Ösvények

Míg összekapkodom, ami az útra szükséges, egész végig az utolsó szavai járnak a fejemben: „hát még én…”. És nagyon remélem, hogy ezt csak viccnek szánta, mert egy suta varázslónál, csak egy halotta varázsló lenne már jobb.
Mikor azt hittem nem tud a bottal felszállni, akkor azt hittem legalább húzhatom az agyát kicsit, de nem jött be a számításom, mert azért mégis csak volt benne mágikus tehetség, ami azért valamelyest meg is nyugtatott.
- Mondom Thelion! – horkanok fel az újabb „szöszis” megszólítására. – Már, ha nem szeretnéd sántikálva felderíteni azokat a romokat. – csillant meg egy gonosz fény a szememben, de persze nem akartam bántani, csak ezt neki nem kell tudni. Ha ő így, akkor én is így! – És engem ne félts, tartom a tempót, csak ne tévessz szem elől……Kígyóvadász! – vigyorodom el és már lódulok is neki a szemem a kölykök lába által kitaposott ösvényen tartva.

Nem tud meghatni a szövegével, mikor az úti célunkhoz érkezek, hiszen láttam, ahogy egész úton felettem körözött, meg amikor ide leszállt is, de csak egy grimasszal jutalmazom, hogy azért lássa a véleményemet.
Aztán meggyőződhetem arról is, hogy azért az őrző nem csak hátráltatónak varrta a nyakamba a férfit, hanem azért tud is valamit, hiszen a bot az ő kezében úgy néz ki, hogy még működik is.
Mikor feltárul előttünk a bejárat, megcsap az enyészet és elmúlás félreismerhetetlen szaga, elkomorodom.
- A kérdés inkább az, hogy ők, hogyan nyitották ki? Lehet, hogy segített valaki? Gondolom egyik kölyök sem varázstudó. – csóválom meg a fejem és gyanakvóan nézek a csontokkal takart padlóra, de most nincs idő a habozásra, minden perc számíthat, ha még életben vannak.
- Azt hiszem erre szükségünk lesz. – kotrok elő egy fáklyát a zsákomból, majd kérdőn Gevin-re nézek. – Meg tudod gyújtani, vagy kel a tűzszerszámom is?
Ha sikerül lángra lobbantani, akkor előhúzom a kardom és úgy lépek be a folyosóra, miközben minden érzékszervem kiélesedve kutatja előttem az utat.

A kérdésre gyanakodva ráncolom össze a szemöldököm.
-Nos...eddig feltételeztem, hogy eleve nyitva volt de...
Rohamosan csökkenő magabiztossággal, és tőlem szokatlanul pimaszság mentes hangon dadogva nézek körbe. A pókháló, por, és egyéb fekete dzsuva csupán az ajtóig, a lépcső sem patyolat tiszta természetesen, viszont azt inkább lehullott levelek tarkítják, amikből viszont bent nincs egyetlen egy sem. Vagy legalábbis nem volt, amíg a lábamra kapaszkodva nem szökött be néhány zöldellő potyautas.
-Nem...a klánban senki sem képes rá, csak az őrző, és én...talán majd a fia, ha nagyobb lesz, de egyenlőre ketten vagyunk csupán.
Sötét, baljós sejtelmeimből ismét a kérdése rángatott vissza a valóságba. Csupán egy pillanatra méltatom a fáklyát, aztán a botom hegyét messzebb mozdítom tőle, és megrázom a fejem.
-Vedd elő inkább, ezt a vackot nagyobb tüzekhez tervezték.
Amint meggyújtja a fáklyát, a két kezembe szorítom a botomat, és elszántan nézek előre.
-Ne kockáztass, az lesz a legjobb, ha én leszek az, aki hátul marad, és figyel, nehogy hátba támadjanak,a míg te előre mész.
Aztán majdnem hátra ugrom,a mikor a következő pillanatban látok valamit elől, a sötétben. Valójában nem is biztos, hogy láttam, olyan volt csupán, mintha egy árnyék szaladt volt el a sötétben.
-Tudod szöszi, néha igazán elvihetnél valami rendes helyre is, nem csak mocsarakba, meg kriptákba...
Ahogy haladunk beljebb a sötétben, az árny nem bukkan fel újra, viszont a mocsokban felfedezem a magunkénál apróbb lábak nyomait. Ezt leszámítva nem látok mást, mint mocskot, mocskot, és kupit. Mindenfelé pókhálók, és ledöntött szobrok, amerre csak a szem ellát. Pókot viszont nem látok sehol, ami jó hír, ezek akkor biztosan a kisebb példányok, akik félnek tőlünk. Aztán egyszerre csak nagy robaj töri meg a csendet, és a hátunk mögött becsukódik a barlang bejárata, elzárva minket a külvilágtól.
-Nos...legalább nem szöknek ki innen,a míg keressük őket, nem igaz?

Nem lepődtem meg Gavin válaszán, hogy a gyerkőcök nem lettek volna képesek kinyitni ezt az ajtót, és nem is úgy nézett ki, hogy nyitva lett volna valaha, így volt okom a komorságra és a fokozott figyelemre is.
Arra, hogy a hátam mögött marad csak beleegyezően bólintottam, nem is szerettem volna, ha előttem botladozik, jobban bíztam az érzékszerveimben.
- Rendben, de ha lehet, azért nem lőj hátba azzal a bottal. – morogtam, de már teljes figyelmem a fáklya fényén túli sötétséget pásztázta.
- Én is láttam valamit elsuhanni, de nem lehetett látni mi lehet az, de hogy nem ember volt, az is biztos, mert semmilyen zajt nem ütött, hanem mintha a levegőben suhant volna.. – Ne a szád járjon, hanem figyelj Kígyóvadász, mert lehet, hogy mindkettőnk élete múlik rajta. De, ha túléljük, ígérem, hogy kitalálok neked egy jó helyet. – vetem vissza halkan a vállam felett, mert most igazán csendre van szükségem, és már azon sem vitatkozom vele, hogy felejtse el már ezt a „szöszit”. Majd beleverem a fejébe a nevem, ha végeztünk itt.
Mivel a kölykökön kívül már talán évszázadok óta nem járt itt senki, nem nehéz észrevenni a lábnyomaikat, melyek egyre beljebb és lejjebb vezetnek minket.
Éles hallásommal észlelem a közelünkben hallatszódó halk kaparászásokat, súrlódó neszeket és sejtem is, hogy milyen élőlények produkálják ezeket, de egyelőre távol maradnak tőlünk, de állandó kíséretünknek szegődtek.
Az ajtó becsapódása úgy éri kihegyezett érzékeimet, majd beszakad a fülem, de csak a kardomra szorítok rá még jobban és a feszültségtől késpengeként szorul össze az ajkam.
- Hát ez a jó oldala, de ezen kívül egy jó kis csapdának is tűnik. – jegyzem meg a síri csendben visszhangzó szavakkal, pedig nagyon halkan beszélek. – És megint csak az a kérdés, hogy eleve így tervezték, vagy valaki azóta vette a fáradtságot, hogy a maga céljaira használja fel? – meredek előre, le sem véve a szemem a járatról.
- Ne lankadjon a figyelmed Gavin, - figyelmeztetem ismét, - akárki is volt, biztos, hogy ő vagy valaki mágikus képességekkel rendelkezik és az ellen én nem tudlak megvédeni.
Közben tovább lépkedek csendesen, érezve, hogy a folyosó egyre lejjebb ereszkedik a föld alá.

