Silvervalley

Mikor a bandavezér vigyorogva elmeséli, hogy miként tett szert az ismereteire, már érthető, hogy tud egy-két dolgot és az is nyilvánvaló, hogy nem ejtették a fejére és hozzá még ügyes és ravasz is. Igazán elmehetne elfnek is!
Most azonban sokkal jobban érdekel, hogy vajon mit szól az ajánlatomra, mert ez lehetőséget ad mindkettőnk számára, hogy elkerüljük a harcot és a felesleges halált. Ha ezt most nem fogadja el………hát akkor meghalunk, de a banditák sem sokan érik meg a következő napot.
Azonban nem kell csalódnom Curzon ítélőképességében, egészen jól átlátja a helyzetet és úgy néz ki tud kompromisszumot kötni, ha szükség van rá és most igazán feleslegesen kötné az ebet a karóhoz, mert ha mi most meg is halunk, előbb-utóbb az arl bögyében lesznek annyira, hogy kifüstölje őket és akkor nekik sem lesz kegyelem.
Viszont nem akar üres kézzel távozni és ezt most rajtunk akarja bevasalni. Már a nyelvemen van egy csípős válasz, de aztán gyorsan lehiggadok, hiszen semmi nem ér fel azzal, ha megmenthetjük a hahren életét. Hálásan nézek a társaimra, akik szinte azonnal, gondolkodás nélkül felajánlják a fegyvereiket és Malarites a csizmáját, így én sem maradhatok le tőlük.
- Látom elég ravasz vagy hozzá, hogy még ebből is üzletet csinálj, de, ha ez az ára, hogy mindenki menjen a saját útjára, akkor benne vagyok, de csak akkor, ha jó időre elhagyjátok az arl birtokát. Add a véred a földnek, hogy betartod a szavad Corzon! – szólítottam fel a vezért, és ha ismerte a szokásainkat, akkor tudta, hogy mire kérem esküjét. – Az én íjam a nagyapámé volt, azt nem ajánlhatom fel, de vedd az övemet, mely társaméhoz hasonlóan, elf asszonyok keze munkája. – intettem az állammal a derekam felé. – Remélem ennyi elég lesz és az alku megköttethetik. – néztem rá kérdőn, hiszen most már csak rajta múlott a dolog.
Nem látszott rajtam, de izgatott voltam, mert egyre jobban szorított az idő és most már nem akartam elbukni.

Curzon biccent és int, hogy vágják el a köteleteket, majd a vadászkésével megvágja a tenyerét és pár csepp vérét a földre folyatja:
- Ugyan én nem szolgálom a ti Alkotóitokat, de ha neked így könnyebb, hát legyen - bólint. - Szavamat adom, hogy nem tesszük erre a lábunkat kereken öt esztendeig minimum. Addig nem zavarjuk meg ezen út nyugalmát, mire visszatérünk, ha visszatérünk, Silvervalley arlja jó eséllyel már a pokolban fog rothadni. Nem maradtunk volna amúgy sem sokáig. Egy bandaháború véres és a győztese is legyengül annyira, hogy nem éri meg igazából. Márpedig itt nem maradhatunk. A romok jó hely meghúzódni, szélvédett és biztonságos. Mi sosem mentünk a mélyére. Amennyire tudom ugyan ott temetkeztek a régi elfek, talán van is lent érték, de... - vállat von, - ha egy élő emberre támadunk, az eldöntheti fizet vagy harcol. Egy holttest nem. Nem lett volna illendő megzavarni a nyugalmukat. De az arl érdeklődni kezdett a régi elf sírok iránt. Az meg rossz ómen nekünk. Mindenesetre bölcs döntés volt, hogy a fizetést választottad.
Int, hogy kövesd. Közben Malarites is előkerül immár, a rablóbanda nem viselkedik veletek barátságtalanul, étellel kínálnak titeket, két társad fogadja el az invitálást. Curzon a romok mögé vezet, ahol a loveik legelésznek pányvára kötve. Megrántja a vállait:
- Zsákmány ez is, de túl sok van belőle, úgysem vihetjük mind magukkal - magyarázza. - Gondolom futárt akarsz küldeni az arlhoz, meg a klánodhoz még időben, mielőtt a két másik banda rajtuk üt. Válassz kettőt, azt mondják az elfeknek van szemük amúgy is az állatokhoz. Tekintsd jó szándékom jelének. És előre szólok: rakd félre egy kicsit az elfek híres önérzetét. Kellenek a lovaim, mert a gyalogosan időben nem ér vissza a klánhoz a futárod. Az arl sem a türelméről híres. Kettőt tudok nélkülözni amúgy is, ez most nem a "shemektől"... hmm... így mondjátok, ugye? szóval ez nem az emberektől nem kell ajándék esete.
Feléd fordulva kezet nyújt:
- Szavamnak állok. Eszünk és indulunk. A nyugvó hold már bizonyosan az arl birtokainak határain kívül ér - bólint. - Az Alkotóitok vigyázzák a lépéseid cimbora.

Teljesen elégedett voltam az eredménnyel, hiszen bár eleinte úgy nézett ki a kis akciónk kudarcra lett ítélve, végül is kedvezően alakultak a dolgok és még csak harcolni sem kellett érte, ami ha tetszik, ha nem biztos áldozatokkal is járt volna a részünkről is.
Megdörzsöltem a szoros hurok által elgémberedett csuklómat, majd bólintottam Curzon esküjére. Nekem ez elég volt! Földanya megtalálja a módját, hogy megbüntesse, ha még sem tartja be a fogadalmát.
Azonban, amit utána mondott az igen is felkeltette az érdeklődésemet, egyrészt valamiféle tiszteletet éreztem a fickó iránt, ahogy arról beszélt, miért nem bolygatták meg ősi halottainkat, másrészt és ami talán még fontosabb, hogy rossz érzések kerítettek a hatalmukba, amikor elmondta, hogy az arl valamiért érdeklődik a hely iránt. Mit akarhat itt?
Nem hagyhatjuk, hogy megszentségtelenítse őseink temetkezési helyét!
- Köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem, de nem tudod, hogy mire volt az arl kíváncsi? – kérdeztem feszülten azért, hátha többet is el tud mondani.
Miután szabadon eresztettek minket, már nem volt ok az ellenségeskedésre és míg a többiek a sarcot rendezték vagy elfogadták a banda vendéglátását, addig én félre vonultam Cursonnal, amikor elhívott.
Felcsillantak a szemeim, mikor meghallottam mit ajánl még fel és bár tényleg motoszkált bennem némi ellenkezés, hogy ne fogadjak el semmit, azért én sem vagyok annyira bolond, hogy egy ilyen lehetőséget elszalasszak, csak az önérzetem miatt.
- Shelmek – javítottam ki egy vigyorral az arcomon, majd a felém nyújtott kezére néztem, aztán a szemébe ismét és keményen paroláztam vele. – És……és …..köszönöm. – mondtam lassan megfontoltan. – Ritka az olyan ember, mint te vagy Curson! És sosem gondoltam volna, hogy pont egy rablóbandában találkozom eggyel. És a te utadat is vigyázzák az Alkotók, ha hiszel bennük, ha nem. – szélesedett ki a mosoly az arcomon, hiszen úgy nézett ki, hogy így talán még mindent időben elrendezhetünk.
Közelebb léptem a lovakhoz és mindegyiknek sorban a homlokára tettem a kezem és a szemükbe néztem, majd kis idő múlva kiválasztottam kettőt.
- Őket választom. – fogtam meg a kantárjukat, majd visszamentem a többiekhez.
- Loronel, te vagy a legjobb lovas. – szóltam a fiúhoz. – Vágtass előre, hogy időben értesítsd a magtartót a közeledő veszélyről. – Ti is mentek utána, amilyen gyors tempóban tudtok, mert minden segítő kéz jól jön a táborban majd, ha mégis harcra kerülne a sor. – fordultam a többiekhez. – Én az arlhoz megyek, hogy kiszabadítsam hahrenünket és ahogy tudok, megyek utánatok. Induljunk!
Nem volt szükség további búcsúzásra. Még utoljára intettem egyet Curson felé, és, ha a többiek elindultak, én is megsarkantyúztam a lovat, hogy mielőbb visszaérjek a birtokra. Még így is szorítani fog az idő.

