Silvervalley

Nem öltöttem fel a díszpáncélomat, erre a találkozóra nem lett volna értelme. Egyszerű köntös jellegű házi ruhámat viseltem csak, na persze ennek árából is kitellett volna a mostani "követ" egész pereputtyának minden vagyona, de ez így is volt rendjén. A fogadó teremben persze szó sem lehetett egy ilyen találkozásról, azt nem fogja bemocskolni a jelenlétével egy ilyen... ahh, még rágondolni is méltóságomon aluli. Gondoskodtam róla, hogy az apróbb lovagszobát elkezdjék kitakarítani. Csak elf cselédek és biztosan olyan későn, hogy ne végezhessenek még a súrolással. Kényelmesen elhelyezkedtem az egyetlen ülő alkalmatosságon, magam mellé támasztva őseim örökségét a nehéz, kétkezes kardot. Nyugodtan vártam a fickóra, miközben a tekintetem a falakat díszítő fegyvereken és pajzsokon járt. Megannyi korszak megannyi csatájáról meséltek. Az előttem lévő asztalon egy ezüstrúd és a szent iratok egy példánya hevert. Amikor nyílt az ajtó joviális mosoly kúszott az arcomra. Idebent nem voltak fegyveresek, de egyáltalán nem aggódtam. Bármilyen erdei vadat lebírok még a mai napig, akkor is ha kettővel kevesebb lába van, mint a tegnapelőtti vadkannak. Természetesen nem emelkedtem fel a székemből de egy biccentéssel beljebb hívtam a nyurga figurát, különösebben nem vizslatva végig, tipikusnak tűnt. Szőke haj, kellemesnek mondható vonások, alacsony és keszeg termet, erdőlakókra jellemző ruházat. Érces hangon köszöntöttem:
- Üdvözöllek Silvervalley ősi falai között, követ - vált kissé gunyorosabbá a mosolyom. A kultúrnépek megszokták, hogy egy futár megmondja a nevét amin szólítani szokás, de egy félember esetében ilyesmin nem akad fenn az ember ugye, ha cseppnyi esze is van, hisz mit tudhat egy elf a kultúráról? - A nevem Eimrick Beavistock, Silvervalley arlja, Ferelden nemese. Én birtoklom mind miket e földön látsz, enyémek a hegyek, az erdők, a bányák és a szolgák - küldtem ki egy kézmozdulattal az eleddig térden súroló elf cselédeket. - Mint hallottam, számomra hozol néped egy elöljárótól tiszteletteljes üzenetet... - néztem rá fürkészően.

Még mindig forrt bennem a méreg, ahogy ezek a koszos shelmek, hogy bántak velem és én semmilyen formában nem tudom megmutatni nekik, milyen is egy igazi elf, aki nem hajtotta a fejét az igájukba.
Ezek nincsenek tisztában azzal, hogy mennyivel előttük jártunk, hiszen még a világon sem voltak, mikor mi már virágzó kultúrát tartottunk fenn. És még ők oktatnak ki!
Hangtalan lépteim semmilyen zajt nem csaptak, míg a mellettem trappoló termetes katona, olyan volt, mint egy esetlen bronto és már ezért elnyerte a megvetésemet.
- Itt tedd le a fegyvereidet! – állt meg egy kétszárnyú csukott ajtó előtt a fickó, határozottan szembe fordulva velem a kezét a kardján nyugtatva.
Szinte látszott rajta, hogy alig várja, hogy nemet mondjak rá és akkor lesz oka nekem ugrani és én szívem szerint próbára is tettem volna, de szigorú ígéret kötött, hogy nem kavarok bajt.
Tudom, hogy Gendolas nem engem akart küldeni, ismerve a nézeteimet, de épp nem volt kéznél más, így bár nem szívesen, de rám bízta a feladatot, de megesketett, hogy visszafogom magam.
Így aztán bár nem szívesen, de leteszem, mívesen faragott íjamat és a nyilakkal teli tegezt, aztán a kardomat és a tőrömet is mellé teszem, de az övemen csüngő kis szütyőkhöz nem nyúlok, azok a porok jók lesznek szükség esetére.
~ Bocsáss meg Gendolas! ~
Mikor nyílt az ajtó és nem titkolt gyanakvással teli tekintettel beeresztenek, már nem törődöm velük, hanem a bent terpeszkedő idős férfire függesztem a tekintetem, igyekezve nem tudomást venni a népem gyávábbik felének jelenlétéről.
Első ránézésre is látszott, hogy egy kemény, kegyetlen emberről van szó, aki idős kora ellenére is feszesen tartja magát. A szeme szavával ellentétben hidegen meredt rám. Hírből már tudtam, hogy mennyire nem kedveli a népem tagjait, de most így szemtől szembe éreztem is.
- Fenyvesdombi Thelion vagyok és igen, Gendolas hahren üzenetét hozom uraságodnak. – hajtottam meg enyhén magam, ahogy a mi népünknél szokás. – recsegett a hangom, hiszen sejtettem, hogy szándékosan emlegette, hogy meddig terjed a hatalma földön és vízen, amit mi pagonyelfek mindig is vitattunk.
Mivel, nem gondoltam, hogy a helyet tekintve, vendégül akarna látni, vagy megkínálni akár hellyel is, persze szándékosan, az övemből előhúztam az elöljáró üzenetét, tartalmazó pergament, mely a vétkes embere kiadását követeli és pár lépéssel közelebb menve átnyújtottam neki.
- vezetőm mindenképpen, az ügyet megnyugtató módon rendező választ szeretne. – tettem hozzá.

- Thelion - ízlelgettem a nevét, miközben átvettem a kezéből a papírt, de egyelőre nem göngyöltem ki. - Mondod: Gendolas hahren üzenete ez. Nem bírom az elfek nyelvének tudományát... mi vagy ki is ez a hahren? Valamiféle pap? Harcos? Ilyesféle? - érdeklődtem, majd a kifejtés után bólintottam: - Tehát a néped egy törzsének vezetője. Értem. Lássuk mit ír...
Felületes érdeklődéssel futottam végig eleinte a sorokat, de aztán egyre összébb húzódott a szemöldököm. Valamelyik kurafi nem bírt a vérével, olybá tűnik. Nézzük csak: magas, vállas fickó, tarkopaszra borotvált fej, erős pofaszakáll, világoskék szemek, erős testszőrzet, rossz fogazat. Lassan leraktam a papírost, majd a szememet az elfre emeltem:
- Több szempontból is nehéz ügyet tár elém a vezéred Fenyvesdombi Thelion - fogalmaztam lassan. - A leírásból ráismerek a férfira. Nagyjából... Ami azt illeti, ez az első probléma. Keressünk hát először erre megoldást. Őrparancsnok!
Kemény hangomra belépett a férfi, aki idekísérte az erdei vadászt, már előre vigyorogva, hogy hajíthatja is kifelé, de erre - egyelőre - nem került sor. A tiszthez fordultam:
- Küld ide Brant és Culnert!
- Értettem őnagyméltóságod!
Néhány percnyi várakozás után belépett a két hadfi. Thelion azért egy pillanatra azt hiszem meghökkent. Úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, ami nem csoda, elvégre egypetéjű ikrek. Természetesen mindkettőre tökéletesen illett a leírás.
- Nos, azt hiszem érzékeled az első gondunkat... khmm... követ - vigyorodtam el némi rosszindulattal. - Testvérpár és megbocsáss, de leveletek így már nem olyan rettenet egyértelmű, ugye... Na emberek! A pagonyelf követ azért van itt, mert egy rátok illő személyleírású fickó állítólag erőszakot tett az egyik lányukon, meg rútul elbánt az arcával is. Bran! Hetyegtél te mostanság elf nővel, akinek tetovált a képe?
- Nem uram - felelte erősen hökkenten a katona.
- Hát te Culner?
- Dehogyis uram - köpött ki oldalra a másik.
- Nos most mit tegyek? - tártam szét a karjaim. - Két embert nem adhatok ki nektek, ezt be kell látnod, hisz az egyik ártatlan. Ismeretlen sorsnak, komoly veszélynek felelős vezér nem teszi ki az embereit. Legalábbis az emberek nem tesznek ilyet, elnézést ha nálatok másképp lenne - mosolyogtam szinte már negédesen az elfre.

Az első meglepetés akkor ért, mikor az arl nem kezdett el ordítozni, hogy mit képzelünk mi elfek, hogy egy emberét követeljük, hogy méltóképp megbüntessük, hiszen valahol ezt vártam a híre alapján, de ehelyett úgy tűnt mintha még együtt is működne és megértette volna, miért fontos ez számunkra.
A másik meglepetés akkor ért mikor megjelent a két hajszálra egyforma behemót, akik megfeleltek a leírásnak, amit szerencsétlen leányzónak, meg az üldözőknek sikerült adnia róla.
Mikor a birtok ura feltette a kérdést már tudtam, hogy a jóindulata csak megjátszás és tulajdonképpen valószínűleg jól szórakozik rajtam és most úgy érzi, hogy sarokba szorított.
- Az elfek már akkor többet tudtak az igazságosságról, mikor a shel…..az emberek még négylábon szaladgáltak. – csúszott ki a számon, de aztán gyorsan észbe kaptam. – Éppen ezért, folyamodott az elöljárónk ehhez a békésebb megoldáshoz, hogy senki más ne kerüljön bajba, az igazi vétkesen kívül…..uram. – hajtottam meg a fejem a nemes felé, nagyon igyekezve, hogy semmilyen érzelem ne tükröződjön benne.
- Mivel a Hahren nem számított rá, hogy két ilyen egyforma embered szolgál itt, így azt nem vette be a levélbe, mert nem volt jelentősége akkor, hogy szerencsétlen lánynak sikerül alaposan beleharapnia a támadójába. Ezért, ha megkérnéd őket, hogy húzzák fel az ingük ujját, akkor bizonyára kiderülne, melyikük is hazudik a szemedbe. – néztem a mosolygó férfire élesen.

