Kocsma a Csámcsogó Nemeshez

Majdnem félrenyelem a vizem, mikor csak úgy a semmiből mellettem terem a fickó, és egész termet betöltő hangja karnyújtásnyi távolságra sincs a fülemtől. Csodálkozva fordulok felé, aztán kérdőn nézek rá, mi9közben magamra mutatok, hogy biztos lehessek benne, tényleg nekem szólt a kérdés.
~Vándor? Enyje, ez a fickó nem tudja ki vagyok? Máris szimpatikusabb.~
-Netán.
Aztán megkapom a sültem, és úgy csillannak fel a szemeim, mintha megint kisgyermek lennék, és egy új játékot tennének elém.
-Ja tudom, múltkor is minket küldtek maguk helyett - felelem csámcsogva, és a hús egyre csak fogy, és fogy a tányéromról. Nem tehetek róla, nagyon éhes vagyok, és ha én éhes vagyok...hát, jobb, ha van kaja a környéken, az biztos. Csak tudnám, miért érdeklem ennyire ezt a fickót, ha tényleg fogalma sincs ki lehetek.
-Nem vagyok egy kicsit öreg fegyverhordozónak? - Kérdem, aztán pedig majdnem hanyatt esek a székben, amikor angyalnak nevez. Na jó, valójában nem nevez annak, de na...csak tudnám milyen istenekről beszél, én csak egyről tudtam, és az is sok...
-Csak vidáman - felelem arra, hogy halálra vagyunk ítélve, bár kétségtelen, hogy a halottak csontjaiból felhúzott várfalhoz illik ez a mondattöredék is. A bemutatkozása is elég furcsa, de ha már ő így, én sem tehetek másképpen nem igaz?
-Alistair. Éhenkórász, és gyűjtöm a kis szobrocskákat.
Kezd nem tetszeni, ahogy beszél velem. Nem tudom, miért engem nézett ki magának, de a lehető legjobban választott. Egy igazi lovag már rég felkoncolta volna, ahelyett, hogy csak elnézően mosolyog rá, megrázza a fejét a kérdésre a borral kapcsolatban, vagy végül hangosan felröhög, amikor közli vele, hogy már a városon kívül is felismernék benne a fentit.
-Nos barátom, akkor még a városba sem érnél, és máris nagyot tévednél. Pont annyira vagyok nemes, mint te józan...bár, ha jobban belegondolok, lehet innod kéne, hogy működhessen ez a hasonlat, a szürke őrség tagjai nem rendelkezhetnek semmilyen ranggal, nem mintha kéne...
Hogy bölcs dolog elárulni csak úgy, hogy a rend tagja vagyok? Maradjunk annyiban, hogy ha titkolni akarnám, első lépésként lehet nem a címerükkel a mellkasomon kéne mászkálnom. Minden esetre, semmi kedvem verekedni, úgyhogy inkább a csaposhoz szólok.
-Mond, belefér még egy bor?
-Persze...bő...
-Rendben, töltsd újra...Ne haragudj, de máris elfelejtettem a neved. Tényleg ne vedd magadra, a legjobb barátaim neveit is hónapokig tartott megjegyezni, pedig az egyiket úgy hívták, mint engem. Szóval, csapos, töltsd újra az úr poharát, te pedig cserébe folytasd inkább a mesélést, amíg befejezem a vacsorámat, aztán keress magadnak egy igazi nemest, akivel elveretheted magad. Nem ismerem az etikettet, de még az is lehet, hogy nekem előre kell köszönni neked.
Ezzel vissza is fordulok a vacsorámhoz, ami két falással később el is fogy. Francba...meg tudnék enni egy fél marhát...
-Mond...kaphatnék még eggyel?

