Bella tavernája

Egészen jókedvűen ülök a taverna egyik asztalánál italomat kortyolgatva. Miért is ne lennék boldog? Az új út kezdetén mindig lelkes, feldobott és energikus vagyok. Végre kigondoltam egy épkézláb úti célt, megfelelő útvonallal, a készleteim is feltöltöttem, legalábbis a legfontosabbakat, úgyhogy igazán elégedett lehetek magammal. És még csak feltűnést sem keltettem Redcliffben, rám fért végre egy nyugodt, szerencsés időszak. Ha a Teremtő kegyes, üldözőm is felhagy a kergetésemmel és hazatér. Főleg ha ilyen közel vagyunk az otthonához? Vajon a templáriusok otthonként tekintenek a toronyra? Mármint azok, akik a mágusokat őrzik.

Mert hogy utam során el fogok haladni a híres neves torony mellett. Bizony, végre megnézhetem, hova akartak volna bedugni, ha még kölyökként elcsípnek. Persze csak tisztes távolságból, messziről. Nagyon messziről. Az utolsó dolog, ami hiányzik, hogy egy körbeli mágus, vagy ne adja az égi hatalom egy templáriusba botoljak. Bőven elég az a csoport, aki eleve a nyomomba eredt, pontosabban annak a megmaradt túlélője. A gondolatra a hideg ráz, de a következő korty ital elhessegeti a borús gondolatokat. Van tervem, van célom, most ennek kell örülnöm. Élelmem is lesz elég, és egy kevés pénzem is maradt. Majd ha elérem a Partvidéket, utána gondolkozhatok a következő lépésen. Jólesően, elégedett sóhajjal dőlök hátra a széken, nyugodtan pillantva körbe a többi vendégen.

Kissé dühös vagyok még mindig, amiért ilyen sokáig titkolták előlem az otthoniak, hogy mi történt azzal a bolond bátyámmal, de most próbálok nem gondolni erre. A fontos csak az, hogy életben van, és végre újra tud járni is, immár segítség nélkül, én pedig hálát adhatok Andrasté-nek, amiért erőt adott hozzá, hogy ne éljek vissza a helyzettel, és döngöljem a földbe...puszta nosztalgiából természetesen. A másik ok, amiért bosszús vagyok, az az, hogy nem lehetek még otthon a családi látogatást követően. Az egyik társam levélben kért meg, hogy a torony felé ejtsem utamba Redcliffe-t, ami természetesen a Sárkánycsúcstól hazáig annyira esik útba, mint az Orléziai császárnő nagyjából, de jó barátom, és remek templárius, így aztán az, hogy pár nappal többet utazom a legkevesebb,a mit megtehetek érte.

Az ajtó éles bevágódása jelzi érkezésem a kocsmában, és bár senki sem hinné el, nem állt szándékomban magamra vonnia  figyelmet, csupán a fáradtság miatt feledkeztem meg az erőmről az ajtó "kinyitása" közben. Csatabárdom csupán egyik kezemben lazán tartva lépek a bárpulthoz, nem messze a vonzó kézművesnek tűnő lánytól, majd fegyverem a pultra teszem, hogy ne a porban pihenjen, majd sisakom is mellé kerül, miután eltávolítom azt verejtékekkel borított arcomról. A kocsmáros egy pillantásból kitalálhatta, mire vágyom, hisz már kapom is az üvegcsét, benne a kék löttyel, mielőtt még kérhettem volna. Nyomban lehajtom az italt, és egyszerre fáradtságom nem is tűnik olyan embert próbálónak, és a világ is sokkal kevésbé homályos, mint egy perccel ezelőtt.
-Köszönöm - Szólok, majd kicsengetek öt ezüstöt az asztalra. - Szükségem lenne még legalább öt üvegre ebből az útra. Remélem ennyiből kijön...
-Sajnálom, de a helyzet az, hogy ez volt az utolsó.
Ez a hír nem dob fel különösebben. Sőt, kimondottan lehangol.
~Nem számít, úgyis Lyriumot csempészni j9öttem ide. Csak nem fogják bánni otthon, ha hiányzik 1-2 üveg, amikor megkapják, nem igaz?~
Apropó, csempész! Idegesen tekintek körbe, az ember után kutatva, akivel találkoznom kéne, de mindössze csak a barna hajú lányon akad meg a szemem néhányszor, ám teljesen más okból.
~Mit is tudok róla? Mármint a csempészről...sötét haj, fiatal, egyszerűbb ruhákat hord, hogy kerülje a feltűnést...lehet ő lenne az?~
Elgondolkodva kezdem mustrálni a lányt, mire páran arrébb húzódnak a mellette lévő asztaltól egy másikhoz. Először nem tudom mire vélni a dolgot, de aztán bele gondolok, hogy a mellkasomon lévő címerből talál arra következtettek, hogy itt most boszorkányégetés lesz.
~Hogyne...~

Az nem lep meg, hogy nyílik a fogadó ajtaja, de az már igen, hogy mekkora hévvel. Kész szerencse, hogy nem borítottam a nyakamba az italom, merthogy éppen inni készültem. Ám amikor az is tudatosul a kobakomban, hogy miféle szerzett lépet be, na akkor már sikerül félrenyelnem, heves köhögőrohammal szórakoztatva a közelemben ülőket. Szerencsére ezt a nem épp békés módon nyíló ajtó jelenetnek is be lehetne tudni, így talán nem gondolnak egyből arra, hogy a hitehagyott mágus meglátta a végzetét jelentő templáriust.

