Név: Zelnarak Coldwell
Kor: 32
Faj: Ember
Születési hely: Hurwell Citadel (Lake Calenhad Délkeletre található)
Kaszt: Harcos
Vérvonal:
- Oleron Coldwell (édesapja) - elhunyt
- Dreda Coldwell (édesanyja) – elhunyt
- Edric Coldwell (öccse) – elhunyt
- Freda Coldwell (nővére) – elhunyt
Kinézet: Testalkata az átlagtól egy kicsit erősebb, de ez szintén igaz magasságára is. Hajam színe világosbarna és általában rövidre szoktam vágatni. Szemem színárnyalata a barna és a zöld árnyalatban pompázik. Arcomat szakáll fedi, ait nagyon ritkán szoktam levágni. Sík és érdektelen homlokomat pedig egy vágás teszi különlegessé.
Jellem: Egy igazi álmodozó, aki szeret visszagondolni a régi szép időkre. Ebből is következik az, hogy egy konzervatív alkat, aki a rendre és a fegyelemre törekszik. Elveihez szorosan kötődik, s nem könnyen ismeri el annak hamisságát. Akik nem ismerik őt elégé, azok rejtélyes, s visszahúzódó embernek tartják, habár ezt is mutatja feléjük, hiszen nem sok személyben bízik meg. Az ki kiérdemli, bizalmát pedig egy megbízható, s hűséges barátra lel benne. A harcban és a köznapokban is szeszélyes emberként ismerik, merthogy gyorsan változik a hangulata. Jellemét arrogancia is tarkítja, ennek ellenére legbelül sok személy iránt táplál irigységet. Nagyon számít, neki mit gondolnak róla, ezért némely alkalmakkor csak egy maszkot mutat a világ felé.
Felszerelés: Egy jól megmunkált
kard, amely még apámtól maradt rám. Továbbá egy díszes
páncélt, mihez a sisakot is felveszem általában.
Előtörténet
Az én nevem Zelnarak, ama ősi családnak vagyok a sarja, mely szembemert szállni a sötétséggel. Az egyre csak feljebb kúszó árnyak, hamarosan mindenkiben félelmet és gyűlöletet tápláltak. Hamarost az épeszű emberek elméje megbomlani látszott. A portyázó szörnyek pedig szüntelen beljebb merészkedve falvak teljes lakosságát mészárolták le. A komor trónterem ajtaját erőteljesen bevágva előre ballagtam apám színe elé. Sötétben, hol néhány viaszgyöngyökben csillogó gyertya égett úgy kezdte elveszteni pompáját, akárcsak a világunk. A hatalmas súlyú lépteimet a falnak csapódó tölgyfa szerkezet törte meg. Pár méterrel a trón előtt letérdeltem, s vártam miképp az öreg hajdan erőteljes hangja megszólítson. A hatalmát jelképező giccses székről hamarost feltámaszkodott.
- Ohhh fiam… mi hírt hoztál eme sötét időkben? – kért számon nem éppen bizakodva.
- Rossz hírem van számodra atyám. Az éjfattyak betörtek birodalmunkba, egy több mint ezer főt számláló sereggel. Nem várhatunk tovább, az emberek védtelenek, s nem tudnak elég gyorsan elmenekülni, eléjük kell mennünk. – javasoltam a legközelebbi élő hozzátartozómnak. Miközben eltöprengett a lépésünk helyességén az őszülő szakállán végighúzta ráncos ujjait.
- Rendben van, kétezer embert kapsz kik, ha kell a vérüket is ontják érted. – fejezte ki kissé morbid módon aggodalmát, hiszen én voltam az egyetlen sarja, ám másra nem is bízta volna seregei vezetését. Kiérve a palota ajtaján zavart, illetve rémült tekintetek homályosították el a reményünket, de egyre csak erősítették bennünk azt a célt, amiért valójában harcolunk.
- Mit mondott Oleron fiam? – kérdezte tőlem Noran, apám hű barátja.
- Nos, beleegyezett abba, mi módon állítsuk meg őket, mielőtt lerohannák jobbágyainkat. – válaszoltam a hatvanas éveiben járó férfinak.
- Tehát elkezdődött, vártam már erre a napra, mikor utoljára szennyezi be-e tisztátalan vér pengémet. – jegyezte meg az öreg mialatt feltette fejére az ódon sisakját, melynek kora vetekedett az övével.
- Mégis mit csinálsz? Neked nem kell harcolnod! – parancsoltam rá az idős férfiara.