Érdeklődve fordultam a katonák felé:
- Erre magam is kíváncsi vagyok - morogtam. - Tűrjétek csak könyékig a göncötöket!
Mindketten így tettek. Bran különösebb hezitálás nélkül, nem is csoda, hisz bár volt egy sebhely a bal csuklóján, de azt egyértelműen íjhúr visszapendülése okozta, nem fognyom volt. Ellenben a testvérével, aki már hezitálva tűrte fel az ingujját. Culner csuklóján apró fogak tépte mély seb nyoma látszott, ami közel a hüvelykujj csontjáig szaggathatta meg a bőrt és az inakat. Fejcsóválva néztem rájuk:
- Na ezeket hogy szereztétek? - érdeklődtem.
Bran megvakarta a szakállát:
- Kimentem egyik este nyulat lőni vacsorára. Az az átokverte bőrpánt szíja megadta magát az enyészetnek, oszt már nem volt kedvem visszafordulni. Az íjhúr megcsapta a csuklómat - közölte nyilvánvalóan őszintén.
- Hát... öhh... a sógorom kiskutyájával játszottam, oszt megmart az a dög. Én mondom igazi véreb lesz abból uram... - morogta zavartan.
Elmerengtem egy pillanatra, majd vállat vonva az elfre néztem:
- Az embereim állítanak valamit, a tieid is valamit. Így tegyek igazságot? - érdeklődtem nem kevés malíciával. - Bran sebe nem lehet fognyom, ebben azt hiszem megegyezhetünk. Culner meg pofátlanul hazudik, azt hiszem ebben is. Meg se szólalj, te nyomoronc! - csattantam fel a zsoldos elfehéredő képét látva, majd visszafordultam az elfhez. - Előbbi szavaid az igazságosságról jól mutatják mit tartotok ti a mi fajtánkról ott az erdeitek sűrűjében...
Felemelkedtem ültömből, majd kényelmesen megkerültem az asztalt és karba font kezekkel az elfre néztem:
- Ha őszinte akarok lenni, magasról teszek az elveszett elf birodalomra. Gyengének és gyávának bizonyultatok, túlságosan ostobának ahhoz, hogy fennmaradjon. Elvettük, ami egykor a tiétek volt a legerősebb jogon, ami létezik, a fegyver jogán. Képtelenek voltatok erőt felmutatni azóta is. Szánalmas csordákban járjátok az erdőket, néha egy-egy magányos idiótán töltve ki a megsebzett büszkeségetek fájdalmát, de valójában csak korcsok vagytok, akik a jövőbe tekintés helyett a fák sűrűjében síratják az elveszett múltat, vagy azokon a maradékokon tengődnek, amit a csizmánk talpáról nyalnak fel. Szánalmas! Ha kiadom az emberem, annak vége. Nem mondom, szerintem is felesleges ostobaságot csinált. Nem szoktam kínozni a vadat, amit elejtek, főleg nem párzok félállatokkal, undorít is a gondolata, elismerem. Culner több okból is büntetést érdemel, főleg mert volt pofája a képembe hazudni. De az én megítélésem szerint azért még nem érdemel halált, amit művelt. Mert hát az ember élet, az ember élet, az elf meg... - legyintettem. - Persze most fröcsöghetsz arról, hogy elfogult vagyok. Igaz. Ha kiadom nektek, az se kevésbé elfogult "bíróság". A Teremtőre! Még hogy ilyen civilizációs alapokat tételezzek fel rólatok... ehh...
Nekidőltem az asztalnak, majd lassan, súlyosan folytattam:
- Vidd meg az ítéletem a hahrenednek a putrijába. Culnert 10 korbácsültetéssel büntetjük, mert állattal párzott a Teremtő ege alatt és még öttel, mert hazudott a hűbérurának. Utána az ügyet mi is, ti is elfeledjük. Mert ha Culnernek, Brannak, vagy akárkinek itt csak a haja szála is meggörbül, rátok gyújtom a gazokat, amik mögé bevonszoltátok magatokat és vadászatot hirdetek a pengefülűekre. Nem szokásom a tréfálkozás, ezt jobb ha tudod. Itt én vagyok az úr és ez a föld már nem a tiétek. Senkik és semmik vagytok itt, nincs nevetek, nincs becsületetek és nincs értéketek. Elvesztettétek mindörökre. Ha kell, hát megtanítom nektek és a csecsszopók koponyáját a csizmám sarkával tiprom szét a bálványaitok roncsain. De ha értetek a szép szóból, kegyesen megengedem, hogy eltűnjetek erről a vidékről, bántatlanul. Megértetted-e, hírhozó? - néztem a szemébe acélkeményen.

Természetesen biztos voltam benne, hogy valamelyikük hazudik és ha az arl rájuk parancsol, akkor hamar kiderül, hogy melyikük a vétkes, így nyugodtan vártam a történteket, ami nem is okozott csalódást.
A Bran-t nevű kezére csak egy pillantást vetettem és tudtam, hogy nem ő az emberünk, de a másikra csak rá kellett nézni és már nyilvánvaló volt, hogy mit fogok látni. A seb magáért beszélt és szánalmas újabb hazugsága csak azt bizonyította, hogy még becsületesen kiállni sem tud magáért.
Elégedetten néztem az arl-ra és onnan az egyre sápadtabb katonára, de aztán ez az elégedettség egy pillanat alatt köddé vált, ahogy az én arcom meg egyre komorabbá a fröcsögő rosszindulat és gyűlölet hallatán, amit most már egyáltalán nem titkolt a férfi.
Kőmerev arccal követtem a magát teljes őszinte valójában megmutató urat, aki sok-sok társához hasonlóan úgy érezte, hogy övé az egész világ és az aljas módon megszerzett földjeink és vizeink őt illeti meg.
Nem mozdultam és jóformán nem is lélegeztem, annyira igénybe vette minden képességemet, hogy uralkodjak magamon és ne ugorjak neki puszta kézzel, nem törődve azzal sem, hogy a biztos halál várna rám, de legalább még utoljára tennék egy jót a népemmel és elpusztítanám az egyik kártevőjét a világunknak.
A körmöm a tenyerembe mélyesztettem, amiből lassan szivárogni kezdett a vér, szívem majd kiugrott a mellkasomból és bőröm még a szokásosnál is sápadtabbá vált. Izmaim szó szerint remegtek a visszafojtott feszültségtől.
Mikor elhallgatott és sűrű csend ülte meg a helyet rekedten szólaltam meg, minden szót alaposan megrágva.
- Sajnos népem ősei nem vették számításba, hogy a te fajtád olyan szapora, mint a mezei nyúl és mikor az ujjukat nyújtották nektek, akkor az egész karjuk kellett nektek. A jóindulatuk és a bizalmuk áldozatai lettek. Úgy kellett volna bánnunk abban az időben a shemlenekkel, ahogy ti most velünk, de még azt sem érdemeltétek volna meg. Lehet, hogy kevesen maradtunk, de mi, pagonyelfek, legalább nem hódoltunk be nektek, hogy falak közé zárhassatok és rabszolgaként bánhassatok velünk! A te civilizált igazságod persze csak a magadfajtákra terjed ki, azt már elmondtad, ami nem lep meg, hisz ilyenek vagytok mind.
- És nem tévedsz, ha azt hiszed elfogultnak tűnsz….uram. – vált kissé gúnyossá a hangom. – De akkor gondolom nem bánod, ha mi is azok leszünk azzal a kisasszonnyal, akit vendégül láttunk a „putrinkba”, míg a másik „vendégünkre” várunk. – intettem Culner felé. – Biztosan elégedett lesz a válaszoddal, uram.
Fenyegetése nem lepett meg, hiszen számítani lehetett rá, így ettől nem rettentem meg.
- Tudom, hogy megteheted, amit mondasz, de óvnálak attól, hogy az erdőbe küld az embereidet arl. Nagyon-nagyon veszélyes tud lenni a vadon egy tapasztalatlan ember számára. – tettem hozzá halkan és biztos voltam benne, hogy most írtam alá a halálos ítéletemet, de nem hátrálhattam meg, különben az ilyen Culen fajták, ebből erőt merítenek. A konfliktust már így sem, úgy sem kerülhettük volna el és ez nem az én diplomáciai képességemen múlt. Most nem! Ez az ember gyűlöli az elfeket. De az erdő, bármit is mond, nem az ő birodalma!
- Mindent megértettem, amit meg kellett. – néztem a szemébe egyenesen, állva a tekintetét.

Egy csendes, nyugodt félmosollyal hallgattam a válaszát, minden indulat nélkül. Nem bírt olyan jelentőséggel a lénye és az egész faja, ami felérhetett volna hozzám. Lassú mozdulattal intettem egyet az ujjaimmal, mintha csak megmozgattam volna őket, lehet akármilyen éles szemű megfigyelő, ez neki semmit sem jelenthet. Annál inkább a két behemótnak, akik hátulról rávetették magukat és elcsavarva a karjait egy helyben tartották. Kényelmes mozdulatokkal elé sétáltam, majd visszakézből lekevertem neki egy pofont. Finom, apró vércsík indult a szája szélén, hisz nem ököllel vertem oda, csak mint ahogy a neveletlen jószágot szokás meginteni.
- Remélhetőleg hasznos lesz a lecke Fenyvesdombi Thelion - mosolyogtam rá hidegen. - A tapasztalatok szerint az embereim közül többen is kiválóan idomítanak kutyákat. Szerintem ne akarj részt venni ezen programban. Megtapasztalhatod most, mi a lényeg. Hősi múlt? Az semmi. Nulla. Elveszett birodalom? Talmi csillogás. Kesergés azon, mit kellett volna tenni az őseidnek velünk? Ej, kölyök. Az őseid ostoba, gyenge férgek voltak. Rajtad nem segít, miben hibáztak. Ti pedig szánalmasak vagytok. Még egyetlen néppé sem vagytok képesek összeforrni, szétszabdalt klánokban nyomorogtok. Óh, büszkén, ezt szívesen elismerem. De épp oly ostobán, mint az őseitek. Nem tudtok erőt felmutatni, nem tudtok egységet felmutatni. Így nem vagytok semmik. Ha megtámadná valami erdei horda a váram, néhány napon belül itt lenne az összes szomszédom az embereivel kardélre hányni titeket, függetlenül attól, hogy kedvel vagy gyűlöl. Mert emberek és mert fereledeni nemesek. Mert a baj, ha kívülről jön, közös. Ha én indulok ellenetek és tegyük fel: kiirtom a klánodat, ugyan kitől remélhetne segítséget? A legközelebbi vándorcsürhe hetek múlva értesül róla. Semmik vagytok, mert nem tudtok átlépni a saját árnyékotokon. Ha meg lenne bennetek az az erő és az az ész, ami egy birodalom építéséhez kell, most, függetlenül attól mit gondolok, kénytelen lennék az asztalomhoz vezetni téged, kiadni ezt a vadmarhát és személyesen elmenni megkövetni a hahrenedet. De mivel századok óta azt bizonyítjátok hogy éppen ezek hiányoznak belőletek... megtehetem, hogy semmibe vegyem a klánodat, meg a vezéredet. Azt is teszem - mosolyogtam rá hidegen. - Engedjétek el!
A szabaddá lett Thelion szemébe néztem:
- Tudod, megtehetném, hogy túsznak fogjalak itt a tiétekért cserébe. Szó sem élhetné a becsületem, hisz egy ártatlan lelket mentek meg, különben sem vesztheti el az ember a becsületét egy félállat ellenében - ingattam a fejem. - Elküldhetném mondjuk a jobb csuklód a szándékaim komolyságáról biztosítani a hahrened. De egyiket sem teszem. Csak kiegészítem az üzenetem. Holnap napkeltéig itt legyen a lány, a váram küszöbén. Ha nem, elindítom a hajtóvadászatot. És megüzenem a mulatságot a környékbeli nemeseknek is. Ezt a pagony elf klánt akkor bűnösnek találom gyilkosságban és elrendelem a hahren elfogatását, megkínzatását, majd kerékbe törését. Bárhány férgen is kell keresztülgázolnom érte. A királyi hajtóvadászat ritka esemény, de az ok kiváló - vontam meg a vállam. - Egy paraszt meg... elfogadható veszteség egy ilyen mulatságért. Nos, mindent megbeszéltünk? - érdeklődtem immár könnyed, csevegő hangnemben.

