Silvervalley

Az őr meglepetten hallgatja a szavaid, majd bizonytalanul a társára néz:
- Méreg? Valaki ezért biztosan szorulni fog - morogja dühödten, bár persze Thelion szinte biztos benne, hogy a kíváncsi mabari egyszerűen csak olyan boygókat kóstolgatott a közeli erdőben, ami nem volt szerencsés, de ezt persze nem köti az őr orrára. - Hát lehet, jó lenne ha ezt elmondanád a foglárparancsnoknak is, ha van még időd - int a folyosó túlvége, a tömlöcök felé. - A nagy bajuszú fickó az, de úgyis megkérdezik majd, mit akarsz. Menj!
Magadban vigyorogva indulsz neki a folyosónak, hisz eddig minden a számításaid szerint alakul. Ami másodpercek alatt omlik össze, mikor a tucatnyi ember között magával az arllal nézel farkasszemet...

Félmosollyal pillantottam vissza a megdöbbent elfre pallosom keresztvasán támaszkodva. Most nem öltöttem fel a teljes nehézvértet, egy sodronyláncing, kar és lábvasak is megtették. Biccentettem neki:
- Fenyvesdombi Thelion - recsegtem. - Remélem a kutyáim helyett nem kell újakat vennem. Kíváncsi voltam, mikorra érsz ide. Ne nézz olyan megdöbbenten fiam. Te eléggé a központban voltál azon a kis éjszakai ramazurin. A tömlöc őrparancsnoka is ott volt és hidd el, ezer közül is megismeri a képedet, de hazudozni nem csak te tudsz. Értesített az eseményekről. Aligha kedved ellen való, hiszen amúgy is találkozni akartál velem, nemde? - mosolyogtam hidegen.

Elégedetten mosolyogtam magamban, hogy pontosan elértem, amit akartam és egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy szemügyre vegyem a Hahren celláját, anélkül, hogy harcba kellene bocsátkoznom. Ráadásul, ha már megismernek, akkor sokkal szabadabban mozoghatok, kerülhetek a közelükbe anélkül, hogy gyanút fognának.
Egy köszönetet mormoltam a segítőkész őrnek és megindultam a jó tucatnyi, ott posztoló katona felé, amikor hirtelen megtorpantam és egy pillanatra a szívverésem is megállt.
Igazán nem a félelem, ami a földbe gyökereztette a lábam, hanem a meglepetés, hiszen itt nem számítottam a birtok urára.
Persze az mindenképp a tervem része volt, hogy meglátogatom, főleg, ha megbizonyosodom róla, hogy a kulcsra mindenképp szükségem lesz, de nem most és nem itt terveztem a vele való összetűzésemet.
- Arl Beavistock! – szólaltam meg rekedten, mikor túltettem magam a döbbenetemen és leszámoltam az életemmel, hiszen esélyem sem lesz ennyi ember ellen, bár mindent meg fogok tenni, hogy a lehető legtöbbet magam előtt küldjem a Teremtőhöz.
Tény, hogy igyekeztem mindenre felkészülni és arra is számítottam, hogy esetleg összefuthatok az épületben olyannal, aki részt vett a támadásukban, de nem a tömlöcben!
Ez ugyan hiba volt, de elkerülni semmiképp nem lehetett volna.
- Nem! Egyáltalán nincs ellenemre. – bólintottam most már higgadtan. – Bár kicsit későbbre és négyszemközt terveztem. – viszonoztam hideg mosolyát én is. – És most mi lesz? Rám küldöd a vérebeidet? Vagy egyszerűen lefogatsz? – álltam egyelőre mozdulatlanul, de izmaim felkészülten feszültek meg. Már nem volt visszaút és ma valószínűleg meghalok, de nem volt bennem félelem.

- Nem így intézem a dolgaim bizonyos kérdésekben - mosolyogtam a férfira továbbra is nyugodtan. - Nem illene a mi kis személyes ügyünkhöz, ha úgy tetszik. Vidd be az embereid a cellákhoz! Most! - néztem az őrség parancsnokára, akik lendületből el is takarodtak megerősíteni a vén elf közvetlen őrségét.
Miután ez megtörtént hanyagul megtámaszkodtam a falnál, majd őszinte kíváncsisággal néztem a férfira:
- Ha már megtettem ezt a kis szívességet és kettőnkön múlik, ami következik, beszélgessünk egy keveset, ez már nem oszt, nem szoroz egyikünk idejéből sem - mormoltam merengve. - Őszinte leszek. Kíváncsivá tettél, vajh mit is akartál ezzel az egésszel konkrétan. Lássuk a lehetőségeket. Valahogy kiszabadítani a hahrened. Ez esetben a következmények nyilvánvalók. Megint hajtóvadászat, talán lassabban és nehezebben, talán más urakat is segítségül hívva, ha szükséges, de hát az emberrablás bőven elég alap ehhez ugye, de végül utolérnénk a klánt. Azt nyilván megtanultad már, hogy megtartom az ígéreteim. Vagyis akkor vérfürdő lesz. Na nézzük a másik lehetőséget: ez valamiféle bosszú ellenem logikusan, elvégre én vagyok Silvervalley ura, mindenki más a parancsaim követi. Tegyük fel sikerrel jársz. Nem vagyok olyan elbizakodott, hogy azt mondjam: nem találhat utat a pengéd a vértem alá, megtörténhet. Meghalok. Ez részemről nem nagy változás, hiszen életem alkonyán járok. De attól még egy arl meggyilkolása, vagyis közel s távol összefog a fereledeni nemesség, még ha halálos ellenségem is volt és addig nem fognak nyugodni, míg az összes elfet abban a táborban le nem mészárolják, csak hogy példát statuáljanak. Az egész váramat nem bírhatod le, tehát tudni fogják kik voltak. Ha más elf akad az útba, azokat is felkoncolják, csak a biztonság kedvéért. Ez megint vérfürdő. Azt meg valahogy nem hiszem, hogy egyszerű tolvaj lennél. Tehát elégítsd ki a kíváncsiságom Fenyvesdombi Thelion, miért akarod holdhónapon belül lemészároltatni a klánodat? - érdeklődtem nyugodtan és jéghidegen, hisz jól tudtam: bárhogy végződik a mai este, annak a klánnak nem lesz új holdhava. Két héten belül a karon ülő kisdedekig mind halottak lesznek.
Érdeklődve vizsgáltam az elf harcos arcát.

A feszültségem némiképp engedett, mikor elküldte az embereit, de hát ez nem jelentett semmit. Az ő várában, az ő parancsára, bármikor véget vethetnek a nagylelkűen felajánlott párbajnak, ha szorul a hurok.
Látszólag én is ellazultam, miközben beszélni kezdett, és abban igaza volt, hogy már nem sietek sehova, így akár ráérek meghallgatni és válaszolni is.
Tulajdonképpen igaza volt, még ha az ifjonti hevület nem is gondoltatta velem így végig, hogy mire vállalkozom. Talán a Megtartó sejtette és azért volt olyan szomorú, de még sem tartott vissza. Talán nem is tudott volna.
Hibásnak éreztem magam és ezért a hibáért magamnak kellett felelnem, nem másnak, nem a klánunk vezetőjének. Csak ez motivált és eszembe sem jutott, hogy mi lesz utána, legalábbis nem így, ahogy most az arl felfestette a jövőt.
Dühös voltam a sikertelenség miatt és azért is, hogy nem a megoldás felé haladtam, hanem még jobban bajba sodortam a társaimat. Ők nem érdemelnek halált az én hevességem miatt!
Szégyelltem is magam, de a fiatalságom dacossá is tett, így ráemeltem izzó pillantásomat, úgy válaszoltam:
- Én voltam és vagyok is a hibás, hogy az események így alakultak! Nem a hahren és nem is a megtartó és nem is a klán! Én egyedül! Rávettem Gendolas-t, hogy tartsuk magunknál az asszonyt, ezzel talán előmozdítva, hogy teljesítsd felénk is, amit másnak, aki nem elf is megtennél! Aztán miattam találtad meg a táborunkat is, én vezettelek oda. Nem nézhetem tétlenül, hogy más bűnhődjön helyettem. Viszont te csak az erőből és az erőszakból értesz, meg sem hallgattál volna, ahogy azt sem hallottad meg, hogy Gendolas reggel elengedte volna a nőt. – válaszoltam sápadtan, de határozottan. – Ahogy teérted a tieid vonulnának hadba, kockára téve az életüket is, úgy én is és bármelyik másik harcos, ugyan ezt megteszi az elöljárónkért. A klán elveszett a hahren nélkül. – halkultam el kissé. – Ha olyan „becsületesnek” és egyenesnek tartod magad, akkor miért állnál bosszút az ártatlanokon és a védteleneken? Ahogy mondtad ez előbb ez inkább személyes ügyünk. – húztam ki magam előtte, de ennél jobban nem magyarázhattam meg.
Csak remélni mertem, hogy a klán mélyen beleveszi magát a vadonba és időben értesítik a többieket is, hogy kerüljék a környéket. A dolgon már nem változtathattam, még ha az életemmel fizetek is érte.
- Végeztess ki engem és engedd el Gendolas-t, ha már bűnbakot kell keresned. Ha megteszed, nem harcolok veled. – ajánlottam fel hirtelen ötlettől vezérelve.

