Ösvények

Nem kedvelem ezt a vidéket! Erdei elf létemre nyomasztónak érzem, mintha valami baljós árny telepedett volna erre a környékre, ami akkor sem szűnt meg, mikor kiszorították innen az éjfattyakat. Persze előtte sem volt az a kimondott veszélytelen hely, de azért ha figyelmesen járta az útját az ember, baj nélkül átvergődhetett ezen a területen.
Már azóta úton vagyok, mióta felkelt a nap és még elég messze vagyok a déltől. Muszáj sietnem, hiszen az orvosságra, amit a városból a klánhoz viszek nagyon nagy szükség van, ezért is döntöttem úgy, hogy lerövidítem az utamat és átvágok a vadonon.
Mióta eljöttem Redcliffe-ből, csak alig pár órákat aludtam, hogy minél előbb visszaérjek, így aztán nem voltam valami friss. Viszont nagyon is jól tudtam, hogy itt, ebben a komor erdőben és mocsaras területen nem lankadhat a figyelmem, különben sosem érek haza.
Kezem a sosem járt messze a kardom markolatától, miközben a szokásos kitartó futással róttam a utat. Talán még egy nap és már közel leszek.

Sebesen szárnyalok, közelebb a felhőkhöz, mint odalent bárki. A hideg szél felborzolja minden tollam, ám éles szemeim továbbra is a lenti tájat kémlelik, egy társam után kutatva. Imádok olyan embereket keresni, akiket soha életemben nem láttam még, főleg ha ezek ráadásul hajlamosak "lerövidíteni" az utat. Mondjuk, igaz ami igaz, itt nem fogja megzavarni senki, és kiszúrni is könnyebb ezen a kietlen vidéken, de mégis, boldogabb lennék, ha az úton találtam volna meg, még ebéd előtt.
~Na...végre!~
Zuhanórepülésbe kezdek, és teli torokból adom tudtára, hogy csupán méterekkel szárnyalok immár a feje felett, aztán több tucat lépésre tőle landolok, és kezdek hozzá ahhoz, hogy visszaváltozzam. Testem fehér fény ragyogja be, és mire az kialszik, az egyik ember méretű kőszirt tetején ott guggolok én, a legjóképűbb elf ezen a vidéken.
-Üdv néked...te lennél ugye Thelion, az a Fenyvesdombi, igaz? A klánod aggódik érted, főképpen az a szép szőke fehérnép.
Oldalra döntöm a fejem, hogy jobban szemügyre vegyem őt. Leginkább az arcát fürkészem.
-Kár lenne abban reménykednem, hogy a húgod, nem igaz?
Aztán szinte már légiesen könnyedén huppanok le a magasból az avarba, hogy végre egy szintben legyen az arcunk, és közelebb is megyek, hogy ne legyen szükség erre a színpadias hangerőre, amitől az egész környék zeng.
-Ne félj, körülnéztem, mérföldekre nincs itt más rajtunk kívül, ha pedig miattam tartasz, láthatod, fegyvertelen vagyok. Utálom az éles dolgokat, folyton megsebesítenek valakit. A lényeg, hogy elengedheted a kardod, és erre a gyanakvó tekintetre sincs szükséged, viszont jobb, ha sietünk, a kis Criylia állapota sokat romlott, de még odaérhetünk.

Hirtelen egy sólyom suhan el a fejem felett, alig kicsivel fölöttem, mire ösztönösen húzom le a fejem és csodálkozva lassítok az iramon, majd miután nem messze tőlem le is száll, óvatosan megtorpanok.
Egy elf jól ismeri az erdőt és a benne lakozó állatokat is, szinte rokonainként tekintünk rájuk, így most is biztos vagyok benne, hogy ez nem normális viselkedés egy ragadozó részéről.
Kezem a fegyveremen pihen és valamiért nem nagyon lepődök meg mikor a madár körül fényes ragyogás támad és növekedni kezd, egészen addig, míg egy magamfajta, nyúlánk elf nem lesz belőle.
- Üdv neked is idegen! Igen, én vagyok Thelion. – ismerem el, hiszen mi értelme lenne tagadni, főleg, ha tényleg a klánom küldte elém. Ha……
Az, hogy ismeri, vagy látta valahol Nazaril-t, nem jelent semmit, ezzel még nem győzött meg.
- Kár! – hagytam helyben a megállapítását. – Én nem törném magam a helyedben.
Figyelmesen szemmel tartom, míg leugrik a szikláról és elújságolja, hogy közel és távol mi vagyunk csak itt ketten és senki nem hallotta meg hangoskodását, amivel akár jelezhetett is a közeli bokrokban bujkáló társainak.
Nem veszem le a szemem róla, miközben éles hallásomat vetem be, de nem hallok semmi különöset, csak egy közeli patak csobogását és valami állat motozását.
Aztán hirtelen ernyesztem el feszült izmaimat és engedem el a kardom markolatát, mikor meghallom a kislány nevét, hiszen ezt tényleg csak az tudhatja, aki a klántól jön.
- Ne haragudj, de ezen a vidéken sosem tudhatja az ember kibe fut bele. – biccentettem felé elnézést kérően gyanakvásomért. – És akkor lépjünk ki, hogy tényleg odaérjünk. Ezért is próbálok átvágni itt, mert tudom, hogy nincs sok időnk. – vált aggodalmassá a hangom, mert a kis Criylia-n, a sámánok jóslata szerint népünk jövője függ és ha meghalna………Abba jobb bele sem gondolni.
- Hogy találtál meg? – váltottam ismét futásra.