-Köszönöm, ezt megjegyzem - felelem, kissé pimaszul mosolyogva - nem lesz nehéz, hisz sosem vagyok részeg.
Aztán csodálkozva emelem fel a szemöldököm. Ez most komoly? Ő fizeti a köröm? A sültet is amit az előbb rendeltem meg a....na jó, a víz akkor is belefér neki a keretbe, ha a kupa bora az egyetlen vagyona, ám ez a malacka az almával a szájában...még én sem rendelnék ilyet, ha nem akarnék gyorsan megszabadulni K piszkos pénzétől. Aztán a gondolatmenetem megzavarja az a furcsa megállapítás, hogy jó ember vagyok.
-Huh? Az lennék? Hát, te tudod...
~Mondjuk, manapság már nem akarnak azonnal tömlöcbe vetni ebben a városban amint meglátnak ebben a páncélban, ez már csak jó nem?~
-Al... - próbálom kiigazítani, de sajnos túl hosszú a nevem ahhoz, hogy csak úgy a szavába vágjak. Majd inkább megvárom amíg levegőt vesz, vagy iszik egyet...az utóbbi előbb jön, nem meglepően.
-Csupa unalmas ügyek...vérengzés, kínzás, csatakiáltások...és a családlátogatás után elvállaltam egy zsoldos melót is.
Aztán megint letelik az idő, amikor beszélhetek, és immár Rupert lettem, ez az alak pedig úgy néz ki, és ezen ledöbbenek, de ismeri Leliana-t! Na, nem a vörös hajból, és a dús keblekből jöttem erre rá. Az ég tudja miért, én sosem néztem úgy rá. Gondolom mert nővér, és rám is ragadt valami mégis a....
~Hmmm?~
Csak kapkodoma tekintetem ide-oda ahogy záporoznak a mondatok, és kérdések. A hobbira már majdnem felelnék, én balga, de persze megint nem kapok rá időt, a kérdésre pedig, hogy öltem e már ogrét fáradtan bólintok, de még mennyit.
-Kötve hiszem, hogy olyan sokan ölnének ogrét - jelentem ki, amikor végre szóhoz jutok - nem olyan könnyű azt, én például majdnem ott hagytam a...várjunk, eladni? Van aki pénzt fizet az ogre fejekért??? Teremtőm...én meg csak ott hagytam őket rohadni...
Bánatosan hajtom le a fejem. Rossz belegondolni, mennyi aranyat hagytam ott pusztán azért, mert büdös volt a feje, és undorító a lénynek, akárcsak az egész teste. Mondjuk én sem lehettem rózsa illatú utána, de na...
-Mesélni én? Ne haragudj, de ebben nem vagyok jó. Tudod én...
A felszolgálólány közben elhalad mellettünk tálcáján hat kupicával, bennük valami átlátszó, de mégis sűrű löttyel. Ne tudom mi lehet az, de a szaga eléggé megcsap.
-Hú...na szóval, a közhiedelemmel ellentétben, nem vagyok jó mesélő, és a saját hangom sem szeretem. Mi lenne, ha te mesélnél inkább arról a sötét bőrű lányról? Biztos vagyok benne, sokkal izgalmasabb, mint amiről én tudnék beszámolni a szebbik nemről...

-Az... - felelem, nem túl lelkesen, annak ellenére, hogy tényleg izgalmas a történet, és a fickó is elég érdekesen mesél, s szinte oda tudom képzelni magam a sivatagba, csak épp fanatikus elmebeteg bérgyilkosokból volt már részem elég ebben az életben, és semmi kedvem egzotikus tájakra utazni, hogy színesebbé tegyem a rémálmaim pár újabb szörnyeteggel.
-Nem, nem vagyok hóhér, bár egyszer kivégeztem egy manust, de ő nem szenvedett, csak a  büszkesége, de az nagyon.
Tudom, milyen illetlenség kuncogni, mikor valakinek a  vesztéről van szó, és tényleg, ha ma csak az én fejemre hullik majd az eső, és minden kiálló kőbe belelépek, megérdemlem majd, de nem tehetek róla. Ha bele gondolok, milyen arcot vágott, ahogy az egész országgyűlés előtt sértegették. Szegény vén Loghain....
-Semmi egyébként. Egy csinos, szinte légies elf leányzó ki akarta kaparni a szemem, a testvérem pedig sodrófával várt, aztán meg még neki állt feljebb, mert reflexből hárítottam, és széttört a pajzsomon. Nem tehet róla, aggódik, hogy ha valami bajom esik, nem kap tőlem több pénzt...
Sóhajtok egy mélyet, és keserűt, aztán úgy kortyolok be a vizembe, mint ahogyan egy tapasztalt kocsmalakó a borba szokott...gondolom. Közben erősen elgondolkodom, vajon mennyire lehet józan ez a férfi. Úgy értem, az első benyomásom az lett volna, hogy semennyire, az alapján, ahogy fel s alá ugrál, és önti magába a bort, de a járása, és beszéde...még ha zöldségnek tűnik is, átgondolt, és helyesen kiejtett zöldség. Fura egy fickó az biztos. Még az is lehet, hogy meg kéne kínálni a...NEM! Teremtőm...elég a toborzásból! Ferelden-nek van elég baja anélkül is, hogy valami őrült megmérgezi a lakosait.
-Ne aggódj, Anora királynő nem az a fajta, aki foglalkozik azzal, hogy mit mond róla a köznép. Gondolom unta hallgatni a jelentésekben, hogy milyen kis törékeny ahhoz képest, hogy Ferelden királynője, és nem Orlézia egy virágszála.
Aztán elgondolkodom. Kicsit bátortalanul fordulok a  férfi felé, és fogalmam sincs, miért, de felteszem neki a kérdést:
-Mond Robert...ugye jól sejtem, hogy te nagyjából megfejtetted már a nőket igaz? Teljesen persze képtelenség, ezt kezdem kitapasztalni, de nálam biztos jobban, és...á, hagyjuk, hülyeség. Kérsz még bort? Csapos!
A végére kissé hadarok. A bor talán elfelejteti vele, hogy egyáltalán belekezdtem. A tiszta víz talán velem is...kivéve, hogy az nem egészen úgy működik, de ez van. Alszom egy jót, és reggelre a helyére kerül minden, hála a híresen rossz memóriámnak.