Merengve hallgattam a fiatal harcost, majd egy könnyednek bizony már nem nevezhető mozdulattal az én koromban felé rúgtam az egyik őrszéket, egy másikra magam zökkentem le és intettem:
- Ülj le, kölyök - morogtam. - Tudod, nincs igazad. Nincs igazad, de bármilyen meglepő is, emlékeztetsz valakire. A nagyjából húsz esztendős önmagamra - csóváltam a fejem. - Éppen ilyen forró fejű, ostoba kölyök voltam és épp így tudtam gyűlölni. Csak nem az embereket, hanem az orlézokat. Egyre megy. Talán észre vetted: nem tartom sokra a fajtádat. Ennek jó oka van. Sokban hasonlítotok arra a Fereldenre, amibe születtem. Ami emlegette a dicső múltat, az orléz megszállás előtti időket, ha úgy adódott, még egy a csapatától jó messzire leszakadt orléz lovasnak is átmetélték a gigáját, de nem volt képes fölállni és lerázni magáról a rabigát. Persze mi végül megtettük. Bár ehhez kellett egy Maric meg egy Loghain, na meg hogy nem fordultunk egészen a múltba. Fogalmam sincs milyenek voltak az ősi elf birodalmak kölyök. De hogy letűntek, az tény kérdés. Vissza pedig sem a bálványaitok, sem annak a néhány parasztnak a vére nem fogja hozni őket. Itt éltek az emberek mellett, kénytelenek vagytok. Ellenségnek tartotok, de arra sem veszitek a fáradtságot, hogy megismerjétek a magatok választotta ellenségeteket. Nem ismeritek a hatalmi rendszerünk, nem ismeritek a szokásaink, a törvényeink is csak felületesen. Ha nem így lenne, a hahren nem így írja meg a levelét. Csak közli a tényeket és anyagi ellenszolgáltatást kér. Nincs az a fereledni nemes, aki ne fizetne inkább, mint hogy elterjesszétek ezt, de egy se alacsonyodhat odáig, hogy egy emberét nektek kiadja. Elintézné házon belül persze a kérdést, de a követelésetek lehetetlen önmagában. Ha ismernétek minket, nem raboltok el egy nemest, mert tudnátok, hogy ezt egy hűbérúr sem tűrheti el. Sem nemesember. Nem az asszonyról van szó. Az elvekről. Ha egyszer engedünk, hamar híre megy és sokan rákapnának. Inkább vesszen oda és lógjon az egész klán, rablóbanda, mikor micsoda éppen vele együtt. Márpedig az elfogást a hahren rendelte el, nem egy fiatal vadász - néztem a szemébe. - Miért fogadnám el a felajánlkozásod? A hahrennek tekintélye van, kora, tartása, mindene. Igazolja az enyémek előtt is a győzelmemet. De te? Egy fiatal, tejfelesszájú harcos? - megráztam a fejemet.
Lassan megpördítettem a kezemben a pallosom, majd a falat vizslatva folytattam:
- Valaha ugyanilyen voltam Thelion. Heves vérű, meggondolatlan, bátor és ostoba. Elég sok hibát követtem el, elég kemény leckéiből tanultam az életnek. Kemény lettem mint a falak, amik körbe vesznek minket. Megtanultam gyűlölni ésszel. Megtanultam megismerni az ellenségeimet. Egy nap talán te is megtanulhatod vagy más útra tévedsz. Nem tudom - vontam meg a vállam. - Elmehetsz. De a hahrened marad és távozik. Megmenti a klánját és a fejeteket. Elvileg vezér. Ez most a legtöbb, amit a népéért tehet. Egymagában fizet meg a hibáitokért. Ti vagy tanultok belőle... vagy vele hullotok el - néztem a szemébe egyenesen.

Most sem gondoltam, hogy az, amit mondok eljut a füléig, de meglepő módon végig hallgatott és még úgy is nézett ki, hogy tényleg oda figyelt rá.
Ahogy a szék felém lendült, először nem tudtam mit akar vele, majd aztán kissé gyanakvóan, de leültem vele szemben. Végül is olyan mindegy, hogy ülök vagy állok, mikor körbe vagyok véve az embereivel.
Aztán úgy voltam vele, hogy mégis csak jobb, hogy leültem, mert amiket mondott, attól egy részt kirázott a hideg és komoly kétségek között kezdtem vergődni, hiszen mikor kifejtette, hogy a régi önmagára hasonlítok, egészen ledöbbentett. ÉN nem akarok olyan lenne, mint ő!
ÉN NEM LEHETEK OLYAN, MINT Ő!
Dermedtem ültem vele szemben és bár már tovább beszélt én még mindig azon agyaltam, hogy tényleg ilyen lennék? Ha esetleg…..talán……néha……NEM! Nem juthatok el odáig, hogy hasonlítsak ehhez a kegyetlen és számító emberhez. Beszélnem kell a hahrennal!
Jaj! De vele nem …lehet!
Azért a lelki gyötrődésem ellenére csak felfogtam, amit még mondott és rájöttem, hogy nem árt odafigyelni. Igaz a gyűlöletem nem enyhült, de meg kell tanulnom hideg fejjel gondolkozni, hogy ne kövessem el ugyan azt a hibát még egyszer. Fel kell nőnöm és …….és megváltozni!
~ Thelion légy észnél, ez már nem fog megtörténni! ~
Valahol sajnáltam, hogy a felvetéseinek nem fogom hasznát venni, pedig talán nem ártana elgondolkozni rajta. Már a múltkori beszélgetésünk után is igazat adtam neki abban, hogy változnunk kell, csak úgy maradhatunk talpon és úgy őrizhetjük meg őseink kultúráját és verekedhetjük ki magunknak a minket megillető tiszteletet.
Mikor befejezi és kijelenti, hogy elmehetek, tágra nyílt szemekkel meredek rá. Nem erre számítottam! Szívesen feláldoztam volna az életem, ha megmentem vele a vezetőmet, de nem kulloghatok el szégyenszemre, üres kézzel! Ismét elöntött a harag és a megalázottság, de most sikerült kordában tartanom. Nem vehetem fel a harcot vele és az embereivel, ez nyilvánvaló, hisz akkor semmit sem érek el és a hahren is meghal.
~ Thelion, most légy okos és higgadt! ~
- Tehát semmilyen módon nem tudlak meggyőzni, hogy engedd el a vezetőnket? Látom életet életért nem cserélsz, akkor mást ajánlok. – néztem én is a szemébe, és nem mozdultam. – Tudod, hogy kiváló vadászok és nyomkövetők vagyunk és azt is, hogy az idevezető utak mellett a Veszedelem elmúltával megszaporodtak a kisebb-nagyobb rablóbandák, akik bár bosszúságot okoznak neked, de fáradtságos munka katonákat küldeni minden ilyen esethet, ráadásul, mire odaérnek azok elszelelnek.
Minden szót megfontolok, mert most sok minden múlik rajta, hogy felkeltem-e az érdeklődését.
- Mi lenne, ha a vezetőnk életéért cserébe megszabadítanánk ezektől a gondoktól? Ő számodra senki, de ezzel mindenki jól járna és egymás életét sem nehezítenénk meg, sőt….-
Nagyon igyekeztem meggyőző lenni és a gyűlölködő gondolataimat agyam hátsó zugába száműzni. Nem, sosem bocsátok meg ennek az embernek és most is szívesen vágnám ki a szívét, de most Gendolas élete a tét, akiért bármit feláldoznék.
Várakozóan néztem rá. Ha nem fogadja el, akkor nem sok választásom marad. Nem távozhatom üres kézzel, megalázva.
Az arl elgondolkodott a szavaimon, majd lassan megsimogatta a pofaszakállát:
- Ez például olyan ajánlat, ami megfontolandó - ismerte el. - De mi a biztosíték, hogy ha elengedem a hahreneteket, meg is tartjátok a szavatokat? Nem csak egyszerűen odébb álltok? - ingatta a fejét kétkedve.
Nagyot dobbant a szívem, hiszen nem vetette el élből a javaslatomat, így volt remény, de egyúttal felhorgadt bennem a sértett büszkeség is:
- Lehet, hogy mi nem ismerünk titeket, de te sem ismersz minket Silvervalley ura. Egy pagonyelf sosem szegi meg adott szavát. - válaszoltam neki határozottan, büszkén felemelt fejjel.