Nem tartom sem figyelmetlennek, sem tapasztalatlannak magam, de most sikerült meglepnie a két katonának, amit annak a rovására írok, hogy a szavai és a viselkedése teljesen magára irányította a figyelmemet, és nem ügyeltem a hátam mögé.
Így aztán pillanatok alatt kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, hiszen a két fickó többszörösen meghaladta az erőmet, esélyem sem volt kiszabadulni a szorításukból.
A pofon fizikai fájdalmát szinte nem is éreztem, de a lelkit sokszorosan! Az arcom lángba borult és a megalázottság fájdalmasabb volt még annál is, mintha belém mártotta volna a tőrét.
Önkéntelenül is megpróbáltam kiszabadulni, hogy megtoroljam a sérelmemet és már nem érdekelt, hogy mire esküdtem az elöljárónak, a sértés felülírt mindent. De hiába rántottam meg magam, a két vasmarok hirtelen térített magamhoz és végre az arl szavainak értelme is kezdett eljutni a fülemhez.
Fájdalmas volt beismerni, de valahol igaza volt! Nem voltunk egységesek! Egységesen gondolkoztunk és igyekeztünk ápolni a megmaradt tudást és hagyományainkat, de ezt egymástól elszigetelve tettük! Persze mint minden, ez is meg lett magyarázva a vezetőink által, de más vidékekre, más népekkel való találkozásom során már én is beláttam, hogy attól, hogy megpróbáljuk visszahozni a régi fénykorát fajunknak, haladni kéne a korral és még ha rosszul esik is, pár dolgot átvenni másoktól, még ha a gyűlöletünk tárgyáról is van szó.
Ha nem akarunk a feledés homályába veszni, akkor csak a változások segíthetnek ahhoz, hogy megtartsuk a régi értékeinket és őseink maradék tudását.
És kevesen vagyunk, fájdalmasan kevesen, mint ahogy az most az arcomba vágta.
Sötét gondolatokkal terhesen hajtottam le a fejem, míg a két katona erősen tartotta a kezem, mire az arl parancsára elengedtek, már vérem jegesen keringett ereimben és nem akartam puszta kézzel megfojtani, hiszen nem értem volna el vele semmit…..egyelőre.
Nem akarom a klánomat még nagyobb bajba sodorni azzal, hogy ha meg is ölném ezt a férget itt, a többi úr levadássza őket, mint valami állatot.
Végül felemeltem a tekintetem, hogy kegyetlen szemeibe nézzek, sötét tekintettel viszonozva azt, majd lassú mozdulattal letöröltem a vért a szám széléről.
- Csak, hogy tudd, nem egy könnyen feláldozható parasztodról van szó. – szólaltam meg karcos hangon. – De nagyon is felfogtam, hogy mi a mondanivalós lényege, elhiheted. Eléggé meggyőző módon hoztad a tudomásomra ahhoz, hogy egy életre ne felejtsem el, és nem is fogom. – bólintottam egy pillanatra sem levéve róla a szemem. – Mindent megbeszéltünk, amire szükségem van. Elmegyek és átadom a szavaidat a Harennak. A többi rajta áll. – léptem arrébb, hogy a két katonát is szemmel tartsam. Még mindig alig tudtam uralkodni a remegésemen, de nem mutathattam, milyen érzelmek tombolnak bennem. A gyűlölet magas lángokkal lobogott a lelkemben, ahogy a szememben is.
- - Köszönettel tartozom neked uram, hogy felfedted ki is lakozik Silvervalley arljában. – hajoltam meg erőt véve magamon. – Szólj az embereidnek, hogy engedjenek ki.

Félmosollyal az arcomon töltöttem két kupa bort és az egyiket az elfnek kínáltam oda. Nem nagyon érdekelt elfogadja-e, ha nem, egyszerűen az asztalra tettem az övét, ha átvette, a kezébe adtam, majd végezetül mindkét esetben áldomásra emeltem a kupámat felé:
- Emelem poharam a hahrenedre, Fenyvesdombi Thelion - mosolyogtam rá vidáman. - Ha valóban oly szerencsétek volt, hogy egy nemest s nem egy parasztlányt ejtettek fogságba, akkor emelem poharam erre a vezérre. Kívánok neki sok erőt és kitartást, mert ha megbizonyosodunk állításod igazáról, Fereleden minden területén kimondjuk rá a halálos ítéletet. Az erdő népével nem tárgyalunk, még ekkor sem. De a hahrened halála igen lassú és fájdalmas lesz, sajnos akkor nem módomban elengedni őt csak úgy. Egy fereledni nemes rabságba ejtését nem tűrhetjük el, ez esetben megkötötte a kezeim - ráztam a fejemet. - Gendolasra, az elfre, akinek napok avagy hetek múltán, de lehetősége nyílik megmutatni milyen fából faragták a pagonyelfeket. A kínpadon! - ürítettem ki a boromat, majd a két behemótra néztem: - Félre! Kikísérem a vendégemet!
Odakint visszakapta a fegyvereit, jómagam egészen a várkapu csapóhídjáig kísértem, ott visszafordulva végigmutattam az udvaron:
- Egy útra való tanács neked Fenyvesdombi Thelion - fordultam hozzá nyugodtan, minden él nélkül. - Tekints körbe az udvaromon, még ha szíved szerint lángokban állva is látnád. Nézz körbe és láss. A kutyáim a kutyákkal játszanak, veszekednek. A cselédek a cselédekkel, a katonák a többi fegyveressel társalognak. Mindenkinek megvan a helye, a maga közege - fordultam lassan felé. - Megmondhatod a tieidnek milyennek láttad Silvervalley arlját. De megmondhatod azt is: az az arl olyan férfi, akinek hatalma és ereje van. Nemesember és stratéga. Éppen ezért ha vele akar valaki tárgyalni, ahhoz hatalom és erő kell. Mert a következő küldöttetek, aki azzal jön ide, hogy elraboltátok egy vazallusom asszonyát, lányát, egy parasztom vagy mit bánom én, akár egy kecske gödölyét... annak lenyúzatom a hátáról a bőrt, a színhúst besózatom és a két karja nélkül küldöm vissza - mondtam neki kijelentő hangsúllyal, minden fenyegetés nélkül. - Arl Eimrick Beavistock még ma sem az az ember, akit csak úgy zsarolni lehet. Most pedig, ez egyszer és utoljára, távozhatsz. Szívből ajánlom, minél hamarabb tedd meg. Kaput nyiss! - kiáltottam felfelé.
Miután az elf távozott, magamhoz intettem a várnagyomat:
- Küldj a sarkába három erdőjárót. Az egyik Öreg Hatch legyen, a másik kettő nem érdekel. Lessék ki, hová tart a pengefülű erdei féreg. Este a legények nem alszanak - dörmögtem.
- Nem kéne most menni uram? Mi van ha addigra a túszt...
- Teszek rá. Nem fogok feleslegesen feláldozni erőt érte. Ha volt olyan ostoba az a szuka, hogy hagyta magát elfogatni néhány vadember által nem nagyon érdekel, ha kivéreztetik, vagy fattyak potyognak belőle kilenc hónap múlva. Este időben nyergeltess. Ha visszatér Öreg Hatch... - megropogtattam az ökleim - vadászni megyünk!

Már az is megerőltető volt a történtek után, hogy egyáltalán visszafogjam magam, nem az, hogy még elfogadjam a borát, vagy akármi mást, amit nekem kínál, így természetesen nem is reagáltam, mikor a kupát felém nyújtotta, csak álltam kőmereven és hallgattam újabb fenyegetéseit, melyet most már nem nekem, hanem az egész klánomnak és legfőképpen a vezetőmnek címzett.
Az előzmények után egy percig sem kételkedtem benne, hogy ezeket komolyan is gondolta, de ha azt hitte, hogy ezzel meghátrálásra kényszerít, vagy megijeszt, akkor alaposan félreismerte az erdő népét. Lehet, hogy a tapasztalatait a szolgái után szerezte, és akkor nagyon nagyot téved.
A fenyegetés ettől függetlenül komoly volt és nem is vettem félvállról, de azzal, hogy elengedett lehetőséget is adott rá, hogy felkészüljünk a legrosszabbra, és, ha egy rejtőzködő klánt akar megtalálni, akkor nem árt felkötnie a saját és az emberei fehérneműjét.
- Majd meglátjuk Silvervalley arlja, majd meglátjuk. – eresztettem meg felé egy hideg mosolyt, mikor befejezte a szónoklatát, majd hátra sem nézve hátat fordított.
Az ajtóban magamhoz vettem a fegyvereimet és egyenest a kapuhoz mentem a nemes felé sem fordulva, de ott ismét úgy döntött, hogy még ellát egy kis útravalóval, hogy hatalmát még jobban fitogtassa.
- Tudomásul vettem, amit mondtál arl. – biccentettem és feszültségemet csak a kezem bütykeinek elfehéredése jelezte, de igazán büszke voltam magamra, hogy végig türtőztetni tudtam magam, bár lehet, hogy feleslegesen tettem, így sem sikerült jobban a látogatás, mint ha fenyegetőztem vagy tettlegességre vetemedtem volna. Ez az ember semmibe veszi a fajtámat, békés megoldás szóba sem jöhet. De én ezt előre megjósoltam Gendolas-nak.
- Köszönöm a hozzám való „jóságodat” és ha módomban áll, akkor hidd el örömmel fogom viszonozni. – biccentettem felé kimérten, majd ahogy kinyitották a kaput, kisétáltam rajta, aztán felvéve a szokásos hosszú távú ritmusomat, futni kezdtem.
Nem unatkoztam útközben, hiszen volt min töprengenem és sajnos aggódnom is. Bár hallottuk már az arl rosszhírét, azért azt nem gondoltam volna, hogy még a saját fajtája egyik nemesebb tagját is hagyja feláldozni, csak, hogy a hatalmát megmutassa. És, hogy ne kelljen egyezkednie az elfekkel. Rosszabb volt a helyzet, mint amire számítottunk!
Elérve az erdőt hamar észrevettem, hogy valakit a nyomomba eresztett. Először azt hittem meg akar öletni, de annak nem lett volna sok értelme, hiszen azt megtehette volna a falain belül is, és nem okozott volna számára semmilyen problémát. Ezt készségesen elhittem róla.
Aztán arra is rájöttem, hogy nem egy követőről van szó, hanem kettőről. Cseles! Ez most igazán kapóra jött, hogy levezessem a dühömet, ezért vadászatba kezdtem és hamarosan megszereztem, amit akartam. A két kém az út mellé került, egy zöld-sárgára színezett tollú vesszővel a torkukban. Ha hírét viszi valaki az arl-nak, ha nem volt vak, tudhatja ki üzent neki ezzel.
A következő nap delelője felé érkeztem meg és azonnal Gendolas-hoz mentem, elmesélve, hogy miként fogadott az arl és mivé fajult a dolog. Láttam, hogy elsápadt és azt is tudtam, hogy nem maga miatt aggódik, hanem a klán miatt.
- Végezzünk a tússzal és vonuljunk beljebb a vadonba. – javasoltam neki, és ő először a fejét rázta.
- Mi nem alacsonyodunk le hozz fiam. A túszt holnap haza engedjük a családjához, de abban igazad van, hogy innen el kell mennünk. Ha olyan, mint amilyennek mondtad, valószínűleg akkor is bosszút akar állni, ha megtudja, a túsz él. Szólj a többieknek, hogy úgy készüljenek, reggel tovább indulunk. – intett, hogy távozhatok, és bár nem értettem vele egyet a tússzal kapcsolatban, tiszteletteljesen meghajoltam és távoztam, hogy eleget tegyek az utasításának.
Magam is összepakoltam a sátramban mindent, de még sokáig nem jött álom a szememre, ahogy leszállt az éj.