Viszont a férfi nem felém indul, akkor... nem értem jött, igaz? Próbálok természetesen viselkedni, de innentől kezdve már nem tudom józanul megítélni, vajon csak beképzelem, vagy tényleg érezni a felőlem áradó feszültséget. Ami egyre inkább nő, ahogy a templárius engem méreget. Nahát, hirtelen mennyi üres asztal lett mellettem... ezek valami műsorra számítanak. Andraste segíts! Jó tudom, nem valószínű, hogy a mágusok lennének a szíved csücske, pláne egy hitehagyott, de most az egyszer add, hogy ne egy fogadó kellős közepén legyen csetepaté. Arról nem is beszélve, hogy Redcliff azért nem Orlézia fővárosa, hamar elszaladhat valaki erősítésért. Most mi a fenét csináljak? Először is próbáljak megnyugodni. Csak természetesen. Az eddig elfehéredő ujjakkal szorongatott korsómat asztalra teszem, másik kezemmel a fonott tincsemmel kezdek játszani, mint aki mit sem vett észre abból, hogy figyelik. Vagy hogy annyira akarnak most a közelemben lenni mások, mint ha egy éjfatty lennék. Eközben nagyban tekintgetek mindenfelé, csak a templárius felé nem. Legalábbis remélem, hogy nem veszi észre, hogy néha igyekszem lopva felé is sandítani. Csak hogy tudjam, mikor kell ugranom a felém lendülő fegyver elől.

Ahogy múlnak a percek, egyre izgatottabbá, sőt idegesebbé válok, hisz bár a tett amire készülök éppen nem bűn a teremtővel szemben, de a káptalan azért biztosan nem nézné jó szemmel. Igaz, ha továbbra sem történik semmi, akkor legfeljebb azt róhatják fel nekem, hogy itt ücsörgök egy dohos kis kocsmában, ahelyett, hogy a dolgommal törődnék.
~Honnan a fenéből jön? Denerimből???~
Idegességem leplezendő minduntalan a közben kihozott sörömet kortyolgatom, és közben tovább figyelem a szerintem kézműves leányt, kit bárhogy kémlelek, egyszerűen képtelen vagyok megfejteni, mivel foglalkozhat. Közben azért figyelem az ajtót is néha, hátha végre megérkezik titokzatos üzletfelem.
~Vagy...lehet már itt is van?~
Nem kerüli el a figyelmem, hogy a lány is szégyenlős pillantásokkal illet engem, mint akinek rossz a lelkiismerete...Ez elgondolkodtat, és ahogy jobban belegondolok, egyre inkább egyértelművé válik, hogy miért hordja így a haját, és viseli ezeket a nem túl dekoratív, viszont kényelmes, és praktikus ruhákat, arra az esetre, ha menekülnie kell valahonnan. Na igen, eltartott egy darabig, amíg kikövetkeztettem,d e most már a napnál is világosabb: vele kell találkoznom!
~Szegény, nyilván neki is ez az első alkalom. Úgy méreget engem, mint aki attól tart, hogy kettéhasítom menten. Na jó, essünk túl rajta...~
A szék hangosan csúszik a  padlón, ahogy hátratolom azt magammal együtt, hisz nehéz páncélom jócskán elnyomja azt. Ezután csatabárddala  kézben indulok meg felé, és foglalok helyet az asztalánál. Miután kényelembe helyeztem magam, megszólítom őt:
-Szép kis slamasztikába kevertek minket, nem igaz? - Kérdem tőle halkan, aztán körbe nézek, és amikor megbizonyosodom róla, hogy senki sincs hallótávon belül, még hozzáteszem, biztos ami biztos:
-Ugye tudod, miért ültem ide?
Itt azért kicsit megint visszatér idegességem. El sem tudnék képzelni annál kellemetlenebbet mint az, hogy kiderül, rossz lóra tettem. Nos, nincs más hátra, várni kell, hamarosan úgyis kiderül. Közben Bella leteszi elénk a két korsó sört, amit rendeltem, és mosolyogva távozik, mikor megkapja az érméket érte.

Ha tudnám, miket gondolnak rólam... a lelkiismeretem éppenséggel tiszta, csupán a templáriusok jelenlétében szokott elkapni a páni félelem. Már-már kezdenék megnyugodni, mikor is hangosan nyikorog-csikorog a padlón a szék, s a szemmel tartott elem felkel. És egyenesen felém indul. Csupán remélni tudom, hogy nem lettem túlságosan sápadt. Magamban pedig elrebegek egy gyors hálaimát, amiért a botomat a szobában hagytam. Aztán a következő pillanatban máris hiányolom. Hiába buktatna le jó eséllyel, de ha már egy mágus vadász van mellettem, vagy legalábbis velem egy asztalnál, az érintése legalább egy minimális biztonság érzetet adna.

A kérdést nem tudom hova tenni, minden estre bizonytalanul bólintok. Slamasztika, ez egy enyhe kifejezés. Tekintetem végre a templáriuson állapodik meg, főleg mert nem akarom látni azt a hatalmas fegyvert. Rossz belegondolni, mi mindent lehet azzal tenni. Újabb kérdés, ezúttal kevésbé költői. A válaszom azonban nem sokkal bőbeszédűbb, mint az előző.
- Sejtem. - bólintok lassan, halkan sóhajtva. Majd sietve, halkan hozzáteszem. - Azért ne túl feltűnően, ha lehet. - ha már elhurcolnak innen, legalább ne legyen belőle nagy jelenet. A közönség már így is nagy szemeket mereszt, nekem pedig cseppet sem hiányzik, hogy én legyek az évszázad beszédtémája.

