Kocsma a Csámcsogó Nemeshez

Már egy ideje halogattam, hogy a városba jöjjek, de mivel a feladatok elfogytak és a beszámolómat is át kellett adnom a Káptalanban, így végül csak ideértem.
Mivel azonban előtte kicsit fel akartam frissíteni magam és tiszta ruhát venni, hiszen a több hetes vadonban töltött időszak nem nagyon kedvezett a külsőmnek, valamint végre tisztességes ételt is akartam a számban tudni, ezért elsőre inkább ide tértem be. A legjobb információs hely egy kocsma, ha az ember sokáig távol volt valahonnan és meg akarja tudni a híreket és nekem most nem ártott egy kis tájékozódás, nehogy még véletlenül is valakinek a tyúkszemére tapossak, ebben az állandóan változó politikai kavargásban.
Az egyik asztalnál falatozva és a vizezett boromat iszogatva hallgattam végig a sármos férfi - aki láthatóan próbált valamit papírra vetni, bár nem sok sikerrel, hiszen mindig megzavarták, - és a hajóskapitány beszélgetését és jókat mulattam a kitalált történetén és szívem szerint összehoztam volna az én kapitányommal, hogy túllicitálhassák egymást.
Mikor a nagyot mondó tengerész távozott a figyelmem megint a férfire terelődött, aki most ismét igyekezett belemerülni az írásba. Nem állt szándékomban megzavarni, és reméltem nem veszi zaklatásnak a kíváncsiságom, ezért inkább az ételre és a körülöttem zsongó beszélgetésekre próbáltam figyelni. mikor bejött három hangoskodó zsoldos és nem telt bele pár petrc és máris belekötöttek az első békésen italozó vendégbe.
~ Csak egyszer tudnék megenni vagy meginni valamit úgy, hogy ne történjen rögtön valami. ~ sóhajtottam, de egyelőre nem foglalkoztam senkivel.

Étkezésemet a fölém boruló árnyék és a mézes-mázas szavak zavarják meg és először azt hiszem, hogy imáim nem találtak meghallgatásra és mégis csak valamelyik szerencsétlen kötekedő pont engem nézett ki magának, hogy megszabaduljon pár fogától, vagy kiálló testrészétől, mivel már eléggé morcos lettem a gondolatra is, hogy miattuk nem tudom befejezni a jól megérdemelt étkezésemet.De nem! Ez az a fickó volt, akit az előbb annyira megnéztem magamnak és aki most, mint valami velem hasonszőrű bárd, szólított meg, bár a „az eltévedt szépségemen” kicsit félre nyeltem, a kézcsóknál meg csak azért nem rántottam el a kezem, mert annyira meglepett.
Miután sikerült nem megfulladnom, még mindig csak néztem rá, hiszen csak lökte tovább a mondanivalóját, miközben én még meg sem szólaltam és máris az asztalomnál ült.
Komolyan! ilyen gyors kezdést ritkán látni, de legtöbbször betudom ezt annak, hogy tudják ki vagyok. Itt láthatóan ez a veszély nem fenyegetett és bár nem élek szűzies életet és én is meg-megnézek egy jó kiállású férfit és ebben az előttem ülőnek sem kell szégyenkeznie, azért elolvadni sem szoktam az ilyen bókoktól.
- Hát akkor sorban tisztázzunk valamit. – tettem le sóhajtva a kanalamat. – Egy: ritkán tévedek el. Kettő: ha jól látom már ülsz. Három: zavarni, csak az zavar, hogy lassan röpködni fognak itt a tányérok, a kupák és az emberek. Negyedszer: egyedül is roppant jól tudom érezni magam, de erre egy zsúfolt, hangos kocsmában, vajmi kevés az esélyem, ezért ha egyedül akarta volna lenni, akkor nem jöttem volna ide. Ötödször, - nyújtottam ki az utolsó ujjamat is, - Mint látod, - böktem a mellettem heverő kardra és íjra, - meg tudom védeni magam. És leges legvégül, hogy kielégítsem a kíváncsiságodat bár nem itt lakom, de már többször jártam a városban, így nem mondanám „újnak” magam. – mosolyogtam vissza rá, olyan kellemes ragadozó mosollyal. – Esetleg segíthetek még valamiben? Ja! És ha már itt ülsz, akkor igen, kérek még egy kupa bort, mielőtt leamortizálják a csapost. – intettem a hátam mögé, ahol egyre hangosabb lett a zaj. – Egyébként Leliana. – biccentettem felé. – Gondolom te törzsvendég vagy. Mi ez az írási mánia? – utaltam arra, hogy láttam mit csinált az előbb.

