve, és esküszöm beköltözöm Aeonar-ba, ott talán nem fogok összefutni ezzel az istencsapással!~
Mélyet sóhajtok, ahogy haladunk előre a sötétben, cipó-bözsi után kutatva.
~Á, hová tettem az eszem. Még én sem tudom, hol az a hely, de egész biztos, már másnap reggel megjelenne ott, hogy idegesítsen.~
-Na jó, szerintem nem állnak lesben...ennyi lárma után biztos ránk támadt volna...

Alistairnek sikerült elérnie, hogy ár másodpercnél tovább egy rám törő érzésnél se időzzek tovább, és, hogy azoknak lehetőleg semmi közük ne legyen egymáshoz. Először is le akartam dörrenteni a fejét, hogy csak ne akarja megmondani nekem, mitől aggódjak, de aztán úgy döntöttem, hogy ezért inkább elismerő szavakat érdemelne. Miután ez utóbbi nyilvánvalóan sületlen ötletet elvetettem, mert egy ilyen hülye csak ne bízza el magát, mert akkor egy életre megmarad ekkora baromnak, kinyögte, hogy milyen kincseket is cipel magával, ami az én részemről ugyan csak gúnyos megjegyzés volt, eszembe sem jutott, hogy felnőtt ember még alvóst tartson, először azt se tudtam, köpjek vagy inkább nyeljek előbb. A fejemben azonnal ezerszámra kezdtek nyüzsögni a találóbbnál találóbb sziporkák, de aztán (magam is mélyen meglepődve és megdöbbenve ezen), felnevettem, elkaptam a tarkóját, lehúztam magamhoz, és egy cuppanós puszit nyomtam az arcára.
-Hát komolyan... - csóváltam a fejem vigyorogva, miközben rá sem nézve haladtam tovább előre.
Na, persze hamar helyreállt a rend nem sokkal később, amikor halvány pírral az arcomban horgasztottam le a fejem.
-Az teljesen más volt - dörmögtem ismét azt az ábrándot dédelgetve, hogy egyszer, egy napsütéses szép napon elevenen nyúzzam meg ezt a mocskos disznót.
-Na, most aztán megijedtem - húztam fel az orromat. - Én, a szökött mágus, aki kijátszott egy egész toronnyi tapasztalt és jól képzett templart, biztos nem bírnék egy magadfajta vesztessel, aki épphogy beleszagolt a templar képzésbe, és máris nyüszítve menekült darkspawn vért inni, sárkányok elé vetni magát, és korán meghalni, mert abban valahogy több értelmet látott. Igen, tanácstalanul állok, vajon mit tudnék kezdeni egy ilyen balekkal, ha esetleg meg akarna támadni. Jaj, ne, Alistair, kérlek, ne bánts - nyüszítettem gúnyos fejhangon a megadás pózába emelve a kezem. - Annyira félek, hogy esetleg még meggörbülne a hajam szála, ha kárt akarnál tenni bennem. Aaaaaaaanyira félelmetes vagy. De nem kell úgy betojni - ütögettem meg bátorítóan a vállát. - Nem vagyok vérmágus. Nem ment el az eszem. Arra már így is van jelentkező bőven - vetettem felé egy jelentőségteljes pillantást.
Ahogy haladtunk tovább, a vájat nem változott, ugyanolyan szűk és sötét maradt, ráadásul még sosem jártam itt, úgyhogy kénytelen voltam Alistairre bízni, hogy vezessen. 
-Már amennyiben egyáltalán támadni akar - jegyeztem meg sötéten. - Lehet, hogy egyenlőre beéri a picurral. Vagy úgy gondolja, hogy felesleges közbe avatkoznia, de akkor nem ártana felkészülnünk pár hívatlan látogatóra. Használd azt a fene híres szürke képességedet, és jelezd, ha hullajelöltek vannak a közelben, jó? Lehetőleg időben, mert egyébként nem te leszel az első, akinek a seggét meg fogom menteni!

Ha nem sejteném, hogy megint rajtam mulat, meg azon, mennyire zavarba tud hozni egyetlen puszival, talán még szépnek is találnám a mosolyát, így viszont...nos, jól nézhetünk ki. Megyünk egymás mellett, lehajtott fejjel, kipirulva, és ügyelve arra, hogy egyikünk se nézzen a másik felé. Én legalábbis biztosan ezt csinálom, hogy ő milyen testtartásban közlekedik, azt nem tudom, mert nem nézek felé...teremtőm, de meleg van ebben a nyirkos barlangban!!!
-Ja, teljesen más... - értek vele egyet, aztán halkan, nagyon halkan, előre behúzott nyakkal hozzáteszem:
-Rég aludtam már olyan nyugodtan...
Aztán felkapom a fejem, és másfelé kezdek nézni, mintha azt vizsgálnám, honnan jött ez a furcsa zaj, ami valamiért pont úgy hangzott, mintha én mondtam volna valami sületlenséget. Furcsa hely ez, nagyon-nagyon furcsa.
-Jól képzett? - Horkanok fel, mintha rózsaszín páncélt akarna rám tukmálni, szivárvány pallossal. - Ha olyan jól képzettek, ugyan miért kell belőlük hatszor több, hogy vigyázzanak azokra a mágusokra, akik még csak tanulják a varázslást??? Mármint, komolyan... ismered azt a játékot, amikor kinn van a csacsi képe a falon, neked meg messziről oda kell menned, bekötött szemmel, és visszaszögelni a farkát? Na, a templárok ugyanezt játsszák, csak tőrrel, és egy mágus képével, szemkötő nélkül...és még így sem találják el mindig.
Órákig tudnám még folytatni, de inkább leállítom magam, hátha van még esély, hogy megtaláljuk a kis törpét, egy darabban. Ki tudja, ha megmentjük az életét, talán elég hálás lesz ahhoz, hogy méreg nélkül süssön nekünk cipót...vagy epres muffint. Istenem, de hiányzott a normális kaja azon a kiképzésen...
-Utáltam azt a helyet...annyira talán nem, mint te a tornyot, de ahhoz eléggé, hogy amint Éjfatty vért ihattam helyette, már mentem is és...hé, várjunk csak, te honnan a fenéből tudsz erről? A csatlakozási rituálé elvileg titkos kéne, hogy legyen..
A kérdés persze nem komoly. Túléltünk egy veszedelmet, most népszerűek vagyunk. Annyira nem nehéz kitalálni, nagyjából hogyan működik a dolog.
-Minden esetre, Éjfatty nincs a közelben..mármint, ez az otthonuk persze, de még egyik sem nézett ki minket vacsorának. Más persze még befűthet nekünk de...neked nincs meleget?
Eddig annyira nem volt feltűnő a dolog, hisz volt okom rá bőven, hogy kipiruljak, de egyre jobban gyanítom, hogy másról is lehet szó, és a következő sarok után kénytelenek is vagyunk megtorpanni. Az út egy hömpölygő lávafolyamba torkollik, mi bevilágítja az egész termet, ahova érkezünk. Valaha egy híd is átvezetett felette, de sajnos ez már a múlté. Közel s távol nem látok semmit, amivel átkelhetnénk rajta, úszni benne pedig...
-Oké, visszataláltunk az úthoz...nagyjából...
Ekkor valami eszméletlen nagy robajra leszek figyelmes, és már omlik is be mögöttünk a járat. Nem sokon múlik, hogy a kőhalom nem temet maga alá minket is, gondolom az elkövető őszinte sajnálatára, de a helyzetünk még így sem rózsás. Csapdába estünk több tonna szikla, és a láva között. A láva persze nem mély, legfeljebb bokáig ér, de nekem kéne még a lábam, átugrani fölötte pedig...reménytelen. Talán Oghren-t át tudnám dobni felette, de lehet ő is csak kacsázva érne a másik oldalra, és mivel nincs itt, kár ilyesmiről álmodozni.
-Utálom Orzammar-t...