- Én pedig azt mondom, nem akarom kihagyni ezt a csodás alkalmat. Csak ha a fejemet veszed, akkor nyugszok meg! – ugyanazon azon hangerővel dacoskodott. Kissé elgondolkozva egy bólintással ráhagytam a dolgot. Feleségemhez is bementem, hogy elköszönjek. Mint mindig vidám volt, hogyha engem láthatott még eme gondterhelt időben is.
- Drágám már úgy vártam rád… talán valami baj van? – vont kérdőre miközben élettel teli kék szemeivel kémlelte a megfáradt arcomat.
- Sajnálom drágaságom, ám megint csatába indulok. – mondtam ki a nehéz szavakat, mire a telt ajkak megdermedtek.
- Ohhh. Nagyon remélem, győztesen térsz haza. – tette hozzá mialatt mézédes ajkaival megcsókolt. - - Úgy legyen Lizarys! Nem hagyom magam. Ha bármi útját állná szerelmünknek azzal végzek. – hagyta el ezen szavakat ajkam. Az arcába lógó fürtöt elsimítva a leánynak, váratlanul kopogtak az ajtón.
- Sajnálom… szólít a kötelesség. – köszöntem el, eztán felkaptam magamra fejemet megvédő vasszerkezetet. A körülöttem összegyűlt harcosok kiáltása bármely kürt harsogását felülmúlta. Kilovagolva a csapataimmal egy erdő széléhez érve eleredt az eső. A több ezres sereg kémlelte a förtelmeket merről jönnek. Az élő falon, amely húsból, páncélból, valamint hű elkötelezettségből állt lovagoltam végig. A legtöbbje igen sok csatát megért férfiúk, arcukon látszott a magabiztos rezzenetlen mimika. Vértjükön pedig megannyi művészi fémecset által karcolt sebhely. A fiatalabb, tapasztalatlan katonákat is ösztönözte, mellettük álló veteránok elkötelezettsége. Megrántva a kantárt visszafordultam a sor közepére.
- Elérkezett eme nap, mikor a hazánkat kell megvédeni, s itt dől el kibe szorult elég bátorság, s fegyelem őseinktől, kimeri felvállalni a halált következő generációnkért! Minden csata életekbe kerül uraim ezt én is jól tudom, ám ha nem állítunk gátat eme lények elsöprő hullámának, akkor több milliókat is elnyel! - kiáltottam szerte a kötelességet felkorbácsoló szavakat. A hangos csürhe vértszomjazó hörgése a fák közt áthatolt. Rögvest leszálltam patás jószágról, mitöbb beálltam a templáriusok soraiba. Nem kerültem a vérontást, hiszen az én családomért is harcolunk többek közt.
- Íjászok! – parancsoltam a távolsági harcban jeleskedő vitézeknek, miként lőhetnek. A meginduló csorlák, illetve csesznyék hadát megtörte a rájuk zúduló lövedék. A második nyílzápor után megütközött a két had. Az első csesznye, mely utamat állta egy rozsdás szablyával kívánt véget vetni életemnek. Oldalról csapot volna le rám eme fenevad, ennek ellenére megálljt parancsoltam a kardommal, aztán egy nagyobb lendülettel azt eltolva, a szabaddá vált törzsön áthatolt pengém. Az egyre mélyebben belehatolt acéllal tört elő a szájüregében összegyűlő vér. Amint kihúztam belőle a vérében ázott fegyverem, rögvest összecsuklott. A harcban egy idő után megtört az egység, ráadásul zűrzavar keletkezett. Mindenki azt támadta, akit csak tudott. Két csorlák rohant velem szemben, egyik kezéből kiütöttem a bárdját, eztán gyorsan ugyanazon lendülettel elvágtam a torkát. Gyorsnak kellet lennem, hiszen a másik vérszomjas bestia is támadott. A két egymásnak ütköző acélt nem próbáltam nyomni inkább egyet pördültem, mivel a háta mögé kerülhettem, s végighasítottam a hátát. A semmiből egy óriási csesznye lépett elő, aki kitűnt a tömegből. A vértje előtt füzérszerűen hirdették az emberi koponyák győzelmeit. Meg nem állt addig, míg a közelembe nem került. Csak akkor láttam, hogy nálam is magasabb vagy két fejjel mikor csak pár méter választott el tőle. A szörnyeteg felemelt fejjel reám mutatott, majd megfogta az egyik koponyát. A buzogányával a fejemet próbálta volna leütni, mely elől kitértem, bár aztán hasba rúgott, mitől megtorpantam. Éppen felülről akart volna hatalmas csapást mérni a koponyámra, ám magam felé tartott kardommal nem hagyva azt. Két kézzel is alig bírtam tartani, ezért szabadulnom kellet. A lábai viszonylag szabadon voltak ezért azt vettem célba. A térd mögötti hajlatba rúgtam, amely eredményezte, hogy a rám nehezedő súly elmúlt és a lény felüvöltött. Vállammal fellöktem a fájdalommal foglalkozó rémületet bele egy tócsába. A kétségbeesésében kutatta súlyos eszközt. A kutató kézre rálépve vettem el tőle az utolsó esélyt is. A kardomat megfordítva szúrtam át az óriás mellkasát. A vizet átszínezte a kiömlő vér. Az éjfattyak maradéka fejvesztve menekült haragunktól.