- Miért? – néztem rá kis cukkolással a hangomban. – Talán vaj van a füled mögött Christopher? – utaltam a megremegő szájszélére és kissé sápatag arcára, miközben igyekeztem nem elnevetni magam, ahogy rájött, nem biztos, hogy jóval kezdett ki.
Egyébként meg jobban szerettem a közvetlenebb hangnemet, így én nem vettem át a szabatosabb stílusát, maradtam a tegezésnél, ahogy egy kocsmában illik.
- De nem kell betojni, nem vagyok katona, csak szeretem, ha magam szabom meg mit és mikor csinálok és nem valami magát felsőbbrendűnek gondoló hímnemű egyed. – könyörültem meg rajta és oszlattam el a kételyeit.
Az viszont nagyon is tetszik, hogy nem mond neki semmit a nevem, csak a dallama miatt ízlelgeti, kóstolgatja, mint a nemes bort. Így legalább nem kell egyből az elmúlt hőstetteimről szóló áradozást végighallgatnom és ezzel veszni hagyni egy kis flört lehetőségét.
- Harcos királynő? – néztem rá mosolyogva. – És melyik ország királynője lennék szerinted?
Mikor az elesetteket szóba hozza, azért kissé lelohad a mosolyom, de aztán megrázom a fejem.
- Arra vannak nálam elhivatottabbak is, és én boldogan átengedem e nemes feladatot.
Érdeklődve hallgatom, amikor mentegetőzésként elmondja, hogy a gyerekeknek írja a meséit, hiszen a kinézete alapján inkább gondoltam volna tényleg valami kóbor bárdnak, mint gyerekpátyulgató meseírónak, de hát lassan már semmi és senki nem tud meglepni.
Innentől aztán kicsit elkomorodik a hangulat, ahogy áttér a politikára, mely úgy látszik, nagyon is a bögyében van, bár valahol érthetőek a nézetei, de én igyekszem a saját sorsomból okulva lehetőleg kimaradni a hatalmasok intrikáiból és harcaiból.
A példa beszédét is szótlanul hallgattam végig, bár eléggé meglepő rögtönzés volt, azt meg kell hagyni.
- A mondás szerint, mindenki elnyeri máltó büntetését. – mormolom az orrom alatt, aztán csak pislogok, ahogy hirtelen már más vizeken járunk, amit persze nem bánok.
Viszont nagyon úgy néz ki, hogy kicsit elkésett a dologgal és a bort nem lesz egyszerű felszolgálnia, főleg, ha ahogy látom, még kellően provokálja is a vehemens vitézeket, akik a szesztől már amúgy is kellően erősnek érzik magukat.
Nagy sóhajtással temetem a kezembe az arcom, majd úgy helyezkedem, hogy a széket hamar ki tudjam rúgni maga alól és a kardomat is szép lassan megragadom, hogy ha ideiglenes asztaltársam fejét le akarják harapni, akkor kicsit rendre utasítsam őket.

És lőn! Tényleg sikerült kiprovokálnia, hogy behúzzanak neki egyet, bár azért az a javára szól, hogy nagyon nem kellett hozzá erőlködnie, ez már a levegőben volt, csak egy szikra kellett hozzá.
Bár, ahogy elnézem ezt a szikrát, hamar hamuvá fogják taposni, de azért várok még egy kicsit, hogy lássam, ha már ilyen ügyesen magára uszította a bandát, akkor hogyan akar kimászni belőle, így aztán nem kapkodtam el a dolgot, csak hátrább csúsztattam a székemet, hogy könnyen és akadálytalanul fel tudjak állni.
Az látszott, hogy nem most verekszik először, hiszen elég jól mozgott és pár ütést ki is tudott kerülni, azonban volt ami betalált és a fickó haverjai sem ültek a babérjaikon, mikor látták, hogy meg van az első áldozatuk.
Ekkor azonban meghallottam, hogy nekem kezd el magyarázni, amire érdeklődve felhúztam a szemöldökömet, főleg a „kicsi szívem” résznél és körbe néztem, hogy ez tényleg nekem szól-e vagy van itt valahol egy hasonlóan jóképű barátja? De a többi része a kérésének nagyon úgy nézett ki, hogy nekem szól.
