Mélyutak

Alig hallottam Moreen jól hallhatóan erőltetett nyugodtságú hangját, amiben biztosította Alistairt, hogy nem esett baja, mivel az előttem hörgő, ágyékát szorongató Boughnan (ezért jövők eggyel Alistairnek) túlságosan lekötött.
-Hidd el, nem múlt el nap, hogy ne bántam volna, hogy ezt tettem - biztosítottam a férfit, aki erre megvetően kiköpött.
-Nem, Melira, nem fogom elhinni - morogta, miközben nagy nehezen két lábra kecmergett, de ha Alistair mozdult volna, hogy elejét vegye a vélt támadásoknak, csak intettem, hogy hagyja, és ajánlatára is csak a fejemet ráztam.
-Pedig jobban tennéd.
-Kicsit elkéstél a bocsánatkéréssel!
-Te merre zakkantál meg ennyire? Mikor hallottál engem bocsánatot kérni? Azt sajnálom, hogy a hülye fejemmel megmentettem az életedet.
-Hogy mit csináltál?! - hörrent fel újult erővel, mire Moreen azonnal buzgón kutakodni kezdett táskájában. Azért megnéztem volna, ahogy vérszomjasan csokis piskótát etet az ellenfelével, de úgy döntöttem, mára eleget gyilkolászott. Legalábbis próbált.
-Hacsak nem a kulcsaidat keresgéled,azt ajánlom, pihenj le, Cipó Bözsi! Te meg, Alistair koma, ha csak moccanni mersze, vagy megint füstölögni, elevenen nyúzlak meg! - Majd ismét Boughnan felé fordultam, akiről lerítt, hogy csak a túlerő és az elszenvedett igen fájdalmas sérülések miatt nem támad. - Meghaltál volna, ha nem avatkozom közbe. Te is tudod. Mindenki tudta. Csak te képtelen voltál elismerni amiatt a hólyag fejed miatt!
-Sikerült volna! Látod, hogy nélkülük is mekkora hatalomra tettem szert! Azt hiszed pont a beavatás ne ment volna?
-Félre ne érts, a Toronyra valóban semmi szükség, de ott az ő szabályai szerint kellett élnünk, és te abba belehaltál volna. Ha nem az árnyvilág, a templarok nyírtak volna ki. Gondoltam, szívesebben éltél volna lecsendesítettként, mint sehogy.
-Rosszul gondoltad! - dörrent rám, és valószínűleg az ütése is betalált volna, ha nem lettem volna gyorsabb nála, így viszont sikerült félreugranom előle egyenesen egy szikla tetejére. Na jó, talán az odalent lüktető fájdalma is közrejátszott, hogy lomhább volt, de ki mondta, hogy nem érdemelte meg? Na, ki mondta? Mert az is kaphat egyet!
-Nézz már magadra, egy mihaszna vérmágus lett belőled! - kiáltottam rá dühösen. - Ezt nevezed te győzelemnek?!
-Olyan határokat léphettem át, amit ott sosem engedtek volna! Bármire képes vagyok!
-Igen, láttam - villant nagyot a szemem, ahogy eszembe jutott, mivel gyötört az imént.
Nyilván ő is azonnal kapcsolt, mivel hatalmas gúnyos vigyor jelent meg az arcán.
-Na, és hogy tetszett? - érdeklődött szinte már kedvesen. - Csak egy szavadba kerül, és újrakezdhetjük. Nem is kéne soha otthagynod őket. Biztos nagyon hiányoznak...
-Te szemét!
Egy gyors szökkenéssel rúgtam el magam a sziklától, és bár nem különösebben bíztam a sikeremben, hátralendítettem az öklömet, hogy behúzzak neki egy eget rengeti jobb egyenest. De természetesen könnyedén kivédte. Az egyetlen, amivel nem számolt, az a lendület volt, ami akkor is vitt minket tovább, hogy lefogta a kezemet. Valahogy összehoztam, hogy úgy forduljunk, hogy én legyek felül, így hátborzongató csattanással lefejelte a sziklát.
Nem halt meg. Légzése ütemére a mellkasa emelkedett és süllyedt, de nem volt eszméleténél, fürtjei pedig máris kezdtek ragacsossá válni egy kisebb foltban, ahol a vér szivárogni kezdett. Lihegve néztem rá, miközben majd megfulladtam a mellkasomat szorító jeges marok szorításától, ami szépen lassan kúszott fel a torkomba, hogy biztos ne menekülhessek.