Már épp megint valami mosoly kezdődmény játszani a számon, amikor gyorsan észbekaptam, kicsit megráztam magam, és szigorúan az előttünk álló útra koncentrálva jegyeztem meg hűvösen:
-Persze, gondolom, szokatlan volt, hogy van ott valaki, aki veszély esetén tudna is tenni valami értelmeset, amíg te alszol. De nem vagyok a testőröd, úgyhogy kénytelen leszel hozzászokni, hogy nem leszek ott mindig, hogy megvédjelek. Bár nem ártana beszerezned egyet...
Aztán megint nehéz volt rá haragudni, mert aki a templáriusokat szidja, az rossz ember nem lehet. Egyre leplezetlenebb kaján vigyorral hallgattam, hogy szapulja azt a toronnyi szerencsétlent, és végül még egy halk kuncogás is elhagyta a számat. Talán mégiscsak szorult belé némi ész és rálátás a való világra?
-Jól tetted, hogy leléptél - bólintottam a vállába bokszolva. - Ha túlestél volna a teljes kiképzésen, még a mostaninál is hülyébb lennél, az meg már elviselhetetlen lenne. Azon kívül nem is vagyok biztos benne, hogy még élnél - pattintottam ki sötét mosollyal pár szikrát az ujjaim hegyéből. 
Arra mindenesetre hasznos volt, hogy előre jelezze az éjfattyakat, amivel most nem volt kimondottan sok dolga, mivel elmondása szerint egyenlőre nem kellett tartanunk tőlük. Viszont egyre inkább éreztem én is, hogy melegszik az idő, bár eddig a sok, néha meredeken fölfelé tartó gyaloglás számlájára írtam. De hát tőlem azért nem állt olyan messze, hogy sokat talpaljak, így amikor már meg kellett törölnöm a verejtékező homlokomat, kicsit már én is gyanakodni kezdtem. De miért is kellett volna meglepődnöm, amikor zsákutcába kerültünk, ráadásul rögtön utána csapdába is, ami csak egy hajszállal volt jobb, mintha meghaltunk volna a ránk zuhanó sziklák súlya alatt.
-Tudtam, hogy nem szabad rád bízni a vezetést - morogtam arrébb rúgva pár követ, és sziszegve vizsgálva meg a lábamon a hosszú sebet, amit az egyik szikla élesebb széle vágott rajta.
Szerencsére ezzel még elboldogultam, a gyógyító varázsom szinte teljesen begyógyította, ami meg a helyén maradt, igazából már csak annyi volt, mint egy macskakarmolás, de a táskámból azért elővettem némi gyógyfüvet és beledörzsöltem.
-Nézd - egyenesedtem fel újra -, hídépítő mágiát sajnos nem ismerek, te meg feltételezem, nem fogod tudni elhordani innen ezeket a sziklákat, mert ha még el is bírnád őket, nem örülnék neki, ha a kő-lavina elsodorna minket, úgyhogy inkább ne is kísérletezz vele. Elmondom, mi lesz. Átdobsz a túloldalra, én megkeresem azt a nagyon nem normális csuklyást, aki azt hitte, van értelme engem megpróbálni megölni. Ha ott van a törpicsek, jöhet ő is velem. És ha jól viselkedsz, valakit majd valamikor érted küldök. Mehet?
És már lendítettem is a két kezem felé, mert biztosra vettem, hogy annyira már ismert, hogy tudja: valójában nem kérdeztem.

-És, vállalnád a munkát? - Kérdem komolytalanul, de aztán megrázom a fejem. - Nincs az az őrült, aki egy Warden védelmét vállalná magára. Nem sokan vállalnák, hogy szembe szállnak helyettünk minden Loghain szimpatizánssal, bármilyen kevesen maradtak is, meg az éjfattyakkal, és persze az őrült mágusokkal.
A végére "kedvesen" rámosolygok. Az viszont kicsit felbátorít, ahogy kacagni kezd a templár szapuláson. Nos, tényleg tudnám folytatni egész nap, és amíg jó kedve van az olyan...biztonságos! Igen, biztonságos...
-Elvégeztem a képzést - jegyzem meg mosolyogva, és a pajzsom felcsillan felé amíg a szikrái pattognak - illetve, nagyjából. A hittan sosem ment, valamiért nem értettem mi értelme bevágni a fény zsoltárait. Ha jön egy démon, halálra tudjuk untatni vele? Mindegy, gondolom te is találkoztál ezzel a toronyban...viszont, jó döntés volt-e vagy sem, nem rajtam múlott. Rám csak azt bízták, hogy örülök-e a fejleményeknek, vagy sem. És örültem...nagyon...
Mély, keserű sóhaj hagyja el a torkom. Olyan boldog voltam azzal a bandával, és még mindig szomorú, hogy sosem látom viszont egyiküket sem.
-Egyébként túléltem volna...mármint, a képzést mindenképpen. Nem olyan nehéz az, inkább csak, fárasztó, több értelemben. És biztos, hogy nem húzom ott sokáig. Ha túl is élem azt a démoninváziót, amit megint olyan ügyesen elszúrtak azok az éber lovagok, szerintem én is inkább megszöknék onnan. Lehet pont veled együtt, az lenne még szép pofára esés a káptalannak, üldözni egy templárt, és egy mágust, akik együtt bujkálnak. Biztos inspirálnánk pár regényt...
Persze, az idilli hangulat nem tarthat örökké. Csak egyszer olyan boldog lennék, ha egy sétának nem az lenne a vége, hogy rám omlik egy barlang!
-Hogy mi? - Kérdem, kitágult szemekkel, aztán a széles lávapatakra tekintek.
-Megvesztél? És ezt hogy gondoltad, kacsázva dobjalak át? Na nem!
Újra megnézem magamnak a lávát, és megrázom a fejem.
-Nem éri meg a kockázatot.  A hídépítés viszont nem is rossz ötlet...
Elteszem a kardom, és lehajolok az egyik nagyobb kőért, aztán összeszorított fogakkal emelem meg, és a lávához sétálok vele, hogy bele dobjam. Szerencsére itt már nem olyan forró - ha az lenne, ilyen közel sem mehetnénk hozzá, élve - szóval elvan benne a kődarab, és csak a háromnegyede merül el.
-Látod...megoldjuk... - lihegem, és elkezdem lecsatolni a páncélom. - Ne sértődj meg, nem hiszem, hogy itt hagynál, de ki van zárva...hogy nem belezem ki azt a manust ezek után...
A vértem nagyot koppan a kőpadlóm, és azt követi a kissé verejtékes felsőm is. gy fél pucéran nyúlok le a következő kőért, és kapom fel. Ez jóval nagyobb, mint az előző, minden izmom megfeszül, ahogy összeszorított fogakkal, és egyre vörösödő fejjel emelem meg, majd sétálok a  lávához. Óvatosan lépek rá az előző kőre, minek az alja kicsit már sistereg, és arról dobom be, majd esek hanyatt egy kicsit, szerencsére a szárazföldre, és nem a tűzfolyamba. Megtörlöm a  verejtékező homlokom, és visszafordulok a lány felé.
-Na jó...lehet valami a te tervedben is. 2-3 kő után a közepéről átdoblak, rendben? Akkor talán még beéred ezt a rohadékot, mielőtt megszökne. Csak siess, és...vigyázz magadra...
Újabb kő, újabb nagy tüzes csobbanás, majd még egy újabb, és még egy újabb. Nem vagyok gyenge, de ezek után úgy érzem, mintha a karjaim ólomból lennének. Azért besétálok középre, és intek neki is.
-Na gyere...óvatosan. Éssss....hórukk...
Komolyan, jólesik felemelni, olyan puha, és könnyű a sziklákhoz képest. Remélem nem nem lesz igaza, és temetem magam be egy lavinával, amíg ő valahol máshol erre a tetűre vadászik.

