Birodalom útja

Bár látszólag úgy ittam a szavát, mint szomjazó a sivatagban a vizet, azért én is tisztában voltam vele, hogy mennyire is halad gyorsan egy felvértezett fegyveres, viszont akár mennyire is tapasztalt utazó voltam, soha nem árt meghallgatni mások véleményét, tanácsait, mert mindig tudnak újat mondani, ahogy például tegnap a melegítő kövekkel is történt. Így aztán annak ellenére, hogy nem voltam kezdő, nem ártott odafigyelni a veterán szavaira.
- Nem vagyok annyira tudatlan, hogy ne értsem, mit akarsz mondani velem kapcsolatban. – pirulok el azért a szavaimmal ellentétben. – De remélem, hogy most nem lesz igazad és megússzuk az utat minden különösebb akadály nélkül. – rebegem halkan, és ezt most komolyan is gondolom, hiszen akkor biztos nem fogom hagyni, hogy egymagában álljon ki a támadók ellen, akárki vagy akármi is legyen az, és akkor már nem tart ki már az álcám.
Komor pillantása, amellyel viszonozta az enyémet és a hozzá fűzött magyarázata megint csak azt bizonyította számomra, hogy ezeknek a komor, harcedzett férfiaknak a szívében, még nem halt ki a becsület és a bajba jutottak védelme, akár mit is mutat a látszat, és én szerencsés vagyok, hogy megismerkedhettem eggyel körülük.
- Köszönöm! – hajtottam meg a fejem. – Igyekszem meghálálni a fáradozásodat, ha mással nem azzal, hogy életben maradok. – röppent egy halvány mosoly a számra, aztán kaptam magam és felvettem vele a lépést.

Útközben már nem sokat beszélgettünk, inkább az utat és a környéket figyeltük, így azonnal meghallottam a morgást, ami megállásra késztetett, ahogy utitársamat is. Halkan elsuttogott dicséretére csak bólintottam, de jobban lekötött annak kitalálása, mi lehet előttünk.
Nem örültem neki, hogy valószínűleg harcra kerülhet a sor, bár ennek senki nem örült volna, de nem akartam, hogy Hrothgar-ral való viszonyunk megváltozzon, jól esett a társasága és védelmező szárnyai, nem akartam lemondani róla. De most úgy nézett ki ennek mégis vége szakad, néhány halálvágyó zsivány miatt.
Persze eszem ágában sem volt engedelmeskedni a férfinak és magára hagyni, de azért most engedelmesen lemaradtam és a fák homályába húzódtam, ahol már azt hihette azt teszem, amit mond, de közben már be is léptem a fák közé és igyekeztem a hangok közelébe férkőzni azok takarásában, miközben előkészítettem íjamat és a fagyasztó vesszőket.
Ha jól kalkulálok, akkor Hrothgar előtt meg tudom dermeszteni a támadókat és amekkora pörölye van, utána már nem lesz nehéz lecsapni őket, és talán még azt sem tudja meg, ki segített láthatatlanul neki. Viszont, ha többen vannak és túl közel kerülnek hozzá, kénytelen leszek én is beavatkozni a kardommal és akkor már nem titkolózhatok többé. Nem kockáztathatom az életünket!
Mikor már kibontakozott a szemem előtt a támadók képe, megfeszítettem az íjamat, de még és vártam, hogy felbukkanjon a férfi.

Amint a lány utasítás szerint eltűnt a fák között komoran ballagtam előre. Nem haladtam nyilván zaj nélkül, amit hamarosan kutyák csaholása is jelzett valahonnan előlem a fák és a csalitos mélyéről. Durva férfihang csatlakozott hozzájuk:
- Kussoljatok ti dögök, mer' szíjat hasítok belőletek, a Teremtő retkes valagára mondom!
A minden bizonnyal jól "idomított" jószágok erre elkushadtak. A bandita csapat nem is sejtette az érkezésem, hiába a zörgés és a roppanó ágak. Magabiztosak voltak. Urak a saját szemétdombukon, fel sem tételezték hogy számbeli hátrányban lévő préda hirtelen vadásszá válhat. Két marokra kapva Sorskovácsot léptem ki a tisztásra. Láthatólag hosszabb távon használták, hisz egy kis elkerített rész is volt a kutyáknak. Amikből mellesleg kettő volt. Na persze mabarira nem tellett ezeknek az alakoknak, de a két nagy testű anderfelsi medveölő sem megnyugtató, még ha nem is tiszta vérűek. A férfiak kilencen voltak, ezen az úton egy-egy kereskedő meg az esetlegesen felfogadott zsoldosa ellen mindenre elég persze, nyilván nem nagy karavánokra utaztak. Hármuk keze ügyében tegez és íj, a többiek változatos fegyvereket kaptak fel, legtöbbjén jó minőségű bőr avagy hitványabb láncvért feszült. A két véreb lassan, morogva közeledett felém, mire a kennelük mellett álló magas, csontos, sovány apagyilkos szemébe néztem:
- Hívd vissza a dögjeid idomár - mordultam rá. - Ez a kettő többet ér úgyis, mint az egész hitvány banda. Ne kelljen fejbe csapnom őket.
A hosszú fickó meghökkent, de egy kézmozdulattal visszaparancsolta a két medveölőt. Nagydarab, foghíjas, de mosolygós, brutális vonásokkal megáldott férfi lépdelt középre, az ő vasvértje már igenis minőségi munka volt. Csípőre tette a két kezét, de láttam: nem hülye. A kardjának a markolata mellett pihentette tekintélyes mancsait:
- Ez is ritkaság ám! A préda eddig még sosem jött házhoz, nemde fiúk? - nézett körbe röhögve. Társai, érezvén az erőfölényt jó kedélyűen viszonozták azt. Balról nyurga kölyök került mellém, bütykeire ránézésre is randa karmokat erősített, ezek bizony inakat, izmokat téphetnek. Süldő fattyúnak nézte volna bárki, aki még nem látott ilyesfélét, de aki már állt szemben igazi, a lelkéig megrothadt gazemberrel, az felismerte ezeket a szemeket. Java korabeli, kifejlett görény volt. Megráztam a fejem a vezér felé:
- Csak tájékoztatni jöttelek - közöltem vele nyugodtan. - A következő fél órában ne érdekeljen ki vonul át itt Denerimnek avagy Denerimből és még hónapjaitok is lehetnek, mire elunja a denerimi arl a csibészségeiteket. Ha a dolgomba ütitek az orrotokat, akkor viszont nem a kötélvégen fogtok bokázni a halállal, előbb megérkezik.
Vaskos röhögés volt a válasz, a görény kurtán a vállvasamra csapott és hetyke, kihívó hangon köpte felém:
- Na és aztán miért vénember? - nevetett.
Mint ahogy Lotheringtől Denerimig számtalanszor, most sem számított egyik sem egy nehézfegyvertől ilyen sebességre. Pedig nem a pöröly a lényeg, hanem aki forgatja. Abban mennyi az erő és a lendület. A széles ívű, kaszáló mozdulat kisodorta a fiú alól a lábait, majd a merőlegesen visszacsapott kalapács a mellkasán landolt. Sorskovács átzúzta a szegycsontot és összemorzsolt egy jó adag bordát is. A görény vért köpködve markolászta a levegőt kínjában, de én már tudtam, hogy halott. Ha csak nem rejtőzik gyógyító mágusuk is a bokrok között, amit azért erősen kétlenék, akkor ez a seb bizony halálos. Hideg nyugalommal néztem a vezér szemébe:
- Felelősséget vállaltam egy életért. Ha kell kioltom a tiéteket érte, amíg az oltalmam alatt áll. Döntened kell vezér. Talán lebírhattok engem. Hány embered éri meg az a nyolc ezüst, ami a tarsolyomban zörög? - recsegtem.
Az egyik íjász lassan, nekem sajnos takarásban a távfegyvere felé nyúlt, egyébként síri csend ülte meg a tisztást. A vezér gondolkodóba esett. Nem érte meg megtámadnia engem, láthatta, nem könnyen adnám az irhám. De egyúttal itt a személyes büszkesége is tét volt. Némán vívtuk meg külön csatánkat, egymáséba mélyedő szemekkel.