Pengeéles mosoly jelent meg az ajkaimon:
- Valóban nem ismerlek titeket Thelion - ismertem el. - Én azonban erre nem vagyok rákényszerülve, s mivel nem ismerlek, nem is adok hitelt csak úgy a szavaidnak - feleltem nyugodtan. - Mint mondják messziről jött ember, azt mond, amit akar s te messzebbről talán nem is jöhettél volna hozzám. Hmm... Van három nagyobb csoport a környéken. Egy fenn a királyi erdőben székelhet, valahol az öreg vízmosás környékén, pontosabbat nem tudok. Egy innen keletre, az ősi elf romtemető mellett szedi az áldozatait. Egy meg kissé beljebb a szomszédos arlsággal elválasztó senki földjén üthetett tanyát, azok nagyobb számúak és lovaik is vannak. Szabadíts meg egytől és elengedem a hahrent. Szabadíts meg kettőtől és hivatalosan is ártatlannak nyilvánítom így később sem fog titeket zaklatni senki ez ügyben. Szabadíts meg mindháromtól és engedményeket adok a népednek a földjeimen, hisz ki tudja mikor lehetünk még kölcsönösen egymás hasznára - vontam vállat. - Igen, el tudnám intézni az embereimmel. De nincs költség és biztosan nem ér közben veszteség. Korrekt ajánlat a kellemetlenségekért. Nos ifjú, mit szólsz az én ajánlatomhoz? - kortyoltam a boromból.

Nem vagyok hozzá szokva, hogy kétségbe vonják a szavamat, de most még ezt a sértést is le kell nyelnem, mert így mégis van egy cseppnyi remény, hogy az elöljáró kiszabadulhat, már persze, ha az arl tartja a szavát.
Viszont nem éppen könnyű feladatot adott rögtön, és egyből hármat is, amivel nagyon is sokat nyer, annak ellenére, hogy a kisujját sem kell mozdítani, sőt miatta van ez az egész.
- Most mondhatnám, hogy ennek a fordítottja is igaz arl Beavostock. – szólaltam meg kis szünet után, miközben alaposan megfontoltam az ajánlatot. – Nekem sincs több okom bízni benned, mint neked bennem. Hiszen, ha már egy csapat útonállótól megszabadítalak, akkor is jól jársz, és aztán megteheted, hogy nem adsz semmit érte. – emeltem rá a tekintetem. – De ennek ellenére hajlandó vagyok elfogadni az ajánlatodat, de van hozzá pár feltételem. – szedem össze ehhez a kemény tárgyaláshoz, minden ifjonti tapasztalatomat. – Egyrészt a Hahren idős ember, és mindig a természetben élt, ezért egy ilyen hely nem éppen neki való. Míg az alku rám eső részét teljesítem helyezd el olyan helyen, ahol legalább láthatja a szabad eget és kapjon elegendő ellátást. Másrészt az ártatlanná nyilvánítás az egész klánra terjedjen ki és add írásba, ahogy majd az engedményeket is. – fejeztem be elégedetten magammal, hiszen a halál torkából küzdöttem ide magam. – Így áll az alku arl?

- Nem vagy abban a helyzetben, hogy feltételeket szabj nekem fiú - közöltem hidegen, bár jól tudtam, hogy ha nem egy kis erőfitogtatással, hanem minimálisan haszonnal szeretném zárni ezt az ügyet, akkor valamelyest engednem kell. Na persze nem annyit, amit ez a kis ficsúr elképzel. - De talán megértem a te nézőpontodat is. A hahrened most sem falhoz láncolva tartom, ennél többre becsülöm, hogy képes volt vezetőként viselkedni és elkerülni egy tömegmészárlást. De a te kívánságod szerint szinte már nem mint fogollyal, hanem vendéggel kéne bánnom vele, ha hagyom még ha korlátok között is, de szabadon mozogni a váram környékén.
Megráztam a fejemet:
- Meglehetősen sok kérdést vet fel az ilyesmi és senki sem szereti a felesleges kérdezősködést. Én sem. Miért fogatok el valakit, ha aztán barátságosan szabadjára engedem? Na meg ne felejtsük, egy nemes úr háborgó érzelmeit kell lecsillapítanom, amit ti oly ostobán és feleslegesen felkavartatok. Olyasvalaki van tehát a mérleg másik serpenyőjében aki már vére jogán is értéket képvisel és akit magatokra vadítottatok - néztem a szemébe. - Úgyhogy bizonyítanotok kell a saját értékességeteket, mégpedig átkozottul hamar, ha azt várjátok, hogy legyen is valami ebből az alkuból. Úgyhogy rendben van. Elengedem a hahrent a nyomorult fái közé itt a birtokomon, persze kísérettel. Ez nem lesz sok. Megpróbálhatjátok kiszabadítani, elárulom: sikerülni fog. Utána az összes elfet a környéken, 14 napi járóföldön belül lemészároltatok a környékbeli urak segítségét is kikérve. Egyik elf olyan mint a másik, én sajnos nem fogok emlékezni rá, hogy néz ki. Utána öt éven át, az az elf klán, ami a birtokaim közelébe kerül, pokolra megy. Vagy teljesítitek az alkut. Három napot kaptok rá és akkor állom szavam - vontam meg a vállaim. - Értjük-e egymást Fenyvesdombi Thelion?

Mérget mertem volna rá venni, hogy nem fog csak úgy belemenni az ÉN feltételeimbe, mert mégis csak egy általa gyűlölt, vagy épp semmibe vett fajhoz tartoztam, még ha éppen most kegyet is gyakorolt felém, hogy leült tárgyalni, mivel ez úgy látszik amúgy is kapóra jött neki.
Mereven és érzelem mentesen igyekeztem végig hallgatni az ellenvetését, hogy miért is van megkötve a keze, hiszen mit is szólnának a vazallusai és a többi nemes, ha megtudnák, milyen engedékeny volt egy elffel! Na, persze, mert azt én el is hittem! Kioktatott már egy párszor ahhoz, hogy nagyjából megítéljem milyen ember is ő, így azt is tudtam, hogy soha nem engedne beleszólást az ügyeibe, és soha nem érdekelné, hogy mit szólnak egyes tetteihez a többiek, ha úgy tartja a kedve! De, hát egy egyszerű, erdei elfnek ez a magyarázat is megteszi, ahhoz, hogy még szorítson egyet a hurkon, amibe most beledugom a fejem.
Mert beledugom! Nincs sok választásom, hiszen bármikor meggondolhatja magát és kiadhatja a parancsot, hogy öljék meg a hahrent. Ennek ellenére mégis csak sikerként értékelhetem, hogy idős vezetőnk szabad levegőt szívhat és rendesen bánnak vele, még ha ez az állapot csak három napig is tart. Nem sok, de végül is megoldható. Meg kell oldani!
- Értem! És bár én mindig az ellenséged leszek, már a szavamat adtam neked Silvervalley ura és, mint mondtam, akármennyire nem hiszel a régi hagyományokban, ez nálunk azt jelenti, hogy az életem árán is betartom. Nem fogjuk megszöktetni Gendolas-t, betartjuk, betartom az alku rám eső részét, de……..- néztem most én jegesen villanó tekintettel. – De, ha eszedbe jutna, hogy te szegd meg az ígéretedet arl Beavistock, akkor én is ígérek neked valamit. Soha nem alhatsz, soha nem kelhetsz útra nyugodtan, mert nem tudhatod mikor csap le rád a nyilam, erre megesküszöm. – fejeztem be halkan, de határozottan. – Mivel a határidő rövid, ezért az ősi elf romtemető melletti banda lesz az első. Ha nincs más „óhajod” indulnék is, de előtte még látni és beszélni szeretnék Gendolas-sal. – néztem rá várakozóan.

