Híd

-Egy okot mondj, hogy ne vágjalak bele a lávába, Muffin! - sziszegte a képembe az igencsak dühös elf, miután a tőlem kapott süteményen már bemutatta, hogy milyen gyors halált halnék, ha így tenne, bár egyenlőre még csak a grabancomnál szorongatva a híd kőből faragott korlátjának lökött.
Nem igazán tudtam mit mondani, mivel egyrészt igencsak ijesztő volt, hogy szinte tüzet okádott, másrészt kicsit azért továbbra is értetlenül szemléltem az imént lezajlott történéseket, hiszen nem szoktam meg, hogy hibázzak. Nem mintha én lennék a világ legjobbja és gyöngyszeme, egyszerűen csak annyira egyszerű dolgom volt, hogy azt nem lehet elrontani: adjam el a sütiket. És mivel pék volnék egy pék családból, ráadásul az idő nagy részében tényleg ártalmatlan sütivel, kenyérrel, cipókkal, miegymással láttuk el Orzammart, nem senkinek nem volt oka a gyanakvásra, kivéve a ,,különleges üzletfeleinket", akik tudták, hogy kérhetnek a mazsolán és csokin kívül egyéb tölteléket is a termékeinkbe.
Most is ez történt. Egy csuklyás alak jött be hozzánk tegnap, de n nem beszéltem vele, szokás szerint apám bonyolította az üzletet, én hátul voltam a kemencéknél. Viszont indulás előtt megint lett egy különleges szállítmányom. Egy muffin. Azt mondta, van itt valahol egy elf, és neki kéne átadni. Nem mondott többet, de nekem ez is elég volt. Nem akartam tudni a részleteket, azt sosem akarom tudni. Vajon meghal majd tőle? Vagy csak elájul? Beteg lesz tőle? Esetleg belecsempésztünk valami üzenetet vagy fegyvert, amire szüksége van? Lehet, hogy a csuklyás az udvarlója? Nem rám tartozott, és egyébként is könnyebb volt úgy elintézni a piszkosabb munkát is, ha nem tudtam róla, hogy éppen piszkosabb munkát végzek.
Idegeneknél mindig be szokott jönni az a szöveg, hogy még nem láttam erre, de térjen be hozzánk, nálunk kipróbálhatja az igazi orzammari finomságok legjobbjait, tessék, egy süti, ha ízlik, feltétlenül térjen be hozzánk, igazán olcsón hozzájuthat bármihez, amit csak megkíván. Most azonban nem találomra kellett elővennem valami kóstolót, most adott volt, hogy melyiket nyújtom át. Egy eper-felfújt volt, kimondottan szépen sikerült. Ő azonban nem kérte. Öles léptekkel próbált átkelni a hídon, de mikor nem tántorítottam, türelmetlen mozdulattal elvette a sütit, én pedig, mint akinek igazából mindegy, de azért örülök, hogy talán lesz egy új vevőnk, mosolyogva fejeztem ki a reményeimet, hogy ízleni fog neki, és hamarosan viszontláthatom a boltunkban, majd elköszöntem, és kikerülve visszafelé indultam lefelé a hídról.
A közepéig sem jutottam, amikor elkapott, és az ingembe markolva a híd korlátjának döntött. Szemei szinte szikráztak, én pedig hasztalanul próbáltam lefejteni magamról az ujjait, mert bár megkockáztatom, hogy erősebb voltam nála, másik kezében már felizzott a mágusbotja, ami azonnali megadásra késztetett.
-Ennyire hülyének nézel? - dörrent rám, és először komolyan nem értettem, honnan gyanakodhatott, de aztán az utcák felé nézve egy libbenő fekete köpenyt láttam eltűnni az egyik sikátorban.
Szóval a csuklyást szúrta ki. Nem semmi, ez a nő vagy profi vagy nagyon elvadultan paranoiás. Mondjuk legalább nem én hibáztam, de mit érek vele, ha egyszer én iszom meg a levét?
-Na, akkor lássuk - morogta a nő, és a korlátra helyezett sütit botjának egy hanyag mozdulatával a lávába lökte, ahol persze azonnal megsemmisült, de még én is láttam az apró zöldes füstpamacsot, felszállingózott.
-Kérem, higgye el, hogy én semmiről... - kezdtem hebegve, de nem jutottam sokáig, mert egyszer csak megjelent valaki más, aki átmenetileg jobban lekötötte az elf figyelmét, mint én.
-Nesze - lökött a karjaiba. - Legalább egyszer az életben jól időzítettél. Gyilkossági szándék. Az bűn, nem? Fejezd le, zárd be, amit akarsz, te törvényesen eljárhatsz. Látod, milyen határtalanul törvénytisztelő lettem?
Le sem tagadhatta a hangjában csendülő gúnyt, úgyhogy valami azt súgta, hogy csak nem akar velem vesződni. Vagy talán ezzel az állig páncélba bújtatott férfival, akinek kb. a köldökéig értem, de reméltem, hogy kevesebb agresszióval dolgozik, mint a pattogó hárpia.
-Atrast vala - próbáltam meghajolni a férfi felé, ha hagyta, és a lehető legártatlanabb hangot megütnöm. - Azt hiszem, itt valami félreértés történt, én csupán egy süteményt kézbesítettem a hölgynek, mint vendégcsalogatót.
-Mert ti a sírkamrákat szoktátok ellátni? - vonta fel a fél szemöldökét az elf, majd ő is a férfire nézett. - Meg volt mérgezve. Valaki felbérelte. Remélem, megérted, ha ez némiképp érzékenyen érint.
A híd üres volt, úgyhogy egyenlőre nem keltettünk feltűnést, de azért örültem volna, ha néhányan idesereglettek volna bámészkodni. Ez azonban egyenlőre váratott magára, úgyhogy nem bízhattam másban, mint az ismeretlen férfi jóhiszeműségében.