-Nyugalom barátom - emelem fel a kezeit szavai hallatán, melyek barátságosságban egy sárkány bömbölésével vetekszenek - utálnám, ha baleset érne engem, és egy éhes vadász miután sólymot lőtt magának vacsorára, megrökönyödve látná véres hullámat. Lehet babonás vagyok, de épp ezért nem repülök át ogrék lábai közt, vagy töröm magam olyan lányoknál, melyeknek kedvese íjat hord magánál.
Közben azért figyelem, ahogy még mindig azon morfondírozik, mennyire jó ötlet kettévágni engem, csak a biztonság kedvéért, mielőtt körbe sunnyogják a haverjaim, hogy elflevest csináljanak belőle. Jó érzés, amikor ennyire bízhatnak az emberben mondhatom! Más kérdés, hogy én sem bízom benne, de az más, ő egy tetovált, fegyveres paranoiás manus a vadon közepén, én meg nagyon szeretném, ha mindenki az ártatlanság mintaképének nézne.
-Semmi baj - felelem, mikor végre megnyugszik.
-Eleinte mindenki így reagál rám. Mintha minden alakváltó boszorkány is lenne, vagy nem tudom.
Aztán megvonom a vállam, és megindulok lassan előtte, de aztán egyre jobban rákapcsolok, ahogy fokozatosan beér engem. Igazán teljesen fölösleges szaladgálnom, könnyedén be tudnám érni valamivel később, de egyenlőre nem tudok visszaváltozni.
-Hogyhogy hogyan? Láttad ugye, hogyan érkeztem? No, úgy...persze, ha méltóztattál volna a főúton közlekedni, akkor már rég otthon lehetnék, de fátylat rá, megértem, hogy szét akartál nézni, olyan sok a látnivaló ezen a vidéken.
Oldalra tekintek, ahol a lápból kiáll pár lándzsa, mire koponyákat tűztek fel, és fintorogva rántom vissza az arcomat.
-Mondjuk, könnyebb úgy értékelni, ha elválaszt tőle pár mérföld felfelé az is biztos...Biztos nem akarsz visszajönni az útra? Úgy értem, pár perc, és magadra hagylak idelenn, szóval nekem mindegy, csak gondoltam jobban örülnek majd, ha mindketten hazaérünk élve.

- Talán azért van ez Gavin, mert majdnem minden alakváltó boszorkány. – fut át egy halvány megértő mosoly az arcomon, mikor kicsit felháborodik azon, hogy legtöbben nem fogadják bizalommal, mikor előttük is eljátssza ezt a trükköt.
Mivel azt mondta sietős, így kissé elcsodálkozom, mikor ő nem vált futásra, hanem egyre jobban elmarad mögöttem, ezért aztán én is lassítok, mert nem tudom mi a baj. Talán elfáradt?
- Most magyaráztam el. Hogy miért vágtam le az utat. Ha a főúton mentem volna, akkor nagy lett volna a kerülő és talán még egy napom rámegy. – rázom meg a fejem, ahogy felrója nekem, amiért nehezen talált meg. – Különben sem számítottam rá, hogy valaki meg akar majd találni…..főleg jó szándékkal, rosszal meg minél később találnak meg, annál jobb.
Kissé furcsa stílusa van a komának, azt meg kell hagyni, de csak egy oldalpillantással jutalmazom, hogy lássam komolyan beszél-e.
- Most már csak nagyjából egy napi járóföldre vagyok a tábortól, ha jól belehúzok. Minek kerülnék az országút felé, ha nem muszáj? – rázom meg a fejem. – De, ha már megint odafenn leszel, akkor akár segíthetsz is, hiszen onnan jól látod, ha valami veszély fenyeget, nem? – néztem rá kérdőn, mert láthatóan nem érezte jól magát idelenn.
- Mint látod még életben vagyok, ami azt jelenti, hogy egészen jól meg tudom védeni magam. Vagy talán tudsz valamit, ami miatt félteni kéne az életemet? – nézek rá kérdőn. – A gyereknek kell ez a gyógyszer, így nem kockáztatok meg egy kerülőt, még ha az látszólag biztonságosabb is. A rablóbandák amúgy is inkább az utak mellett lesnek prédára, nem a vadon mélyén.

-Mások is ezt szokták mondani - felelem, megjátszva a sértődöttet.
-Ilyenkor szoktam megkérdezni: "Feltűnt, hogy ELF vagyok? Ugrathatnátok ezzel is!" A táborban mondjuk ilyenkor valamiért mindig olyan furcsán néznek rám, de a városban azért szokták értékelni. Hiába, az embereknek mindig is jobb volt a humorérzéke...
Kezd zavarni, hogy ennyire lemaradok tőle, így kicsit rákapcsolok, de tényleg csak egy kicsit. Futásra legfeljebb úgy lehetne bírni, hogy rám gyújtják az erdőt, de ahogy hallom, az inkább a varázslók körében népszerű praktika, én pedig nem az a fajta mágus vagyok, aki ilyesmit tervezne, szóval a lángok egyenlőre elmaradnak.
-Ez nem jelent semmit, én is élek még, mégsem hadonászok össze vissza hegyes vackokkal, és lövöldözök kis hegyes vackokat más emberek seggébe. Amúgy ne aggódj, nem tudok semmiről ami...
Egyszerre megremeg a föld a lábunk alatt, mire én megtorpanok, és kérdőn nézek Thelion-ra.
-Ezt te is érezted?
Aztán újra megremeg a föld, és immár egy fa törzsének kell támaszkodnom, hogy ne essek hanyatt.
-Rendben...nem a mézsör illata ártott meg. Mi lenne, ha én most...?
És már változom is át, hogy a szelek szárnyán magasba kapva kémlelhessem a tájat. A távolban három köpenyes alakot pillantok meg, kit botokat szorongatva, különböző fényes varázslatokat szabadítanak elő, és egymás irányába lövöldöznek, illetve néha a földet is megrengetik. Egészen úgy tűnik, mint egy három irányú varázspárbaj, amíg rá nem döbbenek, hogy ezek hárman nevetnek! Már épp repülnék vissza Thelion-hoz, mikor az egyik újra a magasba emeli a botját, és a következő mágia hatására egyszerre minden szúnyog felszáll a lápból a közelben, és Thelion felé kezd repülni, fekete felhőz képezve az égen.
~Én csak egy sasmadár vagyok..vagy mi a frász, sólyom. Nem akartok a közelembe jönni!~