Aznap estére mégis pihenőt rendeltem a katonáimnak, mikor a vadászaim nem tértek vissza. Aztán amint megjött Öreg Hatch a vezetésével nyomolvasókkal és a vérteseimmel a második éjszakán lovagoltunk hát ki. Őrült tempót diktáltunk, hogy hajnalra már elvégezzük. A terv lényegében bevált. Thelion kiszúrta és megölte a két mitugrászt, de az Öreggel már nem számolt. Tudtam, hogy hol van a táboruk és ideje volt törleszteni a számlát.
Régi katona vagyok, a földabroszok fölé hajolva épp úgy átlátom a helyzetet mint a csatatéren és én magam képeztem ki az embereim. Néma csendben közelítettük meg a tábort, majd egyetlen kurta kiáltásra már szállt is a nyílzápor. A három őrszem saját vérében úszva hanyatlott le. Mi lovasok akkor már előre rúgattunk. Akik sátrakban éjszakáztak azokra most rádőlt az éjszakai menedék, a menekülő, megzavarodott fattyakat kardlappal és vizes kötéllel verték a lovasok és szorították a tábor közepe felé a tűzrakó helyhez őket. Leugrottam a lovamról s lassan végighordoztam a tekintetem a feldúlt, romokban heverő táboron. Egy középkorú, szíjas izomzatú harcosféle puszta kézzel, üvöltve akart nekem esni, persze két métert se tett meg és egy lovas már fel is borította. Előhúztam nehéz, kétkezes pengémet:
- Hagyjátok! Had kapjon fel egy kardot is - intettem. Kör nyílt, amíg a fickó vértet, sisakot és kardot-pajzsot kerített magának türelmesen várakoztam, ám ahogy megindult végül is felém a szemébe néztem: - Miért akarsz meghalni, fickó?
- A lányom... - sziszegte elemi dühvel. - A lányomon tett erőszakot az embered! És te nem csinálsz semmit!
- Ez neked semmi? - vontam fel a szemöldököm, körbe intve a romokon. Elpattant nála a cérna, nekem rontott. Nem volt rossz fegyveres. 5 szívdobbanásba telt, mire az egyik lábát le tudtam csonkolni. Sor került a többi végtagjára is, majd a torzót a lábammal a tűzbe löktem és úgy fél perc után keresztülböktem, mire zavart a vonyítása. Az elfek addigra rég tehetetlenek voltak. Körbe fogták, megszorították őket mind. Fegyver a nyakuknál, vagy a hátukban, mozdulni sem lehet, nem hogy ostobaságokon gondolkozni. A pórul járt figura parázsló maradványaira mutattam:
- Gondolom mindenki látja, nem tréfálok - kezdtem emelt hangon a gyülevész ganajtúrók felé. - Rövid leszek: a hahrent és a megtartót keresem, most! Ha nem lépnek elém fél percen belül, egy fattyút - böktem az elf kölykökre - bevágok ide az előző mellé. Aztán minden fél perc után újabbat.
Nem soká kellett várnom amíg a közösség szellemi és anyagi vezetője előre léptek. Végigmértem mindkettőt:
- No kurafik, elszámolni valónk van. Elragadtátok egy nemesember lányát. Az ilyesmi nem szép dolog, ha egy lovag teszi, aztán megbeszélik a váltságdíjat a szülőkkel. De ha egy egyszerű pór, vagy annál is kevesebb - hordoztam végig rajtuk a tekintetem, - akkor azt egy nemes nem hagyja szó nélkül. Ha még él, hozassátok ide. Ez esetben a hahren Silvervalleyben felel a törvény előtt bűneiért, de hitemre mondom: nem rendezek vérfürdőt. Ha már nem él... Megvannak a módszerek annak kiderítésére kik vettek részt a gyilkosságban. Ha kell, kínvallatóra fogom az egész falut, egyenként. Lassan és módszeresen. Kezd te - böktem a megtartó felé. - Beszélsz, vagy beszéljünk másképp? - recsegtem.

A dobogás felébresztett, de már későn, a sátor egyszerűen a fejemre szakadt és egy pillanatig moccanni sem tudtam. Szinte azonnal belém robbant a tudat, hogy hibát követtem el és az arl csapdát állított. Elöntött a düh, de tudtam, hogy ha kapkodok, akkor csak a saját vesztembe rohanok, így nyugton maradtam, majd mikor a dobogást már nem közvetlen közelről hallottam, óvatosan kikúsztam a sátor maradványai alól és bosszú szomjasan lopakodtam a túszul ejtett nemes asszony sátra felé, vagyis arra, amerre tudtam hogy van, hiszen annak is elvágták a tartó kötelét, így most csak a halk nyögdécselés irányába vitt a fülem.
Szenvtelenül húztam elő a tőrömet, miközben remegtem a visszafojtott indulatoktól, hiszen hallottam mi zajlik a tábor tűzrakóhelyénél, és a szívem szakadt meg Beldoran-ért, akinél elszakadt a cérna az arl-t látva, de mindenképp el akartam végezni előtte a dolgom. Aztán nyugodt szívvel halhatok meg.
Azonban az Alkotók más sorsot szántak nekem és a nőnek is, mert mikor felemeltem a ponyvát, hogy végezzek vele, magához tért és halk sikítása magára vonhatta a figyelmet.
Mire a mindenféle útban lévő holmikon átverekedtem magam késő volt, valaki fejbe vágott hátulról és én megszédültem.
Ennyi elég volt, hogy elveszítsem az előnyömet, lefegyverezve lökdöstek a tábor közepe felé, ahol már az arl előtt állt klánunk két vezetője. A fejem már kezdett tisztulni és mérhetetlenül szégyelltem magam, hogy nem voltam képes bevégezni a dolgom. Útközben láttam a halottainkat és szerencsétlen Beldoran megcsonkított tetemét, ami még csak fokozta az érzéseimet.
- Uram! – lökött még egyet rajtam a katona. – Nincs rá szükség, meg van a túsz. Ez a féreg épp meg akarta ölni!
A nő, aki eddig csendben szipogott mögöttem, most zokogva előre szaladt és az arl elé vetette magát.
- Köszönöm uram, hogy kiszabadítottál ezeknek a korcsoknak a fogságából. Sosem fogjuk tudni meghálálni neked!
Én közben megsemmisülten hajtottam le a fejemet a Hahren és a Megtartó pillantásának kereszttüzében, akik persze nem értettek egyet azzal amire készültem. De ők nem értik, hogy ez már nem változtat semmin, csak legalább visszaadhattunk volna valamit a sérelmeinkért.
- Thelion hibát követett el arl Beavistock! És ezt ő is nagyon jól tudja, de túl önfejű! – szólalt meg a Hahren nyugodt hangon először rám, majd a nemesre pillantva. – Az asszonyt el akartuk engedni reggel, de persze ez már semmit nem számit. – nézett körül szomorúan a tábor romjain. – Tégy velünk belátásod szerint, de a többieket engedd el. – kérte beletörődően a férfitől, és én azért megdöbbenve néztem rá.
Mire számít ettől a kegyetlen embertől? Miért adja fel? Odadobja csak így az életét, hiszen mi másra számíthat a shemlenektől?
- De Hahren….. – igyekeztem megszólalni, de egy intéssel belém fojtotta a szavakat és olyan megsemmisítő pillantással nézett rám, hogy szerettem volna elsüllyedni. Hiszen én csak jót akartam!

Pengeéles mosoly jelent meg az ajkaimon, miközben a lány elém vetődve a combomat átkarolva szokott. Finom, nyugtató mozdulattal simítottam végig a haján, miközben talpra húztam, csak magamban gondolkodva el mennyire téved ez az agyatlan szuka. A hálának rengeteg módja van és az apjának lesz lehetősége egy párat bemutatni. Na ha már így alakult, lássuk mit kezdjünk ezekkel.
- Ürítsetek ki egy ilyen kordét, rakjátok fel a bakra a lányt - intézkedtem, majd finom mosollyal közöltem a hölggyel: - Nem szokásom hagyni, hogy a vazallusaimat csak úgy megtámadják. Arl Beavistock karja óvja Önöket gyermekem és amíg így van, nem kell aggódniuk.
Miután a cafkát elvezették és nekiálltak az egyik kocsit kiüríteni csípőre tett kézzel fordultam a két "méltóság" felé:
- Ha az ismereteim jók, akkor ezért a becstelenségért a hahren felel. Ha tévednék, ami meglehet, egyeztessétek egymás között és szóljatok. Egyikőtök mindenesetre velem jön és elszámol ezért, a másik marad, hogy egybe tudja fogni ezt a csürhét, mielőtt megveszett, tébolyult állatok kezdenek randalírozni a királyi erdőben. Nem akarok vadászatot szervezni - morogtam.
Aztán a nap hőse felé intettem. A korábban hírnököt játszó elfet sebtében lökték elém térdre. Komoran belemarkoltam a hajába és felfelé, a magam irányába fordítottam az arcát:
- Amikor minden veszni látszik, neked egyetlen gondolatod van: legalább az asszonynak vegyem vérét - dörmögtem. - Nem az, hogy kimeneküljek innen, elrejtőzzek és ha tudok, kívülről segítsek szökni. Nem jut eszedbe milyen sorsra jutnak a tieid, ha a terved sikerül. Nem érdekel semmi, csak a kicsinyes bosszú, meg a vér. Mivel is vagytok ti elfek többek a vadállatoknál? - mosolyodtam el. - Birodalom, mi? Mond csak, ha igazán, ha nagyon megerőlteted magad, tudsz még ennél is szánalmasabb lenni? - löktem el a sárba, majd körbe fordultam:
- Minden tettnek következménye van, ezt ideje megtanulnotok. Azt ígértem, ha az asszonynak nem esik bántódása, nem fogom vérbe fojtani ezt az egész hordát. Az ígéretem megtartom, szerencsétek vannak. Köszönjétek az emberemnek, aki még időben megállította ezt a tetvet, különben az első pár magatok félének már a tábortűzbe nyomnánk azt a csinos kis haját. De minden tettnek következménye van. Az embereim a mai jól végzett munkáért nemes vacsorát érdemelnek. A ti hősködő "fiatok" méltó büntetést. Él ebben az erdőben jó pár halla, de gyanítom nektek se fél óra kellő málhást beidomítani. Öljétek le őket! - csattantam, s egy fél percen belül az íjászaim már kihúzták az idegeket. Újfent a ficsur hajába markolva téptem fel térdre és fordítottam irányba a szemeit:
- Nézd meg - suttogtam közelről a fülébe. - Ugye tetszik a látvány, óh hősök hőse? Semmivel se vagy több a ragadozó farkasoknál, hát ne akard magad a múlt elf hercegeinek nyomába helyezni. Attól, hogy hegyes a füled, se eszed nem lesz, se nemesb nem leszel másoknál. A magadféle forró fejű kölyköket az én seregemben korbáccsal tanítjuk ki, ti felétek szabadon engedik futkározni. Vadak... - morogtam, miközben lassan az utolsó halla is elhullott.
Újfent körbe néztem és folytattam:
- Minden elf kerít magának egy nyúzó kést meg sót. Szedjétek le a dögökről az irhájukat és sózzátok át a húsukat, aztán rakodjátok arra a szekérre - intettem a már leürített felé, ami elé közben az embereim befogták a lovakat. Egy könnyed rúgással irányba küldtem a szőkét is: - Te is kicsi toportyán. Mozgás. Ha nem vagytok kész napkeltére, megmutatom hogy kell csinálni. Mondjuk azon - böktem az egyik megszeppent kisfiú felé. - Én itt addig leülök és eszem. Bármely elf elém járulhat ezen időben a dolgában. Fereleden urainak egyike hajlandó törvénynapot ülni felettetek - nevettem öblösen, majd egy darab húst rágva figyeltem a munkálatokat.