Curzon röviden elbúcsúzik tőled, a társad pedig sebesen elvágtat, igaz magad sem maradsz még ebédre, ez eléggé valószínűsíthető. Az előzetesen megbeszéltek szerint igyekszel megtalálni út közben a silvervalley adószedőt, ha kérsz egy tippet a banditáktól, ez még megy is időre, ők ismerik az útvonalát. Szerencsére nem nagy kiesés. Egy kis tisztáson táborozik. Nincs vele testőr, de hát nincs is rá szüksége, a mellkasán virító levágott fejet tartó páncélkesztyűs kezet ábrázoló címer hirdeti mindenkinek, hogy sivervalley-i arlját szolgálja, ez ezeken a földeken bőven elegendő védelem neki, arl Beavistock rendet tart a földjein, ráadásul az adószedőket mindig kiemelten kezelik, egyetlen nemes sem engedheti meg magának bevétele ilyesfajta elvesztését.
Pocakos, negyvenes férfi, szépen ápolt, mellkasig érő szakállal, már erősen kopaszodó fejjel. Jó pár gyűrűt hord, valamint nyakláncot is visel, módos ember benyomását kelti, nem csoda, a hivatala remekül megfizetett. Egy jó darab sajtot eszeget, mellette a földön pihen a zsákja, benne nyilván a fémdoboza is az adóval, övében összegöngyölt papírtekercs, ez meg feltehetően a listája esedékességekkel, határidőkkel, nevekkel, stb. Kényelmes, drága ruházat, hermelinnel szegett kabát, nyugodt, mondhatni vidám vonások.
A takaróját terítette le, azon ücsörög, de nem pakolta szét a holmiját, ergo nem táborozni akar, csak pihenni, enni állt meg. A lova nem messze várakozik kipányvázva, teljesen észrevétlen szinte bizonyosan nem tudod megközelíteni, az állat horkantása el fog árulni, de ha nem gyanít veszélyt (márpedig miért gyanítana?) akkor nem is feltétlen probléma ez. Egyetlen fegyvere egy ékszerberakásos tőr az övében, nem igazán harcra kovácsolták, inkább dísz.

Curson útmutatása alapján hamar rálelek az adószedőre, ami elégedettséggel tölt el, miközben izgalmas borzongás is végig szalad rajtam. Nagyot kockáztatok ezzel, de egyszerűen nincs más lehetőségem az idő rövidsége miatt, és ha már meg kell halnia valakinek, hogy eleget tegyek a gyűlölt nemes követelésének, akkor az olyan legyen, akinek a halála borsot tör az orra alá és legalább megkönnyíti pár sanyargatott szegény életét.
Az adószedő a banditák elmondása alapján általában egyedül, lóháton jár, hiszen az arl kegyetlen fenyegetése, mindenkit elrettent a közeléből, így nincs félnivalója…..eddig.
Mivel közel és távol nincs más rajtunk kívül, így nem tartom szükségesnek, hogy lopva közelítsem meg, egyenest a kis tisztásra lovagolok, ahol letáborozott ebédelni és megpihenni.
Rám vetett pillantásából látni, hogy eszében sincs félni tőlem, bár maga a csiricsáré ruházkodása, felékszerezett kezei sértik az erdő természetességét és egyáltalán nem bánom azt, amire készülök, még ha nem is kenyerem a hidegvérű gyilkosság.
Azonban az kicsit elbizonytalanít, hogy az övében csüngő tör, nem alkalmad arra, hogy legalább a látszatát megadjam annak, hogy védje magát. DE most le kell gyűrnöm az érzéseimet, nem hagyhatom, hogy az arl kivégeztesse Gendolast, mert én nem tudok végezni egy zsíros shelmmel.
Azzal is tisztában vagyok azért, hogy most észnél kell lennem. Mivel Cursonék jó darabig nem térnek vissza, így most a legegyszerűbb, ha rájuk terelem az adószedő megölésének gyanúját, hiszen aztán úgy is jelenthetem a birtok urának, hogy végeztünk velük, többé nem okoznak gondot. Így két legyet üthetek egy csapásra. Csak a nyomokat kell egyértelművé tenni.
Látom jól érzed magad az erdőben shelm! – ugrottam le a lóról és pár lépéssel a férfi előtt álltam meg. – De ez lesz az utolsó vacsorád itt! – húztam elő a kardomat és szegeztem a mellének. Igyekeztem megacélozni a lelkemet, hogy véghez vigyem a tervem.
~ Hogy ilyenkor miért nincs itt egy nyomorult katona sem, azt sokkal szívesebben vágnám le, mint ezt a nyomorultat! ~
A gondolat ott keringett a fejemben, ami nem könnyítette meg a dolgomat.
Épp ezért nem akartam nagyon húzni az időt. Meg kell ölnöm és a felismerhetetlen fejet elvinni az arl-nak.

Az adószedő meglepetten horkan fel, de még most sem látszik különösebben ijedtnek. Lassan, de biztosan megrázza a fejét:
- Nem akarod te ezt elf, elhiheted, hogy nem akarod. A zsákomban negyvenhárom aranytallért találsz, a tőrömet még talán el tudod adni kettőért - veszi számba a nála lévő értéket. - Ha akarod átadom neked, nem jelent problémát. De ha megölsz, ha nem, az uram a nyomotokban lesz. Nem csak te keserülöd meg, de az összes nyomorult is, aki errefelé jár, se tudója, se látója mindannak, amire készülsz, de kicsit hegyesebb a füle. Az arl nyomfürkészei nem ma kezdték a szakmát. Ha megölsz, legyilkolja a klánodat. Biztos lehetsz benne, egy nemes sem tűri el az ilyesmit. Na nem az én személyem miatt, ne érts félre. De Silvervalley jövedelmi forrása az ezüstje meg az adója és azt nem szívesen veszti el az arl. Egy garast sem belőle - mosolyodik el. - Ha elköltöd is mire megtalál titeket, bevasalja újra a parasztokon. Akkor pedig a tanyasiak is vasvillával fogadnak majd titeket és a favágók is a füleitek közé állítják a fejszét. Nem akarod te ezt, édes fiam. Tedd el azt a dikicset és elfelejtem ezt a kis affért most - villantja ki vigyorgás közben a fogait is, majd halálos nyugalommal harap egyet a sajtból.
Mondjuk természetesen a magabiztosságának oka van. Láttad már az arl nyomolvasóit munkában, ha csak a legkisebb gyanú is felmerülhet, hogy te voltál, akkor különösebb gondolkodás nélkül fogja megtenni az arl, amiről az adószedője beszélt, ráadásul minden létezőre elfre rá fogod vadítani a helyi népeket is, ezen a környéken sem nektek, sem más klánnak nem lesz maradása. Nagyon ügyesnek kell lenned, ha az adószedő fejét akarod...

Bár szétvet a türelmetlenség, azért még sem vagyok az a hidegvérű gyilkos, hogy ne hagyjam kibeszélni magából amit akar ez a magabiztosan mosolyogó hájpacni.
Azt hittem könyörögni vagy imádkozni fog és főleg az utóbbiért nem csaptam le rögtön a fejét, hogy megadjam neki a lehetőséget, hogy megtisztított lélekkel járuljon az istene színe elé. Ehelyett arra pazarolja a drága idejét, hogy kioktasson!
Persze azt nem tagadom, hogy igaza van és talán nem éppen a legjobb embert szemeltem ki magamnak, de kihagyott egy nagyon fontos dolgot a számításából, hogy én ezt nem a pénzért teszem, nem vagyok rabló! És az idő kegyetlenül telik.
- Mindezt hidd el tudom! – bólintottam és a kardom egy fikarcnyit sem mozdult a férfi nyaka elől. – A saját bőrömön tapasztaltam az arl kegyetlenségét. És lehet, hogy mást eltántorítana a szavad és lehet, hogy máskor ügyet sem vetnék rád, de most nincs más választásom. Szükségem van a……fejedre! Ha akarsz mondj egy imát, arra még van időm, de nem visszakozhatom. – tettem még hozzá hideg, érzelemmentes hangon, mert még magam is irtóztam attól, amit tenni fogok, de meg fogom tenni.
Ha imádkozott akkor utána, ha nem, akkor azonnal döftem és véget vetettem az életének.
Aztán gyorsan, a gyomrommal megküzdve, összekaszaboltam az arcot a felismerhetetlenségig, aztán lecsaptam.
Sok volt errefelé farkas, így számítottam rá, hogy a vérszag majd ide csalja őket, ami az jelenti, hogy a holttest nem sokáig marad itt, de legalábbis egyben. Ennek megkönnyítésére, a ruhát is leszedtem a fickóról, és egyelőre a lovamra tettem, ahogy a zsákját is, benne az adóval, majd később gondoskodok róla. A tisztás alaposan összejárkáltattam a lovakkal, de előtte a sajátjaimat egy lombos faággal szépen eltűntettem.
Az adószedő lovát magammal vittem és meg sem álltam a nem túl messze lévő patakig, ahol annak medrében folytattam az utam, jó nagy kerülőt téve. Közben megpillantottam egy terebélyes szílfát, és annak törzsén egy szép nagy odút, az adószedő ruháját oda rejtettem, majd tovább menve egy másikba meg a holmiját. Később a lovat, bár előtte bocsánatot kértem tőle, meg kellett ölnöm, nem engedhettem el, mert akkor visszatért volna az istállójába.
Innen még jócskán követtem a patakot, aztán meg sem álltam az arl birtokáig, de mielőtt még odaértem volna az erdő szélén eleresztettem a Cursontól kölcsön kapott lovat is. Nem kockáztathattam, hogy megismerik a patanyomait. Előtte tüzetesen átnéztem, de nem utalt semmi rá, hogy egy elf használta volna.
Innen gyalogosan, futva mentem a vár kapujáig, kezemben a fejet tartalmazó zsákkal.