-Folyton csak ígérgetsz... - morgom, a botom pedig a sötétségre szegezem, háttal a társamnak. Egészen aranyos, ahogy attól fél, hogy a végén még porrá égetem ezzel a villámlóbottal. Vajon, ha tudná, hogy még soha életemben nem használtam a mágiát arra, hogy másoknak ártsak, és eszem ágában sincs ma elkezdeni, lesz ami lesz, akkor nyugodtabb lenne, vagy épp az ellenkezője? Egy biztos, a temperamentumával kapcsolatos dilemmák élesben való tesztelését majd akkor intézem, amikor nem egy sötét kazamatában vagyunk összezárva.
-Ki tudom nyitni bármikor. A varázslakat közel sem olyan hatékony, mint a híre, főleg nem az ezerévesek, szóval ne aggódj.
~Hmmm...szüksége van rám, hogy kijusson innen. Pazar, szóval nem szabad annyira felidegesítenem, hogy az életénél is jobban vágyjon a nyugalomra tőlem. Ez érdekes lesz...~
-Megvédeni? Engem? A mágiától? Ne félj szöszi, tudok vigyázni magamra. Ha felbukkan valami rémség, olyan gyorsan elbújok majd, hogy idejük sem lesz felfogni, hogy volt itt valaki...rajtad kívül.
~Csak tudnám, miért nem hívnak meg gyakrabban az ilyen bulikba? Mindig a szívem szakad meg, amikor kénytelen vagyok a tűz mellett hatalmas ételdarabokat lenyelni, és olvasni a könyveimet, amíg a fiúk remekül szórakoznak a nyirkos hidegben, miközben valami rájuk vadászik, hogy megegye őket.~
Szörnyű nyikorgás kezd visszhangzani, mire gyanakodva lesek ki az egyik sarok mögül. A folyosó végéről csörögve indul meg felénk négy csontváz, sovány kezeikben különböző fegyvernek látszó tárgyakkal. A sötétben alig tudom kivenni, mit szorongatnak maguknál, de nem is fontos, négy halálfej közeledik felénk!!!

- Nem ezért aggódom főleg, hogy ki tudod-e nyitni majd azt az ajtót. – rázom meg a fejem, miközben azon jár az agyam, hogy vajon mi a fenébe másztak bele a kölykök és mibe fogunk mi is mindjárt.
Az az árnyék nem sok jóval biztatott, és ahol egy van, ott lesz több is, tapasztalatom szerint.
Mikor kijelenti, hogy milyen villámsebesen tud elfutni a veszély elől, az egy cseppet sem javít a kedélyállapotomon, és nagyon remélem, hogy ez is a szokásos viccelődései közé tartozott csak, különben bajban leszek…….leszünk.
Mikor felhangzanak azok a furcsa éles, majd csörömpölő hangok azonnal abba az irányba fordultam és előrébb tartottam a fáklyát, majd mikor megpillantottam a falon a nem sokkal a fejem fölött végig futó kis kiugrót, már legalább azt tudtam, hogy fényben nem lesz hiányunk és sokkal előrébb fogunk látni, mint ez a kis fáklyafény.
Gyorsan hozzáérintettem a lángot és az ősi fényforrás most sem hagyott cserben, a kis bemaródáson végigfutva a láng egyre messzebb-és messzebb jutott, bevilágítva a folyosót, majd eltűnt a szemem elől.
Most már eldobhattam a fáklyát és még épp időben a jól kivehető életre kelt, felfegyverzett csontvázakra fordíthattam minden figyelmemet.
- Na most akár be is bizonyíthatod, hogy milyen ügyes mágus vagy. – szóltam a mögöttem leskelődő Gavin-ra, majd a tőrömet is előhúztam, és nem várva meg, hogy a rémlények odaérjenek, lendületesen feléjük rohantam, de igyekezve a fal mellett maradni, lehetőséget adva társamnak a varázslatra.
A felém suhanó pengét a tőröm keresztvasával akasztottam, meg, majd a kardommal a védtelen torokra sújtottam, amivel a fejét óhajtottam lenyesni, aztán, ha sikerült, már fordultam is a másik felé egy fordulattal, aminek ívében előre tartott pengém vágott helyet magának és szelt fel, mindent, ami útjába került.

Nagyot nyelek, aztán reszketve húzódom kicsit hátra.
-Gondolod, ha megpróbálnánk eliszkolni... - Kezdem halkan, erre azonban mintha lángolna a gatyája, úgy ront rá a csontvázakra kísérőm, én pedig erre a szemeim forgatom. Nos, ez egy kripta, szóval ha valami balul sül el, legalább nem kell messzire menni.
-Mi mi mi? - Kérdem kitágult pupillákkal, aztán még gyorsan utána kiáltok: - Átváltozós mágus vagyok, nem csiri bá'!! Én nem szoktam...
Úgy tűnik harciasabban kellett volna győzködnöm, hogy húzzunk innen, de legalább gyorsabban, mert közben ő már vagdal is. Felszisszenek, hisz akaratlanul is elképzelem, milyen fájdalmas lett volna egy élőnek, ahogy a csontjába váj a tőrével, főleg, hogy a torkát is átvágja közben, ez a lény viszont csak egy reccsenés kíséretében hajtja a vállára a fejét, és így fordul a mellette elhaladó támadója után, hogy felemelje a kardját, és megpróbáljon lesújtani vele.
-A pokolba! - Kiáltok fel mérgesen, és egyszerre vakító fény emészti el az egész folyosót, vele egy időben pedig olyan robaj kel útjára, hogy tényleg fáj hallani, de a csontváznak rosszabb, aki apró darabokra törik a pusztító csapástól.
-Szöszi! Ne vagdalj, ezek nem fognak elvérezni!! Zúzd szét őket, vagy ilyesmi!
Ó igen, imádok messziről dirigálni. Távol a harctól és a...hé, HÉ!
-Mész innen!
Hihetetlen mázli, hogy sikerül elkerülnöm a buzogányos élőholt támadását, igaz el is botlok a saját lábamban. Aztán oldalra perdülök a következő csapás elől, és most én töm ki a lábát a botommal. Valamivel előbb állok talpra, és megint ütlegelni kezdem őt a botommal, úgy hadonászva, mintha egy pók lenne a végén. Végül sikerül eléggé összetörnöm ahhoz, hogy ne tudjon már mozogni.
-Látod...sima ügy....huhh...