Szomorúan bólintok. Ha még tudná, mennyire nem könnyű...de amennyire látom, másoknak is igazán arra van a család, hogy legyen miről panaszkodni, így inkább csak tovább kortyolgatom a vizem, és nem szóluk róluk többet.
-Az unokaöcséim azért csípnek.
Na jó, ezt az egyet még hozzáteszem mosolyogva, de aztán tényleg elég.
-Múltkor úgy körbeugráltak, hogy játszhassanak a kardommal.
Meg még ezt, de aztán tényleg elég lesz. Helyette rátérünk a nőkre és....
-K...kilenc...? - Kérdem elsápadva, alig hallhatóan, mint akinek most vágták gyomorszájon a lelkében élő gyermeket.
-A...aha... - Jegyzem meg aztán,a mikor magamhoz térek az arcvonásokról adott leckére.
-És ha nagyon flegma veled, megjegyzéseket tesz az intelligenciádra, folyamatosan ugrat, és fizikálisan próbál bántalmazni, de kikaparja annak a szemét, aki a közeledbe megy, akkor mi a helyzet?
Aztán ismét előveszi Leliana-t, ami nekem is mosolyt csal az arcomra.
~Enyje, te lány, megint sikerült szerezned magadnak egy hódolót? Csak tudnám, hogy csinálod...ha jobban belegondolok, ne akarom tudni, hogy csinálod, semmi szükségem arra, hogy belém pistuljon egy szakállas alak.~
-Hát, őt nem is érdemes. Megjegyzem, elég kicsi a világ. És ne aggódj, te még egész jól viseled az első találkozást vele. Mások már dalokat írnának hozzá, vagy ilyesmi. Viszont, Leliana...hát nézd, nem akarom összetörni az álmaidat, de a legutóbb amikor találkoztam vele, a káptalannak dolgozott, és ott bizony elég komolyan veszik a...hát tudod...
Aztán a vidám, heccelődős hangulatom el is múlik, mikor azt kezdi emlegetni, hogy a mágusok az ember lelkébe látnak, vagy mi, és úgy mellesleg nagyon idegesítőek, és már megint a pultot kezdem támasztani.
-Nekem mondod...? Mellesleg, a boszorkányt nem ajánlom. Egyik pillanatban még azt hiszed kedvel,a  következőben meg mehetsz a levesbe, vagy kiderül, hogy csak egy rituáléhoz kellesz, hogy megkaparintsa valami sárkányisten lelkét...a lényeg, hogy ne akarj velük kezdeni, undok egy népség. A varázslók meg...nos, az is egy veszélyes játszma, de a toronyban az új növendékek, és oktatók között akad pár kimondottan gyönyörű nő. Bár, azt kétlem, hogy szívesen kerülnének bele egy gyűjteménybe....

-Emlékeztetsz te engem valakire... - Jegyzem meg a megélhetése taglalása között halkan. - Azóta örülök neki, hogy anno nem hagyták, hogy végezzek vele. Ami viszont a nyüzsgő családot illeti, ez nekem is új fejlemény, szóval reszkess, még megtörténhet, hogy a te 600 unokaöcséd is előbukkan valahonnan.
~Vagy jelentkezik abból a 9 nőből valamelyik, dagadó pocakkal, ezt viszont meg sem említem, mert nem akarom ráhoznia  frászt, és mert...lehet 11 volt? Jobban oda kéne figyelni azt hiszem...~
-Hja...tényleg fejbe kéne vágni valamivel, de tudod...nem is tudom...valahogy...
Aztán félrenyelem a levegőt, és köhögni kezdek. Egy pár pillanatig szenvedek, aztán fuldoklásom végére könnyes szemmel, dadogva kérdem.
-B...bele...beleszeretni??? Hogy én? Na nem. NEM! Nem és nem!! Abba a boszorkába! Előbb írok szerelmes szonettet Anora királynőhöz, mint hogy...NEM! Hogy is gondolhattad! Mármint..persze, alig ismersz, és nyilván...a lényeg, hogy nem! Meg tudnám fojtani egy kanál vízben a nőt, csak éppen...Nem tudom, valamiért állandóan összefutok vele, és szinte már megszoktam, hogy a közelemben van, és az idegeimre megy. Most is egészen hiányérzetem van, amiért nem hozott zavarba senki...
Mondjuk, legalább Leliana-ról helyes képet fest. Vajon mit szólna, ha elmesélném neki, amikor leszámoltunk a volt kedvesével, aki szintén egy igen dekoratív Orléz nő volt, amíg még volt feje? Hát...nem biztos, hogy szeretném tudni...olyan fickónak tűnik, aki szereti a pajzán meséken, én pedig nem igazán tudnék mit mesélni, és nem is szeretnék...
-Héhéhéhé! Vegyem el? - Kérdem kuncogva. - Alig ismersz, és máris azt akarod, nősüljek? Kizárt, hogy találnék olyan bolond asszonyt, aki erre igent mondana...mármint olyan bolond asszonyt, aki önmagamért mondana igent...okos nő még talán akadna, aki mutatkozna az oldalamon mostanában, de ahhoz meg nekem nincs kedvem.
Aztán megrázom a fejem.
-Nem minden mágus hiszi magát felsőbbrendűnek. Aztán lehet rosszul gondolom, és ez a véleményem miatt csaptak ki a templárok közül, de szerintem a legtöbb elég szerény, és csak kevés olyan igazi tenyérbemászó alak közölük...na ők persze nagyon..még a többiek helyett is kibírhatatlanok. De térjünk inkább vissza erre a te Lelianadra. Mégis mi a terved vele? Csak nem randira szeretnéd hívni? Ha igen, kezd a dolgot azzal, hogy szedsz neki egy Csokrot Andrasté áldásából, az a  kedvenc virága.