Egyre biztosabb vagyok benne, hogy igazam van, és szegény lány tényleg most csinál ilyesmit életében először. Szerencsétlen annyira sápadtnak tűnik, hogy még. Azt mondjuk nem értem, miért tart a fegyveremtől, de nagy balta, előfordul, hagy valaki feszélyezve érzi magát a közelében. Valahol ezért választottam ezt az eszközt annak idején.
-Nem lesz semmi baj. Ha rajtam múlik, gyorsan túlesünk ezen az egészen. Gondolom te is ezt szeretnéd.
Ekkor figyelmeztet rá, hogy ne feltűnően csináljuk, mire most én bólintok. Igaz ami igaz, túl sok itt a kíváncsi szempár, és semmi kedvem előttük...apropó, miért nincs nála a csomag?
~Ó, várjunk csak...nem hozta magával, mert tudta, hogy itt túl sokan láthatják. Nyilván máshol rejtette el, és most oda fog vezetni, hogy átadja nekem. Mégsem olyan amatőr ez a lány!~
-Nos... - szólalok meg, miután belekortyoltam a saját sörömbe.
-Mit szólnál, ha meginnád azt, majd távoznánk innen? Nem akarlak sürgetni, de pár napon belül a toronyban kell lennem, és a parancsnok nem valami megértő...de idővel ezt gondolom te is megtapasztalod majd.
~Remélhetőleg nem első kézből azért. Egy jó Lyrium csempész mindig jól jön, neki ráadásul megvan még minden foga....hogy egyebekről ne is beszéljünk...~
-Khmm...szóval, mehetünk?

Nem lesz semmi baj? Neki talán. De egy hitehagyottat nem nagyon lehet ilyesmivel hitegetni. Tudhattam volna, hogy túl szép ez a nap. Valamit ki kell találnom, hogyan lóghatnék majd meg út közben. És időm sincs sok, hiszen ama bizonyos torony itt van a szomszédban. Mindenesetre fáradtan bólintok. Igen, essünk túl rajta. Legalábbis az induláson. A többi meg majd lesz valahogy. Templáriushoz képest még egész... rendes alaknak tűnik, szinte már sajnálom, hogy trükkhöz vagy ne adj Andraste mágiához kell folyamodnom. Ugyan egyszer sem estem még saját igém csapdájába, de nem lehet kellemes lebénulni vagy megdermedni. De szükség törvényt bont.

Várjunk csak, mennie? Akkor... engem nem a toronyba visz? Jóságos Teremtő, csak nem helyben kell kivégeznie? De akkor minek emlegeti a parancsnokot meg hogy megtapasztalom. Ha a fejecskémet leválasztják a helyéről, ez aligha fog menni. Vagy azt a rituálét akarják végrehajtani rajtam, amitől olyan leszek, mint azok az árusok? Nem mondom, jó dolog lenne félelem nélkül élni, de azt se akarom, hogy egy fatuskóban több érzelem legyen, mint bennem. De ahhoz is a toronyba kellene vinni, nem? Itt... valami nem stimmel. Légy résen Ismel. Gyorsan lehajtom a maradék italom, miközben lázasan váltják egymást a gondolataim. Felrohanjak a holmijaimért? Nem a botom túl feltűnő lenne, még a végén akadnának lelkes segítői a templáriusnak. Majd visszalógok érte, ha tudok.
- Rendben, mehetünk. - teszem le a kiürült korsóm, felkelek a székről, azzal ha a templárius is követ, elindulok kifelé.

Most meg úgy néz rám, mintha mérget öntöttem volna az italába, vagy rá készülnék gyújtani a csehót. Lehet tényleg jobb ötlet lett volna átöltözni a találkozó előtt, de gondoltam, egy templárt csak nem fognak megnézni maguknak a helyi népek. Minden esetre megiszom a saját söröm, hátha ettől megnyugszik. Tény, hogy csak mert az enyém nem mérgezett, még nem jelenti azt, hogy az övé sem, de többet nem tehetek egyenlőre az ügy érdekében. Aztán felállok vele együtt, és már indulunk is kifelé ebből a hangos tömegből. Nem mondom, kicsit azért megkönnyebbülök, mikor becsukódik az ajtó mögöttünk.
Odakint mélyet szippantok a hűs kora esti levegőből, aztán pedig várakozva fordulok a csempész felé, és hosszú ideig csak nézem őt némán, mialatt a tücskök kórusa szerenádot ad nekünk, kitöltve a csendet. Végül nem bírom tovább a dolgot, és megköszörülöm a torkom.
-Tehát...hol rejtetted el? - Kérdem, igyekezve megőrizni a türelmem, de igaz ami igaz, szeretnék már túl lenni ezen az üzleten.
-Szedd össze magad, mindketten jobban járunk, ha gyorsan végzünk itt.
Lehet be kéne szereznem egy kisebb baltát az ilyen találkozókra. Komolyan, már bűntudatom van minden alkalommal, amikor rémülten pillant a fegyverre amikor azt hiszi, nem látom. Hogy eltereljem a figyelmét az általa képzelt veszélyről, megpróbálkozom beszédbe elegyedni vele, hátha az segít.
-Szóval, jól sejtem, hogy számodra ez az első alkalom igaz? Ne félj, én sem csináltam még ilyet egyedül sosem, de szerintem egyenlőre mind a ketten remekül haladunk.
Aztán még nevetve hozzáteszem:
-Nem fog fájni, ne aggódj.

Szó mi szó, asztaltársam próbál nagyon barátságos benyomást kelteni. Kis sikert csak sikerül elérnie, hiszen érzem, hogy a nyugtalanságom leheletnyit alább hagy, viszont eltüntetni azért nem sikerül. A dolga viszont nagyon sietős lehet, mert hamarabb megissza az italát, mint én az enyémet. Szinte óráknak tűnik az a kis idő, amíg kiérünk a fogadó elé, ott pedig... semmi. Én várok, a templárius is vár, a tücskök muzsikája pedig csak még furcsábbá teszi az egyre kínosabb csendet.