Mikor látom, hogy nem nagyon tudja tartani a tempót, akkor kicsit lassítok, bár nem tudom mi a célja, azzal, hogy ott szenved a nyomomban, mikor sokkal gyorsabban is haladhatna.
- Ezek szerint azon kívül, hogy figyelmeztettél arra, hogy nem az úton haladok és, hogy minél előbb szükség van a gyógyszerre, amit viszek, és amivel amúgy is tisztában vagyok, semmi hasznodat nem veszem? – fordulok visszafelé és egy halvány mosoly bujkál a szám szélén.
- Mert ugye ezt a nagyobb csomagot nem is bízhatom rád, hiszen nem tudnál tőle repülni, ami most a leggyorsabb lenne. Így bíznod kell benne, hogy elég gyors leszek magam is és hogy ha kell azokkal a hegyes vackokkal meg tudom magam és a csomagot is védeni. – szögeztem le, majd ismét visszafordultam, ekkor billentem meg, ahogy megremegett alattam a föld
- Igen! – bólintottam és figyelmesen hallgatóztam. – Nem nagyon lehetett nem észrevenni.
Ekkor megint megmozdult a föld és mintha távoli hangokat is hallottam volna, de mire ezt elmondhattam volna Gavin-nak, már a levegőben szárnyalt.
Mivel a hangok után volt egy halvány gyanúm, hogy ez a földmozgás nem természeti jelenség, így halkan abba az irányba kezdtem el szaladni, de igyekeztem, hogy mindig takarásban legyek. Sejtettem, hogy kényszerű társam sem a menekülés miatt repült el, hanem, hogy kikémlelje, mi a frász volt ez, így hamarosan talán már többet tudok.
Ekkor azonban ismerős zümmögés ütötte meg a fülem, de ez most sokkal erőteljesebben és hangosabban hallatszott, majd kis fülelés után már tudtam, hogy elég nagy a baj, amit már láttam is.
- Szúnyogok! ~
Ami ugye egy lápos vidéken nem is lenne túl figyelemreméltó, ha nem sűrű fekete felhőben és célirányosan felém közelednének, mint egy irányított nyílvessző.
Ezek ellen nem sokat érnek a fegyvereim, csak két dolog állíthatja meg őket: a tűz vagy a víz.
Tűzet nincs időm gyújtani, így egyet tehettem. Tudtam, hogy van egy patak a közelben, hiszen hallottam a csobogását, így aztán teljes erőmből afelé kezdtem rohanni.

Bosszúsan emelem fel a fejem az élcelődésére, de aztán hasonlóan kotnyeleskedő stílusban felelek:
-Ha gondolod, egész jól tudok masszírozni, és ismerek pár meglepően szórakoztató történetet, ha esetleg unatkoznál. Madárrá visszaváltozni meg...nos, nekem még nem megy olyan gyorsan, hogy azonnal vissza tudjak változni. De ha gondolod, szaladj csak előre...én majd....
Rohadt földrengés! Pedig még olyan szívesen a fejéhez vágtam volna valamit! Mondjuk azt, hogy mi szükség volt arra, hogy érte jöjjek. Az égvilágon semmi, de a szülők ettől nyugodtabbak valamiért. Na igen, nyugodtabbak, mert nem látják, ahogy a hősük sziluettje egy hatalmas zümmögő felhő elől rohan a folyó felé, közben pedig három mágus, aki csak most vette észre, hogy mit tettek valakivel véletlenül, röhögőgörcsöt kap.
-Csóri elf! Hogy lobognak a fülei!
-Én is elf vagyok...
-Te is szaladni szeretnél?
-Nem...de arra gondoltam...mi lenne, ha befagyasztanánk a folyót? Biztos ki lenne a földim!
Újfent általános röhögés a válasz, és most mind a hárman egyszerre kezdenek koncentrálni. Ami engem illet, ahogy meglátom a párát megfagyni az ujjaik közül, már bukom is le, hogy zuhanórepülésben közelítsem meg Theliont, aztán miután elhúztam mellette, teszek egy látványos kanyart, hogy ezzel jelezem neki, eszébe ne jusson a patakba ugrani, aminek néhány tucat méterrel feljebb már kezd is jegesedni a felülete, és egyre gyorsabban közelít ide. Hogy mit csináljon helyette az jó kérdés. Van itt láp bőven, nem valami elegáns bekenni magunkat sárral, de kétlem, hogy akadna annyi vére, hogy jusson minden vendégének!
-Ha ez megvolt, idézzünk meg egy medvét!
-Egy fertőzött medvét?
-Remek ötlet!!!

Még jó, hogy elég gyors vagyok, nem valami elpuhult városi, mert akkor bizony igen csak vérszegény lennék, mire elérném a vizet, már ha egyáltalán elérném.
Azonban így is lassítanom kell, ahogy a sólyom, aki minden valószínűség szerint Gavin, éppen csak pár centire húz el a fejem mellett és aztán éles kanyart tesz visszafelé, amit máskor elkönyvelnék, hogy csak bosszantani akar a látványos repülésével, de most ezt, ebben a veszélyes helyzetben nem feltételezem róla.
Inkább figyelmeztetni akar és miközben én is élesen elkanyarodom a nyomomban a zümmögő felhővel, akkor már látom is, hogy mire akarta felhívni a figyelmem a férfi.
~ Milyen démonfajzat szórakozik itt velem! ~ dühöngök most már kissé lihegve, mert valami más megoldás után kell néznem, méghozzá sürgősen, mert én sem bírom már sokáig szusszal.
Mégis csak a tűz lett volna a jó megoldás! De ekkor a sólymot röptét követve beletrappolok egy ingoványos részbe, ami ráébreszt, hogy van más megoldás is és most hálásan nézek a madár után, bár nem tudom szándékos volt-e a rávezetése.
Gyorsan hasra vetem magam és belehempergek a sáros földbe, igyekezve minél alaposabban beteríteni magam vele.
Nem hiába siettem, mert a zümmögés most már szinte ellepett, de pár perc után lassan el is távolodott, mikor csalódottan elrepültek, anélkül, hogy jól beebédeltek volna a véremből.
Azonban a sár szépen kérgesedni kezdett, így mégis csak jó lett volna vizet találni valahol. Most annyit össze tudtam gyűjteni magam körül, hogy legalább a képemet megmossam, de nem maradhatok így!
Cuppogva és borzongva igyekeztem betájolni magam, hogy azért legalább tartani tudjam az irányt.
~ Meg kell találnom a mágust, aki szórakozik velem! Mert még pár ilyen húzás és nem fogok időben a gyerekhez érni! De, ha megtalálom, akkor jobb, ha Andraste fenekébe bújuk előlem! ~