Beletörődően néztem, ahogy az asszonyt elvezetik és aki hálás mosollyal az arcán nézett megmentőjére, akinek arcáról le sem lehetett törölni az önelégült mosolyt. Felkavarodott a gyomrom!
Mikor nagylelkűen odadobta elénk, hogy a két vezetőnkből csak az egyiket viszi el, megrándult az arcom, de nem szólaltam meg, most már nem, hiszen ezért az egészért engem terhelt a felelősség, aminek most a Hahren issza meg a levét. Mert tudtam, hogy ő lesz az, aki magára vállalja a terhet, hogy megmentse a klánt és ez ellen már semmit nem tehetek.
A sértések egymás után hangzottak el, de értelmetlen lett volna bármit kezdeni, még ha lehetőség is lett volna, mert ezzel most tényleg csak azt értem, értük volna el, hogy az egész klánt elpusztítják. Lehet, hogy pár vadász életben maradt volna, de az asszonyok és a gyerekek nem menekülhettek volna.
Így aztán ellenkezés nélkül tűrtem, hogy az arl elé lökjenek, a hátamban érezve Gendolas figyelmeztetően rám vetett szemeit, ami megkötötte a kezem, jobban, mint bármilyen béklyó.
Ennek ellenére mikor a hajamba markolva maga felé fordított, vékony pengévé szorultak az ajkaim, ahogy leküzdöttem indulataimat.
Szívesen válaszoltam volna, de nem lett volna értelme, csak szánalmas magyarázkodásnak tűnhetett volna. Mert hiszen vérfürdőt, a klán kiirtását ígérte legutóbb és én ezért akartam legalább ezt az egy embert magunkkal rántani. Most már, így a történtek tükrében, tényleg igaza volt, jobb lett volna elszökni, de az nem én lettem volna. Lehet, hogy rosszul tettem, de már nem tudok változtatni rajta.
Az arl kíméletlenül tartotta a fejem, de a szavai ellenére keményen álltam a tekintetét, nem adtam meg neki azt az élvezetet, hogy fájdalmat vagy megbánást lásson benne. Nem neki tartozom elszámolni a tetteimmel.
Mikor kiadta a hallák leölésére a parancsot viszont egy pillanatra lehullott a kemény álca az arcomról és a szívembe fájdalom sajdult. A legérzékenyebb pontunkon sebzett meg most minket, hiszen ezek az állatok szinte a társaink voltak vándorlásaink során.
Az asszonyok halkan jajgattak és eltakarták a saját és gyerekeik szemét, és egy pillanatra még én is becsuktam, de tudtam, hogy örökre belém égett így is a látvány.
Nem tudtam mi a szándéka velem, de ezek után jobban jár, ha végez velem, mert életem célja lesz, végezni vele. A bosszú sötét árnyéka vetült az arcomra, ahogy előrelökött és belérúgott.
- Ma emma harel! Emma shem'nan! (Félj tőlem! Bosszúm gyorsan lecsap!) – vetettem felé halkan, mikor feltápászkodtam.
- Thelion! – csattant a Hahren hangja és én megrázkódtam, ahogy megtorpantam, majd megkeresve az apámként tisztelt férfi tekintetét, végül csak az arl lába elé köptem, majd lehajtottam a fejem és mentem, hogy segítsek a többieknek. Mindenki szó nélkül, komoran és magában zokogva tette, amit kell és rutinos mozdulatokkal dolgoztuk fel az állatokat. Barbárnak és gyalázatosnak éreztem magam, de most a klán volt az első. Senki nem tett megjegyzést rám, vagy éreztette volna, hogy miattam kerültünk ebbe a helyzetbe. Akármit is hisz rólunk az arl, a klán összetart a megpróbáltatásokban. Természetesen senki nem járult a dölyfösen terpeszkedő férfi elé.
A megadott időre végeztünk, de mindenki koszos, véres és holt fáradt lett, a lelki tortúráról már nem is beszélve.
Miközben a bőröket és a húst dolgoztuk fel és hordtuk a kordéra, a csizmámba csúsztattam egy vékony pengét, hiszen valószínűleg a nyúzókéseket elkobozzák, ha végeztünk, és arról is meggyőződtem, hogy az íjam épségben maradt egyelőre.
Mivel a munkavégzés alatt szabadabban mozogtunk valamivel, így lehetőségem volt pár vigasztaló szót szólni az elkeseredett és rettegő asszonyokhoz. Persze kérdés volt, hogy ez a kegyetlen ember betartja-e a szavát miután bevégeztük szomorú tevékenységünkkel.
Feltett szándékom volt, hogy megmentsem a vezetőnket, de addig, míg veszélybe sodortam volna vele a klánom tagjait, meg volt kötve a kezem. De csak addig!

Felszaladt a szemöldököm a fiú szavait hallva és előre intettem az egyik elf nyomkeresőmet:
- Bírod még apáid nyelvét Flen?
- Nem túl jól uram, de beszélem - biccentett a pengefülű.
- Mit mondott a mi kis heves vérű korcsunk? - érdeklődtem.
- Hmm... nagyjából: "Rettegj! Bosszút állok majd!" Nem egészen pontos, de a lényege ez... - felelte bizonytalanul, mire könnyeden egy ezüstérmét hajítottam neki. Hajbókolva lépett vissza a sorba.
Nyugodtan végigvártam a hentesmunka végét, majd könnyeden egy kis asztalka szerűségen kiállított fegyverekhez sétáltam. Kereskedő vagy kézműves dolgai lehettek. Felvettem egy kardot, megpörgettem és az asztallapra sújtottam vele. Kettétört.
- Silány. Mint a készítői - dörmögtem.
Még vagy ötöt törtem el, mire akadt egy acélosabb, keményebb. Felvettem mellé egy jellegzetes elf pajzsot is. Csendesen, lassú léptekkel az egykori parlamenterhez bandukoltam és elé hajítottam őket.
- Nesze - vetettem oda, majd az embereimhez fordultam: - Helyet! Na fiú, itt az alkalom. A te fajtád fegyverei, találsz ott vértet is, magadfélét ha jól látom. Nem kell mindig fennkölt szavakkal dobálózni, ha akarod, akkor fogd és gyere. Senki nem fog beleszólni. Gyerünk! Rajta! Mi lesz fiú?! ... Gondoltam... - vetettem oda foghegyről az ökölbe szorult kézzel remegő kölyöknek, majd, hogy mindig emlékezzen erre a hajnalra és a kihagyott lehetőségre lekevertem neki még egy pofont.
- Az elf hercegeid porladnak kölyök. Becsülettel, avagy anélkül, a népetek is melléjük kerül majd idővel - közöltem és a hahrenhez léptem.
- Látom megszületett a döntés - biccentettem. - Van gerinced, hahren. Adjatok neki egy lovat. Te meg hagyd - intettem le a bőrszíjjal közeledő fegyverest. - Nem fog ez megszökni. A családja a tét és ezt ő is tudja. Ne bántsátok.
Miután az idősödő elf megkapta a maga paripáját én is nyeregbe szálltam. A tekintetem megkereste a megtartóét:
- Egy héten belül meghozzuk az ítéletet a hahren felett - közöltem vele. - A törvénynapra minden elfet beengedek Silvervalleybe. Ha úgy adódik, a kivégzésre is. Nem szeretnék visszajönni ide megtartó. Öreg vagyok és fáradt, nem nekem valók az éjszakai portyák már. De ha nagyon muszáj, visszajövök a fiaimmal, de cefet hangulatban. Szóval, arra kérlek fogd vissza a csikaszaid, hogy a mai hajnal hasadása legyen az utolsó is, mikor szembe kell néznünk egymással, elvégre ti sem vágytok rám jobban, mint én rátok. Gya! - vágtam a lovam véknyába a sarkam és a menet megindult a vár felé.

Letörten álldogáltam a többi vadász között, de a figyelmemet azért nem kerülte el az arl ténykedése. Nem tudtam miért válogat a fegyverek között, de gondoltam keres magának valami emléket a nagy csatáról, amiben legyőzött egy maroknyi elf népet.
Éppen ezért meghökkenve néztem rá, mikor a lábam elé hajította a kiválasztott fegyvert és pajzsot, majd kihívóan rám nézve párbajra hívott.
Sok minden szaladt végig rajtam miközben a sárban heverő kardra és pajzsra néztem. Szívem szerint azonnal felkaptam volna és nekimentem volna, de az eszem visszatartott több okból is.
Egyrészt nyilvánvaló volt, hogy a teljes páncélban lévő arl-ban ezzel a fegyverzettel jóformán esélyem sincs kárt tenni és akkor még a pallósáról nem is szóltam. Aztán meg csak az embereire kellett nézni! Még, ha sikerült is volna a lehetetlen, akkor is lemészárolták volna a klánt, már csak bosszúból és dühükben is. És legvégül, ott volt a Megtartó és a Hahren tekintete, mely óva intett attól, hogy belemenjek ebbe a párbajba.
Így aztán csak remegtem a bennem zajló indulatoktól, miközben a szégyen hullámai öntötték el az arcomat és úgy éreztem örökre belém fog ívódni és sosem mosom le magamról a gyávaság szégyenfoltját.
Aztán rájöttem, hogy lehet ezt még tetézni! Az erős pofontól megtántorodtam és hajszál híja volt csak, hogy nem pattant el bennem a cérna és nem ugrottam neki mégis. Inkább azt mantráztam magamban, hogy bosszút fogok állni, csak hagyják már el a tábort!
Szinte nem is voltam magamnál, mikor végül elmentek. Üveges szemekkel meredtem magam elé, és csak arra riadtam fel, hogy az egyik asszony hangosan felzokogott, majd a Megtartó a vállamra tette a kezét.
- Nem a te hibád Thelion! Ne csinálj semmi örültséget! Gendolas tisztában volt vele, hogy az, hogy elfogott egy nemes asszonyt, ilyen következményekkel is járhat. Sokat vitatkoztunk erről, de valahogy nem hittük, hogy tényleg megtörténhet. Így mindannyian legalább olyan hibásak vagyunk. – szólt keserűen a hangja. – Megfizettük az árát súlyosan. – nézett a leölt állatok hagyta vérnyomokra. De sajnos el kell mennünk, nem maradhatunk itt, és ez a hallák nélkül nehéz lesz, minden kézre szükség lesz.
A célzást nem értettem félre, de megráztam a fejem.
- Nem Megtartó! Én vagyok az oka, hogy idetaláltak. Figyelmetlen és óvatlan voltam, mint egy kezdő vadásztanonc. Követtek és én nem vettem észre. Ez az én hibám!
Ismét elhallgattam és aztán már kemény elhatározással emeltem rá a pillantásom és a szemébe nézve láttam, hogy sejti hová fogok kilyukadni.
- Utánuk megyek és kiszabadítom a Hahrent! Ha kell magam állok a helyébe, de ő nem eshet áldozatul az arl kegyetlenségének. Már megfizettük az árát, ő nem veszhet oda!
- Thelion! A vesztedbe rohansz, fiam! – nézett rám szomorúan, de nem győzködött tovább. – Ha eldöntötted, akkor csak egyet kívánok: járj szerencsével és az Alkotók kegye kísérjen utadon! – simított végig az arcomon, majd elment, hogy kiadja az utasításokat és talpra állítsa az elkeseredetteket.
Én meg megkerestem a fegyvereimet, a kardomat és az íjamat. Magamhoz vettem a poraimat, majd még egy utolsó pillantást vetve a lerombolt táborra és az elkeseredett, síró testvéreimre, belevetettem magam az erdőbe.
Nem volt nagy előnyük egy elf vadásszal szemben, akit ráadásul a hideg bosszú is hajtott. Hamar a sarkukba értem, és mint a prédára vadászó farkas, kitartóan követni kezdtem őket az alkalomra várva. Ha már farkaskölyökhöz hasonlított, akkor azzá is fogok válni.