Az adószedő leginkább meghökken, imádkozni éppen nem akar, annál jobban sápítozik, mikor rájön, hogy márpedig te ezt komolyan gondolod. A hullát kellőképpen meggyalázod, lenyakazod és igyekszel eltüntetni minden létező nyomot. Motoszkál benned valami rossz érzés, hogy talán nem gondoltál mégsem mindenre, de hát ez nem vagy profi bérgyilkos ugyebár. Csak simán gyilkos.
Még az alkony leszálltával eléred az arl kastélyát, ahol viszonylag gyorsan bevezetnek a nemes színe elé, láthatóan mindenkit kíváncsivá tett az övedről lógó fej, az őrparancsnokot is.

Unottan néztem fel az asztalom mögött ücsörögve, mikor bevezették az elfet. Csak enyhén szaladt fel a szemöldököm a kezében himbálózó fej láttán és érdeklődve pillantottam rá:
- Az meg mi? - recsegtem.
Mikor közölte, hogy a banditavezér feje volna elgondolkodva néztem meg a trófeát:
- Friss fej, alig pár órája halott. Erős szakállt hordott, ami nem illik a romoknál lévő banda vezetőjének személyleírására, persze tévedhettetek is és esetleg ez nem a vezér volt csak ti hittétek azt - ismertem el. - Kár, hogy semmiből nem lehet ráismerni... Így pedig nehéz elhinni, hogy az az apró tüske megszűnt a birtokomon. De nem akarok hibába esni. Az ilyen nagy csatáknak bizony nyoma marad. Itt maradsz ma este a vendégemként. A nyomolvasóim kilovagolnak a banda szállásához. Minden vérben úszhat a környéken így ránézésre - intettem a fej felé. - Ha igazolják a csatát, már el is engedem a hahrent. Te elmehetsz majd reggel mindenképpen. Gendolasszal. De ha a sztorid hazugságnak bizonyul, akkor a fejét a kezedben viszed - biccentettem. - Adjatok neki egy szobát és riaszd a nyomkeresőim! - adtam ki az ukászt az őrparancsnoknak.

Rögtön az arl elé vezettek és arra számítottam, hogy a véres fej láttán meg tudom győzni, hogy tényleg végeztünk a banditákkal. Azonban kissé elszámítottam magam, amire azért igazán gondolhattam volna megismerve a nemes fajtámhoz való hozzáállását.
Már sokadszor estem abba a hibába, hogy a sietségemben, azért, hogy megfeleljek a feladatnak, valamit kihagyok a számításból. Mint most azt, hogy az arl tudhatta, miként néz ki Curson.
Arra számítottam, hogy amint meglátja a fejet, elengedi Gendolast és már mehetünk is, ehelyett még engem is itt fog, amíg nyomolvasókat küld az általam mondottak ellenőrzésére.
Mivel alapban sápadt a bőröm, így nem láthatta, hogy kicsit elfehéredek a szavaira, és vadul kergették a gondolatok egymást a fejemben, hogy mit tudnék most tenni. Ugorjak neki? Öljem meg? Próbáljam kiszabadítani erőszakkal a hahrent, átvágva magam több tucat harcedzett emberen? Egyik sem kecsegtet még a legkisebb eséllyel sem.
Miután megkaptam a szobát, kétségbeesetten járkáltam fel és alá, és tovább törtem a fejem. Láttam a kapun kimenni a nyomkeresőket, hiszen az ablakom arra nyílt. És ekkor bevillant, hogy mit is tehetnék! Kockázatos volt, de legalább volt remény, hogy sikerülhet.
Azonnal tervezgetni kezdtem és figyelni az udvaron zajló eseményeket. Alig bírtam türelemre inteni magam, hogy kivárjam, míg leszáll az éjszaka és végre cselekedhetek.
Türelmesen megvártam, míg lezajlott az esti váltás és kicsit már lankadt a figyelem, majd kimásztam az ablakon és a falak durva kövezetébe kapaszkodva ereszkedtem le, néha meg-megállva, mikor az őrség elhaladt alattam, majd a múltkori tapasztalatomat felhasználva, azon az útvonalon, ahol akkor bejöttem, elhagytam a várat.
Tudtam, hogy lovat kell szereznem, mert ahhoz már sok idő telt el, hogy futva kellő időt nyerjek.
A birtok melletti faluban igyekeztem lopni egyet és ha sikerült, szegény hátast a végsőkig hajtottam, hogy a banda táborhelyére érjek, ami most már természetesen teljesen kihalt volt.
Már útközben kigondoltam, hogy a vért valamilyen állt vérével kell helyettesítenem, így még vadásznom is kellett. Még szerencse, hogy ez nem okozott túl nagy gondot. A patak a közelben volt és sok állat jár oda inni, így hamarosan, már cipelhettem is a táborhelyre termetesebb őzbakot.
A lóval és gyalogosan is össze-vissza tapostam a helyet, forgolódtam, megvágtam pár bokrot, letörtem gallyakat, miután több helyen hagytam vérnyomokat, majd egy helyen teljesen kivéreztettem az állatot. Aztán súlyosan bevonszoltam az állatot az erdőbe, mintha a testet valami ragadozó húzta volna el, egészen a vízig.
A lovat is megjártattam párszor a patakig, hogy ne legyen gyanúsa a patanyom majd, ami odáig vezet, így hihetik azt, hogy itatni jártak a vízhez.
Miután alaposan körbe néztem, hogy minden megfelelő-e, ismét lóra ültem és a szarvas tetemével együtt megint csak a patak vizében gázolva indultam vissza. Egy távolabbi helyen, ahol láttam, hogy ragadozók járnak inni, aztán letettem és a lovat is lecsutakoltam.
Holt fáradtan indultam vissza a birtokra, ahol mielőtt visszalopóztam volna, a lovat még elengedtem. Talán majd azt hiszik csak elkóborolt.
Ha mindez és a visszatérés is sikerült, akkor szinte bezuhantam a fekhelyemre.

Thelion, a terveid alapvetően jól sikerülnek. A nyomolvasók a kastélyhoz vezető nyomaidon indulnak el, amit valószínűleg elveszítettek a patakban, ha van egy kis szerencséd legalább. Természetesen a módszeresen, mindent megvizslató nyomolvasóknál sokkal hamarabb érsz a helyszínre és a vadászott őzbak vérével mindent felfröcsölsz, összetiporsz, stb. Szerencsédre egy ott felejtett silány kardot is találsz, amit a romfal oldalán kettétörsz és elhajítasz, mintha a csata közben lelte volna végzetét a vágófegyver. Mire hajnalban visszaúszol a csatornán át, már halálfáradt vagy, de még gyorsan megszárítkozol és száraz ruhákat szedsz magadra. Majd összeesel, mire a reggelit hozza az általad már ismert elf szolgálólány, aki barátságosan rád mosolyog:
- A nyomolvasók most reggel tértek vissza - suttogja. - Elég elrongyoltak, de azonnal az arlhoz siettek. Hallottam, amikor parancs ment a tömlöcbe, hogy Gendolas hahrent engedjék szabadon, szerintem nemsokára megjönnek feléd is a hírrel. Edd meg ezt - nyújt át valami számodra ismeretlen gyümölcsöt. - Antivából való, állítólag a Hollók is használják. Pár órán belül hihetetlen fáradt leszel, de most nem fog rajtad látszani, hogy este lemásztál a falon - kacsint rád. - Igen, láttam. De tartottam a számat. Most megyek.
A lány kisurran és ha bevágod a gyümölcsöt, valóban felélénkít, ébernek és felszabadultnak érzed magad. Az őrparancsnok fertályórán belül az udvarra kísér, ahol már ott áll Gendolas is. Most nem kaptok lovat, ellenben a tiszt rátok néz:
- Arl Beavistock üzeni: természetesen ez egyelőre szökésnek minősül, az öreg halálos ítéletét csak a második rabló csürhe halála hozhatja el, erre emlékeztetni kíván. Mi most nem látjuk, amikor távoztok és az az ajtó is csak véletlenül van nyitva - int a várkapu felé.