- Hát az ivócimborától még nagyon messze voltunk, hiszen még egy pohár borral sem tudtál megvendégelni. – vontam meg a vállam továbbra is nyugodtan, habár a nekem címzett szavakra azért a többi zsoldos is felfigyelt.
Aztán, amikor egy alattomosan kivitelezett rúgásnak köszönhetően, szép ívben a pult mögött Landolt Chris, akkor már úgy gondoltam ideje véget vetni a szórakozásnak.
- Hé, macskajancsik! Ez eddig egy nyugodalmas kis hely volt és ti rontjátok a hely színvonalát, talán ideje lenne áttenni a székhelyeteket a mellettünk lévő disznóólba.
A nagyobb hatás kedvéért a kardomat is előhúztam, mert tapasztalatból tudom, hogy ha csak azt látják, hogy egy nő papol nekik, akkor abból csak oltári röhögés lesz, de ha az a nő fegyvert húz……na, akkor ez lesz.
Az elsőnek, aki hátulról akart lefogni, az orra bánta, mert a hirtelen kardmarkolatba szaladt bele és vinnyogva rogyott a földre, vérző, törött orrát markolászva.
A másodikat, aki felemelt ököllel jött, egy lendületes rúgással tántorítottam hátrább, aztán felé suhintottam és kaján vigyorral az arcomon néztem, ahogy megpróbálja két kézzel megtartani a nadrágját, ami felhasítva igyekezett a föld felé.
- Miért van az, hogy hiába szólok, valahogy mindig mindenki azt hiszi, hogy ezt tényleg dísznek tartom? – nézek rá Chrisre és emelem fel a kardom, miközben csuklóból könnyedén megforgatom. – Mentek magatoktól, vagy rugdossunk odáig benneteket? – kérdezem a még talpon lévő nagydarabtól és a többi verekedőtől, de láthatják, hogy az sincs ellenemre, ha martadnak, úgy is le kell dolgozni az ebédemet.

- Ez nagyon megtisztelő! – mosolyogtam vissza kissé gunyoros hangon Chrisre és vissza csúsztattam a kardom a hüvelyébe.
Miközben érdeklődve nézem, hogyan szabadul meg az utolsó zsoldostól is, majd kezdi őket a kocsmán kívülre pakolászni, ismét helyet foglalok az asztalnál, bár az étkezést már nem folytatom tovább.
- Ma már azt hiszem egy hosszú életre való becenevet kaptam tőled. – sóhajtottam fel az újabb dicséretre, amiből persze saját magát sem hagyta ki. – De, ha kissé visszafogottabban viselkednél, akkor ezt az egészet megúszhattuk volna. – világítottam rá a hosszú élt titkára.
Viszont legalább nem feledékeny, mert mikor végzett a takarítással, megkapom a kupa boromat, amiért végül is elindult.
- Béketűrő és engedékeny anyád lehetett. – fűztem az apjával kapcsolatos visszaemlékezéséhez, és közben kortyoltam a hűs borból. – De, hát nem vagyunk egyformák. – vontam meg a vállam, hiszen ahogy a férfiak között sem termett mindenki harcosnak, úgy ez igaz volt a nőkre is.
Persze ezek után nem lep meg a következő kérdése, hogy feltámad a kíváncsisága és én azon gondolkozom, hogy ha ilyen jótékony homály borította számára a kilétemet, akkor vajon fedjem-e fel magam?
- Nem, nem vagyok katona, de a Veszedelem megtanította, hogy nem mindig van kéznél egy hős lovag, aki időben megmenti a csinos fenekemet. – válaszoltam, de még mindig semmi konkrétat. – És bajkeverőnek sem nevezném magam, bár az tagadhatatlan, hogy elég szoros kapcsolatban vagyunk. – mosolyodtam el merengve, - mármint a baj és én. Szóval, - nézek ismét a szemébe vidáman, - ha lenne is félnivalód a katonáktól, amit mondjuk ezek után nem csodálnék, - intettem körbe, - akkor sem kéne tőlem tartanod, ha csak nem vagy emberbőrbe bújt szörny. – vonom meg a vállam ismét. – Egyébként mondhatnám, hogy szabad kalandozó vagyok, aki már megélt pár csatát a Veszedelem idején.
A boszorkányokról tartott sejtelmes és misztikus meséje viszont széles mosolyra késztetett és majdnem hangosan felnevettem, hogy milyen sületlenségeket képesek az emberek bevenni, bár az kérdéses, hogy Chris, aki a saját elmondása szerint nagy mesélő hírében áll, ezt most komolyan elhitte vagy csak nekem szánt mese volt.