Meglehetősen lassan haladt a kompánia Silvervalley felé. Hamar kiderült, a lovaim közel nem bírják olyan jól a terhelést, mint azok az átkozott agancsosok, a dögnehéz szekérrel csak kínlódni tudtunk. Egy pillanatra felvetődött bennem, hogy talán mégse az összes hallát kellett volna lelövetnem, de nagyon kétlem, hogy az én hajtómnak engedelmeskedtek volna, hogy az Enyészetbe velük. Megálljt intettem a menetnek:
- Állj! Colgun, Kumar, a szíjakkal kössétek elé a ti lovaitokat is, mert holnap délre se leszünk otthon... - morogtam. - Addig pihenő. Valaki adjon egy kortyot - vettem át sebtében a kulacsot a legközelebbi katonától. Ittam egy kortyot a savanyú úti bortól, majd közelebb intettem Öreg Hatchot: - Hányan követnek minket? - morogtam.
- Nem láttam senkit uram és nem is hallottam - rázta a fejét a vén vadász.
- Az baj - sóhajtottam fel. - Biztos, hogy a nyomunkba eredt néhány fickó.
- Gyávák azok a korcsok uram - vetette ellen a várnagyom.
- Lehet, de te meg ostoba vagy - vágtam felé mogorván. - Megélnek itt kinn, ahol a magadféle városlakó patkány egy hétig se húzná, ezt ne felejtsd el! Ha mást nem is, ezt tanuld meg: amelyik napon lebecsülsz egy ellenséget, azon a napon akár meg is rendelheted a koporsódat.
- De uram - vetette ellen a várnagy, - hisz magad is láttad... A pengefülű korcs sem mert ellened kiállni...
Oldalra köptem:
- Sokat megadtam volna érte, ha felveszi azt az átkozott kardot meg pajzsot. Szerettem volna pontot tenni a dolog végére. Láttad a fickó szemét? - néztem az emberemre. - Azzal még találkozunk. Hidd el. Mindent megpróbáltam, hogy nekem ugorjon, de több esze volt annál.
- Uram..? - nézett rám bizonytalanul. - Hisz csak egy farkaskölyök, ahogy mondtad...
- A farkas ragadozó Ulic. A sebzett toportyán pedig veszélyes. Ne becsüld alá - recsegtem. - Én sem fogom. A nyakamat rá, hogy egy héten belül találkozunk azzal a nyavalyással. Amint visszamegyünk megháromszorozod az őrséget. Éjszakánként mindegyik mellett fáklya legyen, a fénykörük összeérjen. Amelyik elalszik, vagy csak hanyag, az előttem felel. A hahren a tömlöcbe kerül. Odakintre állítasz egy tucat, a tömlöcba meg még négy katonát. Utóbbiakat a jobbak közül. Legyen a folyosón lévők között íjász is. A kulcsokat pedig hozzám hozod fel. Megértetted?
- De uram, ez a maroknyi elf aligha fogja megostromolni...
- Te anyaszomorító én nem ostromtól tartok! Hanem hogy az a hősködő barom eljön az öregért. Vagy a fejemért. Vagy mindkettőért egy füst alatt - próbáltam egy kis értelmet verni abba a vastag koponyájába.
- Uram... öhmm... félsz tőle? - vetette fel. - A harcotoktól..?
- Vagy talán valahol várom is - vontam vállat. - Ha úgy rendelték a démonok, össze kell mérnünk a pengéinket. De nem bízom magam az égiek szeszélyeire. Dolgozzon meg a kölyök, ha azt akarja, ami már az enyém - vigyorodtam el. - Elég. A parancsaim hallottad. Ezen felül minden utazót átkutattok a kapunál. Az elfeket számba veszitek, kikérdezitek. Azoknál fegyver amúgy sem lehet. Ennek a pagonyi fajtának tetovált a képe. Mostantól nem szívesen látott vendégek Silvervalleyben, kivéve a törvénynapon. Érthető?
- Igen uram - hajolt meg a tiszt.
- Helyes - morogtam. - Kolgen! Hozzám!
A nagydarab fickó sebesen hozzám loholt, arcán széles mosollyal:
- Sikeres portya volt nagyuram! - üdvözölt vidáman.
- Mi az ott az övedben? - érdeklődtem hasonló mosollyal.
- Elf kés uram - felelte büszkén. - Egy kis emlék mondhatni. Jóféle penge.
- Na mutasd, te anyaszomorító - nevettem fel.
Átvéve kihúztam a tokjából, majd a holdvilág utolsó fénypászmájánál megvizsgáltam:
- Remek acél, hajlékony, erős, igazi kés, nem olyan selejt munka, mint a kardjaik - bólogattam értően, majd nyakon ragadva a zsoldost egyetlen sima mozdulattal rántottam végig az ágyékán. A herélt sikoltva bukott térdre lábai közét markolászva: - Éles is. Sikeres portya, mi? Azért kellett éjnek évadján lóra ülnöm, vértbe gyömöszölni magam és az elfekkel szenvedni, akik tőlem aztán úgy üzekedhetnének a rothadt bozótosukban ahogy akarnak, mert te, te istenverte barom, te nem bírtál a véreddel. Idióta barom! Ráadásul ez mi? Mi ez a kés?! - rivalltam az arcába, de nem volt abban az állapotban, hogy válaszolni tudjon. Felmutattam a véres pengét a dermedten álló katonák felé, majd megemeltem a hangon: - Jó zsoldost fizetek itt mindenkinek! Aki ennek ellenére lopni, rabolni, fosztogatni akar, az tegye le a pajzsát és takarodjon a szemem elől, álljon be valamelyik útszéli csavargó bandába. Nekem katonák kellenek. Fegyelmezett katonák. Aki nem képes betartani a törvényeim, az ugyanúgy jár, mint aki nem viseli színeim és úgy kezd el fosztogatni! Jobb ha emlékeztek rá - csattantam fel, majd a katona gyomrába döftem a rablott pengét és felnyitottam a hasfalát. Két kezével próbálta visszatartani saját kiömlő beleit. A földön fetrengőre néztem: - Hat óra. Ha kellően erős vagy, akár nyolc is. Ennyi idő mire elvérzel és mocskosul fogsz szenvedni. Ha szerencséd van, rád akadnak az elf nyomolvasók és meggyorsítják. Ha nincs szerencséd, észreveszi az egyik vörös hangya a véred szagát - böktem a bolyra úgy negyven méterre onnan. - Akkor nagyon lassú halálod lesz...
Felemelkedtem mellőle, a lopott kést mellé vágva heggyel előre a földbe. Nem néztem hátra, de magabiztosan szólaltam meg:
- Bran, elengedheted a kardot markolatát. Az öcséden már nem segíthetsz. Idióta volt, bevégezte - recsegtem. - A házad a földemen áll, a szukád meg a fattyaid az én kenyeremet eszik. Gondolkodj el rajta mi és mennyit ér meg neked. A halott testvéred vagy az élő kölykeid.
Mély, ziháló légzés, majd...
- Uram... igen, uram...
- Helyes! Szedelőzködjetek, indulunk. Ennek a hülyének a lovát is fogjátok be. Még valami. Ha valakinél akad még... emléktárgy... akkor teljes fél percig nem nézek oda ki és mit dob a hulla mellé.
Hallottam a csendüléseket. Biztosan megtalálják majd az elfek, efelől nem aggódtam. Indulást intve a menetnek néztem a várnagyomra még:
- Ulic. Brant állítsd a vízcsatorna mellé, amikor őrségben van. Azon kívül meg állíts rá egy megbízható embert. Nem bízom benne jelenleg, az a fattyú mégiscsak a testvére volt - morogtam.
- Miért pont oda? - hökkent meg a tiszt.
- Mert, ha elf orvgyilkos lennék, ott próbálnék bejutni és érte nem akkora kár, mint egy hűséges katonáért. Gyá! - ösztökéletm meg a lovam.
A menet tovább vánszorgott a birtokom felé.

Miközben a lassan lebukó nap utolsó sugarainál követtem a nyomaikat és láttam, hogy a szekér kerekei milyen mélyen nyomulnak a sárba, tudtam, hogy csak igen lassan haladhatnak vele. Nem fognak eltűnni a szemem elől, ha csak ott nem hagyják valahol és anélkül mennek tovább, de ebben nem hittem. Ragaszkodnak hozzá, amit megszereztek és az arl nem olyan embernek nézett ki, aki csak úgy pocsékba hagy valamit.
Így aztán útba ejtettem a patakot, hogy egyrészt lemossam magamról a rám száradt vért, meg fel is frissüljek egy kicsit, hiszen kemény nap állt a hátam mögött és még valószínűleg jó ideig nem is tudom kipihenni magam. A kulacsomat is megtöltöttem a jéghideg vízzel, meg elrágcsáltam pár frissítő növényi levelet, ami éberré is tett.
Kis idő múlva már újból a nyomukban voltam, de erősen ügyeltem a nyomolvasókra most már, nem eshettem abba a hibába még egyszer, mint ami idevezette őket.
A lovak elhullajtott verejtékéből tudtam, hogy hamarosan meg kell állniuk, ha nem akarják, hogy kidőljenek, ezért egy nagy kerülővel eléjük vágtam, hiszen onnan számítottak a legkevésbé bárkire is. Hangtalanul közelítettem meg a szoros alakzatban toporgó csapatot, majd felmásztam az egyik terebélyes lombkoronájú fára, ahonnan kiváló volt a rálátásom.
Kiszúrtam, ahogy egy idős erdei emberrel beszélt és jól meg is néztem magamnak. Tapasztalt vadásznak tűnt, ezért tudtam, hogy vele a továbbiakban is vigyáznom kell.
Azt, hogy mit beszélt vele és utána egy másik katonával csak foszlányokban hallottam, mert a lovak dobogása, nyerítése, a sok különféle beszéd elnyomta a hangjukat, de amit hallottam attól nem lettem boldogabb. Azt láttam, hogy itt biztos nem tudom kiszabadítani a Hahrent, annyira körbevették és nagyon figyelték is az erdőt. Valószínűleg be kell majd hatolnom az arl birtokára és, ha csak a fele dolgot megteszik, ami eljutott hozzám, már akkor szinte lehetetlen feladat lesz. Főleg a kulcs megszerzése!
Ha nem is vette biztosra, hogy átvágom magam az emberein, azért igyekezett bebiztosítani magát, hogy őt ne hagyjam ki a számításból és a végén szembe kelljen néznem vele.
Ami azonban ezután következett, hát az annyira megdöbbentett, hogy alig akartam hinni a szememnek és a tervezgetésem is kiment a fejemből.
Egyszerűen megölte a saját emberét! Ledöfte, mint egy rühes kutyát! Na, nem mintha sajnáltam volna azt a féreg erőszaktevőt, de a történtek után, hogy az aki még a lány apját is lemészárolta, csak úgy kibelezze, ez egyszerűen hihetetlen volt számomra.
Meredten guggoltam egy biztonságos faágon és nem bírtam levenni a szemem a látványról. Egy pillanatig azt hittem a másik, az a Bart vagy hogy hívják, neki megy az urának, mert az arca elsötétült és megragadta a kardját, de végül visszakozott. Akár mennyire is gyűlöltem az öregembert, el kellett ismernem, hogy nagyon jó ember ismerő és kézben tudja tartani a katonáit!
Velem kapcsolatban legalábbis nem nagyon tévedett és ez valahol azért elégedettséggel töltött el, még, ha veszélyes is volt rám nézve. De én is kezdtem kiismerni őt. Tovább figyeltem a fejleményeket és még egy-két dolog megütötte a fülem, aminek hasznát vehettem, de a szöktetést már biztos voltam benne, hogy itt nem tudom végrehajtani. Megtehettem volna, hogy levadászom még útközben pár emberét, de akkor csak felhívtam volna magamra a figyelmet. Jobb, ha kicsit lankad a feszültség és azt hiszik, belenyugodtunk a sorsunkba. Épp ezért várnom kell! Pár napot mindenképp.
Minden esetre észrevétlen árnyként végigkísértem őket a kastélyig, miután megszemléltem a szenvedő Kolgent és némi habozás után, vonyító könyörgésére, megszabadítottam a kínjaitól, Egészen addig mentem, míg tartottak a fák és bokrok, amíg volt hova bújni. Aztán letáboroztam egy úttól távolabb eső helyen és elvackoltam magam.
Négy napot töltöttem ott, és az időt a birtok figyelésével töltöttem, hogy lássam merre mozognak a katonák. A kapun kizárt, hogy átjussak, főleg fegyverrel nem. A csatorna, amiről az arl beszélt kézenfekvő volt, de épp ezért nem akartam használni, viszont rá kellett jönnöm, hogy annál nincs jobb lehetőségem, és ha igaz, ott ugyan áll őr, de csak egy vagy kettő, nem egy tucat.
A negyedik nap éjjelén szerencsémre felhők takarták a holdat. A hajam és az arcom korommal kentem be, hogy ne világítson a sötétben, majd a fegyvereim ellenőrzése után szellemként közelítettem meg a csatornanyílást. Mivel minden talpalatnyi hely meg volt világítva a falak mellett csak egy módon juthattam be.
Épp ezért már napközben vágtam egy szép egészséges nádszálat és ki is próbáltam mennyire szelel, így most ezzel felszerelkezve ereszkedtem a várárokba. Mikor már úgy gondoltam megláthatnak, a víz alá buktam a számba véve a nádszálat és azon keresztül vettem a levegőt, így úsztam fel a már kifigyelt csatornába. Nagyon óvatosan mozogtam, hogy ne fodrozzam fel a vizet és hangot se keltsek, ami felhívná rám a figyelmet.
A legnagyobb problémát az okozta számomra, hogy a birtok belső elrendezését nem ismertem, így azzal sem voltam tisztában hová fogok kilyukadni és ott vajon mi vár rám. Csak abban bízhattam, hogy az Alkotók kegye vigyáz rám és segíti ügyemet.
Sötét volt és még az én éles szemem sem látott az orromnál tovább, így csak a falat tapogatva jutottam előrébb, majd éreztem meg, hogy utam véget ért. Ahol a sarkot kitapintottam, ott emelkedtem ki a vízből nagyon csendesen és füleltem. Egy kis idő után szinte biztos voltam benne, hogy két ember van a közelben és nagyjából tudtam is hol állnak. Már csak az volt a kérdés, hogy el tudok-e osonni mellettük, mert a rengeteg őr miatt minél kevesebb halottat szerettem volna magam után hagyni, mert ha bármelyiket is felfedezik, akkor nekem végem. Viszont a lopakodás nagymestere voltam, így ez az út járhatóbbnak tűnt.
A lehető legtávolabb húzódtam az őröktől és araszonként húztam ki magam a vízből, hangot sem adva, majd a földhöz tapadva, szinte azzal eggyé válva, másztam a nem messze észlelt kastély felé, minden gyanús neszre megtorpanva.
Ha sikerült észrevétlenül elérni az épületet, megpróbáltam keresni rajta egy bejáratot.