Türelmetlenül legyintettem egyet:
- Az én ellenségeim száma meglehetősen magas, általában számba venni sincs kedvem ezt. Megnyugodhatsz, mindegyikükkel foglalkozom és hatalma arányában komolyan is veszem. Nem vagy első a listán... - kuncogtam fel. - Kérlek ugorjuk át ezt a "sértett nemes elf büszkeségem, az elbitorolt földjeink, a leigázott népünk és a klánom valamint a saját becsületemen esett foltok miatt" részt, mert a legkevésbé sem érdekel. Az idő pénz és már így is elég időt fordítottam rád. A legcsekélyebb mértékben sem érdekel az elfek önérzete, ennél az is fontosabb, hogy a parasztjaim igáslovai tisztességesen huggyoztak-e ma reggel. Ha feltétlenül el akarod ezeket folyamatosan szajkózni, akkor teremts rá alapot. Amíg csak a kardod meg az önérzeted tudod felmutatni, addig a feleségem rikácsoló kanárija is érdemlegesebb és ami azt illeti veszélyesebb is nálad. Attól egy reggel még infarktust kaphatok. Teszek arra is melyik bandával kezded a műsort, csak csináld ügyesen és gyorsan. Ami alázatos kérésed illeti a hahren kapcsán, mert feltételezem, hogy az volt, ha már hozzám intézted, de csak eddig terjednek szociális lehetőségeid, azt teljesítem. Gyere! - intettem, már ahogy rosszabb vadászkutyát hív az ember.
A tömlöcbe léptünk hát egymás oldalán. A bent lévő katonák hökkenten pillantottak fel, mire az ajtóra mutattam:
- Kifelé! Kap a pengefülű egy fertályórát, hogy trécseljen a vezérével - recsegtem, majd az elhájasodott, nehézkesen szuszogó foglárra mutattam: - Te maradsz! Elfül úgyse értesz, agyad se sok, de van annyi erőd, hogy visszatartsd őket és ha feszegetni kezdik a zárat, az még neked is fetűnne. Legalábbis remélem....
- Mán hahogyanisne tűnne az nékem fő nagyméltóságosságú uraságosságom...
- A Teremtőre... - nyögtem a plafonra pillantva, majd intettem, hogy fogja be a száját a porkoláb. Thelionra néztem: - Használd ki a trécselési időt. Ha három napon belül a banditák fejével lovagolsz be, a hahrenddel mehetsz el. Ha nem... akkor megkapod Gendolas fejét. Sok szerencsét - biccentettem oda neki vidáman.
Kilépve azonnal a lakószobám felé indultam, nem akartam több időt vesztegetni erre a viszonylag lényegtelen ügyre. Persze a miről beszéltek rész érdekelni fog. A porkoláb ostobának néz ki, sőt remekül játssza is, de egyáltalán nem az. Kiválóan beszéli az elfet, sőt jól is következtet a testbeszédből. Elvégre régi katonám és valahol az én tanítványom. Na meg vérem... bár az ilyen kisiklásokra nem szívesen emlékszem.

Tudtam, hogy érdemesebb lett volna visszafogni magam az érzelmeim kimondásában vele kapcsolatban, mert most sápadtan a dühtől kellett végig hallgatnom, lesajnáló és vérig sértő véleményét, mind rólam, mind a népemről.
És csak magamnak köszönhetem az egészet, hiszen tisztában voltam vele, mit gondol rólunk, mit tart a fajunkról, ráadásul, most a sikertől nem olyan távol, nem mehetek neki, nem vághatom a mellkasába a tőrömet, hiába szomjazom egyre jobban a vérét.
Sötéten hallgattam, egy hangosabb levegővétel nélkül, mert ha most megszólalok, akkor annak nem lenne jó vége.
Mikor befejezte vettem pár nagy levegőt, hogy hangom remegése ne legyen árulom, miközben arra gondoltam, hogy legalább Gendola nem fog szenvedni miattam, ha most hideg fejjel csinálom ezt végig.
Nem reagáltam az „alázatos kérés” és „gyere” szavakra, csak egy pillanatra futott át az arcomon egy felhő, amit csak akkor vehetett észre, ha nagyon élesen figyelt. Felálltam és követtem az elöljáróm cellájához, ahol aztán az embereit is kiküldte.
Ez mindenképp megkönnyebbülés volt, mert nyomasztó lett volna egy tucat katona között nyomorogva beszélgetni vele, bár egy fickót azért ott hagyott felügyelni minket, aki nem csak látványra, de beszédére és viselkedésére nézve is elég együgyűnek tűnt.
- Teljesítem, amit ígértem! – bólintottam hidegen. – Legkésőbb mire a harmadik napon feljön a Hold itt leszek.
Mikor mindenki távozik és a kövér foglár beenged Gendoláshoz, belépek és hagyományosan meghajlok az idős vezető előtt.
- Andaran atish'an Hahren!
- Andaran atish'an Thelion! – állt fel az ágyról Gendolas miközben mosoly öntötte el az arcát.
Gyorsan szemügyre vettem a helyet és meg kellett állapítanom mélységes ellenszenvem ellenére, hogy az arl nem egy lyukban, szalmazsákon tartotta az elöljárónkat, hiszen tágas és tiszta volt a zárka, ahogy az ágy és azon a pokróc is, sőt még párna is volt rajta.
Láttam a kis asztalkán az ebéd maradékát, ami szintén nem valami odavetett mosléknak tűnt.
- Abelas (sajnálom) Hahren! – szólaltam meg lehajtott fejjel, majd továbbra is a saját nyelvünkön folytattam a beszélgetést.
Nem tudtam, hogy igazat mondott-e az arl és a foglár tényleg nem tud elf nyelven, de nem is szándékoztam semmilyen olyan titkot elfecsegni, amivel elronthattam volna mindent.
- Sajnálom, hogy miattam idekerültél, de kiszabadítalak, ígérem! – mondtam tovább még mindig a földet nézve.
- Nem kell bocsánatot kérned semmiért fiam! Ami megtörtént már nem csinálhatjuk vissza és nem te, hanem én vagyok a hibás, hogy belementem, így nekem is kell bűnhődnöm érte, hogy a klán bántatlanul fennmaradjon. Öreg vagyok már, amúgy is új vezetőt kell már választanotok Thelion! És ne – emelte fel a kezét szigorúan, bár a hangját nem emelte meg, de tudtam, hogy nincs helye további beszédnek ezzel kapcsolatban, - ne vitatkozz velem, csak fogadd el a sorsunkat.
Persze, hogy vitatkoztam volna, de egyrészt tiszteltem annyira, hogy szót fogadok neki, másrészt az idő is szorított.
- Nem bántottak? Jól bánnak veled?
- Látod, - mutatott körbe és az ágyon letet könyvre, - megkapok mindent, ami csak lehetséges, még váltás alsóruhát is, még gyógyítót is ajánlottak. Az arl tisztességgel viseltetik irántam. – válaszolja nyugodtan, félig-meddig mosolyogva.
- Nem sokára még jobb lesz! – ragyogott fel a képem. – Alkut kötöttem ezzel a nemessel és kienged az erdőbe, bár őrízni fognak. De csak három napot kell kibírnod és máris szabad leszel. – hadartam egyre gyorsabban a jó híreket.
- Thelion, mit csináltál? – kérdezte Gendolas ijedten nézve rám, ami azért alaposan megcsappantotta az önbizalmamat. – Mit ígértél ezért?
- Hát …én….. – azzal belevágtam és elmeséltem milyen tárgyalást folytattam az arl-lal.
- Thelion! Thelion! Kockáztatod a harcosaink életét, csak, hogy kiszabadíts egy félig már a másvilágon lévő öregembert? – csóválta meg a fejét letörten, és ettől én is rosszul éreztem magam.
- De, amit megígértél, már nem szívhatod vissza, az köt téged a teljesítéséig vagy halálodig. Most már a te felelősséged Thelion. – biccentette meg a fejét fáradtan végül kis töprengés után. – Légy ügyes és ravasz, mint a róka és higgadt és türelmes, mint a vadászó kígyó. Menj és tedd a dolgod, de a vadászok élete most a te kezedben van, ezt ne feledd. Az enyémért viszont ne aggódj! Dareth shiral! – köszönt el és bocsájtot útra.
- Dareth shiral Gendolas!
Ismét meghajoltam felé, majd most már hideg nyugalommal indultam kifelé.
A tömlöcbe vezető ajtónál, ahol letetették velem, most vissza is kaptam az íjamat ls a teli tegezt, még az eltulajdonított darabokat sem vették el, amin gondolkoztam is kicsit, hogy visszaadjam-e, de végül úgy döntöttem még jó hasznát vehetem.
Az őrparancsnok kísért ki személyesen egészen a kapuig. Senki nem tett rám megjegyzés és szó nélkül tették a dolgukat, ami meglepett, de egyúttal óvatosságra is intett ez a fegyelem.
Mielőtt még neki indultam volna a hazavezető útnak a kapuban posztoló parancsnok felajánlott még egy lovat is és bár nem szívesen fogadtam el ezektől a shemlenektől semmit, ezt botorság lett volna visszautasítani, mikor szorított az arl által kiszabott határidő. Így végül rábólintottam és kaptam is egy barna, nyugodt kancát, ami nem egy táltos volt, de kitartónak bizonyult.
Nem nagyon kíméltem szegény, de nem volt választásom, minél előbb meg kellett találnom a tábort.