Nekem nem volt zörgő páncélom, csak hajlékony bőrvértem, így igazán csendben tudtam a haramiák hátába , vagyis inkább oldalába kerülni, ahonnan kiválóan ráláttam a szedett-vedett társaságra és …..és a két kutyára.
Nem szerettem ezeket a brutális dögöket, akik majdnem akkorák voltak, mint a mabarik, de persze csak töredékében olyan értelmesek, így agyatlanul támadtak mindenre, amire gazdájuk utasította őket. Veszélyesek voltak, és ráadásul könnyen kiszagolhattak, ezért örültem, hogy a szél most nekem kedvezett és inkább szemből fújt.
Nem számítottam ilyen népes társaságra, azt hittem talán, ha négyen lesznek, de ezek úgy látszik jól beásták ide magukat és sikerült eddig megvámolni az erre járókat, amitől nagy mellényük lett és nem is tartottak semmitől, ami azt bizonyította, hogy Hrothgar-nak volt abban igazsága, hogy a városőröknek ehhez szemet kellett hunynia.
Azt hiszem lesz pár keresetlen szavam róluk, ha visszatérek a Káptalanba a tisztelendő anyához.
Közben megérkezett félelmet nem ismerő léptekkel mentorom is, akinek szavai épp elég figyelmeztetésnek kellett volna lennie ennek az aljanépnek, de persze csak jól kinevették, én meg a fejem csóváltam csak, hogy mit be nem vállal értem ez a magának való, de mégis aranyszívű veterán. De sajnos, az igaz volt, hogyha mindannyian neki ugranának, bármilyen jól forgatja a fegyverét valószínűleg legyűrnék……….ha egyedül lenne. Persze ezt nem tudhatta, mégis kiállt velük szemben, nem hátrált meg a gúnyolódásuktól sem.
Aztán még magam is meglepődtem, mikor a nyikhaj a földre került és tompa puffanással és reccsenéssel találkozott a kalapács a mellkasával. A hangok és a súlyos fegyver egyértelművé tette, hogy ezt nem úszhatta meg élve. De nem ezen lepődtem meg, hiszen ezek a rablók nem érdemelnek kegyelmet, utazásom során én is számtalant hánytam már kardélre, hanem Hrothgar gyorsaságán! Pedig nem kellett volna csodálkoznom, hiszen nem titkolta, milyen harcmezőket járt meg és élve keveredett ki belőle. Ahhoz azért valamit tudnia kellett!
Mikor megszólalt megint melegség járt át, amit mostanában nem sokat tapasztaltam. Hiszen engem védett, nekem akart egérutat biztosítani még az élete árán is!
Bár a férfire figyeltem, azért nem kerülte el a figyelmemet az egyik íjász mesterkedése, mely ellen vajmi kevés lenne társam fegyvere. Gonosz mosolyra húzódott a szám és biztosan céloztam be az alattomos fickó íjat feszítő oldalán a vállát. Bőrvért volt rajta, hasonló, mint az enyém, csak jóval megviseltebb, így tudtam, hol a gyenge pontja.
Nem akartam kockáztatni, így eleresztettem a fagyasztó vesszőt, majd azonnal az idegre helyeztem a következőt, hogy ha Hrothgar felé mozdul valamelyik, vagy le akarnák nyilazni, akkor megelőzhessem őket. Szükség esetére még egy savbombát is a kezem ügyébe helyeztem, hogy ha ki kell rohannom, legyen mivel megtisztítani a terepet.
~ A Teremtő áldása legyen velünk Hrothgar! ~ fohászkodtam magamban, mert bár már ennél nagyobb túlerővel szemben is megálltam a helyem, de egy csata mindig kiszámíthatatlan.

Azt hiszem mindenki megdöbbent a süvítő nyílvesszőn. Én is! A martalócok íjásza meg aztán főleg... Néma üvöltésre nyílt szájjal meredt a vállából kimeredő vesszőre, miközben a testét pár pillanat alatt könnyű dér lepte el. Úgy tűnt, a beszélgetés ideje lejárt. Két marokra kapva a pörölyöm elbődültem úgy isten igazából. Még a nem olyan tapasztalt harcosok is ismerik ezt a fogást, ösztönszerűen rám tereli a figyelmet. Bárki is kéretlen segítőm, noha határozott ötlet már megfogalmazódott bennem egy bizonyos dalnok kislány kapcsán, akit ezek után a térdemre fektetek és elfenekelek az biztos, mindig jobb ha a nehézvasast szeretgetik meg az ilyen alakok, mintha az íjászt. Nekem lódult a fél banda, bár azt jól láttam, hogy az egyik anderfelsi medveölő a csalitosba veti magát, nagyjából azon az oldalon, ahonnan a nyílvessző érkezett. Nyilván a rejtett támadó ellen küldte a gazdája. Márpedig ez nem csak véreb, hanem vadászkutya is, a rossebb egye meg és ha sikerül rárontania, nem sokra megy a nyavalyás íjával. Mindegy, ezen nem sokat gondolkodhattam.
Ugyanis már a nyakamon is voltak az elsők. Megpördítettem magam körül a pörölyömet, ami kettőt is levert a lábáról, a harmadik csak botladozva sántikált hátrébb, de a nyomában érkező kutya a mellkasomnak ugorva megpróbált ledönteni a lábamról. Merevebb tartásra és enyhe terpeszre váltottam, ahogy a kétkezes fegyverekkel harcoló nehézgyalogságnak oktatják. A medveölő a páncélomnak vágódott, majd nemes egyszerűséggel lezuhant róla kábán rázogatva a fejét. Sorskovács lendületes ütésével tessékeltem arrébb, törött mellső mancsaival aligha volt már ellenfél a továbbiakban.
Meglepett, de volt egy lélegzetvételnyi időm felnézni. Nos, bárki is volt a segítőm, az sem tétlenkedett eddig. A megmaradt egy szem íjász mostanra szedte össze magát, mellette az eljegesedett társa kábán térdelt a földön, jobbja használhatatlanul lógott alá. A harmadik íjász bevégezte. Neki a torkából állt ki a vessző. Nem tudhattam célzott, vagy véletlen lövés végzett vele, de ez most valahogy nem is tartozott a legnagyobb problémáim közé. Több rabló is tántorgott, de akiket földre küldtem is felkecmeregtek már, amíg elintéztem a medveölőt. Láttam a sistergő foltokat a vérteken, ilyen munkát csak erős sav okoz, nyilván egy kisebb bomba terítette le eddig a társulatot. Bömbölve rohantam az íjászra, mint a jelenleg legveszélyesebb ellenfélre. A fickó szeme tágra nyílt, majd vérbe borult ahogy a pörölyöm a koponyáján landolt. Szintén gazdagon dőlt orrán-száján, elengedve a kőrisfa íjat élettelenül csuklott össze. Viszont így pont szembe kerültem a vezérrel. Első csapásom pajzzsal hárította, ha biztos meg is érezte a lendületét, az ő riposztja a nehéz karddal a vállvasamon halt el. Megszűnt a fedezettüzem is, jól mutatva: a másik kutya is elérte mostanra a célpontját, így az íjásznak egyéb gondjai vannak. Nekem is megvolt a sajátom. A főnök egyáltalán nem volt rossz harcos és a martalócainak se kell majd sok idő, hogy felfogják: most nem jön egy ideig újabb vessző. Mogorván kiköpve kezdtem oldalazni.