-Senki nem kérdezte, hogy vállalom-e a munkát, mégis egyfolytában a seggedre vigyázok - vágtam vissza kissé frusztráltan, hogy ingyen dolgoztatnak. 
A görcs sem akart testőr lenni, pláne nem Alistairé. Pf! Még csak az kéne! Még csak nem is tud főzni, legalábbis ehető kaját biztos nem, akkor meg mi hasznom lenne abból, ha vigyáznék rá? Na, igen. Abba kéne hagynom...
-Hát jó lett volna, ha ott vagy evezni, de a parton már tuti szedhetted volna a sátorfádat - morogtam a gondolatra, hogy együtt bujdokoljunk, sőt még néhány pennával kínzó és rajtunk rágódjon. - Semmi kedvem valakit minden este álomba puszikálni, mert megijedt a saját árnyékától. 
A lávafolyam és a sziklatörmelékektől elzárt visszaút közé szorulva aztán ismét rá kellett jönnöm, hogy túl sokáig halogattam Alistair kínhalálát. Mert most aztán már igazán megérdemli. Most aztán már kizárólag az én ostobaságomról szól, hogy még mindig életben van, és nem a vulkanikus fürdőjében pancsolva porlad éppen szét. 
-Te meg mi a búbánatos istennyilát művelsz?! - dörrentem rá, amikor elkezdte a sziklákat pakolászni. - Elment a józan eszed? Egyrészt úgysem érnénk át vele, még ezek sem olyan ellenállóak, hogy egyben maradjanak, másrészt meg... túlságosan... nehezek... az... egyenként is... több... öh...
A kezdeti indulat hamar elillant, ahogy előkerült Alistair fedetlen felsőteste, így a hangom végül annyira elhalkult, hogy bár a szám továbbra is nyitva volt, egy idő után már nem is formázott szavakat, csak a kissé felgyorsult légzésemet könnyítette meg. Már egyáltalán nem tartottam őrültségnek a hídépítést. Sőt! Álló nap elnéztem volna, ahogy köveket pakolászik. Most hogy így jobban belegondolok, nem ártana már ezeket a mélyutakat már alaposan felújítani. Nekem pedig lenne is ötletem, hogy ki lenne erre a legalkalmasabb személy. Másra nem is lenne szükség. Esetleg egy felügyelőre, aki nézi... mármint felügyeli, hogy rendesen dolgozik-e. Ezt csinálhatnám esetleg én. -Hé, most meg mit csinálsz? - meredtem rá, ahogy magához ölelt. Mondjuk nem mintha olyan nagyon bántam volna, de most aztán végképp örültem volna neki, ha nem nézett volna rám. - Még nincs kész a híd. Építsd tovább. Nem ér át a túloldalra, és nincs korlátja sem, meg szépdíszfaragásooooooo...
Nem hogy sikerült áthajítania a túloldalra, de majdnem az út másik felén folydogáló lávafolyamba csobbantam. Na, az lett volna még szép!
-Te hülye! - pattantam fel azonnal, majd gyorsan leporolva magam, visszamentem a másik oldalra, hogy jobban hallja. - Nekem életben kell maradnom, rémlik? Na, és most mi a bánatot csináljunk? Téged ki fog átdobni?
Válaszul rekedten visító, harákoló krákogás hangzott fel, és hamarosan két hihetetlenül ronda hüllő jelent meg, piócákhoz hasonló kerek, tátott szájjal, ami végképp visszataszítóvá tette őket. Hát még az a sistergő hang, amit a kőlapok adtak ki, ahogy rájuk csöppent a szájukból időnként előbukkanó zöldes nyál. 
-Tán ha ezeket megkérnénk... - húztam elő a mágusbotomat, amíg ők is csak álltak, és méregettek, mintha azon gondolkodnának, hogy én csak az itteni berendezés része vagyok, vagy érdemes a támadásra. Persze az utóbbi mellett döntöttek. - Remek... Maradj ott, nekem dolgom van! - kiáltottam oda Alistairnek, és beugrottam az egyik mellékjárata, amerre még nem voltunk, de éppen vele szemben kezdődött, úgyhogy erre még biztos nem jártunk. Na, persze előbb ezeket a kis szörnyeket kellene elintézni, amikről volt egy sanda gyanúm, hogy deepstalker és deepstalkerné voltak személyesen, méghozzá igen fürge lábakkal, amikkel azonban a nyomomba eredtek. Meglapultam a fal mögött, rászorítottam a mágusbotomra, és vártam, hogy a közeledő léptek zaja elég közel érjenek hozzám, aztán lesz, ami lesz. Tegyük fel, hogy túlélem, azzal még meg is barátkoznék. Csak reméljük, hogy ezek a dögök időben megdöglenek hozzá. Felsóhajtottam. Már nagyon közel voltak, és mintha egyre gyorsabban haladtak volna. Talán szagot fogtak. Még mélyebbre húzódtam egy következő sarokkal.
-Na, te anyaszomorító! Ha bevágom őket ezen az oldalon, te tudsz építeni megint olyan hídnak csúfolt rakás borzalmat, hogy a végéről át tudj ugrani ezekre? - kiáltottam át Alistairnek, miután visszaértem hozzá, és nagy nehezen a két tetemet is odavonszoltam. - Nem hiszem, hogy bírnak annyit, mint a kövek, úgyhogy lesz rá pár másodperced, de majd akkor csobbannak, amikor te már végeztél. Mehet, vagy itt akarsz kinyúvadni? Mert hogy én nem várok rád többet, az biztos.

-Meg is látszik szegény seggemen, hogy te vigyázol rá! - Vágom rá azonnal, és még szívesen folytatnám, de aztán rátér arra, milyen lenne, ha közösen lennénk szökésbe, mire boldog vagyok, hogy a páncél melyet épp levetni készülök elfedi az arcom, aztán pedig gyorsan le is hajolok az egyik kőért, hogy elfordulhassak tőle.
-Igen...ez...borzalmasan hangzik... - teszem még hozzá pirulva, aztán inkább pakolom tovább a sziklákat. Munka közben nekem is megfordul a fejemben, hogy elment-e az eszem, és nem csak azért, mert baromi nehezet kell emelnem. Miután sikerül átdobni, azért eléggé megszédülök a forró kőn, és nem sokon múlik, hogy egy eséssel megoldom a problémát, hogy engem ne kelljen átjuttatni, de azért visszabotorkálok a partra nagy nehezen.
-Miattam ne aggódj, majd valahogy megoldom de...VIGYÁZZ!!!
Komolyan, az őrületbe kerget! Máskor jót nevetnék milyen könnyű szívvel áll hozzá mindenhez, de ez a két izé szét fogja tépni!!! Mint a villám pattanok fel, ragadom meg a páncélom, és hajítom át a másik partra, aztán a pajzsom, és  a kardom is, amíg ő a gyíkok elől rohangál. Így ni, most, hogy ezek nem húznak le, könnyebb le sz átugrálni. Egy nagyobb kődarabot már cipelek is magammal, ám amire a lávába dobom, már meg is jelenik Melira, aki úgy húzza maga után a szörnyeket, mintha két leölt pulyka lenne csupán.
-Mehet! - Kiáltom oda neki mérgesen, aztán nekifutok az új hidamnak, és a hullákon átugrálva elérem a partot. Dühösen fújtatva méregetem a lányt, kiről azt hittem, Deepstalker eledel lesz belőle, aztán hozzá lépek, és szorosan magamhoz ölelem, nem foglalkozva az esetleges ellenvetésekkel. Nem tartom karjaim fogságában túl sokáig, hisz annyira azért nem kellett aggódnom érte...biztos csak a meleg. Szóval nemsokára eleresztem, és egy szó nélkül az átdobált felszerelésemért sétálok, és elkezdek felöltözni. Gyorsan megvagyok, de csak akkor nyitom ki a számat, mikor a kardom már a kezemben van.
-Siessünk, cipó-bözsi nem lassítja le annyira, hogy ne tudjon meglógni előlünk.
Ezzel meg is indulok a hídon, abba az irányba, ami visszavezet minket Aeducan Thaid felé. Semmi sem garantálja, hogy még ott van, de ha erre jött, lesz baja nélkülünk is, mert a távolban már érzem a szörnyek jelenlétét. Egyenlőre nem vadásznak ránk, de elég sokan vannak ahhoz, hogy ha valaki gyanútlanul beléjük sétál, az többé ne szabaduljon innen.