A vár keleti bástyájának tetején támaszkodva figyeltem, amint az elf megkapja a felszerszámozott lovát. Kifelé indult a várkapun, jómagam a szememmel követtem a lovas mozgását, alakját farkasmosollyal a képemen. Nehézkes szuszogással ért fel mögém a foglár és megköszörülte a torkát:
- Uram...
- Nos? Valami lényeges? - érdeklődtem.
- Nem hiszem, hogy különösebben veszedelmes dolgokról szóltak volna - rázta a fejét a fattyú. - Csak megígérte, hogy az uraságoddal kötött alku értelmében kihozza majd a cellából azt a Gendolast. Erős ígéretet tett.
- Várható volt. Az öreg hogy reagált? - vontam fel a szemöldököm.
- Elhamarkodott ígéretnek tartotta, de elismeri annak immár kötelező mivoltát, így ha úgy tetszik áldását adta.
- Jól van. Lássuk hát mire mennek az erdei vadak... - mormoltam.
A testes börtönőr visszaindult, de a szemei még megpihentek egy pillanatra a távolodó lovas alakján és csúfondárosan elvigyorodott:
- Hmm. Azért furcsa tréfája lenne a sorsnak, ha leesne arról a gebéről és nyakát szegné, mielőtt hazaér - kuncogott. Megráztam a fejem:
- Attól ne tarts. Ismeri az erdőket, mint a saját tenyerét és megüli ez a lovat mint bármelyik katonám - feleltem recsegve. - Talán még úgy is, mint én. Elvégzi a dolgát. Nem balesetben hal meg a magaféle. Addig nem, míg nem mérte össze az enyémmel a vasát, jól ismerem azt a tekintetet.
- Akkor mi végre a játszadozás vele, uram? Miért nem öletted meg? - lepődött meg a foglár. - Azokat a banditákat magunkban is kisfüstöltük volna.
- A legkevésbé sem érdekelnek az útonállók. De az ifjú Thelion... vele még terveim vannak, akárcsak az elfjeivel. Nagyobbra játszom - recsegtem. - Viszont ez nem tartozik rád. Eredj a dolgodra Fattyú. Gendolast engedjétek el sétálni a környező erdőségbe, ha akar. Két őrt adj vele. Napszállattól napkeletig a cellájában a helye, de a nappali órákban sétálhat. Menj - intettem elbocsátólag.
Viszont még soké maradtam jómagam a mellvédnek támaszkodva. Lássuk mennyit értek ti elfek? Mennyire lesztek nekem hasznosak...

Mire visszaértem a tábornak, ahogy vártam, már hűlt helyét találtam, aminek most örültem is meg nem is, de inkább kelljen nekem megkeresni őket, még ha ezzel időt is veszítek, mint, hogy az arl katonái rájuk akadjanak.
Leszálltam a kancáról és hagytam, hogy megpihenjen és legeljen kicsit, míg én a nyomokat kezdtem vizslatni. Meryn, a megtartónk, bár felette is elszállt már az idő, de bölcsessége vitathatatlan volt, most is előrelátóan, hagyott olyan nyomokat, amit csak az olyan gyakorlott elf szem fedezhet fel, aki tudja mit kell keresni. Az öreg számított rám, ami mosolyra késztetett és melegséggel öntött el. Bízott benne, hogy sikerrel járok. Bízott bennem.
Újból nyeregbe szálltam és most már jóval lassabban ugyan, de kitartóan követtem a klán vonulásának nyomait, ami szerencsére pont a rablóbanda feltételezett búvóhelye fel mutatott, bár attól kicsit elkanyarodva.
A birtokról való indulástól számított második nap találtam rájuk, egy patak melletti vízmosásnál, ahol megpihentek, hiszen még jóval távolabbra vezetett az útjuk, de hallák nélkül, asszonyokkal és gyerekekkel elég keservesen haladtak.
A vadászok már hoztak a táborba újabb állatokat, de az azokkal való összehangolódáshoz még idő kellett, így ez most még nem segített.
Kíváncsi szemek követtek egészen a megtartó sátráig, vadásztársaim közül, akik épp a táborban voltak köszöntöttek is.
Meryn meglepődve, de örömmel üdvözölt, mikor beléptem hozzá és tisztelettel meghajoltam felé én is köszöntve őt.
- Örülök, hogy épségben látlak viszont Thelion! – intette, hogy üljek le és ő is letelepedett elém. – Jó híreket hozol? Gendolas jól van? – kérdezte kis szünet után, miközben friss forrásvízzel kínált.
Miután jót húztam a kellemesen hűs vízből, bólintottam, de a hahrennel való beszélgetés tükrében, azért már nem voltam olyan felhőtlenül boldog és azt is sejtettem, hogy Meryn sem lesz az.
- Igen, jól van! Az arl tisztességgel bánik vele. – közöltem először a könnyebbik felét. – De…..de lehet ez jobb is, meg rosszabb is…….három nap múlva. – folytattam sokkal döcögősebben és nehezebb szívvel.
A megtartó arca kiismerhetetlen volt és némileg árnyékban is ült, így nem láttam tisztán mi zajlik benne, de a hangja kicsit karcosabb lett.
- Örülök, hogy ő is jól van, de mi az, ami három nap múlva változhat, Thelion? Talán meghozták az ítéletet?
- Nem! – ráztam meg a fejem. – Vagyis tulajdonképpen igen. – haboztam egy pillanatig, de aztán kihúztam magam. Épp ideje vállalni a felelősséget az ígéretemért. – Tudod Meryn, hogy miért indultam el, hogy kiszabadítsam hahrenünket, ami még jól is indult, de……
Aztán elmeséltem mindent, hogyan jutottam be, miként kaptam segítséget az elf szolgálólánytól, miként gyógyítottam meg a mabarit és végül, hogyan járt túl az eszemen az idős, de még mindig ravasz nemes és csalt csapdába. Aztán azt is, hogy mi lett a tárgyalásunk vége, milyen ígéretet tettem és mit beszéltem Gendolassal.
Meryn sokáig ült szótlanul, mikor befejeztem a történetemet, és én minden eltelt perccel jobban éreztem a döntésem súlyát.
- Gendolas jól mondta, Thelion, túl elhamarkodottan hoztál döntést egy olyan kérdésben, amiben nem lett volna jogod. Fiatal és heves véred most olyan útra vitt, amivel mások életéről határoztál anélkül, hogy kikérted volna véleményüket, vagy a hozzájárulásukat. – mondta halkan és bár nem éreztem a hangjában haragot, de mégis szerettem volna a föld alá süllyedni, hiszen igaza volt. – meggondolatlanságod ellenére tudom, hogy a jó szándék vezetett, hogy kiszabadítsd onnan Gendolast, de ez akkor is hiba volt. – vált komorrá a hangja, hiszen a felelősséget az ő vállára is raktam ezzel. – De mivel Gendolas nem szólt ellene, hanem áldását adta a vállalásodra, én sem fogok akadályt gördíteni elé.
Szavai mázsás követ gördítettek le a szívemről, amit aztán gyorsan vissza is görgetette, ahogy folytatta.
- De viszont csak öt vadászt vihetsz magaddal és azokat is csak úgy, ha önként mennek veled. Nem maradhat a tábor védtelenül és élelem nélkül. Hosszú út vár még ránk, ha nem jártok sikerrel. – hajolt előre és a tekintetében most megláttam a szomorúságot és a mélységes bölcsességet, ahogy összekapcsolódott a pillantásunk.
Felállt és intette nekem is, hogy menjek utána. A klán tagjai már mind a tábor közepén égő tábortűz körül álltak, számítva rá, hogy megtudják az újabb híreket.
Meryn beszámolt nekik a hahren helyzetéről és nyíltan elmondta azt is, hogy milyen ígéretet tettem az arlnak és mi lesz annak jó vagy rossz következménye.
- És most, hogy ezeket tudjátok, ki jelentkezik Thelion mellé, hogy beválthassa amit vállalt? A feladat nagyon is veszélyes és a határidő is rövid. – tette hozzá, majd elhallgatott időr adva a klánnak, hogy átgondolja a dolgot.
Ideges és fezsült voltam, bár azt is tudtam, hogy ha nem jelentkezik senki, én akkor is megyek és megpróbálok végezni a banditákkal. De erre szerencsére nem került sor, mert rövidesen már mellettem állt öt társam, akik komoran, de bizakodóan tekintettek rám.
- Akkor készüljetek az útra fiaim. – hajolt meg most felénk a megtartó, mint egy elbocsátólag. – Az Alkotók legyenek veletek és vezessék nyilaitokat.
A lovamat a táborban hagytam és még napnyugta előtt futva indultunk a romokhoz, hogy kifüstöljük onnan a hitvány zsiványokat.