Aztán jön az újabb döbbenet, amire hatalmasra kerekedő szemekkel pislogok néhányat. Hogy mit rejtettem el. A teremtőre, ez valami csempésznek néz? Na ebből hogy mászok ki... még egy pillanatra le is dermedek, amint eszembe jut, önkéntelen reakcióimmal most lepleztem le magam. Ismel, te marha, mentsd a helyzetet gyorsan!
- Nem kapta meg az üzentet? - kérdezem hadarva, egyre magasabb hanggal. Ezzel talán nyertem magamnak egy kis időt. Néhány másodpercet.
- A csomagot... ellopták. Mármint a fivérem adta volna át, de megtámadták. - Jó, ez így még hihető. Talán. Ráadásul ha a nem létező bátyuskám intézi a dolgokat, az se meglepő, hogy ilyen négy balkezesen intézek mindent. És hogy ennyire összerezzenek minden váratlan neszre. Ugyanakkor a nem fog fájni biztató kijelentés, máris nem tűnik túl biztos alapokon állónak. És... mi van, ha meg akarja keresni az állítólagos rablókat? Ki kell találnom gyorsan valamit. Mégis merről jött volna, egyáltalán, honnan szoktak jönni a csempészek. És egyáltalán mit kellett volna csempésznem? Mire lehet szüksége suttyomban egy tepláriusnak?

És megint rémüldözik. Komolyan kezdem nem érteni a dolgot, elvégre, ha egy felfegyverzett Templomos lovag társaságában sem érzi magát biztonságban szegény leányzó, akkor mégis hol? De aztán csak kibújik a szög a zsákból, én pedig valósággal lesápadok a hír hallatán.
-Kirabolták? - Kérdem, aggodalommal teli hangon, elvégre ez nem kecsegtet sok jóval. 50 ezüstöt készültem fizetni a szállítmányért, ami kevésnek éppen nem kevés, de ha azt is hozzávesszük, hogy a piacon ennyit sem kapnának érte, kizárt, hogy rablók voltak. Ó nem, csupán 3 csoport van, akikről el tudom képzelni, hogy Lyriumot lopjon: Nagyon hülye rablók(nem valószínű), Templárok(hogyne...), vagy szökött mágusok! Már a gondolattól is feláll a szőr a hátamon. Mégis mihez akar kezdeni egy rakás renegát ennyi Lyriummal? Bármire is, biztos, hogy nem fog tetszeni.
~Nyugalom...nyugalom. Csak hideg fejjel. Mondhatta volna előbb is, de legyünk megértőek, rémült volt, és talán jobb is, hogy nem a kocsmában közölte, kockáztatva, hogy valaki meghallja, és pánikot kelt!~
-A bátyád...jól érzi magát? Úgy értem, rendbe fog jönni? - Teszem fel a kérdést, pusztán udvariasságból. Remélem azért túlélte a srác, de ha tudna beszélni, nyilván ő lenne most itt.
-Meg tudod mutatni nekem, hol támadták meg őt? Vagy, ha azt is tudnád, kik tették, és hol vannak, az még hasznosabb lenne.
Tovább gondolkodom.
-Még az is lehet...hogy aki tette...nekem akarja majd lepasszolni...igen...bocsánat, tehát mit tudsz elmondania támadókról? Vissza kell szereznünk a szállítmányt, és életbevágóan fontos, hogy még ma tegyük.

Először nagyon jó ötletnek tűnt a rablótámadás, de a sok kérdést hallva már nem tartom annyira jó ötletnek. A mesém csak eddig volt kitalálva, most rögtönözhetem tovább a dolgokat. Csak összeszedetten és akkor talán nem lesz baj. Legalábbis nagyobb. Remélhetőleg. Viszont így már legalább hihető, vagy legalábbis megmagyarázható, miért vagyok sápadt és riadt. Riadt? Az enyhe kifejezés.
- Egy barátunk ápolja, remélhetőleg felgyógyul a sérüléseiből. - válaszolok megszeppenve, hangom alighanem azt sugallja, a közeljövőben fogom elveszíteni szeretett testvérem. Nos, legalább a gyász fogalmát ismerem és meglehetősen jól vissza tudnám adni.

A következő kérdések viszont igazi keresztkérdések. A legbiztosabb, ha adom a butát, aki alig tud valamit. Végül is, ha tényleg egy utolsó csepp erejével beeső sérült hozná az információkat, nem hiszem, hogy túl bőbeszédű lenne.
- Nem tudok sok mindent, a bátyám alig volt magánál. - vallom be ujjaimat tördelve, mint akinek bűntudata van. Részben van is, részben aggódom, hogy vajon mikor fogok lebukni. Ezzel hárítottam is a kik kérdését. Már csak a hol kell... hohó! Hát Redcliff közelében is táboroztam egy ideig, esetleg oda elvezethetem. A tábor nyomai talán elegek lesznek ahhoz, hogy elhiggye, valakik tényleg garázdálkodtak erre. A kérdés már csak az, mi lehet ilyen fontos, hogy ennyire vissza akarja szerezni a templárius? Végül is, a küldönc húgának nem feltétlenül kell tudnia erről.
- Azt meg tudom mutatni, hol ütöttek rajta. - teszem hozzá bizonytalanul.