Bár valami halovány kiáltás elér a fülemhez Gavin felül, de a harcra való összpontosítás és a lendület megakadályozza, hogy fel is fogjam azok értelmét, így nagyon is bízom benne, hogy a férfi nem fogja összecsinálni magát az életre kelt csontvázak láttán, hanem hathatós segítséget nyújt, amire az első vágás után nagyon is úgy néz ki szükségem lesz, hiszen szinte észre sem veszi ez a csontkollekció, hogy kissé elvesztette a fejét.
Mivel már kifordultam előle, így a hátam védtelen maradt és bár igyekeztem minél kisebb felületet mutatni a kardjának, biztos voltam benne, hogy a következő pillanatban fájni fog.
Ekkor azonban fülsüketítő robbanással szakad ezer darabra és utána, tompán, de végre eljut hozzá Gavin hangja.
~ Zúzzam, zúzzam, de mi az átokverésével? Ő könnyen beszél, neki ott az a jókora bot, de nekem csak….. ~
Ekkor a pillantásom a pórul járt csontváz darabjaira esik, abból is egy méretes combcsontra, hiszen valamikor szép szál termetű lehetett a néhai.
A tőrömet gyorsan a tokjába csúsztatom és ügyesen kerülgetve a felém csapkodó két élőholt kardját felkapom a földről, majd azzal a lendülettel csapom állon a közelebb állót, hogy a koponyája messzire repül.
~ na várjunk csak…….kettő? Hol a……ááááááá! ~
- Gavin! Jól vagy?
Közben össze-vissza ugrálva védem ki az utolsó, a többiek elhullásától sem lendületét vesztő csontváz csapkolódásait.
Mikor meghallom a mágus hangját, azért megkönnyebbülök és egy erős rúgással repítem arrébb a lényt, majd utána ugorva a csonttal csapkodom, amíg csak darabokra nem hullik.
Zihálva és izzadtan lépkedek vissza Gavin-hoz.
- Szerintem az a robbantásos technika hatásosabb volt. – csóválom a fejem. – Ha ilyen közel engeded máskor magadhoz, akkor nem biztos, hogy máskor is szerencséd lesz. – mutatok a buzogányosra. – Na, ha összeszedted magad, akkor induljunk tovább, mert hála Andraste kegyelmének, a gyerekek testét nem láttam itt, így talán nem estek prédául ezeknek.
~ Bár el is cipelhették valahová őket, de ez nem nagyon jellemző ezekre az agyatlanokra. ~

Zihálás közben csak bólogatni tudok a sötétben a kérdésre jólétem felől, hisz egyenlőre lefoglal, hogy egyszerre támaszkodjak a falnak, és a botomnak. Lehajtott fejem homlokán vízesést képeznek a verítékek, valamivel beljebb pedig csak arra tudok gondolni, hogy most már szinte biztos túl késő madár alakban elrepülni valami kevésbé őrült helyre a világban. Kell hogy legyen egy hely, ahol az ilyesmi nem normális...
-Képzeld, megfordult a fejemben, hogy arra kérjem, maradjon egy kicsit nyugton, amíg újra tudok villámot lőni, de aztán láttam, hogy nincs már füle.
Gúnyolódni már tudok, akkor nem lesz itt nagy baj...
-Viszont...nagyon ne legyél optimista. Ezek a csontvázak, vérmágia által keltek életre, hisz nem volt bennük démon. Ilyen erős varázslathoz pedig vér kell...nem is kevés...
~Nem feltétlenül elf vér, és ha már itt tartunk, akad az erdőben elég élőlény, aminek a vére teljesen megfelel a gondolkodó lényeké helyett is gondolom...fogalmam sincs, nem vagyok vérmágus szakértő!~
-Menjünk...kezd az idegeimre menni ez a hely.

Beljebb haladva egy köpenyes figura holtteste mellé érünk, kinek élettelen szemei már talán két holdat is láthattak volna, aha szabadban feküdne, vagy ha meglennének még. A pókok hatalmas lakomát csaphattak belőle, porral befedett, megduzzadt hálóik még mindig ott csüngnek a ruhája alól kilátszó csontjain. Ahogy ezt meglátom, elfordulok tőle a fal felé.
-Emlékeztess, hogy vágjam fejbe az őrzőt... - jelentem ki betegen, és ismét a falnak támaszkodom.
A csontváz vékony ujjainak egyikén egy ezüst gyűrű csillog, ruhái pedig, annak ellenére, hogy képtelenség őket helyrehozni annyira, hogy valaha is viseljék őket, nagyon hasonlítanak arra,a mit a torony mágusai hordanak. Tőle néhány lépésre egy másik holttest hever, mely termetre sokkal sokkal apróbb, mint ez a férfi...vagy nő. A lényeg, hogy a másik halott sokkalta apróbb, így vele még hamarabb végezhettek a pókok, és mostanra neki is csak a csontjai maradtak. Szomorú koponyáját lehajtva néz a lábai közé, a két kezes csatabárdra, mely egyértelműen törp kovácsmester keze nyomát viseli magán.
-Oké...az ajtó nyitva volt. Már csak azt kéne kideríteni...
Furcsa, nyikorgás szerű hangot hallok a távolból. A visszhang csak még kísértetiesebbé teszi az egészet.
-Nem érdekes....