-Inkább örülnél neki, hogy vigyázok rá - vágtam vissza morcosan. - A seggeddel csak annyi baj van, hogy a nyakadra került, arról meg nem én tehetek!
Talán egy kicsit harapósabb voltam, mint szoktam, mert bár egy elég tágas helyen voltunk, a bezártságérzet mégis kezdte előhozni a klausztrofóbiámat, de szerencsére hamarabb kerültem ki a szorult helyzetből, mint hogy elhatalmasodhatott volna rajtam a pánik. Amit ő már nem mondhatott el magáról, mert elég volt két vérszomjas szörnyetegnek felbukkannia, hogy azonnal maga alá csináljon, de hát mindig is ilyen labilis idegzetű volt, úgyhogy kiáltását szinte észre sem vettem. Csak azt tudnám, miért pattog! Hiszen ő biztonságban van, a veszélyt megint nekem kell elhárítanom! Hisztis majom!
Mikor pedig láthatta, hogy nem esett bajom, sőt még az átjutásban is tudtam segíteni, nem hogy megnyugodott volna, hanem mintha még felindultabb lett volna! Mintha mérges lett volna. Igen, kifejezetten haragos pillantásokkal méregetett. Mintha bizony én hívtam volna ide ezeket a mostanra már elporladt ocsmányságokat!
-Jaj, most el ne kezd, hogy mennyire... mmppfffmmm!
Na, erre nem számítottam. Ahogy a szám Alistair mellkasába nyomódott, hogy képtelen voltam befejezni a mondatomat, de legalább rendesen artikulálva kinyögni az utolsó szavakat, inkább elhallgattam, és az égetőbb problémára koncentráltam, méghozzá azzal, hogy Alistair megölelt. Megölelt! Engem. Persze ezen már bőven túl voltunk, de olyankor mindig csak szivattuk a másikat, csak azért csináltuk, hogy a másiknak rossz legyen, ebből meg inkább megkönnyebbülés érződött ki, mintha azért ölelt volna magához, mert örült, hogy nem esett bajom. A kezem tétován Alistair háta fölé simult, de még mielőtt hozzáérhettem volna, hogy ismeretlen okoktól vezérelve viszonozzam az ölelését, mert mintha én is örültem volna, hogy épségben viszontláthatom a hülye fejét, már el is engedett, és így megmentett a szégyentől, hogy leálljak ölelgetni minden gonosz hátsó szándék nélkül.
-Mondtam már, hogy visszakapod az alvósodat, rólam szállj már le - dörrentem rá kerülve a tekintetét. - Még egy ilyen hisztérikus kirohanás, és mindkettőtöket felzabáltatom az első éjfattyal, amit találok!
Utáltam ezt a napot, és a legjobban azért, mert most mintha egy kicsit kevésbé utáltam volna.

-Nem az ő hibája - morgom a  bajszom alatt - ha tényleg ott van, az csak azért lehet, mert annyit rugdostad, hogy felcsúszott!
Szegény lány, mintha most kicsit...áh, ez hülyeség, általában ilyen elviselhetetlen, inkább néha előfordul, hogy vannak jó pillanatai, én meg hajlamos vagyok inkább azokra emlékezni, ezért olyan szembetűnő, amikor önmaga. Teremtőm, mennyire az agyamra megy ez a csaj. Hogy akkor miért ölelgetem? Nos, ez elég bonyolult, inkább nem is gondolkozom rajta tovább, van fontosabb dolgunk is, nem igaz???
-Helyes, alig várom, hogy kitömhessem - felelem halványan vigyorogva, aztán megrázom a fejem, és inkább elfordulok tőle, előre a cél felé. Már persze, ha szerencsém van, és tényleg arra vana  cél,a merre fordultam.
-Nyugi, legközelebb megpróbálom észben tartani, hogy neked úgysem eshet bajod. Nincs akkora szerencsém. Szerencsére...
Meglepően hosszú az út vissza oda, ahonnan jöttünk. Gondolom azért lehet, mert ez az út elvileg teljesen máshová vezet, az egyetlen átjáró pedig...épp most omlott be. Tudja, hogyan törjön borsot az orrunk alá ez a nyomorult, az biztos. Más kérdés, hogy ha megtudja, hogy még élünk, biztosan nem lesz boldog. Nem mintha nagyon zavarna, hogy elrontom a jó kedvét...
-Véletlenül sincs valami törp kiszimatoló mágiád ugye?
Ekkor viszont meglátom őket a távolban, ahogy a kis Morren toporzékolva próbál ellenállni annak, hogy húzzák őt a fene tudja hova, és közben pogácsákkal dobálja a csuklyás alakot.
-Nem érdekes...
Szaporábbra veszem a lépteim, hogy végre elkaphassam a rohadék grabancát.

-Ez a beszéd - bökdöstem meg Alistair oldalát szintén vigyorogva. - Miután kinyuvadt, felőlem azt csinálsz vele, amit akarsz. De addig az enyém. Nem akarok önzőnek tűnni, de engem akart megöletni, szóval kijár nekem némi elsőbbség. 
Miután morogva megigazítottam magamon a ruhámat, mintha tényleg nagyon összegyűrte volna az ölelésével, és ebben az esetben ez engem nagyon érdekelt volna, szigorúan az utat figyelve haladtam tovább előre. Megjegyzésére csak a szememet forgattam, de aztán már gúnyosan fel is horkantam, amikor vadász-kutya mágiát követelt tőlem.
-Hogyne lenne -bólintottam megjátszott komolysággal. - Először csak embereken gyakoroltunk, aztán elfeken és végül törpökön, mivel ők a legkisebbek és rendszerint a föld alatt élnek, úgyhogy őket a legnehezebb megtalálni. De nem éppen a képzésem első napján léptem le, úgyhogy ne aggódj, kiszimatolom a magas szintű mágiámmal.
Úgy tettem, mintha tényleg a levegőbe szimatolnék, és nem felvágásnak mondom, inkább, hogy érzékeltessem, Alistair mennyire szeret előbb fecsegni, mint gondolkodni, a kénes, állott szag mellett valami sokkal édeskésebbet, oda nem illőbbet is el kezdtem érezni, ráadásul valami nagyon ismerős hang is megütötte a fülemet, amihez hamarosan egy kép is társult, amit diadalmas vigyorral vettem tudomásul.
-A szimatom azt súgja, hogy ott vannak - mutattam rájuk, majd Alistairre villantottam egy kaján vigyort. - Na, meg vagy elégedve a bodri-mágiámmal?
Szintén megszaporáztam a lépteimet, hogy végre utolérjük őket, de alig értünk talán egy méterrel közelebb, amikor egy vaskos ajtó döndülve bezáródott mögöttük, majd kékes-fehéres, áttetsző, vízsszerű köd telepedett rá, mint egy hullámzó függöny. 
-Zseniális - torpantam meg, majd közelebb hajolva a csapdához tüzetesebben tanulmányozni kezdtem, majd amikor felismertem, hátra sem nézve vetettem oda Alistairnek: - Nem ajánlom, hogy hozzáérj, azonnal meghalnál. 
Aztán sóhajtva léptem hátrébb. Nem örültem neki, hogy ezzel kellett totojáznunk. És itt a totojázás nagyon is optimális eredményt sugallt, mert előbb túl is kellett élnünk.
-Rendben van, neked nem kell ezt kivárnod - néztem rá hátrébb lépve. - Akármit is rendelt a védelmére, amint eltüntetem a falat, meg fog jelenni, és támadni fog. Ha el akarsz menni, most menj, mert aztán nem tudok már veled foglalkozni. 
Válaszát meg sem várva szegeztem a ködre a botomat. Az eltüntetése gyerekjáték volt, már egy újonc is tudta, hogyan kell a gyengébb mágikus zárakat feloldani. A gond nem ezzel volt, hanem azzal, ami utána következett. Ebben ugyanis éppen az volt a csapda, hogy könnyű volt eltüntetni, viszont ezzel magunkra szabadítjuk azt, ami ténylegesen őrzi az ajtót. Az pedig bármi lehetett. 
-Készen állsz? - kérdeztem Alistairtől, ha maradt, és ha nem volt ellenvetése, a köd-zár hamarosan elpárolgott...