- Nem, boszorkány sem vagyok, de nagyon izgalmasan hangzik amiket mondtál, bár én sok felé megfordultam a világban, de még ilyet nem tapasztaltam, pedig elhiheted volt részem pár igen furcsa dologban. De arra, hogy lekösd a kölykök figyelmét tökéletes. – biccentek neki elismerően.
- És most, hogy nem lettél szörny vadász? Mivel múlatod az időd? Mármint a mesélésen kívül?

Míg hátradőlve a székemben mosolyogva hallgatom a férfit, azon jár az eszem, hogy tényleg simán elmehetne dalnoknak, vagy bárdnak, mert úgy folynak a szavak és a történetek az szájából, mintha fizető közönsége lenne és ráadásul egy cseppet sem kell megerőltetnie ezért magát.
Persze közben figyelek is rá, hiszen pár percen belül már tudom, hogy az anyja, aki valami sivatagi országból származott, vagy csak az apja ezt akarta vele elhitetni, meghalt, az apját meg felségárulással vádolták, és talán ezen oknál fogva meg is ölték, bár ebben azért nem vagyok biztos, eléggé csaponganak a gondolatai.
Aztán azt is megtudom, hogy árvaként egy kupiba került, igaz ez sem teljesen világos, hogy miért, de nem úgy néz ki, mint akit most félbe lehet szakítani, így nyugodtan hallgatom tovább, míg be nem fejezi.
- Nem kellett az apádnak a sivatagba mennie, hogy rátaláljon egy déli szépségre és csak nézz magadra, valami csak lehetett benne. – utalok itt az elég sötét bőrére és lágyabb vonásaira.
- Nem volt az olyan felemelő és sokan otthagyták a fogukat. – komorodom el, mikor lelkesedni kezd a Veszedelem elleni harcunkat meghallva. – Örülök, hogy vége lett és egy darabig remélem az is marad, hábár…….
Aztán inkább elhallgattam. Akiket ez érint már tudják, hogy valamiért az éjfattyak nem vonultak vissza teljesen és ez aggodalomra ad okot, de nem hiszem, hogy a viszonylagos béke idilljét, meg kéne ezzel most törnöm, elég, ha én vagyok tőle nyugtalan.
Közben megint a szörnyvadászat és az azzal járó dolgok kerülnek szóba, vagyis Chris már ismét ott tart.
- Én nem a sebhelyeiről ítélek meg egy embert és aki így tesz, az nagy hibát követ el. Ismertem pár olyat, akit te talán csúfnak tartanál, én mégis az életemet bíznám rájuk bármikor. – ingatom meg a fejem a szavaira.
Aztán meg rögtön ez után felajánlkozik nekem kísérőnek, amitől megint csak majdnem felkacagok.
- Bajkeverőnek magam is elég vagyok, nem kell még egy, aki miatt állandóan a hátam mögé kell néznem. – hárítom el az ajánlatát. – De, ha ennyire kalandozni vágysz, miért nem nézel körül a Káptalan előtti hirdető táblán, ott általában mindig akad valami a magadfajtának. – hívom fel a figyelmét erre, de biztos vagyok benne, hogy ha itt él, ez ő is jól tudja.
- Viszont most ………- állnék fel, hogy elköszönjek tőle és keressek egy jó kis szállást magamnak, mikor éktelen ricsajjal egy tucat kölyök viharzik be az ajtón, majd mikor meglátják Chris-t, azonnal körülveszik és egymás szavába vágva próbálnak elmondani valamit, láthatóan nagyon izgatottan, de így semmit nem lehet érteni.
- Ácsi! – csaptam az asztalra hangosan, amitől egy pillanatra dermedt csend lett és a gyerekek önkéntelen közelebb húzódtak a férfihoz és rám meresztették a szemeiket.
- Így soha nem tudjuk meg mi történt. – mosolyodtam el, majd az egyik nyolc-kilencéves forma, tejföl szőke, vállig érő hajú, nyúlánk kölyökre mutattam. – Te mond el mi történt.
- Öööö….Elvitték! – tört ki belőle párpillanat múlva hevesen. – Bernen-t elvitte egy csapat rossz arcú fickó! Láttam, amikor kihúzták a vackáról és nagyon kiabált, mert nem akart menni! – csuklik el a hangja és segélykérően mered Chris-re.

