Birodalom útja

A Mágustoronyból indultam útnak egy nappal ezelőtt, ahol Wynne-l volt megbeszélnivalóm, egy üzenetet kellett neki átadnom és ott beszéltünk meg találkozót. Örültem, hogy egyáltalán megtaláltam és elérhető közelségben volt, mert ha útnak indult, nem mindig lehetett fellelni hónapokig. Örültem egyrészt, hogy átadhattam az üzenetet és ezzel letudtam egy feladatot, másrészt örültem, hogy egészségben láthattam az öreg csontot.
Így most megkönnyebbülten és vidáman szedtem a lábam a főváros felé, már majdnem megkerülve a tavat.
Szép őzi idő volt, a hátamat kellemesen melengette az ereje nagyrésztől már megfosztott nap, így a köpenyem most a zsákomban pihent, mert nekem még egy könnyű bőrpáncélban, vászonnadrágban is melegem volt. A csizma sem könnyített a dolgon, de az elengedhetetlen volt a hosszú vándorutamon, és a karvédőktől sem szabadulhattam meg, hiszen azért az utazás még a mai napig nem volt nagyon biztonságos errefelé.
A kardom és íjam pont ezért a hátamon volt készenlétben, de az inkognitóm miatt és mivel ez is hozzám tartozott a lantom is ott volt mellette.
Jobb, ha aki lát, azt hiszi csak egy vándorló dalnok vagyok, és mivel azokat általában nem veti fel a pénz, a felesleges harcokat is elkerülhetem a banditákkal.
Magamban egy dalt dúdolgatva rakom egyik lábam a másik után, de azért éberen figyelem a környéket.

Cefet hangulatban róttam az utat agyonkoptatott bakancsaimban, melyeknek lassan, de biztosan szakadozott széjjel az oldala a sokadik katonafoltozás után is. Átizzadt utazó ruhám se sokat segített a dolgon. Már két napja, hogy az a girhes gebe kidőlt alólam és gyalogszerrel folytathattam az utat Denerim felé. Még vagy két nap mire odaérek, de csak legyek túl ezen végre, úgy berúgok a Csámcsogó Nemesben, hogy olyat utoljára olyat akkor csináltam, mikor az utolsó fogadó útba esett. A testemet fedő acélhoz nehézkesen koppant időnként Sorskovács markolata, de ehhez volt egy pár évem hozzászokni. Szóval mogorván róttam az utamat egyhangú baktatásban, míg a könnyed dal nem csendült a fülembe valahonnan elölről. Valaki nagyon jó hangulatban van arra felé. Rutinosan meglazítottam a fegyverem szíját. hogy azonnal leemelhessem ha szükséges lenne, elvégre volt szerencsém már pár igazán ostoba rablóhoz életem során. Akár azok is lehetnek...
A látvány, mi fertályóra múltán fogadott ehhez képest egész megnyugtató volt. Vörös hajú, jó alakú fehérnép haladt előttem az úton lévők szokványos ruhájában, vagyis könnyű, kevés védelmet, de nagy mozgásszabadságot garantáló bőrvértezetben. Kardot is kötött, bár inkább csak dísznek, hisz jól láthatta bárki, az igazi fegyvere a lantja, mi mellé volt kötve. Dalnok... Fejcsóválva néztem rá. No, hiába, gyalogos talpasként még súlyos vértezetem ellenére is könnyedén beértem, igaz nem is ment valami nagy tempót. Hogy tudta-e, hogy hamarost felzárkózom mellé, afelől nem voltak illúzióim, alig húsz kiló vas csörög-zörög rajtam. Mikor már mellette lépkedtem rekedtes hangom csendesen csikordult az út porával fogaim között:
- Ilyen magabiztos, vagy ilyen ostoba vagy? - érdeklődtem nyugodtan. - Már ne érts félre, nem rám tartozik, de ezen az úton te is Denerimbe tartasz, hisz más lakott település itt már nincs. Odafelé mindketten tudjuk azt hiszem a pihenő helyeket. Na most ezzel a fütyörészéssel direkt akarod odacsábítani a környék banditáit, vagy egyszerűen csak nincs elég eszed felmérni, hogy olyasfélék is vannak a környéken? Merthogy én is ott fogok ugyebár aludni, jó tudni, kiféle a hálótárs... - fordítottam lassan a szemeim az övébe.

Már egy ideje hallottam, hogy valaki közeledik a hátam mögül, éppen ezért úgy tettem, mintha nem hallanám, bár, ha ilyen csörömpöléssel közlekedik, vajmi kevés az esély, hogy valami rosszra készülne, akkor inkább valószínűleg lopakodna.
Mivel egyre közelebb és közelebb ért, sejtettem, hogy hamarosan megláthatom a szintén Denerim felé tartó páncélos lovagot, így kicsit lejjebb húzódtam, hogy ha siet, akkor nyugodtan elhúzhasson mellettem.
De nem volt ilyen szerencsém! Úgy látszik a lant által biztosított álcám túl jól sikerült, és nem csak védtelennek, hanem még bolondnak is nézett kapásból, ráadásul ezt azonnal a képembe is dörgölte.
~ Hogy miért nem tudott szó nélkül elmenni mellettem? ~ emeltem egy pillanatra az égre a szemem, Adraste megértő türelméért fohászkodva, hogy ne a kardommal mutassam meg ennek a szélkakasnak, hogy ki az ostoba és eszetlen.
Aztán ránéztem és viszonoztam a vizslató tekintetét egy röpke ideig, aztán magamra erőltetve a számtalanszor eljátszott szerepemet, végül lesütöttem a pilláimat, mint akit szörnyen megijesztett a mogorva mondanivalója.
- Óóó! Tényleg ilyen hangos lettem volna? Nem akartam én semmi rosszat, csak olyan kihalt és unalmas volt egymagamban ez a vidék és gondoltam kicsit megvidámítom magam, de nem is gondoltam bele…….A Teremtőre, jó, hogy egy ilyen nemes lovagba botlottam ezek szerint. – villantottam rá egy mosolyt. – Köszönöm, jó uram! Mivel hálálhatnám meg ezt Önnek?
~ Remélem, hogy az első táborhelyeden valami sündisznófészken versz tanyát, te szőrös szeszkazán! ~ mosolyogtam rendületlenül és ebben nagyban segített, ahogy a jelenetet elképzeltem magam előtt.

Hökkenten bámultam a lyányka képébe, majd ösztönösen végignéztem magamon. A Teremtőre! Ez tényleg ennyire zöldfülű... Fáradtan mordultam fel mélyen, gyomorból:
- A szentségit. Egyrészt asszem nem sok lovaggal találkozhattál eddig, ha a magamfélét összekevered egy aféle fickóval. Az lovon jár, reggel fényezte az apródja a páncélját és még nálam is nagyobb pofája van - összegeztem neki. - De nem ajánlatos ennyire nem odafigyelni, a magadféle lyánykáknak nem csak az erszényét nézhetik ki az efféle alakok és jó fertályórája hallom már a dúdolásod - morogtam. - Na gyere te kölyök, Denerim felé tartok én is, addig akár még oda is figyelhetek a nemesebbik feledre, amíg megtanulsz egyszer magadtól is figyelni rá - zsörtölődtem és felvettem a tempóját.
Morózusan folytattam a gyaloglást, majd az ég felé böktem egy idő után:
- Látod azokat a felhőket kislány? Estére itt lesznek a nyakunkon. Korán kinn van menyét és nyest - intettem a szememmel a környező bokrok felé, - tudják már mi jön. Remélem azért jó apád takarót adott veled, mert éjközép után csúnya világ lesz itt - magyaráztam, tanuljon is valamit a kis csitri.
Kis idő múlva, hogy annyira azért ne legyen egyhangú az út felvetettem egy-két kérdést:
- Szóval Denerim, mi? Jó nagy hodály, nyilván azt hiszed könnyen összeénekled a napi vacsorát. Hát kisanyám, ahhoz biza, most megmondom, jónak kell ám lenned. Tele van a magadfélékkel, nehéz lesz kitűnnöd. Hallgass a jó szóra, próbáld inkább a déli vidékeket. Lothering, meg a környező falvak. A Veszedelem után mostanában épül újjá. Egy-két jóféle szerelmetes ballada, meg hősi ének vetett ágyat, jó vacsorát jelent és kevesebb szerencsevadász jár arrafelé - biztattam kissé. - Na meg Denerim se az a hely ám, aminek sokszor megéneklik. A maga módján veszélyesebb népek lakják, mint egy fészekaljnyi csesznye, én mondom. Könnyen tőrt találsz a bordáid közt, vagy felhevült férfiembert magadon, ha rossz sarkon fordulsz be. Nem kölyköknek való hely az, hidd el nekem. Na persze, úgyis hiába mondom most, látni a szemeden. Épp elégszer láttam ezt a tekintetet. A kalandvágyó ember sajátja... - ráztam a fejemet. - De a legtöbbje jeltelen sírba kaparva végzi. Épp elégre dobtam a földet annak idején, hogy tudjam mit beszélek. De talán, ha az első heteid túléled valahogy, eszedbe jutnak a szavaim.
Körbe néztem:
- No, nem vagyunk messze. Ha kicsit kilépünk, hamarost táborhelyet találunk, kis patakkal, ahol mosdhatunk, meg ivóvizet pótolhatunk, talán sütni is lesz idő, mielőtt elázunk. Gyere te zöldfülű, megmutatom a rövidebbik ösvényt - intettem magammal a csalitos felé, ahonnan az egykori futárút nyílt. Azt biza csak a magamféle régi gyalogpatkányok ismerik.