A muzsika, mely bezengi ezt az árnyakkal körbeszőtt, szűkös termet egészen fülbemászó, annak ellenére, hogy mennyire részeg lehet a zenész, a keresztbeforduló szemiből, és a vízszint felé közeledő tartása alapján. Az alig lobogó fáklyák fénye ritmusára táncol minden árnyék, miközben elfoglalom a helyem egy sebhelyes tör uraság előtt, s úgy tartom vele a szemkontaktust, mintha csak egy veszett kutyával néznék farkasszemet.
-Elhozta? - Kérdem, olyan hidegen,a mennyire csak tőlem telik, arcom merev, akár egy szoboré.
-Előbb a pénzt.
Erszényemért nyúlok, és egy apró zacskót teszek az asztalra. 50 ezüst csilingel kifelé, mire a törp rémülten néz körbe, és kalapját máris a pénzre dobja, nehogy túl sok tekintetet vonzzon ide a jellegzetes ragyogásuk. Ezek után a táskájáért nyúl, és még mindig az asztalon fekve tolja elém teljes valójában, a zöld színű, tüskés páncélzatú, veszélyesen masszívnak tűnő Jáspis Gólemet.
-Kitűnő kézimunka, az apró részeket különösen nehéz lehetett kifaragni, még egy törpnek is. Ha nem bánja én most...khmm...uram?
-Mi? Ja, persze, menjen csak, nagyszerű lesz.

A toborzás természetesen teljes csőd volt korábban, úgyhogy rám fért végre egy kis sikerélmény. A szürkék nem gyarapodtak újonccal, de legalább az obszidián démonom kapott egy játszótársat. Nem is tudom, mit reméltem, most, hogy a veszedelemnek vége, az a törpe, aki Éjfattyak ellen akar harcolni, csupán ki kell hogy kelljen az ágyából, és elsétálnia a város széléig...és sajnos néha még addig sem. Ha létezik még hely a földön, ahol szükség lehet ránk akkor...mi a...na nem. NEM! NEM!!!
~Hát ilyen nincs! Szó szerint a föld alatt sincs nyugtom tőle??? Teremtőm...és miért rángatja azt a szerencsétlen törpe lányt? Na jó...biztos jó oka van rá, ahogy a süti elpazarlására is, jobb, ha megnézem.~
Mondanom sem kell, hogy alig érek a közelébe, máris hozzám vág valamit...vagy valakit ebben az esetben. Csak egy pillanatra sandítok le a rémülettől csillogó szemű lánykára, kit reflexből kaptam el a vállainál, de aztán a fehér inges varázslót hallgatom, ki ma is formában van. Elvégre, ki a bánat akarná itt megölni őt? Gyorsan barátkozik mint rendesen...
-Az... - felelem, cseppet bizalmatlan hangon, felvont szemöldökkel - De ugye tudod, hogy nem vagyok csendőr? Legfeljebb a szürkék közé sorozhatnám be büntetésként, az pedig túlzás lenne, végül is csak téged próbált megölni.
Ez után újra a foglyomra pillantok, kit természetesen nem eresztek el.
-Mérget rakni valamibe, ami ennyire finomnak tűnt...és elpazarolni egy csomó epret...ki nem állhatom az ilyesmit... - jegyzem meg, nagyon erőlködve, hogy szigorú próbáljak maradni. Az utóbbi pár évben rádöbbentem arra, hogy jobban szeretem az iszákos, büdös erőszakos törpöket. Kellemetlenek persze, de nekik könnyebb nemet mondani, meg elhinni, hogy gazfickók. Ez a teremtés itt előttem...ahogy néz rám alacsony teste csúcsáról azzal a két hatalmas, rémülettől csillogó szemével...
~Nem! Nem cuki! Megpróbálta megmérgezni Melira-t! Lehet, hogy ez ésszerű cselekedet, de határozottan nem cuki!~
-Hogy hívnak apróság? - Kérdem, lágy hangon, majd még hozzáteszem: - Hidd el, velem jobban jársz, mint azzal a boszorkánnyal. Ő a szemed falná fel, én pedig legfeljebb a süteményed...bár ezek után azt sem. Áruld el, ki küldött, és megígérem, nem hagyom, hogy a kisasszony megmutassa rajtad, hogyan megy már neki a törpök Nug-á változtatása. Múltkor még csak patkányt tudott összehozni, de nem láttam vagy egy hónapja, és biztos sokat gyakorolt...