Sajnos beigazolódik a balsejtelmem, és tényleg nem tud szinte semmit ez a leányzó, aki valószínűleg azért kapta a feladatot, hogy közölje velem a rossz hírt, mert a szépségének köszönhetően még neki van a legtöbb esélye rá, hogy megkíméljék az életét egy ilyen helyzetben. Én speciel el sem tudnám képzelni, mi okom lenne bántani őt, a helyzet viszont nagyon súlyos. Be kell vonnom a helyi templárokat, ez szinte már biztos. Egyedül soha nem fogom megtalálni a rablókat, és ha tényleg mágusok...teremtőm irgalmazz...
-Nem lesz semmi baj, akkor én most...
Semmi kedvem a Káptalanhoz fordulni segítségért! Az, hogy oltalmazzuk a helyi kereskedőt még elmenne, de ha esetleg valaki rákérdez, hogy ÉN mégis mit akartam kezdeni ennyi Lyrium-al... Belegondolni is rossz, mi történne, ezért kapva kapok az alkalmon, amikor felajánlja, hogy nézzük meg a helyet, ahol rajta ütöttek. Persze nem vagyok nyomolvasó, így ha nem hagytak el egy részletes térképet ami a búvóhelyükhöz vezet, sokra nem megyek vele, de nekem muszáj hinni a csodákban nem igaz?
-Vezess hát. De figyelmeztetnem kell téged, bárki is tette ezt, szinte bizonyos, hogy mágus volt, de ne aggódj, én meg tudlak védeni tőlük.
Kezemben a baltám felragyog, én pedig megpróbálok lelket önteni belé egy mosollyal, aztán pedig elindulok vele a falu határa felé. Nem tudhatom, mi vár ott rám, de az biztos, hogy ha nem találunk semmit, akkor is legalább ennyivel eltoltam a büntetést, amit ezért kapni fogok.
-Az én nevem egyébként Mortimer.

Arra már felkészültem lelkiekben, hogy ideiglenes idegenvezetője leszek a templomosnak, így nagy meglepetés nem ér, hogy a "rajtaütés" helyére kell vinnem. Szerencsére könnyen eljutok oda, nincs is messze, hogyha pedig továbbra is a társaságomban maradna, nos, a vadonban egyszerűbb elkeveredni valakitől, mint itt Redcliffben. Igaz, egy erdészhez képest még kezdő vagyok, de azért egész jól boldogulok már a szabad ég alatt. Miket meg nem tanul az ember lánya, ha bujdosni kényszerül.

Meg is indulok kissé sietős tempóban, mutatva a templáriusnak az utat, ám hamar meg is torpanok.
- Hogy mágusok? - a döbbenetet most sem kell tettetnem. Te jó ég, még csak nem is képzelt banditákat, hanem képzelt mágusokat fogunk üldözni... úgy, hogy egy körözött hitehagyott épp mellette van. Ismét bebizonyosodott, hogy a Teremtő roppant érdekes humorérzékkel bír. Ebből a véletlen találkozásból lassan egész jó komédiát lehetne írni.
- Ebben nem kételkedem. - jegyzem meg egy félszeg mosollyal. Csak ne kezdje el mellettem használni a templárius képességeket. Akkor nekem annyi is lenne.
- Örvendek, I...smertem egy Mortimert. Régen. A nevem Kara. - használom inkább megboldogult anyám nevét. Szerencsére még idejében rájöttem, hogy jobb, ha nem a sajátomon mutatkozom be. Lehet, hogy egy bizonyos csapatnak lett kiadva a begyűjtésem, de ki tudja, hány körözési plakát, levél, üzenet vagy ki tudja mi díszeleg valahol, valakinél. Nem, az Ismel név az most tabu.

-Nos, nem vagyok benne biztos természetesen - vonom meg a vállaim a kérdésre - de mégis ki más tehette volna? Úgy értem, teljesen logikus, hogy egy ilyen zsákmányt csak ők akarhattak erővel megszerezni, nem igaz?
Kicsit azért feldobja az önbizalmam, amikor rám mosolyog, és a kedvemért úgy tesz, mintha teljesen biztonságban érezné magát mellettem. Bátor kislány, amint már nincs rá szükség, haza is engedem majd, nehogy baja essen.
-Kara? Hát, én nem vagyok benne biztos, hogy ismertem ilyen nevű egyént valaha...bár mintha lett volna egy írnok a várban ezzel a névvel de...mindegy, szép nép.
Mondjuk az furcsa, hogy hogyan reagált a nevemre. Pontosabban az, ahogy megakadt a szava, amikor bevallotta, hogy ismert Egy Mortimert. Valamit biztosan nem mondott el. Nyilván titkol valamit...mondjuk, egy fájó emléket egy volt szerelméről, akit véletlenül úgy hívtak mint engem? Esetleg nem kedvelte azt a druszámat? Hogy őszinte legyek, az utóbbira tippelek. Van egy baljós csengése a nevemnek...
-Szóval, Kara. Gyakran segítesz be a családi vállalkozásba, vagy van valami tisztességes munkád? Ne értsd félre, nem panaszkodom, örülök, hogy a bátyád azt teszi, amit, csak érted...
Közben megérkezünk egy elhagyatott táborhelyhez, ami számomra nem bír túl sok jelentőséggel, így el is haladnék mellette gond nélkül, ha rajtam múlna. Persze Kara vezet, szóval ha meg akar állni, én is így teszek.

Bizonytalanul bólintok, elvégre egyszerű városi vagy falusi fruskaként nem kell az ilyesmihez értenem. De az áru... csak nem valami lopott varázsholmi volt? Vagy Lyrium van a dologban?! Újabb riadt reakciómat remélhetőleg be tudják annak, hogy a legrosszabb fajta szökevény mágusokra gondolok, és hogy mire képesek. A végén még tényleg elkezdi használni a képességeit és le fogok bukni. Ez egyre szövevényesebb és tekervényesebb. Hogy fogok ebből kimászni...

- Nem, nem igazán. Legalábbis a kereskedelmet a bátyám űzi. Én csak növényeket gyűjtök. - ez végül is csak fél hazugság. Anyám megtanította, melyik növény hasznos, melyiket érdemes szedni és eladni, más kérdés, hogy a pénzre cserélésen kívül nem tudok mit kezdeni velük. Receptek helyett varázslatokat tanultam, a Fátyolról meg a démonokról olvastam, és hasonlók. Ja igen, meg olvasni tanultam. A falubeliek azon kevese közé tartoztam, akik értettek a betűkhöz. Erre azért büszke voltam. Sőt, egy kicsit számolni is tudok, de a nagy számokkal már gondban lennék. Közben el is érjük a volt táborhelyem.