-Megígérem, ha a kezeid közé kerül, és ki akarod vallatni, egy rossz szavam sem lesz - jelentem ki, bár nem egészen értem, mit kezdjek vele miután meghalt. Aedan-nel általában elloptuk a cipőjét, és a pénzét, de mostanában, hogy nincs háború körülöttünk annyira nem érzem ennek a szükségét. Szerintem csak bedobom majd a lávába a hulláját, nehogy az éjfattyak egyék meg. Had korogjon a hasa annak a bélpoklos bagázsnak.
-Hogy mi? tényleg? - Kérdem meglepetten, de aztán kezd gyanús lenni ez a lány. Egyrészt azért, mert ez Melira, és még szép, hogy gonoszkodik, másrészről pedig...varázs orr? Ugyan már...ha létezne ilyen, tuti megtalálták volna minden sütimet a toronyban.
-Kac-kac, nagyon vicces... - zsörtölődöm kicsit, de aztán nincs idő további vitára, hisz valahogy mégis megtalálja őket...lehet idevarázsolta őket? Hát hogyne... A lényeg, hogy már megint sikerül borsot törnie az orrunk alá ennek a köpenyesnek, és egyre biztosabb vagyok benne, hogy nevetve fogom végignézni, bármit is tesz majd vele Melira. Csak tudnám, miért győzköd állandóan, hogy hagyjam itt?
-Nyugi, nem akartam tapogatni...
Az megfordult a fejemben, hogy megtisztítsam, de a lány módszere jobb. Szükségünk lesz még az ő varázserejére is, úgyhogy nem lenne jó ötlet kiütni őt is az ajtóval együtt. Meg egyébként is, nem szokta szeretni, ha ezt csinálom vele, ki tudja miért...
-És lelépni sem fogok, szóval kezdheted.
Aztán csak figyelem, ahogy közelebb lép a kapuhoz, és koncentrálni kezd, homloka összeráncolódik, szája pedig mozdulatlan marad, én pedig csak nézem, és elgondolkodom, mikor volt itt utoljára ilyen csönd.
-Illetve...várj egy kicsit, meggondoltam magam.
Visszateszem a kardom a hüvelyébe, aztán ellépek a kékes fényektől, közel Melira-hoz, hogy elkaphassam a tarkóját, miközben gyorsan hozzáhajolok, és ha már az ölelés közben túl nyuszi voltam hozzá, akkor most megcsókolhassam őt, hosszan, vagy nagyon röviden, attól függően, hogyan reagál a dologra. Ha nincs ellenére a dolog, még át is karolom a derekát csók közben, ami számomra még mindig...varázslatos élmény, s közben könnyedén el tudom felejteni, hol is vagyunk éppen. Egy idő után viszont sajnos véget ér a dolog, és kénytelen vagyok eltávolodni tőle, de azért egy puszit még kap a homlokára előtte.
-Rendben, most már készen állok bármire - jelentem ki elszántan vigyorogva, és a kardom újra a kezembe kerül.
-Vigyázz magadra, rendben?

CSATT!
A tenyerem a homlokomnak csapódott. Hogy képes ez a hülye mindent elhinni, amit elég meggyőző ábrázattal mondanak neki? Még az éjfattyakat is hagyná meglógni, ha azt hörögnék, hogy csak lazac halászatra indulnának, de becsszó nem fognak bántani senkit? Fejcsóválva sóhajtottam fel. Ezt a férfit nem szabad egyedül hagyni.
-Igen, tudom - vigyorodtam el gonoszul.
Az újonnan fennálló akadály, úgy tűnt nem fog egyedül érni, ami valahol azért örömteli esemény volt, hiszen Alistair lehetett akármekkora idióta, jó harcos volt. Igaz, hogy le sem tagadhatta volna, hogy azért neki is szüksége van rám, de könnyebben szoktak zajlani a győzelemmel végződő csatáim, ha ő is velem volt. Meg azért... jó, hát néha egész szórakoztató volt az idiótája.
-Jaj, dönts már el, hogy mit akarsz! - csattantam fel. - Tőlem mehetsz, de akkor húzzál már, ne tarts fel! Komolyan, mint egy ötéves... Hé! Mit műv...
Nagyon is meglepett a csókkal, de ez rögtön el is törpült amellett, hogy én meg vajon miért nem védekeztem. Szóval kétfelé csodálkozhattam. De az én kezem is megtalálta az ő tarkóját, a szemeim lecsukódtak, és kapálózás nélkül adtam át magamat annak a néhány gyengéd pillanatnak, amit még az sem tudott elrontani, hogy a mélyutakban tengődtünk egy gyilkost és egy baromi pocsék péket üldözve. Miután eltávolodott tőlem, először megköszörültem a torkomat, elfordultam, és ismét az ajtóra szegezve a mágusbotomat, megpróbáltam úgy tenni, mintha az elmúlt másodpercekben nem történt volna semmi. De meg még mit nem! Nehogy már az övé legyen az utolsó szó! Így aztán indulatosan felszusszantam, hátrapördültem, és odatrappolva hozzá most én kaptam el az ő tarkóját, hogy lerántsam magamhoz, és az előbbinél sokkal vadabb csókot váltsak vele, aminek a vége az lett, hogy a legközelebbi falhoz löktem, amin szinte laposra passzíroztam. Talán csak a páncél mentette meg. Utána pedig minden átmenet nélkül adtam neki egy jókora taslit a fejére, és visszavonultam varázs-függönyt bontani.
-Kettőnkre vigyázok, élvezd ki - morogtam, majd rövid koncentráció után tettem egy jókora karmozdulattal járó botpörgetést, mire a függöny eltűnt, mi pedig vártunk, hogy feltűnjön az, ami valójában őrizte az ajtót. Egyenlőre azonban nem történt semmi.
-Hölgyeké az elsőbbség - mutattam előzékenyen az ajtóra.

Beigazolódott a gyanúm, és tényleg, minden kétséget kizáróan, soha semmi nem esett annyira jól, mint Melira ajkait csókolni. Ahogy keze a tarkómra tévedt, és ő is viszonozni kezdte, teljesen elvesztem, és ha nem kellett volna levegőt venni, bizony lehet így maradok vele örökre. Amíg ő a zárral kezd vacakolni, az én fejemben visszhangzik valami ijesztő, amit még korábban mondott nekem arról, hogy a legelsőt miért éreztem semmilyennek, de mielőtt még végiggondolhatnám ezt, már látom, hogy visszafordul felém, és mérgesen lép hozzám.
~Ó ne...most jön a fejmosás. Csak ki ne mond, hogy így is megérte, mert akkor pláne nagyon dühös lesz. Ellen kell állni a kísértésnek, ellen kell állni a...~
Végül az ellenállás az utolsó, ami eszembe jut. Szinte fel sem tűnik, ahogy páncélom a falon koppan, kardom pedig a földre hullik, mikor elejtem, hogy őt ölelhessem magamhoz. Ez még annál is sokkal jobb, mint ahogyan elképzeltem, s még bőven a fellegek közt járok, mikor egy tasli visszaránt a földre...illetve, az alá, ha jobban meggondolom.
-Áú...hát én...egy nagyon szerencsés férfi vagyok. - felelem a tarkómat vakargatva, aztán előre sétálok, és lehajolok a kardomért. - Egyébként, én is kettőnkre vigyázok.
~Miért is vagyunk itt? Egyszerre úgy érzem, hogy valami egész mást kéne csinálnom. Azt nem tudom pontosan mit de...remélem Moreen nagyon hálás lesz, ha megmentjük, mert nehéz koncentrálni, és nem valami...másra koncentrálni...~
Lopva Melira-ra pillantok, és nyomban másfelé kapom a fejem, szélesen mosolyogva, némi pírrla az arcomon. Szinte már hiányzott a házsártossága...
-Nem is tudtam, hogy a nőket szereted - vetem hátra, aztán kivont karddal előre lépek, felkészülve bármire, ami rám vetheti magát odabenn.
-Ide cicc-cicc!
Aztán, mivel nem történik semmi, újra hátra fordulok egy pillantásra. Nem tehetek róla, mindig is vonzotta a tekintetem, most meg...áhh, a veszélyekre kéne figyelni! Tudod Alistair, mély utak, meg ilyesmi!! Szörnyűséges fájdalmas halál, és egyebek.
-Nem látok semmit...előre megyek.