Thelion és öt társa, négy férfi és egy nő nehéz tempót kell diktáljanak, ha időre el akarják érni az ősi romokat. A három napos határidőből kettőt még így is elvesztegetnek, hiszen az elfek már elkezdtek elvonulni. Szóba sem jöhet az éjszakai rajtaütés, addigra rég vágtatnia kell a fiatal elfnek, ha meg akarja menteni a hahrenjét. Bizony vágtatni, a lovat a táborban hagytad, úgyhogy ha a banditáknál nincs ilyen, azzal végleg elvesztetted minden reményed. De erre gondolni sem akarsz.
Lényegében alig egy-két óra marad az egész akcióra. Természetesen ezek az alakok erős létszámfölényben vannak. Kénytelenek vagytok némi felderítést végezni, elvégre nem futhattok fejjel a falnak, de az idő most jobban szorít, mint egy betöretlen, új csizma. Nagyjából azért van lehetőségetek felmérni a helyet. Mélységes fájdalmatokra ezek a fickók sem kezdték űzni az ipart. Vagy fél tucat csapdát találtok meg a tábor körül, bukódrótok, amikbe belefutva éktelen zajt csapnak a ráfüggesztett ellensúlyok, fedett verem, farkascsapda. Még szerencse, hogy Thelion Malariteszel, a csapat hölgy tagjával tartott, a fiúnak sansza nem lett volna a csapdákat felismerni, de a lány e téren jóval képzettebb. Biztos, hogy nincs mind a táborban jelenleg, de más lehetőségetek nincs mint egy foglyot ejteni csendben, majd veszett gyorsan kihallgatni, mert a környéket átkutatni órákba telhet, akkor pedig már faraghatjátok is Gendolas sírversét.
Őseitek által épített egykori műemlékek maradványai között vertek tábort az útonállók. Egy nagyobb fajta tűzgödröt ástak középre. Oda húzódtak a hideg szél elől, de csendben vannak nagyon. Ez annyiban jó jel, hogy nyilván nem véletlenül nem akarnak zajt csapni, hanem valahol a közelben portyázik a csapat maradéka. Itt heten vannak. Állatbőröket terítettek magukra a széltől való védelem érdekében és prémes sapkákat húztak a szemükbe, láthatóan fáznak a késő őszi időben. Mondjuk ti is, de az elfeket jelenleg fűti valami más belülről, ami a martalócokat aligha. Egy fickó különül el a társaságtól, kényelmesen ücsörög egy falmaradvány tetején, ölében íja és van egy nyílvessző is az idegre téve, bár persze nem tartja felhúzva. Ő lehet az őrszem, aki a másik hat nyugalmát vigyázza. A banda többi része kérdéses merre jár. Az őr kb 15 méterre van a társaitól. Ha jól okoskodtok, és valóban a közelben portyázik a csapat maradéka, akkor ezeket felette csendben kell elintézni, ha valamelyik felkiált, nektek annyi.
Az ötösfogat kb mozdulatlan, nem lehetetlen, hogy az állatprémek alatt, a tűz melegében elszunyókáltak, hisz beszélgetni sem tudnak láthatólag, nyilván szigorú utasítás köti őket. Az őrszem viszont, bár életunt arccal nézelődik körbe, de ébernek tűnik ettől függetlenül, nem aludt el vagy ilyesmi. Jó negyvenes a fickó, tapasztalt erdőjáró módjára viselkedik és mozdul, bizonyára az íjjal sem tegnap tanult meg lőni. A másik ötnek nem látjátok az arcát, hiszen a szemükbe húzzák a prémes kucsmákat és takarja őket a medvebőr is. A fajuk, a nemük is tippelhetetlen. Na meg persze azok alatt a bőrök alatt akármilyen fegyver lehet a kezük ügyében is.

A banditák elpusztítására iszonyúan rövid idő maradt, ami nem volt túl jó, hiszen suttba kellet vágni a szokásos óvatos, becserkészős taktikánkat és gyorsan kellett cselekedni.
Ez megsokszorozta a hiba lehetőségeket és ha Malaritesz nem tartott volna velem, akkor valószínűleg elbukom, de ha nem is, akkor is nagy veszteséggel számolhattunk volna. És én senkit nem akartam elveszíteni a saját ígéretem miatt.
A lány viszont kitett magáért és hamarosan a csapdák ellenére annyira közel kerültünk a táborhoz, hogy szemügyre tudtuk venne a zsiványok elhelyezkedését.
A nagy csendből arra már következtetni lehetett, hogy nincs mindenki itt, ezért a rajtaütésnek gyorsnak és hangtalannak kell lennie.
A bőrök alatt kuporgó öt ember talán még aránylag könnyű préda lenne, de őket sem lehet lenyilazni, mivel nem látjuk tisztán őket és így kiálthatnak. Az most kész csapás lenne!
Először tehát az őrszemet kell elhallgattatni, aki elég messze ült a többiektől ahhoz, hogy azért ez ne legyen lehetetlen feladat, ráadásul minden mozdulatát szemmel lehetett követni, ahogy a fal tetején ült.
Hangtalan szavakkal és mutogatással adtam ki az utasításomat, amely a társaimat a tűz körül lévők közelébe irányította, és ha az őrszem eltűnik a falról, tudni fogják, hogy itt a támadás ideje. Mindegyik kezében éles tőr volt, és mindenki kiválasztotta az emberét.
Nekem maradt az őrszem. Nem akartam megölni, csak leütni, hogy aztán kikérdezhessük, hol vannak a többiek, mert nem keresgélhettük őket most, ahhoz már túl kevés volt az idő.
Pontos hely kellett, hogy azokat is lerohanhassuk pillanatok alatt.
Mikor a többiek kúszva elfoglalták a helyüket, én is elindultam, hogy az őrszem hátába kerüljek. Minden lépésemre ügyeltem, nehogy a legkisebb neszt is okozza, akár egy megreccsenő ág, vagy száraz levél.
A fal mentén kúsztam aztán végig, egészen, míg a férfi alá nem értem, ahol még levegőt is nagyon halkan vettem. A kezemben a tőrömmel szinte araszolva emelkedtem fel. Tudtam, hogy olyan gyorsnak kell lennem, mint a lecsapó kígyónak és fohászkodtam z Alkotóhoz, hogy adja meg nekem az állat képességét, mert az idegen pihenő nyíl nem hagyhatta el a helyét, nem röppenhetett ki és a férfi nem ejthetett hangot, még egy nyikkanást sem.
Aztán, ha sikerült, egyik kezemet a szájára tapasztaltam, a másikkal a tőr markolatával nagyot csaptam a halántékára és magam felé húztam, hogy a fal mögé fektessem és ha kell, akkor még segíthessek a társaimnak is, akik a kiválasztott emberre vetették magukat, és elvágják a torkukat.

Thelion vipera módjára kúszik előre a fűben, nem egyszer maximum a vak szerencse menti meg, hiszen elvileg nem lehetne így megközelíteni az őrszemet, aki pásztázva nézelődik, fényes nappal. Talán maguk az Alkotók vannak vele, mindenesetre a többiek a fűbe igyekeznek olvadni a tábortüzet körülülő bandatagok körül, várva, hogy az őrszemet lerántsd, hisz addig cselekvésképtelenek. Már majdnem ott vagy, eltervezed az akciót, amivel győzelemre viheted magatokat, amikor is...
- Én nem tenném elf - jegyzi meg különösebben feléd sem nézve az őr. - Csúnya vége lenne...
Hökkenten kapod fel a fejed, de a társaid körül becsapódó nyílzápor egyértelműsíti a helyzetet. Csapdába csaltak titeket. Az öt alak továbbra is mozdulatlan, de az egyikbe belevágódik egy nyílvessző. Hangtalanul feldől. Csak kitömött állatbőr és kucsma, emberformára rendezve. Jól esően nevető férfihang csendül:
- Igaza volt a barátunknak Silvervalleyből, az arl megalkudott a fejünkre az elfekkel. Felállni korcsok! - csattan. - Tisztán látunk titeket és a következő sorozat nem figyelmeztetés lesz. Le a fegyvereket. Meglátjuk mi használható van nálatok! - nevet. - Mozgás!
Az őrszem ledobja melletted az íját és egy hosszú pengéjű vadászkést húzva piszkálja a körmét:
- Na mi lesz vadász? - érdeklődik nyugodtan.

Nem akarok hinni a fülemnek, mikor meghallom a férfi hangját, de az íjak pendülése, és a nyilak surrogása, majd becsapódásának hangja egyértelművé teszik a helyzetet.
Először arra gondoltam, hogy észrevettek minket, de mikor a felboruló takarót és az elguruló fejfedőt meglátom, már tudom, hogy csapdába sétáltunk, amit az egyik bandita szavai rögtön meg is erősítenek. Mielőtt azonban még azt hitetném, hogy az arl volt az árulónk, ezt gyorsan meg is cáfolja a vidám hang.
Mivel nyilvánvaló volt, hogy a társaim is legalább annyira jó célpontok, mint saját magam, nem tehetem meg, hogy mégis neki ugrom az őrnek magamra vonva a figyelmet, lehetőséget ad nekik a menekülésre. Nem akarok belőlük célpontot csinálni, ahogy azt sem szeretném, ha miattam halnának meg. Már megint! Először a hahren, most még öt társam is!
Lassan felállok, eltartva magam mellől a kezem, majd fogcsikorgatva ugyan, de elejtem a kést is, miközben  a többiek tekintetét keresem.  Négy társam látom felemelkedni, de Malariteszt sehol sincs. Talán neki sikerült elmenekülni? Feléled bennem egy hangyányi remény.
- Ha a barátotok lett volna, akkor azt javasolta volna, hogy meneküljetek el innen, de ti itt maradtatok? Miért? Ha mi vesztettünk is, jönnek majd mások. – állom a bandita tekintetét komoran.