Thelion először nem jut nagyon messzire a vízből kiemelkedve, lévén, bár az őröket nem riasztotta az akciójával, de hamar észreveszi a cirkáló őrjáratokat. Fegyelmezett katonáknak tűnnek, ráadásul hat fős rajokban vannak, az erdei vadásznak semmi esélye sem lenne, így óvatosan meglapul és várakozik. Majdnem egy órájába telik, mire biztonsággal kiismeri a különféle csoportok mozgását és megtalálja a réseket a védelem ezen pontján. Halkan, ám sebesen megindul s nemsokára a várfal mellé ér. Itt ugyan nincs bejárat, de itt az istálló. Az egyik béres hangosan horkolva az igazak álmát alussza egy szénabálán. Mellette egy falba vert szögön lóg koszos, hosszú kabátja és széles karimás szalmakalapja. Bűzlik a pálinkától, amiből mellette is hever egy fél üvegre való. Ha felvenné a kabátot, a kalapot, első ránézésre valószínűleg a távolabbi őröknek nem tűnne fel egy imbolygó járású alak. Ha lottyant magára az erős szagú szeszből, akkor talán még közelről sem, bár az a házban már árulója lehet... Gyorsan dönt, magára ölti a kabátot és a kalapot, majd bizonytalan léptekkel a ház felé indul, ahogy egy részeg tenné.
Az ötlet beválik, egyetlen kinti őrnek sem tűnik fel, amikor az ajtó előtti fénykörbe ér és belép az épületbe. A szokásos, szőnyeggel fedett folyosó. Itt már elhajítja egy szobor mögé a mostantól nem segítő álcáját és befelé indul, de esélye sincs. Szinte azonnal kinyílik kb előtte 10-12 méterre egy ajtó, ahonnan elf szolgálólány lép ki, egy nagy adag ruhával az ölében. Elkerekednek a szemei és elnyílik az ajka, de végül nem sikolt fel, csak döbbenten bámul rád.

Számítottam rá, hogy sok katona lesz belül, de a számuk ennek ellenére meglep és az is, hogy a napok elteltével sem lanyhult a figyelem. Az öreg arl semmit nem bízott a véletlenre!
Nincs melegem a vizes ruhákban, amik lassan rám hűlnek, ahogy telik az idő és én mozdulatlanságra vagyok kárhoztatva, míg meg nem találom a rést, ahol átjuthatok az őrökön. Most áldom csak az eszem, hogy nem is próbáltam kiiktatni azokat a csatorna mellett, mert előbb-utóbb felfedezték volna a tetemeket és én csapdába kerültem volna.
Mikor végre eljön az idő, azonnal kihasználom és meg sem állok a fal tövéig, ahol ismét meglapulok az istálló mellett, mert hangos horkolást hallok. Belesve meglátom az embert, aki a hangot hallatja és a levetett kabátját és kalapját is, ami azonnal új ötlettel lát el.
A pálinka erős szagára csak undorral húzom el az orrom, de egy pillanatra elgondolkozom, hogy felhasználjam-e, de aztán úgy döntök nem, később csak hátráltatna. Így magamra kanyarítom a kabátot, a szemembe húzom a fejfedőt és egy nagy levegő után ingó léptekkel elindulok az épület felé. Minden izmom ugrásra készen áll, e akadálytalanul jutok az ajtóig, sőt azon túl is, ahol megállva fülelek, majd elrejtem eddigi álcámat és indulnék tovább, hogy keressek egy lépcsőt lefelé, mert elgondolásom szerint egy börtön arra lehet.
Még jóformán egyet sem lépek, mikor hirtelen kinyílik az egyik ajtó és kilép rajta egy lány. Sehol egy árnyék, egy beugró, így azonnal a tőrömért kapok, mikor észlelem, hogy egy elffel nézek farkas szemet, ki bár neki készül végül még sem kiált fel és ezzel megmenti az életét.
- Pssszt! – teszem a szám elé a kezem és már ott is állok közvetlen mellette. – Ne kiálts kérlek!
Azonnal döntenem kell, hogy mit mondjak neki, próbáljam félrevezetni, vagy mondjam meg miért jöttem, hátha útba tud igazítani. Mélyen a szemébe nézek, készen rá, hogy elvegyem az életét, ha kell, még ha nem is szívesen teszem.
- Elfogták a hahrenünket és ki akarom szabadítani. – hadartam gyorsan és halkan. – Csak igazíts útba, aztán felejtsd el, hogy valaha is találkoztunk. Ha megteszed egy erdei klán népe lesz hálás neked és családodnak.
Talán most ez nem jelent neki sokat, de ő is tudja, hogy az Alkotók kegye szeszélyes, talán hasznát veszi majd egyszer ennek.  Feszülten vártam a válaszát.
Az elf lány habozni látszik, végül pihegve bólint:
- Az öreg elf, akit pár napja hoztak a tömlöcbe - suttogja. - Én jól ismerem a várat, te eltévednél percek alatt. Jó pár föld alatti terem van. Útba tudlak igazítani és tudok neked segíteni, de csak akkor, ha... ígérd meg! Ígérd meg, hogy be sem lépsz innen számítva a harmadik ajtón, balra. És főképp ígérd meg, hogy nem bántod azt, aki mögötte van! Ha megteszed, segítek. Ha nem, sikoltok, ha ez is az utolsó dolog az életemben! - vágja ki dacosan, de komolynak tűnik.
Egy pillanatig töprengve néztem a lányra, aztán válaszoltam csak:
- Mond meg, hogy ki van a mögött az ajtó mögött, csak akkor ígérek bármit is. De, ha nem az arl, akkor már most bírod az ígéretemet - bólintottam
- Egy íjász katona - feleli elhaló hangon. - Egy fiatal fiú, aki egyben a legjobb barátnőm vőlegénye is. Ígérd meg! - nézett a szemembe acélkeményen.
- Egy katona és a barátnőd? - szaladt össze a szemöldököm, de most nem ezért voltam itt, így csak megráztam a fejem. - Megígérem, hogy nem lépek be azon az ajtón és ha a fiú nem támad rám, akkor nem bántom, de mást nem ígérhetek. - feleltem halkan, de legalább olyan keményen állva a tekintetét.
Pár másodpercig emészti a szavaimat, majd gyorsan bólint:
- Jól van, többet nem remélhetek azthiszem - sóhajt fel. - Segítek. Végig kell menned ezen a folyosón a legvégéig, ott bal kéz felé lesz a tömlöc ajtaja. A korábbi lejáró a borospincébe vezet és a pincemesterrel te sem biztos, hogy elbírnál, eszedbe ne jusson lemenni ott. Nagyon sok az őr, de az Alkotók azt hiszem a kegyeikbe fogadtak. A tömlöc mellett van a mabarik kennele. A vezérkant egy napja nem tudják lecsillapítani, egy idomítóért küldtek. Az egy elf. A neve Zarter. Hosszú évekkel ezelőtt járt itt utoljára, aligha jegyezte meg bárki is különösebben. Ma még biztosan nem ér ide, de ha a küldönc találkozott vele félúton ugye... - kacsint rám. - Zarter városi elf, de majmolja a pagonybelieket. Viseld hanyagon a tegezt, mint... hát gondolom nálatok csak a kölykök. Ha valaki megszólít légy alázatos, mint mi és lehetőleg mondj jó sok elf szavat. Nem nagyon értik a katonák, de Zarter nagyon büszke rá. Ha azt hiszik a mabarihoz jöttél, kinyitják neked a tömlöcajtót. Odalent már nem tudom mi vár - rázza a fejét. - Várj egy pillanatot.
A legközelebbi ajtóhoz lép és ügyes mozdulatokkal feltöri a zárat rajta egy darabka görbe szeggel.
- Az őrparancsnok szobája. Veterán, őriz bent talán olyasmit, ami segítségedre lehet. Most menj. És ne feledd: Zarter. Ha megtartod az ígéreted, az Alkotók legyenek veled és a hahrennel. Ha megszeged... remélem a poklukban rothadsz meg! - sziszegi, miközben félrehúzza a haját. - Tedd a dolgot és utána siess - mondja sürgetően.
Megjegyeztem a szavait és hálásan pillantottam rá a segítségért és a jó tanácsokért.
- Az Alkotók legyenek veled! - azzal eligazgattam a felszerelésemet, majd besurranva az őrparancsnok szobájába magamhoz vettem a fagyasztó bombát és a fura nyílvesszőket, amiket talán tudok használni, aztán a folyosóra visszamenve, ahol a lány már nem volt ott, elhaladva a tiltott ajtó előtt megpillantottam a kulcsot a zárban és egy kaján mosollyal halkan ráfordítottam.
Most már tudtam merre kell menni, így óvatoskodás nélkül haladtam a lefelé vezető ajtóhoz és mentem le rajta.

