Tavak

A családod keresése közben hatalmas területet kell bejárnod, hisz int az elfek többsége, ők is azt tartják az életben maradás legbiztosabb taktikájának, ha olyan gyakran változtatnak helyszínt, amennyire csak emberileg lehetséges. Sajnos a mai nap sem hoz sikert, és mivel ezt a területet dúlta fel először a veszedelem, kétséges, hogy valaha is találnál bármi nyomot, ami rájuk utalna.
Ami azt illeti, egyáltalán nem utal arra semmi, hogy élnek itt mostanában elfek. Jellemzően inkább csak a szülőföldjükre visszamerészkedő vadak, az elszórva kószáló éjfattyak, és persze a keselyűk járják e vidéket, kik egyesével fosztanak ki minden csatateret még használható fegyverek, és felszerelések után kutatva.
Minden bizonnyal egy ilyen csapattal futsz össze az egyik tó partján. A csapat persze lehet, hogy túlzás, hisz mindössze hárman vannak a láncra vert, beteg kinézetű farkassal együtt, ki mérgesen vicsorog rád. A lánca másik végét egy cingár, fogatlan ürge tartja, kinek szakálla leginkább úgy néz ki, mintha szalmaszálakat ragasztgatott volna az állára valamiért, hátán pedig öt különböző kard díszeleg, és az övéről is rengeteg fegyver lóg le. Társa, egy hordó testű törp fogatlanul mosolyogva méreget téged, két kezében a fejszéjét markolászva.
-Üdv neked hercegnőm. Nem mondták még neked, hogy veszélyes ezen a helyen egyedül mászkálni egy ilyen törékeny virágszálnak?
A korcs erre felüvölt.
-Ki tudja, miféle elmebetegekkel futhatsz itt össze.

Azon, hogy a lány nemhogy nem menekül el, de még kedvesen is kérdez tőlük valamit annyira megszeppen a két férfi, hogy először nem is tudják, mit csináljanak hirtelen, aztán jobb ötlet híján válaszolna inkább a kérdésre, addig sem állnak ott, mint két megkukult kőszobor:
-De, találtunk ami azt illeti...sőt, még leégett sátrakat is, de mind évek óta itt hever már.
Megvakarják a fejüket, egymásra néznek, valamit sugdolóznak egymás között, majd megint rád emelik a tekintetüket.
-És mond csak szép hölgy, pontosan mit, vagy inkább kit keresel eme elhagyatott vidéken? Ne haragudj, de nem hasonlítasz azokra, kik általában e környéken élnek, és ez legalább annyira bók neked, mint sértés nekik.
Ekkor a törp oldalba böki magasabb társát, amiért hirtelen ilyen költőien kezdett el szavalni.
-Ó...és ha nem gond, átadnád nekünk minden értéked, határozatlan ideig tartó megőrzésre?

-Hát...mindenfelé. Főleg annál a bazi nagy Tevinter romvárosnál volt belőle rengeteg, de az gondolom már a vadonon kívül van gyakorlatilag. Viszont kétlem, hogy elfek éltek benne, inkább a fereldeni sereg katonái használhatták őket, mielőtt...tudod...
Ujjával kést formál, és elhúzza azt a nyaka előtt.
-Semmi érték mi? - Kérdik egyszerre, aztán végigmérik a ruháidat. Ez után összenéznek, megint sutyorognak egymás között, végül pedig a magasabbik megvonja a vállait.
-Nekem volna egy ötletem... - Szól végül a törpe.
-Szerintem igenis van valamid, ami értékes, és én személy szerint nagyon boldog lennék, ah megosztanád velünk, de nem gyümölcsre gondoltam.
Ezzel baltáját a társa kezébe adja, és megindul a törékeny, arany fürtökkel díszített elf lány felé, kéjsóvár vigyorral az arcán.

Ahogy az elf láyn szaladni kezd, a farkas lánca megfeszül, ahogy a vadállat utána iramodna, ha engedné a gazdája. A férfi kérdőn néz a törpre, ki erre idegesen fordul vissza felé, és rárivall, túlharsogva az állatot:
-Mire vársz még? KÜLDD UTÁNA!!!
