Ösvények

-Hát nem a hídon gondoltam... - jegyzem meg halkan szemlesütve...
-Gondoltam majd keresünk hozzá ott bent egy jó kis labirintust és...tudod mit? Haladjunk inkább, ebédre haza szeretnék érni.
Aztán csak haladnék tovább leszegett fejjel, ha a következő pillanatban nem olyan hangerővel kérdezne vissza egy ártatlan megjegyzésemre, hogy ijedtemben arrébb ugrom, aztán meg vissza, mert a sarkam vészesen közel kerül a híd széléhez. Már épp kifakadnék, és megkérdezném, hogy külön jutalmat ajánlottak-e neki azért, ha sikerül a szívbajt hoznia rám, ám a következő adalék információ mosolyt csal az arcomra, és szinte el is feledem ijedtségem.
-Nocsak, valóban? Egyébként meg micsoda kérdés ez? Amikor innen hazamentünk, a klán minden leánya a nyakunkba akar majd ugrani, és ha a csajod nővére csak fele annyira dögös mint ő...hát már az is elég veszélyes. Mondjuk, ha csak keresi, akkor mindegy, csak gondoltam...tudod, kezd zavarni, hogy jön a tél, és hideg van, meg... gondoltam több értelme lenne a klánból valakit, mint egy falusi lánykát, bármilyen szép is...én még mindig dumálok? Miért nem szólsz rám ilyenkor?
A gyerekek természetesen boldogok, amikor meglátnak minket, bár amilyen fáradtak ezt nem tudják kimutatni. Amennyire látom, nem sérültek meg, ami jó, ezek szerint nem használták fel őket semmilyen rituáléhoz. Ha túl tudják tenni magukat azon, hogy ide voltak láncolva napokig, még rendbe jöhet mindet.
-Ja, ahogy a pagonyi manus mondja - értek egyet társammal, aztán viszont csodálkozva figyelem meg az előttem fodrozódó, sűrű leheletem kirajzolódni. Fújok még néhányat, aztán megfigyelem a többieket is, és aggódva veszem észre, hogy az ő szuszogásuk eredménye is jól látható. Hamarosan már a bőrömön is érezni kezdem, mennyire lehűlt a levegő.
-Rossz előérzetem van...
Vissza fordulok az ajtó felé, és apró hópelyheket látok beszállni az ajtón.
-Nagyon rossz...
Reccsenés, és roppanás hallatszik a híd felől, és ahogy kinézek, egyre magasabb jéghegyeket látok felemelkedni a mélyből, az egyikbe pedig egy három méter magas lény kapaszkodik, ki roppant termetével, és szarvaival leginkább egy ogréra emlékeztet, kivéve, hogy ez mintha kizárólag jégből állna.
-Ilyen nincs...hol a káptalan amikor szükség lenne rá?

Fogalmam sincs ezek után mit hadovál össze-vissza Gavin a klán lányairól, meg Nazaril veszélyes nővéréről, hiszen nem is ismeri, aztán meg, hogy jön a hideg, így aztán csak nézek rá homlok ráncolva, mert kezdek kételkedni benne, hogy nem ütötte-e mégis meg a fejét odalenn. De aztán úgy látszik ez neki is feltűnt, mert hirtelen abbahagyta és már csak a gyerekekre koncentrált.
Gyors szemrevételezés után úgy láttam, hogy se nem vette a vérüket, se nem bántotta őket másként a vérmágus, vagy nekromanta, akárki is volt. A lényeg, hogy bár elgyötörtek voltak, egészségeseknek látszottak.
A kölykök kiszabadításával voltam elfoglalva, mikor meghallottam Gavin morgását, ami azonnal éberré tette, és pár pillanat múlva már sejtettem mire gondolt, ahogy egyre több pára keletkezett a szánk előtt. Mivel egy barlangban voltunk a föld alatt egy darabig ezért nem tűnt fel a hideg, de ez most természetellenes volt és hirtelen.
A gyanús zörejeket valószínűleg előbb meghallom, mint a társam, és a gyerkőcök is rettegve fülelnek az ajtó felé, így óvatosan kilesek rajta, bár van egy halvány sejtésem, hogy a varázslónk aktivizálta magát, kissé gyorsabban, mint amire számítottunk.
A látvány egy pillanatra ledermesztett, ahogy az egyre hűlő levegő is. Az a hatalmas, jeges valami, ami mindjárt eléri a híd szintjét, egy cseppet sem úgy nézett ki, mintha a segítségünkre jönne. Ez nem nézett ki túl jól!
- Át kell érnünk a híd túloldalára, mielőtt felérne. – ráztam meg a megbűvölten a jéglényt bámuló mágust. – Kísérd a gyerekeket, én megpróbálom feltartani……..ha tudom. – intek a szörny felé, majd a kölykökhöz fordulok. – Rohanjatok ahogy a lábatok bírja és ne nézzetek hátra, akármit hallotok is. Ő tudja az utat. – mutatok Gavin-ra. – Futás! – indítom útjára a gyerkőcöket.