Míg áradt belőle a szó én csak zavartan toporogtam – látszólag – és sűrűn, bocsánatkérő tekintettel bólogattam, hogy teljesen egyetértek vele, micsoda egy felelőtlen liba is vagyok én.
Aztán legnagyobb megrökönyödésemre az öreg harcos nem merült ki a kioktatásomban, ahogy a legtöbb tette volna, hanem felajánlotta a segítségét……nekem! Vagyis …tulajdonképpen ugye nem nekem, hanem annak a elveszett kislánynak, akit épp maga előtt látott és ettől azonnal vissza is tért a jókedvem. Úgy döntöttem bele megyek a játékba és legalább a hosszú út is hamarabb röppen így el…..és még ki tudja jó is lehet valamire egy nagydarab páncélos társasága!
- Óóóó! – nyitottam tágra a szemeimet. – Tényleg megtenné ezt értem, uram? Nem is tudom hogyan fogom ezt megköszönni. Nagyon hálás vagyok ám Önnek! Nem olyan régen járom az utat és bele sem gondoltam, hogy egy szegény dalnokot is megtámadhatnak ám. – vágtam hozzá kellően ijedt képet, miközben magamban igen jót múlattam.
Aztán megszaporázva a lépteimet hozzáigazítottam az övéhez és elnéztem arra amerre mutatott, mintha én nem tudtam volna mit jelentenek azok a felhők.
- Persze! – lelkesedtem fel. – Van nálam minden, ami egy táborozáshoz kell. – csaptam az oldalamon lévő tarisznyámra. – Takaró, tűzszerszám, élelem, ital. Azért ezekre gondoltam ám!
Miközben a férfi a tapasztalt útonjárók szimatával jó táborhelyet keresett, természetesen, valahol a vízparton, én mellette bandukolva, lehajtott fejjel, hogy ne nagyon lássa a szám szálán bujkáló mosolyt, hallgattam az okításomra való szavait, hogy miért is nem kéne Denerim-be mennem.
Valahol a nevetés mellett azonban tiszteleti is ébredt bennem a morózus harcos iránt, aki vette a fáradságot és felkarolta a gyengébbet, az elesettebbet, holott el is sétálhatott volna mellette.
Azért ez még nem jelenti azt, hogy nem használom ki az alkalmat, hogy nem ismer fel végre valaki. Jól esik hogy így zöldfülűnek néznek.
- Tudok ám vigyázni magamra! – szegem fel dacosan a fejem és mutatok a hátamon lévő fegyverekre. – A fiúk megtanítottak pár fogásra. – mondom büszkén. – Ha valaki ki akar kezdeni velem, az megbánja! – toppantok egyet a lábammal. – De azért köszönöm a tanácsodat, bátyámuram, lehet, hogy megfogadom. – nézek rá szempillát rebegtetve. – És, ha már ennyit segítesz nekem, nem árt bemutatkoznom…..Lolita vagyok, kezdő dalnok, de azt mondják szép hangom van és tudok pár igen különleges dalt is. Lehet mégis megállnám a helyem abban a nagy és veszélyes városban.
Közben azért haladtunk is és nem sokára meg is találtuk a férfi által keresett helyet, ami kiváló táborhely volt, én is többször megfordultam már a közelben.
- Használhatom én is ezt a helyet, ha erre járok? Megengeded? – néztem rá bátortalanul, ahogy lepakolok a fűbe.

A lányka hálálkodását egy kurta kézmozdulattal hárítottam el:
- Hagyd el kölyök - dörmögtem. - Valaha én se voltam más bakancsban. Egyébként ne uramozzál te engem. Hrothgar Lenk, bann Bolstadt zsoldos futára - biccentettem felé. - Na tempó.
Amint elértük a táborhelyet megilletődött pillantást vetettem a lányra, majd megvontam a vállam:
- Ezek itt királyi földek, nem kérdezi senki, itt akarsz-e tábort verni éjjelre - feleltem nyugodtan. - Az ilyesmi a te dolgod. Ma éjjel megosztjuk egymással ezt a tisztást. Húzódj arra, a csalitos tövibe. Vihar lesz, a fák alatt nem biztonságos, de a sűrű bokrok megvédenek majd valamelyest az esőtől - ajánlottam.
Aztán lecsatoltam a hátamról nehéz kalapácsomat, meg ledobtam magam is a bokrok tövébe a zsákomat. Majd megfontoltam magamban a szavait és lassan felemeltem újra a nehéz harceszközt s Lolitához bandukoltam. Lehajítottam a lábai elé, majd a szemébe néztem:
- Na figyelj rám te lány - kezdtem halkan, de kellő súllyal, hogy meg is értse. - Ez itt Sorskovács. Én így hívom. A katonanépség tudod babonás fajta, sokuk ad nevet az eszközének. Nem tudhatom mennyire okítottak ki a tieid azzal a döfővel, de had mondjak el valamit. Én ezt a vasdarabot majd négy éve, a Veszedelem idején egy csesznye vezér mancsai közül csavartam ki Lotheringben, egy összetákolt kis barikád féleségen. Végigverekedtem az egész hadjáratot Lotheringtől Denerimig mindenhol. Ez a kalapács mindig ott volt a markomban. Negyvenhét csesznyét, hetvenkilenc csorlakot meg három süvöltőt vertem vele agyon, amire emlékszem is. A Veszedelem előtt is, után is harcoltam különféle nemesurak zsoldjában más magamfélékkel, banditákkal, meg már a rossebb se tudja mikkel. Ha rossz utat választok egyszer Denerimben, ennek ellenére is valami csatorna mélyéről fogok előkerülni, egy rozsdás bökővel a torkomban. Azok a vadak, akik ott vadásznak, mondom neked, egészen mások mint az erdeiek. A kétlábú fenevad mindennél veszélyesebb. Esze van, erkölcse nincs és mindig csapatban portyázik. Hiheted magad jó vívónak, de én azt mondom: inkább vigyázz a bőrödre. Ha a Veszedelem idején volnánk, megmondanám mit tégy az éjfattyakkal szemben. De ez más. Fuss, rejtőzz, ha kell hazudj. De főleg ne tévedj be a fészkükre. Kölyök vagy még, kár volna érted - ráztam a fejemet.
Visszabaktattam a magam helyére és lehámoztam magamról a vértemet, majd lerúgtam a bakancsaim és az ingem is, amiket arrébb hajítottam, hogy az eső majd jól átmossa. Lolita el tudott húzódni majd a vetkőzéshez a csalitos túlfelére, engem meg, régi katonaként az ilyesmi nem zavart. Sem a tágra nyíló tekintet az ezernyi forradás láttán a bőrömön. Ez van. Veterán gyalogos katona nyakig felöltözve se szép látvány, hát még anélkül, szoktassa magát a gondolathoz. Megmosakodtam a patakban, majd tüzet raktam. A lánynak mutattam is:
- A magadféle zöldfülűek gyakran egész máglyát raknak, de az ilyesmi jobb, hidd el nekem. Kisebb, nem ad annyi fényt, de nem is látszik mérföldekre az éjszakában - okítottam, majd előszedtem a szárított húst az iszákomból. A lányra néztem: - Na idefigyelj, nem vagyok éppen fogadós. Szóval én megcsinálom a lotheringi sültet, mint bárki más. A kívül szenes, belül nyers húst hívják így. Ha te jobban csinálod, nem vitatkozom, ha átveszed, ha nem, jó képet vágsz az adagodhoz, mert jobbat úgyse tudok összehozni. Megértve?
Kicsit később valamivel enyhültebb hangon kérdeztem:
- Aztán hová valósi vagy, te lány? Meg melyik hősi éneked szédítette el a fejed, hogy magad is erre az ösvényre pakold a lábaid? - érdeklődtem rekedtesen, nagyot húzva az erős pálinkámból, majd odakínáltam a lánynak is a kulacsot.

Már az úton is, ahogy a táborhely felé lépkedtünk, aztán a bemutatkozása és a története, melyben elmondta, hogy merre és hol harcolta végig jóformán az eddigi éltét, kezdett bennem megvilágítani valamit és míg a tanácsának megfelelően behúzódtam a bokrok alá, ismét alaposan végigmértem észrevétlenül.
Éppen ezért kissé késve rezzentem össze, ahogy a kalapácsa a lábam előtt puffant egy nagyot, és amire egy tapasztalatlan csitrinek illett volna megijednie, hiszen ilyennek látott és én erre játszottam rá, bár már annyira nem élveztem a dolgot. Nem volt szép kihasználni a jóindulatát ennek a sokat próbált harcosnak, de azt is tudtam, ha megmondanám ki vagyok, akkor minden megváltozna és ezt nem akartam. Olyan jó volt az ismeretlenség homályában maradni!
Viszont Lothering emlegetése most már teljesen megvilágosított! Hirtelen rájöttem miért is olyan ismerős ez az orgánum és ez a viharvert arc. Még jobban az árnyékba húzódtam, habár tapasztalt utazóként rakta meg a kis tábortüzet, így nagy fényt hála a Teremtőnek nem adott.
Többször összefutottunk a városban a Veszedelem idején, így félő volt, hogy ő is megismer engem, ezért igyekeztem innentől lehetőleg a homályban maradni, vagy nem mutatni tisztán az arcomat, hátha elódázhatom a felismerést.
- Húúú! Akkor te nagyon nagy harcos lehetsz! – csempésztem ámulatot a hangomba. – Tényleg ennyi szörnyet öltél meg? Én nem szeretnék velük találkozni! – borzongtam meg látványosan, de egyre nehezebben ment a színlelés. Rosszul esett becsapni, mikor ő önzetlenül csak jót akart nekem, de hát erre is megtanítottak annak idején.
- Ígérem ur….Hrothgar, - javítottam ki magam gyorsan, - ígérem, vigyázni fogok magamra és megfogadom a tanácsaidat. – bólogattam, majd megkerülve a bozótot én is levettem a bőrpáncélt és az alatta lévő felsőruhát, csak egy vékony, bő vászoninget hagytam magamon. Persze a figyelmemet nem kerülte el mennyi csúf nyomot hagytak rajta a csaták, de nem tettem szóvá.
Mikor én is felfrissítettem magam a patak jéghideg vizében, visszamentem a tűzhöz és én is kibújtam a csizmámból.
- Azt hiszem inkább akkor átveszem tőled az ételkészítést. – mosolyodtam el és előhúzva a tarisznyámból egy kis edényt, hoztam a patakból vizet, majd kis tartót eszkábálva a tűz fülé, szárított húst szórtam bele, meg pár fűszernövényt mellé. – Jól fog esni egy kis leves is azt hiszem. – dünnyögtem, míg ténykedtem. Közben nyársra húztam a nagyobb húsdarabokat és azokat a tűz szélére tettem, hogy lassan piruljanak.
Nem kellett sok idő és finom illatok úsztak a levegőben.
- Kész is van! – kóstoltam meg a levest. – Van valami ivóedényed? – néztem rá, hiszen abból nekem is csak egy volt, de legfeljebb felváltva használjuk.
- Tudod én egy, az Orlez határhoz közeli kis falucskában születtem, aztán a szüleim a Veszedelem alatt ide-oda hányódtak, így azért nem áll olyan távol tőlem a vándorlás. – kezdtem a válaszadásba, de nagyon nem akartam belemélyedni, nehogy aztán elszóljam magam. – És, ha befejeztük az evést, eléneklem neked a kedvenc dalom, ezzel is meg szeretném köszönni a segítségedet. – mosolyogtam rá, de a pálinkára nemet intettem. – Jó lesz nekem a víz is.
Ha jól laktunk, a holmimhoz mentem és elővettem a lantom, majd kissé távolabb a tűztől leültem és belekezdtem.