*Mosolyogva hallgatja a nőt, majd elképzeli a sivatagot.*
-Vajon milyen lehet? Nagy lehet a forróság. A homok...perzseli a lábunkat. Furcsa. Vajon meg tudnám szokni? Vagy csak egy újabb csontvázzal bővíteném azt a déli "tengert"? Soha nem gondolkoztam még ezen. Egyszer el kéne menni oda, és próbára tenni, mennyire bírnánk. Mármint...nem te meg én...vagyis...
*Legyint. Mikor a veszedelemről mesél Leliana, felvonja a szemöldökét.*
-Akkor is ott szelettem volna lenni, és részt venni az emberek mentésében. Nem kenyerem az, hogy végignézzem, amikor elpusztul minden. "Mindenki egy hős a maga módján, csak fel kell ébreszteni magában." *Mikor a gyerekek berontanak oda, felkel, nevetve fogadja őket.*
-Srácok! Srácok! Megmondtam nektek, hogy a kocsmába soha ne gyertek, mert baj érhet benneteket. *Csóválja meg a fejét, de észreveszi, hogy zaklatottak. Mikor Leliana az asztalra csap, és az egyik elmondja hogy mi történt, Christopher felpattan és rögtön elindul az ajtó felé, sebes léptekkel.*
-Azok a tetves bajkeverők!
*Látszik, hogy idegesen is válogatja a szavait. Még ilyen helyzetben sem káromkodja el magát. Nagyon figyelhet a gyerekekre, ebből kiderül.*
-Ti!
*Áll meg hirtelen, mutat a gyerekekre.*
-Eridjetek haza! Zárkózzatok be, és szóljatok a szüleiteknek. Ők valószínűleg szólni fognak a város őröknek, de mivel azok úgyis csak az időt húzzák, én utána megyek. Még egyszer mondom, ma már ne gyertek ki, csak ha azt hallottátok, hogy a banditák megkapták, ami jár nekik.
*Ekkor Lelianára néz.*
-Velem tartasz Királynő?
*Majd miután kilép az ajtón, féloldalasan elvigyorodik, szokásosan. Ekkor egy mesébe kezd, teljesen hirtelen. nem tudni miért.*
-Frabakt Mester...A harcos...Emberek védelmezője. A történet szerint, egy távoli királyságban, azt a hírt kapták, hogy egy szegény ács férfi, nem akar adót fizetni. "Mit számít az? Küldjenek érte katonákat!" Így is történt...A király a következőkről hallott...A férfi, egy seprűvel vert vissza harminc felfegyverzett katonát. Végül az uralkodó magához hívatta, és próba elé állította. Ha legyőzi a három legjobb harcosát, akkor a legfőbb hadvezérévé választja Frabakt mesterembert. A fiatal Frabakt, könnyedén győzte le a harcosokat, és hadvezér is lett. Több évtized telt el...a birodalmat háború sújtotta...mindenki tudta, hogy a bukás elkerülhetetlen. Ekkor Frabakt Mester, hátra küldte a katonákat, mondván: "Menjetek haza a szeretteitekhez, majd én megvédem az országot." Bolondnak vélték őt. Egyedül? Több ezer katonával szemben? De ő nem tágított. Megállt a kardjával a mezőn, és várt. Az ellenség nem tágított. A Krónikák szerint, három teljes napig tartott a csata, de Frabakt-ot semmi sem terítette le. Az ellenség feladta, és örökre kivonult az országból. Annyi bizonyos, hogy a férfi, könnyűnek találta a harcot. Ki lehet ő, hogy több ezer katonával is megvívott, végül győzedelmeskedett? Talán egy őrangyal? Aztán...történt valami. Frabakt mester, felmászott az Istenekhez. Több évtizedig mászott, végül elérte őket. Ekkor már nyolcvan éves lehetett. Egyenként akarta kihívni őket, míg végül a Harcok égi uralkodója elé lépett. "Miért küzdenél ellenünk, ha az embereknek szüksége van valakire, aki megvédi őket? A világotok össze van törve, és fél a sötétségtől. Kell valaki, aki fényt ad nekik, és oltalmat. Te pedig velünk küzdenél meg?" A férfi elgondolkozott, nagyon szégyellte magát, míg végül az Isten felnevetett. "Örök életre áldalak meg téged, hogy megtöltsd az emberek szívét bátorsággal, és reménnyel. A Föld Reménye leszel Frabakt Mester."
*Halkan felkuncogott. Christopher, szemében látszott a tűz...az a tűz, amiről az imént mesélt.*
-Ma mind...bennünk él Frabakt Mester. Nevezzük őt bátorságnak... reménynek...igazságnak.