Kezdek kételkedni benne, hogy ez az irigylésre méltóan sportos elf be fog mutatni a sógornőjének, ahogy abban is, hogy ez kéne most legyen a legnagyobb problémám, de mit csináljak? Ha arra koncentrálok, hogy össze vagyunk zárva egy rakás démonnal, az erősítésünk pedig egy rakás éheztetett gyermekből áll, akkor pánikba esem, az pedig...rossz.
-Hogy mi van??? - Kérdem, megrökönyödve, a terv hallatán. - Megőrültél? A csajodnak meg majd én újságoljam a halálhíred mi?
Egy hatalmas reccsenés, melynek hangja újra a frászt hozza rám aztán belém folytja a szót.
-Tudod mit...Gyertek utánam srácok! Gyorsan, gyorsan!
Ahogy rohanunk át a hídon, ez a figura egyre nagyobb, és nagyobb lesz. Először még nem sikerül eltalálnia azzal a fagyos valamivel, amit felém lő, ám a következő támadása már vállam súrolja. Még ruhán keresztül is érzem, ahogy égeti a bőröm a csontig hatoló hideg, de most nem állhatok meg. Nélkülem a gyerekek csak egy másik szobába juthatnak el, az pedig nem segít rajtuk, egyáltalán nem.
-Szánalmas halandók! Az otthonotok lesz győztes seregem első lakomája, miután itt végeztem veletek!
Thelion-al egyenlőre nem törődik a rém, inkább engem próbál kiiktatni, nehogy megszökjek a zsákmányával.

Sejtettem, hogy Gavinnak nem fog tetszeni a szerep, amit ráosztok, mert elég magának való alkat volt ahhoz, hogy gyerekek pesztrálását bízzam rá, de reméltem, hogy nem fog most erről vitát nyitni, annál jobban félti az életét.
Viszont majdnem nem lett igazam és csak a soha nem látott lény egyre vészesebb közeledése bírta rá, hogy mégis meggondolja magát és végre futásnak eredjen a hídon, ami már lehet, hogy későnek bizonyult, hiszen ez az ogre szerű valami, már egészen közel ért.
Szerencsére nem a hidat vette célba és nem is a kölyköket, hanem a mágust, aki párszor ügyesen megúszta a jéglövedékeket, de ez nem valószínű, hogy kitart a híd végéig. sinálnom kell valamit, főleg, hogy nem rám figyelt a jégdémon, akinek öblös hangja, szinte megremegtette a termet, ahogy a nem túl fényes jövőnket ecsetelte.
- Azért ne igyál előre a medve bőrére te ocsmány dög! – kiáltottam felé, hogy egyrészt magamra vonjam a figyelmét, másrészt, hogy felém forduljon ezzel jó nagy felületet mutasson tüzes nyilaimnak, amikből gyors egymás után egy fél tucatot eresztettem belé, remélve, hogy a tüzet nem nagyon szereti e hidegvérű lény. Egyet-egyet a szeminek szántam, a többit a mellkasára, hátha eléri a szívét, ha egyáltalán van olyan neki.
Viszont élte a gyanúperrel, hogy ennek a valaminek a száján keresztül a mágus beszél és talán azt kéni kiiktatni először, csak épp fogalmam sem volt hol van.
Közben megiramodtam Gavinék felé, hogy én is átérjek a hídon. A férfi szavaival ellentétben eszem ágában sem volt itthagyni a fogam.
- Tűnés, amíg lehet – kiáltottam oda nekik.

A szörnyeteg felüvölt, mikor eltalálják a nyilak. Olyan szánni való hangon visít, hogy még én is vetek rá egy pillantást, ahogy sajgó vállam szorongatva botorkálok tovább előre.
-Fogjátok be a fületek - szólok a gyerekeknek, aztán botom a rémre szegezem, és újra megszólal a fülsüketítő mennydörgés, aminek hatására még egy jó adag jégtörmelék, és pára hagyja el az ellenségünk testét.
-Zabálj trágyát te kénszagú démonfajzat! - Ordítom neki, aztán intek a gyerekeknek, hogy most már levehetik a tenyerük a fülükről. Aztán szépen meglapulok, hogy a felém száguldó jégtüskék ne engem érjenek, hanem...mondjuk a levegőt, annak úgyis mindegy.

-Ezért megfosztalak benneteket a gyors halál kegyétől, átkozott elfek! Mire végzek veletek, azt kívánjátok, bár a kardotokba dőltetek volna ebben a pillanatban!!!
-Nincs kardom apafej!
-Arghhh...
Sosem hittem volna, hogy egy démont is fel tudok idegesíteni, de mindig szerettem volna kipróbálni. Én már csak ilyen fura vagyok, majdnem annyira mint az, hogy ezen a fedett helyen egyre erősebben havazik, és a szél is új lendületet vesz. Borzasztó hideg van, olyannyira, hogy kedvem lenne összekuporodnia földön, és csak feküdni...a gyerekeket pedig elég nehéz rávenni, hogy ne tegyék ezt meg a gyakorlatban is, de egyenlőre sikerül...ha nehezen is.
-Te...brrr...Thelion...húzz bele.... - motyogom, de igazán még én is alig hallom mit beszélek. Talán ha kiérünk a nagy nyílt teremből akkor...FRANCBA!!!
A kifelé vezető járat az orrom előtt fagy be, s az utunkba kerülő vastag jégrög bizony nem mozdulna sehova még akkor sem, ha hozzáérne valaki ahhoz a jéghideg izéhez. Csapdába estünk.