A fenevad jócskán le van maradva, de már hallani lehet, ahogy a lánca a földön csúszva csörög, miközben a négylábú szörnyeteg irtózatos sebességgel közeledik áldozata felé, és nem úgy néz ki, mint akit arra képeztek, hogy egy darabban fogja el az áldozatait. Ennek tükrében persze jó kérdés, hogy mi haszna lehet a törpnek a szétmarcangolt nővel, de ennyire előre nyilván nem szokott gondolkodni. A korcs után lohol természetesen a két keselyű is, de közel sem olyan gyorsan, mint a szőrös rém, ki ha így fojtatja, nemsokára beéri áldozatát. Már olyan közel van, hogy a lány akár érezheti is kellemetlen szagát, az állat pedig már ugrásra kész....

Kimondottan szerettem ezt a környéket. Leginkább azért, mert a legtöbb ember félt idemerészkedni az itt lakozó rémségek, de leginkább a közelben történt mészárlás miatt, aminek az emléke a mai napig fájó pont minden fereldeni szívében. Szóval itt végre nyugtom volt a sok ostobától, nem kellett foglalkoznom senki ostobaságával, senki irritáló arroganciájával, senki nyűgjével...
-Hát én ezt nem hiszem el!
A menekülő lányra tekintve már biztos voltam benne, hogy az egyenlőtlen küzdelem nélkülem egy percen belül véget érne, hiszen a habzó szájú farkas igen eltökélten kergette jövőbeli áldozatát, aki olyan rémültnek tűnt, mint, akinek még sohasem kell ölnie az életéért. De nem, ennyire senki sem lehet elesett!
-Lapulj le és pofa be! - mordultam rá, miután futtában elkaptam a karját, és bependerítettem magam mögé egy fa rejtekébe.
Ezek után előléptem, és mágusbotomat előreszegezve villámgömböt lőttem a véreb pofájába, amit ilyen távolságról nehezen tudtam volna elvéteni. Aztán vártam, mi történik, mert ha ennyi is elég volt ahhoz, hogy kimúljon vagy feladja, akkor rám sem volt már szükség, de erre nem számíthattam csak a reményeim miatt, úgyhogy harcrakészen szorítottam a botomat, hátha még szükség lesz rá. Mindenesetre a lányt, ha esetleg túlságosan mocorgott volna, annyiszor nyomtam vissza a földre, ahányszor csak kellett.
-Nagy szerencséd, hogy kihegyezték a füled, különben a kisujjamat se mozdítanám érted - dünnyögtem mogorván figyelve a farkast, hogy vajon hogy bírta a valószínűleg váratlanul ért villámcsapást. Persze ha más veszély is közeledett, azt sem hagytam figyelmen kívül.

A farkas csak még jobban feldühödik a másik elf láttán, és mára szájában érzi a két szétmarcangolt lány véres húsának számára édes ízét, mikor a verőfényes, felhőtlen napsütés ellenére egyszer csak egy villámmal találja magát szemben, és a fájdalomtól felnyüszít, majd bénán bukfencezik tovább előre a lendülettől.
-Mi a m'nykű?! - Kiált fel a Törpe, aztán a földre veti magát, magasabbik társa viszont a háziállata felé rohan tovább, aggódó arccal.
-Retkes! Kiskutyám! Mit tettek veled?
Nyomban letérdel a jószághoz, és szólongatni kezdi, bökdösni, és mozgatni, mire a dög felmorran ingerülten, de megmozdulni a teremtő kedvéért sem mozdulna. 
-Életben van....hallod Fe...hé, te meg hova lettél?
Hiába forgatja a fejét, a törpét már nem látja sehol a környéken. Nyel egy nagyot, és az elfek felé néz.
-Akkor...én most...elmegyek....ha nem gond....

Az ismeretlen lányka megszeppent kérdésére egy pillanatra még a támadókról is elfeledkeztem. Ezt most komolyan mondta? Lassan fordítottam felé a fejem, miközben egyik szemöldököm a magasba szökkent.
-Nem - feleltem színtelen hangon. - Nem lehetne megoldani.