*Mosolyodik el, majd az erdő felé indul.*
-Ezek a rohadékok biztos hogy odabent tanyáznak. A városból már ki lettek dobva.
*Néz Lelianára, feltéve ha ott van. Ha nem, akkor az egész történetet magának mesélte el, félhangosan, a félelem leküzdése miatt. Valószínűleg ő így nyer erőt. Kitalál egy mesét magának, akihez hasonlíthatja a jelen személyét.*

//Bocsánat hogy megkésve írok. Többé megpróbálom nem ezt csinálni, csak egy-két kisebb-nagyobb dolog összegyűlt. //

- Nem az én világom a sivatag, de ki tudja neked mennyire jönne be. – rántom meg a vállam, bár nem hiszem, hogy az álmodozáson kívül valaha is elmenne oda. – És a Veszedelmet se bánd, hogy nem vettél benne részt, nem mindenkinek az a dolga, hogy fegyvert ragadjon és hősként rohanjon a csatába. Sokszor az olyan dalnokokra ilyenkor nagyobb szükség van, akik lelket öntenek az elkeseredőkbe. – vígasztalom, bár már nem nagyon kell, hiszen ahogy körül veszik a gyerekek, már fülég ér a szája.
~ hát ezt az embert elég nehéz követni, olyan érzelmi hullámzással van. ~ hökölök meg egy pillanatra, de aztán a kölykök mondanivalója azonnal vissza is ránt a véres valóságba, ami egy percre sem hagyja elfelejteni, hogy milyen világban élünk.
- Hé, hé! Állj! – ragadom meg a vállánál fogva a heveskedőt. – Azt sem tudod, hogy kik voltak és hová mentek! Talán nem ártana, ha találnánk valakit, aki tud róluk mondani valamit, talán a kölykök is tudnak mondani még valamit. – nézek kérdőn a megszeppent társaságra, ha sikerül Christopher lendületét visszafogni még egy kis ideig.
- - Háááát…. – szólal meg egy maszatos kisfiú, akinek fekete haja, mint a sörte áll szanaszét és olyan hat év körül lehet. – Én láttam……láttam egy szekeret. – pislog határozatlanul rám.
- És még mit láttál? – kérdezem leguggolva hozzá, kedvesen mosolyogva.
- Láttam, hogy feltuszkolták rá, majd betömték a száját és kifelé indultak az úton. – int az egyik irányba. – Én elbújtam és nem láttak meg, de mindegyiknél volt kard és tőr is. – bátorodik fel a végére.
- Na, MOST mehetünk! – vetettem a hátamra az íjamat és a nyilakkal teli tegezt, igazítottam meg a tőrt az oldalamon és néztem határozottan az izgatott férfira.
Azzal, amit a gyerkőcöknek mond, teljesen egyetértek. Aztán miközben a szekér után indulunk, érdeklődve hallgatom az újabb mesét, mert nem tudom mire akar ezzel Chris kilyukadni.
A végére azonban sikerül kisakkoznom, hogy talán ezzel is feltüzeli magát, hogy egy átlag ember is lehet bátor és állhat ki az igazáért, ezért csak biztatóan megveregetem a mese végén a vállát.
- Csak nem ismered őket? Minek gyűjtenek kölyköket? Mit akarnak velük? – csapok le a szavaira, hiszen jobb, ha esetleg tudom kikkel nézek szembe, mennyire lesz véres ez a szabadítási akció és főleg mi, esetleg ki áll a háttérben.
- Viszont hallottad, többen vannak és fegyverrel. Azt láttam, hogy az öklödet tudod használni, de hogy állsz a karddal?
Közben jól kiléptünk persze és már a szélső házak között járunk.

- Nem tudom, hol van ilyenkor az őrség, de per pillanat nem is érdekel. – rázom meg a fejem, a kirohanására, amit kicsit értetlenül nézek, de aztán mikor ismét napirendre kerül az apja, akkor azért kezdek kapisgálni.
Gondolom elég régóta hordozza magában ezt a gyűlöletet, az ártatlanul vagy ki tudja miért kivégzett apja miatt és ezt kivetíti minden olyan eseményre, ami elkerüli az őrség figyelmét.
Valahol érthető, de nem mindig igazságos.
- Nem lehetnek ott mindenütt Christpher! – próbálom kijózanítani kicsit, de tudom, hogy ez hiú remény. – Képzeld mi lenne, ha nem lennének és mindenki maga venné kezébe a törvényt? – forgatom meg a szemem. – Akkor lenne csak igazán káosz!