Mire Thelion feltápászkodik, Mocsári elf jelmezt öltve, addigra meghallhatja azt, amit én sajnos már látok egy ideje, és ami miatt boldog vagyok, hogy a lábam nem éri a földet. A bozót recseg ad utat egy artikulátlanul hörgő, vérben forgó szemű lénynek, melynek tüskéi közül sok törik le, miközben átverekedi magát a dzsumbujon.
~Hát ezt mégis hogyan hozták össze?~
A lény Thelion előtt egy a Veszedelem által megfertőzött medvére hasonlít, kivéve, hogy valamiért kékes aura veszi körül, és elég átlátszónak is tűnik, mintha nem lenne egészen biztos benne, hogy melyik világban a helye.
-Ez nem sikerült valami jól. Sosem hinném el, hogy igazi medve.
-Dehogynem, amikor leharapja a karod.
Igaz ami igaz, vérszomjra valóban egyezik azzal a vadállattal, amire hasonlítania kéne, és Thelion-t meglátva máris futásnak ered négy mancsán az áldozata felé.
~Néha az az érzésem, hogy a mi fajtánk vonzza a bajt...~

Ám, akár milyen dühös vagyok és szívesen tekerném ki a velem szórakozó mágus nyakát, mert hiszen ki más lenne képes ilyen „trükkökre”, ha nem egy eszement varázsló, azért nem esem abba a csapdába, hogy ész nélkül rohanjak az ismeretlenbe.
És bár a hallásom sem az igazi a belekerült sártól, azért azt nem nehéz meghallani, hogy valami, nagy és dühös lény csörtet felém, mert ahhoz süketnek kéne lennem.
~ Milyen démonfajzatot uszított rám ez a nyomorult? ~ fordult meg rögtön a fejemben, mert a történtek után nem volt kétségem, hogy akármi is közeledik felém, az nem önszántából teszi ezt.
Mikor az állat kibukkan a bokrok közül, már íjjal a kezemben talál, én meg döbbenten nézem milyen mágikus rémséget szabadított rám az, akit eddig még nem is tudom miért pikkel rám.
- Olyan vagy mint egy veszett vérmedve, csak éppen a kisugárzásod hideg kicsit. – mormogom a fogaim között, hiszen a hullámzó körvonalak, melyek körül veszik, nagyon is kétségessé teszik, hogy a fegyvereim képesek lesznek-e ártani ennek a dögnek.
Mivel azonban mellbevágó szájszaga, mely a bömbölése után eláraszt, nem tűnik merő szemfényvesztésnek, így nem habozhatok tovább.
Gyors egymásutánban két jeges nyilat is küldök felé, melyek egy ekkora célt biztos nem tévesztenek el, de én a szemét igyekszem célba venni, hogy ha lehet megvakítsam, majd fürgén oldalra vetem magam, hogy a lendülete elsodorja mellettem.
Aztán már a kardomat és a tőrömet kapom kézbe és úgy pattanok fel, mindenre felkészülten várva az újabb rohamát.
Persze eszembe jut egy pillanat erejéig, hogy Gavin jól megússza ezt az egészet, de végül is miért kockáztatna értem, hiszen nem is ismer.

-Nézzetek, hogy ugrál a a késfülűje!
-HÉ!
-Bocs...pagonyi pancser?
-AZ!
-Helyes! Nézzétek, hogy ugrál, az a pagonyi pancser! Szerintetek mit szólna, ha megidéznék még valamit?

A medve arcán szétrobbannak a nyilak, és még dühösebbnek sem tűnik amiért megsebezték, ám a körvonalai halványabbak, és a kékes aurája mintha viharként kezdene tombolni körülötte, ha jobban megnézi az ember, így azt sem lehet állítani, hogy nem hatott rá a támadás egyáltalán csak épp nem úgy, mint egy normális, hús vér lényre hatott volna. Thelion sikeresen ugrik félre a medve elől, a talaj viszont szokatlanul puha ahova érkezik, és mozog a lábai alatt, ha pedig letekint, két tucat mérges kígyót láthat, akik lassan ébredeznek, és egyre dühösebben sziszegnek felé. Az egyik király kobra fel is emelkedik, és már ki is mutatja természetellenesen nagy méregfogait, készen arra, hogy belé marjon, mikor mint a villám jelenik meg egy sólyom, és kapja őt a karmai közé, mitől a szerencsétlen állat úgy himbálódzik a levegőben, mint egy rongy.
~Nyugi, a sólymok nem esznek kígyót! Más a tervem veled te gerinctelen csúnyaság!~
Thelion barátom viszont magára marad, a kígyók, és a medve között. Remélem elszórakoztatják egymást még egy darabig...csak még egy kicsit...

Sajnos, ahogy sejtettem a nyilaim nem sokat értek, legalábbis látszólag, hiszen ártalmatlanul pattantak le erről a démonfajzatról, bár, azért mintha az őt körülvevő kékes fény kicsit megzavarodott volna, nem volt már ragyogóan egységes.
Szerencsére az ugrással sikerült elkerülnöm a hatalmas testet, amely elrobogott mellettem, viszont mikor valami puhára léptem, azt hittem, hogy belekeveredtem a mocsaras részbe, ami nem lett volna túl szerencsés. De rosszabb történt! Sokkal rosszabb!
Erdei elfként békében élek az állatokkal, de a kígyókkal mindig hadilábon álltam. Sosem tartoztak a kedvelt állatfajaim közé és a természetüket sem szíveltem.
Mikor rájöttem, hogy egy halomnyi pihenő kígyó közé sikerült csöppennem, hát nem öntött el az öröm.
A kezemben lévő kardot már emeltem, hogy a legvehemensebb, felemelkedő kobra fejét lecsapjam, mikor a legnagyobb meglepetésemre megjelent a sólyom és már el is röppent, karmában a vonagló, meglepett csúszómászóval.
Ez a többi hüllőt is meglepte egy kicsit, így volt időm arra, hogy egy kétségbeesett ugrással a kígyókkal töltött mélyedés másik oldalára vessem magam, elkerülve lehetőleg ezzel a közben megforduló rémmedvét.
~ Gyere csak medve pajtás, gyere! A kígyók biztosan szeretni fognak, ha közéjük trappolsz: ~ fohászkodok magamban, bár kérdés, hogy ez vajon hat-e erre a megidézett állatra.
Én meg igyekszem minél messzebb jutni, lehetőleg arra, amerre a sólyom is repült, hiszen az útirányom is arra vezetett. És, ha elém kerül az a mágus……..