Bár máskor eléggé irritálnak ezek a gunyoros beszólásai, most csak megkönnyebbülten sóhajtok egyet, hiszen nem örültem volna, ha már az első kanyarban megszegem az Őrzőnek tett ígéretemet, hogy vigyázok Gavin hátsójára.
Úgy látszik a kezdeti sokk kezd elmúlni felette és már nem csak az ösztönei, hanem az esze is működésbe lép és kisakkozza, hogy minimum egy vérmágussal állunk szemben.
~ Jaj, de jó! Már csak ez hiányzott a boldogságomhoz! ~ forgatom meg a szemem látványosan.
- Hát, ha tényleg ez a helyzet, akkor még szembe nézhetünk pár rémlénnyel, bár jobban örülnék neki, ha nem meríteni ki a készleteit mire a közelébe érünk. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy annak örülnék, ha tartalékolna, hanem annak, ha a kölykök vérét nem használná fel, míg meg nem találjuk. – jegyzem meg egy grimasszal. – Menjünk! – bólintok rá és a kardomat a kezemben tartva továbbra is, elindulok ismét lefelé.

Bántatlanul haladunk elég nagy távolságot, mikor erős pókhálóba gabalyodva megleljük a következő áldozatokat, akikről első látásra meg lehet mondani, hogy melyik kasztba tartoznak, bár már csak a ruhájuk és a termetük az, ami irányt mutat.
Az is nyilvánvaló, hogy más nem járt erre, legalábbis olyan nem, aki előszeretettel gyűjt értékeket, mert a halott mágus kezén még ott csillog a gyűrűje.
- Már miért? – rángatnak ki a szemlélődésből Gavin szavai és nézek rá is lehet, hogy csak a gyenge fény játszik az árnyakkal. – Talán nem bírod a holtak látványát? – kérdezek azért rá, bár ebben kételkedem, hiszen ebben az állandó harcokkal és a Veszedelem utáni kaotikus állapotokkal terhes világban szinte naponta botlik hullákba az ember.
Viszont a pókhálók jobban aggasztanak, mint társam lelkibékéje, hiszen ez újabb veszedelmet jelentett, ráadásul úgy néz ki, hogy még egy mágus és egy tapasztalt törpe harcos is elbukott velük szemben, ami nem túl biztató.
- A szemed és a füled tartsd nyitva, mert ezek a dögök messziről mérget is köphetnek. – bökök a hálóra, de a messze visszhangzó hang azonnal elnémít, hogy megpróbáljam megsaccolni merről és milyen távolságról jöhet.
- Ha vér kell neki, akkor lehet, hogy a nyitott ajtó volt a csapda. – sziszegem halkan és a fal mellett lapulva indulok előre, hiszen jobb minél előbb megnézni mi lehet ez, mint találgatva várakozni. Meg aztán a kölykök sem várhatnak örökké.
- Azért tartsd készenlétben a villámaidat.

-Ó, ha ennyire zavar, ne aggódj, nem biztos, hogy vérmágus, lehet csak egy nekromanta az, akit keresünk.
~Engem egy percig sem nyugtat meg természetesen a dolog. Antiszociális bolond alakok, akik hullák körül lógnak egész nap, és imádnak barlangokba behúzódni a normális emberek elől. Cseppet sem biztató, bánom is, hogy eszembe jutottak.~

Aztán nem sokkal később ismét elmerenghetek, ezúttal azon, hogy vajon tényleg velem van e a baj, amiért rosszul vagyok egy holttest közelében, aminek a rothadó belei maradékaiban póktojások kelnek ki. A jelek szerint igen, mert Thelion úgy néz rám, mintha a mumustól félnék, hogy elrabol, ha lehunyom a szemem(sosem bizonyították, hogy nem létezik!), vagy valami hasonló gyerekes dologtól.
-Menjünk...
A pókok miatt nem aggódom. Kizárt, hogy egy nagyobb darab kényelmesen elférne ezen a szűk helyen, a kicsik meg tartják a tisztes távolságot, szóval velük nem lesz baj. A zaj, na az már engem is idegesít, és az utána beálló csend is, de annyi baj legyen, hamarosan megtudjuk, mi folyik itt, és...
-Mi a...
A folyosó végén a boltív alatt áthaladva egy hatalmas terembe jutunk, melynek szobrait idő közben gyökerek fogták közre, de a látvány még így is lélegzet elállító. A smaragzöld szobrokon szinte táncol a fáklyák fénye...és ekkor döbbenek rá, hogy azokat nyilván nem rég gyújtotta meg valaki. Védekezőn kapom magam elé a botom, és nézek körbe, de nem látok rajtunk kívül senkit. Egyszerre mozgásra figyelek fel a szemem sarkában az egyik szobor tetején, és már dörren is a botom, mire a pórult járt denevér elszenesedett cafatai úgy hullanak le, akár a kiszáradt falevelek. Támadásom hangja még sokáig visszhangzik az üres teremben.
-Utálom ezt...
Ha képes lennék rá, most eldobnám a botomat. Ahhoz persze el kéne előbb engedni, ami nem olyan egyszerű, de talán jobb is, mert a következő az lenne, hogy kirohannék a világból. Szegény bőregér közben a mélybe hullik alattunk. A keskeny hidat, mely átvezet a mélység fölött, melynek falait további szobrok és gyökerek díszítik, egyetlen darabjának sem sikerült eltalálni. Ha kevésbé lennék ideges, most azon morfondíroznék, hogy voltak képesek megépíteni ezt a termet őseink...
-Á, üdvözletem! - Ordít fel egy eszelős hang, a híd végéről. A hang gazdája egy valószínűtlenül magas, beesett arcú férfi, kinek fehér szakálla a hasáig ér, kezében tartott botja pedig kiköpött mása az enyémnek.
-Hogy sosem tudtok nyugton maradni ti halandók!
És már repül is felénk a láng, mely kettőnk közt robban fel, olyan erővel, hogy engem le is söpör a hídról, és a mélybe vet. A támadás után a férfi hátra biccent.
-Halál rájuk.
Óvatosan megkerüli őt két láncinges, vörös szemű, és beesett arcú elf, kik Thelion felé kezdenek rohanni, karddala  kezükben.