Sajnos úgy tűnt, a férfi igazat adott a lánynak, és valamiért még az eper elpocsékolását is rossz néven vette, úgyhogy engesztelésül előhúztam egy ugyanolyat (persze ez már töltelékmentes volt), és felé nyújtottam.
-Tessék, ez az öné, ha megígéri, hogy nem bánt.
-Te kis pimasz csipisz - csattant fel a mágus, és a sütemény felé kapott. - Adod ide! Nem nyugszol, amíg valaki el nem patkol a főzési tehetségedtől?!
-Sütés - javítottam ki automatikusan, és arrébb ugrottam előle, hogy ne érhesse el az édességet, amiből az lett, hogy futottunk két kört a férfi körül, mert én sem adtam ám könnyen, hogy az igazamat bizonyítsam.
Végül azonban meguntam a fogócskát, úgyhogy hátrébb szökkenve felmutattam a felfújtat, mint bűvész az ingujját, és két falásra megettem.
-Tessék! Nem lett semmi bajom. Nincs méreg a sütijeimben - jelentettem ki némiképp diadalittasan, de ha a döntőbírónk elszontyolodott volna, adtam neki egy másikat, viszont az sem lehetett hosszú életű, mert a mágus kiütötte a kezéből, és széttaposta a köveken egy ,,Ne legyél már hülye!" morranással.
-Legalábbis abban az egyben, amit megettél.
-Kérem, uram, higgye el, hogy én csak kézbesítettem a csomagot - kérleltem a férfit, most önszántamból lépve közelebb hozzá, egy pillanatra sem szakítva meg esdeklő pillantásom tüzét, mert tényleg nem akartam, hogy eszébe jusson, mi mindent lehetne tenni velem, ha a vád beigazolódna. - Én pék vagyok, ha valaki megrendel egy süteményt, és megkér, hogy kézbesítsem, megteszem. Ez a munkám, kérdezze meg bárkitől. Ha mérget csempészett bele, arról én nem tehetek.
-Nem tehet ám a jó édes... - indult meg felém felbőszült brontoként a mágus, de miután ijedt sikkantással bemenekültem a férfi háta mögé, megállt, és nem közelített tovább felém. Talán fél tőle? De akkor miért beszélhet ilyen megvetően vele? - Te meg mit bámulsz? Vágd be a lávába, vagy tőlem vedd magad mellé, az talán még nagyobb büntetés lenne neki, de nehogy már a kisujjadat se mozdítsd. Az ország védelme a dolgod, nem? Ha nincs sárkány, akkor az ellen, ami éppen van. Vagy csak passzold vissza, majd én intézkedek, ha te továbbra is ilyen tutyi-mutyi vagy!
-Nem! - húzódtam még hátrébb, és a fedezékemből apró sajtos pogácsákat kezdtem a lányra hajigálni, aki hol a botjával, hol a kezével hárított, végül nagyot dobbantott a lábával.
-Állítsd már le!
Abban egy pillanatig sem voltam biztos, hogy jó ötlet a nő tudomására hozni a nevemet, de nem akartam még nagyobb gyanúba keveredni, ha pedig álnevet mondok, az túl hamar kiderült volna, hiszen errefelé mindenki ismert, úgyhogy végül kelletlenül bár, de kiböktem:
-Moreen Dalan vagyok. Tisztességes törp, bárki megmondhatja, kérdezzen csak meg nyugodtan akárkit! Kérem, uram, ha ilyen jól ismeri ezt a nőt, magyarázza el neki, hogy tévedett... valahogy az ő nyelvén, mert nekem sajnos nem sikerült...
-Elmész te a bánatba, te kis görcs!

Fáradtan sóhajtok fel a körülöttem kialakuló jelent közben. Úgy tűnik ma is tanultam valamit. Leginkább azt, hogy Melira nem szeretné, ha megmérgeznének, ami elég furcsa, szóval lehet csak én értem félre a dolgot, abban viszont biztos vagyok, hogy a mérgezett sütiért nincs oda, amit viszont magamtól is ki tudtam volna találni. A két civakodó leánytól képtelen vagyok szóhoz jutni, amikor pedig az apróság pogácsákkal kezdi bombázni kedvenc elf varázslóm - bocsi Velanna - akkor már nem bírok magammal, és nevetni kezdek. Nem tehetek róla, de már látom magam előtt a bérkötéses regényt Melira Sheiren krónikái címmel, melyben elírják, hogyan győzött el egy trollt, szállt szembe a rabszolga kereskedők seregeivel, osont be egy főűri bálra a házigazda tudta nélkül és...védte ki hősiesen a botjával a gyilkos pogik lövedékeit!!!
-Na jól van, elég lesz!! - Jelentem ki szigorúan, és elkapom mindkettőnek a grabancát egy gyors mozdulattal, mintha két rossz gyereket választanék szét. Mondjuk Melira-t csak finoman tolom hátrébb, Moreen az, akit jobban megszorítok, de csak annyira, hogy ne szökhessen.
-Mond Moreen, a tisztességes törpök gyakran próbálnak megmérgezni másokat? Mert ha igen, kérlek bocsásd meg, ha nem adok a véleményükre. Ami a többi sütidet illeti, bár a szívem szakadt meg, ahogy kárba vesztek, sajnos nem hagy nyugodni a kérdés: honnan tudtad, hogy csak az az egy mérgezett, amit ennek a nőnek adtál, és az nem,a mit a szádba tettél? Nekem eléggé biztosnak tűntél benne, hogy nem az, pedig bárki csempészhetett volna mérget abba is.
~Más kérdés, hogy Oghren elböfögte magát a csatlakozás után, szóval lehet nem olyan könnyű megmérgezni egy törpét, mint egy embert, vagy elfet. A fene tudja.~
-Na, most a helyzet az, hogy bár ő zabos rád, nyilván nem tart téged komoly fenyegetésnek, ha az éjfattyaktól sem ijedt meg, viszont valaki más sajnos meg akarta őt öletni, ami elég...kellemetlen érzés lehet, és gondolom szívesen megtárgyalná vele ezt a sajnálatos félreértést, szóval mi lenne, ha elárulnád nekünk, ki küldte a sütit, én pedig megoldanám, hogy ne téged akarjon lávába mártogatni?
Aztán a teljes hatás kedvéért még körbe is nézek, elgondolkodva.
-Vagy adjalak át inkább a városi őrségnek? Van idelent egyáltalán börtön, vagy csak száműznek mindenkit a mély utakba?