Jól számítottam, hogy a nyílvesszőm felér majd egy gongütéssel, melyre beindul a harc, és így is lett. Hrathgar messzire hangzó bömbölésére majdnem megremegett a kezemben az íj, de mivel említette, így hamar túltettem magam rajta és az íjászokra koncentráltam, hiszen ők jelentettek a közelharci fegyverrel harcoló zsoldosra a legnagyobb veszélyt.
Mivel Hrothgar jóformán körül vették egy pillanatra, így elvesztettem szem elől, de bíztam benne, hogy hamar helyet csinál magának.
A következő nyilat már nem figyelmeztetésnek szántam, hiszen nem vonultak vissza, így maguknak keresték a bajt, és a bandita átlőtt torokkal dőlt el, mint egy zsák.
Viszont úgy néz ki a nyilaknak már nem sok hasznát veszem, ráadásul egy pillanatra láttam, ahogy a másik, még épen maradt kutya beveti magát az erdőbe.
Nem gondoltam, hogy csak úgy ijedten elszaladt volna, inkább arra tippeltem, hogy valamelyikünket igyekszik majd levadászni, és mivel ezek sem most kezdték láthatóan a szakmát, nagy esélye volt, hogy engem szemelt ki az idomárja célpontnak.
Ha igazam van, akkor nagyon kell figyelnem, mert ezek a dögök kiválóan cserkészik be a zsákmányt, és nekem nem sok időm lesz reagálni a támadására. Na meg Hrothgar-nak is elkélne a segítség minél előbb. Halkan húztam elő a kardomat és megfeszített figyelemmel hallgatóztam.
Mégis éppen csak az utolsó pillanatban tudtam elfordulni annyira, hogy a kutya csak meglökje a vállamat, de még így is jó pár lépést hátra tántorodtam, de az állatnak is kellett idő, míg utánam fordult. Tudtam jól, hogy megint ugrani fog, hiszen torokra megy majd, így bár még mindig zsibbadt a fél oldalam a találkozásunktól, szinte elébe mentem az ugrásnak, előre felé térdre vetettem magam, feltartva a pengét kicsit felfelé, magam elé.
Mire a kutya észlelte, hogy a prédája nem marad a helyén, már nem tudott irányt változtatni, hiszen a levegőben volt és védtelen hasát az éles penge szinte ellenállás nélkül hasította fel és forró vére bőven eláztatott. Mire a hátam mögött a földre nyekkent, már nem tudott felállni és én egy döféssel megszabadítottam a további szenvedésétől.
A vérétől iszamos kezemet gyorsan a ruhámba töröltem, hogy ne csússzon a markolaton, majd kirohantam az eddigi rejtekhelyemről, hogy besegítsek a férfinek.
Az első bandita, akit kiszemeltem, épp a hátába igyekezett kerülni, de mikor meglátott, kerekre tágult szemekkel rám meredt és még a kardját is alig emelte fel. Nem adtam neki még egy esélyt, a kard szélesen csapott le felnyitva a vért felett védtelen nyakát.
Csak később esett le, hogy miért döbbent le. Valószínűleg elég ijesztően festhettem, vérrel borítva, villogó szemekkel kirohanva a fák közül. Talán azt hitte, valami démon vagyok.
De még mindig számbeli fölényben voltak és úgy néztem Hrothgar emberére akadt, legalábbis a haramiavezért nem adta könnyen magát. Így viszont marad még három, a vérünkre szomjazó bandita, már, ha a sok gyorsan elhullott bajtárs látványa nem juttatja eszükbe, hogy mennyivel jobb is lenne, ha bebújnának egy patkánylyukba.

Az erdősáv széle felől kétségbeesett, állati vinnyogás hallatszott egy pillanatra, ami hamar elnémult. Eszerint a másik medveölő is bevégezte a pályafutását. Mi vagy három ütést váltottunk a banditavezérrel, aki úgy láttam bizony harcedzett ember lehet. Nem csak úgy volt azzal a nyavalyás pajzzsal mintha egy vekni kenyeret szíjazott volna az alkarjára, ferde szögben tartva el is vezette Sorskovács brutális ütéseinek az erejét, mielőtt még a lezsibbadt karja miatt tehetetlenné vált volna és ügyesen vagdalkozott. A penge egy alkalommal a vasak között csúnyán bele is mélyedt a hónaljamba megtalálva a vértezetem eresztékét, éreztem, ahogy végigcsorog a vérem a mellpáncélom alatt. Az anyád keservit neked is!
Mögöttem gurgulázó hang adta tudtul, hogy még valaki bevégezte. Nem tudtam hátra nézni, de a vezér szavai egyértelműsítették a helyzetet:
- Ti ketten! Döntsétek fel és vágjátok le azt a libát! Addig én végzek ezzel! - recsegte.
Azt viszont jól láttam, hogy a vérebeit elvesztő idomár szűkölve kucorodik az állatok kennelének falécei mögé, gyatra késével úgysem lett volna ellenfél. Most nem tudtam a lánynak segíteni, bár kezdtem úgy érezni, erre nem is lesz szüksége. Az egyik bandita két félkezes fejszét lóbálva ugyan nekiugrott, de a társa, hosszú hajú, lándzsát markoló szakállas kaszindnak néztem jeges rémülettel meredt csak a nőre, végül a szálfegyvert eldobva térdre rogyott és nyöszörögve könyörgött kegyelemért. A baltás gyilkost ez se hatotta meg, vad dühvel robogott a lányra, én viszont a vezérre figyeltem.
Behajolt egészen a pajzsa mögé görnyedten, egyértelműen kifárasztásra játszott. A vérveszteség meg a csigaházam súlya le fog teríteni, neki elég védekeznie. Na ideje taktikát váltani. Vállal robbantam a pajzsába, ezt bizony már nem volt képes ellensúlyozni, döbbent kiáltással zuhant a hátára. Kétszer vágtam a fölkapott pajzsra amikor gyomorszájon rúgott. A lemezvért felfogta az erő nagy részét, de hátratántorított. Évtizedek gyakorlata dolgozott viszont bennem, mikor rögvest visszaszökkenve sújtottam újra, a légszomjjal ráértem törődni. Erre nem számított a haramia, így a sisakja folytatott csak reménytelen küzdelmet a pörölyöm erejével szemben. Az alóla dőlő vér egyértelműen jelezte a sikertelenséget, miként a mereven eldőlő test is. Felmértem hogy áll a lány, aztán ha nem kellett segítenem, amire lássuk be jó volt az esély, akkor kiköptem egyet oldalra:
- Rég találkoztam ilyen ügyes anyaszomorítóval ezek között - hörögtem a levegőért küzdve még.
A lányra néztem, az idomár meg a kaszind egyelőre nem foglalkoztatott, a társamra bíztam őket, viszont erős felhanggal vetettem felé:
- Nem mondom, azért tudtak valamit azok a "fiúk", akik megmutattak neked néhány mozdulatot - vigyorogtam rá, egyértelműsítve, hogy eddig vettem be a meséjét. - Egy darabban vagy? - érdeklődtem.

Az éppen egy kis levegőhöz jutó vezért szavai, amellyel rám uszította még két épkézláb emberét, csak egy ördögi vigyort szült részemről és kíváncsian néztem a bátor vállalkozókra, félresöpörve a kósza tincset a szememből. Ekkor éreztem meg, hogy még a hajam is ragad a kutya vérétől, amire rosszallóan elhúztam a szám, de a kinézetemmel majd később foglalkozom, első a feladat.
Hrothgar még nem látott meg, de sejtettem, hogy ha ezt mindketten átvészeljük, most már nem fog tovább kitartani a mesém, így sok veszteni valóm nem volt, hogy miként oldom meg a rám küldött rablók gondját, amiből mindjárt kevesebb lett, mikor a babonásabb, barna bőrű kaszind, magától feladta a küzdelmet.
- Még te is meggondolhatod magad! – szóltam oda nyájasan a vérben forgó szemű baltásnak, de szerintem az már annyira be volt gőzölve, hogy nem is hallotta.
Nem gondoltam volna, hogy veterán társam nem fog elboldogulni a valamivel harcedzettebb vezérrel, ezért teljes figyelmemet élvezhette a támadóm, aki természetesen téves következtetésre jutott laza tartásomat látva és persze attól, hogy a „gyengébb” nemet képviselem, mondhatni a vezetőjüket idézve: „liba” vagyok.
Moccanatlanul vártam míg beér a kardom hatótávolságába, akkor viszont villámgyorsan élénkültem meg, fél fordulattal oldalra léptem és felülről lefelé csaptam a karddal, melynek rúnával megbűvölt éle vajként szelte át az inakat, izmokat, csontot. Jobb keze még mindig szorongatta a baltát, amikor a férfi elé pottyant. A lendület még vitte tovább és az éles vágás miatt, még szinte fel sem fogta, hogy mi történt vele, csak mikor megállt. Üvöltésében benne volt már a rettegés, mikor befejezve a másik fél fordulatot, kardom keresztül robbant a hátán és elöl a mellkasán jött ki. Lábammal nagyot taszítottam a testen, hogy lecsússzon a pengémről, majd visszafordultam a kaszind felé, de az csak motyogva kuporgott tovább a földön.
Véres arcomat a dörmögő hang felé fordítottam és örömmel konstatáltam, hogy nem látok a férfin súlyos sebeket, legalábbis első ránézésre, de a szavai is azt mutatták, hogy jól van és én most igen csak magyarázkodhatok. Csak remélni mertem, hogy nem csap agyon, ha megtudja ki vagyok, mert szerettem volna ezek után a barátomnak tudni.
- De nem állhatott az utadba! – vontam meg a vállam a halott vezérre nézve megvetően.
- Mi legyen velük? – böktem a két megmaradt banditára. – Hidegvérrel, harc nélkül nem végzek velük, de el sem engedhetem őket. – morfondíroztam magamban. – Ha segítesz átadhatjuk őket az őrségnek, már úgy sem vagyunk messze. – néztem rá, aztán a kardomat visszatéve a helyére, határozottan néztem a szemébe.
- Igen, köszönöm jól vagyok és remélem te is – bólintottam. – És tényleg nem voltak akárkik azok a „fiúk”. – mosolyodtam el. – Nem akarlak tovább áltatni Hrothgar, hiszen semmi értelme nem lenne, meg aztán nagyon megkedveltelek és jogod van megtudni az igazat. Leliana vagyok. – hajtottam meg felé a fejem, egy enyhe biccentéssel. – Bár neked jobban szeretnék Lolita maradni. – vallottam be neki őszintén.