-Ork? - Kérdem meglepve - Azok azok zöld lények a mesekönyvekben ugye? Sajnálom, de ezt a fajta irodalmat egy ideje már nem engedték követni.
Kezd kicsit bizarr lenni, ahogy olyankor mosolyog, mikor szerintem inkább innia kéne, legalábbis a többi embertől azt láttam, hogy a szerelem elvesztésére ez az elfogadott reakció. Én persze mit tudhatnék erről. Azért önkéntelenül is hátrébb húzódom tőle, és ellenőrzöm, hogy a kardom a helyén van-e. Nem tehetek róla, kezd olyan lenni a hangja, mint amilyennek a horror regényekben képzelem a gyilkosét, aki nem tudja magáról, hogy ő a gyilkos.
-Hát...egy Succobus sok mindenre rá tud venni még egy félig meddig normális embert is...
De aztán megint én terülök terítékre, és nem kicsit hoz zavarba ezzel a...valójában, ha jobban meggondolom, annyira nem is zavarba ejtő. Ami azt illeti, pont így szeretem a bókokat, nyersen, és nem igazán hízelgően. Külön öröm, ha valami bunkó nemes sértésnek is tudná venni. Így aztán visszatér a mosolyom is.
-Nem, tényleg nem keresek. Hiányzik nekem, hogy aggódjon értem az asszony, vagy engem kergessen sodrófával? Ugyan. Páncélos elmebeteget pedig bárki találhat magára, aki erre vágyik, én pedig kezdek már öreg is lenni ehhez ráadásul. És egyébként is, ne rólam beszéljünk, Leliana rendes lány, és ha egy hordányi szörnyeteg élén álló sárkány sem ölte meg, nem hiszem, hogy pont te leszel az, aki miatt veszélyben lenne az élete. Úgy értem, lehet képmutatásnak tűnik, ha én mondom azt, hogy csak nyuszi vagy megpróbálni vele a dolgot, mert félsz a kudarctól, de most gondold meg, úgy akarsz csajozni mint én? Ugye, hogy ugye?
Diadalittasan hörpintem le az utolsó korty vizemet, és csapom le az üres kupát az asztalra. Más kérdés, hogy lehet ezzel egyáltalán nem tettem jót Leliana-nak, de ez a fickó nem viseli arcán az elutasításra jellemző sebhelyeket, és törött végtagokat, szóval lehet tényleg kölcsönös lenne a dolog. Aztán viszont a fene tudja...
-Ahogy gondolod...bár tudod, egy idő után úgyis megismer, szóval ezt a végtelenségig nem lehet eljátszani. Nagy ez a város, de egyszer itt is elfogynak az idegenek.Persze akkor elköltözhetsz máshova, de most tényleg megéri annyit kutyagolni? Ugyan...
~Bár, Leliana mellett biztos, hogy még többet kéne, de ez most nem fontos.~
Csak tudnám, hogyan kanyarodtunk el innen oda, hogy ki hogyan szeretne meghalni. Először csak pislogok, aztán szégyenlősen megvakarom a fejem.
-Én szürke vagyok, szóval leginkább annak örülnék, ha elpusztíthatnék előtte egy vezérdémont, de azt hiszem erről már lecsúsztam. Jobb is, egy veszedelem bőven elég. Ami viszont a gyásznépet illeti...nem tudom. Nézd, legalább annyira utálom a nagy felhajtást, mint bárki, akinek a szülei nem voltak testvérek, hogy egyben maradjon a családi birtok, és arra sem vágyom, hogy szomorkodjanak utánam, de az ilyesmi jóformán elkerülhetetlen. A halál szomorú dolog, és akik ismernek, azoknak biztosan könnybe lábad majd a szemük, ha megtudják, hogy mostantól tűrniük kell a csendet, amit eddig a kibírhatatlan favicceim töltöttek meg.
Megvakargatom a borostám, és úgy nézek a férfi szemébe.
-Tudod, lehet rossz embert választottál a komoly filozófiai beszélgetésre. Minden esetre, én azért nem örülnék ha meghalnál. Na persze, hacsak nem a szobámban temetnek el, nem hiszem, hogy el is mennék gyászolni, de határozottan elszomorítana a halálhíred, és az máris egy. Egyébként is, mi értelme ennek az egésznek, ha nem marad utánad senki, akinek számít, hogy itt jártál? Oké, tényleg abbahagytam, ez nekem nem megy. Szóval, mi a véleményed az áfonyalekvárról? Állítólag él a városban egy szakács, aki mennyit tud csinálni...

