Alistair

Név: Alistair
Kor: 25
Faj: Ember
Születési hely: Ferelden
Kaszt: Harcos - Templárius;Bajnok
Vérvonal: Fattyú vagyok, ráadásul árva is, így aztán nincs a családomban abszolút senki akit ismerhetnél...

Kinézet: Nem vagyok az a fajta férfi, aki remek időtöltésnek tartaná, hogy egy tükör előtt állva elemezze a saját külsejét, de azt azért megjegyzem, hogy a hajam pont úgy tettszik ahogy van. Igaz, hogy kicsit kócos, és elől cseppet égnek áll, de legalább jól illeszkedik enyhén fiatalos(na jó gyerekes) arcomhoz. Ami a testfelépítésem illeti, magas vagyok, és rendkívül izmos, de szerintem mindenki az lenne, ha ekkora páncélban kéne mászkálnia mindenhova. Egyébként az utcán a Szürke kamarások vértezetéről lehet a legkönnyebben felismerni engem, a táborban pedig a hivatalos kék színű templárius pizsamámról.

Jellem: Állítólag életvidám, bolondos fickó vagyok, akinek mindenkihez van egy kedves szava...vagy egy csípős megjegyzése. Nem tudom, ki terjeszti ezeket rólam, bár az tény, hogy nem vagyok egy savanyú alak, aki mindent túl komolyan vesz, sőt, ha már itt tartunk, jóformán szinte semmit. Az egyetlen, amivel nem viccelek az az, hogy ha a barátom vagy, számíthatsz rám, kerülj akármekkora bajba, veled tartok a föld mélyére is, ha mutatod az utat. Ó, említettem, hogy nem vagyok oda azért, ha az emberek tőlem várnak útmutatást? Ez van, nem lehet mindenki vezéregyéniség.

Felszerelés:

-Warden Parancsnok páncélzat:


-Cousland Család Kard (Ajándék egy rég nem látott baráttól).


-Duncan pajzsa


Előtörténet: Látom nem tudsz aludni. Gyere csak ide a tűz mellé, a társaid már rég felébredtek. Ne félj, csak álom volt. A jó hír az, hogy ehhez hozzá lehet szokni, a rossz pedig, hogy sajnos lesz rá alkalmad bőven. Ülj még közelebb a tűzhöz, nagyon reszketsz. Na jó, látom te sem fogsz tudni visszaaludni egyhamar, mi lenne, ha töltenél magadnak egy tál pörköltet, és elütnénk az időt pár történettel?
....
Most miért néz rám mindenki? Csak mert én vagyok itt az egyetlen, aki ölt már sárkányt, ti is mesélhettek érdekes dolgokat! Na jó...de most utoljára!