Megjegyzésére párszor fenékbe döfködtem a mágus botommal, de nem tettem szóvá, mi is róla a véleményem. Nem azért, mert kinéztem belőle, hogy ezzel már ő is tisztában lenne, inkább, hogy akármi is van odabent, ne vonjam magunkra a figyelmét. Amíg nem tudjuk, mi az, legalább a meglepetés ereje hadd maradjon meg...
-Az ég szerelmére! - nyögtem fel bosszúsan, ahogy Alistair nekiállt ciccegéssel magához babusgatni az egyenlőre még rejtőzködő rémet. - Esküszöm, a következő szülinapodra kapsz tőlem egy hatalmas nagy céltáblát, amit a nyakadba akasztva hordhatsz, de előbb ezt éljük túl, hogy többet ne kelljen a közeledben lennem, jó?
Elhaladva mellette néztem körül. Jókora sziklák keretezték ezt a leginkább kerek, narancssárgás derengéssel bevont termet, ami nyilvánvalóan nem a törpök életműve volt. Erre senki sem lett volna büszke, legfeljebb azért, mert még nem omlott be. Könnyen elképzelhetőnek tartottam, hogy inkább az éjfattyak keze nyomát látjuk itt, de nem is ez volt a lényeg. Sokkal jobban zavart az a három mozgó pont, ami közül csak az egyik érdekelt igazán, de kénytelen voltam a másik kettővel is foglalkozni. A csuklyás alak ott állt tőlünk vagy húsz méternyire, kinyújtott kezét egy a magasban vergődő alak felé tartva, akiben Moreenra ismertem. A törpicsek megkötözve, bekötött szájjal ficánkolt, bár nem egészen értettem, miért, hiszen, ha a béklyóitól meg is szabadul, a most már nyilvánvalóan mágus ereje akkor is a levegőben tartotta volna, és tekintve, hogy alatta lávafolyam hömpölygött, szerintem ennek örülnie kellett volna. 
Egyenlőre azonban az kötötte le a figyelmemet, ami már siklott is felénk, elszántan, kitartóan. Bár... nem is. Siklott? Dehogy! Két lábon járt. Élt. Ember volt. Nap barnította bőre, körszakálla és szigorú tekintete volt. De most mosolygott. Úgy méregetett bennünket, mintha mi lettünk volna a két legkedvesebb gyermeke, akikre a világon mindennél büszkébb. Felismertem őt. Egyszer találkoztam vele még pár éve egy fogadóban, de azóta nem gondoltam rá.
-Alistair - szólította meg Duncan a mellettem álló férfit. - Nem kéne még itt lenned. Nem jött el az időd. Orzammarban hála neked és a társaidnak béke honol. Rád máshol van szükség. De ne hidd, hogy csak úgy lehetsz jó Warden, ha vállalod a vezetésüket. Miért nyomja minden a te válladat? Miért kéne elvállalnod azt, amit annyira nem szeretnél? Szolgáld úgy az országot, ahogy tudod, amiben nem csupán jó vagy, de szívesen is teszed. Gyere velem. Majd én segítek neked. Többet nem hagylak magadra.
Aztán felém fordította a fejét. Továbbra is mosolygott, pillantása mégis megváltozott. Nyugtalanságot éreztem volna, ahogy ránéztem? Nem, azt biztosan nem. Mi értelme lett volna?
-Te is velünk jöhetsz - hunyorgott rám kedvesen. - Bár akkor régen nem tartottál velem, nem létél be közénk, de még nem késő. Ha nem is csatlakozol, segíthetsz neki. Szüksége van rád, ezt te is tudod. Már szabad vagy. Ledobtad a béklyóidat, de ez nem azt jelenti, hogy hátat fordítottál mindennek, ami fontos, nem lettél értéktelen és hasztalan. Ez csak azt jelenti, hogy eldöntheted, velünk tartasz vagy nem, és ha mellénk állsz, miképp harcolsz. 
-Én... - kezdtem tágra nyílt szemmel, de nem tudtam befejezni. Elhalt a hangom.
Duncan egyre csak mosolygott.
-Tudom, hogy nem tartozol közénk. Félreérthetetlen módon hoztad a tudomásomra, amikor felajánlottam, hogy egy lehetnél közülünk. De attól még nem kell mindig egyedül lenned. Velünk továbbra is szabad lennél, csak már nem lennél magányos. 
-Nem vagyok magányos - motyogtam továbbra is megbabonázva bámulva.
-De mellőle sem válnál el szívesen, igaz? - kacsintott rám.
Alistairre néztem. Nem mintha ne tudtam volna, miről beszél. Sokkal inkább, hogy emlékeztessem magam, hogy mit is akarok, még ha valójában már igazat is adtam neki. 
-Alistair... - szólaltam meg alig hallható, kérlelő hangon. 
De aztán valami kattant bennem, ami a hangomat is megerősítette, ahogy az agyamról is lefújta a fullasztóan kellemes ködöt. A botom Duncan arca felé villant. 
-Most már kinyírhatom?
Ha Alistair még nem tért magához, kénytelen voltam kivárni, és megpróbálni visszaráncigálni az ésszerűség földjére, de ha mégis, egyszerre hangzott fel mellőlünk egy gonosz kacaj, méghozzá női hangon, és ahogy pár villanás után Duncan csavart szarvú, lilás színű, igencsak alulöltözött női alakot öltött, a mágusbotom azonnal lendült, hogy jégmarokba zárjam a szemtelen vágydémont, aki végre megmutatta igazi valóját.
-Ne most legyél úriember - vetettem oda Alistairnek, és már készültem is az újabb rohamra, mivel a varázslatom csupán pár másodpercig tartott, így nem számíthattam rá, hogy ne érjen minket újabb támadás, ami most már ráadásul valószínűleg egy jóval dühösebb, bosszúszomjasabb démontól fog érkezni.

Egy pillanatra lesandítok a mellkasomat díszítő griffmadárra, de inkább nem jegyzem meg, hogy köszönöm, már van ilyenem. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy megússza csípős megjegyzés nélkül ez az édes....khm...mostanában a szokásosnál is többet kalandozok el, az ég tudja miért.
-Irigyellek - vetem oda aztán, egy gyors mozdulat után, minek következtében elfordulok tőle. - Nekem bezzeg fogalmam sincs, mit vegyek a szülinapodra, pedig mindjárt itt a tavasz...
Ó igen, én speciel tudom mikor született. Meglepő mit fel nem jegyeznek az emberről a körnél, és milyen segítőkészek voltak...gondolom, mert nem mondtam el, hogy azért néztem utána, hogy biztos lehessek benne, tényleg nem egy őrólt vérmágust hagytam futni. Hát...vérmágusnak tényleg nem végmágus.
-Jó... - teszem hozzá aztán, valamiért egy kicsit keserűen, az utolsó kérésére válaszolva. Nem tudom mi van velem, lehet hiányozna a méltatlankodása? Ami semmiképpen sem hiányzik az...nos ami előttem történik. Egyrészt, szegény Moreen-t ahogy látom a láva fölött csiklandozzák láthatatlan kezek, legalábbis biztosan ezért ficánkol ennyire, és megkerült az emberünk is, illetve...D...
-Duncan?
~Már megint?~
Öreg barátom arca láttán lejjebb eresztem a kardom, hogy lássa, nem akarom megtámadni, aztán már éppen lépnék előre, meghatódott képet vágva, hogy aztán torkon döfhessem a ragyogó kardommal azt a tetvet, aki képes ilyen aljas módon támadni rám, mikor meghallom, mit kérdez Melira-tól, és főleg, hogy ő mit felel rá.
~Huh?~
-Édes, ez nem...ó, igen, nyírd, kérlek, de siess vagy én teszem meg!
Gondoltam ez a megszólítás visszarántja a valóságba, de megoldotta magának is, csak azt remélem, hogy "Duncan"-re pazarolja majd minden villámát. Aztán ő el is tűnik szerencsére, és be kell valljam, ha eleve így áll elénk a démon, jobban indult volna a kapcsolatunk. Na nem mintha akkor ne akartam volna levágni a fejét, de akkor nem lett volna személyes. Most...most az is lehet a kardom lapjával ütöm addig, amíg két darabba szakad!!!
-Pusztulj démon! - Kiáltok rá, és magam elé emelem ragyogó pajzsom, a kardomat felemelve pedig felé indulok tempósan, hogy felé suhintsam fegyverem.
-És mellesleg, tök ójól el tudom vezetni ezt a maréknyi, öntörvényű bandát, köszönöm szépen!