Aztán visszafordultam a farkas felé. Még épp idejében ahhoz, hogy telibe kapjam a villámgömbömmel, de úgy tűnt, a támadásom nem volt végzetes. Túlélte, bár alig pihegett. Hitetlenkedő fintorral figyeltem, ahogy a férfi az ölebét pátyolgatja, mintha egy ártatlan, bolyhos kiscica lenne, de nem tettem szóvá. Apropó ártatlan, bolyhos kiscica!
-Ha meg akarsz halni, legközelebb pakolj köveket a zsebedbe, és menj a folyónak - ajánlottam a mellettem kuporgó lánynak, miközben a kezemet nyújtottam felé, hogy felsegítsem. - Egyrészt kevésbé fájdalmas, másrészt legalább nem szórakoztatsz vele mindenféle jöttment senkiházit. 
Aztán kénytelen voltam megint a támadóval foglalkozni, mivel tényleg azt hitte, hogy büntetlenül távozhat. Unott mozdulattal céloztam be a botommal, és lassan megindultam felé. 
-Nézd már, ilyen sürgős lett? - húztam fel az orromat megvetően. - Pedig az előbb még bőven volt időtök végigmenni párszor a lányon, azt szépen, komótosan ízekre szedni. Csak nem eszedbe jutott hirtelen, hogy otthon a tűzön hagytad a vacsorát?
-Hát én... én... azt hiszem... - hebegte holtra vált arccal, mivel szárnysegédek nélkül egy felfegyverzett mágus ellen ő sem lehetett olyan ostoba, hogy azt higgye, van akár egy fikarcnyi esélye.
-Ar tu na'din, shemlen - méregettem megvetően, de ő persze csak bambán pislogott rám. -Mit mondasz? - kiáltottam hátra, anélkül, hogy a lányra néztem volna. - Életben hagyjuk?
Ha a halálát kívánta, gonosz vigyorral tettem még pár lépést a férfi felé, hogy megünnepelve ezt a csodás egyetértést, véget vessek annak a nyomorult életének. Ha viszont ellenezte, csak bosszúsan megforgattam a szemeimet. Persze mindenképpen meg akartam ölni, de nem tetszett, ahogy vele, egy elffel bántak, úgyhogy úgy éreztem, jogom van viszonozni az áldozat kínzását, mielőtt még végeznék vele.
-Térdelj le!
-Micsoda?!
Láttam rajta, hogy csak nehezen tudott hinni a fülének, de az arcomon láthatta, hogy nem vicceltem.
-Mondom térdelj le - ismételtem türelmesen. - Ha élni akarsz, megteszed. Könyörögj neki a bocsánatáért. Esdekelj. Különben máris halott vagy. 
Nem engedelmeskedett azonnal. Nyilvánvalóan nem fűlött hozzá a foga, amit csikorgatott is rendesen, de végül csak megtette. Pompás volt. Egyszerűen csodálatos látvány, ahogy a felsőbbrendűség érzésétől eltelt, arrogáns ember térdre ereszkedik és fejet hajt az elf előtt, hogy könyörögjön neki. 
-Nagyon sajnálom, ami történt - morogta az avart figyelve.
-A szemébe nézz, ha hozzá beszélsz! - rivalltam rá, mire összerezzenve engedelmeskedett.
-Bocsánat. Szóval nagyon sajnálom, és... elnézést, meg minden.
-Khm!
-Könyörgöm, bocsáss meg, amiért tiszteletlenül bántam veled én és a társaim. Ígérem, többet nem teszünk ilyet, soha senkivel. Becsületszavamat adom rá.
Minden rettegő, esdeklő szava zene volt füleimnek, és akár egész álló nap el tudtam volna hallgatni. Az utolsó mondatán azért gúnyosan felhorkantam, mivel egy ilyen ember becsületszava pont annyit ér, hogy semennyit, de nem is ez volt a lényeg. Megalázásért megalázás jár. És kimondhatatlanul élveztem minden egyes másodpercét.
-Na, mit mondasz? - sandítottam hátra a lányra. - Megkegyelmez...? Vigyázz!!!
A törpe tért vissza, és most hátulról átkarolva szőkeséget egy apró, ámde igen élesnek tűnő kést szorított a torkához. Bár alacsonyabb volt a lánynál, jóval izmosabb, így a magasságbeli különbség sokat nem nyomott a latba. 