// Zelnarak Coldwell //

A Csámcsogó Nemes egy érdekes hely volt. Megfordultak errefelé mindenféle népek, és bizonyos voltam afelől is, miszerint ezek a falak már megannyi érdekes történetet tudtak volna elregélni, amennyiben lett volna szájuk. Habár szájjal nem is, ám füllel bizonyára rendelkeztek, ezért nem ártott óvatosan viselkednie az embernek, amikor megfordult eme ivóban. Számomra megszokott kocsmának számított, itt töltöttem életem utolsó három évének több, mint felét. Hallgattam nagyot mondó kalandorok beszámolóit, valamint kereskedőkét, akik azon marakodtak, melyikük tudott több értékes portékát eladni. Az épület a város egy igencsak előnyös területén helyezkedett el, hisz közvetlenül mellette terült el piactér, így a megfáradt, sikeres, vagy éppen sikertelen napot záró árusok be tudtak térni, csillapíthatták szomjukat, ellazíthatták idegeiket. Találkoztam már nemesekkel is, akik címeres páncélban, fegyveresekkel karöltve látogatták meg a pultot. Aztán, ott voltam még én is, aki magam sem tudtam kilétemről egy fikarcnyit sem. Egy régi könyvet bújtam magányosan, a lapok árnyalatát csak jobban megsárgította a gyertyafény, mely az asztalomnál égett. A Nap már felkelt, azonban mellettem nem volt ablak, ezért nem bírtam kihasználni a reggeli sugarak segítségét. A cifra betűk bújása közepette, folyamatosan, szinte ködfátyolként áramlott el arcom előtt a dohányfüst, ami kissé csípte szemeimet, valamint dörzsölte orromat, viszont figyelmen kívül hagytam ezeket a tényezőket, ugyanis megszokottnak minősültek számomra. Ez elviselhetőbb volt, mint a kora reggeli duhajkodások, amik fülsértő hangzavarral is jártak. Többnyire nem avatkoztam bele az efféle dolgokba, rossz színben tüntetett volna fel a megbízóim számára. Zsoldosként, a kocsmában tudtam talán leginkább érvényesülni, itt megtalált az, aki akart. Az imént említett duhajkodás klasszikusan végződött, két nagydarab férfi indult meg a harmadikkal az ajtó felé.
~ Szerencsétlen fickó...~ töprengtem, ezt követően kortyoltam párat a kupámból, melynek mélyén olcsó vörösbor lappangott. Így telt az idő, egészen addig, amíg egy különös alak le nem szólított. Arról érdeklődött, vajon nincs-e szükségem némi segítségre.
- Szép jó reggelt cimbora! Segítségre?- kérdeztem vissza, mialatt végigmértem az illetőt. A páncélja gyönyörű veretes volt, amiből egyből levontam a következtetést, nem valamiféle jöttmenttel volt dolgom. Barátságosan intettem neki az egyik szék felé, jelezve ezzel, hogy nyugodtan foglaljon helyet a beszélgetés idejéig.
- Megtudhatnám a nevedet barátom? Egyébként, én Fehér Sólyom vagyok, vagyis... Eme név ragadt itt rám. Az igazi nevemre nem emlékszem. Kitől szerezted azt a sebhelyet?- érdeklődtem, célozva ezzel a férfi homlokán díszelgő hegre.
- Nos, igazság szerint volna valami, amit régóta tervezek véghez vinni, de társra van hozzá szükségem. Ki akarom deríteni, ki is vagyok valójában. Egyedül veszélyes lenne nekivágni Ferelden vadonjának, ám egy magamfajta, erős harcossal... Az más helyzet. Van némi megtakarított pénzem, amit erre szentelnék. Különös dolog ez, sosem én béreltem fel valakit, általában engem szoktak. Ma fordulhat a kocka, feltéve, ha megbízható vagy, s elfogadod az ajánlatomat.- jelentettem ki, ezután vártam a reakciókra.

// Zelnarak Coldwell //

Miközben a férfi beszámolóját hallgattam, még több dolgot tudhattam meg róla, és igazán bizalomgerjesztő tényeket közölt velem. Tudatomra adta, miszerint ő nemesi családból származott, miután bemutatkozott, majd arra is fény derült, hogy a sebhelyet a homlokán egy éjfattyútól szerezte. Ezek szerint, egy tapasztal harcos ült velem szemben, ami némiképpen megnyugtatott, elvégre rengeteg veszélyt rejtett magában Ferelden. Én nem voltam az az ijedős fajta fickó, ám úgy tűnt, Zelnarak sem. A kocsma egyre inkább megtelt emberekkel, s páran ezt a tempót követve, minél inkább a lerészegedésre törekedtek, amihez éppenséggel nem kellett nagy tudomány, viszont egyesek képesek voltak profi szinten űzni a mesterségét. A páncélos zsoldos kissé furcsállta a nevemet, ami tulajdonképpen nem lepett meg, elvégre én magam is érdekesnek találtam. Persze, nem magamnak választottam, az igazi nevem talán sokkal hangzatosabb lett volna, csakhogy annak nem voltam tudatában.
- Értem. Bizonyára a szíved is oly nemes, akárcsak származásod. Nem sok emberrel találkoztam még errefelé, aki el tudta volna regélni, hogy sebhelyet szerzett egy csesznyétől.- jelentettem ki.
- Szóval, te is harcoltál a háborúban, ha jól sejtem?- érdeklődtem tovább a férfitől. Meglehet, jómagam is küzdöttem három évvel ezelőtt az éjfattyú horda ellen, de sajnálatos módon pontosan attól az alkalomtól emlékeztem az éltemre, hogy a csatározások már lezajlottak országunkban.
- A nevemre visszatérve, valóban egyedi, nem én választottam magamnak. Azért kaptam, mert a pajzsomon egy ilyen címer van.- szólaltam meg ismét, ezt követően lenyúltam a székem lábához, majd a férfi felé fordítottam annak elejét, amin ott tündöklött a fehér színű sólyom, egy kék alapon.
- Csupán annyira emlékszem az életemből, hogy felébredtem egy házban, ahol néhány földműves lakott. Ők gondoztak, s ápoltak. Sajnálatos módon ők ugyanolyan kevés információval rendelkeztek kilétemről, mint szerény személyem.- közöltem Zelnarakkal, mialatt egy ironikusan keserű mosoly jelent meg az arcomon. A Coldwell család tagja igazán megtisztelt, hiszen felajánlott nekem egy italt.
- Ugyanabból kérek egy korsóval, amit te is iszol cimbora.- bólintottam felé, visszatérésekor pedig megköszöntem szívélyességét.
- Egyelőre nem jutottak még eszembe az emlékeim... Abban reménykedek, miszerint utunk során majd felszínre tör néhány, hogyha ismerős tájakon járunk, vagy más, hasonló dolgok kapcsán. Mennyire ismered jól a vidéket komám?- kérdeztem zsoldos társamtól, majd eszembe jutott még valami, ami szerettem volna kicsikarni a fickóból.
- Mellesleg, távol álljon tőlem a tolakodás, de te nemes vagy, bizonyára hatalmad is van... Akkor mi a fészkes fenét keresel egy ilyen koszfészekben? Lefogadnám, hogy Ferelden összes mocska átment már ezen a helyen.- mondtam Zelnaraknak, majd kíváncsian vártam a beszámolóját, amennyiben hajlandó lesz megosztani velem.