Boldog szerelmünk beragyogta az ég,
Ajándékot is adott melyben életünk tovább élt.
De szörnyű Veszedelem ütötte fel fejét,
Mely mételyként terjed és kárhozattal élt.
Szerelmem áldjon az ég,
Mennem kell mert hív a remény.

Földünk szépségét, megmérgezte a vér,
Életünk romokban, gyermekünk szemében kihunyt a fény.
Nem maradt semmink, csak teher lett a lét,
De jöttek lánglelkű vitézek, kik hozták a fényt.
Szerelmem áldjon az ég,
Mennem kell mert hív a remény.

Sok könny és élet hullt alá, és kérdeztük miért?
De lassan kiviláglott a messzeségben egy zöld rét.
Egyik csatát vívtuk a másik után, nagy volt a tét.
És a sötét visszavonult, kiderült az ég.
Szerelmem megleltem, arcom már nem sötét.
Gyermekeink kacagását fújja felénk a szél.
Szerelmem áldjon az ég,
Mennem kell mert hív a remény.

Hangom fokozatosan halkult el, ahogy a lant húrjai is utolsót pendültek.

- Ne hidd - feleltem csendesen. - Az a pár pofa, aki elejétől végig részt vett abban a hepajban és túl is élte ezt az egészet, mind lecsapott ennyit. Az éjfattyak agya nem túl fejlett. Taktikailag szinte csak a tömegrohamokat ismerték. Ha nem rondított az ember a gatyájába a barikádon, mikor szemből, amíg a szem ellátott özönlöttek azok a szukafattyák, már voltak is esélyei. Persze volt pár eszesebb, némelyik még a mágiát is kitanulta, az egyik rothadék csorlák küldött meg is sütötte a bal lábszáramat valami mennykővel, míg egy bajtárs torkon nem lőtte. De nem ez volt a jellemző. Pár jó gyalogos, pajzsfalat tartva háromannyit is lebírt ezekből. Nem érdem az ilyesmi, lelohadhat a lelkesedésed, nem valami hős vagyok, csak egy kivénhedt zsoldos. Egyébiránt ezekből sokkal nem találkozhatsz. A legtöbbje visszamenekült a mély utakra. Elszórt, egymástól elvágott kisebb egységek persze biztos kóborolnak még a vadabb terepeken, bár jó részüket levágták már. Amelyik megmaradt, azokkal vezér vagy küldött van, azoknak szorult egy cseppnyi kis ész is a torz koponyájába, de még 2-3 évet adok nekik. Többet aligha. Már nem miattuk kell aggódni Lolita, sokkalta inkább majd a magamfélék, meg a nekünk parancsolók miatt - legyintettem.
Fáradtan átadtam a terepet a lánynak a főzés terén, noha a hamarost felszálló illatok erősen meggyőztek, hogy nem volt ez rossz ötlet. A kérdésére bólintottam:
- Van egy öreg csajkám, várj csak... - kotortam elő az egészen furcsa alakú tárgyat a zsákom mélyéről, felugró szemöldöke láttán elnevettem magam: - Még Denerimből való. Egy kölyöknek nem nagyon fűlött a foga a csesznyegyilkoláshoz, inkább nagyon remélte, hogy hazamehet a fiatal asszonyhoz, akit odahagyott Redcliffeben. Kiadta magát kovácsnak. Ez valaha egy sisak volt, amit helyre kellett volna pofoznia. Végül három csajka lett belőle - meséltem vigyorogva.
A történetére biccentettem:
- Sok család volt akkoriban így. Én valahol Anderfelsben születtem, de már elég ideje kóborlok Fereldenen, hogy a sajátomnak érezzem ezt a földet - válaszoltam. - Bár valami van bennem az ottani vérből, a kutyákkal legalábbis jól kijövök - rántottam meg a vállamat.
Az éneke alatt párszor nagyot húztam a pálinkából, na meg befejeztem az étkezést. Csendben maradtam egy ideig, majd a csajkát a tűz mellé hajítva elgondolkodva megszólaltam:
- Tényleg nem akármilyen hangod van és ez a dal is szép, mégsem tetszik - ráztam meg a fejem őszintén. - Mert a dalod hazudik Lolita. Tudom. Látom is odalent, délen. Tudod, az az igazság, hogy a Veszedelem, az csak egy dolog. Persze, mind beadtuk volna a kulcsot, ha azok a szukafattyak győznek, nem is erről van szó. De hogy kiderült az ég? Aligha kölyök. Aligha. Azok a nemesek akik alig három éve vállt vállnak vetve verekedtek Denerim alatt, mostanra összemarakodtak a koncokért. Bannok és arlok sora veszett oda, a földjeik, a kastélyuk, a vagyonuk... Ehh. Lothering ura bann Talbot volt. Ő meg a két derék legény fia ott verekedtek a denerimi nagy vár alatt, amíg a legendák hősei hazavágták a nagy gyíkot, próbálták megakadályozni, hogy utánuk zúduljon addig is az átkozott sereg. Ott is estek el mindannyian. Lothering meg lassan újjáépül, jó helyen fekszik, a királyi út mellett, az utolsó állomás a Korcari vadon felé, nem akármilyen kereskedelmi lehetőség ez se. Mindenkinek kell. Mondjuk az én uramnak, bann Bolstadtnak is. Nem véletlenül járják térdig a lábukat a küldöncei. Én csak a denerimi elf diaszpóra vezetőjének viszek levelet, de ide a rozsdás bökőt, hogy valaki mostanra lóhalálban nyargal Antiva felé. A Hollóknak sok munkájuk lesz. Például ennek a Talbotnak van egy unokája. No még csak kölyök persze, amolyan pendelyes fajta. De ha a családnak ne adja a Teremtő magva szakad, akkor bann Bolstadt birtokai pont szomszédosak az övével. Ha erővel elfoglalja, kész helyzetbe hozza Anora királynőt is. És senkit sem fog érdekelni, ki vérzett el az éjfattyak ellen karddal a kézben és ki nem mozdult ki a várából sem. Bann Bolstadtnak van pénze és van esze. A levélben, amit viszek, nyílt titok mi van. A városok elfjeinek élete jobb lett bármivel is szerinted? Ha a vezető eljuttat egy udvarias üzenetet a nagy sárkányölő hősöknek, amelyben bann Bolstadt részletezi pénzügyileg nagy ívű ajánlatát nekik, ha csatlakoznak a lobogói alá, akkor esetleg finanszíroz egy ispotályt a pengefülüeknek. Ha nem... szól pár keresetlen szót ellenükben. Így működik ez. Ha csak egyet is megnyer, már nyert ügye van. Alistair, a hős lovag, Kamarások Vezére, Wynne, a Teremtő gyógyító szavait hordozó asszony, Leliana, a hittel szavaló bárd, de még a nem emberek is, mint Oghren, a Vitéz Csatabárdos, ugye jól mondom a rájuk aggatott népszerű jelzőket? Na ezek a nevek még tíz év múlva is épp elég ábrándos tekintetű kölyköt hívnak majd az urak a lobogói alá és éppen elég kölyök fog kivérezni mindenféle sáncokon, aki arról álmodozik, hogy olyanok lesznek mint ők és majd őket is megéneklik a bárdok. Nem kölyök, nem látom olyan szivárványosnak a jövőt, mint te. Van egy dal. Jóval régebbi. De azt hiszem, inkább illik majd az eljövőkhöz...
Elmerengve néztem egy kissé csillagokat, majd reszelős basszusomon rázendítettem. Nem feltételeztem, hogy ne ismerné, ezt emberöltők óta szentnek tartja minden gyalogzsoldos, egy kocsmai verekedés is félbeszakad míg eléneklik. Minden katona és minden bárd jól tudja.
- Kétféle patkány létezik,
Ez jól lakik, az éhezik,
A jóllakott az otthon él,
Az éhes vándorútra kél.

Megmássza számos hegy fokát,
Folyókon úszik, gázol át,
Sok lezuhan, sok odafúl,
Vesztén az élő nem okul.

E lándzsafogú csürhe nem,
Csügg sem hiten, sem Istenen,
Szenteltvíz fattyához nem ér,
Közbirtok minden nőszemély.

Érzékisége förtelem,
Falna-vedelne szüntelen,
Nem bánva míg iszik s zabál,
A lelke örök éjre száll...

Szavaim aztán olyan szóáradatot indítanak el az veterán harcosból, hogy igazán meglepődök, de sajnos mélységesen egyet kell értenem vele.
Hiába győztük le az egyik Veszedelmet, máris van újabb és valószínűleg mindig lesz, mert az emberi természet már csak ilyen, sosem elégszik meg azzal, amilye van, mindig több és több kell neki.
Azért nagyra becsültem Hrothgar-t, hogy megpróbált egy fiatal lelket jobb útra téríteni, még ha nem is tudhatta, hogy nincs szükségem rá, hiszen legalább annyira tisztában voltam a mai politikai helyzettel, mint ő, ha nem jobban, hiszen ez volt a szakterületem, még ha nem is volt kedvemre, ami most zajlott.
Éreztem a szavaiból a keserűséget és azt is, hogy bár lehet, hogy elismeri a legendás csapat érdemeit, de azért nincs annyira elragadtatva tőlünk, mint a legtöbb ember, elf vagy törpe, akik egész misztikus történeteket kerekítettek a Vezérdémon megölése és azok végrehajtói köré. Egyre érdekesebb volt számomra ez a figura.
És valahol igaza volt! Nem váltottuk meg a világot, de…….de azért mi is kockára tettünk mindent, még a lelkünket is időnként.
Bár sokat tapasztalt, azért nem neki kellett szembenéznie a mélyutak borzalmaival, azokkal a szerencsétlenekkel, akiket megfertőztek csak azért, hogy aztán még több borzalmat szüljenek a világra. Még most is beleborzongok és az orromba érzem a bűzt.
Most már tényleg nehezemre esett tovább játszani az ártatlan, naiv lányt, akinek mindez új és szinte felfoghatatlan.
- Tényleg ennyire nincs remény? Ilyen borzalmasak lennének az emberek? Nincs fény….zöld rét az éjszaka mélyén? – buktak ki a szavak önkéntelenül a számon, sokkal komolyabban, mint szerettem volna.
Aztán csak hallgattam a gerinckaristoló hangján előadott, már unalomig ismert nótát, mely mégis mindig mindenkit megérintett, akinek egy kis köze is volt valaha kisebb csetepatékhoz, harcokhoz, véres csatákhoz. Bár soha nem közelítene a hangja egy bárdéhoz sem, mégis volt benne valami, ami sokáig némaságra kárhoztatott.
- Igen, ismerem! – hajtottam le végül a fejem, a lángok játékába merülve. – Tudom, hogy ennél népszerűbb dal nem igen létezik országszerte, de talán új dalokkal, új remények is születhetnek, nem? – emeltem rá a tűz fényétől vörösen csillanó szemeimet. – Nem adhatjuk fel, mert akkor ……………- megborzongtam ismét. – Szerintem még van kinek eldalolni az enyémeket is! És azért nem javasolnám, hogy énekesnek állj. – mosolyodtam el lágyan, igyekezve lerázni a ránk telepedő nyomott hangulatot. – Ezek szerint nem csak úgy vándorolsz bele a nagyvilágba, hanem határozott célod van? – próbáltam más vizekre evezni. – Te találkoztál már pagony elfekkel? Szerintem nagyon titokzatos egy népség. – hajoltam közelebb kicsit halkabbra véve a hangom, mint ha legalábbis meghallhatná valaki.