-Vigyázz rá - böktem felé, és a kis törp rögtön szolgálatkészen meglengette a táskáját, hogy mutassa, vészhelyzet esetén tudja a dolgát.
Nem tudtam elnyomni egy halvány mosolyt, ami azonban hamar el is tűnt, ahogy elkaptam Alistair karját, és magammal ráncigáltam egy távolabb lévő vájatba, mert már alig bírtam visszatartani a zihálásomat. Mire megérkeztünk, már a szemeimmel is komoly gondok adódtak, hiszen alig láttam ki a fejemből. Mintha valami szűk helyre zártak volna be megint. Kimondottan hasonló érzés volt. Nem érdekelt, ha gyengének tart, ha pedig megpróbálná elmondani valakinek, úgyis kettécsapom, de már állva maradni is olyan nehéz volt!
-Alistair... - kezdtem neki, miközben végig a hátamat mutattam neki, de nem tudtam, hogy azért álltam itt meg, mert nem egészen tudtam, hogy mondjam el, amit akartam, vagy azért, mert minden erőfeszítésem ellenére elcsuklott a hangom. Végül csuklásszerű hang hagyta el a torkomat, és tudtam, hogy nincs értelme tovább küzdenem. Legyőztek. Két lépéssel ott termettem előtte, és vadul a nyakába csimpaszkodtam, miközben árvízként ömlő könnyekkel bömböltem. - Az anyukámat akarom!!...

Mikor erőtelesebb hangot enged meg magának a férfi, nagyot szorítok a karján, és ki is csavarom, ugyanis nem kedvelem a konfliktust, sem pedig a durva beszédet, ráadásul ha az óbégatásával idecsődíti nekünk a föld gyomrának többi szörnyét, tőlük csak rosszabbakra számíthatunk ezeknél. Más módon viszont nem folyok bele a vitába, elvannak ezek egymással. Egyedül akkor kezdek aggódni kicsit, mikor megint verni kezdő őt Melira, majd amikor a földre kerülnek, oldalra döntöm a fejem, és érdeklődve figyelem tovább a jelenetet, kissé talán túl kíváncsian is. Nem egészen tudom, miért nem rohanok inkább oda, és miért köt le ennyire ez a jelenet, de na...
-Jól vagy? - Kérdem, miután hozzá lépek, de választ nem kapok, csak húz magával. Grimaszolva pillantok hátra, ahogy a törpicsekünk megkezdi őrségét, de aztán vállat vonok. Csak tud vigyázni magára idelent, ha eddig túlélte valahogyan. Aztán magunkra maradunk a mágussal.
-Igen? - Kérdem a nevem hallatán, aztán mély levegőt veszek. Gondolom most jön az, hogy amit az előbb láttam...nos lehet nekem tényleg olvasott a gondolataimban a démon, mert ilyen béna vagyok, de neki nem, csak azért csinált úgy, mintha felzaklatta volna a dolog, hogy hamis önbizalommal itassa át a pancsert, és így könnyebb legyen cafatokra tépnie a csata közben. Ez, vagy közli, hogy innentől egyedül megy. Bármire számítottam, csak arra nem, ami történik...
-...?
Eltart egy darabig, amíg fel tudom fogni, hogy mégis mi folyik itt, de szerencsére valami más remekül boldogul az agyam nélkül is. Abban a pillanatban, ahogy könnyei a nyakam kezdik csiklandozni, súlyos kesztyűim tompám puffannak a padlón, és így puhává vált karjaim átölelik a zokogó lányt. Miután a karjaimba zártam, eleinte apró dilemma, hogy ilyenkor mit csináljak vele...sosem láttam őt még ilyennek.
-Nincs semmi baj... - suttogom, és az egyik kezem feljebb csúszik, hogy a fejét tudjam simogatni óvatosan. Sajnos nagyon jól tudom, hogy az anyukája...olvastam róla a Templár könyvtárban na.
-Őt sajnos nem tudom idehozni..nem is hiszem, hogy tettszene neki itt, de...
Adok egy apró puszit a homlokára, aztán neki döntöm a homlokomat.