Kurtán elröhögtem magam a lány bemutatkozására és biccentettem egyet:
- Hát én még mindig Hrothgar vagyok - feleltem. - Becsülöm akiben megvan a kellő sütnivaló, hogy egy ilyen vén medvét mint én még az orránál fogva vezessen. Akkor nem véletlen volt ilyen ismerős a fizimiskád, de már régen láttalak - vontam vállat. - Utoljára a denerimi barbakánnál. Ott verekedtem a kapuban én is a hátramaradt társaid mellett, de egy jó képű ogár behajított valami suszter műhelybe. Mire kiástam magam már nem láttalak titeket - meséltem vidáman a szűkölve fekvő kutya felé lépkedve óvatosan. Kezemben bőrszíj lefegett. Nyugtató hangon szóltam az állathoz:
- Nyugi pajtás, nyugi. Nem fog tetszeni, de a te érdekedben van. na gyere csak...
Hirtelen löktem magam előre átkapva az állat busa fejét. Izomszaggató küzdelem volt, hiszen egy ilyen dögben rettenetes erő van, ha a mellső mancsa használhatatlan is, de egy röpke perc után sikerült áthurkolnom a pofáját. Dobálta magát veszettül, viszont így már nem volt benne veszedelem. A lányra vigyorogtam:
- Ott a kennelük mellett van egy nagyobb hordó víz, ha megmosdanál... - vetettem fel vidáman. - Meg ha már ott vagy úgy is, rúgj már bele kettőt az idomárba, hogy ugyan kússzon ide és lássa el a kutyáját. Törött láb még helyre billenthető, de nem vagyok seborvos, az biztos ért hozzá - morogtam, majd csendesebben hozzátettem: - Bármilyen alakok is ezek, ez a szerencsétlen nem tehet róla, ki a gazdája. Nem szívesen bökném le, csak ha muszáj...
Ha Leliana vert némi lelket az idomítóba, akkor jómagam addig odavertem egy taglózót a kaszindnak, majd áthurkoltam a csuklóit, hogy biztos ne ugráljon. Na meg ha már ott voltam, akkor a lábait is. Utána nekiálltam leszedni a mostanra vérben úszó vértemet, majd valamelyik halott ruhájából szaggatott csíkokkal lefogni a szúrást, ami a bal hónom alá ment. Randa, de nem veszedelmes - állapítottam meg. A lány felé fordulva most már közel sem olyan nyafka szűznek nézve persze vállat vontam:
- Én is meg leszek, ezt majd a felcserek megnézik Denerimben - feleltem. - Az elfogott banditákért úgyis két arany a fejpénz, a levágottakért meg egy, futni fogja a magaméból - morogtam. - Gyanítom ha ezeket leadjuk, egy-két őrtisztnek nem aranyozzuk be a napját - öntöttem még a pálinkám maradékát a sebemre egy nagyobb korty után. Majd hozzáfűztem: - Ha ezek egyszerű banditák, akkor én meg szentéletű tisztelendő anya vagyok. A vezér úgy verekedett, mint csak harctéri veteránok teszik. Lássuk mi van nála...
Átforgattam a testet, majd felvont szemöldökkel mutattam a lánynak egy (most már némileg véres) iratköteget. Gyorsan átnéztük a bárddal, tételes megbízás volt bizonyos kereskedőházak embereire, hogy kiket támadjon meg a banda és kiket ne. Valamint egy szabályszerű engedély, amivel motozás és kérdések nélkül mehettek be akár éjjel is a denerimi városkapun. Kiállította Olmaner strázsamester. A fickónál 12 aranypénz zörgött plusz az apró. Jó pár rablással töltött év kellett volna ennyihez. Gyanakodva néztem a hullára, majd Lelianához fordultam:
- Egyszerű martalócok lennének? Amondó vagyok, te lány, ha ezt a kettőt leadjuk a városőrségnek, nagyon hamar felkerülünk valakinek a halállistájára... - szűrtem dühösen a fogaim között.

Azért aggódtam, hogy miként fogja bevenni a gyomra azt, hogy alaposan félrevezettem arról, hogy ki is vagyok valójában, de a legnagyobb megkönnyebbülésemre, egészen vidáman vette tudomásul, ami nekem is vigyort varázsolt az arcomra.
- Üdv Hrothgar! – pukedliztem egyet, ami elég röhejesen nézhetett ki jelen állapotomban. – Én emlékeztem rád, és izgultam is miatta, hogy hamar leleplezel, ezért igyekeztem mindig lehetőleg árnyékban tartani az arcom. – ismertem el.
Sejtettem miért oldalaz a nagytermetű állat felé és kíváncsian vártam, miként boldogul, de azért készenlétben tartottam az íjamat, ha esetleg mégis szükség lenne rá. Egy ilyen dögnél sosem lehet tudni! De a harc után is jó erőben volt a férfi, így bár nem könnyen, de sikerült hatástalanítania a véreb fogait.
Szavaira bólintottam, mert már igen csak kezdett viszketni a bőröm a rászáradt vértől, meg aztán jobban szerettem a tisztább állapotomat, így nem kellett kétszer mondani, hogy suvickoljam le magam.
Mikor már vizesen, de legalább tisztán álltam a Teremtő ege alatt, az idomárra néztem, majd a kezében szorongatott tőrre, majd hidegen elmosolyodtam.
- Azt a békanyúzót jobb ha eldobod és odahúzod a beled a kutyádhoz, mielőtt komolyan elhiszem, hogy valami rossz szándékod van velünk kapcsolatban.
A nagyobb hatás kedvéért megindult a kezem a hátamra csatolt kardom felé, de persze nem volt rá szükség, hogy elő is vegyem, a férfi rémülten nyögött fel, majd olyan messzire dobta a kését, amennyire csak tudta, majd remegő térdekkel, nagy ívben megkerülve botladozott a jószága felé.
- Kérem…kérem….kérem, ne bántsanak! Nekem 5 éhes szájat kell etetnem, az anyám valami kórságban szenved, csak kellett a pénz, de én soha…..
- Fogd már be a szád! – csattantam fel, de aztán visszafogtam magam, mert még az is lehet, hogy igazat mond.
Sok szerencsétlen kényszerített a szegénység és nincstelenség hasonló útra.
Aztán bár szemmel tartottam, inkább Hrothgar ténykedésére fordítottam a figyelmet, mert csak most láttam, hogy megsebesült, bár eddig nem is említette.
- Nem kell az aranyadat költeni a felcserre. – nyúltam az övemhez, ahol a kis szütyőben megzörrentek a főzeteket tartalmazó üvegcsék és elővettem közülük egy gyógyitalt tartalmazót, majd Hrothgar felé nyújtottam. – Tessék! Jóféle főzet és hamarabb is rendbe jössz tőle, mint ha összefércelnek.
Ha elfogadta, akkor tényleg csak pár percbe telik és a sebre már csak egy vörös forradás emlékeztetheti, az sem túl sokáig.
Viszont annál érdekesebb, amit a bandavezérnél találunk. Teljesen egyetértek a tapasztalt veteránnal egyébként is, hogy ezek kicsit sem tűntek olyan szervezetlennek, mint általában az ilyen útszéli zsiványok, akik csak a parasztokat ijesztgetik.
A papírok aztán mindent megmagyaráznak, legalábbis azt, hogy miként lehet, hogy ilyen közel a városhoz, ilyen magabiztosan, a leleplezéstől való félelem nélkül táboroztak és fosztogattak.
- Ezek megbízásra dolgoztak valakinek, akinek a keze messzire elér, egészen a városőrség parancsnokáig. – ráztam meg a fejem a kérdésére, hogy egyszerű útonállók lennének-e, de persze ezt ő is tudta nagyon jól. – És engem valahogy nem ijeszt meg túlzottan, ha még pár embernek a tyúkszemére lépek. Szerintem pár halállistán már fenn vagyok, eggyel több vagy kevesebb, nem számít. De persze nem akarok neked baj, ha emiatt el akarod engedni őket, vagy más terveid vannak velük, nem állok az utadba. – nézek határozottan a szemébe.
Most már tudhatja, hogy nem vagyok az a megfutamodós fajta, ahogy én is tudom, hogy ő is képes még az életét is áldozni, még egy számára alig ismert kis fruska miatt is.
- A döntés a tied Hrothgar! Én lehet, hogy azért utána kapargatok a dolgoknak, úgyis van dolgom itt egy ideig.