Egy ideig még ellenkeztem, hogy úgy pakoljanak félre a grabancomnál fogva, mint egy engedetlen kismacskát, de végül megadóan elernyedtem, így minden végtagom bénán lógott lefelé, még a fejemet is lejjebb hajtottam meghunyászkodásom jeléül. Így a lábam hamar újra földet ért, én pedig nem is bántam, hogy messzebb kerültem attól a felettébb dühös és felettébb veszélyes külsejű hárpiától. Persze nem lett sokkal rózsásabb a helyzet, amikor kiderült, hogy a férfi sem most jött le a falvédőről, hiszen elég hamar feltette azt az egyszerű és igen helyénvaló kérdést, hogy honnan tudtam, hogy a többi süti nincs megmérgezve, ha arról az egyről sem tudtam. A mágus meg sem próbálta leplezni kaján vigyorát, és meg mertem volna rá esküdni, hogy valami büszkeségfélét is láttam csillanni a szemében, ahogy a férfira tekintett, de aztán a pillantása megint jegessé fagyott, úgyhogy kénytelen voltam belátni, hogy nyilván csak tévedtem. Ez a nő valószínűleg mindenkit utál.
-Rendben van, hazudtam - vallottam be nagyot sóhajtva, mivel nem szoktam hozzá, hogy lebukjak, így hazudozásban sem voltam valami jó. - De tényleg nem tudom, hogy ki volt az. Néha elvállalunk... különleges rendeléseket, de sosem teszek fel kérdéseket. Sem azt, hogy ki a megrendelő, sem azt, hogy ki a célpont - mármint csak annyi információt kérek róla, hogy megtaláljam -, ha nem halálos mérget szán neki, akkor mi vele a célja, szóval semmit. Nem tartozik rám, nem is akarom tudni.
-Azt ugye tudod, hogy csak azért, mert csukott szemmel bűnözöl, még nem leszel kevésbé bűnöző? - vetette oda megvetően az elf. - Nehogy azt hidd, hogy ezzel felmentheted magad. Mindösszesen csak képmutató is leszel.
-Nem ez a szándékom - ráztam a fejem. - Csupán hogy...
-Teremtőm, elképzelni nem tudok, milyen magasról teszek az indokaidra - forgatta a szemét, ami egy kicsit bántott, hiszen én csak válaszoltam. - Meg akartál mérgezni, pont. Örülj neki, hogy még életben vagy, mert ha ez az izé, itt - intett fejével a férfi felé - nem jött volna ide alkalmatlankodni, már egy marék hamu sem lenne belőled. Szerencséd, hogy utálom hallgatni az ágálását, hogy mi helyénvaló, és mi nem. Úgyhogy azt ajánlom, ne élj vissza azzal az áldott jó szívemmel - lépett egyet fenyegetően közelebb, mire én azonnal elkaptam a férfi kezét, és visszapakoltam a galléromra, hogy pakoljon megint arrébb, de a nő ezt figyelmen kívül hagyta. - Válaszolj a kérdésére: ki bérelt fel és hol van?
-Nem tudom - emeltem fel védekezően a kezeimet, mert a mágusbot vége nem sok jót ígérve kezdett izzani. - Tényleg nem. Egy fekete csuklyás alak volt, még csak az arcát sem láttam, én nem is beszéltem vele.
-Akkor hogy kaptam a megbízást?
-Apám intézi ezeket az ügyeket.
-És apuci most otthon van?
-Nincs - vágtam rá azonnal, de a mágus csak szélesen elmosolyodott, és intett egyet a botjával.
-Akkor most szépen hazakísérsz minket, hogy elbeszélgethessünk vele. Ha bármivel próbálkozol, még Alistair se fog tudni megvédeni.
Alistair. Valahonnan ismerős volt ez a név, de nem ugrott be, nekem meg most fontosabb dolgom is akadt, mint hogy ezen morfondírozzak. Nem tehettem hát mást, megindultam előre, hogy mutassam az utat.

Kezdem egyre többre értékelni Melira nyers őszinteségét...komolyan sokat segít abban, hogy ne varázsoljon el az aprólék cukisága, és arra koncentráljak, hogy közönséges bűnöző, nem pedig egy plüssnyuszi, vagy ártatlan kislány, mint amilyennek tűnik.
-Egy magas, fekete csuklyás alak? - Kérdem, és pontosan tisztában vagyok vele, hogy egy szóval sem mondta, hogy magas, de reméltem hátha megerősíti a gyanúm, amit arra alapozok, hogy ugyan ki a bánat akarná itt Melira-t bántani? Már úgy értem, a helyiek közül. A törpék tesznek a mágusokra, a Templárokat meg lehet páros lábbal rúgnák ki, ha nyomozgatni kezdenének itt, szóval biztos valaki odafentről az.
-Biztos naaaaagyon nehéz lesz kiszúrni egy magas férfit ebben a nyakigláb tömegben. Viszont...hé,héhééé. Kérlek, ne bántsd! Tudom, hogy meg szeretnél fizetni neki, de most az egyszer ne oké? Még mindig rémálmaim vannak az utolsó pacákról, akit élve hamvasztottál. Ami pedig téged illet... - Emelem fel a lányt megint a grabancánál fogva egy pillanatra, hogy messzebb tegyem Melira-tól.
-Ha még egyszer hazudsz nekünk, bezárlak egy dobozba, kötök rá egy rózsaszín masnit, és odaadlak neki - Mutatok a borzasztóan bájosan mosolygó elf társnőmre - szóval...most szépen velünk jössz, hogy beszéljünk apukáddal. Ne fáradj, oda találunk a segítséged nélkül is. Ha tényleg ilyen fontos tagja vagy ennek a földalatti társadalomnak, valaki az őrségből egészen biztosan útba tud minket igazítani.
Ezzel elkezdem taszigálni őt magam előtt, persze csak óvatosan, nem szeretném, ha elesne, én pedig megbotlanék benne, és agyonnyomnám a páncéllal megtoldott súlyommal. Út közben azért oda fordulok a mágushoz is, hogy kérdőn nézzek rá.
-Egyébként, te mi a fenét keresel itt?
~És ha már itt tartunk, hogy engedték be? Bár...lehet az őrök helyében én is inkább félreálltam volna, amíg idelent van, addig sincs kint velük...~
-Á, ott egy őr...szóval, elmondod, merre laksz, vagy akkor kérdezzem meg őt inkább? Hidd el, nekem mindkettő megfelel.