- Nekem aztán egykutya! – sziszegem vissza Gavin megjegyzésére. – Mindkettő halva jó!
Mivel a mágus előtt haladok, csak a hátam mögül hallom halkan a kiáltását, ami nem lep meg, hiszen én is megkövülten állok a hatalmas terem bejáratánál, miután szemeim kutatva néztek körbe, de nem láttam egyelőre semmi veszedelmet.
Sosem láttam még ilyen csodás, egyben maradt helyet, bár ezt is birtokba vették már a vadon növényei, mégis semmit sem tudott levonni a hely szépségéből.
-Bumm! –
A dörrenésre ugrom egyet oldalra és megszorul a kardmarkolaton a kezem, mag meg nem látom a szerencsétlen bőrszárnyú lefelé zuhanó maradványait és szemrehányó tekintetem a botját markolászó Gavin szemébe nem fúrom.
- Legközelebb valamelyik kölyköt fogod elhamvasztani, ha ennyire nem tudsz uralkodni magadon. – szólalok meg komoran és megcsóválom a fejem. – Vagy esetleg engem fogsz hátba……
Nem tudom befejezni a rosszallásomnak hangot adását, mert valaki udvariatlanul félbeszakít, méghozzá elég fülsértő hangon.
Mikor szemrevételezem a fickót, már tudom, hogy sikerült megtalálnunk az ellenséges mágust……vagy ő talált meg minket, de ez igazán mellékes.
Válaszolni azonban nincs idő, mert éppen csak el tudok ugrani a közöttünk elszáguldó lángnyelvek elől, ezért a lökéshulláma csak taszít rajtam egy kicsit, de nem lök fel, nem úgy, mint szerencsétlen társamat, aki után már hiába kapok, a mélybe hull.
Dühösen felkiáltok, de aztán belém vág a felismerés, hogy talán még van remény, hiszen alakváltó, bár azt nem tudom, hogy nem vesztette-e el az eszméletét, mert akkor ez nem sokat számít.
Nincs időm azonban erről meggyőződni, mert a varázsló máris két harcost uszít rám, ráadásul saját fajtársaimat, amitől csak még jobban nő bennem a harag.
Az, hogy vörösen izzik a szemük, nem kecsegtet semmi jóval, de hát muszáj harcolni, ha meg akarom tartani az életem.
Egy csipetnyi port veszek az ujjaim közé és a felém rohanók szemébe szórom, majd az egyik kezemben a tőrrel, a másikban a karddal közöttük igyekszem átugrani, miközben a térdhajlatukra vágok, remélve, hogy ezzel lényegesen lelassítom a mozgásukat, majd egy félfordulattal véve lendületet megpróbálom lenyesni a fejüket.

A két fegyveres elég esetlenül mozog, mintha új cipőt kéne betörniük, amit nem sokkal az előtt kaptak, hogy betoppant ez a két elf a barlangjukba. Meg sem próbálnak védekezni a por ellen, igaz nincs is rájuk olyan erőteljes hatással, mint másokra lenne. A szemükhöz kapnak ugyan, ám épp csak annyira mintha homokot dobtak volna az arcukba, a penge pedig bár komoly károkat okoz a testükben, nem esnek össze holtan, csupán mikor az egyiknek a feje válik el a nyakától, és gördül le a vállairól.

Ami engem illet, elég bosszús vagyok, amiért a ki tudja milyen mélyen lévő padló a jelek szerint egyre növekvő lelkesedéssel szeretne közelebbi ismeretségembe kerülni, és ezen az sem változtat, hogy már harmadszor is megpróbáltam elsütni a varázslatomat. A fejem még mindig zúg a jókora ütéstől, és így nehéz koncentrálni. Tiszta mázli, hogy a közelgő fájdalmas halál eszméletlenül jól tud segíteni az elme kitisztulásában, így hamarosan ismét szárnyra kapok...vagyis halkan érek földet, és változom is vissza, alakomat vesztve. Odalent egy rakat csontváz közt zihálva nézek fel, a következő pillanatban pedig egy elf feje zuhan a két lábam közé, nagyot placcsanva.
~Én ma még elhányom magam az tuti...~

A mágus nagyon csendben van a híd végén,nem úgy, mint csatlósa, ki tovább hadonászik kardjával Thelion felé, ahol csak éri ellenségét.

Valahogy számítottam rá, hogy nem lesz olyan hatásos a bénító por, mint az élőknél, ezért nem is okozott túl nagy csalódást, mikor csak kicsit lelassultak tőle, vagy inkább megzavarodtak, de ez elég volt ahhoz, hogy véghez vigyem a tervemet. A lábsérülésükkel ugyan nem sokat törődtek, de mikor az egyikük szó szerint elvesztette a fejét, azt már megérezte és pár tántorgó lépés után eldőlt, mint egy zsák.
Azonban nem lélegezhettem még fel, mert egyrészt ott hadonászott az orrom előtt még a másik, szerencsémre nem túl nagy fegyverforgatási tudással, és még ott volt a hátam mögött a mágus, akire csak néha tudtam fél szemmel rápislogni, hogy nem-e tervez valami újabb álnokságot, míg el vagyok foglalva.
A vörös szemű vagdalkozását újra és újra hárítottam, de valószínűnek tartottam, hogy őt is csak a feje leválasztásával tudom harcképtelenné tenni, ezért mikor ez egyik ütését félrelöktem a kardommal, a másik kezemmel nagyot taszítottam rajta, hogy a korlátnak essen, aztán, mint a hóhér bárdja suhintottam lefelé, remélve a legjobbakat.
- Gavin, ha élsz még, jó lenne, ha összekaparnád magad, kellene egy kis segítség ez ellen a bűbájos ellen! – kiabáltam le lihegve a mélybe és nagyon bíztam benne, hogy foganatja is lesz, különben az Őrző fogja levenni az én fejem, ha ezt túl is élném.

A megszállt harcos alig tud megkapaszkodni, mikor a híd szélének lökik, a következő csapást pedig csak éppen tudja hárítani, egy olyan mozdulattal, amit ha ember tenne, a karja is eltörne a csapástól, ő viszont csupán végképp elveszti az egyensúlyát, és a mélybe zuhan, néhány lépésnyire előttem érve földet. Olyan hangosat dörren alatta a kő, hogy az még nekem is fáj, fel is szisszenek, ekkor azonban meghallom Thelion hangját.
~Hát ilyen nincs, majdnem a nyakam törtem, és még van képe sürgetni?~
Ekkor azonban az előttem fekvő lezuhant ellenség megmozdul, én pedig úgy határozom, hogy épp itt az ideje visszaváltozni, és elrepülni innen.