A medve ezúttal eléri karmai az elfet, és mély vágásokat ejt annak vállán, mielőtt még beletrappolnak a kígyók közé, melyek többsége kilapul súlya alatt, mielőtt még a semmibe foszlana. A maradék nem törődik a súlyos teremtménnyel, és inkább az elf után úszik, mintha csak a vér szaga érdekelné őket. Egyre közelebb, és közelebb kúsznak, de aztán egyszer csak köddé válnak mind a medvével együtt.
A varázslók odafent közben eléggé meglepetten tapasztalják, hogy valami szárnyas fenevad egy kígyót dob az arcukba. Saját lényük nem marja meg őket ugyan, de ahhoz bőven elég, hogy frászt kapjanak tőle, és megtörjék a koncentrációt. Főleg az rezel be nagyon, aki a nyakába kapja a dühös kígyót, de a többiek is akkorát ugranak ijedtükben, hogy végül egyik bűbájos sem marad talpon. A varázs megtörésével aztán eltűnik egy a csúszómászó is, ők hárman pedig lihegve néznek egymásra, aztán kitör a röhögés.
-Láttad volna az arcod, amikor...
-Hé...nem felejtettünk el valamit...
Egy emberként néznek abba az irányba, ahonnan Thelion közeledik, aztán a botjaikra támaszkodva állnak fel, hogy aztán mind férfi felé szegezzék a fegyvereik.
-Ne közelíts álnok elf, vagy megismered haragunk!
-Úgy van! Még egy lépés, és lángba borítjuk az egész mocsarat, veled együtt!
-Biza, gondold meg, mielőtt....ÁÚ!!
Ijedtében megpróbál lecsapni, mikor olyan közel repülök hozzá, hogy megkarmolom az arcát, de nemsikerül neki, a lángcsóva pedig amit utánam küld túl későn érkezik, és túl kevés, épp csak a melegét érzem egy kicsit, mielőtt újra a magasba emelkednék.
-Az idegeimre megy ez a túlméretezett csirke...
~Cs...csirke...???~
Azonnal megfordulok a levegőben, és zuhanórepülésben indulok meg felé, hogy aztán jóval a fejük felett kapjak szárnyra ismét, hogy kikerüljem a lángcsóvát. Na nem, sült csirke nem lesz belőlem!

Idézett medve ide, idézett medve oda, azért a karmai nagyon is valóságosak voltak, mikor végigszántották a vállamat. Dühösen szisszentem fel és vetődtem hátra, hiszen láthatóan a kígyók sem állták útját és félő volt, hogy mielőtt még kellő egérutat nyerhetnék, egyszerűen a földbe tapos, aztán……Aztán jobb bele sem gondolni!
Nem tudom mivel vívtam ki a varázsló ellenszenvét, bár az is lehet, hogy kimondottan rám küldte valaki, igaz nem tudom kinek lehetek mostanában a bögyében. ……Na jó, van pár ember,…..meg törpe……meg…….Áááá, ezt hagyjuk, inkább azon járjon az eszem, hogy mászok ki a bajból!
Erőfeszítéseim ellenére úgy néz ki, hogy alulmaradok, hiszen most még a kígyók is utánam vetik magukat, de aztán egyszerűen köddé válnak, mielőtt utolérnének.
Megtörlöm izzadó homlokom és nagyot sóhajtok, és ekkor üti meg a fülem a kiáltozás és már a hangok értelme is elér hozzám. Gonosz mosolyra húzódik a szám, de arra is r kell jönnöm, hogy nem egy személyről van szó, hanem legalább háromról, így nem árt továbbra sem az óvatosság.
Az is nyilvánvaló volt, hogy Gavin segített, mert sikerült összeraknom a képet a karmaiban lengedező kígyóval.
Már látom is a három mágust a tisztáson, meg a fölöttük keringő sólymot és a kezemben megfeszül az íj. Most én jövök!
- Álnok? Én? – csattanok fel pokoli dühösen. – Hiszen semmit nem ártottam nektek, mégis a halálomat akartátok!
Aztán ahogy Gavin karmaival lecsap és elvonja a mágusok figyelmét rólam, már lövök is szemmel szinte követhetetlen gyorsasággal. Nem akarom megölni őket, pedig megérdemelnék, csak azt akarom, hogy ne tudják használni a botjaikat, így a vállukat célzom.
Aztán gyorsan feléjük rohanok cikk-cakkban, hogy elkerüljem a varázslataikat, ha lehet és a kezemben szorított bénító port ahogy lehet a szemükbe szórom.

