Név: Arenelle Ashantal
Kor: 27
Faj: Elf (városi)
Születési hely: Orlézia (a pontos helyről nincs tudomásom)
Kaszt: szerencsevadász - bárd
Vérvonal: Nem ismerem a szüleim, családom.
Kinézet: A magasságomat tekintve átlagosnak lehet mondani, alkatom karcsú, többnyire ruháim anyaga és szabása hivatott elfeledtetni a szemlélődőkkel, hogy edzett is vagyok, nem csak vékony. A bőröm világosnak mondható, de nem az az úri népekre jellemző nagyon fehér. Eleget mozgok és vagyok kint a levegőn, hogy egészséges színem legyen. A hajam hosszú, világosszőke, a szemeim zöldek, állítólag az arcomra sem lehet panasz, az elfek között kifejezetten szép, sőt, még az emberek is hajlandóak rám nézni. Hogy éppen mit viselek, az attól függ, épp mit csinálok, de azért ügyelek a megjelenésemre, ahogy arra is, hogy egy tőr mindig lapuljon nálam rejtve.
Jellem: A többség igazából nem tudná megmondani, milyen is vagyok, hiszen részben a színészkedés, a maszkok viselése a feladatom. Ezt szoktam meg, ez a természetes. Annyi azonban bizonyos, hogy nagyon türelmes is tudok lenni, és könnyen alkalmazkodom. Nem rettenek meg sem a harctól, sem más nem feltétlen tisztességes eszközök és módszerek bevetésétől, de inkább szeretek a szavakkal játszani, azt forgatni fegyverként, azzal puhatolózni.
Felszerelés: Két tőr mindig van nálam, ahogy s fuvolámtól sem válok meg. Pár napra elegendő élelem, egy nagy kulacs és persze a pénzes erszényem is mellőzhetetlen társam.
Előtörténet: Hogy hol is születtem pontosan, azt nem tudom. Nem emlékszem rá, ahogy anyámra, apámra és a két idősebb testvéremre sem. Harmadiknak születtem a kis famíliába, és én voltam az a teher, akit már jóformán nem bírtat el anyagilag. De néhány évnél tovább nem is maradtam ott, valószínűleg ezért nem is maradtak emlékeim szülőfalumról és vér szerinti rokonaimról. Ugyanis az egyik nemes valami érthetetlen oknál fogva úgy gondolta, ő magának akarja azt a szőke kislányt, aki az út szélén játszott. Nem sokat értettem belőle akkor, bizonyára csak annyit tudtam, hogy egy ember nő elvisz az elfek közül, hogy aztán megannyi innen-onnan összegyűjtött gyerkőccel együtt egy álomvilágnak tűnő helyen éljünk. Persze nem bántak velünk úgy, mint a valóban nemesi születésű gyerekekkel, de volt mit ennünk, volt fedél a fejünk fölött, voltak ruháink, biztonságban voltunk és nem dolgoztattak minket halálra. Mint ahogy azt sokkal később megtudtam, pártfogó asszonyunknak valamiért sohasem születhetett saját gyereke. Épp ezért kérője sem akadt, nélkülünk egyedül élt volna, persze csak képletes. De meg kell hagyni, azért nem csak csupa szívjóságból tette. Ahogy cseperedtünk, figyelt minket, s aki egyre több és több feladatot kaptunk, aszerint, ki mihez értett.
Bennem azt hiszem az fogta meg, hogy talpraesett voltam, hamar feltaláltam magam. Bár az sem ártott, hogy kellemes hangom és jó megfigyelőképességem volt. Nekem épp ezért más utat szánt. Sok figyelmet szentelt nekem és taníttatott. A többiek azt hitték, én vagyok a kedvenc, pedig cseppet sem volt kíméletes velem a tanítóm, és sok mindenre akart megtanítani nagyon rövid idő alatt. Emiatt a tévhit miatt sok összezördülés volt köztem és a többiek között, az asszonyunk pedig nem lépett közbe. Bizonyára tudni akarta, hogyan birkózom meg a feladattal. Akit nem győzött meg, hogy keményebb feladatokat kell elvégeznem, mint nekik, azokat helyre tettem a tanult módszerekkel. Hogy szerettem az asszonyt? Nem tekintettem rá anyámként, de hálás voltam neki, mert tudtam, nélküle sokkal rosszabb sorsom lett volna. Így hát nyert egy hű kémet, egy lojális bizalmast. Számtalan feladatot adott nekem, a kudarcot nem díjazta, ám a sikert annál inkább. Én pedig fejlődtem, egyre gyakorlottabbá váltam. A többi úr és úrhölgy azt hitte, csupán egy társalkodónő, vagy a délutáni, esti szórakoztatásért felelős zenész, énekes vagyok, ám ennél sokkal több voltam. Ha mulatságot adott, ott voltam, s figyeltem. Amikor kellett láthatatlan maradtam, amikor arra volt szükség, hát játszottam az éppen kellő szerepet.
Hogy kik is voltak a szüleim, a családom, sosem érdeklődtem, nem tartottam lényegesnek. Az asszony kifizette a csengő érméket értem, s onnantól kezdve már nem tartoztam oda. Mit értem volna el vele, ha odamegyek, és felkavarom talán mindannyiunk életét? Az egy másik út lett volna, miért boncolgatni hát, mi lett volna, ha. Nem az lett.
Asszonyom életem sem az lett, amire számítottam. Hogy ki volt az, aki úgy gondolta, hogy úrnőm túl sokat tud túl sok személyről, nem tudom. Csak azt tudom, hogy az egyik szolgálólány sikolyára ébredt az egész ház, mikor megtalálta vérbe fagyva az asszonyt. Nem kellett Thedas legzseniálisabb elméjének lennem, hogy tudjam, valaki sokat fizetett az örök hallgatásért. A vagyon, a birtok, a rangok asszonyunk öccsére szállt, aki az összes befogadott, immár valamilyen szolgálatot töltő személyt elküldött, csak a saját személyzete maradhatott. Én különösebben nem bántam a dolgot. Tartoztam annyival az úrnőnek, hogy bosszút álljak a haláláért. És hogy a megtorlás megtörténjen, előbb a gyilkost kellett megtalálnom, hogy útba igazíthasson majd a felbérlőjéhez. Az ismerős terepen nem okozott gondot a nyomozás és a nyomkövetés, ám célpontom elhagyta Orléziát és Fereldenbe menekült. Egy ismeretlen országban már nem boldogultam olyan könnyen, és a nyomát vesztettem. De nem adom fel, hogy egy nap ráakadjak.
Szakértelmek: éneklés/zenélés, tőrök használata, zárnyitás
Csüt. Aug. 29, 2013 4:13 am
