Rico Savelli

Név: Enrico Savelli
Kor: 28
Faj: Ember.
Születési hely: Antiva. Antiva városa.
Kaszt: Szerencsevadász
Vérvonal: -

Kinézet: A mi mértékegységeinkkel 185 cm magas, és 90 kilós férfi. A Thedas-i népek csak úgy mondanák, hogy egy emberi mértékkel magas, és jól megmunkált testű férfi, ki meglepően sikeresen tudta megőrizni testi épségét e kegyetlen univerzumban.
Ha épp dolgozik, akkor a felszerelésekben leírt páncélt, és fegyvereket viseli, ám ha csak a városban mászkál, és nem számít semmiféle konfrontációra, akkor igyekszik kényelmes, dekoratív ruhákat ölteni, egy feltörekvő messzi földről érkezett nemes agglegény látszatát keltve.

Jellem: Rico számára semmi sem fontosabb annál, hogy kedvében járjon annak a személynek, akit mindennél többre becsül, ez a személy pedig ő maga. Nem kimondottan kapzsi, vagy önző, bár ez is jellemző rá valamilyen szinten, ám az igazat megvallva inkább arról van szó, hogy túl sok ideig élt elnyomás alatt, és most, hogy végre szabad, eljött az ő ideje! Tudja mit akar, és azt is, hogyan szerezze meg, és aki ilynekor az útjában áll, az számára nem több...kihívásnál.

Felszerelés:

Tolvajkulcsok

Az éj tőrei:


Fekete bőrpáncél:


Civilben:


Előtörténet:

Már nincs messze. Csak néhány arasz. Olyan közel van. Szinte már érzem a  nyelvem helyén, amikor...
-RICO!!!
A férfi üvöltése, és a súlyos fémajtó kivágódása a frászt hozza rám, de sikerül úrrá lennem a félelmemen, és kétségbeesetten nyújtom testem tovább a kőpadlón heverő oázis felé, míg el nem rúgják előlem az azt tartalmazó tálat. Fáradtan roskadok hátra, amíg a nem túl tiszta, de mégis áhított víz immár megközelíthetetlen messzeségben folyik szét a padlón.
-Hát még mindig itt vagy? - Kérdi gúnyosan fogva tartóm, a láncaimra utalva.
-Azt hittem, ha nem vágjuk le a kezeid, nincs az a béklyó, ami fogva tarthat!
-Nyilván túloztam egy kicsit... - szólalok meg erőtlen hangon, de azért rámosolygok, csak, hogy ezzel is kihozzam a sodrából. Jól tudom, hogy megfizetek a fricskámért, nem is sokára, de más szórakozásom úgysem maradt ezen a világon. Azonban hiába várok, a fenyítés ezúttal elmarad. Helyette kioldja bilincseim, és egy csákányt dob elém.
-Ezúttal nem fogunk henyéléssel jutalmazni, ha megpróbálsz elszökni. És most munkára!
Mikor a kezembe fogom a szerszámot, komolyan elgondolkodom rajta, hogy a kész szeme közé sújtsak vele, és megpróbáljak elszaladni, de az már a múltkor sem sikerült. Ehelyett megindulok a bánya felé, várva, hogy a megfelelő alakalom a szökésre prezentálja magát, lehetőleg mihamarább.

Nos, a szerencse istennőjének mosolya lehet ragyogóbb a napnál is, az viszont tény, hogy a keze lassabban dolgozik még az itteni legöregebb munkásnál is. A legtöbben nem értik, minek vonszolják be ide azokat, akik a lábukon is alig bírnak már megállni, de szerintem pont ez a lényeg, emlékeztető, hogy bár most még életerős vagyok, és fiatal, egy nap ez lesz az én sorsom is, és innen sosem fogok már megszökni. Újabb adag követ pakolok be a ládába, megfeszítve minden sajgó izmomat, mikor újra a nevem hallom. Érdeklődve fordulok hátra, és az őrrel együtt egy jól öltözött uraság is érkezik.
-Látogatód van. Ajánlom, tisztelettudóan viselkedj, különben...
-Köszönöm - szól a férfi halkan, és a mindig oly bátor, és a kötekedésre csak az alkalmat kereső Bron most hátrébb húzódik.
-Mond, fegyenc, igaz, hogy Ferelden-ből származol?
Marhaság. Itt születtem Antiva-ban, akárcsak a velem szemben álló bérgyilkos, kit végre felismerek. Szerencsére ő maga nem ismer rám, igaz hogyan is tehetné? Csak egy egyszerű lakatos gyermeke vagyok, ki évtizedek óta elhagyta e világot, én pedig azóta...izgalmas életem volt, annyi szent. Nem is véletlenül kerültem ide a bányába. Ami viszont Ferelden-t illeti, fogalmam sincs, mi fán terem. Még az akcentust sem tudom, hogy hangzik, ha van egyáltalán, így inkább csak némán bólintok, amit úgy tűnik a tiszteletem jelének veszi ez az idióta.
-Highever-ben igaz?
Tévedtem, mégiscsak hallott rólam. Megint bólintok, hisz igaz ami igaz, valóban ezt terjesztettem magamról, amikor valaki felismerte a címert a gyűrűn, amit épp zaciba próbáltam vágni, miután megtaláltam azt...valakinek a kezén. Érdekes módon hittek nekem, és megkaptam a pénzt, utána pedig igazán elkezdhettem dőzsölni, mint valami igazi nemes. Hihetetlen jó szórakozás volt, a legjobb ételeket ettem,a  legszebb nőkkel háltam, és a legdrágább szobákban szálltam meg, amíg be nem vágtak az adósok börtönébe. Meglepően sok itt egyébként a hozzám hasonló lecsúszott nemes. Midig kíváncsi voltam...
-Kérdeztem valamit!
Mégsem olyan türelmes, mint gondoltam. Szaporán bólogattam immár, mire elővette azt a mosolyát, ami nyelésre késztetett, annak ellenére, hogy szárazabb volt a torkom a világ minden sivatagánál.
-Elviszem -
jelentette ki, és már hátat is fordított nekem. Nem kerülte el a figyelmem, hogy a kutyát sem érdekli, én mit gondolok erről - nem mintha jó érzésű ember leengedne kutyákat erre a helyre - így csak követtem némán, miután megfosztottak a bilincseimtől. Hosszú út elébe néztem...