Mire ágyba keveredek, már szinte csak az ösztöneim vezérelnek, annyira fáradt vagyok, pedig azért nem vagyok egy elkényeztetett úri ficsúr. Azonban éppen, hogy elterülök és rám zuhanna a sötét álom, kopognak és a már megismert szolgálólány hoz tálcán ételt és italt.
Eltompult agyam először fel sem fogja, miről beszél a lány, de aztán hirtelen rántja össze izmaimat a feszültség és gyanakodva szemlélem fajtársamat, hogy vajon most mire készül, bár egyszer már segített nekem, az lehetett akkor a csapda része is.
Azonban minden eddigi tapasztalatom vele kapcsolatban azt súgja, hogy tényleg segíteni akar és azt el kell ismerni, hogy bizonyára nem nézhetek ki valami fényesen. Ha így jelenek meg az arl előtt, akkor annak éles, mindenre felfigyelő szeme minden bizonnyal kiszúrja, hogy nem az ágyban fáradtam el annyira, ami már egy elfen is meglátszik.
- Köszönöm és ha tudom biztosan meghálálom egyszer húgom. – biccentek végül hálásan a lánynak, aki ezután gyorsan elhagyja a szobát.
Egy kis ideig forgatom a gyümölcsöt a kezemben, mert bár ismerem az erdő, minden növényét, ezt még sosem láttam, de végül egy nagy sóhajjal beleharapok és mivel még jól is esik annak savanykás íze, hamar lenyelem az utolsó falatot is.
El kell ismerni tényleg hat a dolog és rövidesen úgy érzem magam, mintha jól kipihentem volna magam az éjjel.
Türelmetlenül várom ezek után, hogy végre az arl teljesítse az ígéretét, és bár nem kapkodja el, azért csak eljön az idő, mikor ott állok Gendolassal az oldalamon az udvaron.
Az arl persze nem jön le „lebúcsúzni”, csak az embereivel üzen, nem mintha meglepne. Már így is túl sok időt pazarolt az általa oly annyira lebecsült és megvetett népre, az elfekre.
- Megértettük! És bár a ti törvényeitek, nem a mienk, azért állom a szavam és hamarosan visszatérek, hogy lezárhassuk ezt az ügyet. – válaszoltam érzelemmentes arccal, majd a hahrennel együtt elhagytuk a nemes házát és rátértünk a haza vezető útra.
- Remélem nem tettél semmi olyat, ami ellenkezik az elveinkkel Thelion? – kérdezte tőlem Gendolas vesékbe látó tekintettel, mikor már jócskán magunk mögött hagytuk a birtokot.
- Megbirkózom a lelki ismeretemmel hahren. – hajtottam le a fejem, mert nem akartam, hogy lássa, ez nem teljesen igaz.
Gendolas figyelmesen nézett egy darabig, aztán szomorúan megcsóválta a fejét.
- Ne süllyedj az ő szintjükre fiam, maradj meg az Alkotók által kijelölt úton. – mondta halkan.
Ezek után már csendesen telt az idő és engem lefoglalt, hogy megtaláljam a társaim nyomait, hiszen még előttünk állt egy harc, ha nem sikerült kijátszaniuk a ránk támadó másik csapat rablóbandát. Erről persze tájékoztattam Gendolast, így a lehetőségekhez képest nagy tempót diktáltunk.
Ahogy frissültek a nyomok, úgy váltam feszültebbé, de egyelőre nem hallottam semmi gyanús hangot.

Különösebb nehézségek nélkül továbbengednek titeket a várból, nem támasztanak akadályokat. A katonák kimértek, de az elemi udvariasságot még mindig megtartják. Amennyire lehet igyekeztek jó tempót menni, de inni még nektek is kell és a te kulacsod is üres már, Gendolasnak meg nincs is, így tesztek egy rövid kitérőt a patak felé. Itt jelennek meg az első jelek, hogy baj van. Egy halott ember férfit találtok a partján, szerencsére nem a vízbe zuhant, ami így részben nem vitte el a testet, részben pedig nem lett véres és így ihatatlan a patak, a szomjatokat tudjátok oltani.
A fickó negyvenes évei elején járó, bőrvértes, tipikus bandita, erős pofaszakállal és egy felesbe tört karddal az örök görcsbe rándult kézben. A penge maradványain vér szárad, ami bizonyítja, harcban esett el. Bal lábát jellegzetes elf nyílvessző verte keresztül, ami szétroncsolta a combizmot, ami egy idő után nem bírta meg többé a testsúlyt. A halálát vékony, hegyes penge okozta, ami utat talált a puha torokba. A testet nem fosztották ki, de sok használható nincs nála. A bőrvértet termetes emberre tervezték, esetleg az övéből egy üvegcse gyenge mérget vehetsz magadhoz.
Természetesen még inkább kiléptek és mikor eléritek másnap a tábort, gyászos kép tárul a szemeid elé. Jó pár halotti máglyát raknak meg éppen az asszonyok, a gyorspriccseken súlyos sebesültek fekszenek, a holtak halomban hevernek. Legalább másfél tucat társad. A banditák tetemei is össze vannak gyűjtve, az ő veszteségük is ilyen körülire rúg, nyilván a megtartó parancsa volt, hogy nekik is adják meg a végtisztességet, őt magát nem látod. Pár vadászt nem látsz sehol, akiket ismertél, de a csata jellegéből kifolyólag aligha vadászni vannak most el, majdnem biztosan foglyokat ejtettek a banditák, akik, ezt a nyomokra vetett felületes pillantás is elárulja, megpróbálkoztak a rajtaütéssel, de felkészült elf tábort találtak. Rövid, de heves csata után elég rendezetten és fegyelmezetten vonultak vissza, több helyen is vonszolt testek nyoma. Sebesültek és foglyok. Nem hagyták hátra a bajtársaik, de a halottakkal nem foglalkoztak. Néhány sátor leégett, de a tűz nem terjedt tovább. Az egyik veled lévő vadász sétál hozzád:
- Mi már elkéstünk Thelion. Szervezettek voltak és gyorsak, ráadásul taktikusan harcoltak, azt mesélték - kezdi, majd meghajtja magát Gendolas felé is. - Még valami. A megtartót leszúrták. Vadkanlándzsa. Fél nap volt, mire kiszedtük a sebből. Most a sátrában fekszik, de... - megrázza a fejét. - Aligha...