-Ő, igen - bólogattam készségesen. - Ismeri? Látta?
A fenyegetése célba talált. Hogy mutassam, semmi esetre sem fordulna meg még egyszer a fejemben, hogy valótlant állítsak, a kezem a számra tapasztottam és ezúttal rázni kezdtem a fejem tagadóan és határozottan.
-Mmm mmmmmm, mmmmmm! - bizonygattam hadarva.
Reméltem, hogy hisznek nekem, de nem lehettem benne biztos, mert a férfi túl magason volt, én meg moccanni is alig mertem, a nő pedig mintha meg se hallott volna vetett egy megvető pillantást rá, mintha azt akarná mondani neki: ,,Erről is te tehetsz!" Ebbe inkább nem is akartam belefolyni, úgyhogy mintha ott se lettem volna indultam meg előre, ha nem is nagy lelkesedéssel. A hátam mögül a nő ásítását hallottam.
-Csak egy nap telne el nyugodtan. De nem, mindenhol hullajelöltek, meg Alistairek. Még jó, hogy itt van ez a sok láva, végszükség esetén mindkét problémára megoldás.
Nekem sokkal inkább bökte valami más a csőrömet, úgyhogy még le sem értünk a hídról, de már fordultam vissza, hogy bátortalanul megálljak előttük, és zavartan csavargassam az egyik előrehulló hajtincsemet. Semmi kedvem nem volt beállítani apámhoz, hogy nem csak a címünket, de még az ő arcát is megjegyezzék. Ki tudja, mikor használnánk fel ellenünk, és apám sem repesett volna az örömtől, hogy így elszúrtam a megbízást.
-Nem hagyhatnánk ki ezt a megállót? Láttam, hogy merre ment, utána mehetünk, de apámat nem muszáj belekevernünk. Úgyse tudna ő sem sokat, minél kevesebbet tudunk az üzletfelekről, annál inkább védve vagyunk, értik, ugye? Maguknak úgyis az a lényeg, hogy a csuklyást elkapjuk, az menne így is.
A nő úgy túrt a hajába, mintha elfelejtett volna valamit, amire nagyon emlékeznie kellett volna.
-Teremtőm, ez tényleg hülyének néz minket. - Itt Alistairre sandított. - Na, jó, valahol meg tudlak érteni, de ugye, nem várod tőlünk, hogy csak úgy besétálunk a csapdádba?
-A mimbe?
-Vakon menjünk utánad, miközben ki tudja, milyen környékre, milyen haverjaid közé vezetsz minket? - fintorgott a nő.
-Nem ez volt a szándékom - emeltem fel védekezőn a kezeimet -, de ha beszélnének apámmal, akkor az szavában kéne bízniuk, hogy merre kell menni. Az is minősíthető ,,vak menetelésnek". Így viszont én is itt vagyok, ez azért némi biztosíték, hogy nem megyünk veszélyes helyre.
-Egy gyilkost keresünk, rémlik?
-Nem ő ölt volna - vontam meg a vállamat. - Ez talán azt mutatja, hogy egyedül ilyet nem képes vagy nem mer megtenni.
-Vagy, hogy van annyi esze, hogy ne kompromittálja magát.
Már válaszolni akartam, de a mágus egy gyors kézmozdulattal belém fojtotta a szót.
-Elég ebből. Alistair. Most az egyszer te fogsz dönteni, és ha te is úgy gondolod, ahogy én, akkor az lesz, ahogy te akarod.

-Ha láttam volna azt, aki meg akarta őt mérgezni, akkor lenne még néhány különleges ismertetőjegye az arcán - jelentem ki, némi vidámsággal a hangomban, hisz ezek szerint valóban emberről van szó. Ha még itt lapul Orzammarban, akkor nem lesz nehéz dolgunk kiszúrni, hisz az egészen biztos, hogy nem helyi...ugyan ki volna képes egy ilyen barlangban leélni az életét a törpéken kívül? Annak viszont határozottan örülök, hogy Moreen biztosít róla, segít nekünk, és többé nem hazudik, úgyhogy kicsit meg is veregetem a vállát.
-Jó kislány.
Mosolyom azonban grimasszá torzul, és még a szemeim is megforgatom Melira szavai hallatán. Már épp kezdtem volna meghatódni, amiért nem tartozom többé egy kategóriába a hullajelöltekkel, de ezek szerint korai volt az öröm, csak mint rendesen.Ezek után inkább visszatérek az eredeti tervhez, és ahogy megyünk előre, csendben hallgatom a két leányzó szópárbaját, míg végül arra leszek figyelmes, hogy mind a ketten rám néznek, és tőlem várják a választ erre a dilemmára. Sosem fogom megérteni, miért akarják emberek, hogy én döntsek az életükről, meg parancsolgassak, de legyen...
-Nos, kedves Moreen, szeretném ha tudnád, teljes mértékben együtt érzek veled, és sejtem, milyen kellemetlen ez az egész. Továbbá abban is biztos vagyok, hogy egész éjjel álmatlanul fogok forgolódni, ha a mi látogatásunk láttán a családod elveszít egy csomó jövőbeli ügyfelet, kik ezek után nem merik majd rád bízni, hogy megmérgezd az áldozataikat. Szinte hallom, ahogy a bűntudat csámcsog a lelkemen, idebent a páncél alatt. Ami az apádat illeti, még mindig jobban fogja aggasztani, hogy túszul ejtettük téged, mint a gyilkost, akinek a nevét sem tudod, ha pedig nem mond el nekünk jó atyád semmi használhatót, akkor majd fogadok vele egy vaníliás kuglófban, hogy több kárt tudok tenni egymagam a boltjában negyed óra alatt, mint amennyit az ilyen bűnözőkön keres egész évben.
Innentől egy picit szorosabban fogom a lány vállát, nehogy elszaladjon, és úgy taszigálom tovább előre. Hogy is mondta, ha te is úgy gondolod, akkor az lesz ahogy te akarod amit én akarom, hogy akarjuk amit...na jó, mindegy, a lényeg az volt, hogy én vagyok a főnök, szóval nyomás előre!
-Ne aggódj, ha gyorsan válaszoltok, mi is gyorsan fogunk lelépni. Semmi kedvem megvárni, amíg az a jóember lelép. No, de most mozgás, mielőtt ránk esteledik.