- Túl kevés maradt belőlem azt hiszem odabenn, hogy még higgyek ebben Lolita - feleltem fáradtan. - Eljöhetnek az új idők, meg az új dalok, de nem hiszem, hogy az miránk épülne. Egyelőre még tart a győzelem mámora, a hősi énekek, a politikában meg a zsákmányon való osztozkodás ideje van. Talán a magadféle idealisták megváltoztatják egyszer a világot. Nem tudom. De én ebben már nem hiszek. Számomra ennek a győzelemnek túl nagy volt az ára, az eljövendő időkben pedig csak viharfellegeket látok.
Megvakartam a mellemen egy régi sebhelyet, miközben rágódohányt vadásztam a zsákomból, odakínáltam a lánynak is, majd elutasítása után a képembe toltam egy adagot. Vállat vonva kiköptem egy keserűbbet oldalra:
- A pagonyelfek? Jah, találkoztam velük. Még a denerimi nagy csata idején, mellettünk küzdöttek ők is, de nem közösködtek velünk - feleltem. - Kutya jó szemű íjászaik vannak és van hatalmuk, megmondom. Az egyik gyógyítójuk visszaimádkozta valahogy belém a lelkemet, pedig ugyancsak kifelé ágált már, el kell ismerjem. Maguknak való népek. Nem sokat tudok róluk, de tisztelem a fajtájukat. Harcostársnak jobbat kívánni se lehet, az életük, az erdeik, a titkaik meg legyenek az övéik, ha már ennyire védelmezik. Nem ártottam az orrom a dolgukba és neked se ajánlom. Bizalmatlan népek és mondják, könnyen eljár a kezük. Csak óvatosan.
Elgondolkodtam egy keveset majd folytattam:
- Ha más kultúrákra vagy kíváncsi, kezd inkább Orzammarban - javasoltam. - A törpék kemény, mogorva, de szótartó népek. A szobraik meg a kézműves munkáik lélegzetelállítóak. Egy évet töltöttem ott a Veszedelem után, zsoldos voltam, azok közé jelentkeztem, akik Bhelen király csapatainak mentek segíteni rendet tenni a mélyutakon. Van egy komor bája az ő történetüknek is és ha egyszer a mélyére a látsz a kőfiak szívének... találsz elég csodát ott. Ne nézz így rám, te lyány! - nevettem öblösen. - Igen, kedvelem az aprónépet. Megvannak a maguk furcsa dolgai, de... van bennük egy olyan összetartás, egy olyasfajta tisztesség, na már a legtöbbjében, úgy értem, ami sok magunkfajtából kiveszett. Porváros, a közrendű negyed... A mélyutakon rátaláltunk egy régen odaveszett thaigre is. Még félig lerombolva, csorlakoktól összepiszkítva is volt benne egy komor méltóság, ami később tűnik le, mint az egész fajta, akik kifaragták. Na valami ilyesfélék azok mind.
- És hát igen, nem csak vándorlok a semmiben, nekem is élni kell valamiből, márpedig ezen a pörölyön kívül nem sok mindenhez értek - rántottam egyet a vállamon. - Mint magad is mondtad, dalnoknak mégse állhatok - vigyorodtam el. - Útonálló legyek? Azért azt talán nem. Zsoldos vagyok. Bérbe adom a tapasztalatom, meg a fegyveremet. Most éppen bann Bolstadtanak. Ez se rothadtabb gazember a többinél, egykutya az összes. Azon igyekezz az életben, hogy ennél többre vidd. Ha a becsületed és a lelked is eladóvá válik... hagyjuk ezt - legyintettem.

Nem sikerült a férfibe úl lelket önteni, már túl megkeseredett volt hozzá, talán túl sokat látott, bár azért nem szavad feladni a reményt, hiszen bár látszólag az apám lehetne, azért sejtem, hogy csak az élet tréfálta meg annyira, hogy mélyebb nyomokat hagyott rajta, mint amennyi valóban a kora lenne.
- Ne add fel ilyen könnyen Hrotghar! – ingatom meg a fejem és a hangomban most színe sincs annak a fruskának, akit eddig megismert, de aztán gyorsan korrigálom magam és rámosolygok. – Mindig van, ami reményt nyújt a nehéz napokon és ezt nem csak a fiatalságom és a tapasztalatlanságom mondatja velem, valahogy van egy ilyen érzésem. – paskolom meg előrehajolva kérges kezét.
Aztán úgy hallgatom az erdei elfekről nyújtott előadását, mintha életemben nem találkoztam volna eggyel sem, és éppen ezért szaporán bólogattam is.
- Nem! – emeltem védekezően magam elé a kezem. – Eszemben sincs a dolgaikba avatkozni, csak olyan…..csodálatosak……ahogy a szabadságukért küzdenek, ……ahogy ragaszkodnak a hagyományaikhoz. – néztem el a távolba ábrándozva. – Nem ártana néha példát venni róluk. – kaptam vissza a tekintetem a harcosra, ahogy a törpékről kezdett mesélni.
- Nagyon sok felé jártál, szerencsés ember vagy te. – lelkesedtem tovább, ahogy egy naiv lánykához illik. – De én azt hallottam, hogy a törpék állandóan viszájkodnak, meg alattomosan kijátsszák egymás, de amit te mondasz az egészen másként hangzik. – kérdeztem csodálkozva.
Nekem egészen más tapasztalataim voltak a mélynövésű emberkékkel kapcsolatban, még ha Oghren-nel egészen jó viszonyba is keveredtem és csíptem a vén szeszkazán fejét Nem felejtettem el, hogy majdnem otthagytuk a fogunkat, csak mert képtelenek voltak normális módon egy királyt választani. Sőt nem ártott állandóan a hátunk mögé nézni, ha kiálltunk valamelyik főúr mellett. Persze ott is voltak, akikre tényleg illett a férfi leírása.
Szívesen megosztottam volna a magam tapasztalatát is a veteránnal, de azt hiszem nem vette volna jó néven, ha most bemutatkozom neki, így maradt minden a régiben.
- De legalább akkor van munkád és jövedelmed. – bólintottam, elmosolyodva a dalnokos megjegyzésén. – És önkritikád is. – nevettem el magam. – Jut eszembe! Van családod? Van kiért kockára tenni az életed? Mivel sok birtok maradt munkás kéz nélkül, talán érdemes lenne letelepedni valahol, nem? – kérdeztem tovább, hiszen jó volt beszélgetni, míg a vihar visszavonulásra nem késztet minket.

- Legyen igazad - feleltem. - Legyen, én se mondhatok mást. De hinni benne... ehh... manapság nagyon nehéz.
Az elfeket érintő okfejtésére meglepetten néztem rá:
- Példát? Milyen értelemben? - dörmögtem.
A törpékről szóló okfejtésére megvontam a vállaim:
- Én nem a nemeseikről beszéltem - válaszoltam. - Nagyobb részt azokkal tudtam beszélni, akik odalent, a mélyutakon küzdöttek mellettünk az éjfattyak ellen. Nem mondom, emlegették, hogy volt valami hepaj náluk a királyválasztás körül, de az ilyesmi ritka, hiszen az utód általában fix. Bár, amennyire felfogtam ez is emiatt van tulajdonképpen. A törpöknek szent a családjuk, a klánjuk. A hűségük törhetetlen. Aztán ha a klánok kapnak hajba, hát megy vele az egyszeri baltás is. Én kedvelem az aprónépet, Bhelen birodalmában nyomát se láttam igazán az efféle békétlenkedésnek - morogtam vissza.
Valahol üdítő, valahol pedig fájdalmas volt számomra a lány ösztönös, optimista naivitása. Merengve dörmögtem:
- Hej, te lány, te. Valaha Lotheringben volt a Káptalannak egy kis növendéke, néha rá emlékeztetsz ezzel az örök mosollyal a képeden - recsegtem. - És ezt ne vedd sértésnek. Kicsit habókos volt, de jobb ember a világ nagyobbik felénél. Na de, hogy válaszoljak is: nem vagyok egy földműves alkat. Életem jó harminc évének nagyobbik fele hadakozással telt. Ilyen élet mellé se asszony, se kölyök nem dukál. Talán elférne a munkáskéz persze valamelyik birtokon, de őszintén? Így legalább a nemesek fizetnek nekem néhány érmét, nem annak a termésnek a felét viszik el, amiért én güriztem egy évig. Érted? Na meg, gondold csak meg, azok a munkáskezek a tieid is lehetnének, mégis inkább lantot meg pengét kötöttél, nem? - vágtam vissza.
Egy ággal kipiszkáltam pár előre bekészített követ a tűzből, majd a zsákomból előhalászott vastagabb bőrökbe tekertem őket óvatosan. Hármat a lány felé toltam:
- Nesze. Hasznos. Áttüzesedtek és a bőrben sokáig tartják is a melegüket. Rakd a lábaid, meg a nyakad közelébe. Ha ideér a vihar, cudar hideg is lehet, akkor majd megtudod milyen hasznosak - hunyorítottam rá, megosztva vele egy újabb régi vándortrükköt.