Már épp oda akartam vetni neki, hogy nem csodálom, hogy irigyel, hiszen kettőnk közül csak nekem van meg a magamhoz való eszem, azonban a megjegyzése itt még nem ért véget. Tanácstalanul hápogtam, mert hirtelenjében nem tudtam, mit kéne most mondanom, vagy reagálnom, de egyáltalán gondolnom, annyira váratlanul ért. Hiszen még én sem szoktam a születésnapommal foglalkozni, nem hogy más. És egyáltalán honnan tudja, hogy mikor születtem? Persze, ha járt a Toronyban, könnyedén utána járhatott, de miért tett volna ilyesmit? Vagy csak blöffölt.
Végül nem tudtam a végére jutni a fejtegetésemnek, és a tanácstalan hápogásnak, mivel (legnagyobb megkönnyebbülésemre) ekkor jelent meg a Duncan alakját viselő vágydémon. Így hála a Teremtőnek nem kellett már azzal foglalkoznom, hogy mi ez a kellemes meleg a mellkasomban, meg azok a felvillanó képek, ahol... Áh! Muszáj megölnöm valamit! Jó lesz ez a démon is, a csuklyás egyenlőre úgysincs elérhető közelségben! Bár ha Alistair még egyszer édesnek szólít, lehet, hogy övé lesz az elsőbbség.
-Eszedbe ne jusson! - szisszentem rá, amikor megláttam, hogy a fegyverét túlságosan is profin forgatva kimondottan hamar vetne véget a démon életének. - Szerinted mi fog történni Moreennal, ha ez a ribanc meghal? Menj érte, én ezt átveszem!
Nem szívesen álltam ki egyedül egy ilyen erős démon ellen, de nem hittem, hogy a csuklyás alkudozni akarna, különben nem ennyire feltűnően tartaná fogva a törpelányt egy nyilvánvalóan életveszélyes pozícióban. Figyelmeztetés akart lenni. Felszólítás, hogy mit fog tenni, ha nem adjuk meg magunkat. Gondolom, úgy képzelte, hogy vagy a démon végez velünk, és akkor ő biztonságban van, vagy mi győzzük le, és akkor... na jó, lehet, hogy hajlandó lett volna alkut kötni velünk Moreen életéért, de őszintén nem volt sok kedvem olyasvalakivel üzletelni, aki meg akart öletni. Olyasvalakiért meg végképp nem, aki ezt intézte volna. Egyszerűbb, ha Moreen nincs a képben, de azért, ha választhatok, inkább maradjon életben. Alistair úgyis úgy megszerette. Majd kiderítem, mikor van az ő szülinapja, és megkapja tőlem a picurt masnival a fején. Bár a gondolatra kedvem lett volna némileg változtatni az ötleten, hogy inkább belesüssem Moreent Alistair tortájába, de egyenlőre itt volt egy másik démon, akivel meg kellett küzdenem.
Alistair csapásai és az én télmarkom eléggé meggyengítették, de szívós egy dög volt, nem könnyítette meg a dolgomat. Hosszú kezei újra és újra csapásra lendültek néha pedig alattomos varázslatokkal tarkította a támadásait, hogy még véletlenül se unatkozzak, és sajnos nem mindegyiket sikerült kivédenem. A télmarkot kamatostul visszakaptam, ugyanis nem csupán ugyanezt vetette be ellenem, de miközben a fájdalmas bénultság kínzó mozdulatlanságra kárhoztatott, egy mágikus lökéssel az egyik sziklának taszított. Jégbe zárva ennek különösképpen megvoltak a veszélyei, hiszen a testem nem tudott a rugalmasságával védekezni az ütés ellen, úgyhogy biztos eltörtem volna legalább a karomat, ha nem ,,olvadtam" volna vissza még esés közben, így viszont a kezemmel tudtam tompítani a becsapódás erejét, és pár zúzódással meg is úsztam. De ha már ott voltam, behúzódtam a szikla mögé, és ott vártam, hogy egy kicsit magamhoz térjek. Ugyan úgy tűnt, hogy a démon is kezd veszíteni az erejéből, ez sajnos nálam sem volt másként. Muszáj volt magamhoz térnem egy kicsit, még ha ezzel az ellenfelemnek is időt juttattam, hogy összeszedje magát.
Közben Alistair felé pillantottam, hogy lássam, ő hogy boldogul. Dühösen vágtam fejbe magam gondolatban, amikor azt kezdtem el latolgatni, vajon mennyi eséllyel tudnék innen előmerészkedve segíteni neki, ha esetleg szorult helyzetben látnám.

Bevallom, meg sem fordult a fejemben, hogy a törpicseknek baja eshet, ha levágom a démont, de legyünk belátással, mikor volt utoljára rossz ötlet levágni egy démont??? A templárok szerint soha, a Warden-ek szerint meg csak akkor, ha te idézted, ami kissé bizarr, és el is kell majd beszélgetnem erről az újoncokkal, de egyszerre csak egy problémát!
-Vigyázz magadra! - Kiáltok, aztán már rohanok is Moreen-ért, pár méterrel lekerülve csak az alul öltözött szarvas nőszemélyt, vagy mit... Már csak az a kérdés, hogyan mentsem meg a picurt? Az a mágus veszélyesnek tűnik, a démon erősnek, Melira pedig veszélyben van, és lehet nem tenne rosszat pusztán nevelési célzattal hagyni neki, hogy kicsit megpörkölődjön, hátha akkor megtanulja, hogy csak mert a föld alatt él, és van két hatalmas szeme, még nem mérgezhet meg akárkit, ha valaki más kéri meg rá. Miért is akarom én ennyire megmenteni? Mert vajból van a szívem, de Melira miért akarja? A végén még büszke leszek rá, mielőtt lemegy a nap...
-Félre! - Ordítok a mágusra, aztán pajzsom élével olyat ütök a képére, hogy hallom a fogait reccsenni, ez után pedig megragadom a levegőben lógó Moreen bokáját, és miközben hálát adok a teremtőnek, amiért a művelet közben nem veszítem el az egyensúlyom, és zuhanok a lávába, nem túl gyengéden hajítom vissza a partra.
-Maradj nyugton, te pedig...! - Mutatok a kardom hegyével dühösen a csuklyás alakra.
-Azonnal áruld el, mi dolgod a varázsló hölggyel, ha nem akarod még több fogad veszteni!
Erőnek erejével kényszerítem magam, hogy ne nézzek hátra. Már az is elég baj, hogy a csatazajt figyelem fél füllel, ahelyett, hogy az ellenségem vizslatnám. Persze, veszélyes a démon, és nem árt felkészülni rá, hogy esetleg megtámad...de ez rossz duma, elég egyértelmű, miért érdekel a párbaj mögöttem jobban, mint ez itt.
-MHfenf a tfokholva - motyogja, vérző pofázmánnyal, fogatlanul, aztán már repül is felém egy nagy tűzgolyó, ami a ragyogó pajzsomnak ütközik, és robban fel, ami gondolom majdnem annyira feldobja a támadómat, mint amennyire lehangolja a látvány, hogy a hajam szála sem görbült, mire elhalnak a lángok egy sóhajjal később.
-Nincs időnk a hülyeségeidre - vetem oda neki unottan, aztán vállon szúrom. - Most pedig, varázsigék helyett a választ akarom hallani, mert ha élve akarod ezt megúszni, már csak az segíthet rajtad.
~Garancia mondjuk nincs rá, de a világító kard az ember húsában általában elég meggyőző, hogy most az őszinteségnek jött el az ideje.~
-Felelsz végre, vagy etessem meg veled az egyik muffin-t? Azt hallottam, elég egy harapás, és soha többé nem kívánsz mást.