Szó se róla nagyon örülök, hogy akad segítőm a jégdémon leamortizálásában, de jobban örültem volna, ha már nem a hídon vannak, hanem valahol az alagutakban rohannak a kijárat felé, hiszen nagyon úgy nézett ki, hogy bár fájdalmat tudunk okozni ennek a teremtménynek, de ezzel inkább csak jobban felmérgesítjük.
Bár az is igaz, hogy ennek vajmi kevés a jelentősége abból a szempontból, hogy így is, úgy is meghalunk, ha rajta múlik.
- Nem mondtam, hogy húzz innen a kölykökkel! – üvöltöttem a mágusra, mikor ismét visszanyertem az egyensúlyomat az iszonyú dörrenés után, aminek meg is lett a következménye, mert a lény, most könnyebb lett pár kilóval, viszont még jobban a vérünkre szomjazott.
Gavin feleselésére csak megforgattam a szemem, de egyből sokkal komorabb lettem, mikor az egyre nagyobb hideg és szél után, még az egyetlen kijárat is tömör jéggé változott és mi mindannyian bent rekedtünk.
- Az Alkotókra! Most aztán jól megcsináltad testvér! – mondtam bosszúsan összekoccanó fogakkal, hiszen nem voltam valami téliesen öltözve. – Azzal a francos bottal csak rombolni tudsz? Nem tudsz lángot varázsolni? – futottam most már oda hozzájuk és szúrós szemmel néztem a gyerekekre, mert tudtam, hogy muszáj talpon és ébren maradniuk és ezt csak most azzal tudom elérni, ha tőlem jobban fognak félni. – Aki le mer feküdni vagy el merészel aludni, azt a nyilaimmal lövöm fenéken! És veled kezdem Gavin! – förmedtem a laposakat pislogó mágusra. – Ugráljatok, dörzsöljétek magatokat serényen!
Persze ezt gyorsan hadartam, mert a jéglény a nyakunkon volt és nekem semmi ötletem nem volt, hogy egy ilyennel hogyan lehet elbánni.
- Fel tudod tartani egy kicsit? Gyanúm szerint a varázsló lentről irányítja. Le kéne másznom oda. – mutatok arra, ahol az az előbb lezuhant.

-Annyi hülyeséget mondasz, nehéz követni... - kiáltom, olyan lezseren, amennyire csak lehet. Más kérdés, hogy a süvítő széltől csak azt a részt hallottam, hogy "nem megmondtam?", de annyi baj legyen. Nemsokára úgyis megkapom a magamét tőle, ami valahol megnyugtató. Kezdett furcsa lenni ez a szívélyesség, és már már aggódtam, hogy ha így folytatjuk, még egy gyerekét is utánam kereszteli majd, ahelyett, hogy folyton beszólna, vagy csak illedelmesen arrébb húzódna előlem, mint a többiek a klánból.
-Mégis mit gondolsz, mennyi mágiát zsúfolnak bele egyetlen botba? - Kérdem, és csak azért nem forgatom a szemeim, mert nem akarom, hogy tele menjen hóval.
-Nem, azt hiszem, meg kell ölnünk.
Az utasításra azért felmordulok. Nyílvessző a seggembe...lehet túl sok volt neki abból a poénból, hogy elszeretem a kedvesét, ha itt hagyja a fogát? Hmm...na jó, talán tényleg unalmas ismételgetni. 
-Kétlem szöszi. Ezt nem irányítja, EZ a mágus. Rájött, hogy nem bír veled, és a démon teljesen átvette felette az ir...
egy hatalmas jégcsap zuhan le, egyenesen a két lábam közé, én pedig hátra ugrom, és a seggemre érkezem.
-Yikes! Na szóval, a tűz jó, és nem kell pontosan lőnöd, mindegy hol találod el, csak égesd, sokat!

- Azt gondoltam, hogy annyit, amennyit egy varázsló tudhat! – válaszoltam ingerülten, hiszen jópofizással csak az éltünket kockáztattuk, és nem csak a sajátunkat. – Mintha valahol azt hallottam volna, hogy a bot csak a varázslat fókuszálásához szükséges, nem az varázsol. – vettem még oda, aztán már csak arra vártam, hogy csinálja amit mondok, de azonnal megtorpantam, ahogy kibökte, hogy ez a méretes jégmonstrum nem más mint maga a varázsló.
Ez most nekem is elvette a szavam, főleg mikor becsapódott közénk az a hatalmas jégtüske, aminek szilánkjai szanaszét röpülve még a kölyköket is megsebezték itt-ott, fájdalmas kiáltásokat váltva ki belőle, némelyik még sírva is fakadt.
Ritkán van dolgom gyerekekkel ezért elsőre idegesen kaptam feléjük a fejemet, hiszen van elég bajunk nem hiányzik még, hogy ők is elvonják a figyelmünket, de aztán rájöttem, hogy most valószínűleg nem erre van szükségük, hanem arra, hogy megnyugtassa őket valaki.
- Hé, hé, nem lesz semmi baj! Gavin és én megoldjuk ezt a kis problémát. – igyekeztem valamiféle mosolyt kényszeríteni az arcomra, de aztán villámgyorsan a lény felé fordultam, mert nem hiszem, hogy nagyon türelmes lett volna, és nem sajnálva tüzes vesszőimet, sűrűn eresztettem bele őket, egymás után, szinte sündisznót csinálva belőle.
- Azt hiszem, így el fog tartani egy darabig, már, ha addig egyhelyben áll és hagyja magát. – jegyeztem meg a fogaim között szűrve a szót, a földön kényelmesen csücsülő társam felé. – Legalább az ajtóval csinálja valamit, vagy itt fagyunk meg, ……jobbik esetben.
Próbáltam nyugodt maradni a kölykök miatt, de a felénk lendülő jégóriás ezt kissé felül írta.
- Vagy lehet, erre már nem lesz gondunk. – lőttem tovább fogcsikorgatva, bár a kezem már alig éreztem, úgy el volt gémberedve.

-Ja, ez a mágus viszont cuki állatokká tud változni, amik rosszul bírják a hideget - mutatok magamra, aztán pedig két kézzel fogom meg a botom a következő jeges szél után.
-Néha a mágia a tárgyakból ered és...áhh...minek magyarázok...
Felállok, és képen pörkölöm egy újabb villámmal a szörnyeteget, de aztán el is bukom menten. Furcsa látni, ahogy Thelion próbál mosolyogni a srácokra, és pedig igyekszem alaposan az eszembe vésni, hogy amikor ilyen arcot vág, akkor megnyugtatni próbál téged, és nem átharapni a torkodat. Fura...
-Nyugalom, meg tudjuk csinálni csak...arra kell odafigyelnünk, hogy ne haljunk meg, ő pedig igen. Nem bonyolult igaz?
A fagytól nagyot reccsen alattunk a híd, én pedig nyelek egyet, és erőteljesen lapulok az egyik korlátnak. Ja, sétagalopp. Aztán egy óriási fagyott kéz jelenik meg pár méterre tőlünk, a gyerekek fejénél, kik visítva botorkálnak arrébb tőle.
~Hogy lehet ez ilyen gyors? Az előbb alig mozgott.~
-Na jó...új terv...el tudod vonni a figyelmét? Én közel megyek....

