Tavak

-Hidd el, pehelygombóc, amint eltűnik mellőlem minden dühítő tényező, én leszek a nyugalom mintaképe - biztosítottam egy apró biccentéssel. - Csak tudod viszonylag érzékenyen szokott érinteni, amikor életveszélybe kerülök, az meg végképp, ha valaki más kezét is fogni kell menekülés közben, hogy arról már ne is beszéljek, mennyire irritál, amikor az illető nem csak, hogy útban van, de jó, hogy nem kínál fel az ellenségnek almával a számban. A te életedet nyugodt szívvel kockáztasd, amikor csak jól esik, de én még életben maradnék, ha nem zavar. Illetve akkor is, ha zavar. Idióta! Ha valaki az életedre tör, vagy elfutsz vagy megölöd. És ha az egyik nem sikerült, a másikat kell bevetni, akár tetszik, akár nem, különben sosem fogod megérni, hogy ráncos idióta legyél!
Jócskán kiléptem, mert már alig vártam, hogy végre ledobhassam magamról ezt a naiv, csacsogó terhet, ami csak arra volt jó, hogy öt percenként kételkedjek saját józan eszemben, amiért még mindig töröm magam, hogy ő se haljon meg, miközben én is csak hajszál híján nem hagyom ott a fogam a válogatott mocsadékok miatt.
-Hagyd már - löktem arrébb a kezét, amiben a gyógynövényt tartotta. - Ne pazarolj, mert bármennyire is szeretnéd, nem tartalak meg. Az első biztonságos településen mehetsz, amerre a kedved tartja, és felfalathatod magad az első réti pillangóval, ami feléd repked.
Unott mozdulattal lendítettem a kezeimet, hogy a gyógyító mágia ereje végigsöpörjön rajta begyógyítva a sebét. De csak nem állt be a szája! Csak tovább fecsegett! 
-Nem tudom, mi az a család - feleltem szárazon, kerülve a pillantását. - De szökevény vagyok. Veszélyes életet élek a törvényen kívül. Semmi értelme nem lenne. Meg aztán minek az? Több betömni való száj, még több gond és nyűg, emberek, akikre vigyázni kéne, akikért aggódnék! Hát mire jó az? Csak megnehezítené a dolgomat. Jól megvagyok egyedül. Így egyszerűbb. Könnyebb. Nincs szükségem senkire. Te viszont - néztem rá - sürgősen keress magadnak egy kiképzőt és addig is, amíg megtanulod, hogy a kard melyik vége bök, egy testőrt. A türelmesebbik fajtából - tettem hozzá epésen.

-Jól van, akkor legközelebb gyógyítgasd saját magad - morogtam némiképp sértetten, mert így még a köszönetnyilvánítása sem ért sokat. - Hálátlan dög! Csak tudnám, miért töröm magam érted!
De csak folytatta, csak nem tudott leállni! Úgy beszélt a halálról, mintha az egy önálló tudattal rendelkező személy lett volna, egyenesen egy adószedő, aki úgyis eljön értünk, akár akarjuk, akár nem. Illetve értem ugyan nem, de na! Nekik még fájhat miattuk a fejük. Akárhogy is, egyre inkább az volt az érzésem, mintha ez a lány két kézzel kapaszkodott volna a kiságya rácsaiba, és csak néha pillantott volna hátra maga mögé a való világba, ami elég életveszélyes volt. A mindennapi rémségeken kívül még amiatt is, mert engem valami kimondhatatlanul irritált, és az mindig életveszélyes. 
-Ahogy gondolod, pehelygombóc - vontam meg a vállamat őszinte nemtörődömséggel. - Belőled kinézem, hogy meleg tejjel és sütivel fogod várni a halált, de ez a te dolgod. Nem vagyok idióta, tudom, hogy egyszer n is meg fogok halni, de én nem romantizálom így szét. Az biztos, hogy megizzasztom még pár körrel, mielőtt még megkaphatna. 
Amit ezek után mondott már túl sok volt. Lemondó nyögéssel temettem az arcom a tenyeremben, és csak akkor engedtem el, mikor a nyögésből már hörgés lett.
-Ilyen nincs - csikorgattam a fogam. - Nem a Teremtő küldött erre, kislány. Magamtól jöttem, mert időnként megfordulok erre, tekintve, hogy erre igen sok értékes hatású növény él. Ennyi. Nincs Teremtő, aki irányítaná a lépteimet, nincs sors, nincs nagyobb terv, nincs felső akarat. Ami miatt te még életben vagy, az a puszta szerencse, hogy éppen erre akadt dolgom. Úgyhogy inkább nekem hálálkodj. Nehogy már egy nem létező entitás arassa le a babérokat, amiért én dolgoztam meg, hogy majdnem otthagytam a fogamat is! De leélheted az életedet úgy is, hogy leülsz egy fa alá, és halálodig vegetálsz. Az, hogy elkerülted a halált, még nem jelenti, hogy okkal történt. Porszem vagy akárcsak mindenki más, ne áltasd magad. Hidd, hogy mindennek értelme van, és okkal történnek a dolgok, ha neked úgy könnyebb, csak éppen ennél még egy ogrének is több sütnivalója van. 
Felsóhajtva kulcsoltam hátra a kezemet a nyakam mögé, hogy hátrahajtva a fejemet párnának használjam. Fáradt voltam már ettől a túl hosszúra nyúlt naptól.
-Nem fogok csak azért a hosszabbik úton menni, hogy lerázzalak. Még akkor sem, ha néha komoly a kísértés. Ugyanarra megyünk, és ketten több eséllyel bírunk, hogy egyben elérjük a legközelebbi települést, mint külön-külön, ennyi stratégiai érzékkel talán még te is bírsz. De ha megint bajba kerülünk, nagyon kérlek, csak ne legyél láb alatt. Nem kell csinálnod semmit, csak hagyd, hogy anyu elintézze a nagy csúnya bácsikat, rendben?