Gendolas-sal bár jól bántak, azért megviselte a rabság és mivel már amúgy sem volt fiatal ember, így ráfért egy kis pihenő, na meg eléggé meg is szomjaztunk, így az erdőn keresztül folyó kis patakhoz mentünk.
Azonban ott nem várt meglepetés várt minket és még hozzá a rosszabbik fajtából, ami aggodalommal szorította össze a szívemet, mikor megláttam.
Nem kellett nagy nyomolvasási képesség hozzá, hogy megállapítsam ki lehet, mi okozta a halálát és hogyan került ide.
- Ha ez itt van, akkor már megtalálták és megtámadták a tábort. – mondtam halkan a hahrennek, miközben a tetem mellett térdeltem. – Remélem Loronel időben tudta még figyelmeztetni őket és a többiek is visszaértek. – néztem aggódva a fák közé, mintha legalábbis lenne esélyem látni valamit.
A fickótól nincs sok minden, amitől megszabadíthatnám, de egy kis üvegcse mégis a kezembe akad, ami első szaglásra méregnek tűnik, de azért ki kell próbálni majd, ezt elteszem, aztán kicsit odébb megtöltöm a kulacsot és átnyújtom Gendolas-nak.
- Túl sok kockázatot vállaltatok egy öregemberért. – szólal meg szelíden a hahren.
Szavaiban nincs korholás, rosszallás, mégis érzem, hogy mennyire megviselik az események és egyre csak bonyolódó alakulásuk, amiért nem engem, aki talán elindítója volt a dolgoknak, hanem magát hibáztatja.
- Te vagy a vezetőnk Gendolas. – válaszoltam határozottan a szemébe nézve.
Aztán, egy rövid pihenő után, ismét neki indultunk és most már nem álltunk meg, míg el nem értük a tábort, ahol a szívem összeszorult a látványtól, még ha valahol számítottam is rá, hiszen ahol csata van, ott áldozatok is vannak, de első látásra is rá kellett döbbennem, hogy túl sok harcost vesztettünk.
A tábor csendes volt, annak ellenére, hogy mindenki talpon volt és szomorú munkában tevékenykedett. Nem hallatszott az asszonyok sírása, talán már könnyük sem volt, amit elsírjanak.
Mielőtt még odajött volna valaki hozzánk, megpróbáltam magam rájönni a nyomokból, hogy mi történhetett. Látszott, hogy gyors támadásra és legalább ilyen gyors győzelemre számítottak a banditák, de a mieink már felkészültek, így gondolom fiatal társam időben ért még ide. Viszont sok emberünk életébe került, legalább annyiba, mint nekik, de ezek sem tűntek szedett-vedett csürhének, hiszen nem fejvesztve menekültek, hanem megfontoltan vonultak vissza, sebesültjeiket is magukkal víve, ráadásul még foglyokat is ejtettek.
Láttam, hogy Gendolas arcára kiül a fájdalom, ahogy végig nézett megtépázott táborunkon, de most nem szólt, csak mintha a tartása kicsit megroskadt volna.
Ekkor Thoron lépett hozzánk, egyke azon vadászoknak, akik velem tartottak az első rajtaütésre.
- Igen látom! - bólintottam komoran. – Úgy néz ki, hogy valaki összefogta őket, akinek van harctéri tapasztalata. Ez nem jó hír.
Az egyetlen jó hír mostanában az volt, hogy az arl elengedte Gendolast, de még mindig vérdíj van a fején, ha nem hajtjuk végre a vállalásunkat. És ez egyre nehezebb falatnak látszik.
A következő szavak azonban még ennél is rosszabbak és belesápadok a gondolatba, hogy miattam……….
- Kell keríteni egy gyógyító mágust! Meryn nem halhat meg! – szakadtak ki belőlem a szavak és mivel Gendolas, már az első szavaknál elindult én is rohantam utána.
A megtartó a sátrában feküdt és most aludt, de csupa víz volt a láztól és időnként dobálta magát. Bár az asszonyok mindent megtettek, amit csak lehetett látszott, hogy nagyon súlyos a helyzet.
- Gendolas! Csinálnunk kell valamit! – suttogtam szinte csak magamnak megtörten.
- Imádkozunk az Alkotókhoz fiam. – ült le az idős férfi a sebesült mellé és simogatta meg annak verejtékes homlokát, miközben halk szavakat mormolt. – Én nem tudok segíteni rajta. Csak imádkozhatom.
A kétségbeesés és a düh elemi erővel tört fel belőlem és kirohanva a sátorból meg sem állok az első fáig, amire dühömben jó párszor rácsapok, hogy az öklömből szivárogni kezd a vér.
A fájdalom magamhoz térít és gondolatban bocsánatot kérve földanyától, most már higgadtabban megyek vissza a sátorba.
- Utánuk kell mennünk! Egyrészt ki kell szabadítani a mieinket, másrészt a fejükkel kell megváltani végleg a szabadságodat. De most nem sürget az idő, így egyedül megyek egyelőre, hogy felderítsem a táborukat. Küldjetek addig egy gyógyítóért a Toronyba. – mondom fojtott, de határozott hangon a hahrennak.
- Ha miattam kéne embereknek meghalnia, nem engednélek. – néz rám Gendolas és a szemén látom, hogy éveket öregedett pár óra alatt. – De most a klánról van szó, így nem tartalak vissza. Az Alkotók vigyázzák lépteidet.
Kerestem egy épp sátrat és mielőtt útra keltem volna aludtam pár órát, majd ettem és magamhoz vettem a fegyvereimet. Még egyszer benéztem a vezetőinkhez, majd pár vadásztársamtól elköszönve, kik őrt álltak, beleolvadtam a rengetegbe.

Mielőtt másnap bárhová is menne Thelion természetesen mint írta benéz a két vezetőhöz. Meryn nincs jó állapotban, az ágyán fekszik, de magához tért. Tapasztalt harcosként tudod, hogy ez még önmagában nem jó jel, sőt súlyos sebesülteknél egy ilyen hirtelen javulás ritkán tart soká, inkább a halál előszele. A vadkanlándzsa ronda munkát csinál, befelé tép, kifelé szakít visszahajló hegye, márpedig ekkora vérveszteséget szerencsétlen asszony idős szervezete aligha bír ki. Arcán lázrózsák, szeme egészségtelen fényben ég. Ágya mellett áll a tanítványa, Berenil. A megtartó távozását ritkán kíséri jajveszékelés, főleg míg le nem hunyta a szemét végleg, a fiatal nő is igyekszik tartani magát. Meryn magához int bágyadtan:
- Thelion... tudom, hogy gyógyítóért küldettél, de nem... nem fog idejében érkezni... ideje távoznom... - nyögi, a hangjában belenyugvás, csendes derű érződik ezzel kapcsolatban. - Berenil felkészült... a klán szolgálatára... Meg se szólalj, tudom... tudom mit akarnál... mondani... De az Alkotók akaratát... el kell fogadni... Most fontosabb dolgunk van... A klán fogságba esett tagjainak még... még nem jött el az ideje... Őket kell megmentened... Láttam a... a farkast... a halált... éjjel. Láttam... Értem eljön és... elvisz a hátán az... őseim közé... de őket is... őket is magával viszi, ha... ha elbuksz... és téged is... Van egy lány... fajtánk béli, de... nem a népünkből való... segítette már utadat és... ha a tudása nem... nem áll melletted... akkor el fogsz bukni... Álmomban volt egy szélmalom... egyszer elvágtattál mellette és mind meghaltatok... másodszor megálltál és beszéltél a lánnyal... nem hallottam a szavait, de... akkor megmenekültetek... azt akartam, hogy tudd... Most pedig menj!
Berenil kikísér, odakint csendesen a szemedbe nézve biccent:
- Jósolni nagyon kevesen képesek, Meryn is csak bizonyos gyógynövények segítségével. Ez az utolsó szolgálata a klán felé, az tovább rontotta az állapotát - közli csendesen, ám határozottan. - A te dolgod miként élsz, vagy élsz-e az ajándékával Thelion. Meryn a reggelt sem valószínű, hogy megéri, de a lángok idejével megvárunk majd. Remélem visszatérsz. Lehetőleg nem egyedül, de legalább te mindenképpen.
Testvéri csókot ad a homlokodra, majd a tisztás széle felé int:
- Vigyél lovat, ha akarsz, fegyvert, akármit. Akár egy társat is. Az Alkotók vigyázzák lépteid - néz a szemedbe, majd visszasiet a sátorba. Ismered Silvervalley szélmalmát, alig fertályórás kitérő lenne eredeti útvonaladtól, de döntened neked kell...

Persze eszemben sincs elindulni anélkül, hogy megnézném miként vészelte át az éjszakát idős megtartónk és amit találok az nem sok jóval bíztat.
Épp elég halált láttam már ahhoz, hogy tudjam mik a jelei a közeli elmúlásnak, így aggodalmam nem volt hiába való. Mégis, képtelen voltam tehetetlenül nézni, hogy egy ostoba és tudatlan shemlen lándzsája okozza Meryn végzetét. Nem így kellett volna elmennie!
Mielőtt azonban megint felhergeltem volna magam észrevettem Meryn gyenge mozdulatát és azonnal a fekhelye mellett termettem.
Lehajtott fejjel hallgattam végig a beszédét, mely gyenge és halk volt, de határozott és még mindig tele volt az irántam való szeretettel és segíteni akarással, pedig tudtam, hogy nem érdemlem meg, hiszen jó részben én okoztam a bajt, de legalábbis tevékeny részese voltam.
- Vissza fogom hozni őket Meryn! Ígérem, hogy visszatérünk klánhoz. – szorítottam meg még utoljára a kezét és a bűntudatommal küszködve létem ki a sátorból.
Mikor Berenil utánam jött és megállított részben tudtam mit akar mondani, de még így is nehéz volt hallani.
- Tudom, hogy megtette és azt is, hogy miért, de nem kellett volna, talán akkor….
Talán megmenthető lett volna, de tudtam, hogy ez nem igaz, kár hitegetnem magam.
- Köszönöm Berenil. – mosolyogtam halványan a lányra, hogy ezt felajánlotta, hogy legalább elbúcsúzni el tudjak majd. – És természetesen nem hagyom kárba veszni Meryn önfeláldozását.
Egyelőre nem akartam senkit magammal vinni, ha meg tudom oldani akkor magam szabadítom ki a foglyokat, addig úgy sem rohanhatjuk le őket, míg egy klántársam is a kezükben van.
De előbb akkor lássuk azt a szélmalmot, ahol már sejtettem kit fogok találni, azt a lányt, akivel a várban elsőnek összefutottam és megmutatta, merre találom a tömlöcöt. Csak ő lehetett az, hiszen ő volt az egyetlen, akivel így találkoztam
Felszerelkeztem, magamhoz véve mindent, amire úgy gondoltam szükségem lesz és egyenest a malomhoz lovagoltam, amilyen iramban csak tudtam.