Odafent közben a mágus befejezi koncentrációját, és csontos ujjai végéből apró, ám előre haladva egyre vastagabb füstkígyók indulnak meg Thelion felé. Az ében sötét teremtmények a férfi arca felé közelednek, egyre gyorsabban, és gyorsabban. Egyszerre tűnnek légiesen könnyednek, mintha tényleg csak füst képezné a testüket, ugyanakkor olyan sűrűek, hogy lehet még a kőnél is keményebbek.
-Tökéletes gazdatest leszel, jobb mint az előző volt, amit most tönkretettél. Kár, hogy a barátod odaveszett.
Az egyik "kígyó" Thelion válla felé mar, felsértve a bőrt, a többi pedig szétszéled,hogy megkezdje az ő bekerítését. Ekkor tűnik fel tollas alakom, és zuhanórepülésben csapok le a mágusra, karmaim közé kaparintva egy cafatot sápadt arcából. A koncentrációját ezzel megtöröm. A füstkígyók maradnak, de megállnak pár másodpercre.

A lefejezés nem sikerült, de mikor átfordult a korláton és lezuhant, nekem az is tökéletesen megfelelt. A lényeg, hogy nem itt rontotta a levegőt, bár azért, hogy a fajtársaimat használta élő pajzsnak, vagy holt pajzsnak?...Na mindegy, szóval pajzsnak, azt még le kell vernem ezen a sötét varázslón. Apropó…sötét varázsló! Gondolom nem áll tétlenül most sem!
Gyorsan kaptam a bűbájos felé a tekintetem és mit mondjak, nem okozott csalódást, amit láttam, bár azért szívesen tévedtem volna most.
Az ujjaiból felém száguldó és közben démoni alakot öltő fűst nem sok jóval biztatott, ráadásul valószínűleg a jelenéseket sem kard, sem a nálam lévő bénító por nem fogja. Egy pillanatig tehetetlenül meredve néztem az alakokat és hallgattam a mágus által elém tárt jövőmet, melynek eredményeképp kaptam is egy sebet a vállamra.
De ez legalább magamhoz térített és bár nem sok mindenben reménykedtem, azért a kardommal vagdalni kezdtem a hirtelen megdermedt füstalakokat.
Fél szemmel aztán megpillantottam egy sebesen szárnyaló lényt a mágus feje felett, ami megdobogtatta a szívemet.
~ Gavin! Hát életben van! ~ könnyebbültem meg.
- Az Alkotók szerelmére! Hol a csodában voltál eddig! – kiáltottam oda aztán, persze ügyesen titkolva, hogy örülök a látványának.
Közben felvillan bennem egy ötlet, hiszen ha ezek nem szilárd lények, talán van mód az eltüntetésükre!
Hátrálok egy kicsit, aztán felkapva egy rozsdásodó, kallódó pajzsot, mely már ki tudja mióta hevert a padlón, heves legyezgetésbe fogok, hátha lesz eredménye ennek a taktikának.

Szárnyaimat szélesre tárva fékezek le, hogy aztán az egyik gyökérbe kapaszkodva állapodjak meg a falon, onnan pedig visszanézve figyelhessem meg, mi zajlik odalent. Elég csupán egy pillantás, és már szállok is visszafelé, de gyorsan meggondolom magam, ahogy a varázsló egyik kezével felém nyúl, és a hosszú fekete ujjai majdnem elkapnak. Sosem láttam még ehhez hasonló varázslatot, de valami azt súgja, hogy semmi jó nem származna belőle nekem, ha elérnének. Közben meghallom Thelion-t, és repülés közben csodálkozva fordítom felé apró fejem. Egy pillanattal később már visítok is felé, ahogy a madarak szokták.
~Most arra számít, hogy válaszolni fogok? Nos, remélem tud sólyom nyelven, bár én mondjuk nem, szóval nem tudom mennyire volt érthető ahogy az előbb azt mondtam neki, hogy: "Ó, tudod, csak heverésztem egy kicsit a lenti dögkútban, egyébként szívesen.~
Egyre kevésbé tettszik ez a felém kígyózó füst, de nőnie kell még ahhoz, hogy el tudjon érni, Thelion-t viszont négy csáp már meg is kerülte, az ötödik pedig úgy mozog előtte akár egy kobra, követve a fejével a pajzsot, amivel hadonászik. Ez a csáp jó egy karnyival rövidebb, mint a többi, hisz az előbb Thelion lenyesett belőle egy jókora darabot, ami a földre hullott, és a semmivé foszlott.
~Miféle varázslat ez? Lehet Tevinterből jött ez a manus, vagy még messzebbről?~
Közben a lény ami eddig a pajzzsal szemezett most lecsap rá, és erősen húzza maga felé azt, mintha ki akarná tépni az elf kezéből, a másik négy pedig ebben a pillanatban lendül támadásba, és mind belemarnak Thelion hátába. Ezek a marás után nem hátrálnak, ahogy felszakad a férfi bőre ott maradnak, és megpróbálják "állkapcsaikkal" megtartani a férfit.

Sejtettem, hogy a madár nem fog tudni válaszolni….mármint érthető nyelven, de ha nem szorongatott volna épp jó pár csapszerű füstlény, akkor biztos jót vigyorgok a felháborodott víjjogásán, ami szinte borítékolható volt a megjegyzésem után.
Sajnos azonban nem értem rá Gavin-nal cseverészni a késlekedése okáról és arról sem, hogy próbáljon már valamit csinálni ezzel az átokverte mágussal, mert egyszerűen éreztem, hogy nem fogom legyűrni ezeket a mágikus valamiket, amik, hol kézként, hol kígyóként, hol sokfogú csápként próbálkoztak nekem támadni, ráadásul körbevettek, így esélyem sem volt, hogy mindegyiket szemmel tudjam tartani.
Aztán, ahogy az előttem hipnotikusan tekergő nyúlvány megragadta a pajzsot és húzni kezdte, már éppen azon voltam, hogy hagy vigye, hiszen láthatóan a kardommal sokkal nagyobb eredményt értem el, mint ezzel a hessegetéssel, mikor hirtelen égető fájdalom hasított a hátamba, méghozzá több ponton, amit már nem bírtam ki és felkiáltottam.
Tudtam, hogy hibát követtem el, mikor hagytam, hogy a hátamba kerüljenek, de egy hídon sok választásom nem volt. Most aztán megittam az árát, de ezzel együtt jókora düh uralkodott el rajtam, ami erőt adott, hogy megtartsam magam és bár a pajzsot elengedtem, sőt még jól meg is löktem, azért sikerült megvetnem a lábam és nem tudtak a csápok hátrarántani.
Bár a harapások borzasztóan fájtak, megpróbáltam előrevetni magam, és a tengelyem körül megfordulni, hogy a kardommal széleset vágva érjem el a nyújtózó kígyónyakakat, nem törődve, hogy esetleg jókora bőrdarabok szakadnak fel. Valószínűleg ez lesz a legkisebb bajom, ha a lények kerekednek felül, így nem volt veszteni valóm.