-Nekünk egy elf szuka csak ne dirigáljon - vetette oda dühösen, de a dühe semmi volt az enyémhez képest, amikor a szemem sarkából láttam, hogy erre már a társa is feltápászkodott, és megint szétterült az arcán a magabiztos vigyora.
-Engedd el - villant felé a szemem, de csak mindketten felröhögtek.
-Inkább te dobd el a botodat, vagy a barátnőd meghal!
-Nem a barátnőm - vontam meg a vállamat. - Miből gondolod, hogy érdekelne, ha meghalna?
-Az előbbi kis produkciód nagyon ezt mutatja.
Még jobban rászorította a kés hegyét a lány torkára, így már komolyan féltem tőle, hogy a végén még beváltja a fenyegetőzését. Ingerült szusszanással tettem hát eleget a felszólításnak.  
-Hoppá - susogtam minden megbánás nélkül, ahogy az elhajított mágusbot keményen koppant a felém közeledő férfi homlokán. - Azt hittem, elkapod.

Nem figyelhettem a kölyökmacskára, mert jelenleg én is igen elfoglalt voltam. Az egy dolog, hogy nem sikerült úgy eltalálnom a férfit a botommal, hogy elájuljon, de ráadásul még a farkas is feltápászkodott, noha úgy szédelgett, hogy valódi támadástól aligha kellett tartanom. Ettől függetlenül mindketten vészjóslóan vicsorogtak felém sárga fogaikkal, ami a legkevésbé sem volt ínyemre. 
-Nincs sok kedvem a sipákolását hallgatni - vetettem oda neki a sárga boholygombócra utalva. - Úgyhogy most kivételesen eszméletlenül rendes leszek, és felajánlom, hogy megadják magukat. Azt nem mondom, hogy egy darabban távozhatnak, de élni fognak. Nos?
-Ribanc!
Sajnálkozva csóváltam meg a fejem.
-Legyen - sóhajtottam fel.
Még éppen azon gondolkodtam, hogy melyikükkel kezdjem, amikor a csibe-elf váratlanul megmozdult. Elismerően biccentettem, de már el is fordultam tőle, mivel ezzel megoldotta a dilemmámat. Nekem maradt az ember és az ölebe.
-Ezért megdöglesz, te elf szuka! - üvöltötte felé, amikor a lány tőre a törpébe fúródott. - Ezért darabokra szedlek, és az összes mocskos késfülűt, akit csak találok!
Dühösen villant a szemem, majd mindkét kezemet felé lendítve jókora lángcsóvát fújtam rájuk. Mivel egymás mellett futottak, a tűz mindkettőjüket beborította, embert és farkast egyaránt, és már vonaglottak is mindketten panaszos ordítással, ahogy a lángok lassan elégették őket. Szemernyi együttérzést vagy könyörületet sem éreztem irántuk, csak megvető dühöt. Azt kapták, amit megérdemeltek, nem fogom szánni őket. Még kegyelemdöfést sem érdemeltek.
Először a farkas múlt ki, aki már egyébként is rossz állapotban volt. A férfi rohangált egy darabig, kapálózva és üvöltve, aztán végre eljutott a tudatáig, hogy egy tó partján tartózkodtunk, úgyhogy arrafelé vette az irányt. Nem sokkal a cél előtt esett össze, a kisujja még beleért vízbe.
Nem törődve tovább vele a botomhoz sétáltam, hogy felvegyem, majd a lányhoz a léptem. 
-Ha megsérültél valahol, mond. Értek valamicskét a gyógyító mágiához, és nem azért mentettelek meg, hogy aztán belehalj abba, ha esetleg szálka ment az ujjadba. 
Ha kérte, meggyógyítottam, ha nem, csak vállat vontam, és visszalendítettem a botomat a hátamon lévő tokjába.
-Ebbe az erdőbe ne gyere hallákat simogatni és kismadárkákkal énekelni - néztem rá szigorúan. - Veszélyes környék ez, és nem feltétlenül fogsz legközelebb is olyan kedves teremtésekkel találkozni, mint én. Mit keresel itt?