-De én itt vagyok veled. Tudom, hogy ez nem nagy dolog...de én itt vagyok veled, és nem megyek sehova.
Több dolgot már nem suttogok a fülébe, csak ölelem őt tovább, a csendes, sötét barlangban, s most kicsit olyan, mintha mindössze mi ketten lennénk az egész világon.

Szinte meg sem hallottam, ahogy a vaskos páncél kesztyűk csörömpölve a földre hullottak. Talán csak akkor számított volna, ha a lábamra esnek, de Alistair ezúttal nem volt hozzá elég béna. Felszabadult zokogással engedtem ki a sok-sok éve magamba fojtott bánatomat, csak néha lehet kivenni, ahogy anyukámért nyüszítek. Nem tudtam, hogy Alistair ilyen is tud lenni. Mármint alapjában véve egy érzelgős szerencsétlen, aki csupán a véletlennek és nekem köszönheti, hogy még életben volt, de azért tényleg úgy volt, ahogy mondta: ott volt velem. Mindig ott volt, ha kellett. Máskor még egyébként is. De akár vágytam a társaságára, akár nem, az biztos, hogy mindig lehetett rá számítani. Most pedig ez kellett. Ez nagyon kellett.
Végül nagyon hosszú idő után, vettem egy mély levegőt, és elléptem Alistair elől.
-Oké, minden rendben - jelentettem ki az arcomat törölgetve, hogy megint száraz legyen. Aztán csak egy pillanatra nézve a szemébe, egyébként a cipőm orrát szemlélve morogva hozzátettem: - És... kösz...
Aztán sarkon fordulva visszasiettem Moreenhoz és Boughnanhez, aki ott térdepelt a lávafolyam mellett, és jól láthatóan moccanni sem mert, de nem hittem, hogy ez a kis mézes csupor miatt volt. És nem is érdekelt. Eleget tett már ez az alak értünk.
-Nézd, Melira... - kezdte, de nem tudta befejezni.
Eddigre ugyanis odaértem elé, és anélkül, hogy akár csak egy szót is szólhattam volna, lendületesen mellkason rúgtam, amitől hátraszédült, egyenesen a magma áradat kellős közepébe. Nem ordítozott sokat, hamar elporladt, de én figyelemre sem méltattam. Ennyit nem ért.
-Egyben vagy, nyuszibogyó? - vetettem oda Moreennak, de választ nem kaptam.
Nem féltettem vagy aggódtam érte, nem és nem, de azért illik válaszolni, ha kérdeznek az embertől (törptől) valamit. Fél szemöldökömet húztam fel, mikor felé fordultam, de már a másik is a magasba szökkent, mikor megláttam, ahogy mindkét kezét a szájára tapasztva mered a lávára, egészen pontosan oda, ahol Boughnan meghalt.
-Na, most mi van?
Elképedve meredt rám.
-Te... te megölted - hebegte.
-Meg hát - vontam meg a vállamat, és komolyan nem értettem, mi ebben a pláne. - És akkor?
-Hát.. hát én... én még soha...
-Ezt másnak próbáld bemagyarázni, csipisz, mert pontosan tudjuk, hány halál ragad azokhoz a cukormázas kezecskéidhez.
-Én nem.
Na, erre ledermedtem egy pillanatra, de végül csak indulatosan fújtam egyet. Hát persze, átadja a sütit, akkor is ha tudja, hogy mérgező, de arról fogalma sincs, milyen hatással lesz az áldozatra, és nem is feltétlenül várja meg, amíg kiderül.
-Eszed a fasírtot, de nem nézed a nyuszimalacot, mi? - fintorogtam megvetően, amivel sikerült elérnem, hogy elpiruljon. - Hát most láttál valakit meghalni. Milyen érzés? Nincs kedved szögre akasztani a köténykédet?
Moreen reménykedő tekintettel lépett oda Alistairhez.
-Visszafelé jöhetek melletted?

Ahogy kijelenti, hogy minden rendben, és elkezdi törölgetni az arcát, megjelenik kezemben egyetlen, féltve őrzött, tiszta zsebkendőm, amit átnyújtok neki, jó közel az arcához. Közben nem tudom nem észrevenni, mennyire gyönyörűen csillognak a könnyektől nedves szemei. Tudom, hogy valahol ez szomorú, de na...na..