A hónapokig tartó utazás során a 10 főből álló zsoldos csapattal a mester nagyon megkedvelt engem. Nem tudom, hogy ezt annak köszönhetem e, hogy sikerült egy kimondottan vonzó - bár mérsékelten élethű - portrét készítenem róla, vagy mert egész úton nem szóltam egy szót sem, csak ha kérdeztek, akkor is csak röviden, nagyon röviden, nehogy rájöjjenek, én is Antiva-ból származom, de hamarosan már a bilincseim nélkül lehettem egész nap.
Az is elnyerte tetszésüket, ahogy kulcs nélkül képes voltam kinyitni szinte bármilyen zárat a hajón. Nem nagy kunszt, apámnak igazi zárakkal is ment volna, nem csak ezekkel a rozsdás vackokkal. Persze volt tolvaja  csapatban 3 is, aki jobban értett ehhez nálam, de a főnök szerint mindig jó, ha akad tartalék. Ő már csak ilyen ember volt, mindig tudta, mit mondjon, hogy ne henyéljek egész éjjel...
Szóval ott tartottam, hogy megkedveltek, amiért nem jár a szám állandóan, és ez abban nyilvánult meg, hogy immár levették a bilincseim és így kiáltottak rám: "védd magad", mielőtt rám támadtak, és összevertek. Később, amikor jobban megkedveltek, azt is megosztották velem, mit kell tennem ahhoz, hogy ne kerüljek olyan gyorsan a padlóra, hova kell rúgni, ilyesmik. Mivel senki sincs, aki az ellenkezőjét állíthatná, mi lenne, ha most azt mondanám, hogy bár egytől egyig tapasztalt zsoldosok, és bérgyilkosok voltak, idővel annyira belejöttem, hogy szétrúgtam a seggüket? Közben egyre közeledett úti célunk, az ország, ahol kiderül, mit akarnak tőlem, és ahol majd elvágják a torkom, amikor rájönnek, hogy rossz lóra tettek.

Információszerzés, illetve az áldozat azonosítása. Ez lett volna az én dolgom, hisz elvileg ismertem a célpontot, ám végül nem volt rá szükség, hisz a fickó a csapat ölébe hullott. Látták bemenni a mágus toronyba, ezért hátrahagytak valami fogadóban zsákmányolt cuccaikkal, és csapdát állítottak neki. Ha nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy lehámozzam magamról az újra hadrendbe állított bilincseket, biztos sajnáltam volna a fickót, aki az ég tudja mit tehetett, hogy 10 bérgyilkost küldtek rá egyszerre. Mire kiszabadultam, és megtudtam a hírt, hogy gazdáim sosem fognak visszatérni, már volt egy olyan sejtésem, hogy lehet a 10 még kevés is volt, abban viszont biztos voltam, hogy ez már nem az én problémám!
Most, hogy megszabadultam a "munkaadóimtól", és Fereldenben a hatóságok sem tudtak rólam, mivel ünnepelhettem volna találóbban, mint azzal, hogy kiraboltam pár helyi üzletet az éj leple alatt. Első áldozataim persze a bérgyilkosok voltak ha szigorúan vesszük, de amikor elszedtem a pénzüket, azt a páncélt, és a két tőrt, már nem éltek, szóval nekik már nem kellett. Beszereztem pár tolvajkulcsot is az elesettektől, aztán nyakamba vettem ezt az új, ismeretlen országot.

Hamar rájöttem azonban, hogy a közönséges bűnözés már nem az igazi, ráadásul valami Veszedelem miatt a köznépnek nincs is igazán sok pénze otthon, ráadásul a nagyobb városok zsúfolásig tele vannak menekültekkel, akiknek ha vannak is értékeik, akár a kezükhöz is lehetnének varrva, mert ellopni biztos nem tudja senki, feltűnés nélkül semmiképpen.
Ez volt az, ami miatt elhatároztam, hogy újra elkezdem megjátszani a messzi földről jött nemest, csupán ezúttal antivai nemesnek adtam ki magam, ki nappal a fogadókban remek társaság a többi nemesnek, éjjel pedig gatyára vetkőzteti őket...illetve kiüríti a kincsesládáikat, ha olyan balgák, hogy meghívják a házukba, néha a tudtukon kívül.
Így élem hát az életem mostanában, a gazdagokat fosztogatva, és a szegényeket támogatva, már persze, ha találok egy szegény kocsmárost.

Szakértelmek:
-Zártörés
-Zsebmetszés
-Átlagon felüli kézügyességének hála egészen kiváló festő, ha portrékról van szó. A tájképek s csendéletek valahogy nem tudják lekötni, azok neki is úgy sikerülnek, mint egy 10 éves gyermeknek.

Előtörténet elfogadva. Aztán csak óvatosan a ragadós kezekkel!