Kimondottan látványos, ahogy Thelion négy kígyót, vagy mit fejez le egyszerre, ám az ötödik sunyin közben leereszkedett, hogy elgáncsolja őt, amikor előre lendül egy hús szaggató ugrással, szóval sokkal szerencsésebb helyzetbe most sem kerül társam. Az öt csáp közben a magasba emelkedik, és úgy készülnek lecsapni a férfire a magasból, hogy befejezzék ezt...vagy csak tovább kínozzák, ki tudja. Ami engem illet, igyekszem úgy röpködni, hogy csomót kössek az engem követő csápokra, ezzel is nehezítve a mágus koncentrációját. A terem felsőbb részét már kezdi betölteni ez a sötét izé, de összeroskadni csak nem akad, úgyhogy taktikát váltok, és a csápokat kikerülve zuhanórepülésben rontok rá ismét, ezúttal viszont a lába közt repülök át, és mielőtt még elérnének a csápok, a botommal jókorát sózok a fejére. Elsőre nem történik semmi, úgyhogy megint, és megint megütöm, végül akkorát taszítok rajta, hogy lezuhan oldalt, és magával viszi a csápjait is. Mielőtt azonban végképp búcsút mondhatnánk nekik, az egyik megragadja a bokámat, és magával ránt. Egy hajszálon múlik, hogy megtudok kapaszkodni a híd peremében, miközben a varázsló súlya húz lefelé a mélybe, és közben marja is a lábam.
-Eressz el te..te...  - nyöszörgöm, alig hallható hangon, hisz majd ketté szakadok a súlytól. Hogy lehet egy elf mágus ilyen rohadt nehéz???

Örömmel látom, ahogy repülnek és oszlanak szanaszét a kígyófejek, de ezzel még nem fejeztem le a sokfejű szörnyet, csak elódáztam az újabb támadást, ami azonban nem késett sokat.
Míg én a hátam mögé figyeltem, az egyik csápnak sikerült felbuktatnia és csak annyi lélekjelenlétem volt, hogy egyrészt a hídon maradjak, ne zuhanjak a mélybe, másrészt, hogy hanyatt forduljak és a kardomat magam elé tartsam, így próbálva távol tartani a közben ismét materializálódott füstkígyókat.
Még sikerül kettőnek a vállamba és a combomba marnia, míg én dühösen újra lemetszem a fejüket és a legnagyobb csodálkozásomra most nem állnak össze pár pillanat múlva, hanem inkább kezdenek eltávolodni és mindinkább füstszerűvé válni.
Nincs időm azonban ezen csodálkozni, mert meghallom a nem éppen vidámsággal és jókedvvel teli Gavin nyögdécselését, amitől feledve a fájdalmas sebeket, úgy pattanok fel, mint akit alulról meglöktek és rohantamban látom meg a társam egyre jobban fehéredő kezét, ahogy utolsó erejével szorítja a korlátot.
Menet közben lököm a helyére a kardom és ragadom meg két kézzel a karját, de lejjebb nézve tudom, hogy képtelenség lesz felhúzni, amíg rajta csüng a rosszindulatúan röhögő mágus.
- Használd a botodat Gavin és lökd le magadról! – kiáltok erőlködve a férfira. – Különben nem tudlak megtartani!
Nem sok időnk lehet hátra, hiszen eléggé kifárasztott a harc és Gavin sem lehet a toppon, hisz sokat kivehetett belőle a varázslás és az alakváltás, így fáradtak vagyunk. És a mágus sem fog tétlenül várakozni a halálos zuhanásra.

Egyre nagyobb kihívás tartani magam, és közben maró szarkazmussal felelni hős megmentőmnek, de azért hősiesen megpróbálom, elvégre nem okozhatok csalódást egyik legnagyobb rajongómnak, ki most is a kezeimet szorongatja.
-A botom a lábadnál van...és ÁÁÁÁÁ!!!
A füstkígyó feljebb kúszik a térdemig, és olyan érzésem van, mintha a füst a lángoló húsomból szállna fel. Elég azonban egy pillantás, hogy tudja, a lábam többnyire sértetlen, csak valamiért pokolian fáj. Ez biztos egy olyan mágia, ami csak fáj, de komoly kárt nem tesz, hogy könnyebb legyen beköltözni....BEKÖLTÖZNI???
-VÁGD LE!!! Ha Kell, a lábam, a derekam, a fejem, nem érdekel, csak szabadíts meg tőle!!! GYORSAN!!!
És ekkor megcsúszik a kezem, én pedig majdnem a mélybe zuhanok. Valójában nem mozdulok egy ujjnyit sem, de ebben a helyzetben ez több mint ijesztő.Nagyon nagyon...ijesztő....

- Ja, persze! – nézek le a lábam mellé a hídra egy grimasz kíséretében, hiszen most aztán fel van adva a lecke, hogy én hogyan fogom elengedni a kezét, hogy azt magamhoz vegyem, ráadásul mindenképp neki kell átadnom, mert én nem tudom használni.
Kis habozás után, és újabb ösztökélést kapva, mikor egy hangyányit lejjebb csúszik a kezemből, lendületesen rádobbantok a bot felém eső végére, mely így felperdülve a levegőbe emelkedik, én meg egy villámgyors mozdulattal kapom el és míg erőmet megfeszítve tartom Gavint a másik kezemmel, lenyújtom neki.
- Gyorsan, vedd el és csináld! – zihálom neki, mert persze tudom jól, hogy ez az utolsó esélyünk…..főleg neki, hogy kiszabaduljon a halálos szorításból.
Ha sikerül elvennie tőlem, akkor nem kell kétszer mondania, már egy azon lendülettel rántom elő a kardom és csapok le a lábán feljebb kúszó füstkígyóra, aztán ledobva a fegyverem a földre nagyot rántok Gavin-on, hátha sikerül felhúznom.
- Azért nem vagy egy madárétkű, barátom. - lihegem, egy kis tréfával erőt öntve magamba.