A lovadat újra Silvervalley felé fordítod és megsarkantyúzod úgymond. Az állat boldog, hogy végre szaladhat egyet, de Theliont komor gondolatok gyötrik még, hisz nagyon sokba kerültek az elmúlt napok a klánnak, rendkívül megfogyatkoztak és az arl ígéreténél többet nem hozhat az eljövendő sem. Az erdő egy nap múltán búcsúzik tőled, hisz a klán mélyen behatolt már sűrűjébe, de innen egyelőre nincs tovább. Nem csak társaitokat vesztettétek, de a különböző rombolások az alapvető felszerelési tárgyakat is tönkre tették, nincs elég készlet továbbindulni. Sajnos arl Beavistock esetleges jóindulata többet jelenthet most, mint valaha gondoltad volna, ha sikerül elnyerni.
A szélmalom épülete meglehetős méretű, hatalmas lapátjait könnyű messziről kiszúrni, a posztod értelmében arra kormányozod lovadat. Hamarosan feltűnik az épület udvara is fürkésző szemeid előtt. Nyilvánvalóan a shelm molnármester lakóháza is egyben, legalábbis feltételezhetően az emelete az, illetve pince is tartozik hozzá. Az udvaron hárman tartózkodnak. Maga a molnár lehet az egyik, szinte beborítja a liszt a magas, deres hajú, pocakos férfit, aki nehéz lisztes zsákokat pakol. Mellette lánya áll, aki nem vesz részt a munkálatokban, csak figyeli azt, mosolygósan csacsog a két dolgozóval. A harmadik fiatal elf fajtársad, ahogy Meryn megálmodta, valóban itt van, ő is a liszttel foglalatoskodik. A molnármester fáradtan megtörli homlokát, ahogy kiszúrja a közeledő lovast, valamit mond a lányának (legalábbis a fiatal ember lány vonásai alapján a lánya lehet), aki az épületbe indul. A nagydarab férfi karba fonja a kezeit jöttödre és az elf lány is abbahagyja a munkát. Nyilván megismer, de egy szót sem szól, mindketten érdeklődve figyelik érkezésed. A lovad a levegőben terjengő liszttől nagyot prüszkölve áll meg, a termetes ember férfi némileg megemeli bozontos szemöldökét:
- 'gen? T'án segíthetek valamiben? Az erdei népség nem szokott tűlem vásá'ni - jegyzi meg meglepetten. - De ha liszt kőne, van belűle, búza meg rozs is - vonja meg a vállát, beljebb intve téged az alacsony fakerítésen, amelyen nyitva áll az ajtó.

Igazán volt min törnöm a fejem miután lóra szálltam és nekiindultam, hogy megkeressem a malomnál azt az elf lányt, akivel a kastélyban összefutottam
Igyekeztem tartani magam, de nem voltam én még olyan tapasztalt, öreg harcos, hogy ne viseljenek meg az események, amikben ráadásul sok szerepet játszott az én viselkedésem, az én fogadalmam. Hibáim többszörösen ütöttek vissza és a klán is jócskán megitta a levét.
Most csak a jó szerencsében bízhatunk, hogy az arl tényleg betartja a szavát, mert egyelőre még kellő számú és főleg betanított hallánk sincs, amelyek elhúznák a szekereinket és sok jó harcost is elveszítettünk a harcok során. A klán nem bírna ki egy hosszabb vándorlást.
Elkeseredett voltam és dühös, főleg arra a várában terpeszkedő nemesre, aki miatt ebbe a helyzetbe kerültünk és akinek most a kegyelmére voltunk bízva. Legszívesebben mikor legközelebb előtte álltam volna, a szívébe mártanám a tőrömet, de meg van kötve a kezem.
Fogcsikorgatva bár, de meg kell tennem, amit ígértem neki, és amivel megválthatom a klánom nyugalmát.
Nem álltam meg pihenni csak egyszer, akkor is inkább a ló miatt, hogy legelhessen és ihasson kicsit és így jó egy nap múlva már messziről megláthattam a malom lapátjait, melyek egykedvű körökkel járták az útjukat.
Jártam már erre, csak soha nem közelítettem meg a molnár birtokát, hiszen nem volt vele dolgunk.
Most azonban egyenest felé lovagoltam, ahogy megláttam az udvaron, ahol pakolta a zsákokat, és ahol két lány volt vele és az egyik közülük az ismerős fajtársa volt.
A másikat közeledtére a molnár beküldi, de mivel elég nagy a hasonlóság sejtem, hogy a lánya lehet.
A kapu előtt már leugrottam a lóról és kantáron fogtam, mag a liszttől fehérlő gazda meg nem szólított.
- Üdvözöllek molnár uram! – hajtottam meg udvariasan a fejem, majd a lányra nézve felé is biccentettem. - Andaran atish'an nethig! (Köszöntelek húgom!) Köszönöm a felajánlásodat, de csak vele szeretnék beszélni. – intettem az elf lány felé, mivel a nevét sajnos nem tudtam.
Aztán várakozóan néztem a férfire. Nem tudtam milyen a viszony köztük, de most nem akartam semmit elrontani. Meryn látomása sokat jelentett nekem, főleg, hogy az életét adta érte. Nem pocsékolhatom el, mert nem tudok szót érteni egy emberrel.