- Ez az a hely. - néhány gyors pillantással körülnézek, nehogy véletlenül egy rám utaló nyomot magam mögött hagyva most visszaköszönjön. Nem, semmi, hála az égnek. Akkor most tegyünk úgy, mint aki nyomot keres. Megnézem a tűz helyét, a lenyomott fűrészt, ahol feküdtem, a földet, mintha lábnyomokban reménykednék. Nem mintha értenék ehhez, de mutatkozzam kicsit lelkesebbnek, ha már a mesém szerint a bátyám életére törtek. Ó a fenébe... nincs vér, mármint vérnyom. Ha valaki félholt, az hagy hátra nagy piros tócsákat. Itt meg egy sincs, ajaj. Csak nehogy a templáriusnak is leesen ez. Mindenesetre rögtön felegyenesedem és a kísérőm felé fordulok nagyon komoly arccal.
- Hát... én a helyükben arra menekültem volna, minél távolabb az esetleges őrjáratoktól vagy kíváncsi utazóktól. - mutatok a vadon mélye felé. Nem éppen biztonságos, de tapasztalatból tudom, ott könnyebb elbújni, mint az út mentén.

-Növényeket? És összepréseled őket egy könyvben, hogy aztán képeket csinálj belőlük vagy...ilyen gyógyfüves izé vagy? Ne Haragudj, de ebben nagyon nem vagyok jártas...
Egyébként elég hosszú a listája azoknak, amikben nem nevezném magam szakértőnek, például a nyomolvasásban sem vagyok egy őstehetség, ezért amikor megérkezünk, higgadtan állok meg, és figyelem, hogy milyen lelkesen veti bele magát a lány a munkába, hátha így nem annyira feltűnő, hogy én valójában abban reménykedtem, hogy még mindig itt lesznek, és akkor lecsaphatom őket.
-Igen...ez logikus - bólintok az összegzésére, de közben azért nekem is feltűnt néhány dolog. Nincs hamu sehol a tábortűz környékét kivéve, sem üvegkristályok ami villámra utalna, de még sár sem, ami a megolvadt jég után maradhatott volna, és úgy igazán a föld sincs megbolygatva. Volt már szerencsém mágusok által átrendezett tájhoz, így tudom, mire számítsak, ha pedig nincs semmi nyoma a mágiának, az csak egyet jelenthet: a leges legrosszabbat.
-Kara...nem szeretnélek felzaklatni, de attól tartok, a bátyádra vérmágusok támadtak - jelentem ki halkan, és közben egyik kezem vigasztalón helyezem a vállára, ott ahol takarja a ruha, hogy a páncélba bújtatott ujjaim jéghideg érintése ne pont az ellentétes hatást váltsák ki belőle inkább.
-Ez nagyon fontos, milyen sebesüléseket láttál rajta? Ha láttál egyáltalán.
Közben egy reccsenés hallatszik az erdőből, én pedig azonnal felfigyelek a neszre. Mondjuk sokat nem foglalkozom az elsővel, de amikor már többet is hallok, jobbnak látom óvatosnak lenni, és magammal rántom a lányt az egyik közeli bokorba, hátha nem vettek még észre minket, és akkor innen kifigyelhetjük az érkezőket. Egy köpenyes, varázsbotos alak érkezik, két bőrpáncélba bújtatott segítőjével. Kara felé fordulok, és mutató ujjam a szám elé téve jelzek neki.
-Biztosan erre mentek? - Kérdi a mágus.
-a ynomaik erre vezetnek, és elég frissnek tűnnek...

- Igen, olyasmi, gyógynövényeket keresek. - Legalábbis többnyire. Van, hogy fűszerezésre alkalmasra bukkanok, megint másból, nos, inkább nem is akarom tudni, mire használják. Az már nem az én dolgom, és a boldog tudatlanság is sokkal megnyugtatóbb. Sok máshoz én sem értek, hogy írás és olvasás tudó vagyok, azt inkább nem hangoztatom, túl sok kérdést vetne fel, hogy miért is bír ilyen ismeretekkel egy falusi fruska. No meg néha életmentő lehet, hogy rá tudok kukkantani egy gondatlanul elöl hagyott irományra, mert a gazdája azt feltételezi, úgyse tudnék mit kezdeni vele.

És máris elhangzik egyik kedvenc mondatkezdésem. Nem akar felzaklatni... DE csupa nagy betűvel. Az elsápadást most sem kell tettetnem. Sikerült vérmágusokat belekevernem a históriába? Ezt nem fogom megúszni, ezt biztosan nem fogom megúszni.
- Vé... vérmágusok? - pislantok egy párat. Ez elég is ahhoz, hogy gondolataimat a pánik blokkolja, így pedig elég nehéz képzelt sérüléseket kitalálni.
- Nem is tudom. Sápadt volt, nagyon, és összetört. Kék-lila foltok, meg vér, sok vér. Azt hiszem, a sokk miatt nem tiszta a kép. - csóválom a fejem lemondóan és szorongva. Na igen, a szorongás is valódi.

A reccsenő ágra nem is figyelek fel, csak meglepődve rántódok a templáriussla a bokorba. A hős lovag megóvja a lányt a bajtól. Milyen ironikus, hogy az a lány egy hitehagyott. Szívem megint a torkomban kezd dobolni, főleg, amikor elcsípem az idegenek bárbeszédét. Ezek minket követtek? De hát miért? Ez egyre komplikáltabb. De hát mikor nem volt az az élet?