Elfogadtam Leliana gyógyitalát, majd az orrom befogva kirántottam az üvegcse tartalmát egy hajtásra. Elhúzva a számat mogorván dörmögtem:
- Piha! Hogy ezek az alkimisták soha nem képesek az ízzel is törődni! Minden ilyen nyavalyának olyan íze van mint a tehénlepénnyel és csípős paprikával meghintett nyolc napos, állott bikahányásnak, hogy a Teremtő verje meg az összes ilyen... Hagyjuk - fújtam nagyot a végére.
Legalább használt a szer, a vérzés szinte azonnal abbamaradt. Így a letépett anyagdarab a még mindig félkómás íjász vállára jutott, akit szintén tisztességesen összekötöztem, miközben megvitattuk Lelianával a talált bizonyítékokat. Mereven odabiccentettem felé:
- Nem keresem a bajt senkivel különösebben, de ezeknek az alakoknak, meg akik alkalmazták őket szívesen a körmére nézek. Denerimben percek alatt leszállítom bann Bolstadt levelét, aztán... számíthatsz rám - recsegtem. - Ha már választhatok miféle vérrel szennyes érméket szerezzek inkább akasztom le az effélékről, mint amiket az "én jó uramtól" kapok - köptem ki oldalra kesernyésen. Na igen. Bann Bolstadt rothadt gazember volt...
Visszatértem a lándzsáshoz és megvakartam az államat:
- Nekem csak a pörölyöm van, el meg nem szívesen engedném - morogtam. - Megtennéd, hogy levágod róla a felső ruhát?
Ha Leliana lecsupaszította a fickót deréktől felfelé szakértő szemekkel olvastam a tetoválásait, mutogatva is a társamnak:
- Kaszind dicsőségjelek - mutogattam. - A barbárok megörökítik életük fontosabb haditetteit és... bocsánat - nevettem fel. - Úgy kezellek még mindig mint Lolitát - sóhajtottam a fejemet rázva, de aztán hamar kiderült: Leliana sem olvassa a törzsi jegyeket. - No én valamelyest igen. Volt néhány bajtársam, akik ott kezdték az életüket, aztán ilyen vagy olyan okból kidobták őket. Na meg a Lotheringi szolgálat évei ugye... Na szóval: az ágaskodó szarvas itt felavatottat jelent, már férfivá ért harcost. A medvekarmok meg elit harcost, olyasvalakit, aki számtalanszor bizonyított a törzsnek. Érdekes, de a meghajlott fa hiányzik, ezt tetoválják minden a törzsből kivetettre. Talán úgy menekült el és ezért nem került rá sor... Mellesleg érdekes, a kaszindok elitje ritkán szokott meghátrálni. Aztán ez a jel itt... ez egy sámántól kapott hegtetoválás, de nem nagyon értem, mágikusnak mondják az ilyet. De a jelek, amik körbe fogják... Nézzük csak. A törött kard önfeláldozást jelent, tökéletes elhivatottságot, a törzsért vagy valamilyen célért az életét is feláldozni kész harcost. A varjak pedig pusztítást, halált, tömeges gyilkosságot és ilyesféléket. Vagyis a rúna elvileg valami a saját élete árán meghozott áldozatot, amivel a pokolba rántja ellenségeit, mint valami két lábon járó fegyver. Nem értem...
Ekkor éreztem meg Leliana kezét a vállamon, aki kimeredt szemmel bámulta az egykori lándzsást. Én is észrevettem, hogy vér szivárog a szájából. Kifeszítettem az ajkait és elképedtem:
- Ez leharapta és lenyelte a saját nyelvét. Fuldoklik a vértől és a húsdarabtól... Nem értem. Az előbb megadja magát, most meg... ehhez azért kell egy elszántság... - rázogattam a fejem, a lány hirtelen elakadó lélegzete viszont jól mutatta: ő ráébredt valamire.

Jót mosolyogtam a zsoldos kifakadásán, hiszen hasonló véleménnyel voltam én is ezekről a löttyökről, bár ha az életét mentik meg, akkor ez igazán kis ár érte.
- Azt hiszem úgy vannak vele, hogy örülj, hogy használnak, ne válogass. – vontam meg a vállam.
Mikor közölte, hogy velem tart, hogy utána nézzünk ennek az aljasságnak a felkutatására, nem titkoltam, mennyire örülök neki, hiszen azon kívül, hogy nagyon megkedveltem, harcos társként sem volt utolsó, rámertem bízni az életemet és nem kell minden percben a hátam mögé nézni.
- Na, ha mi ketten összefogunk, nem sok jót jósolok ezeknek a gazembereknek! – csaptam a férfi vállára vidáman, hogy oldjam kicsit a hangulatot.
Aztán kicsit érdeklődve néztem rá, ahogy arra biztatott, fosszam meg a kaszindot a felsőruházatától, de sejtettem, hogy nem ok nélkül kéri, így habozás nélkül megtettem és ki is derült nyomban, mi volt a célja.
Kíváncsian hallgattam a és figyeltem melyik tetoválásnak mi a magyarázata és hangosan felnevettem, mikor észbe kapott, de csak megráztam a fejem.
- Bár sokfelé megfordultam az országban és kaszinddal is találkoztam már nem is eggyel, ennyire nem ismerem őket. – biztosítottam róla. – Folytasd csak, szívesen tanulok új dolgokat.
Hrothgar sorra vette a szakállas útonálló minden egyes testdíszítését, ami így látva az ábrákat logikusnak is tűntek. Igyekeztem meg is jegyezni, hiszen soha nem tudhatom, mikor lehet rá szükségem, mert sokat elárulhat a viselőjéről.
Az utolsó jelek jelentése nem nagyon tetszett, mert olyan emberről beszélt, aki soha nem adja fel és ez teljesen ellentmondott a viselkedésével. Mikor megláttam a vért a szájánál, már határozottan éreztem, hogy baj van, és ezt jeleztem is társamnak.
~ Lerágta és lenyelte a saját nyelvét? Az ilyen végletekig elszánt ember nem adja meg magát! ~ üvöltött fel a fejemben a vészcsengő.
Aztán bevillant! Láttam én ilyet! Találkoztam már hasonlóval!
- Vissza! – rántottam meg erőteljesen a karját és ha nem jött magától, akkor vonszoltam magam után. – Ez egy élő, gyilkos bomba!
Reméltem, hogy ennyi elég, hogy úgy szedje a lábát, ahogy még soha életében, és azt is, hogy még van annyi időnk, hogy eléggé eltávolodjunk, bár csak tippelni tudtam, mennyi is lenne az. A legjobb lenne, ha elérnénk egy fát legalább, hogy az takarjon.

Megdöbbenve kaptam fel a fejem Leliana szavaira, de rögvest ütemesen elhátráltam a kaszindtól. Nagyjából a tisztás széléig jutottunk, mire a martalóc belefulladt a saját vérébe, majd a teste szó szerint cafatokra robbant. Engem és a lányt is a hátamra lökött, de más bajunk nem esett, viszont a megkötözött íjásznak nem maradtak esélyei, magával rántotta a pokolba. Egyedül az idomár maradt meg a bandából, na meg a most már bekötözött lábú kutyája. Felálltam és a kezemet nyújtottam a vöröskének is, hogy talpra húzzam. Lassan a mostanra kifejezetten rettegni látszó haramiához sétáltam, esélyesen nyomomban a bárddal. Kényelmesen lezökkentem a fűre és kedélyesen megvakargattam a sérült jószág füle tövét, miközben a fickó szemébe néztem:
- Az van pajtás, hogy sikerült felkeltenetek az érdeklődésünk. Mert hogy, nem vagytok ti egyszerű rablók, az olyan biztos, mint hogy engem nem avatnak szentté. De a főnökeid sem - néztem a szemébe. - Na most elmondok valamit. A társam itt ni, egy meglehetősen jó nevű bárd, Orléziából. Elég a képedre nézni, téged is onnan evett el idáig a ménkű. Na most, neked nem kell bemutatni az orléz dalnokokat, úgy hiszem. Szeretik csendesen intézni az ügyeiket és ezt már annak tekinti biza. Na most, ha téged leadunk az őrparancsnokságon, az sok minden lesz, csak nem csendes. Ha elengedünk, szólsz a barátaidnak, az még annyira sem csendes és...
- Én... én nem! - vágott közbe hevesen a rémült idomító. - Senkinek, egy szót sem! Anyám sírjára esküszöm! Hallgatni fogok!
- Tudod eddigi tapasztalataim szerint leginkább csak a holtak hallgatnak - dörmögtem sötéten. - Ha elengednénk, azzal felelősséget is vállalunk a további gazemberségeidért.
- De én... kérem ne... ne...
- Na idefigyelj patkányképű - dörrentem rá. - Ha még egyszer félbeszakítasz, én is félbe foglak téged. Deréktájt. Másrészt... Szép kutyáid voltak, ebből még lehet is valami. Ha eszed van, ebből is megélsz. Talán, de csak talán, még el is hiszem, hogy megemberelnéd magad. De valahogy jobban hinnék neked, ha elköhögnéd amit erről az egészről tudsz. Az "én nem tudok túl sokat" részt ugord is át, tudjuk, minket az érdekel, amit tudsz. Aztán ki tudja... Egyik orléz a másiknak megteheti esetleg azt a szívességet, hogy félrenéz, amíg eliszkolsz. Na értjük egymást?
A fickó ádámcsutkája hatalmasat ugrott, kétség és remény között ingadozva nézett fel a mellette állva fölé tornyosuló lányra:
- Komolyan? Elengedtek? - hebegte rémülten.