Fájdalmasan kiált fel alattam az egyik mágus, mikor egy nyíl fúródik a vállába, a lángcsóva pedig már nem szökik olyan magasra, sőt, el is ejti a botját az a szerencsétlen, akárcsak a másik kettő, kiket eltalálnak.
-Utolsó figyelmeztetés...! - Kiáltja egyikük remegő hangon, aztán köhögni kezd, hisz a bénító port egyenesen az arcába kapja, és mivel nem fogta be a száját, le is nyel belőle egy kiadós adagot. A másik kettő nála valamivel lassabban esik össze, és kezd vonaglani a földön, én pedig ebben a pillanatban lépek át egyikük felett, most már emberi alakban, aztán a lábammal feldobom egyikük botját, hogy a kezembe kaphassam, aztán el is dobom azt. A következő botot is megvizsgálom, és azzal már több szerencsém van. Fénye visszatükröződik a szemeimben, mikor fellobban a lángja, aztán rövid úton meggyújtom vele a másik két botot.
-Borzasztó, mivel nem játszanak ezek a mai kölykök... - jegyzem meg, aztán kettétöröm a botot a lábammal.
-És micsoda helyen. Na mindegy. Szóval ott tartottunk, hogy tudsz vigyázni magadra...ha megígéred, hogy csinálsz valamit a karoddal, mondjuk azonnal, akkor akár el is hiszem neked. Amilyen őstehetségek ezek itt hárman, ki tudja milyen fertőzést szedhetsz össze...

Csak azért nem ölöm meg őket, mert látom, hogy van közöttük egy fajtámbeli is, bár ez még dühösebbé tesz. Megérdemelnék a halált, amiért merő szórakozásból kockáztatták az életemet, de uralkodom magamon. Ha megsebesülnek és még meg is alázom őket azzal, hogy legyőztem őket, azt hiszem ez nagyobb tanulság lesz nekik a jövőre nézve, hogy se nem halhatatlanok, se nem legyőzhetetlenek csak ezért mert a Teremtő mágikus képességeket adott nekik.
Mikor már mindhárom a földön kínlódik, mind a nyílvesszők okozta dermesztő fájdalommal, mint a bénító por letaglózó erejével, sajnálat nélkül rántom ki belőlük a vesszőket, miközben Gavin a botjaikat intézi el.
- Köszönöm a segítséget, barátom! – teszem a szívemre a kezem és hajolok meg felé szertartásosan. – Ez nagyon tanulságos volt számomra is, és valószínűleg, ha rajtuk múlik, holtan, vagy súlyos sebesülten feküdnék valahol a mocsárban, tapasztalat és óvatosság ide vagy oda. – ismerem el kissé szégyellve is magam elbizakodottságom miatt.
Mikor felemlegeti a vállam, hirtelen hasít belém a fájdalom, mert a dühöm egészen elfeledtette velem a medvekarmok csapását. A fél oldalamat már szépen átáztatta önnön vérem, így megint csak igaza volt Gevin-nek, hogy csinálnom kell vele valamit.
- Remélem a patak azóta kiolvadt. – sóhajtok fel. – Van nálam gyógynövény és gyolcs is, de ki kell mosni a sebet. – bólintok fel és el is indulok a víz irányába.
Ha már nem jeges a patak, akkor fogamat összeszorítva kimosom a csúnya karmolásokat és rátapasztva a Nazaril-tól kapott növényeket körbetekerem a tiszta gyolccsal.
- Most már tényleg sietnem kell. – igazítom meg az öltözékemet és fordulok a tábor vélt irányába. – Ha jó tempóban futok, akkor estére talán oda is érhetek. – nézek a férfi szemébe.

-Ugyan, semmiség - legyintek.
-Egyszerűbb ez, mint magyarázkodni, hogy ,miért nem ért célba időben a gyógyszer. - Teszem még hozzá mosolyogva, a kérdésre pedig, hogy a patak kiolvadt-e már, elég pesszimistán rázom meg a fejem.
-Aligha. A jégmágia meglehetősen tartós tud lenni, ha vízen használják, és sajnos...nincs semmi...amivel...kiolvaszthatnánk...
Itt szégyenlősen ejtem le a varázslóbot két darabját a hátam mögött, aztán torok köszörülve indulok meg észak felé.
-Khmm...viszont a folyó fentebbi részéig biztosan nem jutott el a fagy, csak kicsit kell sétálni.
Ezzel meg is indulok, egy vidám, ártatlan alt fütyörészve, hátra kulcsolt kezekkel, kissé fürgébben szökkenve, mint indokolt lenne. Szerencsére tényleg nincs messze az a rész,a hol már nem olyan kemény a víz, így csak ki tudja mosni a sebeit.
-Estére? Az még jó is lenne. Viszont, én előre megyek, mert lenne még más dolgom is. Majd ott találkozunk. Ó, mellesleg tovább kellett állnunk. Ismered ugye azt a folyót, ami kettévágja a nagy zöld sziklát, és elcsurog egészen az óceánig? No, annak a forrásához siess, és megtalálsz majd minket.
Ezzel újra átváltozom, és már szárnyalok is tova legott, de azért út közben szemmel tartom a tájat, nehogy még bajba kerüljön a gyógyszer, és az azt szállító elf.

Mikor valamivel sötétedés után aztán megérkezik a tábor lelkesen fogadja őt, csak farigcsálom tovább a fogpiszkálómat egy magas fa egyik ágán ücsörögve, alig pillantva le rá. Nem arról van szó, hogy nem örülök érkezésének, de semmi kedvem feltartani, és amúgy is, ez a nyakba ugrálós, szájra puszizkodós üdvözlési mód sosem volt olyasmi, amiért rajongtam volna.

Igaz, hogy kicsit messzebb kellett menni, hogy folyékony vizet találjunk, de legalább arrafelé volt, amerre amúgy is mennem kellett, így nem volt nagy kerülő.
Mindenesetre volt rá időm, hogy örömmel gondoljak a mágusok szenvedésére, amíg majd elvergődnek az első lakott településig. Ez legalább némi elégedettséggel töltött el.
Miután rendbe szedtem magam és Gavin elmondta, hogy mi a terve, csak bólintottam értően, hiszen neki felesleges lett volna velem kutyagolnia, amúgy is úgy vettem észre nem kenyere a gyalogos helyzetváltoztatás.
- Rendben, megjegyeztem. – biccentettem felé. – A forrásnál akkor találkozunk testvérem.
Miután eltűnt a szemem elől, kitartó kocogásra váltottam és hamarosan magam mögött hagytam a rossz emlékű helyet és egy-két megállás után, mikor is bekaptam pár falatot és ittam egy kis vizet, kimostam a sebet, estére, ígéretemhez híven meg is érkeztem a táborba.
Bár szívesen elhagytam volna a hála megnyilvánulását, sajnos nem kerülhettem el, de igyekeztem hamar megszabadulni és arra ösztönözni a szülőket és a rokonságot, hogy inkább a gyerekkel foglalkozzanak.
Fáradtan indultam a vendég sátor felé, mert semmi kedvem nem volt még a sajátomat is felállítani, majd reggel, ha kipihentem magam megteszem. Most csak egy jó alvásra vágytam, semmi másra.