//Christopher//

-Na álljunk csak meg egy pillanatra! - Szólalok fel hangosan, ez ugyanis egy kicsit sok volt egyszerre, még így jóllakottan is.
-Szerintem inkább tedd le azt a kupát, lehet, nem vagy részeg, de hogy józan sem, az egészen biztos. Nézd, megértem, hogy el vagy keseredve, még ha nem is vagyok benne egészen biztos, hogy miért, de...
Ahogy közel hajol hozzám, önkéntelenül is elhúzódom tőle, nem mintha nem ezt tettem volna, ha van időm meggondolni a dolgot. Kezd nagyon nem tetszeni nekem ez az egész, és amikor eljut a koncolásokig, meg a vérhez,  egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezek után a szobámban fogok vacsorázni.
-Ugye tudod, hogy a nemesség az, akik egyben tartották az országot a veszedelemben? Nélkülük mindenki meglépett volna, aki tehette? Rengeteg fereldeni menekült el így is, és...hogy mi? Legjobb bor....hát...fogalmam sincs, sosem ittam...de visszatérhetnénk az őrült tervedhez? Mi lenne, ha leülnél, is inkább megnyugodnál egy kicsit? Nézd, ha szerinted Leliana-nál nincs esélyed, az még nem a világvége, kérlek, gondolkozz egy kicsit. Elismerem, hogy vannak akiknek jobb dolga van másoknál, és ez nem igazságos, de az ilyen kezdeményezésekkel csak azt éred el, hogy mindenkinek még rosszabb legyen.
~Hmm...tulajdonképen miért védem a nemességet? Ha valakinek, nekem aztán van okom utálni őket. Na jó, akadhatnak olyanok, akiknek több is lehet, de akkor is...~
-Mit szólnál, ha haza kísérnélek, mielőtt még valami bajba kevered magad hmm?

Arenelle
Jó sokat gyalogoltam erdőkön és mezőkön keresztül. Társam nem volt más, mint a magány és az egyedül lét. Habár minél előbb meg akartam ismerkedni a vörös hajú angyallal úgy éreztem muszáj egy kis időre felfüggesztenem az utazást. Szükségem volt egy kis kikapcsolódásra így hozta a sors, hogy Denerimbe jutottam. Kosza híreket már halottam róla bár az se volt valami sok. Úgy döntöttem egy kis kitérő nem árthat ráadásul egy ilyen helyen útbaigazítást adhatnak Leilana holléte felől. Kissé bizalmatlanul mászkáltam az utcákon lesve mikor veti rám magát egy pénzéhes tolvaj. Szerencsém lévén rövid idő alatt találtam egy kocsmát anélkül, hogy bárki belém kötött volna. Odabent sokféle emberrel sikerült összeakadnom. Egyszerű közembertől kezdve a gazdag nemesekig. Én nem foglalkoztam egyikükkel sem egyből az ajtóval szembeni pulthoz léptem. Pár lépéssel mellettem megláttam egy gyönyörű szőke hajú nőt. Ránézésre úgy tűnt nekem, mint aki intelligens és otthonosan mozog a nagyvilágban.
- Fizetek még egy kört annak a hölgynek. - majd mikor megkapta odaléptem hozzá.
- Üdv. Nem akartam zavarni, de nem mozgok otthonosan a környéken és reméltem tud nekem segíteni. A nevem Duncan.- ezzel közelebb léptem hozzá, hogy minél kevesebben hallja a cseverészésünket.
Nagyon reméltem nem fog lenézni egyszerű öltözetem miatt és nem tekinti tolakodónak az ajánlatomat.
/Elnézést kérek ha valami nem megfelelő nem vagyok valami túl jó a kezdésben. Ha bármi gond lenne szólj nyugodtan és javítom./