Pár perce még azon idegeskedtem, hogy a lánytól továbbra sem tudok meg semmi hasznosat, az a kevés pedig, amit elárul közel sem nyugtat meg, sőt, most azonban egyszerre ezer bajunk akadt, hisz a vérmágus itt áll előttünk, én pedig jól tudom, hogy egy szál magamban sosem győzhetem le őt, ha tényleg olyan erős, mint amilyennek gondolom. Márpedig erősnek kell lennie, ha ennyi Líriumra van szüksége, afelől pedig nincs kétségem, hogy ő az emberünk, sem pedig arról, hogy mi csörög a bal szélső férfi vállán cipelt hatalmas zsákban.
-Nézd.. - Súgom Kara-nak, olyan közelről, hogy pár kósza hajszála valósággal csiklandozza az orrom, ám szerencsére most semmi hangulatom nevetni ezen.

-Egészen biztos?
-Nagyon frissek a nyomok, még a közelben lehetnek.
-MORTIMER! - Ordít fel a mágus, nevem hallatán pedig elsápadok.
-Gyere elő! Túl akarok esni végre ezen az üzleten!
Aztán még csak magának morogva hozzáteszi:
-A többi templárral nem volt ennyi gond, mégis mi ütött ebbe?

Látszik rajtam, hogy megindultak a fogaskerekek az agyamban. Nem tudom most már mire vélni ezt az egészet. Akármi is folyik itt viszont, jobb lenne gyorsan kitalálni, mit lépek, mert gyorsan rám fognak találni az biztos. Az egyetlen előnyöm, hogy nem tudják, kezdő vagyok még, és esélyem sem lenne védekezni a varázslatai ellen. Másfelől...kéne egyáltalán...?

A pánik tovább fokozódik bennem, ahogy lázasan forgó agyam összerakja a mozaik darabjait. Ez nem vérmágus. Ez az a fickó, akinek a templáriussal találkoznia kellett volna. És hacsak nem találok ki gyorsan valamit, lebukok, az pedig nagyon kellemetlen lenne. Nagyon nagyon. Félve húzódom egész közel a férfihez, miközben bőszen azért fohászkodom, hogy továbbra se lehessen valami égi csoda folytán érintés útján megmondani, mi is vagyok. Mert hát sosem lehet tudni, és a Teremtőnek érdekes humora van.

- Ezek tudják, ki maga! De honnan? - hadarom halkan, riadtan. - Vérmágiával ki lehet vallatni valakit? Mindegy is, ezek meg fognak ölni minket, azok az átkozott mágusok csak a halállal kereskednek.
Siralmasabb szöveget ki sem találhattam volna, mégis, lélekben körmeimet rágva várok és remélek, hátha megindítom vele védelmezőm, és marad az előbb ütök, aztán kérdezek megoldásnál. A hosszúra nyúlt bujdosás azonban megedzett és felkészített, agyam máris lázasan kutat más menekülési utak és tervek után.

-Lehet... méghozzá hatékonyan - felelem komoran, aztán jobban megszorítom a baltám, amikor az a bőrpáncélos, aki nem cipel Lyriumot megindul felém.
-Igazad van...neked viszont nem kell bele keveredned. Menj, mielőtt túl késő lenne, én feltartom őket.
Eztán nyelek egy nagyot, és előre meredek. A lábaim egyenlőre nem akarnak megmozdulni, de csak idő kérdése, és sikerülni fog, becsszó! Remélem Kara el tud menekülni, amíg végeznek velem. Nem sok reményt fűzök ahhoz, hogy megnyerjem a csatát.
-Sok szerencsét Kara.
Eddigre a bőrpáncélos elém ér, én pedig baltám nyelével olyat ütök a homlokára, hogy hanyatt esik tőle, aztán már rohanok is előre, és egy jól irányzott csapással ketté hasítom a rémült mágus botját, kit alaposan megleptem ezzel. Egyszerű lenne végezni most vele, de inkább hátrébb rúgom őt is, aztán fegyverem élét a nyakán pihentetve fordulok a csatlósaihoz.
-Tegyétek le a fegyvereiteket! Azonnal, különben meghal!
Nem tudom, miért néznek rám így csodálkozva, mire számítottak ezek a hitehagyott disznók, hogy meghívom őket sörre?
-Mit művelsz templár? - Hörgi a foglyom - Ki akarsz rabolni minket? És hol van Bren?
~Bren? Na várjunk, honnan tudnak róla?~
Ezúttal már szörnyű gyanú kezd motoszkálni a fejemben, és most a bokrok felé nézek.
-Nézd, sajnálom, hogy késtünk, de nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás? A végén meg azt hittük, kell egy kis idő, míg befejezed a csajozást. Egész szép darab...
~Oké...kezdem elveszteni a fonalat, mi folyik itt....~

Milyen nemes és hősies, feltartja őket, amíg én meglóghatok. Tényleg meghálálnám, ha ezzel nem keverném bele magam újabb bonyodalmakba. Jobban járok, ha szépen elsurranok innen, mire a jelenlévők kibogozzák a szálakat. Apró bólintással jelzem, hogy vettem, és hogy odébb állok az útból, nehogy láb vagy fegyver alatt legyek - vagyis erőltetett menetben visszavonulót fújok.
- Magának is, Mortimer. - búcsúzom még halk szavakkal, majd remélhetőleg a növényzet takarásában el tudok iszkolni.