A molnármester nyugodtan biccent feléd:
- Hát ha gondolja, beszé'jenek csak nyugodtan. Igyék egyet a kecsketejünkbő', a saját kecskémtű' való, én mondom, a faluba jobbat nem kapna. No, gyere csak te lány, osztán kínáld meg ezt az erdei vndort a szebbik kancsóbú'. No áldassék a Teremtő neve és kegyelme legyen magával, én bémenek őrölni, meg gyün a lyányom is. Nem zavargászunk erre.
Miközben a fiú felhajtja a fehér, tápláló italt az elf lány rámosolyog:
- Üdvözöllek újra. Most hogy már ilyesmire is van időnk, a nevem Corina. Sajnálom, de én nem beszélem az ősi elfek nyelvét, lehetőleg maradjunk az emberi szavaknál - kuncog.
- Akkor fordítok - kezdi feszülten Thelion, miután egy biccentéssel megköszönte a tejet. - Köszöntelek húgom, Corina! Az én nevem Thelion és fontos ügyben kereslek - összegzi halkított halkon az elf lányhoz hajolva.
Corina meglepetten biccent az elf fiú szavaira:
- Én is örvendek - jegyzi meg most már ő is feszülten. - Dagrentől és Alinetől nem kell tartanod - rázza meg a fejét a malom felé biccentve a fejével. - Miért keresel engem Thelion?
Tehlion követi a tekintetével az intés irányát, tekintete megállapodik a malom bejáratán, majd immár normális hangerővel folytatja:
- Egyenesen a klántól jövök, ahol a megtartónk súlyosan megsebelesült egy csatában, és....és valószínűleg nem éli túl. Álmit látott, melyben te vagy a kulcs, hogy sikerrel járjak - összegzi gyorsan, időt hagyva a lánynak, hogy átgondolja.
Corina szemöldöke felszalad, de a fiú jól láthatja, hogy nem esett kétségbe. Okos, gyors észjárású lány, ráadásul nem könnyen veszti el a fejét. Határozottan bólint:
- Jól van, én vagyok a kulcs, de mégis mihez? - kérdezi szűkszavúan. - Azt sem tudom milyen csata volt, vagy ki volt az ellenségetek, vagy ki az, vagy tudomisén. Többet kell mondanod, vagy ha te tudod mire tudom én a választ, tedd fel a kérdésed. Nem hiszek a pagonyelfek elveiben, de segítek nektek, ha tudok - bólint nyugodtan.
A fiú hamar belátja Corina szavainak igazát, hisz a lány csak egy szolgáló és esetleg kicsit tolvaj, nem valami gondolatolvasó mágus. Gyorsan nekiáll kifejteni a szavait:
- Az arlnál kötöttem egy alkut, hogy levadásszuk neki az itt lévő banditákat, ezért ö elengedi a hahrent a börtönből, azonban nem sült el jól a dolog. - magyarázza röviden. - Egy csapat bandita megtámadta a klánt és foglyokat ejtett, többeket pedig megölt vagy megsebesített. Ki kell szabadítanom a foglyokat és Meryn a megtartó, azt mondta te tudsz ebben segíteni nekem, hogy sikerrel járjak. - néz a lányra várakozóan.
Corina összevonja a szemöldökét némileg ez alkalommal értetlenül Thelion információira:
- Ismerem Ismart, a banda vezérét, talán jobban is, mint valaha szerettem volna - feleli a lány. - Kemény fickó volt már azelőtt is, hogy a verbunkosok elvitték a seregbe. De ő igazi erdőjáró Thelion és megvan a magához való esze, ráadásul rengeteg trükkje van és nála jobban azt az erdőrészt senki sem ismeri - rázza a fejét. - Én nem vagyok képzett kardvívó, mit tudnék én segíteni neked?
Thelion, miközben Corina beszél egyre jobban felhúzza a szemöldökét és bár szívesen megkérdezné, honnan ismeri olyan jól a bandavezért, megtartja magának.
- Már ez is több, mint amiről én tudtam és legalább tudom, hogy mire számíthatok felőle. - válaszolja aztán elgondolkozva. - Igazából ezek a látomások, melyek idehoztak, nem tartalmaznak konkrétumokat, csak azt, hogyha nem beszélek veled, nem járok sikerrel, ha igen, akkor van esélyem. Talán mondj el erről az Ismarról, amit tudsz meg a bandáról, és ha tudod, hol vannak, akkor azt is - kérte a fiú.
- Hát Ismar már kölyökként is lázadó természetű volt - válaszolja a lány elmerengvem talán visszarévedve a múltba. - Az apja fizikumát örökölte, szíjas izmú, erős, de jó képűnek nem nevezhető legény volt. Mellesleg az apja az arl egyik erdőkerülője és vadásza volt. Ismar gyakran volt kint vele az erdőn. Nagyon jól ismeri a környéket. Minden rejtekhelyet, minden bokrot. Úgy olvassa a nyomokat, mint ahogy a tisztelendők az ódon könyveket, ráadásul az apjától kitanulta igen jól, hogy milyen módon érdemes csapdát állítania. Ha magad nem értesz igen jól ezek megkereséséhez, akkor nem ajánlom, hogy a közelébe menj a táborhelyének, még hét határon túl leszel és ő már tudni fog róla. Jobb esetben. Rosszabb esetben egy karókkal kivert aljú verem mélyén nyársalódsz fel, vagy ilyesmi. Nagyon ajánlatos Ismar és az emberei után olyanokkal menni, akik a legjobban álcázott csapdákat is kiszúrják. Ismar mellesleg volt katona, felderítőként szolgált a Veszedelem idején. Erről nem tudok sokat, de hősies lehetett, mert többször kitüntették. Nagyon bátor ember és nagyon kemény harcos, úgy mondják. A csatacsillaggal és a vadászíjjal ugyanúgy jól bánik. A saját terepe az erdő, talán még nálatok is jobban, hisz ő konkrétan ott nőtt fel, minden fűszálat ismer. Kemény fiú volt régen is, tizenkét évesen egy szál késsel vadkant ölt. De a fején vérdíj van, már régóta. Nagyon indulatos. Régebben is folyton verekedésekbe keveredett, a leszerelése után nem sokkal meg egy vita hevében agyonverte az apját. Azóta bandita. Megválogatja az embereit. Mindegyik katonaviselt és mindegyik ismeri az erdőt, a csapdákat, a hideg vasat és a messze hordó nyilat. Nagyon fegyelmezettek és nagyon tisztelik. Innen északra van a táborhelyük úgy tudom, egy nagyobb patak közelében valahol. Vigyázz ha arra indulsz, van egy pár ott most az arl katonáiból. Nem a banditákat hajtják, de suttognak ezt-azt egy beavatott varázslóról, akiért arl Beavistock küldetett. Nagyon dühös. Tudod valaki megölte az adószedőjét, most azt rebesgetik olyan mágiatudót hivatott el, aki ki tudja faggatni az elhalt lelkét. Én ehhez nem értek, de vigyázz ha arra mész. Ha ott bújkál az a gyilkos, az nagyon veszélyes lehet. Bár szívesen látnám én is kötélvégen azt az állatot - morogja.
A fiatal elf vadász minden szóra figyel és igyekszik megjegyezni. Az már nem jó hír, hogy egy olyannal akarja összeakasztani a pengéjét, aki legalább olyan jól ismeri az erdőt, mint ő, vagy a népe és alaposan megnehezítheti a dolgát, ha egyenesen meg nem hiúsítja. De vajon, hogyan lehet a közelébe férkőzni? A következő, ami nagyon megdöbbenti az a mágus, akit az arl keres és bár egyáltalán nem büszke arra amit tett, azért szíven ütik a lány szavai.
- Honnan ismered ilyen jól? - kérdezi végül csak meg. - És szerinted, hogyan tudnék a közelébe férkőzni, hiszen a klánom léte és a társaim élete a tét?
Corina azonnal a fejét rázza:
- Ahhoz, ne haragudj, de nincs közöd, hogy honnan ismerem. Egy faluban nőttünk fel és van okom kerülni Ismart, ennyi e téren legyen elég - feleli dacos arckifejezéssel. - A közelébe pedig nem tudom. Kevés elf van a bandájában, azt hiszem kettő és legfeljebb ismeretséggel vesznek fel új tagokat. Kikémlelni a tábort egy rémálom lehet, minden milliméteren számíts csapdára, földön, fatörzseken, ágakon, bokrokban. A banda biztosan valahol a víz közelében van, hisz anélkül ők sem lehetnek meg - gondolja végig a lány logikusan. - De ez aligha segít túl sokat, a patak meglehetősen gyors sodrású, nehéz benne úszni. Ja igen! Vigyázz a kóbormágussal, aki velük táboroz. A templáriusiokat sikerült félrevezetnie, de a falu népe jól tudja, legalább felerészben ő Ismar sikerének kovácsa. Róla nem sokat tudok, nem nagyon jár be az emberek közé. Alacsony, kopasz, savmarta képű, rothadó fogsorú alak. Legalább ötvennek látszik, de szerintem jóval fiatalabb, csak a heges képe miatt nézi öregnek az ember. Hetente egyszer két embere bejön a városba és eladnak ezt-azt, na meg pótolják a készleteik. Húst bőven ad nekik az erdő, de szeszt és gyümölcsöt, meg zöldséget vásárolnak, na meg ruhaneműt. Nem vallana Ismarra, ha nem vetné alá ellenőrzésnek őket visszatértükből, szóval hidd el, a "zsák krumpli vagyok" nem lesz megoldás. Ha a bajtársaid nála vannak, akkor valószínűleg egy gödör mélyén ülnek, ami félig van vízzel. Mostanra elcsigázottak és holtfáradtak lehetnek, de rabszolgakereskedő nem kétnaponta jár erre üzletelni, szóval... még van időd úgy hiszem - tárja szét a karjait.
Thelionnak egyre inkább úgy rémlik, hogy olyan fába vágta a fejszéjét, amibe könnyen beletörik az a fejsze. Nem igazán tudja mitévő legyen, mert egyrészt nem akar másokat is veszélybe sodorni már, másrészt viszont egyedül talán nem fog boldogulni.
- Köszönöm Corina. - hajtja meg magát tisztelettel a lány felé. - Nem akartam kíváncsiskodni és amit elmondtál, már az is hatalmas segítség, nélküle tényleg fejjel rohantam volna a falnak és hamarosan halott lennék, vagy ugyan olyan fogoly, mint a társaim. - mondja a lánynak, de az arcára komor felhő telepedett ezt a vak is látja. - Még nem tudom mit fogok csinálni, de a társaimat semmiképp nem hagyhatom. Még egyszer köszönöm és te meg vigyázz magadra húgom, az Alkotók őrizzék a lépéseidet. - búcsúzkodott már gondterhelten.
- A Teremtő fordítsa rád tekintetét Thelion - bólint inkább emberi szokás szerint a városi elf.
Még látod, hogy a zsákokhoz visszatérő molnármester is barátságosan int búcsúzóul, de magadban már töprenghetsz is. Nagyon képzett csapdász nélkül egyrészt esélyed sincs még körülkémlelni sem, hisz te mit sem értesz hozzá. Ráadásul ez a banda bizony nagyon nagy falat lehet, főleg a savmarta képű boszorkánymesterrel megerősítve. Harmadrészt: ha arl Beavistock túlságosan gyorsan tudja meg, mi lett az adószedőjével, akkor az egész klánnak és minden erre tévedő pagonyelfnek, sőt talán a városiaknak is vége. Legalább két hét kéne a klán felszerelkezésére, ha nagyon siet mindenki mindennel akkor is. Jó pár gond szakadt a nyakadba...