Azért úgy látom, némi eredmény elértem és legalább nem adja fel teljesen.
- Példát a küzdeni akarásra, hogy soha nem adják fel. – mondtam halkan, de aztán tovább figyeltem beszédét a törpékre vonatkozóan.
Persze egészen más szemszögekből láttuk a fajukat, bár a mélyutakban harcoló kitaszítottakkal én is találkoztam és tényleg meglepett a hűségük azok iránt, akik tulajdonképpen semmibe veszik őket. Ők védelmezik a nemesebb felüket, még sem tartják maguk közé valóknak őket. Ebben Hrothgar-nak igaza van. Behlen-t viszont nem kedveltem, kegyetlen zsarnoknak és intrikusnak tartottam, ezért inkább nem szóltam egy szót sem, nem akartam ezen vitázni, hiszen nem igen volt beleszólásuk a felszíni dolgokba, akkor meg minek.
Hirtelen éber lettem, mert azt hittem rájött ki vagyok, de aztán megkönnyebbülten eresztettem ki a visszatartott levegőt, mikor még sem. A mondandója viszont megint megmosolyogtatott, hiba na, én nem láttam olyan pesszimistán a világot, mint ő.
- Meg tudlak érteni! – válaszoltam neki már ismét vidámabban, hiszen a komor hangulat múlni látszott. – Én sem úgy képzeltem el az életem, hogy egész nap a földet túrjam. Volt elég példa előttem, hogy mire mentek vele a rokonaim. Ezzel legalább, ha nem is élek jobban, de világot látok. – simogattam meg lágyan a hangszeremet.
Kíváncsian néztem a kövekkel való ténykedését és meg kell vallanom ezt még sosem csináltam, persze legtöbbször azért igyekeztem nem a nyílt ég alatt éjszakázni, így a veterán harcos és tapasztalt gyalogos tudott újat mutatni.
- Köszönöm! Ez nagyon hasznos tanács, meg fogom jegyezni! – néztem rá hálásan. – Örülök, hogy veled hozott össze a jó sorsom és annak is, hogy az ország sorsa talán Anora királynővel jobbra fordul. Legalábbis én reménykedem benne. Bár nem csak a sokat emlegetett hősöknek köszönhető ez, azért remélem volt haszna annak, amit tettek, és nem csak az, amit te emlegettél, a megbabonázott fiatalok, őket való utánzása. – tettem le a lantot és támaszkodtam meg a hátam mögött, úgy néztem fel a lassan elboruló égre.

Megrántottam araszos vállaim a felvetésére:
- Tudunk küzdeni - feleltem. - Ha feladtuk volna, ma ezen a kellemes kis tisztáson két csorlak röfögne legfeljebb. Az összefogás meg... Ha úgy igazán képesek lennének a klánjaik arra, akkor mostanra a nyavalyás erdőkben csak az flangálna, akiknek megengedik. De jah, van esetleg egy két dolog, amit el lehet tőlük tanulni, ezt nem vitatom.
Az egyetértésére csak biccentettem magam is és jót húzva újfent a pálinkámból hallgattam vidám jövőképét. Kézfejemmel megtöröltem borostás képemet, majd kissé hátradőlve lekönyököltem és az ég felé vetettem a pofám. Lassan válaszoltam.
- Anora, meg a hősök... Hát igen - bólintottam. - Az a nő úgy hiszem értelmes asszony, akinek tényleg van keresnivalója azon az elkopott karosszéken. A trónon, na. Cailen úgyse csinált semmit, addig is a felesége, meg az apósa tartott itt a kezében mindent. Anora volt az uralkodó, a vezető, teyrn Loghain pedig az erő és a karizma... Anora erre ma is képes, jó királynő lehet belőle, de ő még mindig nem az erő. Kelleni fog mellé valaki, hisz az apja halott. És tudod mi az igazság? Loghain Mac Tir neve is elég volt, hogy a magamféle prosztó gyalogosok a legmélyebb pokolba is elmenjenek egy szavára. De most? Kinek van ekkora neve? Ekkora befolyása? Bann Teagan? Mellékszereplő volt, ráadásul épp elég hősének született az egészhez impotens redcliffe-i lovagról, aki a hősök segedelme nélkül a saját faluját se tudta volna megvédeni. Arl Eamon? Öreg ember már és nem fűződnek hozzá neves hadi tettek. Arl Howe? Férgek zabálják már, akárcsak Loghaint, köztünk szólva ráadásul ha esze volt is, de karizmája... az ember kutyája vacsoráját nem bízta volna rá, ha a képébe nézett. De akkor ki? Megmondom. Az aki lenyakazta az öreget, az ezzel el is foglalta helyét. Loghain hírnevét egyre mélyebbre tiporják a lantpengetők, hogy még szebbre fényezzék az új kor, új hőseit. Nekik megvan a hírnevük és ebből kifolyó karizmájuk is ahhoz, hogy ha kell, hát elmenjen utánuk a kénköves Enyészetbe az egész rothadt birodalmi sereg. Az alkalmasság más kérdés. De egyikből se lett hadvezér - mosolyogtam kurtán. - Birodalom szerte tele vagyunk rablókkal, útonállókkal meg marakodó bannokkal. Tudod mit mondok? Azok a fickók, akik ott a kastély tetején levagdosták a nagy gyíkot... hát többet tettek mint bárki ebben a démonok verte hadjáratban. Se veteránok, se tudomisén milyen mágusok nem tudnák utánuk csinálni, az szentség. Hősök-e? De még mennyire, hisz a Teremtő verje meg, ha úgy alakulna, hogy valamelyik hadba hívja az ország népét a királynő oldalán, még én is odahagynám a zsoldom és kalapácsot markolnék. Nem kételkedem a szándékaikban egy percre sem. De teyrn Loghain elestével nincs ott az erő a trón mellett... Ki a búbánat fog szétcsapni a marakodó nemesek között, lehetőleg még mielőtt kirobbantanak egy polgárháborút? Vagy mégis kinek a szavára számolják fel legalább a veszélyesebb rablóbandákat? Érted te lány? Én nem tudom mi az igazság Loghain kapcsán, annyi minden terjed róla, annyi mindent hozzáköltöttek, na meg elvettek belőle... Én még az ő pálcája alatt szolgáltam először. Nem nagyon beszélek róla manapság, de le nem tagadom. Az öreg igazi vezér volt, a valóban erős ember a trón hármasfogatában. Anora egy okos nő, aki tud uralkodni. Cailen meg egy álmodozó bolond volt. De hadat vezetni, erőt mutatni... az Loghain volt. Álmodozó bolondunk ma éppen elég van. Anora pedig megmaradt. De ki veszi át a teyrn helyét? - csóváltam a fejemet, majd ittam egy kortyot, aztán a lányra vigyorogtam: - Tekintve miket mondanak róla, gondolom nem lettem nagyon népszerű most a szemedben. De ez van. Tiszteltem Loghaint és bárhogy is alakult a vége, valaha az az ember hős volt. Nem akármekkora. Most pedig űrt hagyott maga mögött, amit nehéz lesz betölteni...

Örültem annak, hogy nem tudta ki vagyok és így bátran és minden gátlás nélkül szólt, melyben kifejtette a véleményét a hatalmon lévőkről és a mostani politikai helyzetről……és nem utolsó sorban Lohaint-ról.
Tudom, hiszen sokat járom az országot inkognitóban, és főleg úgy, hogy mennyire megoszlanak a vélemények azzal kapcsolatban, hogy életben kellett volna-e hagyni a teyrn-t vagy sem. S hős hadvezének, kikról mondák és legendák keringtek, sok volt a híve és még a mai napig sokan gondolják úgy, hogy ő lett volna a megfelelő ember a trónra, így egyáltalán nem lepett meg, amit Hrothgar mondott, de ettől függetlenül az arcomra sötét felhő kúszott.
- Na igen! Ezzel a véleménnyel nem vagy egyedül Hrothgar! – szólaltam meg kis szünet után, hogy át tudjam gondolni a mondandómat és ne zsigerből, indulatból válaszoljak, hiszen csak elmondta a véleményét. – És abból amit elmondtál tudom, hogy tevékenyen részt vettél a Veszedelem elleni csatában is, de ha Loghain embere voltál, akkor nem voltál ott Ostagar-nál. – vált rekedté a hangom, aztán hirtelen észbe kaptam, mert honnan is tudná egy magamfajta ifjú dalnok, hogy mi volt ott. – Találkoztam olyannal, aki személyesen vett részt a csatában és valami csoda folytán életben maradt. – magyaráztam gyorsan. – A mai napig nem az az ember aki volt, rémálmok kínozzák és lelkileg megtört. Tudod dalnok lévén érzékeny vagyok az emberi érzelmekre és még elmondva, másodkézből hallva is beleremegtem abba, amit elmesélt.
Rossz volt, hogy nem mondhattam el ennek a harcosnak, hogy milyen szörnyűség történt ott és ez annak az embernek a hibája, akit ő annyira nagyra tart.
- És annak a rengeteg embernek, akik azért mentek oda, azért sorakoztak fel szembenézni a rettenettel, hogy megvédjék a hazájukat, a családjukat, a halála értelmetlenné vált azzal, mikor magukra hagyták őket. Odadobták őket a mészárszékre. És ugye nem kell mondanom, hogy ez kinek a hidegvérű döntése volt? – kérdeztem halkan, mert még élénken élt bennem a véres csaták emléke és féltem, hogy nem tudok uralkodni a hangomon, bármilyen tapasztalt bárd is vagyok.