- Egyébként is, most itt vagyunk mi és bár az jó ötlet, hogy a kölykök értesítsék azért a városőrséget, mi most előnyben vagyunk és utolérhetjük őket mielőtt még késő lenne.
Mikor megtaláljuk az üres szekeret, legalább az biztos, hogy jó felé megyünk, így már gyorsabban haladhatunk. Nem soká meg is lesz az eredménye és megpillantjuk a rablókat és bátor kis foglyukat, aki bizony igen csak megnehezíti a dolgukat.
Mikor úgy gondolja, hogy ő az aki jól átgondoltan fejjel rohan a falnak és még utasításokat is oszt nekem, csak nagyot sóhajtok, de sajnos nincs idő, hogy kiosszam érte, mert akkor vagy meglógnak, vagy kinyírják ezt a hebrencs alakot a gyerekkel együtt.
Így aztán lekapom az íjamat és megcélzom a gyereket ráncigáló fickó karját és mikor kellő pozícióba ér, odaszegezem a karját a nyilammal a fához. Az üvöltése messze száll.
Addigra Chris már a sűrűjében van. Egy férfit úgy ahogy harcképtelenné tett, de kettő meg nagyon feni rá a fogát, attól függetlenül, hogy megpróbál nagyon fenyegető lenni.
Hogy kis nyomatékot adjak a szavainak azért, kilépek a fa takarásából és felhúzott íjjal közelebb megyek kicsit.
- Hozzá tenném, hogy szinte soha nem tévesztek célt. – mondom csengő hangon, de a szememen láthatják, hogy nem viccelek.
A kölyök közben elinal, vissza a város felé, így legalább vele nincs gond.
- Jobban jártok, ha szépen megadjátok magatokat, az őrség is itt lesz pillanatokon belül, és a börtön még mindig jobb, mint a hideg halál.

Komolyan mondom, majdnem felrobbantam, mikor a férfi hirtelen elront mindent és a már-már magukat megadni készülő banditákra rontott.
Az egyiket azonnal megsebezte, de szerencsére csak a vállán és bár a fickó jajgatva rogyott a másik, előzőleg megsebesült társa mellé, Christopher tovább folytatta az őrjöngését.
Harc közben ritkán hagyom, hogy meglepjen bármi is, hiszen az az életembe is kerülhetne, de most ez a viselkedés sikerrel jár. Még az íjamat is leeresztem egy pillanatra, hogy jól látom-e amit látok és ez tényleg az a férfi, akivel eddig oly kedélyesen elbeszélgettem.
Aztán felmerül bennem, hogy a lábába eresztem a nyilamat, hátha magához tér, mert ez nem normális viselkedés, bizton hittem, hogy valami baja lett, esetleg megcsípte valami bogár, vagy valami kórságot kapott. Éjfatty vér nem lehetett, mert az már előbb látszott volna rajta.
Szerencséjére, mire meghánytam-vetettem magamban a dolgot, addigra be is fejezte és mintha mi sem történt volna sétált oda hozzám és úgy ajánlotta fel a haramiák megölését, hogy közben talán még mosoly is bujkált a szája sarkában. Ez a fickó őrült!
- Nem! Nem ölök meg hidegvérrel senkit, ha megadja magát! Hála a Teremtőnek, ennek az országnak ismét vannak a biztonságra és a rendre ügyelő őrei, és törvények, melyek betartására felesküdtek. Majd ők lerendezik ezeket! Ha most megölnéd őket, te sem lennél különb, mint ők. – nézek a szemébe halálosan komolyan. – Lehet, hogy felakasztják őket, de azt akkor is a törvény szerint, a többiek okulására teszik. Christopher, legyen eszed! Ne kényszeríts olyanra, amit nem szívesen tennék meg, de nem engedhetem meg, hogy miután magatehetetlenek, csak úgy kivégezd őket. – rázom meg a fejem és a kezem továbbra is az íj húrján pihen. – Inkább kötözd meg őket és menjünk vissza, adjuk át őket az őrségnek.
Bár mennyire is kedveltem a férfit, azért, ahogy megismertem és, hogy miként bánik a gyerekekkel, reméltem, hogy nem csinál semmi hülyeséget.
Különben is, messzebbről már hallani lehetett, hogy többen közelednek. Valószínűleg a kölyök, vagy a szülők riaszthatták a városőrséget.
- Hidd el, jobb lesz ez így! Még meg is köszönik neked.