A magyarázkodásra most tényleg nincs idő, és ha nem képes valami tüzet csiholni abból a botból, vagy akár honnan, akkor nagy valószínűséggel itt fogjuk hagyni a fogunkat.
Viszont a villám egy pillanatig visszaveti a felén közeledő jéghegyet és le is választ belőle egy jókora darabot, amit barlangot rengető üvöltés kísér.
- Legalább azt tudjuk, hogy nem érzéketlen és már ez is valami. – mormolom az orrom alatt, egy percig sem pihenve a tüzes nyilak felé lövöldözésével, amik faragják, mint egy jégszobrot, de nem eléggé ahhoz, hogy el is fogyjon mire hozzánk ér.
- Igen Gavin, nagyon egyszerű, de ettől nem lesz megvalósíthatóbb. – válaszolok jeges lehelettel és már az utolsó tartalékjaimhoz nyúlva irányítom a nyilakat a kölykök felé közeledő kézre fogcsikorgatva.
A szemem a társamra villan, és nem tudom mennyire érezheti, mit gondolok erről, hiszen szinte kocognak a fogaim.
- Az Alkotók kegyelmére, szerinted eddig mi a frászt csináltam, ha nem a figyelmét igyekeztem elvonni, talán marokkóztam vele? És van valami terved? Mert én mindjárt kifogyok a munícióból. – hessegettem hátrább a gyerekeket, magam mögé. – Talán vissza kéne menni a helyiségbe, ott legalább felülről védve vagyunk. – néztem a túloldali barlangszerűségre.

Ahogy elnézem a társam tegezében sorakozó megfogyatkozott színes pálcikákat, egyre inkább az a  gyanúm, hogy ő az előbb humorizált. Mástól hallva lehet el is nevetném magam, de...Thelion...viccel? Itt a vég...
-Nem, jó lesz itt! - Jelentem ki, hisz ha rendes mágus lennék, előlem sem akarna senki szűk helyre menekülni, azt viszont jól tudom, hogy ez itt igazán elemében lenne, mi meg egy jégszoborban, szóval inkább maradunk! Remélem azért nem örökre...
-Csak csináld!
Ez utána  gyerekeket arrébb terelem, majd megvárom, mit hoz ki magából Thelion, és megpróbálok a lény mögé, vagy legalább az oldalába kerülni. Nem könnyű feladat, hisz van vagy 9 szeme, ha jól látom, viszont ha valaki el tudja érni, hogy mind rá szegeződjön...nos az nincs itt, de Thelion is elég idegesítő tud lenni, hogy ne koncentráljon rám a rém, így aztán egy óvatlan pillanatban rá rontokl és előre döfök a botommal, egyenesen a szájába. Újabb meggydörgés, és a feje, a vállaival együtt eltűnik, én pedig csak állok ott bambán, vérző sebekkel. A bot kiesik a kezemből, én pedig fáradtan rogyok le...
-Én...meghalt...én...
Kábán pislogok magam elé. Meghalt...tényleg én öltem meg...ez...mit tettem...

Nekem sem tetszett túlságosan az a lehetőség, hogy visszamenjünk a hídon addig az üregig, mert egyrészt teljesen nyílt terep volt, másrészt ott már nem lesz hová menekülni…..na, nem mintha most lenne, hiszen a bejárat alaposan el volt torlaszolva egy jégtömbbel.
- Csináld! Csináld! – dörmögtem magamban, mint aki bosszankodik, pedig inkább aggódtam a kölykök miatta.
Valószínűleg, ha vesztünk, nekünk hamar végünk lesz. Eléggé feldühítettük már a lényt ahhoz, hogy így legyen, de ők? Talán hetekig, hónapokig játszadozna velük, használná őket ocsmány vérmágiájához.
Most is ahhoz a taktikához folyamodok, hogy a látószerveit célzom, mert azzal érek el a legnagyobb hatást és az csalja ki belőle a legfájdalmasabb üvöltéseket, így gondolom jó úton járok, ha a figyelemelterelésről van szó.
Azonban az egyik vessző alaposan mellé megy, mikor meglátom Gavint elviharzani a szörny irányába, majd annak tátott szájába döfni a botjával.
- Mi a Tere…… - nem tudom befejezni, mikor egy hatalmas dörrenés szinte a korlátnak tántorít és csak úgy záporoznak körülöttünk a jégszilánkok.
Mire felnézek a jégalaknak nyoma sincs, vagyis még hallom a hangos puffanást odalentről, és csak Gavin ücsörög a hídon, mint akinek mindjárt vége.
Magamat meghazudtolva, önkéntelenül rohanok hozzá, gyorsan végig tapogatva a testét, halálos seb után, aztán megkönnyebbülve huppanok le vele szemben a padlóra.
- Az Alkotókra, a frászt hoztad rám! – korholom már csak megszokásból. – Azértz szólhattál volna, mire készülsz. ……..De szép munka volt! – veregetem meg a vállát. – És úgy néz ki megszabadultunk tőle és még élünk is mindannyian. – nézek a lassan eszmélő gyerkőcökre.
- Na, ha összeszedted magad és befejezted a henyélést, akkor talán húzhatnánk is innen minél előbb. – állok fel fürgén és ismét a kezem nyújtom a mágusnak, aki bár nem tudhatja, elnyerte nagyrabecsülésemet és barátságomat.