Persze, hogy vigyázok! Ki más tenné meg ezt rajtam kívül? - akartam Alistair után kiáltani, de egyrészt nem volt rá időm, mert a démon túlságosan figyelemhiányos volt, másrészt valahogy nem is éreztem... Nem is tudom. Helyénvalónak? Valósnak? Áh, úgy látszik ennek a hülyének az agyzsugorodása fertőző!
-Te is! - szaladt ki a számon, mielőtt még rá tudtam volna harapni a nyelvemre, bár ezek után komolyan úgy véltem, hogy megérdemelném, ha tövestől tépnék ki.
Még jó, hogy ott volt az a démon, hogy elvonja a figyelmemet.
Mondjuk igyekeztem, hogy ez a pozitívum ne maradjon sokáig életben, még ha úgy is tűnt, kevés az esélye annak, hogy én kerülök ki győztesként. Pedig már a kezemben éreztem a diadalt. Azt hittem, pár nyisszantás, és vége. Ezt könnyedén meg tudtam volna tenni a hosszú tőrrel, amit a csontváz kezéből húztam ki, amit magam mellett találtam a fedezékemben. De persze nem.
-Kicsim, mit keresel te itt? - hunyorgott rám egy nálam jóval magasabb nő a legmelegebb mosollyal, amit valaha láttam. - Apád már az asztalnál ül. Gyere, vagy kihűl az ebéd. Csak nem akarsz egész nap idekint játszani.
Döbbentem meredtem rá, majd lenéztem a kezemre, amiben tényleg egy nagyobbfajta labdát tartottam. Ekkor jöttem csak rá, hogy a nő nem azért volt annyival magasabb nálam, mert valami mutáns elf volt (a fülei nyilvánvalóvá tették, hogy nem ember, bár még annak is nagy lett volna). Nem is ő volt a nagy. Én voltam kicsi. Újra gyerek voltam.
-Mama? - néztem ismét rá és rekedt hangom megbicsaklott, hogy el kellett hallgatnom.
-Ki más lennék, te csacsi? - nevetett fel gyönyörűen csilingelő hangon. - Na, gyere után Valendrian uralkodó vár minket teára.
-Valendrian... király? De hát... ő elf.
-Úgy beszélsz, mintha az elfek kevesebbet érnének, mint az emberek. De te miért foglalkozol ilyesmikkel? Még gyerek vagy. Nem kell ilyesmikkel foglalkoznod. Majd mi vigyázunk rád. De hát a világban béke honol, nincs nagyon kitől megvédenünk. Bár nem ártana majd egyszer rendes férjet találni neked.
-Hogy... férjet? - kérdeztem vissza, miközben vágyakozva léptem oda hozzá és ölelésre emeltem mindkét kezem.
-Persze - borzolta fel játékosan a hajamat. - De persze ez a te döntésed lesz. Mondjuk hol vagyunk még ettől, de nem lenne kifogásunk a játszópajtásod ellen, olyan jól kijöttök, öröm rátok nézni. Hogy is hívják? Ali...
-Te rohadék! - üvöltöttem fel, és előrelendülve egyenesen előredöftem a tőrt kihasználva, hogy épp viszonozni akarta az ölelésemet, így a kezeit oldalra tárta.
Láttam a meglepett döbbenetet az arcán, ahogy hörögve felnyögött. Többet nem tudott tenni, ugyanis az élet túl gyorsan szállt el belőle, ráadásul a nyakát szúrtam át, szóval se levegője, se hangja nem maradt neki. Ráadásul kevésbé könnyedebbé tettem neki a kimúlást azzal, hogy még meg is forgattam a pengét a helyében.
-Te rohadék - ismételtem ezúttal már halkabban, de gyűlölettől izzó fogcsikorgatással.
Hátrahanyatló szarvas feje már egyáltalán nem hasonlított arra a nőre, akit én formáztam meg ilyenné, mivel sosem láthattam az anyukámat. Rémisztő szemei kifordultak, ő pedig nem tudván tovább tartani magát a levegőben, hátrazuhanva földet fogott. Ezt már nem vártam meg. Sarkon fordulva Alistairék felé vettem az irányt.
A szemem sarkából láttam, hogy Moreen élt, legalábbis nehezen tudtam elképzelni, hogy egy halott így tudna reszketni és pityeregni. A csuklyás már nyitotta vértől csatakos száját, hogy mondjon valamit, de nem hatott meg. Az érkezés lendületével suhintottam felé a mágusbotommal, hogy nagyot nyekkenve dőlt oldalra, ahogy a bot vége nagy csattanással jó alaposan kupán vágta.
-Kezdhetsz beszélni - sziszegtem neki, miközben Moreenhoz hasonlóan én is remegtem, csak éppen én a dühtől, nem a félelemtől.
-Nem ismersz meg, Melira? - fordította felém a fejét. Úgy tűnt, legalábbis egyenlőre, nem áll szándékában megtorolni a kapott ütést, bár a jelenlegi helyzetében ez tényleg nagy ostobaság lett volna.
A csuklya már nem takarta az arcát, és bennem tényleg megmozdított valamit a képe, de nehéz volt így, hogy csapzott haján és több napos borostáján kívül a vér is takarta.
Keserűen vigyorodott el.
-Hát persze - csóválta a fejét. - Miért is emlékeznél?
-Rossz szöveg!
-Azt akarod mondani, hogy nem is rémlik neked az, akinek a nevét te csempészted be a lecsendesítésre ítéltek közé? - vágta ki végre, mielőtt a botom újra lesújtott volna.
A felismerés villáma egyszerre csapott belém azzal, ahogy ismét megszólalt.
-Boughnan vagyok.
Válasz gyanánt mégiscsak fejbevágtam.
-Te barom! Te idióta! Te szerencsétlen állat!
Minden egyes szitoknál újabb és újabb ütés következett, ami jól láthatóan meglepte.
-Esküszöm, itt foglak kibelezni - izzott fel a botom vége. - Csak azt sajnálom, hogy ezt már nem tettem meg előbb!
-Még te merészelsz fenyegetőzni?! - pattant fel és már láttam is, ahogy gyűlik a fekete füst körülötte.
-Alistair! - kiáltottam a púpomra a hátamon. - Ne avatkozz bele. Menj, bújj el Moreen mögött.

Nem tudom miért, de amikor Melira felordít, azért egy pillanatra mégis hátra nézek, pedig teljesen jogos, és érthető, a démon minden bizonnyal tényleg egy rohadék volt, és azt sem kétlem, egy mágus számára ez duplán igaz, szóval nem meglepő. Azért megnyugtat, hogy ő győzött.
-A helyedben gyorsan kitálalnék, annál a csajnál még templár létemre sem tudok szadistább lenni veled.
Aztán, ahogy hallom a lépteit közeledni, a pajzsom élével hátrébb lököm a férfi csuklyáját, mielőtt megkérdezném a nőt:
-Ismered...? - kérdem, de aztán fejbe vágja a botjával, mire biccentek - Ó...ezt igennek veszem...lecsend...mi van...hé?
Össze vissza kapkodom a fejem, egy ponton pedig még a kardom is kihúzom a foglyom vállából, ha Melira ennyire ütlegelni akarja őt, bár még mindig fogalmam sincs, mi folyik itt. Mondjuk, amire feltétlen szükségem van, azt már megtudtam ebből is, szóval nem panaszkodom, csak mégis...
-Te amúgy jól vagy aprólék? - Kérdem a törpöt, de aztán a nevem hallatán újra a mágus felé kapom a tekintetem, kezem pedig már lendülne is, ekkor viszont...
-Bújjak el Moreen mögött...nem azért tűnik ilyen kicsinek mert marha messze van, tudod...á, a pokolba!
És ekkor alkalmazom az egyik legrettegettebb képességünket, a terem megtisztítását, mire fehér gőzfelhők indulnak útnak belőlem, elmosva minden mágiát, amihez érnek. Rögtön ez után bevetni egy másik Templár varázslatot nehéz lenne, és fölösleges is, ezért egy másik mozdulatot vetek be, ami legalább annyira veszélyes, és egy remek Bárd, Leliana tanította meg nekem. Mielőtt még az ellenséges mágus felfoghatná, mi történt vele az előbb, a lábam már lendül is, és hatalmas csattanással teszi értéktelenné a páncéllal borított orra a családi ékszereit. Oké. lehet, hogy nem valami elegáns, vagy látványos mozdulat ez, ami rám ragadt a vörös Bárdtól, de a földön görnyedő ellenségem nem tagadhatja, mennyire hatékony.
-Mert te elbújnál, ha rám támadnának mi..? Ami téged illet, kék mágus, nem tudom Melira akar-e még tőled valamit, de én már választ kaptam arra, megismétlődik-e a támadásod, ha lovaggá ütlek egy meglehetősen szerencsétlen mozdulattal, szóval ha még egyszer megmozdulsz, morogsz, izzani kezd a kezed, vagy meglátok egy füstfelhőt, mész a levesbe, érthető?
Közben próbálok nem tudomást venni Melira-ról, még akkor sem, ha történetesen inkább engem kezdett el ütlegelni. Hiába na, ő sem hiszem, hogy szereti ennek a varázslatnak a hatását. Furcsa, az ember azt hinné értékeli benne az iróniát.
-Szóval...akarsz tőle valamit, vagy...tudod...nyissz?