Fél szemöldökömet felvonva sandítottam rá, ahogy kitört belőle a röhögés, de csak egy fáradt sóhaj szakadt fel belőlem. Ennek aztán magyarázhat az ember!
-Nagyon nem érdekel a véleményed, pehelygombóc - mormoltam végül, mikor kifejtette, mennyire gyerekesnek is tart, ami enyhén szólva is ironikusnak tartottam pont az ő szájából hallani. - A te dolgod, hogy milyennek látsz, nekem nem lesznek miatta álmatlan éjszakáim. 
Ez már csak azért is igaz volt, mert a fák mögül megláttam előbukkanni az első házakat a település szélén, úgyhogy tudtam, hogy sokáig már nem kell elviselnem. Ez pedig nem kevés erőt és kitartást adott. 
-Sárkányokat már sokan láttak, kislány. A Teremtőt meg még senki. Na, vajon ez mit jelenthet? Leginkább azt, hogy aki hisz benne, az megragadt az öt éves színvonalon, amikor még az is teljesen reálisnak tűnt, hogy a gyerekeket az Árnyvilág jó szellemei hozzák anyunak és apunak. De meg tudom érteni, hogy te megrekedtél ennél, hiszen ahogy nézem te másoknak vagy a játékbabája vagy, vagy a kicsi lánya. Ha rajtad vagy rajtuk múlik, sosem nősz fel. De ez a te dolgod. Tartsd meg magadnak a nyűgödet. 
A tervére, hogy majd fel fog mászni egy fára, ha valaki még ránk támadna, és páholyból nézi végig, ahogy én ténylegesen is teszek valamit a veszély elhárításáért már sokkal jobban tetszett.
-Remek ötlet - bólintottam. - Tedd azt. Ez volt ma talán az első értelmes ötleted.
Végül azonban nem volt rá szükség, mert hamar megérkeztünk a faluba mindenfajta támadás nélkül. Amint beléptünk az utcák foghíjas forgatagába, megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy végre levethetem ezt a púpot a hátamról, és azonnal búcsút intettem Nazarilnak.
-Minden jót, te Nagyon Tiszta Pehelygombóc - búcsúztam, és már hátat is fordítottam neki, hogy betámadjam a legközelebbi fogadót, hogy leöblítsem a torkomból az út porát, de azért még hátrakiáltottam neki. - Ha rád támadna egy hangya, ne hősködj, csak menekülj el!

//Köszönöm a játékot, nagyon klassz volt! Aztán csak óvatosan, Pehelygombóc!  //

Még egy ideig hallgattam zsémbes panaszkodását - melyet végig mosolyogtam, bólogattam, mintha követném miről beszél, hol ott ismét csak a mindent tudó kislány képe volt a szemem előtt-, mikor feltűntek a fák mögül az első épületek.
Persze léptei felgyorsultak, mikor ő is meglátta a házakat, látszott rajta, hogy nagyon terhére vagyok, hol ott azt hiszem így a kis kalandunk végére ő beszélt többet. Bár nem is bánom, ebből lehet csak igazán megítélni valakit. Mikor aztán végre beértünk, ő már el is indult rögtön valamerre. Búcsúzására elnevettem magam, s intettem neki, habár tudtam, hogy nem látja.
- Remélem még látjuk egymást, "Nem érdekel a nyűgöd" mágus. - néztem utána és még megvártam amíg eltűnik az egyik sarkon, majd mosolyogva igazítottam meg vállamon cuccomat és indultam el a keleti erdőségek felé.

//Én is nagyon köszönöm, majd még úgy is összehozza a két teremtő a két madarat egy agymenésre //