Elképzelésem sincs, mit akar a botommal, hisz eszem ágában sincs megsütni magam a lénnyel együtt, de aztán ahogy látom feljebb kúszni az indáin, már épp meggondolnám a  dolgot, ám szerencsére a villanó kard elvágja a menekülése útvonalát, és a mélybe zuhan ez a szörnyszülött, én pedig végre beljebb kerülök a szakadék széléről. Zihálva terülök el a  földön, és az az érzésem, semmi kifogásom nem lenne az ellen, hogy örökre így feküdjek, ha nem szólna be azonnal.
Te beszélsz hurkás!? - Kiáltok rá, ahogy felülök, mint akit ágyúból lőttek ki, és már nyúlok is, hogy két ujjam közé fogjam az oldalát, ahol leszaggatták róla a páncélt, ám a bőre olyan, mintha márványból faragták volna ki. Csupa izom, semmi felesleg...
-Na rohadj meg... - motyogom elképedve, és kissé csalódottan, aztán visszafekszem a poros, hideg kőre, ami valamiért még mindig olyan kényelmesnek hat, mint az emberek pihe puha ágyai. Ahogy így fekszem, eszembe jut, mit láttam az előbb lent, és morogva jegyzem meg:
-Mellesleg, kizárt, hogy belehalt az esésbe. A másik is simán feltápászkodott, akit lelöktél. Jobb lesz, ha belehúzunk, mielőtt felérnek...

Kimeredt szemekkel nézem, ahogy Gavin felém ugrik és bele akar csípni az oldalamba. Annyira meglep a dolog, hogy még megmozdulni sem tudok, csak állok ott leesett állal, majd hangos nevetésben török ki, ami nem éppen a helyzethez illő, de ez a feszültséget mindenképp enyhíti és nem is tudtam megállni.
- Ha…..ha… - próbálok szóhoz jutni, - ha látnád a képedet!
Végre azért pár perc után sikerül visszanyerni komorabb vonásaimat, de csak úgy, hogy igyekszem nem a földön pihegő mágusra nézni.
- Mi a fenéért akartál letapizni? – kérdezem meg végül, de azért van némi sejtésem a dolgot illetően, hiszen a szavaiból az derült ki, hogy nem esett jól a súlyára tett megjegyzésem. – Különben is csak vicceltem, és látod jól is tettem, hiszen mindjárt újult erőre kaptál tőle. – vigyorodom el azért megint.
Aztán a javaslata, hogy jobb lesz, ha sietünk, megint eszembe juttatta, hogy nem kéne elfelejteni miért is vagyunk itt. A kölykök, már ha életben vannak még, nem biztos, hogy sokáig tudnak még várni. Na meg ezzel a vajákossal sem lenne jó ismét összeakaszkodni, ki tudja még mit tartogat a tarsolyában, mi meg eléggé kikészültünk egyelőre.
- Menjünk, úgy néz ki, hogy úgy is csak ezen a hídon jutunk előrébb, más út nincs. – indulok meg, miután elraktam a kardomat és a tőrömet. – Segítsek bajtárs? – nyújtom felé a kezem békülékenyen, hogy felhúzzam, ha lefogadja.

-Tapizott a halál, csak próbáltam megmutatni, hogy az erdeiek is el tudnak hízni...de aztán lehet ez mégis csak a városi népekre jellemző...
Mélyet sóhajtok, aztán elfogadom a  kezét, és kicsit nehézkesen, de talpra állok, aztán felveszem a földről a botomat is. Kezdem egészen megszokni ezt a hófehér szörnyűséget.
-Nos, legalább eltévedni nem fogunk. Ma még tényleg csak az hiányozna.
Kissé sántikálva indulok meg a híd másik vége felé. A második lépés után már a botomra támaszkodom, és kezdem belátni, hogy tényleg elég hasznos jószág ez, de az kizárt, hogy mindig magamnál hordjam. A városban így sem könnyű normálisnak tettetni magam, nem hiányzik egy ennyire egyértelmű jel arra, hogy félni kell tőlem.
-És mond, Nazaril-nak...nincs véletlenül egy lány tesója? Lehetőleg barna hajjal mondjuk? Esetleg fekete...Ha már álmodozunk, az igazi egy másik mágus lenne, nem szeretném ráerőltetni a  varázsvérem arra, aki ezt zokon venné, és így a biztos...Hé, ezt nézd!
Az elénk kerülő tárva nyitva lévő ajtót berúgom, a következő szobában pedig meglátjuk végre az eszméletlen, láncra vert gyerekeket, mind a 8-at.
-Őh...melyik kettőért is jöttünk mi? Csak viccelek, csak viccelek! Oldozzuk ki őket gyorsan!

Most nem álltam neki felvilágosítani Gavint, hogy mi a különbség a városi és a pagonyelfek között, de hát ezt valószínűleg ő is nagyon jól tudta, így inkább a további utunkra koncentráltam, mikor végre összekapta magát és elindulhattunk.
- Eltévedni? – néztem rá a megjegyzésére kérdően felvnt szemöldökkel, de aztán leesett, hogy ez most olyan tréfálkozás volt csak a részéről. – Hát nem, ha csak nem repülsz le a hídról másfelé. – tettem hozzá elvigyorodva.
Miközben a túlsó oldal felé haladtunk erősen füleltem, nehogy közben hátba támadjanak minket, ezért meglepődve kaptam a mágus felé a fejem, mikor Nazaril-ról kezdett kérdezősködni.
- Mi?? Hogy jön ez most ide? – nyögtem ki, de aztán önkéntelenül megráztam a fejem. – Mágus, nem….azt hiszem nem, de nővére az van valahol, épp a családját keresi.
Persze a megtalált kölykök egyből kivertek minden mást a fejemből, pedig már éppen rá akartam szólni Gavin-ra, hogy csak óvatosan rugdossa ezeket a korhatag ajtókat, mert a végén még a hátamon kell kicipelnem innen.
- Ez nem semmi! – hördültem fel. – Ez az ocsmány féreg már máshonnan is rabolt ezek szerint!
Sietve szabadítottuk ki a gyerkőcöket, akiknek könnyektől maszatos arca, most is ijedten torzult el. Ki tudja mit művel velük az a nyomorult.
- Maradjatok együtt és mi megvédünk titeket. Haza megyünk! – próbáltam megnyugtatni őket. – Siessünk Gavin!