Szerencsénk volt! Sikerült olyan messze érnünk, hogy csak ellökjön a robbanás, és meglegyintsen a halál szele, de végül is nem lett bajunk. Elfogadtam Hrothgar kezét és én is felálltam, aztán megszemléltem a pusztítást.
Az íjászon már nem lehetett segíteni, de a kutyás és a jószága megúszták, bár szerintem összecsinálta magát félelmében a szerencsétlen. Csoda, hogy nem ájult el.
Mivel már csak ő maradt az egyetlen, aki valamilyen információval szolgálhatott, nem meglepő módon társam neki is kezdett a „megpuhításának”, amiben komolya szerepet kaptam és ami vidám nevetésre is sarkallt volna, ha éppen nem én vagyok a mumus a történetben. Így aztán igyekeztem ennek megfelelően ördögi vonásokat varázsolni magamra, hogy ezzel is serkentsem a fickó memóriáját.
Persze azért Hrothgar nem mondott valótlanságokat, de elnézve az idomárt, szerény véleményem szerint az országból is kifut, ha egyszer úgy döntünk mégis elengedjük. Már nem dolgozott bennem a harci hevület, így már feltudtam mérni, hogy szinte semmilyen veszélyt nem jelentene, bár abban is igaza volt a barátomnak, hogy holtan lenne a legbiztonságosabb. DE hát nem vagyok én ennyire kegyetlen……..na jó, azért legalábbis nem mindig.
Minden esetre úgy láttam Hrothgar-nak is sikerült már annyira megfélemlítenie a fickót, hogy nekem már jóformán csak a jelenlétemre volt szükség, de a biztonság kedvéért a kérdésére azért én válaszoltam.
- Azért ne szaladjunk ennyire előre, „barátom”! – csóváltam meg a fejem fagyos hangon. – Először eredjen meg a nyelved, aztán majd eldöntjük, hogy mennyire is voltál őszinte és alapos a történeteddel. De, ha csak egy kicsit is úgy látom, hogy habozol, vagy esetleg botor módon megpróbálsz átejteni minket – és hidd el meg fogom hallani, ha ezzel próbálkozol -, akkor azok ott – mutatok a cafatokra , - szerencsésebbek voltak, mint te leszel, ezt bizton állíthatom. – húzom elő a tőrömet, melyen még mindig ott láthatja a másik kutyája vérét és magam elé szúrva a földbe, én is leülök, majd várakozóan nézek rá. – Talán kezdhetnéd!

Az idomár hevesen megrázta a fejét:
- Kérem ne bántsanak én csak... jó-jó, értem én. Beszéljek, de alig van miről - sóhajtott rezignáltan. - Értek az állatokhoz. Lócsiszár voltam, de... öhmm... volt pár kisebb sticklim. Kártyaadósság meg minden és hát állás meg betevő nélkül maradtam. Akkor ajánlott nekem üzletet Vols - intett bágyadtan az elesett vezér teteme felé. - A két kutyát kölyökkora óta neveltem, de akkor már ott voltam, hogy megpróbálom eladni. Így nem kellett, csak... - vállat vont. - Vols adta a parancsokat és tisztességgel megfizette mindenkinek a részét. Időnként bementünk Denerimbe. Éjjelente. Soha nem volt probléma az őrségnél, Volsnak papírjai voltak. A többiek meséltek ezt-azt, de én nem tudok közvetlenül semmit...
- Minket azért érdekelnek a pletykák is, nem Lolita? - néztem fel a lányra magam is. - Unalmas volt az út idáig, szívesen vennénk a meséket...
Miután a bárdlány jelentőségteljesen bólintott az idomár folytatta:
- Hát jó. Azt mondják ő meg Corck - mutatott most a kaszind maradványaira - ilyenkor éjközép táján odahagyták a vedelést mindig és elmentek találkozni az igazi főnökkel. Azzal, akitől Vols is kapta a parancsokat. Én... öhmm... hát szóval egyszer véletlenül pont akkor mentem ki pisálni és láttam őket találkozni valakivel. Ehh... nem akarok bajt... Jó-jó, értem - hebegte Leliana tekintetét elkapva. - Egy olyan személlyel találkoztak, aki papi köntöst hordott. Nem akartam a Káptalan dolgaiba belekeveredni - rázta a fejét. Meghökkenve néztünk egymásra a lánnyal, majd megvakartam az államat:
- Hát nyilván a Káptalan keblén is van néhány nem méltó alak - ismertem el vontatottan, - de ez mondjuk keveset bizonyít. Papi talárt lopni egy kezdőnek sem lenne komoly feladat. Te, aztán miféle volt az a pap?
- Messze voltam én onnan, meg sötét is volt... - csóválta a fejét a haramia.
- Na de mégis? Kövér? Sovány? Férfi? Nő? Sánta? Púpos? Akármi! Valami csak eszedbe jut - biztattam.
- Hát nem hiszem, hogy nő lett volna - idézte fel az emlékeit. - Magas, csontos alak volt, elég széles vállakkal. Darabos a mozgása, olyan... hmm... megmutatom.
Felállva igyekezett hűen visszaadni a távolról látott alak lépteit és mozdulatait. Összenéztünk a lánnyal, mindketten tudtuk, hogy az idomár igazat mond. Mert mindketten tudtuk kinek a sajátja ez a fajta komótos, nehézkes, kimódolt mozgás. Olyasvalakié, aki nehézvértezetben töltötte élete nagyobb részét. Az idomár ügyesen adta vissza. A testtől kissé ellengő kar olyasvalakire utalt, aki megszokta, hogy a derekán kard lóg, a mozgás maga egy vértesé. Bárki is az, nem a Káptalan papja, de kellően merész kesztyűt dobni olyasminek is, ami a legtöbbeknek szent. Például visszaélni az egyház befolyásával...
- Ez minden. Esküszöm! - zökkentett ki gondolataimból az idomár esdeklő hangja. Lelianára néztem:
- Mit gondolsz?

Úgy látszik ennyi ráijesztés elég volt és végre beszélni kezdett. Nem tudhatta, mit olvastunk azokban az iratokban és milyen következtetésekre jutottunk, ezért figyelmesen hallgattam, hogy miket mond, de úgy látszik tényleg komolyan berezelt, mert nagyjából azt hallottam tőle, amit mi is kiokoskodtunk.
Mikor újabb kis ösztönzésre volt szükség, persze, hogy bólintottam, mert ő volt az utolsó, aki még ha csak pletykákat is, de valamit mégis csak tudott.
Először hitetlenkedve meredtem rá, mikor eljutott odáig, hogy egy papot látott a haramiákkal beszélgetni, és ráförmedtem volna, de most már kíváncsi voltam, hogy még milyen hazugsággal akar minket traktálni és csak egy ragadozómosollyal figyeltem tovább.
Rájöttem aztán, hogy végül is jól tettem, hogy nem csaptam agyon, mert mikor Hrothgar kérésére bemutatta, hogy hogy nézett ki az a fickó, akkor már ki is derült a turpisság és az, hogy az idomár az igazat mondta, azt, amit látott, de mikor összenéztem a társammal, már tudtam, hogy ő is tudja, hogy nem egy pap volt abban a ruhában, hanem egy olyan valaki, aki semmibe veszi a Teremtő földi helytartóit.
Nem tudtam ki lehet ilyen merész, de ezek után már biztos, hogy nem csak egy kis dologról van szó, és ez már nem tűr semmilyen félrenézést.
- Azt hiszem igazat mondasz! – mondtam kis szünet után. – És nem tudsz többet. – bólintottam a szemébe nézve komoran. – Azt javaslom menj minél messzebbre innen, mert ha még egyszer az utamba akadsz, azt is megbánod, hogy a világra jöttél. – fenyegettem meg még utoljára. – Tőlem mehet! – fordultam Hrothgar felé, nem törődve tovább a férfivel, mert a gond nagyobb volt, mint először gondolni mertem. – Ha neked is jó, akkor engedjük el.
Ha a társam sem támasztott akadályt és a férfi elment, sötéten néztem a zsoldosra.
- Ez már nem játék, nem csak egy kis zsiványkodás, azt hiszem.