Még mindig hüledezve zihálok a gondolattól, hogy az előttem heverő, összefüggéstelen, groteszk test az én kezem munkájának köszönheti, hogy többé már nincs feje. Persze amilyen ronda képe volt, még jót is tettem vele, de bakker...most tényleg ezzel viccelődöm? Oké, hogy egy rohadék volt, és egyébként is de...én kinyírtam...csak úgy...mintha...Fájdalmasan sóhajtok fel. Baromi hideg van itt.
Nagyjából ez az a pont, amikor meghallom, vagyis inkább felfogom azt, hogy Thelion hozzám szól. Lassan emelem fel a fejem. pislogok rá egy párat, aztán követem a tekintetem a gyerekek felé.
-Hja...sikerült...neked meg...legközelebb levélben küldöm el a harc koreográfiáját, három héttel előre egy postagalambbal, rendben? - Kérdem morogva, de aztán erőltetek magamra egy mosolyt, és elfogadom a kezét. Szívesen üldögéltem volna még egy kicsit, de igaz ami igaz, nem ártana már elhúzni innen a rákba, lehetőleg még ma.
-Ja, igen...a jégfal...mond, nálad van még a tűzgyújtókészleted? Azt hiszem láttam pár könyvet a ketreceknél, meg váltás ruhát...és néhány korhadt fiókot....
Újabb mély sóhaj, és gyerekek felé fordulok.
-No, srácok, ki akar tüzeskedni egy kicsit hmm? No, akkor most gyorsan hordjatok ide mindent, amit fel lehet gyújtani! Aki a legnagyobb darab fát hozza, kaphat a sütimből! Nyomás, nyomás!
Ahogy szétszélednek, elfogy a megjátszott lelkesedésem, és a falnak dőlök.
-Fáradt vagyok...Az őrző ezért még megfizet...még, hogy elegen vagyunk ketten is...

A sok átélt viszontagság után, talán most először elvigyorodom Gavin visszavágására, és ahogy felhúzom a hideg kőről meglapogatom a hátát.
- Na végre! Látom, már ismét köztünk vagy barátom. És elég lesz a koreográfia galamb nélkül is a fülembe suttogva.
Mikor a tűzgyújtásról kezd el beszélni, természetesen bólintok, de kicsit meg is lepődöm.
- Azt hittem, ha a varázsló elhalálozik, akkor a mágiájának is nyoma vész. Ez nem vonatkozik erre a dugóra? – intek a kijáratot eltorlaszoló jégre. – De, ha nem, akkor remélem, nem túl vastag, mert akkor eltart egy darabig, míg kiolvasztjuk magunkat, de legalább átmelegszünk. – sóhajtottam beletörődően.
Eddig sem voltam oda a mágusokért, és azt hiszem a mostani kaland sem lopta be őket a szívembe, persze a jelenlévők kivételek.
A kölykök most már megnyugodtak, bár azért még félve nézegették a varázsló maradványait, ahogy elmentek mellette, hogy összegyűjtsenek minden éghetőt.
- Most már minden rendben lesz és hamarosan akár be is olvashatsz neki. – biztosítottam Gavint, miközben igyekeztem a lomokból és szemétből valami hatásos tüzet gyújtani.
Atán már csak várni kellett, de legalább mindenki megmelegedett a lobogó tűznél.

Gonoszul vigyorodom el Thelion kérésére, majd gyorsan megjegyzem, mielőtt nagyon csodálkoznak, hogy ugyan mi az oka az örömömnek:
-A fülbe suttogásról eszembe jutott egy vicc...majd ha nem lesznek itt a gyerekek, kérlek juttasd eszembe, hogy meséljem el.
Azért lenyűgöz az optimizmusa. Ha meghal a varázsló, odavész a mágia. Hát igen, lehet más világokban,a hol a varázslókat nem a démonok nemzették a pokol mélyén, hogy a normális embereket sanyargassák ott talán így van, itt viszont...nem egészen.
-A varázs meg is tört, a hóvihar elállt, ha megfigyeled, viszont a hatásai, na azok így maradnak tavaszig amilyen hideg volt kint, szóval gyorsan azzal gyújtóssal...

Vacogva dörzsölgetem össze a két kezem a tűz előtt, a gyerekekhez hasonlóan, közben pedig fél szemmel figyelem, ahogy valamivel messzebb tőle olvad a jég, és a villámokkal kivájt kis csatornákon keresztül folydogál le a mélybe a víz, kis patakokban, apró vízeséseket alkotva.
-Úgyis utálok a vadonban aludni... - jegyzem meg, picit morogva. - Amint akad egy rés, amint kiférek, előre megyek, és elrepülök segítségért...meg kajáért.
A botommal megkocogtatom a jégtömb tetejét, majd felsóhajtok.
-De...az nem mostanában lesz. Addig mi lenne, ha elütnénk az időt egy kis meséléssel. Thelion bácsi biztosan rengeteg izgalmas kalandban vett részt az életében, talán még találkozott is olyanokkal, kiket csupán a legendáinkban énekeltek meg. Mit gondoltok, elmeséli őket nekünk? Mesét, mesét mesét!
A kántálásba a gyerekek is becsatlakoznak, én pedig, mint aki jól végezte dolgát mosolygok, és tovább kapirgálom a jeget. Előbb utóbb csak kijutunk innen...