Lassan a környező romok tetején, a fejetek felett talpra állnak a banditák. Tucatnyian vannak, íjjal, karddal és pajzzsal felfegyverezve. A vezérük könnyed, ruganyos mozdulattal ugrik le elétek majd vigyorogva sétál oda Thelionhoz. Könnyeden int, hogy dobd el a fegyvereidet az övedről/hátadról is, aztán szakértő szemmel méri fel azokat:
- Nem rosszak, el tudjuk passzolni - biccent a kreol bőrű, csupafog mosolyú srác. A felvetésedre aztán felkacag: - Ugyan kérlek, azt hiszed azért létezünk még, mert hülyék lennénk? Megvannak a magunk kapcsolatai Silvervalleyben. Tudtunk a kis egyességetekről arl Beavistockkal. Ha vele nem is mernénk ujjat húzni, az elfek azért erősen más kérdés. Természetesen minden környékbeli banda tud a dologról. Mivel ti idejöttetek, vártunk titeket egy kis meglepetéssel. A fiúk odaátról meg nyergeltek és utánatok eredtek. Az a széles patájú dög, amin az elf a várból hazalovagolt kisebb ösvényt tiport, úgyhogy aligha jelent bárkinek is problémát rájuk akadni. Ma vagy holnap hajnalban körbe néznek kicsit a táborotokban. Eddig nem volt bajunk a pengefülűekkel - vonja meg a vállát. - De nem örülünk, ha a vérünkre pályáztok. Bocs cuki fiú, de nem mi kerestük a bajt. Vannak cuccaitok, amik nekünk is értéket jelentenek.
- Megöljük őket főnök? - kiáltja az egyik íjász.
- Dehogy - rázza meg a fejét a vezér. - Nem vagyok én vadállat. Elvesszük az értékeiket, aztán lekötözzük a bandát oda a fákhoz. Biztos van, akinek jó pénzt megérnek. Az övéiknek, vagy másoknak, akiknek valaha a vérét akarták, nekem nem számít. Térdre elf és hátul kulcsold össze a karjaid.
Mindegyikőtök felé indul egy rabló kötéllel, a többi íjjal nyújt fedezetet. Valószínűleg tudnak is bánni persze azokkal a fegyverekkel...

~ Nem tudják hányan vagyunk! Valószínűleg Malariteszt nem is vették észre, hiszen nem hiányolják! ~ fut végig a gondolat a fejemben és ez némileg enyhíti a szégyenérzetemet, hogy ilyen zöldfülűek módjára sétáltunk bele a karjaikba. Igaz, arra nem számíthattam, hogy elárulnak minket, de azért etz akkor is szégyen. Észre kellett volna venni! Ami minden bizonnyal meg is történt volna, ha több időnk van és nem kapkodunk. De, ha ezzel kifutunk az időből, akkor ez nem mentség.
Mikor a bandavezér int, kénytelen vagyok a kardomat és az íjamat is ledobni, viszont cserébe eléggé bőbeszédűen ecseteli, hogy milyen összeköttetései vannak a nemes birtokával, amiről gondolom az nem tud, különben kitérne a hitéből, hogy az ő nagyszerűen felépített kis birodalmában mégis csak vannak tátongó rések. Azért alkalom adtán jó lenne ezt a képébe vágni! Alkalom adtán…….
Mikor arról beszél, hogy a klánunkat is veszély fenyegeti, megmerevedek és látom,, hogy a többiek is nyugtalanná válnak, bár reménykedem, hogy azért a megtartó kellően óvatos és bebiztosítja a vándorló tábort a nyomolvasókkal, de a veszély akkor is fennáll és nem sodorhatom őket ismét bajba. Meg kell szabadulnunk, hogy valaki figyelmeztesse őket!
Biztos vagyok benne, hogy Maleritisz nem ment el, hanem itt bujkál az erdőben és csak az alkalomra vár. Ismerem, nem hagyja a bajban a társait. Csak most higgadtnak kell maradni!
- Ferenil! – kiáltottam egy ifjú társamra, akin láttam, hogy megfeszülnek az izmai és sejtettem, hogy a szökést fontolgatja, de csak lelövette volna magát mire eléri az erdő szélét.
A bandavezér szavaira nem reagáltam, bár szívesen elvágtam volna a torkát már azért is, ahogy az íjamat méregette.
A büszkeségem azonban nekem is felhorgadt, ahogy a parancsait kiadta és csak nagy erőfeszítések árán tudtam magam meggyőzni, hogy most nincs itt az ideje az ellenállásnak, mikor mindegyikünkre nyílvessző irányultak. Ettől függetlenül eszemben sem volt letérdelni, de a kezem engedelmesen hátra tettem.
Én magam is megnéztem hová mutogatott a vezér, és a fáknál már nagyobb lesz az esélyünk megszabadulni. A csizmaszáramban is volt egy kés, amit eddig nem vettek észre, talán jó lesz utolsó esélynek.

A bandavezér biccent egyet a cselekedeteidre:
- Ez igen. Férfi vagy - bólint, amikor látja, hogy letérdelni nem fogsz. - Nagy kár, hogy a vérünkre pályázol, más esetben szívesen látnék egy magadfajta alakot a bandában. Van benned kurázsi.
Közben van alkalmad megszemlélni, hogy bizony ezek között is akad egy pár elf, pontosabban három. A te fajtád remek íjász, ösztönös tehetségetek van hozzá. Láthatólag a bandita főnök semmibe sem nézi ezt a fajgyűlölet dolgot, neki használható emberek kellenek, semmi más. A fiatal férfi akkurátusan megkötözi a kezedet, majd a fához kísér, ahogy a társaid is. Sajnos a lábaitok is odakötik, így persze észreveszik a késedet is. Számítasz valami keményebb retorzióra, de a vezér csak nevet:
- Mondtam én, hogy ebben van kurázsi! - kiáltja nevetve. - Ha módunk lesz rá ecsém, akkor a tieiddel alkuszom meg rád, kár volna egy magadféle kemény legényért - kuncogja.
- Talán még érted is kár lenne - szól közbe egy számodra oly ismerős hang. Alig több talán mint suttogás, de így is könnyen felismered Malarites hangját a magas bozótosból. - Meglehetősen jól hajítom a késemet vezér. Te és még egy embered halott, mire a többi megmozdulna. Mennyire akarod a társaimat, mond csak?
A bandita nagyot nyel és lejjebb hervad a vigyor a képéről. Lassan oldalra emeli fegyvertelen karjait:
- Ha megölsz is, a társaid abban a pillanatban halottak és egy tucatnyi fegyverest utána sem bírhatsz le, akármilyen jól dobod is a késeid - mutat rá a tényekre.
- Csak rajtad múlik a vérontás. Engedd el a testvéreim, és a késeim a tenyeremben maradnak fiú...
- Curzon - sóhajt a fiatal férfi. - Inkább mint a fiú. Szólíts Curzonnak.
- Tehát Curzon. Ez most rajtad áll.
- Ostobaság lenne - vonja meg a vállait a napbarnított bőrű vezér. - Ha elengedem őket, belátható időn belül a nyakamon vagytok megint és egy csomó emberem meghal. Így kettő, legfeljebb három.
- Így biztosan köztük leszel... - suttogja vissza Malarites.
- Szakmai ártalom - vonja meg a vállait a férfi. - Nem fogom elengedni azokat, akik a vérünkkel üzletelnek a silvervalley-i arllal. Nem szeretem a bérgyilkosokat - rázza a fejét.
Patthelyzet...