Magam is biccentettem, sőt még segítettem is a fickónak a bőrszíjakból rögzítő kötést tenni a hátára, hogy felszíjazhassa a kutyáját:
- Na tűnj a szemem elől - veregettem meg a vállát barátságosan. - A szakértelmednek máshol is hasznát veszik majd, addig tanulj az eddigiekből, amíg módod volt rá.
Miután távozott némi dohányt tömtem a képembe és közel egy percen át elgondolkodva rágcsáltam. Én nem voltam Leliana, nekem idő kellett mire összegeztem a gondolataimat, hiszen ez annyira azért nem az én terepem. Lassú voltam, de alapos s mikor végeztem csendesen fel is tártam a lánynak mire jutottam:
- Na összegezzük. Van egy rablóbandánk, akik kifejezetten megrendelésre dolgoznak, csak néhány kereskedő ház értékeire utazva, maximum fedésből támadva meg nagy ritkán mást is. Az őrség egyébként tisztességesen megfizetett strázsamesterét is megveszik, ami nem olcsó mulatság, lássuk be. Talán nem nem elrugaszkodott gondolat, hogy nem csak egy tisztet fizetnek le. A haramiák parancsnoka fegyverviselt ember, rendet és fegyelmet tart, nem gyáva és nem hülye. Az egyik fickó meg a halált is vállalja, csak a legyőzésük esetén ki ne derüljön senkinek semmi, a győzteseket is magával rántsa. Úgy mellesleg ez utóbbi egy kaszind elit harcos, akit a tetoválásai szerint soha nem taszítottak ki a törzséből, vagyis a közösség mindent lebíró hűségű szövetségének jeleként volt itt és segítette a martalócok munkáját. Olyasvalaki osztogatta a parancsokat ezeknek, aki páncélhoz és fegyverhez van szokva és mindemellé elég tökös gyerek ahhoz, hogy felvegye a Káptalan szolgáinak ruháját. Nem mondom, hogy nehéz lenne szerezni, de kevés olyan gazember van, aki pont ezt választja elfedésnek. Mégiscsak a Teremtő szolgáiról van szó... Az ilyen ember vagy velejéig gátlástalan, vagy nem maradt veszteni valója se égiek, se földiek előtt. Mindkettő veszedelmes. Mivel a bandából senkit nem kell leadni az őrségnél, nem is kell nagy dobra vernünk az elestüket. Leadom a levelet, amit viszek, aztán... nem tudom, ez nem az én terepem. Van pár régi bajtársam, akik Denerimben szolgálnak, érdeklődhetünk fű alatt tőlük, de ez inkább a te tereped Leliana. Hol kezdenél? - érdeklődtem.

Jó darabig vártam, hogy Hrothgar végre megszólaljon, mert úgy látom alaposan meghányja veti magában a megtudott információkat. De végül is, nem mondom, hogy rohannunk kéne valahová is, hiszen még azt sem tudjuk, hogy merre induljunk el. Konkrét nyomunk úgy sincs, csak tippelgethetünk ki van benne és ki nincs.
Aztán a tapasztalt vén róka beszélni kezd és én figyelmesen hallgatom, néha egy-egy bólintással jelezve, hogy teljes mértékben egyetértek vele. Nem sok, amit megtudtunk, de mégis úgy tűnik nem egy kis horderejű dologba botlottunk bele, teljesen véletlenül, ami ki tudja meddig ette be magát a város vérkeringésébe. Na, és nem utolsó sorban kinek a malmára hajtja a vizet!
- Nem csak tökös, de hitetlen is! – szúrom közbe sötéten. – Ha kiderítjük ki ez, nagyon nem fogja szeretni, amit kap érte. Nem csúfolhatja így meg a Teremtőt.
Már ez is épp elég, hogy kellően felkeltse az érdeklődésemet és megragadjam az ügyet, mint kutya a csontot, de most már kíváncsi is vagyok, meddig fertőzte meg az őrséget és a város vezetői is ne tán a dolog.
- Hmmm! – kezdek el töprengeni, mikor Hrothgar visszadobja a labdát és engem kérdez, mit tennék. – Abban szinte biztos vagyok, hogy ez a hitetlen illető, csak egy nemes, vagy annak familiárisa lehet és nem is ostoba, ha a papokat is bele akarja keverni, talán nem is csak véletlenül. – kezdek bele. – Talán célja van vele. Egyelőre nem tudunk mást tenni, mint tovább kutakodni, persze csak óvatosan, nehogy megszimatoljanak valamit. – húzom el a szám. – A csámcsogó Nemesben talán találok egy-két ismerős, akitől kérdezősködhetek feltűnés nélkül. A Káptalant egyelőre nem vonnám bele, mert akkor a Tisztelendő anya biztos tüzet okádna, az meg mindent elrontana.
- Többet kell megtudnunk! – vonom le a következtetésemet, ami természetesen megegyezik a társaméval, sokkal nem mondtam okosabbat. – Menjünk be a városba.
Mivel már semmi nincs, ami ebben megakadályozhatna minket, folytathatjuk az utunkat most már remélhetőleg zavartalanul, be Denerimbe.

Egyetértőn biccentettem a lány felé:
- Hát nemes uraink között nem egy van, aki nem viseltetik komoly elkötelezettséggel a Teremtő felé, ezt azt hiszem épp neked nem kell különösebben magyarázni - morogtam, - elvégre ezen dolgokban inkább otthon vagy, mint én. Mindenesetre engem megtanított az élet, hogy semmit ne hagyjak hátra, ami később értékes lehet, ezeknek a zsiványoknak meg már úgyis mindegy...
Ezzel akkurátusan nekiálltam kifosztani az általam lemészárolt fegyveresek holttesteit, amikkel Leliana végzett, azokat neki hagytam persze a zsoldosok régi szokása szerint. A vezér sisakját kimostam és elraktam, jó anyagból készült, remek munka volt, többet ért az én régi bádogbilimnél. A fejemre rakva vidám vigyort eresztettem meg a lány felé, sőt pár korty pálinka után még igyekeztem is kicsit utánozni egy kalapot vásárló kényes dámát pár mozdulat erejéig. Nem vagyok valami nagy csepűrágó, de talán értette a poént. Aztán Leliana találta a legérdekesebb fogást, egy kemény, erősen zárt utazó ládát. Némi fejvakarás után odahívott, ismertetve velem, hogy ezt bizony kulccsal nem tudja kinyitni, de mindenféle furcsa vonalak vannak beleégetve. Megvizsgáltam a jeleket, majd tanácstalanul néztem fel társam szemébe:
- Kaszind írásjelek - mormoltam. - El tudom olvasni, de semmi értelme... - csóváltam a fejemet. - Aszondja: "Kincseimet neked adom, de ajándékra vágyom, aranyfényű értékre, minek se eleje, se vége és közepe semmi se". Khmm. Szabad fordításban. Nem nagyon értem... Itt középen pedig egy szimbólum, ami annyit tesz: "Érints". Neked van valami ötleted?
Vakarózva vizsgálgattam a nehéz faalkotmányt, hátha van még rajta valami, ami eligazít, de semmi ilyesmit nem találtam. A dalnok is állát vakargatva nézegette a ládát.