Tehát, a nevem Alistair, mint tudjátok, és sokatokhoz hasonlóan én is apa nélkül nőttem fel. Ebben a helyzetben mindenki úgy boldogul ahogy tud, engem például farkasok neveltek az erdőben, és bár ennek már sok-sok éve, néha amikor a telihold megmutatja az arcát, még mindig érzem a késztetést, hogy vonyítsak az éjszakában. Látom rajtatok, hogy páran hallottatok egy rosszindulatú pletykát arról, hogy hol is nevelkedtem valójában, és miért hasonlít rám ennyire szegény megboldogult királyunk Cailan, a Maric-ról készült festményekről nem is beszélve, de ez természetesen mind ostobaság, és ha rám néztek, biztos vagyok benne, kétség sem merülhet fel, hogy a farkasos sztori az igazság, az hét szentség!
Persze tökéletesen mindegy, mit hisztek, hisz így vagy úgy, de 10 évesen aztán új "otthonra" leltem a káptalanban, ahol valamiért a fejükbe vették, hogy belőlem lesz a legjobb templárius aki valaha élt, ám néhány évvel már azzal is beérték volna szerencsétlen papnők, ha legalább egy sort rendesen tudok idézni a Fény Litániájából. Nem vicc, 12 év alatt sem ragadt rám semmi belőle, de mentségemre szolgáljon, még egy kolostorban is csak izgalmasabb dolgokat találhat az ember gyermeke annál a könyvnél. Az egyik ilyen a gyakorlóterem volt, és hiszitek vagy sem, annak ellenére, hogy vödröket lehetett megtölteni a véres verejtékemmel minden óra után, egészen élveztem azokat az órákat, sőt, kivételesen komolyan is vettem őket. Nem azt mondom, hogy nem vágytam akkorát rúgni az oktatókba néha, hogy a fekete városig szálljanak, különösen amikor már szédültem a szemem pedig marta a sós izzadságom vízesése, de az esetek többségében úgy éreztem, bármennyire is kellemetlen, megéri a dolog, és amikor végre rátértünk a templárius képességekre, tényleg kifizetődött a sok önkínzás. Éreztétek már azt, hogy a legjobbak vagytok valamiben? Azelőtt én sem...na persze, nem az egész világon, sőt, még a szobában sem, de a többi tanonc között...ó igen.
Hogy hány vérmágust, és eretneket küldtem a pokolra a nagy tehetségemmel a káptalan szolgálatában? Nos, egyet sem. Bármennyire is élveztem, hogy a része vagyok valaminek, valahogy mégsem volt az igazi, hogy pont a Káptalannak, amit ennyi idő után sem sikerült megkedvelnem, pedig annyira próbálkoztam! Most ez úgy hangzik, mintha az én döntésem lett volna, hogy elhagyom őket, pedig az igazság az, hogy természetesen nem így volt, hisz én is tudtam, hogy sosem engednének el...pontosabban, nem engedtek volna, ha nincs Duncan.
....
Bocsánat, valami a szemembe ment. Szóval Duncan! Mielőtt "családi okokból" rám hagyták a Fereldeni szürkék vezetését, mikor Ferelden hőse még csak egy egyszerű szoknyavadász nemes volt, a kamarásokat ez a legendás férfi vezette, ki egyszer állítólag anélkül végzett két éjfattyal, hogy elővette volna a fegyverét a hüvelyéből. Nem tudom, mennyi igaz ebből, de az biztos, hogy nagyon tudott az öreg. Volt egy fajta kisugárzása ami...nem is tudom, csak az a biztos, hogy a legtöbb ember nem szívesen állt az útjába egy hadsereg támogatása nélkül. Gondolom ez az oka, hogy még a Főlelkész asszony sem tudta eltántorítani attól, hogy besorozzon engem. Nem fogok hazudni, ami ez után történt, azt még a legnagyobb jóindulattal is csak mint "ijesztő" tudom jellemezni, annak ellenére, hogy az én csatlakozásomkor csupán egyetlen kadét veszett oda. Borzasztó volt...Hetekig képtelen voltam aludni, nap közben pedig...ó, de nektek nincs mitől aggódni, tök jó lesz becsszó! Tehát, ott tartottam, hogy ittam abból a serlegből és....na de mi lenne, ha ugranánk az izgalmas részekhez? Biztos nem szeretnétek azt hallgatni, hogyan hánytam naponta ötször, álmodtam a felsőtestem átharapó sárkányokról, meg arról, amikor minden ok nélkül,a  legnagyobb napsütésben a hideg kezdett rázni....ami veletek abszolúte tuti biztos nem fog megtörténni! Tehát, izgi részek...