-Ugyan mit? - Kérdem mosolyogva, aztán megvonom a vállaim is, színpadiasan. El tudom képzelni mennyire kellemetlenül érinti az ilyesmi...úgy értem, arrébb húzott egy félreeső részre, annak ellenére, hogy idelenn szétválni nem egy életbiztosítás.
-Történt valami az előbb? - Teszem még hozzá, aztán rákacsintok, és némán követem vissza a csapatunk másik két tagjához.  A csapathoz ami...csökken. Őszintén szólva, kicsit aggódtam is, hogy túl sokáig fog tartani az út felfelé, ha őt kell taszigálni magunk előtt. Az lesz a legjobb, ha erre koncentrálok. Ha van is ellenvetésem a hider vérű gyilkosság ellen, inkább megtartom magamnak. Majdnem biztos, hogy az a kimondhatatlan nevű fickó jobban járt a lávával, mint a káptalannal.
-Tudod, sok mindent nem értek a templár, mágus súrlódásokban. Az egyik az, hogy miért hiszik a  lovagok, hogy ti kevésbé utáljátok a vérmágusokat mint ők...mintha bárkinek buli lenne egy sereg démon és hamu közt ébredni komolyan...
Ami a nyuszibogyót illeti, inkább nem adok hozzá a gondjaihoz. Drága Melira már így is épp eléggé kiosztja szegényt. Igen, szegényt. Tudom, hogy mit tett, de az a tündér annyira jó a kiosztásban, hogy még annak ellenére is szinte már sajnálom őt.
-Jöhetsz - vonom meg a vállaim, aztán halkabban hozzáteszem: - de tudod, kétlem, hogy nagyon messze maradnék tőle. Ismered, hogy van ez a mágiával, a legtöbb varázsló nem dobál robbanó tűzgolyókat a közvetlen közelébe...
Oké, ezt még igazán megérdemelte, de ennyi. Ezek után tényleg közelebb húzódok Melira-hoz, és némán bandukolva haladok mellette, miközben visszaveszem a kesztyűimet.
-Amúgy...ha visszaértünk a városba...volna kedved...ismerek a gyémánt negyedben egy fogadót, ahol nagyon finom olvasztott csokoládét árulnak, és a király lóg pár szívességgel szóval arra gondoltam...
Kissé elpirulok beszéd közben, az ég tudja miért. Természetesen halkan mondom mindezt, hogy Moreen talán még akkor sem hallhatna belőle semmit, ha a nyakamban ülne.
-Szóval...volna kedved velem tartani?
Miért beszélek ennyire darabosan? Biztos a sok por teszi...teljesen kiszáradtam.

-Mert idióták - válaszolta szárazon a mágus, akit nem is értettem, miért nem csapott már le a lovag, hiszen elég nagydarab volt hozzá, hogy megtegye. - Ezt éppen neked magyarázzam?
Nem mondom, azért én is eléggé megszeppentem, amikor felvilágosított erről-arról, főleg, hogy láttam, mire képes fegyverrel a kezében, de végül is megígérte, hogy mehetek mellette, és hát ő elég masszív válaszfalnak bizonyult, úgyhogy a Biztos Halál talán nem tud majd elérni, ha megint rájön a gyilkolhatnék.
Azt már nem egészen tudtam hova tenni, amikor a templar képes volt elhívni ezt az istencsapását randevúra, de ahogy nézem, elég harcedzett fickó volt, úgyhogy csak bírni fogja a szenvedést. Lehet, hogy annyi harcban volt része, hogy már csak az életveszélynek tud élni. Vagy egyszer valami borzalmas fejsérülést szerzett, és attól ment el annyira az esze, hogy ahelyett, hogy hálát adna a Teremtőnek, hogy végre jó messzire kerülhet ettől a boszitól, inkább közös programot szervez.
Elképzelni nem tudtam, hogy mi foroghatott a fejében, ahogy azt sem, hogy a nővel mi lehetett a helyzet. A meglepettség nyilvánvalóan lerítt az arcáról, ezt akárki megmondhatta volna. De hogy ezt pontosan hogy dolgozta fel, vagy egyáltalán milyen gondolatokat (érzéseket?...) ébresztett benne a javaslat, azt senki sem tudhatta. Talán még ő maga sem. Csak bámult Alistairre hatalmas szemekkel, mintha épp most közölte volna vele a férfi, hogy teherbe ejtette egy nug, és azt szeretné, ha Melira lenne a bábaasszony a szülésnél, utána meg a gyerek keresztanyja. Végül a boszi visszaöltötte szokásos hűvös, tartózkodó arcát és pillantását, és ezt csak annyival törte meg, amíg megvetően felhúzta az orrát, hogy grimaszolva felmorranjon.