Thelion különösebb gond nélkül jut végig a folyosókon, bár több őrszem is rákérdez, hogy mégis mi a fenét keres itt? Ellenben az elf szavakkal gazdagon fűszerezett válaszaiból hamarosan kihámozzák, hogy te lennél az idomító, így hamarost útba is igazítanak. Arra te is hamar rájössz, hogy a várnagy finoman fogalmazva is idegbeteg a legjobb kutyája randalírozása miatt, nem csoda, hogy az őrök is a körülményekhez képest szívélyesek veled. A folyosó egy nehéz vasajtóba torkollik balról, kovácsoltvas, vaskos alkotmány, faltörő kossal is nehéz lenne keresztülmenni rajta. Előtte posztos, aki szavaidra megránt egy kis zsinórt maga mellett és a kinyíló kémlelőn át közli, hogy itt az idomár. A tömlöc felé vezető ajtó kitárul. Szakállas, nagydarab pasas int beljebb a lefelé vezető lépcső irányába. Itt is hatan vannak. Ezek felkészültek... Mogorván mér végig:
- Te lennél a kutyakiképző? - morogja. - Értesz is hozzá, te anyaszomorító?
- Én vagyok a legjobb a környéken.., uram! - vesz magán erőt Thelion.
- Na rendben, de... mond csak, oszt a dög megnyugtatásának melyik részéhez van szükség íjra meg kardra? - néz a fiúra gyanakvóan a tíznagy.
- Soha nem lehet tudni. - mosolygott rá Thelion a lehető legbarátságosabban. - De főleg az úton van rá szükségem.
- Akkor talán itt le is teheted - mutat az íjra ellentmondás nem tűrően a fickó. Érthető, hiszen ez egy kutya lenyugtatásához tényleg felesleges. - Én a kardot itt elfelejteném. Ha kénytelen lennél lebökni azt a vadállatot, biztosan megnyúzat a várnagy - teszi hozzá sötéten.
A pagonyelf pár másodperc habozás után lecsatolta az íját és a tegezét, majd lerakta. Kardmarkolatát megpöccintve felelte:
- Azért azt bevinném magammal - vetette fel az elf lehetőség szerint alázatos hangon, - uram.... csak a biztonság kedvéért, ha mégis megvadulna. Maga sem szeretné, ha ide szabadulna... végső esetbe ugye...
- Hát nem - dörmögte. - Na gyere, odakísérlek - int, hogy kövesse az "idomár". Lefelé láthatta is Thelion a börtön felé vezető folyosót, nem nehéz ráismerni, hiszen valóban ott posztol a tucatnyi katona, nyolc közelharcos és négy íjász. A katona tovább kísérte épp az ellenkező irányba, bár nem messze, talán ha harminc méter. Megvakarta hátul a nyakát:
- Na ezek mögött vannak a dögök. A kan totálisan elmebeteg lett, én nem tudom mi van vele - rázza a fejét. Az ott posztoló két katona összevigyorog:
- Régen látott már szukát, mi baja lenne - nevet az egyik.
- Esetleg értesz hozzá? Te akarsz bemenni?
- Nem... uram... - nyögi a posztos.
- Helyes. Nyissátok az ajtót, azt ha dörömböl ez az elf, nyissátok majd ki neki - bök a nevezettre. Megvárja, míg belép az ajtón, de mikor Thelion eszerint jár el, már sarkon fordul és visszatér az őrhelyére.
Odabent egy méretes kennel és négy nagy testű harci kutya fogadja az elf vadászt. Három jelenleg nagyjából nyugodt, bár azonnal felemelkednek az izmos jószágok és csendesen morognak. A többinél másfélszer nagyobb vezérkan viszont felhúzza az ínyéről agyarnak is beillő fogait és morogva a férfi felé indul. Szemeiben intelligencia és sötét düh csillog.

Megfogadva a lány tanácsait tényleg gond nélkül eljutottam az első jól őrzött őrposztig. Érezhető volt a feszültség a kutya miatt, és, hogy már nagyon várták ezt a Zarter-t, ezért aránylag könnyű dolgom volt.
Egy kisebb huzavona és pár kérdés után az íjamtól sajnos meg kell válnom, ami olyan, mintha a jobb kezem hagynám itt, de a cél érdekében most meg kell juhászodnom. A kardommal kapcsolatban szerencsére beadja a derekát az őr, így az maradhat, de az íjamért még mindenképp vissza kell majd jönni.
A férfit követve alaposan fel tudom mérni a terepet és amit látok az nagyon nem tetszik. rengetegen őrzik a tömlöc bejáratát, azoktól valahogy meg kell szabadulni és már íjam sincs.
Az ajtó előtt álló katona tréfálkozására csak elnézően bólogatok, majd, összeszedve magam, belépek az ajtón, hiszen már van egy tervem, csak a kutyákkal kell szót érteni.
De ugye ez egy erdei elfnek elméletileg nem okozhat gondot.......remélem…..remélem nem jöttem ki a gyakorlatból, bár ez a feladat inkább Nazaril-nak feküdne jobban.
Mikor a hatalmas jószág, ami tényleg kiemelkedő példánya fajának felém indul, azért dobban pár nagyobbat a szívem, de igyekszem nyugalmat erőltetni magamra és nem okot adni az mabarinak, hogy támadjon.
Halkan beszélni kezdek hozzá, hiszen nagyon jól tudom, hogy mennyire okosak és szinte mindent megértenek, csak éppen elmondani nem tudja mi baja, de szép szóval és némi tapasztalattal valószínűleg meg fogjuk oldani…..már, ha ő is úgy gondolja.
Mikor elég közel ér a kezem úgy tartom, hogy lássa nincs benne semmi, amivel bánthatnám és ha akarja megszagolhassa. Közben folyamatosan nyugtató szavakat mormolok neki, hol emberi, hol elf nyelven, mivel a mi nyelvünk sokkal lágyabb, így többet azt használom, hiszen a hangsúly számít igazán és az, hogy ne érezzen félelmet felőlem.
Ha ezek után hagyja, megsimogatom a fejét, és közben alaposan szemügyre veszem. Az elsőre feltűnik, hogy a kutya szemfehérje sárgás színű, és erősen bevérzett. Mikor felém indult az is látszott, hogy a jószág bizonytalan, az izmai időnként megremegtek és erősen nyálzik. A nyála nem volt egészséges, áttetsző színű, hanem annál sötétebb.
Nem vagyok ugyan állatidomár, de ennyi is elég, hogy arra gondoljak, hogy a mabari valami mérgezőt ehetett és mivel általában ezek nem vadásznak, az is valószínű, hogy valaki szándékosan adta neki. A kutya azonban erősebb volt a méregnél, így most ugyan életben maradt, de fájdalmai vannak, ezért vadulhatott meg. A megoldás elég egyszerű volt és talán nekem még kapóra is jött, hiszen ha a kutya lenyugszik és legyengül pár napig, akkor legalább ezeket nem kell kijátszanom. A tucatnyi őr problémája azonban még mindig fenn állt.
Ilyen közel a célhoz okosnak kellett maradnom és megfontoltnak, nem rohanhattam fejjel a tizenkét embernek egy szál karddal.
Ha, már kellően összebarátkoztunk, otthagytam egy kicsit és dörömböltem az ajtón.
- Hozzatok egy nagy kancsó tejet! Ja és mi a neve a kis aranyosnak?
Ha megkaptam a tejet, kitöltöttem az itató táljába és a markomba is egy kicsit, hogy az orra elé tartsam, ahogy nálunk a beteg halláéhoz szoktam.
- gyere haver, kóstold meg. Tudom, hogy a démonok gyújtottak tüzet a gyomrodban, de ez hidd el csillapítani fogja. – győzködtem halkan, megnyugtató hangon.

Nagyjából jól okoskodik Thelion és viszonylag hamar megtalálja a közös hangot úgymond a mabarival. Az elf szavakat hamar elhagyja, hiszen az állat egyáltalán nem hangsúlyokra reagál, hanem a kimondott szavakra, hiszen intelligenciájánál fogva megérti azokat, márpedig ő emberi nyelvet hallott eddigi életében. Bizalmatlan, mikor az őröktől megkapod a tejet, sokáig szaglássza a tenyeredben lévőt, de végül belenyal. Utálkozva prüszköl egyet, viszont a magyarázatod halva undorodva fellefetyeli az egész kancsónyit. Jó fertályóra várakozás után öklendezni kezd, ahogy az várható volt, hamarosan pedig fáradtan vonul a vackára, de a képe láthatóan megenyhült. A másik három állat boldog vakkantással tudatja hasonló véleményét, láthatólag a falka elfogadott, bántatlanul beléphetsz a továbbiakban a kennelükbe. Kétséges, hogy a gazdáik ellen fordíthatnád-e őket, de az valószínű, hogy ők sem fognak sokra menni az állatokkal ellened. A mabarik memóriája igen fejlett. Mikor végeztél a két őrkatona kienged:
- Fene se gondolta, hogy beteg - rázza a fejét az egyik. - Tényleg értesz hozzájuk. Gondolom a véredben van, meg ilyenek - nevet fel. - Gyere, visszakísérlek az őrposzthoz!
Azzal megindul. Most Thelionnak több választása is van. Ha követi a katonát, nyilván visszakapja az íját, de utána ki fogják feltehetőleg küldeni a tömlöc területéről, amíg megjön a várnagy és kifizet. Íjad és nyilaid nélkül nehéz lehet, tucatnyi ember van a folyosón csak magán a börtön ajtaja előtt. De kérdés, ha kimész, hogy jutsz valaha is ide vissza? Egyszóval nehéz döntések előtt áll a fiatal elf, még ha a szívébe költözött is némi derű küldetése alatt már, de a neheze bizony még hátra van...

Elmosolyodom, mikor a mabari nagy lapát nyelve belenyal a tenyerembe és megkóstolja a tejet és az undorát elég szemléletesen a tudomásomra hozza.
Azonban, ahogy a híre alapján várni is lehetett, erőt vesz magán és hősiesen megissza az összesez egy szuszra.
Az eredményre várni kell, de addig is halkan dúdolgatok magamban, míg nyugtatóan simogatom. Mikor aztán kiad magából mindent és ezzel a méreg nagy részétől is megszabadul, már tudom, hogy minden rendben lesz, ahogy az állat is, így a helyére menve lepihen.
Tudom, hogy egy életre megjegyeztek maguknak, így ezzel elégedett lehetek. Az őr is, aki kienged, megkönnyebbültnek látszik, hogy elhárult a baj és ezért szokatlanul közvetlen. Ezt sem árt kihasználni.
Mielőtt még elhagynánk a folyosót finoman megragadom a karját és titokzatos képpel közelebb hajolok hozzá.
- Viszont van egy rossz hírem is. A parancsnok úr kutyája nem csak egyszerűen elrontotta a gyomrát, hanem méreg vagy átok sújtotta. – bólogattam tudálékosan és közben fontoskodva körül néztem. – Vagy valaki olyan adott neki vagy fért az ételéhez, aki eddig nem volt itt jelen, vagy valami varázstudó. – halkítottam le a hangom teljesen. – Tudsz ilyenről? Nem volt mostanában itt valami változás? – kérdeztem, mint akit igazán aggaszt a kutya sorsa. – Mert ha így van bármikor megismétlődhet a dolog és azt nem biztos, hogy túléli. – bólogattam csak úgy megerősítésként.
Nem akartam egyenest rákérdezni, de reménykedtem, hogy a katonába felmerül, hogy a bebörtönzött elf vezető nem rendelkezik-e valami mágikus erővel, hiszen általában azt tartják a fajtánkról, hogy bírják a mágia terhét. Ha felveti, hogy van itt ilyen, akkor már tovább is üthetem a vasat és talán még azt is megengedik, hogy vessek rá egy pillantást, így felmérhetném a terepet és közel kerülhetek az őrökhöz is, anélkül, hogy gyanakodnának rám.




-