A gyerekek elég sok mindent összeszedtek, így hamarosan vidáman pattogott a tűz, melynél legalább valamennyire át tudtunk melegedni, miközben emésztgettem, amit Gavin a mágusokkal kapcsolatban mondott. Jobban örültem volna az én verziómnak, mert akkor már úton lehetnénk a tábor felé és nem azt a vékony kis vízcsíkot bámulhatnám, ami azt mutatja, hogy még jó sok időt fogunk itt tölteni, már, ha addig ki tart a gyújtós és nem halunk éhen.
- Nagyon jó ötlet Gavin! Tényleg! Én meg játsszam a gyerekcsőszt addig, vagy mi? Ha már lesz rés, akkor gyorsabban tudjuk bontani a jégfalat szerintem, így akár maradhatunk együtt is. – ingattam meg a fejem, mert valahogy nem éreztem alkalmasnak magam, hogy a most már felélénkülten csivitelő kölyköket irányítsam.
De alig gondoltam ezt végig, megdöbbenve hallgattam Gavin szavait, melyekkel szinte felbuzdította a gyerkőcöket, hogy kizsaroljanak belőlem valami történetet.
- És Thelion bácsi azzal kezdi, hogy volt egy Gavin nevű mágus, akit megfogott és egy szakadék fölé tartva addig lóbált, amíg rekedtre nem ordította magát, hogy soha többet nem tesz ilyet. Ez, hogy tetszik megtörtént meseként? – néztem rá villámló szemekkel, mikor már szóhoz jutottam.
Aztán kelletlenül megköszörültem a torkom és belekezdtem, de csak úgy a magam módján, mivel nem kenyerem a beszéd, mint egyeseknek.
- Az egyik utazásom során eljutottam a tengerhez, ahol olyan hatalmas vízijárműveket láttam, mint a városban a házak. És legalább annyi ember is szolgált rajta. Hatalmas fehér vásznak hajtják ezeket, ahogy azokat a szélbe fordítják, így lovagolják meg a hullámokat, amik sokszor akkorák, mint maguk a hajók. Aztán a víziszörnyek! Láttam olyat, ami több, mint ötven lépés hosszú volt, és nyolc vagy tíz hosszú csápja, amivel ezeket a hajókat a mélybe tudja rántani és a szája akkora, hogy több tucat embert képes lenyelni, ha nem maradtok csöndben, akár titeket is. Na, ez volt a mese és most mindenki kapirgassa azt a jeget, mert soha nem jutunk haza! – fejeztem be kurtán. – És ha mesét akartok ezután Gavin „bácsit” nyaggassátok.

-Valahogy úgy, igen. Jó gyakorlás lesz neked, hisz hamarosan úgyis lesz egy fészekalj saját gyereked, amilyen szépséges leányzónak udvarolgatsz. Most mi van? Mit csodálkozol ennyire? Ja, hogy nem mondták még...nos, ha valakit sokat puszilgatsz, meg simogatsz, előbb utóbb meg fog duzzadni a kis hasa, és nemsokára kibújik belőle egy kis hegyes fülű angyalka, aki soha többé nem hagy majd aludni.
Elégedettséggel tölt el, hogy sikerül rávenni a mesélésre, még akkor is, ha a bevezető történet eléggé...elrugaszkodik a valóságtól....remélem. A második mesére aztán pláne megszeppen a  gyermeksereg, és már rohannak is a jéghez, hogy dolgozzanak rajta. Rosszallóan rázom meg a fejem, és fordulok feléjük.
-Nos, igen, nem véletlen, hogy nem lesz mindenkiből krónikás.
Felállok, és megindulok a jég felé, és én is kapirgálni kezdem.
-Tudjátok, a jég nem mindig rossz, és nem is igaz, hogy a világon mindenhol szörnyek élnek. Magasan fenn északon, még a kunárik földjén is túl messze létezik egy kontinens, ami nem áll másból csak hóból, és jégből. Ott él a bölcs öreg Elf mágus, kinek ilyen messzire kellett rejtőznie mindenki elől, hogy megőrizhesse halhatatlanságát, ám évente egyszer, mikor a tél a legkeményebb, magára ölti mágikus vörös ködmönét, és a varázsszánjával körberepüli Thedas-t, hogy ajándékokkal lepje meg népe minden fiatal tagját, mielőtt hazatérne a kietlen fagy birodalmának közepén álló jégerődjébe. Ha marosan ismét meglátogat minket, szóval siessünk, mielőtt még...ó, nézd csak, itt már átfér a karom!
Hátra nézek Thelion-ra.
-Biztos vagy benne, hogy nem bírsz el nyolc fegyvertelen kölyökkel? Én baromi éhes vagyok, és nálad sem hiszem, hogy lenne elég kaja mindenkinek.

Egészen elpirultam, mikor Gavin emlékeztetett rá, hogy a kedvesemmel való kapcsolatom már komolyabb fordulatot is vehet. Persze nem voltam gyerek, hogy ezzel ne lettem volna tisztában, de valahogy más volt ez ilyen nyíltan kimondva.
- Kösz szépen a kiselőadást mágus barátom, magamtól soha nem jöttem volna rá. – morogtam még mindig kissé vörösen, de a kölykök miatt, nem akartam még jobban belebonyolódni, mert képes lett volna, még továbbhúzni vele.
A mese végén teljesen elégedetten néztem, milyen serények lettek a lurkók és még Gavin is erőt vett magán, hogy beálljon segíteni.
- Nem én forszíroztam ezt a mesélés dolgot. – vigyorogtam rá gúnyosan.
Persze én is beállok a sorba, mert már nagyon mehetnékem van és ez a barlang nem az én világom, így azért jobban halad a munka és közben meghallgathatom, hogy mennyivel jobb mesélő válna a társamból, aki a régi legendát eleveníti fel, amit mindenki tud, hogy nem is így van. De, hát a gyerekek tátott szájjal és tágra nyílt szemmel hallgatják, így csak megvonom a vállam és nem szólok közbe.
A lyuk már elég széles, ahhoz, hogy Gavin madár alakban átférjen rajta, így persze, hogy bólintok. Az előbb sem gondoltam komolyan, hogy ne bírnék el a kölykökkel. Tudok én még pár egészen szörnyű mesét!
- Menj csak akkor, ha már annyira mehetnéked van! Csak aztán itt ne felejts minket. De szerintem mire visszaérsz, már mi is kintebb leszünk. – nézek a most már sokkal gyorsabban olvadó jégre.