Felteszem a lovagregényt hallottátok már arról, hogyan mentettük meg ketten, és még páran az országot a veszedelemtől, így azzal nem is untatlak titeket, úgy is túl nagy lenne a kísértés, hogy magam sokkal jobb színben tüntessem fel, mint ahogy valójában történt. Van viszont a mesének egy kevéssé ismert része: Az országgyűlés. Őfelsége nagyon szerette édesapját gondolom, és többek között ezért sem szeretné, hogy rossz színben tüntessék fel őt, márpedig utolsó pillanatai nem épp úgy zajlottak le, amire büszke lehetne...
Próbáljátok magatok elé képzelni a helyzetet: a nemesek döntöttek, és egy kivételével mindannyian Loghain ellen szavaztak. A régens magából kikelve üvöltözik az egész országgyűléssel, amiért le merték őt szavazni, majd végső elkeseredésében párbajra hívja Aiden Cousland-et, hogy így bizonyítsa az igazát.
Ahogy az lenni szokott az ilyen eseményeknél, ezerféle legenda terjeng a világban, mi is történt pontosan ez után, és minden mese olyanoktól indul, akik a teremtőre esküsznek, hogy olyantól hallották, akik ott voltak. A mostani verzió sem lesz kevésbé meseszerű, mint a többi, de attól még az az igazság.
Szóval, képzeljétek el, ahogy Loghain szavai után elcsendesedik a terem, amennyire egy ekkora terem el tud csendesedni. Emberek tucatjainak sunyorgása, mint megannyi szemtelen rovar zümmögése hallatszik minden irányból, amerre a félelmetes régens nem fordítja épp undok ábrázatát, majd néhány szívdobbanásnyi idő után újra megszólal:
-Tehát, mi lesz? Elég bátor ahhoz a parancsnok, hogy maga küzdjön meg velem, vagy inkább kijelöl egy bajnokot a posztra.
Aedan vonásai ekkor megkeményedtek, és kezei pedig mintha a levegőt kapirgálva próbálták volna közelebb húzni magukat kardjának markolatához, bár ezt senki sem láthatta,a ki messzebb állt tőle, mint én. Ott állt előtte az ember, aki miatt üldöztetésben élt már egy éve, aki miatt árulónak kiáltották ki saját hazájában, és természetesen az, aki nélkül sosem lett volna bátorsága annak a kígyó Howe-nak elárulni, és csaknem teljesen lemészárolnia  családját, és kinek árulása következtében a király halott, saját tulajdon bátyjáról pedig azt sem tudja, túlélte-e az ütközetet, ám az, hogy még mindig nem bukkant fel, nem sok jóra enged következtetni. Ó igen, semmi mást nem szeretett volna, mint puszta kézzel széttépni azt, aki felelős minden kínjáért, de nem tette. Helyette kinyújtotta a kezét, a mellette állóra mutatva, aztán felkiáltott, erőteljes bariton hangjával megborzongatva az egész udvart.
-Őt választom bajnokomnak. Párbajozzon a kutya, a kutyával!
Mabarija erre elszántan vakkantott egyet, és két lábával előrelépett, hogy úgy vicsorítson ellenfelére, harcra készen. Hiába a sok beszéd, megdöbbentő hír, és esemény, semmi sem tudta elérni azt a hatást az országgyűlésben, amit a könyvek csak úgy jellemeznek, mint "síri csend". Ez viszont megtette a hatását, egyszerre mindenki elhallgatott, és csak némán figyelték a magát egyre kínosabban érző régenst, ki továbbra is derekasan állta Aedan teljesen komoly tekintetét.
"Ha ez az ellenfél túl félelmetes uraságodnak, és szívesen átveszem a helyét. Az én életemre törni sem lesz könnyebb, de legalább ismerős lesz az élmény."
Azóta is gyötrődöm, amiért nem mondtam ezt, ahelyett, hogy csak Aedan vállára tettem páncélba bújtatott kezem, mire ő bólintott, és én előre léptem, hogy kezdetét vegye a harc. Loghain felordított, azzal az üvöltéssel, amitől mások ereiben megfagyna a vér, én azonban derekasan helytálltam, és őszinte büszkeséggel töltött el, hogy nem futamodtam meg pusztán az ordításától...ó teremtőm...