Mikor a szavaim után a szemembe néz, már látom, hogy hatott a fejmosás és most megint az az ember áll előttem, akit a kocsmában megismertem. A történet, amit elmesél szomorú, de sajnos sokszor megtörténik ebben a zavarodott világban, amíg nem áll helyre a rend teljesen.
- Azzal nincs is semmi baj, ha figyelsz és vigyázol rájuk Christpher. – mondom neki jóval lágyabban és eresztem le az íjamat most már teljesen, majd akasztom a vállamra. – Csak ne ess át a ló túloldalára és ne válj olyanná, mint ők. – ismétlem meg a figyelmeztetésem, hiszen nem szeretném a legközelebbi városlátogatásomnál, ha az ő testét látnám a város főterén, az akasztófán lengedezni.
A felvetésén, hogy megijedtem volna, csak jót mosolygok.
- Azért ahhoz több kell Chris, hogy megijedjek, csak nem lett volna jó, ha beléd kell eresztenem egy nyilat figyelmeztetés gyanánt, ha nem térsz észhez. – mosolygok rá, aztán bólintok.
- Rendben! Én elfelejtem, de ők nem hiszem. – bökök a nyögdécselő, ébredező társaságra. – De azt hiszem, meg tudom majd győzni az őrséget, hogy kinek a szavának hihetnek.
Aztán csak nézem, ahogy ügyesen megkötözi a banditákat, de megrökönyödök, mikor hirtelen a távozás mellett dönt, és jóformán szóhoz jutni sem hagy, máris elköszön.
A kézcsók nem az én műfajom, ezért ösztönösen elrántom a kezem, aztán meg zavartan nézek utána.
- Pedig megérdemelted volna, te …..te gyerekmentő! – kiáltom fojtottan utána, majd elmosolyodom az utolsó szavain, még a fejem is megcsóválom.
~ Királynő a fejed, te kelekótya Mesemondó! ~
Közben persze feltűntek a futástól kipirosodó arcú városőrök, akiket a nevemet felemlegetve, - ami nem szeretek, de most jól jött, - nem volt nehéz meggyőzni, hogy a megkötözött jómadarak mit követtek el.
Még visszamentem velük a városba, hogy a holmimat összeszedjem, aztán én is tovább indultam az utamra.

//Köszönöm a játékot, nagyon jó volt. //

Fáradtan, és kicsit nyúzottan nyitok ajtót. Semmit sem szeretnék kevésbé, mint magamra vonnia  figyelmet, és persze semmi sem olyan diszkrét, mint egy hatalmas, véres páncél, a mellkasán egy kétfejű aranygriffel. emellett az, hogy úgy vágtam ki véletlenül az ajtót, hogy Andraste kegyének köszönheti csak, hogy a helyén maradt már igazán apróság csupán. mázli, hogy a fő látványosság nem én vagyok. Nem tudom, ki lehet ez a férfi, ki az asztalokról fel le ugrál, de hatásos az biztos, én pedig boldog vagyok, hogy mérhetetlen tehetségét itt kamatoztatja, és eltereli rólam a figyelmet. Nyomban a csapost támadom le, és egy kissé viseltes, de azért dekoratív kupát teszek le elé, a pult másik oldalára.
-Mond meg K-nak, hogy ha megint széthagyja a kacatjait, rám ne számítson.
A férfi csak bólint, és egy érmékkel teli zacskót nyújt felém, én azonban megrázom a fejem.
-Szükségem lesz egy szobára az éjszakára. És ennék is valamit.
-Ebből fejedelmi lakomát csaphat...minden éjjel, ha kiveszi a szobát egy hétre.
-Remek, úgyis éhen halok.
Lesandítok a kupára, főleg az oldalára száradt vérre.
-Lehet nem ártana lemosni, mielőtt visszakapja...No, mindjárt jövök.
Ezzel távozom is, a szobámba, és jó 10 perccel később térek csak vissza, ezúttal már inget, és bőrnadrágot viselve, lovagi mivoltomra pedig csak az oldalamon hordott kardom utal. Újra a pultnál foglalok helyet.
-Bort esetleg?
-Köszönöm, nem szoktam inni. Mi van még?
-Víz?
-Izgalmasan hangzik...nembaj, jó lesz.
Amíg a vacsorám készül, a mesélőre sandítok, ki most a felszolgálólánynak csapja éppa  szelet, ha jól látom.
-Törzsvendég? - Kérdem a csapost, aztán nagyot kortyolok a vizemből.