Mire a hajnal felvirrad, a gyereknek már kutya baja, és végre magához tér annyira, hogy az őrzőnk is beszélhessen vele, legalábbis erre tippelek abból, hogy gondterhelt arccal lép ki a sátrából, és áll meg a tábor közepén. Álmosan pislogok egy párat, aztán úgy helyezkedem a fa ágán, hogy valamivel közelebb legyek hozzá, és jobban halljam.
-Rendbe fog jönni, ám attól tartok tévedtünk. Nem banditák támadtak rájuk, mint a sebeiből gondoltuk volna, hanem az akkori táborhoz viszonylag közel találtak egy eddig ismeretlen ősi romot, melynek rejtekében beindítottak valamiféle csapdát, ami megmérgezte a gyermeket, és 2 idősebb társát foglyul ejtette. A jó hír, hogy talán mégis életben vannak. A rossz, hogy az elbeszélése alapján kegyetlenség lenne reményt táplálni a visszatérésük iránt, hisz oda belépni több mint veszélyes. Senkit sem kérhetek rá, hogy vállalja magára ezt a feladatot, a szüleik pedig már nincsenek köztünk, hogy ezt megtehessék...
Karba fonom a kezeimet magam előtt, és úgy nézek a klánra. Kíváncsi vagyok, hány önként jelentkező lesz egy mérgező, titokzatos föld alatti börtönre.

Mivel a fáradtságtól úgy aludtam, mint a téli álmot alvó medve, kellően kipihentem magam, ezért és a hosszú évek megszokása, már hajnalban sikeresen kipattintotta a szememet. Nagyot nyújtózva léptem ki a sátorból, a hűvös hajnalba, de még félmeztelenül, hogy a tábor szélén csilingelő patakban megtisztálkodjam.
Visszafelé éppen belefutottam a beteg gyerek sátrából kilépő Őrzőbe, akinek arcán nem azt a megkönnyebbülést véltem felfedezni, amit vártam. Már éppen megkérdeztem volna, hogy talán nem használt a gyógyital, vagy mi, mikor beszélni kezdett.
Az első szavak hallatán azért megkönnyebbülten sóhajtottam fel magamban, hogy nem volt hiábavaló az igyekezetem, de aztán egyre komorabban figyeltem tovább mondandóját.
Én is a kereső csapatban voltam, amikor megpróbáltuk felkutatni a két másik kölyköt, de nem találtuk őket, de most meg van rá a magyarázat, bár nem túl biztató a helyzet.
Volt már dolgom régi elf romokkal, de ezen a környéken nem tudtam, hogy vannak, ahogy ezek szerint még bölcs vezetőnk sem. Abban meg teljesen egyetértettem vele, hogy ez annak, aki vállalkozik a feladatra, több, mint veszélyes.
Azonnal előrébb léptem, és ahogy a vizes hajamon megcsillant a kelő nap fénye, úgy borzongatott meg valami baljós előérzet, de most nem foglalkoztam vele, hiszen a klán gyerekeiről volt szó!
- Én megkeresem őket. – néztem az Őrző szemébe. – Legalábbis megpróbálom. És, ha nem is sikerül élve meglelnem őket, a testüket akkor is igyekszem visszahozni, hogy tisztességgel búcsúzhassunk el tőlük.

Az őrző bólint, mikor Thelion vállalkozik a veszélyes küldetésre, a többieknek viszont nemet int, mikor megpróbálják követni a példáját. Ami engem illet, épp ebben a pillanatban harapok egy nagyot a szendvicsemből. Nagyon finom, a kenyeret néhány órája sütötték Denerim-ben, a húshoz viszont az erdőben ejtették el az állatot, a salátát pedig még Redcliffe-ből hoztam magammal. Imádom, ahogy minden harapásnál ropog a fogaim alatt, és azt kívánom, bár csak több lenne belőle.
-Mivel az elbeszélésből szűk helynek tűnt, nem javallott kettőnél többen betérni oda. Ami azt illeti, egyetlen elfnek is épp elég kényelmetlen lesz, ám tartok tőle, szükséged lesz segítségre. Ezt találtuk a gyermeknél...
Az őrző hátra fordul, és a lábánál heverő ládából egy hófehér, vasbarkából faragott varázsbotot vesz elő, mely valamiért fehér színben tündököl, akár a márvány. Egyszerűen hihetetlenül, lélegzetelállítóan finom ez a szendvics, képtelen vagyok betelni vele.
-Azt mondta, akkor keltek életre a csapdák, amikor a kezébe vette. Feltételezem, kinyitni is csak ezzel lehet majd a barlangot. Egy tapasztalatlan, varázstalan aprólék kezében persze csak bajt csinál egy ilyen bot, ha csinál valamit egyáltalán, ám egy igazi mágus ezzel sokat segíthet neked. Így aztán a társad nem lesz más, mint...GAVIN!
Azok, akik már tervezgették, hogyan beszéljék le erről az őrzőt most nagyot néznek, aztán hosszú ideig engem kezdenek keresni a tekintetükkel. Végül egy nagy huppanással vetek véget az eltűnt alakváltó rejtélyének, és a tömegen át utat törve magamnak lépek Thelion mellé, és az őrző elé.
-Önként jelentkező mi? - Morgom a bajszom alatt, aztán átveszem a botot.
-Vigyázz vele, veszélyes leh...
Hatalmas mennydörgés vág a szavába, ami a botból indul ki, és tör az ég felé. Az ijedség elmúltával komoran fúrja tekintetét az enyémbe.
-Villámló botnak keresztelem ezennel. Nos, ha belehúzunk, napnyugta előtt oda is érhetünk, gyere szöszi, jobb ha sietünk.
Az őrző erre mélyet sóhajt, és megrázza a fejét, aztán Thelion-hoz fordul.
-Találd meg a gyermekeket, és vigyázz rá is - mutat a hátamra. - Illetve, nézd el neki...nos lesz mit. A szülei városiak voltak, és van amit nehéz levetkőzni...