Nem mondom, hogy szeretek hullákat fosztogatni és most sem igazán a szükség vitt rá, hogy több aranyam legyen, ezt meghagytam Hrothgarnak, inkább azért kutattam tovább, hátha kiderül még valami, ami elvezet bennünket az ismeretlen megbízóhoz.
Így át inkább a hevenyészve felütött sátorféleségekben kutakodtam és nem hiába. A sok kacat és ruhakupac között találtam egy cikornyásan díszített ládát, aminek jelölései nagyban hasonlítottak a kaszind fickó testén látottakhoz.
Kijjebb húztam és minden oldalról megvizsgáltam, de zárat nem láttam rajta és még egy vékonyka kis rést sem, hogy a pengémet bele tudjam feszíteni.
- Hrothgar! – kiáltottam a zsoldosnak és intettem, hogy jöjjön oda.
Mikor elmondta, hogy mit jelent a felírás, nem volt nehéz kitalálni, hogy ez valamiféle rejtvény, amit, ha kitalálunk, akkor tudni fogjuk, mi nyitja a ládát, bár lehet, hogy sokra nem megyünk vele, de érdemes megpróbálni mielőtt valamivel nekiállnánk összetörni. Mondjuk egy ogár sincs épp a közelben, mikor kéne!
- Hmm! Ez egy fejtörő, ha nem tévedek. Az eleje nem kérdéses, a láda felnyílik, ha a megfelelő tárgyat illesztjük a szimbólumhoz. – bökök a jelre. – Már csak az a kérdés, mi az, aminek se eleje, se vége, se közepe nincs. – meredek magam elé, majd felcsillan a szemem. – Karika! Ez valami karika lehet! És mivel a minta nem túl nagy, én egy gyűrűre, vagy egy méretesebb fülbevalóra tippelnék. – nézek körül figyelmesen. – És kinél lehet ilyesmi? – tévedt a tekintetem a halottakra. – Nem láttál ilyet valamelyiken?
Hrothgar erre határozottan a bandavezérre mutat és elmondja, hogy látott a kezén egy vékonyka gyűrűt, de számára értéktelen volt, így rajta hagyta.
Nem tart sokáig, és már a kezemben a zsákmány, melyet izgatottan érintek a szimbólumhoz és a láda teteje azonnal felpattan és nekem egyre nagyobbra tágul a szemem és vörösödik a fejem, ahogy elkezdjük kipakolni a benne lévő holmikat.
A fegyverek nem nagy szám, de ami utána jön: egy teljes városőrségi egyenruha, egy papi talár és egy véres papi szimbólum, egy nagy erejű ütéssel beszakított templárius sisak, egy teljes templárius vértezet és egy kis nyaklánc féleség, melyen legnagyobb megdöbbenésemre kiszárított, tartósított fülek vannak felfűzve, 16 db. mindegyik elkeskenyedő, úgymond pengefül.
- Hogy a Teremtő tüze égesse meg azt, aki…… - fakadtam ki és nagy szerencse, hogy a társam már végzett egyszer a vezérrel, mert most cafatokra tudtam volna tépni. – Hogy tehették ezt…..? Milyen állatok ezek, akik idáig süllyednek? – rúgtam bele az itt hagyott egyik edénybe, mely hatalmas kondulással repült a sűrűbe.
Lassan higgadtam le, mert valami visszahúzott a ládához. Éreztem, hogy valamit nem vettem észre. Tüzetesebben megvizsgáltam a most már üres ládát és az egyik sarokba találtam egy kis pöcköt, mely egy rejtett fiókot nyitott meg az alján. Abban már csak egy levél volt:
"A szökött pengefülűekért fizetek nektek Vols. Öld meg őket és valami olyan helyen hagyd, ahol nem találnak rájuk. Mindegyikről hozz egy fület és ne kezdj el őrjöngeni, nem bízom benned. A fülek után fizetek. 50 aranydukát üti a markodat. K."
Hangosan olvastam fel, hogy a társam is hallja, de a végére elfulladt a hangom és erőszakkal kellett lecsillapítani magam. Ráérek majd kitölteni a haragom, ha a kezembe kerül ez a bizonyos „K”.
- Mi folyik itt Hrothgar? Ez rosszabb, mint a Veszedelem. – szólaltam meg szinte remegve a felindultságtól. – Ez csak még jobban megerősít benne, hogy járjunk utána és kapjuk el ezt a szörnyet, akárki is ő. – csikordult meg a fogam. – Velem tartasz még ezek után is?

Elismeréssel néztem a lányra, ahogy rövid gondolkodás után megfejtette a láda üzenetét és sikerrel jutott hozzá a tartalmához. A magam módján ki is fejtettem felé a nagyrabecsülésem:
- Szerintem nem akarom tudni miféle kénköves poklokban jártatok a haverjaiddal, mire ilyesmikben gyakorlatot szereztél - dörmögtem.
Az előkerült ruházatokra elhúztam a számat. Álcák, de a nagyobb részéhez alighanem vérrel fizetve jutott hozzá a banda. Komoran nézegettem a cuccot, miközben a ládában kotorászó Leliana egy pergament is talált. Amint felolvasta keserű nyál gyűlt fel a számban, utálkozva kiköptem oldalra. A kérdésére biccentettem, csendesen felmutatva az általa csak felületesen megnézett, szinte rögtön utálkozva elhajított "nyakéket" mutattam felé. Úgy fogtam, hogy a fülek közül egyértelműen kitűnjön az egyik, mintegy azt mutatva a lánynak. Nem fűztem magyarázatot hozzá, a méretéből is láthatta akárki, ez még nem felnőtt elf füle volt. Legfeljebb valami süvölvény kölyöké.
- Melletted vagyok - feleltem tömören. - Az egyenruha magadféle kölyöké lehetett. Mármint méretre értem, nem a tudásodra - javítottam ki magam gyorsan, még mielőtt félreérti, hogy továbbra is pendelyesnek nézném. Igaz, valamiért erre halvány mosoly villant az ajkain. - Ha hasznos lehet még, a zsákomba gyűrhetem. A talár meg a templárius páncél egyikünknek se méret és... hát... mindegy, valahogy nem lenne kedvem eladni. De a ládában megállna, főleg ha elvisszük a gyűrűt magunkkal és... ha ezen az egészen túl leszünk és már beszélhetünk... na, nézd nem vagyok nagyon otthon egyházi dolgokban, de asszem az ilyen vértről meg szimbólumról ott tudják kié volt és esetleg értesítik a családot, meg ilyenek...
Aztán megindultunk Denerim felé. Fejcsóválva gondolkodtam továbbra is, majd kiböktem Leliana felé:
- A Zárvány elöljárója... Úgyis neki viszem ezt a levelet - vetettem fel az ötletet. - Az én "jó" uram úgy tudja, ismer titeket, hisz épp azért írta meg ezt a papírt. Ha így van, talán beszélne is veled. Ezek az elfek valahonnan eltűntek és nem hiszem, hogy a pagonyban élőkkel kekeckedtek Vols meg a martalócai. Talán ő tudhat valami közelebbit. Mit gondolsz?

Komoran bólogattam a zsoldos szavaira, mert a sérülések a ruhákon meg a hozzájuk tartozó tárgyakon egyértelművé tették, hogy igaza van. A ruhák gazdái nem valószínű, hogy magától vált volna meg tőle.
A haragom újra az egekbe szökik, mikor Hrothgar felmutatja a nyakláncot, amire először kérdőn nézek, míg fel nem fedezem mit akar mutatni.
- Még annál is alávalóbbak, mint gondoltam. – fut át rajtam még egyszer a remegés, de már hideg a hangom, mint a jégcsap. – Ezek nem érdemelnek irgalmat.
Nem csalódom a férfiben, mikor igennel válaszol a kérdésemre, hogy velem tart-e, hiszen nem is gondoltam volna, hogy ezek után visszakozni fog.
- Igen, a városőri ruhát talán jobb, ha magunkkal visszük. – bólintottam. – Ki tudja mire lesz az még jó. – tettem hozzá sötéten arra a gondolatra, hogy azok is benne vannak ebben a bűntényben, akiknek meg kéne védeniük a várost.
Azonban a sietve javított elszólása jobb kedvre derít, melyet nem is tudok eltitkolni. Élvezem a helyzetet és kölyök megszólítást, úgy is rég volt benne részem, még lubickolhatok benne egy kicsit.
- A ládát most már bármikor kinyithatjuk, igazad van. – értettem vele egyet ismét. – Rejtsük el valahová és majd a végén eljuttatom a ruhákat és a szimbólumot a Tisztelendő Anyához.
Miután ezt megtettük, már tényleg nem volt akadálya, hogy elinduljunk.
- Igen, jártam a zárványban a Veszedelem alatt és harcoltunk is érte. Gondolom még nem felejtették el és segítenek, ha tudnak. – bólintottam. – Bár nem én voltam ott a nagy hős, azért szerintem számíthatunk rájuk, főleg ha megtudják miért érdeklődünk.
- És bár elég jól szervezettek voltak, ahogy mondtad, azért azt én sem hiszem, hogy a pagonyokkal ujjat húznának, akkor már rég halottak lennének, hacsak nem a napokban követték el a rémtettet, mert akkor lehet, hogy még összetalálkozunk az erdő népével. – jutott eszembe még ez a variáció is, ami nem volt túl biztató.
A pagony elfek, nem voltak az emberek túl jó barátai.