Duncan

A sors és főleg egyre ürülő erszényem Denerimbe hozott. Ha valahol lehet találni munkát, akkor az egy nagyváros. Hamar sikerült viszonylag alkalmazkodnom az itteni viszonyokhoz, noha új életmódom cseppet sem volt ínyemre. Hogy egyszerű, mondhatni semmilyen ruhákban kell járnom, azt még túléltem. Néha kifejezetten hasznos szürke kisegérnek lenni, vagy valami affélének. A kinézetem nagyon nem változtattam meg, így szőke sörényem, tartásom, no meg kisugárzásom azért merőben eltér egy egyszeri városi elfétől. Talán ezért is van viszonylag nyugalmam, csak kevesen mernek belém kötni, vagy pofátlan ajánlatokat tenni. Aki meg mégis megteszi, az pórul jár, nem ott rögtön, de hamar. És akkor ott van még maga a beszéd kérdése is. Nem kis figyelmet követel, hogy akcentus nélkül, vagy csak minimálissal kezdjek társalogni. Nem a legjobb dolog Fereldenben orléziainak lenni, pláne, ha csak egy elf vagy. És akkor ott van még a szavak használata, a megfogalmazás módja. Azt is le kell egyszerűsítenem, ha nem akarok túlságosan kitűnni. Utóbbi már nehezebben megy, hiszen első sorban az akcentusra figyelek.
Most éppen szabadnapom van, nem akadt dolgom sem, úgyhogy a kocsmába tértem be egy kicsit. Nem tettem még le róla, hogy felkutatom a gyilkost, hiába hűlnek ki egyre jobban a nyomok. A remény hal meg utoljára. a és hol lehet a legkönnyebben híreket, pletykákat hallani? Természetesen a kocsmában. Az itteniek már megtanulták, jobb a békesség, aminek egyik alapfeltétele, hogy nem kötnek belém. Megtűrnek itt, mert nem tűnök annyira koszos elfnek, és mert híre ment már, hogy baj érte azokat, akiknek nem voltam szimpatikus, és ezt ki is mutatták. Így tehát zavartalanul ihattam az italom, amikor is kapom az újabb adagot.
- De én nem... - de már jön is a válasz, hogy az úr küldi. A dolog igen csak meglep, de arcom rezzenéstelen marad. Ez merőben... új. Az ajánlattevők általában csak úgy odajönnek hozzám, nem költik az értékes érméket udvarias gesztusokra. Néhány pillanat alatt végigmérem az illetőt. Új fiú a környéken, vagy legalábbis nem láttam. És már meg is szólít. Nincs mit tenni, utolsó menekülési esélyként egy önkéntelennek ható mozdulattal igazítom szőke tincseim hegyes fülem mögé, hogy biztosan lássa - egy elffel kíván épp beszélgetni. Nehogy a végén még én legyek a hibás, amiért ezt "eltitkoltam".
- Üdv! Mint látja, nem zavar. Arenelle vagyok.- A kérést hallva enyhén oldalra billentem a fejem. - Akkor a választása nem épp a legszerencsésebb, nem vagyok helybéli. De mondja csak, hátha mégis kegyes a Teremtő és mégis tudok mondani valami hasznosat.

Arenelle
Ahogyan közelebb léptem meg kellett állapítanom, hogy a nő szerfelett csinos. Hosszú szőke haja fátyolként borult rá. Csodálkoztam, hogy aki így néz ki miért ücsörög egyedül. Igaz felénk is voltak szép lányok meg néhány gyönyörű is ám hozzá fogható nem terem minden bokorban. Mikor megtudta kitől jött az ital nem zavart el pedig lelkiekben felkészültem a tiltakozására. Előfordul néha, hogy egy férfi azért fizet egy italt egy hölgynek, mert hátsó szándékai vannak. Szerencsére rendkívül kevés alkalommal láttam ilyet bár akármi megtörténhet. Ő viszont kegyesen elfogatta az üdvözlő ajándékomat. Nem voltam kimondottan gazdag azonban úgy véltem pár érme nem oszt nem szoroz. Mikor előálltam a kérésemmel és bemutatkoztam kecses kezével lágyan megérintette a haját így láthatóvá vált a füle. Igaz nem mondhattam magamat világ jártnak azonban rögtön fölismertem egy elf hölggyel akartam beszédbe elegyedni. Ismertem olyan embereket, akik nem lenézték őket azonban én nem tartoztam közéjük. Meglehet, van köztük pár kellemetlen alak ahogyan az embereknél is előbukkannak. Ha akivel beszélgetek, nem akar megölni, meglopni, rágalmazni vagy esetleg nem tartozik az éjfattyak közé addig nekem semmi bajom nincs vele. Éppen ellenkezőleg nagyon is szépnek találtam a füleit. Elmondta nekem, hogy ő sem helybéli ám meglehet, tud nekem segíteni. Kissé megköszörültem a torkomat majd igyekeztem érthetően elmagyarázni kit is keresek.
-Én egy vörös hajú hölgyet keresek. Sokat halottam róla és elhatároztam végre találkozom vele ám nem tudtam merre lehet ezért elindultam ide. Talán halott már róla, de az is meglehet, hogy nem. Egyike azoknak a hősöknek, akik annak idején harcoltak a förmedvények ellen és végeztek a vezérükkel. Leilanának hívják. Igaz az is közre játszik, hogy szeretném bejárni a világot és látni megannyi csodáját. -
Kissé csöndbe maradtam mert nem tudtam mit mondhatnék még amit nem mondtam már el. Sajnos a beszéd sosem tartozott az erősségeimhez. A tervem miszerint Arenelle ismer mindenkit kútba esettnek látszott ám nem lehetett tudni. Nem is igazán bántam volna, ha nem is tudok meg semmit. Vigasztalt a tudat, hogy egy gyönyörű nővel beszélgethettem.
-Ééés milyenek errefelé az emberek egy ekkora városban?-