-Igazán nincs mit, süt rólad, mennyire elveszett vagy - felelem vidáman, és még a vállát is megveregetem, puszta gonoszságból.
-Teremtőm, olyan gyorsan nőnek fel...
Biztos vagyok benne, hogy senki sem fogja elhinni azt, hogy sikerült annyira kipirítanom a könyörtelen, és rideg Thelion-t, hogy majdnem ő olvasztotta szét ezt a bazi nagy jégtömböt. Mondjuk, tényleg elég gyorsan átvágunk rajta innentől, és bár sólyomként könnyedén kiférnék, egyenlőre mégsem változom át.
-Á, talán jobb ha maradok. Ha egyedül hagylak velük, a végén még elmeséled nekik, hogy "születnek" a fészekanyók.
-Gavin bácsi...mi az a fészek anyó?
-Az egy...öhm...hé, vájd inkább a jeget, talán itt akarsz letelepedni?
Nem, nem mesélem nekik el, mi az. Egyébként sem hiszem, hogy jól járnának vele, én úgysem láttam még egyet sem, csak olvastam róluk. Nem mintha valaha is szerettem volna a közelébe kerülni egy olyan szörnyetegnek.
-Szóval...most hogy így élünk meg minden...ez a nővére a te kedvesednek...mennyire van elveszve hmm? - Kérdem mosolyogva, aztán botom egy utolsó ütésével kidöntök egy nagyobb részt a fennmaradt vékony jégfalból, és ezen a résen már ha szűkösen is, de átfér egy elf. Én legalábbis biztosan, és ha én átférek, a többi apróságnak sem lehet gond...mondjuk Thelion szélesebb nálam, hogy pukkadna meg, de majd megoldja.
-Na jó, most már tényleg elrepülök egy szekérért, mielőtt bealkonyodna. Hamarosan visszatérek. Vigyázzatok magatokra, és Thelion! - Rá mutatok, és szigorúan nézek a szemébe - Nincs mesélés!
Eztán át is változom, és már repülök is kifelé innen. Út közben aztán megállok, kinyitni a súlyos kőajtót, és utána megvárom, amíg ők is kijönnek, nehogy rájuk záródjon, addig pedig ujjaim türelmetlen dobolásával mulatom az időt, de eztán megint átváltozom, és tényleg repülök tovább a tábor felé. Távozásom előtt csak annyit mondok ezúttal: "ne mondj semmit", és már ott sem vagyok.
Pár órával később Két hallával, és egy szekérrel, meg néhány másik elf harcossal térek vissza.
-Felszállás, megyünk haza!

Úgy látszik csak engem akart idegesíteni azzal, hogy, ahogy kifér a lyukon elrepül végre, mert mikor már meg vana hely és mehetne, akkor meg inkább marad. Ki érti meg ezt a mágust! Én biztos nem.
Azért valami szöget üt a fejemben és el is határozom, hogy ha kettesben leszünk szóvá teszem, de egyelőre inkább a munkával vagyok elfoglalva, mert kezdünk egészen jól haladni és ráadásul már nem is fázok annyira.
- MI? – ocsúdok fel a kérdésére a merengésemből. – A nővére? Jaaa! Nazaril nővérére gondolsz! Hát tulajdonképpen azért jött ebbe az erdőbe, hogy megtalálja őket, de fogalma sincs merre lehetnek. Ezért ajánlottam fel neki, hogy jöjjön a klánunkba és az öregek lehet tudnak az ővéiről valamit. – válaszoltam gyorsan. – Szóval ne éld bele magad.
Közben azért szépen tágult a lyuk és nem sokára már majdnem mindenki átfért rajta, kivéve engem, de mire Gavin mégis csak rászánta magát, hogy egyedül útra keljen, anélkül, hogy fognám a kezét, már csak pár erősebb csapás kellett és én is átjutottam.
Persze sértődött arcot vágtam, mikor rám szólt, hogy ne meséljek, valós történeteket a kölyköknek, de ez csak álca volt, eszembe sem volt megint belekezdeni. Mi vagyok én, valami elcseszett regős?
Meglepődve lassítottam a futásunkon azonban, mikor a lejáratot eltorlaszoló ajtónál megláttam.
- Mi van nem tudsz elszabadulni, vagy megijesztett valami? – kérdeztem, hogy kicsit én is piszkálgassam.
Aztán, amíg ő elszárnyal, hogy hozzon segítséget, addig is elindulunk az idevezető ösvényen, de azért is tartok egy kis figyelmeztető beszédet, fittyet hányva Gavin figyelmeztetésének.
- Most aztán láttátok mire vezet, ha nem fogatok szót és olyanhelyre kóboroltok, ami tiltva van! Örüljetek, hogy minden végtagotok a helyén maradt és még a véreteket sem vette az a mágus, hogy valami szörnyet csináljon belőletek, aki megeszi a többieket!
Az elsápadó arcukat látva elégedetten elmosolyodtam. Biztos voltam benne, hogy míg vadásszá nem avatják őket, az anyjuk szoknyája mellett fognak ülni.
Mikor megjött a szekér, végre kifújhattam magam.
- Mi tartott ilyen sokáig? – szóltam Gavin-hoz kaján vigyorral, aztán eszembe jutott, hogy akartam tőle valamit kérdezni.
- Te Gavin….öööö…..-hajoltam közel a füléhez, olyan halkan, hogy csak ő hallja. – Mi az a fészekanyó?