Biccentettem a lány szavaira hidegvérrel és komoran, majd csendesen belefogtam a saját érzéseim magyarázatába:
- Nem, az ostagari az egyetlen csata, amiben nem vettem részt, nem mintha bánnám - recsegtem. - Lotheringben állomásoztam. Félőrült menekülők, testileg-lelkileg összeroppant túlélők bőségesen árasztották el akkoriban. Csak tudod én katonaként gondolkodom. Nem tudom mennyire vagy tisztában a részletes eseményekkel, de Lothering elesett a Veszedelem idején. Tudta mindenki, hogy így fog történni. Azt a parancsot kaptuk Loghain felől, hogy tartsuk a falut, amíg tudjuk és okozzunk minél nagyobb veszteséget az éjfattyaknak. Más szavakkal az ottani garnizon nagyobb része nyilvánvalóan ott fog megdögleni egy összetákolt barikádon. A teyrn régi harcosai, meg a templáriusok mégis fölmásztak arra a torlaszra és tartottuk, amíg lehetett. Talán tucatnyian maradtunk, amikor végül is feladtuk a falut. De egyikünknek sem jutott eszébe Loghaint hibáztatni ezért. Harcosok voltunk, ha kellett, akkor a zsoldunkért, meg azokért a rémült tekintetű parasztokért igenis meg kellett dögleni a falakon. Volt ott egy lány. Jól emlékszem rá. Egy rémült tekintetű szerencsétlen, aki nem akart elfutni. Nem volt semmije, csak egy kis ház, meg a darabka föld. Mindenét eladta és mindenkitől, katonáktól, menekülőktől, utazóktól csapdákat akart vásárolni. Végül valami martalócok el is adtak neki néhányat. Az utolsó garasai mentek rá, de maradt, bízott a zsoldosok vasában, a templáriusok hitében meg a nyomorúságos farkascsapdákban, amiket vett. Akiktől vette őket mára talán azt is elfelejtették, hogy valaha a világon volt, felszerelkeztek és továbbálltak. Mi maradtunk és verekedtünk, amíg tudtunk. Parancsra. Meg azért a lányért talán. Az olyanokért mint ő. Azok a pofák, mikor táborba szálltak Ostagar alatt, tudták, a jó részük otthagyhatja a fogát. De mentek. Loghain... ehh... Azt kérdezed jó ember volt-e az öreg? Egy fenét! Könyörtelen kurafi volt! Annak is kellett lennie. Hadvezér a javából. Neki tudni kell dönteni, hogy ezer katona árán megmentsen tízezret. Cailan egy átkozott álmodozó bolond volt. Gyerekmesékben hitt, a haditerve nagyjából az volt, hogy a griffháton szárnyaló kamarások között érkezve nagy hősiesen párbajra hívja az éjfattyak vezérét és lenyakazza. Bah! Loghain hidegfejű, számító és realista ember hírében állt mindig is. Ő nem alapozott mesékre. Neki ott és akkor döntenie kellett, hogy a királya iránti hűségesküjét válassza, vagy minél több emberét mentse meg. Persze, biztos hősi regékbe jobban illő lett volna, ha bajra hívja és beveri Cailan fejét az igaza védelmében. Mi lett volna belőle? Polgárháború. A Veszedelem kellős közepén. Loghain könyörtelen ember volt. Viszont hazafi is, a legjavából. Nem, nem volt jó ember az öreg. Viszont erős ember. Rendet tudott tartani az ezernyi hatalomvágyó bann között. Igen, fel tudott áldozni egy egész hadosztályt. A birodalomért. Az egész tetves országért fel...
Egy ággal elmerengve piszkáltam meg a tüzet, miközben a lángok játékát figyelve folytattam:
- Tudod még a legénytoll is alig verte ki az államat, mikor felavattak gyalogosnak - mormoltam. - Akkoriban, tizenöt éve, több rablóbandát egyesített egy értelmesebb fickó a Korcari vadonban. Szürke Farkasoknak hívták magukat. Végigfosztogatták a délvidéki falvakat, közel ezer embere volt már a martalóc vezérnek. A helyi bann seregei nem bírtak velük. Ha túlerőt ki is tudtak volna még alakítani a banditák bemenekültek az erdőségbe, ahol csapdába tudták csalni az ehhez nem szokott helyi erőket. Végül, mikor a helyzet végleg elmérgesedett, a bann királyi oltalomért folyamodott. Parancsot kaptunk az indulásra. A parancsnokunk leváltották. Maga a teyrn vette át az irányítást. A magunkfajta csikók szemében maga volt a hős, Fereleden felszabadítója. Ő bement ezek után a szukafattya brigantik után. Mentünk. Kétszer csaltak minket csapdába. Lesből nyilaztak ránk, mérgezett veszőkkel, farönkökkel zárták el az utakat. Egyszer megfutottunk. Soha az életben nem felejtem el. A rohanó katonákkal szemben ott állt mereven a teyrn. Az első fickót derékban kettévágta, majd ránk üvöltött. Elhordott minket mindenféle mocskos, gyáva gazembernek, karót, kötelet emlegetett és megindult. Egyedül. Az első néhány lépésnél. De volt a fickóban valami... valami olyan belső erő, ami mellett... - sóhajtottam. - Nehéz ezt leírni. Volt egy olyan tartása, ami gerincet adott újra annak a gyülevész hordának. Szétdobtuk az íjászokat. Mi, akik pár perce még kóborkutyák módjára szűkölve rohantunk. Mert ő vezetett minket. Továbbot intett. Nem láttuk el a sebesültjeinket. Nem volt ellenmérgünk, persze esélyünk sem lett volna. Teyrn Loghain pedig egy másodperc alatt tudomásul vette a halálukat és mentünk tovább. Az írmagját is kiirtottuk annak a bandának. Loghain nem kegyelmezett senkinek. Aki megadta magát, azt felköttette az utolsó szálig. Nem érdekelte meglett gazember, vagy süldő fiú, egy szálig kivégeztette azokat a brigantikat. Aztán ott hagytuk őket az erdei vadaknak, a mienket eltemettük, majd visszamentünk Lotheringbe. Loghain jó pár hordót csapra veretett, végül kiállt középre. Azt hittük most valami nagy beszédet fog mondani. De csak egyenként belenézett minden megmaradt katonája szemébe és annyit mondott: "Hősök vagytok fiaim". Majd ivott egy kupával és elment a szállására. És tudod mit? Büszkék voltunk. Mindegy hogy az utolsó földtúró paraszt vagy kivert városi tolvaj kölyke volt-e ott a katona, maga a teyrn mondta, hogy hősök voltunk. Annak is éreztük magunkat mind. Mocskos kegyetlen ember volt. De rend lett azon a vidéken. Jó ideig egyetlen parasztnak se kellett éket verni éjjel a küszöb alá. Mert sokáig emlékeztek arrafelé, miként járnak a banditák, ha teyrn Loghain Mac Tir oszt igazságot. Ő volt az Erő. Kegyetlen gazember is, de ő rendet tudott tartani. Érted Lolita? - pillantottam fel a lángokból.

Szavai alatt újból és újból átélem a szörnyűségeket, hiszen Redcliff-ben és má falukban sem volt más a helyzet, mint Lotharing-ben. És éppen elég menekültet és rettegő falusit láttam, akiknek nem volt hová menekülnie, hogy át tudjam érezni a férfi szavait. Nekem nem kellett magyarázni, hogy milyen volt a Veszedelem ellen harcolni! De persze ezt Hrothgar nem tudhatja, így szótlanul a lángokba mélyedve hallgatom végig a történetét és Loghaint-ról alkotott véleményét. Valószínűleg egyszerű katonaként, aki még a teyrn hőstettein nőtt fel, másként látja annak tetteit és közelebbi rálátása sem volt a dolgokra, mint nekünk, akik testközelből tapasztalhattuk meg a hadvezér rosszindulatát. Nem hibáztatom érte és valószínűleg sosem fogom meggyőzni róla, hogy nem Loghain lett volna a megfelelő ember, még ha életben marad is.
- Nem lehet tagadni az országért tett érdemeit, ezt senki nem is vonta soha kétségbe, de valami megbolondította. Elhiszem, hogy Cailan viselkedése és gyerekes rajongása a Szürke Kamarások iránt talán túlzás volt, de a királyát nem akkor ismerte meg, tudta, hogy milyen, nem azzal kellett volna példát statuálnia, hogy otthagyja meghalni a csatatéren, még pár ezer másik szerencsétlennel együtt, aztán az egészet a Kamarások nyakába varrni. Ha annyira egyenes ember volt, mint amilyennek mondod, akkor miért nem vállalta az igazságot? És polgárháború még így is majdnem kitört, hiszen nem minden bannt tudott meggyőzni arról, hogy nem csak a hatalomvágya miatt csinálta az egészet. – mondtam kissé indulatosabban, hiszen magam is szemben álltam a megvadult bikaként viselkedő Loghain-nal a tanácsteremben, mikor szembesülnie kellett a bűneivel. – Nem csak azt róvo….róják fel neki sokan, hogy otthagyta a csatát, hanem hogy le akart számolni a Kamarásokkal, akik nélkül nem igazán lett volna vége Veszedelemnek, de a Vezérdémonnak semmiképp….ráadásul saját parancsnokai is felhívták rá a figyelmét, hogy hiába gyűlöli az orlézokat feneketlenül, a serege nem elég ahhoz, hogy legyűrje az éjfattyakat. Egy hadvezér, aki hideg fejjel dönt, ahogy említetted, hogy nem vette ezt számításba? Aztán ott volt a szemhúnyása Howe dolgai felett és nem utolsó sorban, hogy még saját lányát is odadobta volna a politika oltárára. Nem Hrothgar, nem tudsz meggyőzni, hogy arra a férfira szüksége lenne az országnak. – csóválom meg a fejem, teljesen elfeledkezve róla, hogy Lolita nem biztos, hogy így viselkedne. – Lehet, hogy most nem látunk még olyan embert, aki, ahogy mondod, az erőt képviseli a trón mellett, de ne felejtsük el, hogy Anora fiatal és tapasztalt uralkodó, én bízom benne, hogy talál magának olyan társat, aki mindezt képviseli, de ha az nem is, akkor feltűnik valaki, aki lesz olyan erős kezű, mint a régmúltban Loghain volt.
Azzal én is tisztában voltam, hogy a mi csapatunkból erre senki nem lett volna alkalmas, Alistair a legkevésbé, de hát ő soha nem is akarta ezt, de sok jó lovag volt, aki akár kinőheti még magát erre a posztra.
- Tudom, hogy most nem épp rózsás a helyzet, de még nem telt el sok idő, adjunk esélyt az új vezetőknek, hogy megmutassák mire képesek. – visszakoztam mosolyogva, és nagyon reméltem, hogy a vita heve elveszi a férfi figyelmét.