Nem, ez a férfi semmi esetre sem volt olyan, mint azt első látásra hittem. Kegyetlen volt ő is és kőszívű, csak jobban leplezte, mint az a másik, aki mondjuk látszólag meg sem kísérelte leplezni, hogy valójában milyen szörnyeteg, úgyhogy annál igazából nem is lehetett nehéz jobbnak lenni. De akkor is... azt hittem, legalább tőle nem kell félnem. De az a gunyoros válasz, az a kedves, mégis semmi jót nem sejtető hangja csak annyit ért el, hogy kevésbé rezzentem össze, ha ő szólalt meg. Ő nem ölne meg.. csak a kisujját sem mozdítaná, ha azt látná, hogy valaki más próbálkozik vele. Mondjuk a barátnője.
Ráadásul, ha tudtam is, mi a felállás, azért nem volt valami szívderítő azt hallani, hogy tényleg túsz vagyok, és ráadásul még azzal is fenyegetőzik, hogy a láváig rombolja apám üzletét. Tényleg micsoda barbárok élnek a felszínen!
-Erre nem lesz szükség - rázta a fejem, némileg akadozó nyelvvel. - Nem fogunk trükközni, csak kérem... Hát... tudják...
-Tudjuk, Cipó-Bözsi, csak éppen nem érdekel - vetette oda a mágus rám sem nézve. - Azt teszünk, amit akarunk, úgyhogy jobban teszitek az apáddal, ha tényleg viselkedtek, hogy ne legyen kedvünk leckét tartani abból, miért rossz ötlet ennyire hülyének lenni. 
Az út további részében meg sem szólaltam. Alistair taszigálása során majdnem orra buktam, de sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, aminek már csak azért is felettébb örültem, mert tudtam, hogy mi történne, ha a kosaramban rejtegetett fahéjas tekercs hirtelen a földhöz vágódna...
-Minden Kövek Teremtője! - kiáltott fel apám, amikor beléptünk. 
Épp nem volt egy vendég sem az üzletbe, de biztosra vettem, hogy ha lett volna, az se érdekelte volna. Sebesen megkerülte a pultot és elébünk sietve megragadta Alistair kezét, és lelkesen megrázta.
-Ferelden hőse! Tiszteletem, parancsnok úr! - hajolt meg mélyen, miközben észre sem vette, hogy a szememmel próbálom neki jelezni, hogy itt most fontosabb dolgokat kéne meglátnia. 
-Ez hozzád beszél? - fintorgott a mágus Alistairnek, de apám már folytatta is.
-Kérem, foglaljanak helyet. Hozhatok valami frissítőt? Moreen, menj hátra, amíg mi beszélünk, ez nem való nőknek...
-Már elnézést! - horkant fel a mágus.
Apám kissé zavarba jött, és bocsánatkérően mosolygott rá.
-Természetesen a hölgy, ha szeretne, maradhat.
-Igazán lekötelez, vénember - húzta fel az orrát, és lazán levágta magát az egyik székbe az asztal mellett, ahol a vendégek szokták megvárni, amíg összekészítjük a megrendelésüket, vagy gyorsan elfalatozni a süteményeket, ha több idejük van. 
-Moreen, menj már, ne kelljen még egyszer szólnom!
-Nem lehet, papa, ehhez most én is kellek - ellenkeztem, mire apámnak összeszaladt a szemöldöke, a mosolya pedig vészesen fogyni kezdett, ahogy végignézett rajtunk.
-Esetleg valami gond van?

Hát ez remek, most megint lógatja az orrát, és fátyolosodnak azok a bazi nagy szemei. Gratulálok Alistair, sikerült terrorizálnod egy kislányt, a vérvonalad nagyon büszke lehet rád, komolyan, már tényleg csak az hiányozna hogy....
És akkor itt megáll a gondolatmenetem. Először szak apróbb szisszenések szöknek ki az ajkamon, de végül nem tudok uralkodni magamon, és mindent elsöprő, jóízű röhögésben török ki.
-Cipó-Bözsi... - Ismétlem a hasam fogva, aztán tovább röhögök az odafelé vezető úton. Már csak ezért is jobb, hogy mégsem harapott bele abba a mérgezett sütibe...nem mintha elférne még több méreg a testében.
-Ne aggódj, nem hobbim a rombolás, és én sem vágyom másra, mint egy jó forró fürdőre, mikor ezzel végeztünk, szóval ha mostantól jó kislány leszel, nem eshet bajod.
A pékség ajtajának nyitásakor már felkészülten várom, hogy valaki nekem fog esni. Kezem a kardom hüvelyének közelében tartom, a törpök ugyanis hirtelen haragú, és erős lények, kik túlnyomó többségben az ember heréit támadják, szóval jobb vigyázni velük. Viszont, mindenre mégsem készültem fel. Gyakorlatilag csak bambán állok, és hagyom, hogy megrázza a kezem, Melira kérdésére pedig halkan felelem, anélkül, hogy felé fordulnék:
-Attól tartok igen...
Mélyet sóhajtok, ma már kitudja hanyadszorra.
-Igen jó uram, attól tartok gond van - felelem tisztelettudóan, a lányt viszont már rég eleresztettem. Felőlem innentől mehet ahova akar, a házon belül persze.
-Attól tartok, akadt egy kis minőségi problémánk az egyik muffinnal, amit itt sütöttek. Kevés volt benne az eper, és túl sok a méreg. Ami engem illet, az elsőt sem tudnám megbocsájtani, de a barátom itt főleg az utolsó miatt ideges, nem is tudja mennyire. Legszívesebben már gyújtogatna, és trófeákat gyűjtene, de én úgy gondolom, ez nem lenne helyénvaló, elvégre maguk csak pékek, igazán nem tehetnek arról, ami történt. Nyilván a megrendelő csempészte bele a mérget. Nos, nekünk ezzel az alakkal kéne beszélnünk, méghozzá sürgősen, mielőtt valaki mást is bántana...mondjuk azt, aki nem tudta kézbesíteni a csomagot. Semmi értelme nem lenne bosszútállnia kicsi Moreen-en persze, de tudja milyenek ezek a fenti barbárok...

