Név: Pellina Malorien
Kor: 20 éves
Faj: Ember
Születési hely: Redcliffe
Kaszt: -
Vérvonal: Morleon (apa) és Lerisz (anya) Malorien – mindketten elhunytak
egy báty, akinek a neve és a tartózkodási helye ismeretlen
Kinézet: Átlagos magasságú és testalkatú, lapocka alá érő, barna haját általában kiengedve hordja, csak akkor fogja össze fonatokba, vagy kontyba, ha például dolgozik. Egyszerű ruhákban jár, többre nem is telne neki, de ez a legkevesebb, mivel munkájából adódóan meg tudja őket varrni saját magának, leginkább maradék anyagokból. Kezén általában rengeteg kisebb szúrt-vágott sebet lehet találni, amiket varrás közben szokott szerezni. Egyik sem túl mély, nem is nagyon érzi már őket, inkább úgy tekint rájuk, mint folyton változó mintákra egy ruha szövetén.
Jellem: Álmodozó típus és kimondottan kalandvágyó. Ez talán túl hamar véget ért gyerekkorának köszönhető, de nehezen koncentrál egy dologra, főleg ha az a szürke, unalmas hétköznapokhoz tartozik. Nem sikerült még teljesen átállnia a hűvös ésszerűségre. Ennek is köszönhető, hogy újra és újra megsebesíti magát a varrótűivel és ollóival, mert munka közben el-elábrándozik , nem figyel oda, mit csinál, és máris kész a baj. Éppen ezért továbbra sem nehéz elcsábítani, ha valaki esetleg látott valahol egy éjfattyat, vagy pár élőholtat, hiszen még mindig vágyik rá, hogy különleges legyen, hogy ne csak a mindennapi robotból álljon az élete, hogy egy napon bárdok énekeljék meg a nevét és hőstetteit, még akkor is, ha tudja, hogy erre igen kevés az esélye.
Felszerelés: Varrófelszerelése (tű, ollók, gyűszű stb.), és egy
kb. 20 centis tőr, amivel bár nem bánik különösebben ügyesen, azért megvette, hogy legalább ennyi biztonságérzet biztosítson magának, ha már egyedül él.
Előtörténet: Nem mondanám, hogy különösebben váratlanul ért a szüleim halála, hiszen mióta éltem, súlyos betegek voltak. Nem tudom pontosan, mi volt a bajuk, csak hogy fokozatosan gyengültek, a fájdalmuk napról napra nőtt, és a bénulás is egyre terjedt a testükben, míg végül felülni sem voltak képesek az ágyukban, vagy felemelni a kezüket, hogy elvegyék a feléjük nyújtott tárgyakat, ételt, vagy legalább a kezemet megfogják. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy mindig ott legyenek nekem, az utolsó órájukig. Anyám egy nappal a halála előtt is azt magyarázta, hogy kell a gallérokat dupla öltéssel a lehető legtartósabbra készíteni.
Az utolsó évükben már úgy kellett róluk gondoskodnom, mint ahogy ők tették velem, amikor még kisbaba voltam, de nem bántam, mert nagyon szerettem őket, és ők is engem. Hát még egymást! Mindenki tudta a faluban, hogy jobban imádták egymást, mint amikor összeházasodtak, pedig már akkor is majd kicsattantak a szerelemtől. Éppen ezért esténként, mielőtt elaludtak egymásba tettem a kezeiket, mintha fogták volna egymás kezét. Így is találtam rájuk azon a bizonyos reggelen. Arccal egymás felé fordulva, arcukon lágy mosollyal, ujjaik összefonódva. Senki nem lepődött meg, hogy együtt mentek el, mindenki egyetértett abban, hogy csak így tudtak meghalni.
Tizenöt éves voltam. Bár voltak velem egykorú lányok, akik ilyen idősen mentek férjhez, én még nem éreztem hozzá vágyat, és a legtöbben azért még szintén vártak ezzel egy-két évet. Csakhogy én egy-két év múlva, mikor már úgy-ahogy kilábaltam a gyászból, még akkor sem akartam, hogy bekössék a fejem, pedig az sokban megkönnyítette volna a dolgomat. Nem csak az anyagiakra gondolok, bár az sem utolsó, hiszen varrónőként nem kerestem valami sokat, bár legalább gyerekem nem volt, úgyhogy csak magamról kellett gondoskodnom.
Nem szerettem a magányt. Nyomasztó és gyakran rémisztő, ha az ember egyfolytában egyedül van. Szerencsére sok barátom volt, úgyhogy ők sikeresen el tudták űzni a magányos órákat, de az éjszakák néha elviselhetetlenül hosszúak voltak. Főleg azokban az időkben, amikor felbukkant a vezérdémon és hol az éjfattyaktól kellett rettegnünk, hol az élőholtaktól, hol egyéb szörnyektől. Más volt ez, mint amikor elhívtak csavarogni, mert állítólag egy bronto őgyeleg a környéken, hiszen egyrészt azoknak a nagy része téves riasztás volt, másrészt, amikor tényleg találtunk egy-egy szörnyet, sosem merészkedtünk túl közel. Azokban a napokban viszont tényleg veszélyben voltunk. Azokban a napokban tényleg egyedül voltam. Olyan egyedül, mint még talán soha.
De azok az idők is elmúltak szerencsére. Én pedig azóta is azon őrlődöm, hogy vajon hogy alakult volna az életem, ha akkor beállok a redcliffe-i seregbe, ha én is részt veszek a falu védelmében, sőt, aztán én is bevonulok Denerimbe, hogy kivegyem a részem a végső csatában. Vajon rosszul döntöttem, hogy inkább biztonságos helyeken lapultam egyedül vagy más rettegő falubelivel? Mindegy, ezt már nem lehet visszacsinálni, de a zsebkendőkön, terítőkön, ágyneműhuzatokon újra és újra visszatérő motívum a sárkányok és éjfattyak ellen küzdő bátor lovagok, akik ha nem is tudnak róla, engem is megvédtek, és akiket amellett, hogy végtelenül tisztelek, végtelenül irigylek is.
Sokszor gondoltam rá, hogy útnak indulok, de az csak a mesékben olyan egyszerű. Hiszen nem ismerem a vándor életet, valószínűleg egy hetet sem élnék túl az országúton. Nincs elég pénzem szállásra és élelemre, arról nem is beszélve, hogy ha valamilyen szörny vagy bandita rám támadna, aligha tudnám megvédeni magam. Pedig tudtam, hogy van egy bátyám. Apám első házasságából, ami nem tartott sokáig, mivel a feleségéről kiderült, hogy szökött vérmágus, és a bátyám születése után alig fél évvel, vagyis házasságuk második évében elfogták a templáriusok, és kivégezték. Apámat nagyon megviselte, a fiára sem tudott többé nézni, mert annyira az első feleségére emlékeztette, inkább árvaházba adta. Mindezt anyám mesélte el nekem, mert apám előtt ez tiltott téma volt.
Viszont ezek szerint, ha csak a féltestvérem, mégiscsak a testvérem, aki remélhetően még él és virul, csak éppen nem tudni, hol. De talán egy napon majd elindulok végre megkeresni. Majd egy napon…
Szakértelmek: Varrás, nyomolvasás
Hétf. Aug. 19, 2013 2:23 am