Öblös hangon, de kesernyésen nevettem fel a szavaira:
- Egy háború kellős közepén vársz el erkölcsi döntéseket? - érdeklődtem fanyarul. - Loghain kőkemény ember volt és magához méltó döntéseket hozott. Hogy hibázott-e? Biztosan. Olyan ember a földön nincs, aki soha, semmiben nem vétkezett. A teyrn katonaként gondolkodott. Csapatokban, kiképzettségben, utánpótlásban. Emellett politikusként, amikor olyan megoldást keresett, amiben a legnagyobb az esély az összefogásra. És igen, ezeket tökéletesen függetlenítve az erkölcsi kérdésektől. Egy parancsnoknak, ha méltó ehhez a címhez, mindent meg kell tennie, hogy a rábízott katonákat a lehető legtovább életben tartsa. Viszont ha a szükség megkívánja, akkor ugyanezen katonákat fel is kell tudni áldoznia. Nem mondom, hogy a teyrn hős volt. Nem olyan mint azok a sárkányölők. Nagyon kevés ember van, aki úgy tud megharcolni egy hadjáratot, hogy tiszta marad a lelke. Nagyon kevés. Loghain nem volt ilyen. De engedtessék meg nekem is a lehetőség: had emlékezzek vissza arra a férfira, aki kiverekedte ennek az istenverte, vérig és könnyekig megsarcolt országnak a szabadságát és akiben volt erő és akarat, hogy utána erővel és ésszel kordában tartsa Maric majd Cailen mellett az egymás torkát kerülgető bannokat.
Megráztam a fejemet:
- Alig két napja egy kocsmában pihentem meg az úton innen délnek. Egy jó kedélyű bárd éppen a szokásos hőseposzok egyikét szavalta a Vezérdémon legyőzéséről. Persze volt ott minden, aranyfényben ragyogó páncélok, egyszerre tucatnyi csesznye küldöttet egy vesszővel lenyilazó égi fénytől övezett Leliana, meg a sárkánylángot imákkal visszatartó hős templárius Alistaer. Ja meg Loghain. Mindjárt háromszor is legyőzték, elvégre úgy a biztos - húztam el a számat. - Megölték mindjárt már Ostagarnál és a poklok démonaival kötött alkuja szerint támadt fel. Aztán az országgyűlésen, miután szövetséget kötött az éjfattyakkal és valami pár százat rá is szabadított a nemességre, de persze egy-két kardcsapással elintézték mindet. Végül maga a Vezérdémon adott új életet a "Kárhozott Bajnoknak", de persze a Teremtő imáival újra legyőzték, immár végleg és a lelke örökkön sikoltozva szenved majd az Enyészetben, stb, stb. Vagyunk páran még, akik emlékeznek a hadvezérre is és tudod megkeseredik a bor szánkban a dalt hallgatva. Mondhatnak a bárdok, már ne vedd magadra, de akkor is, szóval kelhetnek akármilyen énekek, engem arról nehéz lesz meggyőzni bárkinek is, hogy a teyrn tudatosan elárulta volna a hazáját azoknak a dögöknek. Kevesen tudják az igazságot azt hiszem Loghainről. Én se tudok mindent. De emlékezem arra, akit láttam azon a véráztatta erdei tisztáson. Bármi lett is a vége, sajnálom az öreget, de nem ez a lényeg - ráztam a fejemet.
Mély sóhajjal széttártam a karjaim:
- Loghain azért tudott az erős ember lenni, mert mindenki tisztelte azért, amit a felszabadító háború alatt tett - mutattam rá a tényekre. - Az emberek szemében hős volt. A híre tette azzá. Szerinted ki az, aki ilyen hírnevet csak úgy leakaszt a szögről, amivel meg tudja nyerni a katonái lelkét? Háborúkat nyerő hadvezérek nem teremnek minden bokorban - csóváltam a fejem, majd összeszűkült szemekkel nézegettem a lányt: - És komolyan érdekel a véleményed Lolita. Meglehetősen sok olyan dolgot mondtál, amiről magam sem hallottam eddig soha. Pedig nem is olyan régen járod az utakat ugyebár... Meglehetősen különleges helyeken kell megfordulni ahhoz, hogy ilyesmik jussanak a füledbe... - fürkésztem a tekintetét.

Bár próbáltam oldani a hangulatot és visszazökkenni a szerepembe, a naiv kis Lolitával, de sajnos ez egyre nehezebben ment, ahogy újra és újra feltolultak az emlékeim, hiszen nem voltak azok annyira régiek.
- Nem várok semmi ilyet. – ráztam meg a fejem. – De árulást sem, mert akárhogy csűrjük-csavarjuk, az, hogy elhagyta a csatateret, árulás volt a javából. Lehet, hogy Cailen nem volt jó, vagy tökéletes király, de akkor sem ezt érdemelte, ahogy azok sem akik Ostogarnal bíztak a nagy hősben és számítottak rá. – válaszoltam komoran. – Egy csatában lehet nehéz és életekbe kerülő döntést hozni, de cserbenhagyni a társakat, az nem lehet taktikai kérdés.
Nem húzódtam közelebb a tűzhöz, mely már egye kevesebb fényt adott, de nem akartam, hogy most lássa az arcom. Már így is eléggé kiadtam magam, de nem tudtam megállni, hogy ne próbáljam felnyitni a szemét, igaz nem sok remény volt rá, hiszen ő is csak a nagy hőst látta benne, a saját tapasztalata is csak megerősítette ezt.
- Nem akarom tőled elvenni az emlékeidet róla, hiszen ezek valósak és valamikor tényleg az az ember volt, aki megérdemelte, hogy ámulattal nézzenek rá, és a halálba is utána menjenek, különben nem került volna oda, ahova került, de talán ez sok volt neki. Hadfi volt, harcos, akit megfertőzött az udvari intrika. – tettem hozzá meggyőződéssel. – És, hogy most nincs olyan ember, aki felválthatná a királynő melletti szerepét? Lehet! De azért még nincs vége a dolognak, voltak kiváló lovagok, akiknek a nevét egyre többen suttogják. Ha ez nem valósul meg, akkor lehet, tényleg polgárháború elé nézünk, ami nem hiányzik ennek a kiszipolyozott népnek és valószínűség szerint nem is fog soká tartani, hiszen már ember sincs akit a csatatérre küldjenek lassan, de kiválhat belőle az a hős, akire várunk. – szomorodik el a hangom.
Az, hogy gyanút fogott a tájékozottságom láttán, nem ér váratlanul, hiszen magam is éreztem, hogy túllőttem a célon, de most törhettem a fejem, hogy miként mászok ki belőle, ha még egyáltalán kitudok.
- A szüleim végül megállapodtak egy kis faluban, ahol sikerült nyitni egy kocsmát és fogadót. Ez egy forgalmasabb út mellett volt és sokan megfordultak ott, mindenféle alakok, akiknek a szesz is megoldotta a nyelvét. – válaszoltam, de nem láthatta továbbra sem tisztán az arcomat, így könnyebb volt. – Ezért is támadt kedvem útra kelni, hogy lássam mindazt, amiről csal álmodozhattam addig. épp ezért talán azzal is túlmentem a célon, amit itt neked mondtam, hiszen csak másodkézből van róla tudomásom. Ne haragudj, ha megbántottalak vele, de bennem ez a vélemény alakult ki. – folytattam zavart színlelve.
Szavaim végét hatalmas égzengés zárta le és lassan a szél is feltámadt. Nyakunkon volt a vihar, ahogy megjósolta.

Fáradtan biccentettem vissza a lánynak:
- Értem a véleményed - feleltem, - de én egy kicsit másképp látom az öreget. Ezzel együtt Loghain már a múlt. Halott és ha szükség lenne rá, ha nem, nem fog tudni segíteni. Jobb, ha a te szemléleted marad fenn róla - ráztam meg a fejem, miközben az arcomra hullottak az első esőcseppek. A lány meglepett tekintetét látva megvontam a vállam:
- Ha Loghain hősként vonul be az emlékezetbe, akkor aki levágta a tanácsteremben, gyilkos. Hihetsz akármilyen feltörekvő, jó nevű lovagban, nem fogja tudni azt a szerepet betölteni, mint a vénember. Nincs meg hozzá a híre. Loghain megmentette ezt az országot. Ma ezt nem sokan mondhatják el magukról. Csak egy maroknyi kis csapat - mutattam rá a tényekre. - Ha bannjaink, vagy külső veszély, vagy akármi miatt ránk szakad az ég, közülük fog kikerülni az a vezér, akit követ a fereldeni sereg. Nincs értelme bármelyikük hírét is csorbítani Loghainnel. Az öreg sem akarná - csóváltam a fejemet. - Énekeld csak a hősi énekeket. Felejtsd el a régi időket, csak az újakat. A közelmúltat. Kevesen maradtunk meg a teyrn régi katonái közül, velünk együtt elmegy majd az a Loghain Mac Tir is, akit mi ismertünk. Megmarad a Kárhozott Bajnok. De ha egyszer beüt a ménkű, akkor ez is csak tovább növeli a hősök legendáját. Nem érdekes az igazság. Csak a regék, amik eljutnak az emberek fülébe és szívébe. Jól van ez így. Ha volt valami halála pillanatában még benne a régi hadvezérből, akkor ő is így akarná. Bármit feláldozott volna a hazájáért. Nem csak az életét, a hírnevét is - bólintottam. - Nekünk pedig felesleges egymás torkának ugrani. Loghain halott, elkaparták. Az unokáid már a nevét se fogják tudni, vagy ha igen, akkor éjpáncélos, izzó szemű szörnyként majd. De mivel amíg van legalább két élő ember ebben az istenverte országban, addig itt belviszályok is lesznek, így ez legyen is így. Nem szokásom Loghainről beszélni, éppen ezért. Lejárt az ideje már.
Mogorván felkeltem és a szálláshelyemre menve magam köré dobtam a viaszos vászon takaróm, amiről leperegtek a cseppek.
- Ha ilyesmiről fecserésztek a vendégeitek, akkor ott voltak azon az országgyűlésen. Majd rájössz te fruska, mennyivel jobb ötlet lett volna egy olyan kocsmában maradni, ahová efféle urak járnak, de persze most úgyis hiába jártatom a számat - morogtam, de aztán csak hozzátettem: - Ma nem kell őrködni, ebben az ítéletidőben két és négylábú ragadozó is vackán marad. Aludj jól lányka. ... Na! Ne bámulj, hanem söprés!
Reggelig magam is nyugodtan hajtottam álomra a fejemet.