Tudom, hogy hülye vagyok, hogy gondolkodás nélkül vállalom el a feladatot, de azt is tudom, hogy másoknak sokkal veszélyesebb lenne, hiszen nincs annyi tapasztalata, mint nekem, meg aztán vagy családosok, vagy még túl ifjak ahhoz, hogy a végzetükbe rohanjanak.
Már éppen mondani akarom az Őrzőnek, hogy nem kell más, akiért még aggódhatok is, mikor meglátom, hogy mit vesz elő.
~ Egy mágusbot! Hát ez tényleg nem játék és én nem fogok boldogulni vele! Még kész csoda, hogy a kiskölyök életben maradt, ha használta! ~ fut át rajtam a rossz érzés. Sosem voltam oda a mágiáért és legtöbbször a mágusokért sem.
Persze akadtak kivételek, mint például az előttem álló, tiszteletreméltó vezetőnk, de ellenpélda is akad, amihez nem is túl régre kell visszamenni…..Melira! Remélem jó messzire elkerül az a démoni nő!
Mint a többiek, elsőre én is azt gondoltam, hogy az Őrző maga fogja felajánlani, hogy velem tart és ezt amúgy sem hagytam volna, ezért mindenki nagyot nézett, mikor kiejtette a nevet: Gavin!
Én is kutatva néztem körül, de hamar megtaláltam a férfit, aki nem is olyan rég, kis időre társamul szegődött a vadonban és a mágusok okozta megpróbáltatásban, de nem sejtettem, hogy ilyen hamar ismét összehoz bennünket a sors.
Mikor a kezében „elsül” a bot, én is rémülten húzom le a fejemet, pedig nem vagyok egy gyáva nyúl, és éppen ezért mérgesen szusszanok a férfi felé, mikor helyreáll a nyugalom.
- Remélem ezt sűrűn nem fogod megismételni! – mormogom és már most sem vagyok biztos benne, hogy ő lesz a megfelelő ember, aki velem jön, és amit még az Őrző szavai csak megerősítenek.
- Thelion! Nem szöszi. – javítottam ki villanó szemekkel. – És megyek csak összeszedem a felszerelésem. – bólintok és megindulok a sátram felé. – Nem lenne mégis jobb egyedül? – torpanok meg a vezetőnk búcsúszavaira és nézek rá kérdőn, de persze tudom a választ már előre, így csak megvonom a vállam. – Majd vigyázok.
Pár perc múlva már felöltözve és felfegyverkezve állok Gavin mellet, útra készen.
- Mehetünk! Gondolom, ezzel az izével nem tudsz repülni? – bökök a botra. – Én meg tuti nem veszem a kezembe. – szögezem le. – Így aztán jobb ha felkötöd a gatyád és bírod a tempót. – váltok kocogásra visszaszólva.

Sejtettem, hogy a produkcióm nem fogja elnyerni mindenki tetszését, de mentségemre szolgáljon, fogalmam sem volt, mit fog csinálni a bot, amikor aktiváltam az erejét. Persze el tudom képzelni, hogy ez egy cseppet sem tenné boldoggá őket valamiért, így inkább hallgatok róla, szöszinek viszont illene felelni valamit arra, hogy nagyon reméli nem csinálok majd ilyet sűrűn:
-Hát még én...
Ráadásul még színpadiasan fel is sóhajtok közben, mintha azt hinném, díjat osztogatnak a legkevésbé biztató válaszért, amit egy varázslótól hallhat az ember. Minden esetre megindulok, és a tábor szélén várok rá, ahova hihetetlenül gyorsan érkezik meg, annak ellenére, hogy jól meg van pakolva. Hiába, nem mindenki repülhet el ebédelni menet közben.
-Már miért ne tudnék? - Kérdem döbbenten, aztán megpöckölgetem a bot végét, mire az szikrákat szór az ujjaim felé, mintha az érintésemre valami energia szabadulna fel belőle.
-A gyógyfőzetnél nem akartam megkockáztatni, hogy a mágiám elrontja, de ez bírja a strapát, talán még jobban mint én. Téged viszont nem bírlak el a csőrömben, szóval ha pihenni szeretnél, majd integess, vagy ilyesmi. No, induljunk szöszi, mert így legfeljebb csak én érek oda.
Hogy kicsit irigy lennék, mert csak őt várja tárt karokkal egy aranyhajú szépség, miközben nekem csak a madártáp jut? Uggggyan. Viszont, nagyon nem tudom lehagyni, nyomolvasásban ugyanis nem vagyok valami ász, főleg nem madártávlatból, így sajnos ő diktálja az iramot, és mutatja az utat. Én csak repkedek felette, a feje felett körözve, és néha meggondolom, nem lenne-e egyszerűbb a vállán utazni, de erre valamiért mindig egy nyárson forgatott sült madár képe jelenik meg lelki szemeim előtt...

A romok előtt üldögélve várok rá, lábaimat lógatva, mikor a nap már nyugodni készül a hegyek felett a távolban, és amint megérkezik a bejárathoz, unottan pattanok le a földre, annak ellenére, hogy csupán nemrég érkeztem én is, hisz amikor kiszúrtam a célunkat, már ő is láthatta.
-Na végre. Azt hittem már sosem jössz - élcelődök, aztán a lefelé vezető lépcsőkre lépek, és magam elé tartom a fehér botom, mely valamiért vibrálni kezd a kezemben.
-No igen...határozottan érzek valamit.
Aztán közelebb megyek, és a tenyerem egy áthatolhatatlan kőfalra tapasztom.
-Itt a bejárat...
Behunyom a szemeim, és ekkor nagy robajjal csúszik félre a fal, felfedve az odabent honoló sötétséget, szűk járatokat, és pókháló födte csontvázakat.
-Miért pont itt kellett játszaniuk, a medve barlang messze volt?