-Andraste lángoló kardjára esküszöm, még csak tíz perce ismerlek, de máris az agyamra mész - csörtettem vissza a lányhoz, amikor megláttam, mit csinált. - Eltemetni nem akarod őket? Esetleg virágot vinni a sírjukra? Ezek férgek, kiscsibe, nem érdemelnek tiszteletet sem éltükben, sem holtukban, világos? Mit gondolsz, te mennyi tiszteletet kaptál volna tőlük, miközben annyiszor erőszakolnak meg, ahányszor csak akarnak, aztán vagy megölnek, vagy felzabáltatnak a vérebükkel, vagy eladnak rabszolgának?! Ne legyél már ennyire ostoba!
Morogva gyógyítottam meg a sebét, akadékoskodására viszont a szememet forgatva szusszantam fel.
-Sőt, még finom mentaillatot is kölcsönöz neki! Volt bibi, nincs bibi, amiért egyébként nagyon szívesen!
Felvont szemöldökkel hallgattam a hálálkodását, és azt, hogy mennyire nem érdemes arra, hogy akár csak a kisujjamat is megmozdítsam érte. Valamelyest egyetértettem vele, bár azért nem volt ennyire rossz a helyzet. Nekem sincs kőből a szívem. Na jó, talán abból van, de legalább van, nem úgy, mint azoknak a tetveknek, akiket ép most öltünk meg. Eszméletlennek találtam, hogy ezt ő nem látja. Hogy képes sajnálni... SAJNÁLNI őket! Hát ilyen még nem látott Thedas!
-Nézd, kislány, ha nem láttam volna, ahogy megölöd a törpöt, azt mondanám, teljesen életképtelen vagy - feleltem szerintem határtalanul higgadtan, bár egy fikarcnyit sem erőltettem meg magam, hogy kedves legyek. - Viszont, ha bűntudatot érzel, valahányszor megvéded magad, egyre növeled magadban ezt a rossz érzést, egyre nehezebb lesz elviselni, és eljön majd a nap, amikor inkább hagyni fogod, hogy meggyalázzanak vagy megöljenek, mint hogy kezet emelj a kis réti pillangóra, aki továbbra is két vállra tudna fektetni. Nem ajánlom, hogy ennyire elgyengítsd magad, nem éri meg. Úgy végképp nem fogod megtalálni a családodat, ha meg mégis, megvédeni őket már végképp reménytelen lesz. És konkrétan irántad nem érzek semmit, még szánalmat sem, de a népünk eleget szenvedett a megalázó elnyomástól, úgyhogy ha ember lennél, nem biztos, hogy segítettem volna, de így... - Megvontam a vállamat. - A mi kárunkra ne legyen jó napjuk.  
Úgy éreztem, a prédikációmmal végképp elvettem a kedvét attól, hogy a továbbiakban hozzám szóljon, és már emeltem is a lábamat, hogy tovább álljak, amikor nekiállt ismerkedni. Komolyan. Bemutatkozott, felőlem érdeklődött, meg minden. 
-Nagyon örvendek, Nazaril Perpo, a ,,Tiszta" - biccentettem felé csekély, egészen pontosan nulla lelkesedéssel. - Én Melira Sheiren vagyok, a ,,Kit Érdekel A Nyűgöd Mágus". Nekem nincs klánom, én boldogulok egyedül is, nekem nincs arra szükségem, hogy valaki más megmentsen, ha bajba kerülök. Én szabad vagyok. Oda megyek, ahova akarok. Most például el innen! Minden jót!
Most már aztán tényleg menni készültem, de ahogy végignéztem a lányon... Jézusom, hát kölyök hallát se taposhatok a földbe! 
-Teremtőm, te még mindig félsz, ugye? - csóváltam meg a fejem, majd az ösvény felé intettem, ami kivezet az erdőből. - Velem tarthatsz, ha gondolod, de nem fogunk minden fánál megállni, mert pisilned kell. És errefelé akár le is mondhatsz a családodról, mert hacsak egy kicsit is hasonlítanak rád, kizárt, hogy túlélnék Ferelden egyik legelhagyatotabb és legveszélyesebb környékén.

Ahogy elhallgattam a lányt, kicsit módosult bennem a róla alkotott kép. Már nem egy elesett, szerencsétlen, irritálóan és veszélyesen érzelgős újszülött bolyhos kiscicának néztem, hanem egy elesett, szerencsétlen, irritálóan és veszélyesen érzelgős talán egy egész hetes bolyhos kiscicának. Ez talán egy fél fokkal volt jobb, de már ez valami. 