Nem akartam én elferdíteni, vagy kétségbe vonni Loghain érdemeit, hiszen azok vitathatatlanok voltak és, amiért megérdemelte a tiszteletet azt nem szabad vitatni tőle, így annak sem örültem túlságosan, hogy Hrothgar ennyire megkeseredett lett a dologgal kapcsolatban. Jobban örültem volna, ha a saját szemével győződhetett volna meg, hogy mivé lett a nagy ember, és, hogy nem ok nélkül jutott arra a sorsra, amire jutott, amit még a saját lánya is csak szánalomból, azért mert mégis csak az apjáról volt szó, próbált meg enyhíteni.
- Elhiszem, hogy a teyrn nem az ország ellen dolgozott, valószínűleg még saját magát is meggyőzte róla, hogy az a helyes döntés, amit ő meghozott egy személyben. – szólaltam meg végül, kis hallgatás után halkan, nyugtatóan, mert tényleg nem lett volna értelme ezen már vitatkozni. – És az is biztos, hogy amikor le kellett számolnia az életével, ismét régi önmaga volt, talán elszállt a szeméről a vörös köd. Tőlem soha nem fogod hallani, hogy démonként énekelem meg, majd megpróbálom azt átadni az embereknek a kétségeket is. – bólintottam csak úgy saját magamnak az ígéretre, mert sok igazság volt abban azért, amit most a veterán felhozott.
Annak viszont nagyon is örültem, hogy ki tudtam magyarázni magam, pedig sokszor elragadott a hevület és nem voltam biztos benne, hogy a tapasztalt, éles szemével nem fog lebuktatni.
- Igaz, a magam szemével kell megtapasztalni a dolgokat. – mosolyodtam el a szavaira, majd a felszólítására magam is a bokrok alá vonultam és a fejemre húztam a takarót.
Tudtam, hogy igaza van, nem valószínű, hogy ma megtámadna bárki is minket.
Másnap reggel kipihentem ébredtem és ha még nem volt fenn, halkan elosontam a vízhez felfrissíteni magam és a főző edénybe is merítettem vizet, hogy egy jó erős teát főzzek.
- Megkínálhatlak egy kis frissítő főzettel? - kérdeztem a friss, esőtől terhes levegőjű hajnalban.

Nem szóltam különösebben, csak biccentettem a lánynak a nekem tett ígéretére. Komolyan gondoltam a korábbi szavaim, Loghain életének és hírnevének is leáldozott. De... amilyen kis naiv, jó akaratú lány Lolita, aligha értené ezt meg. A sírba szállt vele együtt, hogy azon lépdeljenek a magasba az új korok új hősei. De attól még nem hal bele senki, ha valaki pár őszinte sorban is megemlékezik róla. Ehh, amúgy sem az én dolgom ez! De azért még sokáig nem jött álom a szememre.
Talán ezért is kelt korábban ez a süldőlyány mint én. Fáradtan dörzsöltem meg a szemeim, majd a kérdésére még a félálom határán egyensúlyozva feleltem:
- Frissítő? Persze. Szilva vagy vegyes? - érdeklődtem, de hamar eloszlatta ez irányú reményeim. Azért a teát is elfogadtam, noha a saját cefrémből azért löttyintettem hozzá. A tűzhöz húzódva kortyolgattam az immár két szempontból is tüzes itókát, majd odabiccentettem a lánykának:
- Ügyes - böktem a hüvelykemmel a tűzre. - Nem túl nagy és ment vizes fából is. Még a végén viszed valamire - pöktem egy a tűzbe. - Na azért el ne bízd magad. Ennél több kell az utakon, hát még a denerimi sikátorok mocskában. De kezdetnek jó lesz. Denerimben, ha megszorulnál és munka kell, menj el a piactér mellett a Káptalan templomához, mindig van néhány megbízásuk. Ha gyomorral is bírod, akkor meg a Csámcsogó Nemes csaposánál kérdezősködj. Szépen zenélsz, de ez sem elég mindig a felszínen maradáshoz - csóváltam a fejem csendesen.
Elnéztem a távolba, amerre a fák kérge mohosodott. Böktem is egyet arra a mutató ujjammal:
- Ha nagyon tiszta lenne az idő, a távolban már kivehetnénk a királyi palota tornyait, de ez ne tévesszen meg. Késő este érünk oda és ma kell csak igazán vigyáznunk. Van néhány elvetemült alak, akik ezt a vidéket portyázzák a hírek szerint. Ha ilyen közel a városhoz csapnak le, hát meglepne ha egy-két őrtiszt nem részesedne a zsákmányból. Mindegy is. Veszélyes, két lábon járó hiénák azok. Szóval jól figyelj: ha észrevesznek minket és próbát akarnak tenni egy harapásra, akkor nem hősködsz. Ahogy elüvöltöm magam és elvonom a figyelmüket, futsz, ahogy a lábad bírja. Nem nézel vissza, nem kapkodsz a francos fullánkod meg az íjad után, nem most akarsz világmegváltó hőssé avanzsálni. Rohansz. Ha látsz valami jó helyet, elbújsz. Világos? - néztem a szemébe harapva közben egy darab szárított húst.

Azért persze gondoltam, hogy egy ilyen sok csatát meglátott zsoldos, nem csak úgy pőrén issza a teát, de hát nekem ez volt csak, hiszen jól esett a reggeli hűsben a forró ital, de láttam, hogy hamar feltalálta magát.
~ Hoppá! ~ csaptam homlokon magam gondolatban, mikor elkezdte dicsérni az elkészített tábortüzet, mert az megszokásból raktam és teljesen kiment a fejemből, hogy Lolita, a maga tapasztalatlanságával, biztos nem csinált volna ilyet, de hála a Teremtőnek a harcos betudta a tanulékonyságomnak.
- Köszönöm Hrothgar! – varázsoltam egy kis pírt az arcomra, mint aki zavarba jött a szavaitól. – Igyekszem megjegyezni, amit mondasz, mert hálás vagyok ám a sok jótanácsért, amit kapok tőled. – bizonygatom lelkesen arra, hogy hol és hogyan találhatok munkát.
Aztán elnézek arra amerre mutat, de persze semmit nem látok a föld felett gomolygó ködpamacsoktól, viszont anélkül is teljesen magam elé tudom képzelni az unalomig ismert látványt, hisz számtalanszor láttam már.
- Értem! – bólintok. – Hidd el tudok ám gyalogolni, nem foglak feltartani. – mondom és miután én is bekaptam pár falatot, kezdem összecsomagolni a holmimat. – Remélem rövid időn belül felszáll ez a nyavajás köd, mert majd az orrunkig sem látni. – mérgelődök közben, hogy fenntartsam a beszélgetés fonalát, de aztán teljes testtel felé fordulok, mikor rájövök, hogy most egy fiatal, harcot sosem látott csitrinek meg kéne minimum rémülnie a figyelmeztetésétől. Kikerekedett szemmel nézek rá.
- Gondolod……- nyeltem egyet, - gondolod, hogy megpróbálnak megtámadni minket? Ilyen közel a városhoz? Egy olyan marcona katonaembert, mint amilyen te vagy? – hebegtem kissé elsápadó arccal. – Világos! – vágtam rá a végén azonnal, miközben Andraste kunkori cipőjére esküszöm, alig bírtam visszatartani a nevetésemet.
Nem! Nem Hrothgar-on nevettem, akit ezért a mogorva kedvességéért meg tudtam volna csókolni és ölelni, hanem az egész szituáción, hogy nekem….NEKEM ad tanácsokat, hogy hogyan fussak el a veszély elől. Annyira észveszejtő és egyben szívet melengető is volt!
A vállamra kanyarítottam a zsákomat és felcsatoltam a fegyvereimet és a lantot is, majd már mozdult volna a lábam, hogy földet rúgjak a parázsló tűzre de aztán még időben visszafogtam magam, inkább ránéztem.
- Hát….tőlem indulhatunk! És …Hrothgar! Örülök, hogy találkoztam veled! – mélyesztettem tekintetem az övébe elkomolyodva, mert ez most nem volt játék.

Csak mogorván legyintettem:
- Hagyd el - morogtam. - Én se magamtól okosodtam meg, nekem is megmutatta valaki annak idején ezeket. Aszt ha meg nem bírod tartani velem a lépést, miközben annyi vasat cipelek, amitől a denerimi kovácscéh egy évig úgy élhetne pisztráng tengerben, hát akkor nagy jövő úgyse vár rád édes lányom.
Magam is felszedelőzködtem és nekiálltam magamra szíjazni a vértemet is, miközben feleltem a lány kérdésére:
- Nem gondolom, de elképzelhetetlennek sem tartom - válaszoltam őszintén. - Ha éppen nem fedeznek fel valami nálunk gazdagabb és védtelenebb utazót, akkor próbát fognak tenni. A csörgő-zörgő vértezetem miatt úgysem kerülhetjük el az őrszemüket, ha nincs szerencsénk, akkor még valami bukódrótot is keresztbe húztak az úton. Maradj mögöttem lehetőleg, de ne túl messze. Nem, a fizimiskám sem fogja visszatartani őket ha aranyat vagy mást szimatolnak. Ne nézz így rám, ennyit már csak tudsz a világról ha legalább a víztükörbe belenézel, mi vonzhatja még az ilyesféle élősködőket. Lehet, sőt esélyesen van is köztük íjász, én meg nem pajzsos harcos vagyok, tehát berezelni nem fognak. Te viszont, ha elvonom a figyelmüket, akkor futni fogsz. De mintha parazsat öntöttek volna a csizmádba. Na gyere! - lódítottam a hátamra én is a málhámat, na meg a pörölyöm.
Szavai azonban egy pillanatra megállásra késztettek és magam is komolyan viszonoztam a pillantását:
- Túl sok magadféle kölyök szemeit fogtam már le, akik azt hitték, az élet kaland és róluk szólnak majd a következő regék. Sok mindent megdöglött már bennem itt benn - ütöttem a mellpáncélomra röviden, - de azért egy-két dologra emlékszem. Az én lelkemen is szárad annyi gazemberség, mint akármi más zsoldosén, de... egy nap te is, én is, meg mindenki más is egy nagyobb bírónál tesz látogatást. Akkor azért nem akartam azt is hozzácsapni a többihez, hogy inkább elnézzem a vesztébe rohanni ezt a gyereklányt. Na, aztán most már elég ebből az asszonyi fecserészésből, kemény menet vár még ránk, mozogjunk - indultam meg.
Nagyjából két órán át haladtunk előre az erdősáv szegélyezte úton, mikor egyszerre merevedtünk meg. Távol, előttünk halk morgás hallatszott, egyértelműen kutya vagy farkasféle torkából jöhetett elő. Elismerően pislantottam a lányra:
- Jó a füled - sziszegtem. - De aztán a lábad is legyen hasonló, mert ezt már nem ússzuk meg. Maradj a bokrok közt - intettem a szememmel az út széli csalitosra, - ha pedig meghallod a bömbölésem, akkor ahogy a lábad bírja.
Két marokra kaptam a pörölyöm és elindultam előre, hogy magamra húzzam majd azokat a mitugrászokat. Ehh. Néha nagyon elegem van az utazásokból. Több van ezekből az utak mentén, mint a tábori csencselő macskák bundájában bolha...