Vissza se nézek, hiszen tudom, nincs sok időm. Előnnyel indulok, de a kis csoportosulás se mondhatja magáról, hogy rossz kondiban lenne. Amilyen gyorsan csak tudok, vissza kell jutnom a fogadóba, felmarkolni a holmim, majd megint szedni a lábam, ahogy tudom. Kész szerencse, hogy mindig előre fizetem a szobát. Nem ez az első, hogy gyorsan kell eltűnnöm valahonnan, szerencsétlen fogadósokat pedig nem akarom megkárosítani. Remélhetőleg az egyeztetés kellő ideig elhúzódik, és a templár is csak valami félreértésnek fogja tekinteni az egészet. Mondjuk lehet, nem ártana egy újabb mesét kigondolnom menet közben. Mert az esély, hogy elcsípnek ott lóg a levegőben, és bizony akkor ki kell valahogy másznom a csávából.

-Ki a fenék vagytok ti, és mit akartok? - Teszem fel a szerintem nagyon is jogos kérdést, és bár a fogalmazásmódom frappánsnak közel sem mondható, a baltám azt hiszem azzá teszi, így nem kell aggódnom azért, hogy választékosan beszéljek. Na nem mintha háromszoros túlerővel szemben ez lenne a legnagyobb problémám.
-Velünk kell találkoznod, de félőrült! - Ordít rám a mágus, én pedig kezdek egyetérteni vele. Ha lassan is, de a helyére kerülnek a dolgok és...
-Ember! Eleresztenél?
-Ja, igen, persze...
Elég hülyén érzem magam, ahogy meghátrálok előle, aztán a bokor felé sandítok. Kara már biztosan lelépett, de...ha nem ő a csempész, hanem ezek akkor...mi folyik itt?
-Várjatok meg itt! - Szólok rájuk, és mielőtt felelhetnének, már el is viharzok, vissza a falu felé. Ha tényleg oda ment a lány, jókora előnye van, de talán még elcsíphetem! Berúgom az ajtót, és fegyverrel a kézben rohanok fel a lépcsőn, nem törődve vele, hányan, és hogyan néznek rám. Most nem menekülhet! Minden szobába benyitok, abban reménykedve, hogy ez a Kara csak ott lesz az egyikben. Ideje, hogy választ kapjak tőle pár kínos kérdésemre.

Hiába kellene kicsit kifújnom magam a nagy loholás után, a pánik kellő erőt ad még ahhoz, hogy ne roskadjak le az ágyra, hanem a berögzült gyorsasággal pakoljam el kevéske holmim a táskámba. Mindent ellenőrzök, hogy biztosan megvan-e, annyira azért nem állok jól anyagilag, hogy folyton folyvást pótoljon kelljen valamilyen eszközt. És persze azt sem szeretném, ha valami olyasmit hagynék itt, ami lebuktathat, netalántán még a kilétemet is kideríthetik belőle.

A berúgott ajtó hangos csattanása a szobámig is eljut. Valahogy egy pillanatig sem kételkedem benne, vajon ki érkezhetett egy, ez pedig két dolgot jelent. Egy, kifogytam az időből, kettő, az ajtón nem távozhatom. Már a vállamra vettem a táskám, mikor meghallom az első emeleti szoba ajtajának berúgással történő nyitásának jellegzetes lármáját. Plusz a szobatulajdonos elégedetlen üvöltözését. Alig néhány ajtónyi időm maradt. A botom már a kezemben, így bele is fogok a teremtő varázslatba, hogy az illetéktelen behatolómat rögtön a küszöbön - na jó, egy lépéssel utána - fogja. Amint ezzel végeztem, halált megvető bátorsággal, de még annál is nagyobb sietséggel ugrok az ablakhoz, jóformán feltépem, majd kimászom rajta, remélve, hogy sem a nyakamat nem fogom szegni, sem egyéb csontjaim nem fogom eltörni a menekülés közben. Ha a mutatványom sikerült, akkor már nincs más hátra, mint uzsgyi ki Redcliffből és irány az eltervezett útvonal.

Baltámat az arcom elé kapva voltam kivédeni egy felém hajított ágytálat, mikor a második szobában lévő nászutas pár kissé hevesen reagált arra, hogy rájuk törtem az ajtót. Fülig pirulva, és nagyon büdösen haladok a következő ajtó felé, és azt is hasonló módszerrel nyitom fel.
-Kara! - Ordítok, mikor az ajtó tokostól repül a szobába. Most már nincs sok értelme csendben maradni. Még pont meglátom, ahogy az ablakon mászik ki, és a kezében tart valamit, aminek a látványa meggyőz arról, hogy jobb lesz, ha nem csak ráijesztek, hanem az eredeti céljára használom a fején az immár felragyogó fegyveremet.
-NEM MENEK....!!!
Megtorpanok. Nem önszántamból, de megtorpanok, bármennyire szeretnék, képtelen vagyok tovább menni, megmozdulni, megszólalni, vagy akár csak más felé nézni, mialatt az ő kecses teste kibújik az ablakon, én pedig ott maradok egyes egyedül a bejárattól csupán egy lépésnyire, miközben hallom, hogy mögöttem gyülekezik a tömeg, beljebb azonban nem mernek jönni, nem mintha elférnének tőlem. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire elmúlik a varázs, és újra meg tudok mozdulni, én pedig nyomban az ablakhoz rohanok, hogy kinézzek rajta, a mágus lányt viszont nem látom többé. Persze az ablakon nem mászhatok ki, ebben a páncélban a nyakam törném, így a lépcsőn szaladok el, hogy a keresésére indulhassak, de sajnos ennyi előny bőven elég neki, hogy bottal üthessem a nyomát. Bosszúsan térek vissza az erdőben rám váró Lyrium csempészekhez, hogy legalább ne legyen teljes csőd a napom, ha már túljárt az eszemen egy mágus. Csak kerüljön a kezeim közé még egyszer...

//Köszönöm a játékot, és találkozunk még, ne félj Admin bácsi üzeni, hogy a kimagasló teljesítményedért, és a templár kicselezéséért megjutalmaz 1 Kredittel. //