- Győzelem! Győzelmet arattunk! – kiáltottam fel, égbe tartott kardal. A győzelem mámorában és megtépázott zászlóinkkal büszkén vonultunk át a lények által vérében ázott földön.
- Apád… büszke lehet rád Zelnarak. – jelentette ki Noran szuszogásai közepette.
- Igen én is azt hiszem. Még ma hatalmas lakomát csapunk. – tettem hozzá büszkén. A várhoz érve nem várt minket rivalgás, s virágeső. Még az őröket sem látta senki, némán terült el a tájon a hatalmas kőépítmény. Óvatosan átkeltünk a csapóhídon, továbbá akkor vettük észre mi történt valójában. Nem mi ültünk aznap győzelmi tort, hanem a hollók. A fekete madarak csipegették a bőséges holttestek húsát. Sok ártatlan civil veszett oda, s az őket megvédeni próbáló őrök. A legtöbben behunyták a szemüket, mert nem akarták elhinni. Nem sokat kellet várni a tettesek is előbújtak.
- Csatasorba rendeződj! – adtam ki a parancsot a megmaradt harcosaimnak. A szörnyetegek nekiütköztek pajzsainknak, s fegyelmezett embereinknek nem sokáig tartott felőrölni őket. Befelé rohantak a kastélyba ahová mi is követtük őket. A folyosón való harc folyamán hirtelen megláttam hitvesem ajtaját. A fontossági sorrendet felbontva aggódóan bementem az ajtón. Láttam feleségemet, miként egy véres tőrt fog kezében, illetve egy ellenség holtteste van mögötte. Egymás karjaiba borulva üdvözöltük a másikat.
- Drágám hála az égnek, már azt hittem… – mondtam a megkönnyebbülő szavakat ki, azonban nem jutottam a végére.
- Úgy sajnálom… - jelentette ki nehézkesen Lizarys, mialatt az ölelése engedett. A tenyeremet valami meleg folyadék öntötte el. Megdermedt arccal lassan a kezemet szemem elé emeltem. A hőn szeretett lány bíborvörös vére áztatta. Lelkileg megtörve térdre rogytam a hajdanán élettől pezsgő testel. A piros orcának lángja kihunyt, s elfakult.
- Neeeeeeeeeem! – ordítottam fel, mit még a kint folyó csata hangja sem tudott elnyelni. Könnyeim áztatták Lizarys testét, mint az életadó eső áztatja a földet, hogy ismét felvirágozzék, ám eme meddő földanyáért már hiába hull alá. A zivatar pedig hamarosan viharrá nőt, s a bánat helyet harag lőn. Az ágyon helyeztem nyugalomban a testet és egy utolsó csókkal elköszöntem. Az ajtón kiérve megállíthatatlanul haladtunk a trónterembe. Egy ogre állta utunk kinek köreiben számtalan holt hevert. A hatalmas lénynek a bőrét alig tudták átszúrni a hagyományos fegyvereink. Lábába beleszúrva kardomat, ő azon nyomban megfordult, aztán ellökött. A fegyverem a szörnyeteg combjában maradt. Szerencsére egy karnyújtásnyira volt apám kardja. Felemeltem a jól megmunkált fémet, eztán a fenevad felé mentem. Noran a szörny mögé futott és elvágta annak achilles inát. Az hatalmas lény összeesett, így hát ki kellet használnom az alkalmat. Egy hatalmas rohammal átszúrtam annak mellkasát. Az összes katonám eztán nekitámadt az ogrenak. A szörnyeteg a vérveszteség után összeesett. Hiába hogy győztünk akkora volt a bánat senkinek se volt kedve ünnepelni. Másnap mindenkit eltemettünk a hagyományok szerint. Én pedig elhagytam a várat túl sok rossz emlék kötött hozzá. Mostanában a fővárosban élek, az egyik helyi kocsmában, és zsoldosként keresem a kenyere valót.
Szakértelmek: kardforgatás
Varázslatok: -
Szomb. Szept. 21, 2013 12:21 am