-Ehh... - sóhajtok fel rosszallóan - sosincs szerencsém a nőkkel. Mindig vagy foglalt, vagy elveszett vagy...
-Köszönjük, Gavin bácsi...
Motyogja az egyik kislány, ki ekkorra szedte össze a bátorságát, hogy megszólaljon, és egy puszit nyom az arcomra, mielőtt visszarohanna a jégtömbhöz.
-...vagy túl fiatal. Na mindegy...

A szívélyes fogadtatáson már meg sem lepődöm. Pontosan tudtam, milyen kevés az esélye annak, hogy Thelion valaki mássá változik, szóval nem is számítottam jobbra.
-Meg kellett állnunk bevásárolni, és ha már arra jártunk, pont elkezdődött egy színdarab - felelem epésen, aztán a zsákomba nyúlok, és egy-egy cipót dobok minden csemetének.
-Amíg hazaérünk, mind megenni! ÉS, most, ha megbocsájtotok...
A szekér egyik félreeső sarkában helyezkedem el, és már elő is kerül a könyv a kezemben. Föld, és Ég peremén: a sárkányvérű krónikája. Egészen érdekes könyv, és elgondolkodtató...kár, hogy az előző 4 kötetet képtelenség megszerezni.
-Hmmm? - Kapom fel a fejem a  könyvből, amikor Thelion mellém ér.
-Ó...nos...tudod mik azok az Éjfattyak ugye? - Kezdem magyarázni, amikor sikerül túltenni magam a megilletődöttségen.
-Nem a földből nőnek ki, bár majdnem. Mélyen a törp birodalom romjai közt élnek ezek a groteszk szörnyek, akik sorra hozzák világra undorító porontyaikat, és úgy mellesleg felfalnak bármit, ami eléjük kerül. Bármit, és bárkit. Mondanám, hogy vigyázz velük, de a mi fajtánk úgysem merészkedik olyan mélyre, ha meg hurcolják, akkor már olyan mindegy. No, most próbálj pihenni egy kicsit, ha hazaérünk, biztos vagyok benne, hogy sokat kell majd mesélned....

Mérhetetlenül megkönnyebbültem, hogy végre kijutottunk abból a sírkamrából, ráadásul még a kölyköket is sikerült megmenteni és még túl is teljesítettük a tervet.
Azért el kellett ismernem, hogy a mágus, akár milyen kis beszari, azért a végére eléggé összekapta magát és jó segítőtársnak bizonyult.
Persze ezt sosem fogom nyíltan az orrára kötni, mert még elbízza magát és akkor jaj lenne az emberiségnek.
Mikor szerény kérdésemre megkapom a választ, csak nagyokat pislogok.
- Jaaa! Hát ezt ismerem! Csak én falka anyának hallottam őket, de ezek szerint más néven is elhíresültek.
Az arcomon látszik a megkönnyebbülés, hiszen még sem vagyok ennyire elmaradva, hogy ne ismerjek egy ilyen kifejezést, és, hogy Gavin jobban tudja nálam.
- Egyébként nekem nem kell bemutatnod az éjfattyakat, mert harcoltam velük. Gondolom veled ellentétben. – szurkáltam meg egy kicsit, ne hogy már itt el kezdjen olvasgatni, mikor szóval tarthatná a gyerkőcöket is.
Ha megérkeztünk a táborba, alig vártam, hogy elszabaduljak az örömünnepből és végre bevegyem magam a sátramba.
Nem sok híja volt, hogy nem hagytuk ott a fogunkat és a látszat ellenére, nagyon is megviselt a dolog, így rám fért egy kis pihenés.

// Köszönöm a játékot, szokásosan remek volt //

-Falka anya... - gondolkodom el hangosan - tőlem.
Aztán felpattanok, amikor hozzámér a csontos ujjaival, szúrós szemekkel nézek rá, és még arrébb húzódom tőle, amennyire csak a szekér engedi. Nazaril-t csikizgesse, ne engem!
-Jól gondolod, kettőnk közül valóban csak te vagy olyan lökött, hogy a közelébe menj azoknak a kannibál pestishordozóknak, de ha ez minden vágyad, egészségedre. No, és ha most nem bánod, tovább olvasom a...hé...ne már! Hagyjál! most miért? Mi van a gyerekekkel? Tök jól elszórakoznak azzal, hogy a térdükön egyensúlyozzák a homlokukat, mindenki ezt csinálja a korukban, vagy te nem? Áh...jól van na...
Morgolódva ülök le a szekér közepén, kezemben a könyvvel, és mikor ki zsémbeltem magam, olvasni kezdek, hangosan.
-És akkor hősünk torkából felzendül a csatakiáltás, mely túlüvölti a Nevarra-i hegyek jéghideg szeleinek fújását is, és melynek ereje még a rá vadászó sárkányt is megtorpanásra készteti...
S a többi. Egész kiszárad a torkom, mire végre hazaérünk, a táborba, ahol többször is kifejtettem, mennyire fejbe fogom vágni az őrzőt, amiért csak kettőnket küldött oda. Mire azonban megérkezik a szekér, és annak hátulját körbeveszi a klán apraja nagyja, hogy üdvözölje a hősöket, Thelion egyedül találja magát az éljenző tömeg közepén, míg én a távolban, az egyik magas fa egy felső ágán figyelem sólyom alakban, mosolyogva. Már amennyire egy sólyom mosolyogni tud. Ha egér lennék, biztos nem találnám szívderítőnek, ha pedig őrző, nem kételkednék, hová tűnt az ebédem.

// Én is köszönöm //