Ezt követően nekem rontott a pajzsával, mire én is hasonlóképpen feleltem, és összeszorított fogakkal álltam ellen. Borzasztó erős volt, ráadásul magasabb, és nehezebb is nálam, a tapasztalatáról nem is beszélve, ám amíg ő Orlesiai ripacsokkal hadakozott egész életében, nekem sárkányok, éjfattyok, és démonok jutottak, ráadásul a  legrosszabb még hátravolt, nem hagyhattam, hogy most megállítson! Mindenki, még én is meglepődtünk, mikor fémes csörömpöléssel esett hanyatt a padlóra. Nem is igazán emlékszem rá, hogyan történt, egyik pillanatban még megfeszítettem az izmaim, a következőben már ott hevert a földön, és próbált feltápászkodni. Egymást körbejárva készültünk fel a következő rohamra. Ő lesújtott, én kikerültem, és megsebesítettem. Aztán rajtam volt a sor, előre iramodtam, pajzsommal hárítottam a kardját, majd előre szúrtam ott, ahol nem védte páncél, és ekkor megéreztem vérének melegét a kezemben. A sérülése nem volt halálos, de a harcot nem fojtathatta tovább, ami azt illeti innentől két lábra állni sem tudott, páncélban semmiképpen. Anora azonnal hozzá rohant, majd sikítva állt kettőnk közé.
-Várjatok! Legyőzetett, ennyi nem elég?
Ami ez után jött, kicsit sem volt ínyemre. Két kézzel szorongattam a kardom, készen arra, hogy a fejét vegyem, és véget vessek ennek az őrült polgárháborúnak, hogy végre az igazi veszéllyel foglalkozhassunk, és minden Lord ki mellette állt, megértse, miért nem jó ötlet továbbra is támogatni őt, mire megjelent Riordan is. Nem hittem el, amit hallok! Komolyan, arról kezdett beszélni, hogy legyen Loghain büntetése a csatlakozás. Ha meghal, hát meghal, ám ha nem, nyerünk egy újabb kamarást. Legszívesebben ordítottam volna, ahogy a torkom kifér, de ekkor Aedan volt az, aki kezét a vállamra tette, és előre lépett. Pont Anora utolsó szavaira ért oda.
-Hasznotokra lenne a közelgő háborúban. Az apám kitűnő stratéga!
-Köszönjük, de visszavonulni tudunk magunktól is. Alistair?
Lehet nem kellett volna ilyen szélesen mosolyognom ezeken a szavakon, azon meg pláne, ami ez után történt, de nem tehettem róla. Loghain feje a földre hullott, vére pedig beterítette Anora drága ruháját. Azt hittem felszabadító érzés lesz de...olyan semmilyen volt. Szinte még jobban haragudtam rá, mert ezzel ő könnyedén megúszta az egészet, nekünk pedig még maradni kell, és helyrehozni mindent, ami miatta romlott el. A bűntudat első hulláma akkor ért el, mikor Anora könnyei kezdtek hullani... Sosem voltam oda érte, és az apja megérdemelte amit kapott, de egyszerűen...sosem hittem volna, hogy ez a nő képes érzelmekre, de akkor egy pillanatra a pityergő kislányt megsajnáltam...nem tartott sokáig, de tényleg részvétet éreztem iránta.

-Ezért lett végül ő a királynő?
-Hmm...? Nem, dehogy! Engem kiáltottak ki királynak, őt pedig a toronyba zárattam, de aztán...a csata után egyszerűen semmi kedvem sem volt az egészhez. Úgy értem, addig nem bízhattunk Anora-ban, hogy nem próbál meg inkább bosszút állni, ahelyett, hogy támogatna minket, de aztán...úgy értem nézz csak körül, Ferelden eleget szenvedett, nem hiányzik neki még az én uralkodásom is.
-Na jó...de mi történt a csata után a parancsnokkal?
-Ezt kérdezd Aeden-től, ha megtalálod. De majd csak holnap, most már tűnés aludni!

Szakértelmek: Remekül értek az olyan ételek főzéséhez, amikből egyetlen üst hetekig is kitart még egy nagyobb csapat esetén is. Komolyra fordítva a szót:
Vívás, Pajzs használat, Templárius képzés.