-Nem éri meg szomorkodni azon, ami ellen nem lehet mit tenni - feleltem egy árnyalattal kevésbé lekezelően. - Mindig le fognak nézni minket, mindig csak eszközök leszünk a számukra, hogy még erősebbnek és hatalmasabbnak érezzék magukat, a mi birka népünk pedig ezt tűri is. Sosem lesz ez máshogy. Akkor minek akár egy könnycseppet is pazarolni rá? Inkább figyelek a túlélésre, és hogy én kimaradjak mindebből. Neke is ezt kellene tenned, és egy kicsit jobban hasonlítani a családodra, hogy ne csinálj ekkora ügyet abból, ha meg kell ölnöd valakit.
Komolyan nem értettem ezt a lányt. Még mindig itt van? Azt mondja, nem fél, úgyhogy vagy hazudik, és tényleg csak azért szegődött mellém, hogy továbbra is megvédjem, vagy igazat mondott, és akkor... hát meg vagyok lőve, mert akkor fogalmam sincs. Mit akar ez tőlem? És miért kérdezget tőlem ilyesmiket? Ne mondja már, hogy tényleg érdekli! Mindegy, úgyis megunja majd, és végre békén hagy!
-Denerimben születettem az elf negyedben - feleltem jelentőségteljesen, reménykedve benne, hogy ezzel máris megválaszoltam jó pár kérdést. - Ha láttad volna, amit én, tudnád, hogy igazam van, amikor azt mondom, nem könyörülhetünk meg olyasvalakinek, aki felénk nem mutatott könyörületet. Árvaházban kellett felnőnöm, és tudod miért? Mert az apám megerőszakolta az anyámat, aki belehalt a szülésbe, amikor a világra hozott. A nagyapám, és a nagybátyám ezért megölték az apámat, büntetésül pedig felakasztották őket. Akarod, hogy folytassam? Mert nem csak őket, hanem, ha már ott voltak, mindenkit a családból. A gyereket is. A terhes nagynénémet is. Gondolom, már rájöttél magadtól is, hogy nem éppen írott engedéllyel élek a Tornyon kívül. De mond csak, olyan nagy bűn, hogy megelégeltem a rácsokat? Mert a mágusokat állatok módjára bebörtönzik, és úgy bánnak velük, mint a legalantasabb elítélt gyilkosokkal. Pedig semmi rosszat nem tettünk. Úgyhogy igen, mondhatni, csak úgy kóborlok, és nagyon élvezem, hogy mindezt egyedül tehetem - tettem még hozzá gonoszul. - Semmi kedvem egyfolytában azt mérlegelni, hogy a társam vajon mikor árul el, és mikor találom magam megint bezárva, rácsok mögött. A születésem pillanatában rám nyomták a bélyeget, hogy egy senki vagyok, akit akármikor lehet zaklatni, bántani, megölni, mert nem számít. Aztán, amikor kiderült, hogy mágus vagyok, ezt még meg is toldották azzal, hogy meg is érdemli. Ezek után hidd el, nagyra tudom becsülni a magányt. Parancsolj! Kielégítettem a kíváncsiságodat? Mindent elmondtam, amire olyan nagyon kíváncsi voltál?
Keserű fintorral fejeztem be a beszámolót, és bár nem a kedvenc témámról folyt a szó, de így, hogy szerintem minden fontos dolgot elmondtam, remélhettem, hogy tényleg nem lesznek már további kérdései. Ugyanakkor egy kicsit azért az én érdeklődésemet is felkeltette, hiszen el nem tudtam képzelni, mi történhetett vele. És legalább addig se kérdezősködik.
-Te hogy szakadtál el a tyúkanyódtól? Ha van családod, miért nem vagy velük? Neked aztán végképp szükséged lenne rájuk, hogy végre beléd verjék, hogy veszélyes világban élünk, úgyhogy vagy ki se mozdulj otthonról, vagy fogadj fel magad mellé testőröket. Helyes az a kis malacfarok, de nem lesz mindig akkora szerencséd, hogy egyszerre csak egy ember támad rád, akkor pedig az kevés lesz.