Nem reagáltam a kétes dicséretére, hiszen nem ez motivált, mikor nem engedelmeskedtem mindenben, de azért azt észrevettem, hogy a kreol bőrű vezér nem úgy beszélt a fajtánkról, ahogy az arrogáns nemes, sőt ahogy elnéztem a bandában is akadt a népünkből.
Erősen megkötöztek a kezem, ahogy társaimét is, majd a fánál a lábunkat is, így fény derült az elrejtett késre. Azt hittem ez majd felzaklatja őket, de csak még jobban tetszett nekik a dolog.
~ A fene érti ezeket a shemleneket! Egyszer már egy szóért is ölnének, máskor meg a vesztükön is nevetnek! ~ lepődök meg a dolgon, de tovább nem érek a gondolkodásban, mikor meghallom a már jól ismert hangot: Malarites!
Nem gondoltam, hogy felfedi magát, azt hittem, hogy majd kicsit később lopakszik mögénk, hogy megszabadítson minket, így viszont most minden szem ránk szegeződött és bár azt is tudtam, hogy igazat mond, a két kiszemelt embernek esélye sem lenne a kései ellen, voltak kétségeim, hogy ez a jó kedélyű bandavezér, ez a Curzon, lenne annyira gyáva, hogy a saját éltéért feladja a velünk szembeni előnyét.
És nagyon úgy állt a helyzet, hogy nekem lesz igazam. Curzon láthatóan nem volt egy buta, vérgőzös rabló, volt sütnivalója és rávilágított a társam által felajánlott alku gyenge pontjára. Igaz ehhez azért kellett nem kis bátorság, hogy ne féltse a saját életét.
Úgy éreztem kezd kicsúszni a kezdeményezés Malarites kezéből, ezért gyorsan közbe szóltam, amikor a vezér befejezte.
- Nem vagyunk bérgyilkosok! – szögeztem le komoran. – Főleg nem arl Beavistock- é! – élesedett meg a hangom, ahogy a gyűlölet keresztül járt. – Alkut kötöttem vele! Az elfogott hahrenünk élete a ti fejetekért! Nem volt számomra kérdés, hogy mit választok, de nem vagyunk bérgyilkosok!
Erősen törtem a fejem közben, hogy mi is lenne itt a megoldás, hiszen nyilvánvaló volt, hogy nem egy agyatlan zsiványbandába botlottunk és lehet, hogy az arlnak pont ezért bökték a szemét. Talán több is van ebben a feladatban, mint amit elárult nekem!
- Talán …..talán lenne rá mód, hogy mindenki megkapja, amit akar. – szólaltam meg egy kis szünet után. – Elengedtek minket, ti meg elmentek erről a vidéktől, hiszen, ha mi nem végezzük el a munkát, akkor előbb-utóbb a katonái fogják és azok legyalulnak benneteket, ebben biztos lehetsz. Mi meg megoldjuk majd, hogy elhitessük vele, a banda halott. Nem érdekünk, hogy üldözzünk benneteket, ha visszakaptuk a vezetőnket, eddig sem zavartuk egymás felségterületét.
Nem nagyon volt más lehetőség, hogy ebből a helyzetből, mindenki élve kerüljön ki, reméltem, hogy hamar felfogja, hogy neki sem érdeke a mi halálunk.

Curzon rekedten felnevet a szavaidra, minden különösebb öröm nélkül:
- Az, hogy milyen ár van éppen a fejünkön, aranyban vagy vérben mérik, nekünk egyre megy - mutat rá a tényekre. - Fizetségért öltök. Ez pedig, nevezd ahogy szeretnéd, de ez bérgyilkosság. Na jó, legyen fejvadászmesterség, nekem egykutya mindkettő. Hisz aligha változtat a tényeken.
Elgondolkodni látszik a szavaidon, de végül megrázza a fejét. Aztán olyasmit mond, amitől bizony jó esély van rá, hogy Thelion csak a földön keresgélje az állkapcsát:
- Nem hiszek neked - recsegi. - Ha az arl a szavadat vette, annak a magadféle nem keresheti kibúvóját. A pagonyok népe az ősi isteneit, az Alkotókat tiszteli. Fából faragott szobrokat állít nekik a benga nagy kocsijaikkal viszik magukkal, amiket a hallák vontatnak. Azok a félvad szarvasfélék, mert szelídnek éppen nem titulálhatóak. Ott viselitek a felavatott harcosok tetoválását a képeteken, vagyis nem vagytok már kölykök. A felavatott pagonyelf harcos pedig ura és éppen ezért felelőse is a szavainak. Ha Beavistocknak a szavad adtad a hahrenért, aligha szeged meg, nem vallana rátok. Ha a hahren fogságban van, de még nem halt meg, nyilván nincs még utóda. Ez esetben a megtartó vezeti a klánotokat. Minimum hatan vagytok. Ennyien nem mennek el csak úgy sétálgatni. Vagyis a klán szellemi vezetőjének, az Alkotók papnőjének a megtartónak az áldása is ül a vállalásotokon. Még egy pont, ami miatt kétségeim vannak, hogy csak úgy elsétáltok-e. Nos igen, mint láthatod, valamelyest ismerem a népedet. Most miért is kéne hinnem neked? - vigyorodik el újra.
Súlyos csend nehezedik az ősi romokra. Társaid szemében döbbenet honol, igaz ritkán érintkeznek emberekkel, de eddig egyikük sem hitte, hogy egy kívülálló, egy ember ennyire ismerheti a pagonyok szokásait...

Igazából nem volt rá sok remény, hogy elfogadja a szavaimat, hiszen nem volt rá semmi oka, ha tényleg igaz, és nem tartja sokra a saját életét. Továbbra sem érdekelte nagyon, hogy mi volt a motivációnk, ami utánuk hajtott minket, és ebben még valamennyire igazat is tudtam adni neki, végül is olyan mindegy miért vágjuk le őket.
Ami azonban ez után következett, arra senki nem számított és, ha éppen nem lettem volna a fához kötve, akkor lehet, hogy leültem volna a csodálkozástól és a döbbenettől, és ahogy a többiek arcán végig futott a pillantásom, láttam, hogy náluk is ez volt a helyzet.
Már eddig is leszűrtem, hogy ez a Curson, nem egy együgyű paraszt, de mikor az elfek hitéről, viselkedéséről, hagyományairól előadta a magyarázatát ez minden eddigi képzeletemen túltett. Pontosan tisztában volt azzal, hogy mit jelentett nekünk az adott szó és a megtartó áldása, így már érthető volt, hogy miért nem akarta elhinni, hogy csak úgy elengednénk őket.
Viszont egyet nem tudott! Pontosan nem tudta, hogy miben állapodtam meg az arl-lal és most áldottam az eszem, hogy akkor nem esett konkrétan szó arról, hogy miként végezzem el a feladatot. A helyzetem és a döbbenetem ellenére, halvány mosoly jelent meg az arcomon.
- Sosem gondoltam volna, hogy egy …ember, ilyen jól ismerheti a kultúránkat és a szokásainkat. Eddig nem ez volt a tapasztalat a fajtátokkal, hiszen még annyira sem vette legtöbbeteket a fáradtságot, hogy annyit tudjon rólunk, mint a kutyájáról. És ez lehet, hogy tényleg megkérdőjelezhetné, amit felajánlottam neked az előbb, de….. – itt tartottam egy kis szünetet, majd összeszedve a gondolataimat folytattam, - az adott szavam tényleg köt az arlnak tett ígéretemhez, viszont soha nem ígértem neki, hogy megölnénk titeket, csak azt, hogy megszabadítom a ténykedésetektől a környéket. – néztem a szemébe, hogy érti-e a lényeget. – És ez nem ütközik azzal, amit az előbb ajánlottam, nem szegem meg vele az adott szavam.
Bár nem álltam soha a zsiványok pártján, az elfeket nem bántották soha, ők a módosabb, gazdagabb nemesekre utaztak és ez minket nem igen érdekelt. Ezért nem voltak lelkiismereti problémáim, hogy megegyezzem velük, főleg nem mikor a hahren élete volt a cél.

Curzon elvigyorodik a meglepődésetekre:
- Hiába, volt lehetőségem betekinteni az életetekbe - nevet fel. - Pár éve lőttem egy szarvast. Én úgy gondoltam királyi erdőben, vagyis a senki birtokán, de mint kiderült a környéken szállásoló elfek nem így gondolták. Nem szépítem a dolgot, jobban kiismerték magukat az erdőben nálam és lebírtak. Fogoly voltam, azon címszóval, hogy a hahrenjük majd dönt felőlem. Valamelyik másik klánnál volt látogatóban. Egy hét alatt adódott lehetőség megszökni, éltem is az alkalommal, de addig nyitva tartottam a szememet, meg a fülemet - vonja meg a vállait. - Tanultam. Semmi bajom a pengefülűekkel, mint láthatjátok van a bandában is fajtátok béli. De azzal van bajom, ha valaki a fejemre meg a véremre alkuszik...
Visszavágásodon elmereng pár pillanatot, majd lassan biccent:
- Végül is nem elképzelhetetlen a dolog - jegyzi meg. - Ez jó vadászterület nekünk, de vannak más jó helyek is, nem feltétlen éri meg itt táboroznunk. Fájdalom, az utazásnak költségei vannak ugye... - jelenik meg hamiskás fény a tekintetében. - Azt pedig sajnos nem tudjuk fedezni, ha csak... Ismerek pár alakot, aki jó pénzt fizetne a híres neves elf íjakért, vagy valami egzotikus baromságért. Egy jó öv, vagy csizma, ilyesmi, megfelelő díszítéssel. Vannak, akik buknak az ilyesmire. Fejenként egy akármi hasonló, amit el tudok passzolni és megegyeztünk.
A társaid gyorsan dűlőre jutnak, a fiatal vadász, Loronel válaszol a nevükben:
- Mi odaadjuk az íjakat, ha ez a béke ára, a táborban majd felszerelkezünk újra.
Malarites se sokat gondolkozik:
- Nekem nincs íjam, a késeim meg nem adom, de a csizmákat viheti. Hazamegyek majd bocskorban és kész. Még édesanyám hímzett rá levélmintát az Alkotókra emlékezve, az olyan bolondoknak, mint amit említ Curzon biztos eleget megér.
Már csak te maradtál Thelion, mit ajánlasz fel, ha el akarod kerülni a vérontást?