Miután elbúcsúztam Corinától, visszalovagoltam az erdőbe és egy tisztáson gondoktól terhesen táboroztam le. Az idő ugyan sürgetett, de tudtam, hogy ha most rossz döntést hozok, akkor nem csak a magam életét, hanem minden társamét kockáztatom, így muszáj volt átgondolnom amit most megtudtam és valami terv félét kitalálni.
Őszintén szólva kezdtem teljesen kétségbeesni. Mikor nagy merészen felvetettem az arlnak, hogy kisöpörjük az erdejéből a banditákat, még fogalmam sem volt, hogy mibe vágtam bele.
Azt hittem, hogy holmi kóbor, összeverődött nincstelent kell elkergetni, vagy netán levágni és minden rendben lesz, ehelyett most nyakig ülök a trutyiban és egyre kilátástalanabbnak tűnik a helyzet. Ráadásul nem elég, hogy a vállalásomat nem tudom véghez vinni és ezzel a hahrent megszabadítani, hanem még az adószedő ügye is előtérbe kerül, amit nem vehetek félvállról, mert az is a klánra fog visszaütni.
~ Ó Alkotók! Miért sújtotok haragotokkal? Mit vétettem ellenetek, hogy így büntettek? ~ keseregtem magamban, de aztán rájöttem, hogy ezzel aligha fogok segíteni bárkinek, inkább a megoldáson kéne törnöm a fejem.
Az nyilvánvaló, hogy egyedül nem járhatok sikerrel, kell valaki a klánból, aki olyan jó nyomolvasó, hogy felveszi a versenyt ezzel az Ismar-ral és embereivel. De akkor még ott van az is, hogy képzett harcosok, akik valószínűleg a Veszedelem idején szereztek tapasztalatot, így még ha nem lennének csapfák, akkor is kétséges lenne még egy rajtaütés is ellenük. Nem veszíthetünk több harcost! Azt a klán nem élné túl!
Talán velük is meg tudnánk egyezni, mint Curzon-nal és mivel a közelükben vannak az arl katonái, akik a mágussal az adószedő ügyét vizsgálnák, talán ott is össze lehetne kötni a kellemest a hasznossal. Egy biztos, nem mehetnek vissza a tudásukkal az arlhoz semmiképp!
Azon morfondíroztam, hogy a legegyszerűbb lenne, ha rabszolgakereskedőként jutnánk be a táborba, de egy elfről ezt soha nem hinnék el. Kéne találni egy embert, aki eljátszaná, csak nekem momentán egy sem jutott eszembe. Talán beszélnem kéne a hahrennel!
Minden esetre mindképp vissza kell mennem, hogy hozzak magammal egy társat, akinek a kisujjában van az erdő és a nyomolvasás, így akár Gendolas-sal is beszélhetek az ötletemről.
Így hát visszaültem a lóra és robogtam vissza a táborba.

Különösebb nehézségek nélkül ér haza Thelion, bár ezzel persze még egy napot elveszteget. A tábor körülményei lehetőleg rendeződtek. Az elf harcosoknak már állnak a külön máglyák és van egy jóval nagyobb, ahová az odaveszett banditákat fektetik majd. A fiatal harcos sejti, csak azért van a közös tűzhely, mert nem ismerik az elesettek nevét, különben Gendolas bizonyára megadná nekik is a végtisztességet. Az elfektől általában idegen dolog halálukban is gyűlölni ellenségeiket, bár az ifjú harcos talán most még attól sem állna messze.
A férfiak jó része nincs itthon. Muszáj vadászniuk, hiszen a kisebb tűzben élelmetek jó része is odalett. Páran persze maradtak, most nem lehet teljesen védtelenül hagyni a tábort. Az asszonyok a napi teendőket végzik, de a szemük árulkodó, nem tudják mit fog hozni a holnap és az eljövő. A klán nagyon nehéz helyzetben van. Mozogni a hallák nélkül, élelem nélkül, jó két tucatnyi sebesülttel, ez megoldhatatlan feladat. Meryn már nincs magánál, ha meg is látogatod. Valószínűleg helytálló vélemény, hogy a mai éjjelt már nem éri meg. Berenil igyekszik mindenhol helytállni, úgy a táborban, mint a sebesületknél, illetve Meryn mellett. Gyógyító ereje talpra állított egy-két sebesültet, de jól látod, most már pihennie kell az ifjú megtartónak, ha túlerőlteti magát, akkor őt is elveszítenétek, az pedig mindenképpen végzetes lenne a klánnak. Nem is nagyon hagyják most a hatalmát használni a többiek se, inkább szavakkal és tanácsokkal tartja a lelket a többiekben, imádkozik az Alkotókhoz és az egyszerűbb két kezi munkákban segít.
Gendolast a sátránál találod. Eddig, hajlott kora ellenére, ő is igyekezett részt venni a munkálatokban, de hiába, az idős férfi teste jelzi egy ponton már, hogy eddig és ne tovább. Arcán fáradt mosoly ül, amikor meglát és csendesen int, hogy foglalj helyet a melle lévő lócán.
- Ennyi idő alatt nyilván nem kémlelhetted ki a táborukat Thelion. Nyilván okkal tértél vissza hozzánk. Mit szeretnél? - érdeklődik halkan.

Mire erőltetett vágtában visszaérek a táborba, már az sokkal rendezettebb benyomást kelt. Nagyon sokat dolgozhattak a klán tagjai, hogy ilyen körülmények legyenek, ilyen rövid idő alatt. A máglyák már meggyújtásra készen álltak, külön a saját embereinknek és külön a banditáknak, akik halálukban megkapják tőlünk a végtisztességet, amit nyújtani tudunk ezen körülmények között.
A táborban főleg most csak asszonyok és gyerekek vannak, a férfiak közül csak az őrök, gondolom a többiek vadásznak, hogy pótolják az elveszett készleteinket és megpróbáljanak még hallákat befogni.
Gendolas sátra felé tartva még betérek a megtartóhoz is, aki már nincs magánál és valószínűleg már nem is lesz már, míg megtér az Alkotókhoz.
Szokatlanul nagy csend van, de hát ezen nem csodálkozom, mindenki fáradt és elkeseredett, sokan gyászolnak. Minden megmaradt vezetőnk, Gendolas és Berenil erőn felül igyekszik teljesíteni, ami aggodalomra ad okot, de a többiek is észnél vannak, nem engedik már dolgozni őket.
A hahren sátrába lépve tisztelettel hajoltam meg, majd invitálására letelepedtem mellé egy fáradt sóhajjal.
- Beszéltem Corina-val, az elf szolgálóval, akihez Mery látomása küldött. – vágtam bele rögtön a közepébe. - Nem kaptam tőle jó híreket. – vált keserűvé a hangom és részletesen elmeséltem Gendolas-nak, mit mondott nekem Ismar-ról és a bandájáról a lány. – Hát ezért tértem vissza. Szükségem van Malaritisz-re, mert ő a legjobb nyomkeresőnk, bár még így is esélytelen a támadás, ha csak az Alkotók kegye végre nem ragyog ránk. Közvetlen támadást nem kockáztathatunk, vagy sikerül belopakodni a táborukba és titokba kiszabadítani az vadászainkat, de attól még nem számoljuk fel őket és az arl nem vonja vissza a vérdíjat a fejedről, vagy találunk valakit, aki segít nekünk eljátszani a rabszolgakereskedőt, egy embert, bár akkor is ugyan az a helyzet, a banditák maradnak és nekünk messzire kell innen vándorolni, mielőbb. – hajtom le a fejem, mert szégyellem, hogy ilyen hírekkel szolgálhatok csak.
- Én nem ismerek egy embert sem, aki ezt megtenné értünk, ezért az első megoldásra tudok csak gondolni. Talán Malaritisz segítségével sikerül a táborhoz jutni. Őt sem vinnem tovább azonban, oda csak én hatolnék be, nem akarok már több életet kockára tenni. – fejezem be és ráemelem a tekintetem. – A véleményedre és a bölcsességedre lennék szükségem hahren. Mi tévő legyek? Ha jóváhagyod a tervemet, akkor meg az áldásodat, hiszen lehet nem térek vissza többé.