Kicsit azért zokon vetem, hogy nem csupán gúnynevet akasztanak rám, de a kitalálója még hálás fülekre is talál abban a férfiban, aki most kétrét görnyedve kacarászott az én káromra. De természetesen nem tettem szóvá, csak morcos pillantás erejéig, ami alatt egy apróbb gödröcskét véltem felfedezni a mágus szája sarkában. A világ valaha látott legapróbb mosolya. De ott volt. És talán a kócos volt az egyetlen az egész földkerekségen, akinek az ereiben nem fagyasztotta meg a vért az a látvány. 
Odahaza apám figyelmesen hallgatta Alistairt, és a második mondatra már teljesen eltűnt az arcáról a szívélyesség. Legalábbis a természetes, egyébként hősiesen tartotta magát, hogy ne veszítse el a fejét. Igaz tudtommal még sosem buktunk le, de azért egész jól csinálta. 
-Attól tartok, itt valami félreértés lesz - rázta a fejét bocsánatkérő mosollyal, és udvariasan fenntartva annak a látszatát, hogy ő akár még azt az alternatívát is elfogadná, hogy ő értette félre, mert akkor címeres barom (a vendégnek, ugye, mindig igaza van). - Ha esetleg valamelyik hozzávalóra érzékenyebb, és beteg lett tőle, az sajnálatos, de...
-Hagyd, papa - szóltam rá csendesen. - Tudják.
Haraggal vegyes ijedtséggel nézett rám.
-Mit mondtál nekik? - kérdezte alig suttogva már nem is próbálkozva megjátszani magát.
-Nem kellett semmit mondani. A nő mágus és nyilvánvalóan ért a... hát... - lesütöttem a szemem, mert azért nem volt könnyű kimondani, amivel mindent beismerek.
-Na, mi van, félsz a nevén nevezni? - gúnyolódott a mágus. - Csak használjátok, de ki már nem mondjátok a nevét? Tudod mit, Répabefőtt? Neked legyen csak málnaszörp, apádnak meg mondjuk az Örök Nyugalom Íze. 
-Hm... ez nem is rossz fantázianév az áfonyás...
-Papa, ne most! - vágtam a szavába. - Inkább azt mond el, ki adta le a rendelést.
-Melyikre? Volt ma már több, mint...
-Az epresre - szakítottam félbe újra. 
Ezen eltöprengett, de nem tartott sokáig, hiszen alig pár órája történt, neki pedig remek memóriája volt. Biztos voltam benne, hogy a rendelés minden egyes másodpercére emlékszik, és hogy eléggé fél a mágustól, és tiszteli Alistairt annyira (akiről közben nekem is beugrott, hogy kicsoda), hogy ne tartson vissza tőlük semmilyen információt.
-Nem tudom. Éppen az ilyen helyzetek miatt nem szoktunk kérdezősködni, nem vagyunk hősök, hogy az életünk árán is védelmezzük őket. Magas volt, elég sápadt, már amennyi kilátszott csuklyája alól, és meg mernék rá esküdni, hogy láttam valamit az arcán... egy tetoválást...
-Miféle tetoválást? - vonta fel a mágus a fél szemöldökét szinte unottan.
Apám csak egy jelentőségteljes pillantást vetett rá, amiből nem csak a nő, az én homlokom is rendesen ráncolódott.
-Ne szórakozz velem, öreg!
-Én csak azt mondom, amit láttam - védekezett apám felemelt kezekkel némiképp megszeppent hangon. - Higgye el, egy vadidegenért nem fogom tűzbe tenni a kezem, ha tudnám a nevét, és hogy hol van, elmondanám azt is, de nem tudom. 
Egy darabig néma csend volt, hacsak Alistair nem törte meg, végül Melira felállt, és biccentett.
-Rendben. Nagy szerencséje, hogy a lánya látta, merre ment.
És már ráncigált is fel a grabancomnál fogva.
-Hát odavezetheti magukat, ha valóban akarják - állt fel apám is vállat vonva.
-Papa!
-Vállalnunk kell a felelősséget a termékeinkért, Moreen - oktatott ki, mintha csak elsóztam volna egy pogácsát.
-De...
-Nincs de! Ha elrontottad, neked kell helyrehoznod. Felnőtt vagy, lányom, boldogulnod kell a saját lábadon.
-Egyéb atyai jó tanács, mielőtt talán a halálba küldesz? - fintorogtam rá nem kicsit megbántódva.
Újabb vállvonás.
-Vigyél magaddal bélelt köpenyt.