Duncan

Úgy tűnik, a férfit nem zavarja, hogy egy hegyesfülűvel beszél, és nem is az a ráakaszkodós fajta. Üdítő változatosság. Így akár a kedvesebb arcom is bemutathatom, nem csak az udvarias, de tartózkodó énem. Persze csak óvatosan, sosem lehet tudni, mi sül ki az ilyesmiből. Néha pont a barátságosabb hozzáállásom bátorítja fel az embereket. Nem volt fenékig tejfel az életem Orléziában, de néha az az érzésem, az intrikus nemesekkel könnyebb dolgom volt, mint Ferelden átlag polgáraival.
Csendben, türelmesen végig hallgatom Duncant, ám amikor végre név is társul a keresett személy leírásához, önkéntelenül is a magasba szöknek szemöldökeim. Hát hogyne hallottam volna Leilanáról. Jó darabig Orléziában élt, mint én, és a szakmánk is hasonló volt, mondhatni.
- Ki ne hallott volna Leilanáról? - teszem hozzá, hogy félig meddig honfitársak vagyunk, inkább nem hozom nyilvánosságra. - Viszont sajnálatos módon nem találkoztam vele, és fogalmam sincs, hol lehet. Utoljára azt hallottam róla, hogy az egyház szolgálatában áll, talán a Teremtő egyik alázatos szolgája többet tudna mondani. Azt viszont meglepve hallom, hogy vándorlásra adta a fejét. A többség inkább ragaszkodik az otthon melegéhez és viszonylagos biztosságához. A még mindig kóborló éjfattyaktól nem is beszélve. Még beléjük lehet botlani.
A kérdés kicsit váratlanul ér, és először nem is igazán tudom, mit kezdjek vele. Milyenek az emberek... még csak nem is vagyok ember, vagy helybéli, innentől kezdve az objektív vélemény kicsit nehezebben megoldható.
- Elég nehéz általánosítani. Olyanok, mint minden más városban. Sokfélék. - próbálok egy semleges véleményt megfogalmazni. Végtére is ez igaz, van, akit megkedveltem, van akinek inkább kerülöm a társaságát, és van, akit szívesebben látnék egy sötét sikátorban örök álomba segítve. Ez azt hiszem, kimeríti a sokféle fogalmát.

Arenelle
Úgy tűnt igazam volt és a nő tényleg nem az a kikent kifent, önimádó fruska. Azt kérdezte ki nem halott Leilanáról. Ez elég jó kérdés ám azonban vannak furcsa, ostoba emberek. Ismertem olyan embert, aki soha életében nem látott vaddisznót pedig a falunk egy kőhajításnyira feküdt az erdőtől. A hölgy bár tudta kiről beszélek, nem tudta éppen hol tartózkodik és nem is találkozott vele. azt állította, hogy az egyházhoz állt így talán tőlük kaphatok némi információt. Én nem voltam valami vallásos ám volt, amiben egyetértettem velük. Mikor hangot adott megilletődöttségének miszerint otthagytam az otthon kényelmét kissé elmosolyodtam.
- Nagyon sokáig éltem odahaza és szerettem volna, látni mi van máshol. Szívesen mentem volna én is a nagy háborúba, de nem tehettem pedig ott találkozhattam volna vele. Édesapám szokott róla mesélni milyen nagyszerű harcos és mennyire gyönyörű. A kóborló éjfattyak pedig csak még kellemesebbé teszik az utazást. Mikor otthon maradtunk nem ültünk tétlenül a babérjainkon. Előfordult, hogy ezek a dögök betörtek a faluba ám nagy sajnálatukra egyik sem távozott élve. Szóval mindegy, hogy otthon vagy útközben aprítom őket. -
Sajnos a kérdésemre nem kaptam érthető pontos választ. Mivel mindvégig a faluban éltem így fogalmam sem volt róla milyen lehet az élet egy városban. Igyekeztem olyan képet vágni mint aki pontosan érti mire gondolt.
- Köszönöm a segítséget. És egyedül él itt vagy társaságba?-
Nem nagyon tudtam mit kérdezhetnék még azonban nem akartam túl tolakodó lenni. Még a végén azt gondolta volna, hogy ez mind csak csel és valójában ki akarom rabolni. Igaz nem voltam éppen gazdag ám mindig volt nálam annyi pénz amennyire szükségem volt. ekkor jutott az eszembe meg se kérdeztem mit iszik. Mi lett volna, ha nincs elég pénzem, hogy kifizessem. Egy-két ital elég borsos áron kerül az emberek poharába. Csak reménykedni tudtam, hogy az információszerzéssel nem verem magam adósságba és nem bőgök le egy hölgy előtt.