Aztán nagy léptekkel elindult a kijárat felé, és mivel képtelenség volt tartani a tempót a könnyedléptű, sebes elf lánnyal, hátrébb maradtam Alistairrel, amit ki is használtam, hogy meghúzogassam egy kicsit a páncélját a karján.
-Nálunk is van ám csoki. Nem jöttök hozzánk. Apám biztos vendégül látna, én meg sütnék nektek...
-Megőrültél, Pillecukor?! - dörrent rám Melira, aki mintha a semmiből termett volna ott előttem. - Ez a hülye végre képes volt elhívni valahova, és te azt hiszed, hogy erre a legmegfelelőbb hely egy pékség, ahol a patkánymérget cukorpótlónak használják!
-Én... én nem... - hebegtem, mert enyhén szólva is halálra rémültem tőle, és gyors hátrálásba kezdve egy szikla tetejéről felkapaszkodtam Alistair hátára, hogy védve legyek.
-Ó, nem úgy gondoltad? - gúnyolódott Melira fel a magasba. - Lehengerlő, hogy egy pékségben méregmentes sütit is árulnak. Errefelé ezt nevezik diétának?
Ismét hátat fordított nekünk, és amíg ki nem értünk a mélyutakból, nem is volt hajlandó hozzánk szólni, sem ránk nézni, vagy legalább többet mutatni magából a hátánál. De esküdni mernék rá, a Kövek a tanúim, hogy amikor a rám dörrenése után elfordult, egy halvány mosolyt láttam az arcán átsuhanni.

Mosolyogva forgatom a szemeim a válaszra. Lehet a templárok idióták, de azért a varázslók is megérik a pénzüket. És mind közül a legrosszabb...ez az imádni való elf lány itt előttem, aki megsütne, ha ezt hangosan mondanám ki. A kérdésem után továbbra is izgatottan várok, és figyelem azokat a hatalmas csodálkozó szemeit, bár nem egészen értem, mi olyan meglepő ebben, hacsak nem nézzük az egészet. Na igen, az elején én sem gondoltam volna, hogy valaha ide jutunk de most...ajjajj, elviharzik...akkor ez most egy nem? alig fogom fel, hogy valaki rángat, az ajánlat pedig, bár biztosan kedves, eléggé meglep, és felelnék is rá, ha nem tenné meg előtte Melira. Hosszas szózatából viszont csupán egyetlen apró töredék marad meg bennem:
-Végre? - Kérdem, felvont szemöldökkel, de aztán felragyog az arcom. Vigyorogva sandítok oldalra, és ujjam hegyével óvatosan megérintem az állát, hogy becsukjam tátott száját.
-Berepül a legyecske.
Rákacsintok, aztán pedig megindulok, hogy legalább nagyjából tudjam tartani a lépést a varázslóval. Jobb, ha minél előbb kijutunk innen, kezdek olyan éhes lenni, hogy lassan még a Moreen féle diétás sütit is megenném.

Aztán csodák csodájára sikerül incidens nélkül visszajutni a városba, melynek kapujában aztán leguggolok Morren elé, és szigorúan nézek az apróság hatalmas szemeibe.
-Na idefigyelj kislány. Ma szerencséd volt, hatalmas szerencséd, és remélem tanultál belőle. Nem hiszem, hogy rossz törp lennél, és az apádról sem gondolom ezt, ezért megbocsájtom, amit ma tettél, és remélem nem fogom megbánni, hogy most megbízom benned annyira, hogy elengedlek. Ha a jövőben megtudod, hogy valakinek a halálát akarják, inkább fordulj az őrséghez rendben? No ég...vagyis..kő veled, és vigyázz magadra.
Aztán felállok, és figyelem, ahogy távozik, már, ha távozik. Minden esetre megköszörülöm a torkom, és Melira felé fordulok. Kezemről újra lehúzom a páncélt, aztán felé nyújtom.
-Szóval..mehetünk? - Kérdem kissé bátortalanul.