-Igen, szerintem is félreértésről lehet szó - bólogatok egyetértően, jelezve, hogy semmi kedvem komolyan utána járni minden üzletfelének, és ő sem szeretné, ha mégis megtenném. Amúgy tényleg nincs kedvem bántani őket, olyan kis aranyosak, hogy tényleg nehéz nem elfelejteni, miért is vagyok itt. Nehéz komolynak maradni, ha ennyi itt a zavaró tényező, a legrosszabbról nem is beszélve, ami miatt...na inkább hagyjuk!
-Nem a halálba küld Moreen - jelentem ki, mikor már mindent megbeszéltek egymás között - De, azért egy fegyvert is hozhatnál magaddal, biztos ami biztos. Kétlem, hogy a vevőd örülni fog a viszontlátásnak. Készülj fel, egy perc, és indulunk.
Ez után elfordulok tőlük, és Melira-hoz lépek, hogy akkor is halljon engem, ha nagyon halkan beszélek hozzá.
-Na jó, most már elárulnád végre, mit művelsz idelent? Vagy legalább azt, hogy szerinted hogyan sikerült elérned, hogy még itt is bérgyilkost küldjenek utánad? Amíg nem adsz egy normális választ erre, nem segítek tovább.
Ez persze csak blöff, és eléggé kétlem, hogy bedőlne neki, szóval csak abban reménykedhetem, hogy úgy értelmezi majd, amíg nem felel, nem eresztem el a vállát, amit a hófehér, puha tapintású inge fed. Nekem nem sürgős az biztos...
-Ugyan, tudod, hogy nem hagynám senkinek, hogy ártson neked. Az az én dolgom...Unalmas lenne az élet a zsörtölődésed nélkül.

Nem igazán tudtam hova tenni a hajlongást, amit a szakállas manó előadott, mert az ő helyében én inkább marha gyorsan kipateroltam volna a vendégeimet. Vagy ő is pont ezt tette? Furmányos az öreg! Alistair meg szimplán hülye, hát hogy veheti be ezt a maszlagot?! De hát mit vártam tőle! Ő még egy darspawnnak is hinne, ha az azt mondaná, hogy a másik kezdte.
-Szemmel tartalak, vénember - világosítottam hát fel a mihez tartás végett. - Ne hidd, hogy ennyivel megúszod, mert ez a vadbarom elolvad, ha valami fél fejjel kisebb, mint ő. Még egy ilyen szőrmóktól is, a perverz disznaját!
Nem tudom, hogy ez családi vonás volt náluk, vagy egyszerűen a koboldok a védőszentjüket látták benne, de erre már ős tett néhány oldalazó lépést Alistair felé, mint az előbb a lánya tette. De legalább azzal is tisztában volt, hogy mennyire érdemes játszadozni velem.
-Igen, fegyvert feltétlenül hozz - bólintottam, majd a sietve távozó lány után kiáltottam. - És a habverő nem minősül fegyvernek, senkit nem fogunk halálra habosítani!
-Jól van na - hallatszott hátulról a motyogás, és valami csörömpölés, mintha egy kicsi fémeszközt dobnának a többi közé.
Az apja diszkréten meghúzta magát a sarokban, ami termetéből adódóan nem volt nagy kihívás, de nem foglalkoztam vele, mert Alistair már megint nem értett valamit.
-Mégis mit gondolsz, te zakkant? - kopogtattam meg a homlokát. - Tudom, ki akart kicsinálni, csak titkolom, mert úgy viccesebb. Ezt maximum belőled lehetne kinézni, de egy értelmes lényből már aligha. Majd ha megtudjuk, hogy ki volt az, megtudjuk, miért unta meg az életét ilyen meggondolatlanul.
Csak ekkor vettem észre, hogy a keze már ki tudja mióta a vállamat szorította. Nem fájdalmasan, csak egyértelmű jelzésként, hogy majd megyek, ha megengedi. A kellemes melegségen kívül más nem indokolta, hogy eltűrjem, azt meg itt biztosítottak eleget, lévén ez egy működő pékség volt egy láva folyam mellett.
-Leveszed, vagy letöröm - világosítottam fel higgadt nyugalommal, amiből egy süket is kihallhatta, hogy a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást.
-Öhm... kész vagyok - hallottam meg mögülünk egy bátortalan cincogást.
-Remek. Alistair, kapd a válladra, és indulhatunk.

Mosolyogva rázom meg a fejem Melira újabb szavaira, ahogy a két törpöt korholja. Nem semmi a csaj...már olyan értelemben, hogy a semmitől nem lehet idegbajt kapni...de azért egész szórakoztató abban a 2 percben, amikor nem az én vérem szívja.
-Arra gondolok, te szívdöglesztően gyönyörű diplomás főmágus, hogy ha tudnám, miben sántikálsz idelent, akkor lehet abból rájönnénk, ugyan mit zavarsz ennyire - felelem, maró gúnnyal - és bár eredetileg nem gondoltam, hogy rosszban sántikálnál, kezd kicsit gyanús lenni, hogy továbbra sem vagy hajlandó felelni erre az egyszerű kérdésre.
A felszólítása nem igazán ijeszt meg, egy ideje valamiért kétlem, hogy a hajhulláson kívül más kárt is akarna tenni bennem, de azért szép lassan eleresztem, ujjaim hegyét kicsit végighúzva a karján lefelé menet, igaz nekem fel sem tűnik, hogy ezt teszem, mert közben rá figyelek.
-Nem hiszem, hogy a káptalannak dolgozna, ha tudnák, hogy itt vagy, a törpöket kérnék meg, hogy dobjanak ki, és azt is kétlem, hogy hozzám lenne köze a dolognak. Szerencsétlen Ismel-ről hiszik azt újabban, hogy te vagy...még nem mondtam el neki, miért hajlonganak előtte a Redcliffe-i őrök... A rabszolga kereskedőink közül pedig nem hagytunk hírmondót, szóval, ezért, gondolom, hogy...
Ekkor érkezik meg a leány, én pedig végigmérem Melira utasítása után. Nem tart sokáig a dolog.
-Ahogy látom, vannak lábai, tud jönni azon is. - Állapítom meg bölcsen. - Mellesleg, ha ő mehet előre, nem kell beszélnie ahhoz, hogy vezessen minket, amit felteszem nagyra értékelnél.
Kinyitom az ajtót a hölgyek előtt, és várok.
-Akkor talán menjünk, essünk ezen túl minél előbb.

//Folytatás: Mélyutak //